17. Budapest bombázása, 1944. április

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

No most [Baján] felállítottak egy harmadik, illetve második ágyús üteget, mert egy volt, az ami akkor Győrben volt, ahonnan engem is kivittek a frontra, és egy löveg volt, egy ágyú volt, amivel mi, az akkor Szúnyog-szigetnek nevezett, most úgy tudom azt a Sugovica és a Duna közötti szigetet most Petőfi-szigetnek nevezik, oda mentünk ki, és ott képeztük ki a katonákat az ágyúkezelésre. És ott telt el az idő, amikor már több löveget is kaptunk... nem! Még egyet kaptunk mellé.

Ott ért bennünket 1944. Negyvennégy április harmadikán – ezt se felejtem el, míg élek – ott voltunk a Szúnyog-szigeten még az egy löveggel, amikor óriási repülőgépzajt [hallottunk], és a Duna felett megolvastunk akkor ezerötszáz repülőt. Ott volt Boening, Liberátor, akkor Mosquitók, minden. Rengeteg vadászgép kísérte őket. Jött még több gép is arra, felfelé haladtak Budapest felé, és már ezerötszáz után, legalábbis mi, akik ott egy páran addig olvastuk, már meguntuk. És hallottuk, hogy akkor volt Budapestnek az első bombázása.

Na most eljött az éjszaka. Megint halljuk, hogy Budapestet... Ja! Óriási repülőzúgás! És ugye a laktanyánk közvetlen a bajai Duna-híd mellett, közvetlen a Duna part mellett volt, semmiféle építmény köztünk és a Duna között nem volt. Halljuk a rádióban, hogy Budapestet újra bombázták.

Nagyon érdekesen láttam én meg azt a bombázást! Mert reggel, tudniillik a laktanyaparancsnokunk megnősült, és a felesége terhes volt, szabadságra ment, mégpedig a szabadságukat az anyósánál töltötték Budapesten a Mária utcában, onnan telefonált, hogy azonnal – személy szerint engem kért – induljak egy teherautóval értük Budapestre! Mégpedig azért kellett teherautóval menni, mert a katonai személyautóval – mindegy, hogy tábornoknak a felesége, vagy őrvezetőé volt – civilt nem szabad volt szállítani, de teherautón jobban elcsúsztak ezek a dolgok.

És elindultam, egy akkor a honvédségnél elég sűrűn található három tonnás négy hengeres Klöckner dízellel. No hát én ugye Kalocsa, Solt, ezen az úton akartam menni fel, de egész úton azon járt az eszem, hogy Úr Isten, hogy tudnék én hazamenni! Hát Soltig kispekuláltam azt, hogy én Soltnál elfordulok Kecskemét felé. Már ha rajtafognak, akkor is meg lett a magyarázatom magamban, mégpedig, hogy engem Soltnál megállították a németek, és nem engedtek tovább. Azt mondták, hogy az a vidék ejtőernyős gyanús. Így eljöttem haza.

Hát eljöttem haza, itt is majdnem megjártam, mert amikor a Róth sarkon bekanyarodok hozzánk, mi akkor a Kőrösi utcán laktunk, most is ott lakunk, hát alighogy elkanyarodok, megállít egy csendőr. No Szűz Máriám lebuktam! Hát lesz ami lesz, megállok, kiindulok a kocsiból, akkor ismerem meg, egy csendőr alhadnagy, Mészáros Lukács bácsi, az édesapámmal együtt voltak az első világháborúba katonák, és ő volt akkor a kiskunfélegyházi csendőr szakaszparancsnok, akihez hozzá tartozott ez a rész is, Újkécske egészen Kocsérig. No amikor megismer ő is, hát lekezelünk, még meg is ölelgetett. Azt mondja, hogy Öcsi! Hát Te hogy kerülsz ide? Én őszintén megmondtam neki hogyan. Ide figyelj! Mennyi időt akarsz itthon tölteni? Hát mondom, Lukács bácsi, egy pár óra hosszát.

