15. Sebesültek szállítása

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Azután hát onnan Navl'ától is ugyanolyan vállalkozásokra vittek bennünket, illetve küldtek, mint Lokot'-ról én nem tudom mikor, áprilisban-e májusban-e, de nyilván inkább májusban, egyszer rettentő nagy csapatösszevonások voltak Navl'án. Voltak ott magyarok is, németek is, és egy nap elmentünk onnan. Azt sem tudom milyen irányba, és mennyire. Azt tudom, hogy egy hatalmas erdőségben – hát ugyan általában abban voltunk – volt egy nagy tisztás, az előtt foglaltunk mi is tüzelőállást, ahol – egy ilyen nem magas, inkább dombnak lehet nevezni, mint hegynek – volt egy ilyen magaslatféle, amelyiknek a tetején szintén erdő volt.

Majd hajnalban fél négykor megindult részünkről a támadás, amikor tűzparancsot kaptunk, és elkezdtünk és oda föntre lövöldözni. A gyalogság az ott hasalt előttünk, illetve indult fölfelé. Igen ám, csak akkor már fölülről is megindult a tüzelés. Az lett a folytatás, hogy bizony le kellett hasalni mindannyiunknak, és nem nagyon lehetett a fejünket felemelni, mert ott a domb tetején lévő fa tetejéről is egyenként petyegtettek le bennünket.

Ez így ment egészen délutánig. Hát mi három gépágyúval voltunk ott, bizony a gépkocsiktól, amikkel egy szántás között haladó, úgynevezett vakdűlőben álltunk, onnan hordtuk a lőszert, mégpedig úgy, hogy nem lehetett fölállva vinni, hanem hason fekve a sisakos fejünkkel toltuk a lőszeres rakaszokat a gépágyúkhoz. Amikor egy kis szünetet kellett tartani, mert kifogyott a lélegzetünk olyan borzalmas nehéz volt, egyszer odakúszik hozzám – én azt se tudom hány óra volt, mert megállt ott körülöttünk minden, levegő, idő, minden – odakúszik hozzám az ütegparancsnok, Lukáts, főhadnagy úr volt még akkor, azt mondja, hogy egy nagyon nagy dolgot kellene csinálni. Meg kellene fordulnom a kocsival azon a vakdűlőn, de úgy, hogy nehogy a szántásban elakadjak. Majd ő dirigál, mennyire mehetek hátra.

Vissza kellene menni a legközelebbi vasútállomáshoz, ahol lőszert kellene vételezni és visszahozni. Hát nagyon keservesen, de nem csak én féltem, mert láttam, hogy a főhadnagy úr is cidrizik, keservesen sikerült megfordulni. Azt mondja, hogy itt van ez a rengeteg sebesült, hát rakjunk fel a kocsira, vigyem vissza, mert a kórházvonat is ott van, ahová a lőszerért kellene mennem. Hát egy pár embert összeszedett, akikkel sebesülteket raktunk fel a kocsira. Raktunk fel? Hajigáltuk szinte, mint az ölfát! Annyit, hogy egymás hegyén-hátán szerencsétlenek... De hát még tegyünk fel, még tegyünk fel! És nem fogytak a sebesültek, hanem inkább szaporodtak. Amikor már majdnem tele lett a kocsi platója, akkor a Főhadnagy úr a térképen megmagyarázta nekem, hogy vigyázzak, mert csak amit ő magyaráz, azon az úton tudok az erdőben menni, mert a többit már elfoglalták. Voltak ott nem csak partizánok, hanem reguláris orosz hadsereg is ellenünk!

Nagy Pál szakaszvezető, 1943

Hát én, amikor elindultam, nem tudom mennyit jöttem hátra, amikor jött elém a dűlő útra ki... Jött? Kikúszott egy gyalogos szakaszvezető! Láttam rajta, hogy az egyik lába, nem tudom melyik volt bal-e vagy jobb-e, de úgy el van lőve, hogy vádlija egyáltalán nincs neki. Hát megálltam, kiugrottam a kocsiból, abból, amelyiknek nem csak a platója volt tele sebesültekkel, hanem [mindene], azok, akiknek olyan volt a sebesülése, a fülke tetejére is fel tudtak menni, meg a motorház tetőre is, meg a két oldali lépcsőre is, úgyhogy dugig voltam sebesültekkel.

Azt mondja a szakaszvezető, hogy – Vigyetek el!

Azt mondom, hogy – Nézzél fel, a jó Isten áldjon meg! Hát nem bírunk, nincs már több rakhelyünk! Hát már így is attól félek, hogy az alul lévők megfulladnak. Nem a sebesülésüktől halnak meg, hanem nem kapnak levegőt!

– A jó Isten áldjon meg, vigyetek el, mert ha nem, akkor meg menjél keresztül rajtam, mert én nem akarok fogságba kerülni!

