11. Vissza oda, amikor bevonultam

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Volt, amit még az elején el kellett volna mondanom, és elfelejtettem. Mégpedig a katonai bevonulásom olyan körülmények között történt, hogy bizony Újkécskén, itt volt, illetve még van is a rendőrséggel szemben egy nagy épület, ahol valamikor a Csecsemőotthon volt. Eredetileg egy idős [Oppenheim] Adolf-féle ház volt, [Simondolfi] háznak nevezték, és a háború előtt valamennyi idővel oda költözött egy Lublóvári nevű ember, család, aki a gróf [Vigyázó Múzeumnak] az őre volt, és ott valami gikszere volt neki, lebukott. Ide költözött és annak volt egy Ludovikát végzett fia. Nem tudtam azt, amikor bevonultam Bajára a légvédelmi tüzérséghez, hogy az ott van, osztályparancsnok segédtisztje. Hanem körülbelül egy hete voltam katona, amikor egyszer kiabál a folyosón a napos, Nagy tüzér, Nagy tüzér! Ugrottam ki: Parancs! Azt mondja, menjek be az irodába.

Bementem az ütegirodába, ahol az ütegparancsnokom dr. Mezei Jenő hadnagy volt, és van ott egy másik hadnagy is. Hát az előírásnak megfelelően alázatosan jelentkeztem, erre föláll a másik hadnagy, és lekezel velem. Hát ez egy olyan rettenetes kitüntetés volt, nagyot néztem, és Lublóvári – nem emlékszem még a mai nap se a keresztnevére – hadnagy vagyok. Azt mondja, én is Újkécskén lakom, illetve a szüleim. És az én apám az ön apjával megismerkedett és barátságba keveredett. Azért kerestem meg, hogy én minden hét utolján haza megyek, és én magának a mosatlanját elviszem haza Kécskére, hétfőn reggel meg visszahozom. Most is a hétvégén pakolja össze egy csomagba, és hozza fel nekem az osztályparancsnoki irodába. Ezt úgy vegye tudomásul, hogy parancs!

És ez bizony így folyt egészen addig, míg a laktanyában voltam. Hát ez egy olyan nagy dolog volt, hogy annak idején a Horthy hadseregbe, hogyha valaki úgy került, olyan került, vonult be katonának, akinek egy kicsit nehéz volt a felfogása és ugye legelőször a rendfokozatokat ismertették velünk és tanították meg, és akinek mondom a feje egy kicsit nehezebben fogott, annak úgy tanították, hogy az őrvezető olyan úr, mint otthon a főjegyző úr. A tizedes úr az olyan úr, mint a főszolgabíró; a szakaszvezető úr olyan úr, mint az alispán. Az őrmester úr? Hát olyan civilben már nincs. Hát egy hadnagy úr, hát az egy olyan nagy úr volt nekünk, újoncoknak a szemében, mint az Atya Úr Isten. Na ezt akartam, kellett volna énnekem már a bevonulás után elmondani, amit a szenilitásom következtében elfelejtettem.

A másikról pedig. Amikor már a második oroszországi tartózkodásom alkalmával egy faluban voltunk a Br'anszki erdőben, ha a falun valami alakulat vonult végig – hát ez nem csak ott, hanem végig úgy volt – akkor kiálltunk az útra, és kiabáltunk. Én azt, hogy újkécskei van-e köztetek? Egyszer jött egy nem tudom század vagy két századnyi huszár. Én is kiabálok: van-e köztetek újkécskei? Van-e köztetek? Még amikor egy szakasz elhaladt, akkor néztem utána, hátha valaki mégis jelentkezik, amikor egyszer meleget érzek az arcomon. Hát odanézek, egy ló pofája már majdnem hozzám ért. Fölnézek, hát én rögtön megismertem Rózsa Gyuszi bácsit, akit hát nagyon jól ismertem itthonról, és leugrik a lóról. Hát ő volt annak a szakasznak a parancsnoka, mert ő huszár zászlós volt. Mondjuk a zászlós az olyan rendfokozat volt a Horthy hadseregben, hogy már nem legénységi állományú, de még nem is tiszti állományú. Úgynevezett tisztjelölt volt.

Nagy Pál egy kilőtt orosz harckocsi előtt

Beszéltünk vele, majd később egy támadásban is, egy úgynevezett vállalkozási támadásban is bevetettek huszárokat. Nagyon-nagyon nehéz csata volt ez. Bizony odakerültünk, hogy a földre lapultunk, ha tudtunk volna még bele is vájtuk volna magunkat. Hát a huszároknak nagy része, körülbelül a nyolcvan-kilencven százaléka a lovát le tudta fektetni, és annak a háta mögé húzódott. Hát én is, amikor fekszem ott, hát fölnézek, látom én – hát én nem tudom – harminc, negyven, ötven méterre tőlem egy huszár úgy közeledik, mintha a Hősök terén egy huszárparádén venne részt. Amikor közelebb ért megismerem, hogy a Gyuszi bácsi. Kiabálok neki: Gyuszi bácsi, a jó Isten áldja meg! Hát szálljon le, hát agyonlövik! Hát a Gyuszi bácsi, az rettentő szabadszájú volt, nem akarom megismételni, hogy káromkodta el magát. Azt mondja: Földikém! – Az orrából beszélt. – Hát nem mindegy hogy hol lőnek agyon, a ló hátán-e vagy a földön? Hát a haló porunkat innen még a szél se tudja hazavinni, olyan messze vagyunk! Utána még egy jó párszor találkoztunk vele, azután nem tudom, mi is elmentünk onnan, valószínű ők is elmentek. No ezt akartam elmondani.

Még egy harmadik dolgot is elfelejtettem mondani. Ugye Magyarországon a közlekedés balra hajts, jobbra előzz volt. 1941 nyarán változtatták meg a KRESZ-t, amikor én már Oroszországban voltam a fronton. Ott jött ki, hogy ezután nem balra hajts, jobbra előzz lesz, hanem jobbra hajts, balra előzz, mint napjainkban is van ez. Hát elég furcsa volt megszokni, viszont nekünk ott annyival könnyebb volt a megszokás, hogy ott bizony szembejövő forgalom nemigen volt, nem beszélve arról, hogy út se igen volt, tehát volt hely is a kikerülésre, és megszokni ezt a rendet.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.