Mert ő azért állított meg, most jön mitőlünk, azt mondja – majdnem a mi házunk előtt állított meg – most jövök apádéktól éppen itt voltam, beszélgettünk pár óra hosszát vele, és én Kocsérra akarok elmenni. Azért állítottalak, meg, hogy arra haladtál, hátha elviszel. Lukács bácsi, nagyon szívesen! No már áprilisban a feleségem a menyasszonyom volt, márciustól, és hamar gyorsan, azt hiszem az öcsém szaladt el, mert ő akkor itt az Erika nevű fodrásznál dolgozott, mert női fodrász volt, ott is tanult, és elhívta. Úgyhogy vele beszélgettünk, meg hát csókolóztunk is amikor tudtunk, és amikor én úgy találtam, hogy most már ideje elmenni, akkor elbúcsúztam otthonról, és Lukács bácsival elindultam.

A végén hát, amit a Soroksári úton láttam, az megint egy borzalmas látvány volt, mert a Soroksári út és a Duna között volt nem is egy olajfinomító és hatalmas gyártelepek. Voltak, mert ott az égvilágon egyetlenegy ép építmény nem volt. Utána tudtuk meg rádióból, mozi híradóból is, hogy több mint kétezer halott lett.

Majdnem éjfél volt, amikor a Mária utca, ez a Baross utcából nyílik, nem tudom hány szám alatt, megálltam. Nem tudom azt sem hány emeletes ház volt, csak alig hogy megállok, leállítom a motort, hát én a Százados úr hangját az erkélyről meghallom. Hol az Istenbe csavarogtál idáig! Majd elmondom Százados úr! Amikor lejöttek a feleségével, hát gyere már! Félrehívtam. Mondtam neki, hogy régen itt lettem volna én, ha a németek nem térítenek el Soltnál, és így Kecskeméten keresztül kellett jönnöm. Azt mondja, hogy egy kukkot se az asszonynak! És ugyancsak Kecskemét felé kellett visszajönni.

No most visszamenve márciusig. Március tizenkilencedikén, vasárnap egyszer kiabálnak, – lent voltam az udvaron a laktanyában Baján – hogy menjek fel! Felmentem az emeletre. Nem is az első emeletre, ahol tulajdonképpen nekünk, az ágyús ütegnek a körlete volt, hanem a második emeletre. Amikor lenéztünk, már leskelődtek ott, már alig tudtunk odaférni az ablakhoz. Hát a Duna tele van szórva mákkal! Hát ezt a mákot úgy mondom, hogy szinte mákszerűen föntről látszottak, amikor a németek jöttek át ilyen kétéltű kis személyautókkal a Dunán.

Folyamőrök a bajai kiképzés idején. Türr István emlékmű.

Én nem tudom, mit mondjak, nem akarok hazudni, de – meg nem olvastuk – szinte ezerszámra. De ugyanakkor látjuk, hogy hát az őr is a kapuban, már német őr áll! Sőt a magyar őrség is ott áll az őrszoba előtt, de már a fegyver nélkül. Hát természetesen lementünk, és amikorra leértünk, a laktanyánk, mivel új laktanya volt, a harmincas évek utolján épült, drótkerítéssel volt körülvéve. De a drótkerítésen a jó Isten tudja, hogy hány géppuska cső már befelé meredezett a laktanyaudvarra. Közbe mikor a Dunán a kétéltűek még a vízbe se indultak, már a készültséges gépkocsik, – vasárnap volt – már bementek [a városba], és hozták ki a tiszteket.

Tehát amikor a laktanyát már elfoglalták, akkor egy német tiszti csoport felment az osztályparancsnokhoz, és azt kérdezte tőle, hogy ellen akar-e állni, vagy pedig átadja a laktanyát. Hát természetesen az is lenézett az emeletről, látta, hogy a laktanyában bent még német katonák nincsenek, de az őrség már német, és rengeteg a géppuska, ami bemeredezik a laktanyaudvarba, ott semmi helye nincs az ellenállásnak. Habár akkor már mi a lőszereket hordtuk rá a gépkocsikra, és a lövegek is úgy álltak, hogy már előtte álltak a traktorok a garázsban. Akkor látta, hogy semmi célja nincsen az ellenállásnak, mert az csak vérfürdőt eredményezne, így lejöttek a német tisztekkel és a saját tisztjeinkkel, és mire leértek már sorakozó volt elrendelve. Amikor ott álltunk mindannyian, akkor kijelentette, hogy a németek elfoglalták, nem csak a laktanyánkat, hanem az egész országot, így a laktanyából a további engedély megadása nélkül kimenni nem szabad.

Nagy csapás volt, mert énnekem éppen annak a következő hétnek a végén lett volna az eljegyzésem itthon. Eljegyzésem emiatt késett, de az is sikerült azután.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.