Hát nem tudtunk mit csinálni, pár sebesülttel, akik bírtak mozogni és segíteni, föltettük még. Nagyon érdekes dolog lett ennek a következménye. No mentem tovább, a visszapillantó tükörben látom, hogy bizony a mieink már – hát nem tudtam hirtelen másra gondolni – Úr Isten ezek mint a birkák összemennek, nem hogy inkább hogy szétszaladnának! És bizony hátulról úgy kaszálták őket onnan felülről, mint a legyeket. Nem csak géppisztollyal, meg géppuskával, puskával, hanem aknával is borzalmasan lőttek.

No elérek a segélyhelyig, ott egy orvos hadnagy megállít. Azt mondja a jó Isten áldja meg, nézze hát szaladnak visszafelé, rögtön ideérnek, legalább a legsúlyosabb sebesülteket tegyük fel! Tehát még mindig felraktunk, úgyhogy már nem is színig volt a gépkocsi platója, hanem szinte púposan! És akkor hát nem bírtuk negyed részét se a segélyhelyről föltenni, de már az orvos is belátta, hogy többet nem tehetünk fel. Így elindultam, hát bizony nagyon féltem, én is nagyon féltem, mert a golyók itt süvítettek, ott süvítettek, még menet közben is a motor hangján [túl is hallatszott], az aknák itt robbantak, amott robbantak, a gránátok... De sikerült!

Német Lotti ápolónők

És eljöttem az erdőben már én nem tudom hány kilométert, sok kilométert olyan gyorsan nem tudtam jönni, amikor egy tisztáson ráakadtam vagy tíz-tizenöt sebszállító kocsira, ahol a katonák ebédet főznek. Hát, ha lett volna nálam egy olyan, amivel egyből agyon tudtam volna lőni őket, én agyonlőttem volna! És nagyon hallatszott még ott a frontnak a zaja, a lövések. Egy őrmester volt a parancsnokuk, hát nem sok híja volt, hogy agyon nem lőttem! Mondom, nem hallják? Nézzen rá a kocsira, hogy mi van itt! Na annyit megtett, hogy egy csomó sebesültet átraktunk a sebszállító kocsikra, még megvártam, hogy a többi meg rögtön otthagyva csapot, papot, a félig főtt ebédet, mentek rögtön előre. Mert mondom, ott még rengeteg sebesült van.

És így meg is találtam a vasútállomást, megtaláltam a kórházvonatot, a lőszerrel együtt. Leadtam én, nem emlékszem már, azt hiszem hat vagy nyolc halott volt az alján a sebesülteknek, és nem érkeztem bizony én lőszert felvételezni, mert már visszaért az ütegem is a Főhadnagyommal együtt, mert már odáig zavarták az oroszok őket.

Ez így végződött, de ezért az én birtokomban is van egy hadtestparancsnoki dicsérő oklevelem, amiért – akkor tudtam meg, hogy azt a helyiséget, amit tulajdonképpen el kellett volna nekünk foglalni ott a domb tetején, [Lukovnyikinek] hívták, azóta is kerestem, amikor szovjet vagy orosz térkép kerül a kezembe, de nem találtam – no ezért kaptam a dicsérő oklevelet, az ott tanúsított vitézi magatartásomért. Hát én megtudtam, hogy milyen vitéz vagyok! De fertelmesen éreztem magam.

Tűzkereszt fokozat odaítéléséről igazolás, 1943

Na, a további, amit el akarok mondani még. A háború végén nekem még most is él a bátyámnak az özvegye Törökbálinton. Hál' Istennek nagyon sűrűn meglátogat bennünket, hát most már ő is öregszik, és ritkább-ritkább a látogatása. Az egyik alkalommal azt mondja, neki van, vagy volt, már ő se tudja, egy unokatestvére, nagybátyjának a lánya, Lovas Ilonának hívják. [Uzmin] Sándorné, az [Uzmin] Sándor a Fejedelmi Pékségben a [Hoffmanné] Pirikének a testvére, és a felesége a sógornőmnek az unokatestvére, orvostanhallgató nő volt. És mondja a sógornőm, hogy egyik alkalommal az Ica meséli, hogy nem tudom melyik kórházba vitték őket gyakorlatra és segítségre az egyetemről, ahol többek között egy szakaszvezető feküdt, az egyik lába térd alatt le volt vágva neki, és kérdezgették, beszélgettek ott a sebesültekkel, látták, hogy jól esik. Kérdezte azt is, hogy hát hogy is sebesült meg? És az elkezdi mondani, hogy a vádliját valószínű egy ilyen páncéltörő negyven milliméteres lövedék elvitte, és hát nem tudott mit csinálni, mászott kifelé az útra a szántásból, jött egy teherautó és ő kimászott az útra. Megállt a teherautó és ott kiugrott egy szakaszvezető belőle, és kérte, hogy tegyék fel. No mikor a sógornőm idáig ért az elmondásában, én átvettem tőle a szót, és mondtam tovább, hogy hogy tettem föl. A sógornőm csak nézett. Hát mondom én voltam az a gépkocsivezető, aki ezt csinálta. Ilyen is előfordult.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.