30. Két frontvonal között

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

No hát így felvidulva, de azzal a tudattal, hogy hát a százados úr úgy se küldi vissza a kocsit, ballagtunk mi a Vienerwald, a Bécsi-erdő mellett, a nagy sötét éjszakában. Orrunkat lógatva a fáradtságtól, de többet vidáman, hogy élünk. Egyszer megáll mellettünk egy személykocsi, mert csak a fényszórót, hát sötétített lámpát látunk, és kiszáll az Adlerből a százados úr gépkocsivezetője. Nem! Túlszaladt rajtunk, és megfordult, és amikor visszafelé jött, akkor állt meg.

No beszálltunk. Négyen mi meg a három hadapród. Hatan, a gépkocsivezetővel együtt heten, mint a szardínia összezsúfolódva. A harmadik hadapród már nem tudott. Hát az meg felmászott a kocsi tetejére, kétoldalt egy kicsit leengedtük az ablakot, ott kapaszkodott. No így mentünk el [Pressbaumba]. No okulva, hogy elvették tőlem először a motort, most meg a kocsit is, ja ott aztán mondja a százados úr, hogy Földikém, az ütegből, gépágyúkból és a közel négyszáz emberemből nyolcvan valamennyit sikerült kihozni, és három löveget. De akiknek sikerült kijönni, itt vagyunk.

No ott, hát mi történik? Menjen mindenki világgá! Hát én egyszer, amikor ott tanakodunk, hogy-mint csináljunk, azt mondtam, hogy én többet gépkocsira vagy gépre nem ülök! Ott van egy csomó lovas kocsi, üljünk lovas kocsira. Mikor ezt így elhatároztuk, odavágódik egy katona, azt mondja, hogy Őrmester úr, mi vagyunk huszonhárman. Ha megtenné, mi az Őrmester úrhoz csatlakoznánk, és oda mennénk, ahová az Őrmester úr megy.

Hát én nagyon megörültem neki, mondom, ide figyeljen, én nem tudok magukért felelősséget vállalni, már az életükért, meg az egészségükért. Őrmester úr mi ezzel tisztában vagyunk, csak mégis kell valaki, aki után menjünk. Így mindannyian választottunk. Én választottam egy rendes parasztkocsit, aminek a lovai egy jó nagy csontos barna ló volt, a párja meg egy kis olyan szürke ruszki-féle ló volt. A sógoromnak választottunk két lóval egy stráfkocsit. Majd a katonák is, addig velünk voltak, én nem tudom olyan öt vagy hat lovas kocsival indultunk el onnan, és mentünk a linzi országúton.

Volt nekünk még olyan kocsink is, amin egy disznó röfögött. Hát azt az úton levágták az emberek, és szétosztottuk a húsát. Majd amikor mentünk, azt tudtuk, hogy előttünk valamikor a nyugati frontnak kell lenni, kezdtük hallani a nyugati frontnak az ágyúdörgés zaját. Akkor már én nem tudom, hogy Linzet elhagytuk-e, vagy még előtte voltunk, csak én a hülye fejemmel gondolkoztam rajta, hogy ha közel érünk, olyan vészes közelségbe a nyugati front hangjához, akkor visszafordulunk, és jövünk addig, amíg ugyanúgy nem halljuk a keleti front hangját. Szerintem, mondom, csak kell lenni egy résznek, amikor már vagy a nyugati, vagy a keleti front vagy összeomlik, vagy hát végeredményben az oroszok, amerikaiak, angolok, szövetségesek majd összetalálkoznak. De azért egy bizonyos távolságnak kell köztünk lenni, hátha sikerülne nekünk ebbe a sávba bekerülni, úgyhogy elkerülnénk, akár ránk, akár a fejünk felett akármivel lőjenek. Hát ez majdnem így is volt, amikor visszafordultunk már jó Passau felé közeledtünk.

Amikor visszaértünk Linzbe, akkor meg gondoltunk valamit, mert hát megbeszéltük közösen mindannyian, és letértünk erről a főútról, és elindultunk délre. Közeledtünk Salzburg felé, ott megint elkezdtünk elkanyarodni keletre, hogy közelebb legyünk Magyarországhoz. Majd a hegyek közé értünk, ott már nagyon úgy nézett ki, hogy a front megint nagyon közeledik. De akkor úgy vettük észre, hogy ott már vagy amerikai, vagy angol front [húzódik]. Fogtuk magunkat, felmentünk egy hegytetőre, ahol volt két tanya. Ott bementünk az egyikbe.

Ott volt egy rokkant ember, civilben volt, és elég nagy tanyája volt, nagy téglapajtával. Hát a tanyák többszintesek voltak, és az alsó rész istálló. Volt ott vagy hat-nyolc tehén. Hát nagy kegyesen – nem akarta először – de megengedte, hogy a szénapajtában meghúzzuk magunkat. Igen, közben, mert volt nekünk egy rádiónk is, és a rádiót hallgattuk. Ott ért bennünket a május kilencedike, a háború vége.

No örültünk neki rettentően. Akkor meg a tanya gazdája mindenáron el akart zavarni bennünket. Hát később tudtuk meg a szomszéd tanya gazdájától, hogy ez egy SS katona volt, aki egészségügyi szabadságon, mert megsebesült, volt otthon. Hát én azt mondtam, mert volt közöttünk sváb gyerek is, akkor már a huszonhárom katonából nem sok maradt ott, mert ki fogott valami kislányt magának, vagy valami nőt és elmentek más felé, de azért még volt egy pár. És azt mondtuk a házigazdánknak, hogy rendben van, de mi nem messze megyünk el, és körülvesszük messzebbről a tanyáját – és akkor már tudtuk, hogy ott amerikaiak vannak – és az amerikaiaknak megmondjuk, hogy ki, egy SS lakik. Erre fel megtűrt bennünket.

No most a hegytetőn mi leláttunk az alattunk vezető országútra, olyan négy kilométer formán volt egy falu, vagy város. Valami kis helység. És látjuk az egyik nap, hogy a hegy alatt vonulnak páncélosok, az amerikai páncélosok be abba a faluba. Hát hogy csináljuk, mint csináljuk, minket el fognak vinni fogolytáborba az amerikaiak. Én gondoltam, illetve közösen megbeszéltük, hogy a nőket – mert közben, amikor mentek is el tőlünk katonák, ugyanakkor csapódtak is hozzánk asszonyok, lányok, nem tudnám megmondani hányan voltunk, de elég szép számmal voltunk ott – no egyetlen egy út vezetett fel a hegyre, oda állítottam fel egy őrt, hogy ha jönnek fel a hegyre az amerikaiak, hát tudja jelezni nekünk. És a fegyvereinket, azokat eldugtuk a szénapajtában a szénába. A nőket pedig megtanítottuk a lovakat kifogni, befogni, etetni, csutakolni, mindent. Én térképen kijelöltem nekik egy Graz felé vezető utat, hogy ha minket elvisznek a fogolytáborba, várjanak még legalább egy hetet, és akkor induljanak haza.

Na most nem tudom, két nap telt el, amikor az őr jelzi, hogy jönnek. Hát jött fel egy dzsip, egy állványos géppuska volt felszerelve rajta, és öt amerikai katona. Hát meglepetésemre, akit gondoltam, hogy az a fő hajjakejje, nem ismertem én az amerikai rendfokozatokat, magyarul köszönt rám. Azt mondja, hogy sorakozzunk fel a tanya előtt. Felsorakoztunk. Előzőleg míg nem jöttek az amerikaiak fel, hát a kenyérzsákunkba pakoltunk, hogy hát amire legnagyobb szükségünk lesz a fogolytáborba [nálunk legyen], igen de egy fél óra múlva hol egyikünk hol másikunk meggondolta, jóisten tudja mennyit kell gyalogolni, kivettük ezt, kivettük amazt, újabb fél óra múlva, jaj de hát ez mégis csak jó lenne! Ez így telt el, amikor a magyarul beszélő – hát nem mondom, hogy perfekt beszélt magyarul, de megértettük egymást – azt mondja, hogy van-e fegyverünk? Jaj, dehogy, mondom, hogy lenne! Azt mondja, hogy ide figyeljenek. Iparkodjanak maguk fegyvert szerezni valahonnan, mert itt a szomszédos hegyekbe még SS bandák garázdálkodnak, nem tudunk maguknak védelmet nyújtani, és védjék meg magukat úgy, ahogy tudják.

No hirtelen elgondoltam én, hogy jól van csak menjetek el, majd rögtön előszedjük a fegyvereinket. El is mentek. Még megkérdeztem – amit bizony, ha a feleségemmel szóba kerülnek ezek a dolgok, még mindig mondja, amit akkor mondott utána szemrehányólag – mert én azt kérdeztem, hogy nem visznek el bennünket fogolytáborba? Nem azt mondja, védjék meg magukat! Hát akkor a feleségem mondom szemrehányást tett, hogy annyira el akartam én menni tőle? Még akkor is a menyasszonyom volt csak.

No elmentek az amerikaiak, még egy pár napot ott voltunk, megköszöntük a vendéglátást az SS-nek. Később tudtuk meg, hogy az amerikaiak, aki SS-t föltaláltak, azt olyan SS-táborba vitték, ami körül volt véve drótkerítéssel, és az SS-ek közül is kiválasztották azt, akit ők még bűnösebbnek találtak. Azokat oda vitték, és éjjel-nappal, esőben, bármiben, két óra hosszát állni, két óra hosszát ülni kellett nekik. Iszonyodva gondoltunk arra, hogy ilyen táborba belekerülünk.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.