32. Új élet Ausztriában

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Visszajöttünk még messzebbre, mint ahonnan elindultunk ott a hegyről [ahol a rokkant SS tisztnél voltak pár hetet]. Akkor az úton tudtuk meg, hogy Gmunden nevű városban, ez azt hiszem ilyen megyeszékhely vagy járás, nem tudom én milyen volt, ott az amerikaiak ilyen csellengő foglyokat – mert tulajdonképpen foglyok voltunk mi, amerikai hadifoglyok – nyilvántartásba vesznek bennünket, és adnak élelmiszerjegyet. Valóban be is mentem én oda abba a hivatalba, és valóban kaptunk mi négy személyre való élelmiszert.

Elvergődtünk egészen Schwanenstadt nevű városig, ahol már egyszer jártunk, mégpedig amikor Linzből jöttünk délre. Hát ez Linz és a Salzburgi úton van ez a Schwanenstadt. Ott fogtuk magunkat, megint lekanyarodtunk délre Salzburg felé. Majd én nem tudom, hogy azon az úton-e, a jó Isten tudja, nem tudtuk mi azt sokszor, hogy merre járunk, egy hegyről mentünk lefelé. Illetve nem is nagyon lefelé kellett menni, hanem ilyen szoros-féle lehetett, amikor kiértünk a hegyek közül, egy nagy völgybe értünk, de szemközt pedig erdő volt. Hát ott is erdő volt, ahol mi mentünk a hegyek között, de szemben láttunk egy erdőt. Gyönyörű volt a kilátás, és ott a hegyoldalban láttunk egy ilyen táborféle, barakkféle valamit. De sok barakk volt. Hát arrafelé mentünk, amikor odaérünk, látjuk, hogy egy tábor van ott.

Akik úgy járkáltak a barakkok között, azok inkább így gyerekek és nők voltak. Hát volt ott közöttük azért férfi is. Fogtuk magunkat, bementünk. Megkérdeztem én ott az egyik asszonyt, hogy ez miféle itt, [miután] kisült, hogy magyarok! Azt mondja, hogy ez egy tiszti családi tábor. És a táborparancsnokkal lehetne-e beszélni? Azt mondja, hogy biztos lehet, ott van a barakkja. Bementem oda. Hát egy páncélos hadnagy fogadott, bemutatkoztam, hogy ki vagyok, és már messziről is annyira megtetszett ez a hely, hogy minden további nélkül megkérdeztem tőle, hogy nem lehetne-e ide bejönni? Négyen volnánk, hát illetve még akkor párral többen voltunk. Azt mondja, hogy sajnos telt a tábor, nem is olyan nagyon sokan lehet férni, most valami nyolcvan, nem tudom mennyien vannak, és hát sajnos többnek nem tud helyet adni. Egyébként hát annyit semmi esetre sem tudna, mint amennyien voltunk akkor, nyolcan-tízen.

Azt mondja, különben hová valók vagyunk? Hát mondom mi újkécskeiek vagyunk, fölcsillan a szeme. Újkécskeiek? Hát azt mondja, akkor majdnem földiek vagyunk, mert én meg ceglédi vagyok, a ceglédi pénzügyigazgatónak a fia. No akkor még le is kezeltünk egymással. Ide figyeljen, hát aztán hogy-mint, kik maguk? Hát mondom neki, hogy a menyasszonyom, annak az anyja, meg a bátyja vagyunk itt. A bátyja szintén katona. Azt mondja, hogy várjon már egy kicsit. Volt ott neki egy nem tudom milyen rendű, rangú katona, mert zubbony nem volt rajta, ilyen írnok-féle volt, mondja neki, hogy vegyen csak elő nem tudom mit. No közben helyet foglaltatott velem, és tanulmányozta azokat a paksamétákat, amiket oda adott neki a katona, azt mondja, hogy ide figyeljen. Hát négyüknek tudnék helyet szorítani itt. Hát sajnos a többieknek nem tudok.

Mondom, megengedi Hadnagy úr, hogy megbeszéljem ezt a családdal, meg a többiekkel? Tessék azt mondja, nyugodtan. Kimentem, megbeszéltük, hát a többiek azt mondták, hogy ez olyan gyönyörű hely, kiderült, míg én bent megérdeklődtem, hogy ez egy volt Hitler-Jugend tábor volt. És azt mondták, hogy minden további nélkül csak maradjunk, és elbúcsúztunk, el is köszöntünk. Nagyon meleg búcsú volt, mert összeszoktunk az alatt az idő alatt, és ők már el is indultak a fogataikkal. Én bementem és azt mondtam a Hadnagy úrnak, hogy hát, ha a Hadnagy úr felvesz bennünket, nagyon köszönettel fogadom, és maradunk. Így kerültünk mi oda ebbe a táborba. Gyönyörű erdős, lankás hegyoldalban volt ez a hegyek között.

És én nem is tudom, egy barakkot úgy láttam akkor, ami később ki is derült, hogy négy részre lett egy helyiség osztva, és ott négy család lett elhelyezve. El voltak különítve, négy részre osztva, mégpedig volt, amelyik deszkával, volt, amelyik csak ilyen pokrócokkal volt elrekesztve egymástól. Hát mi is ilyenbe kerültünk, ahol még csak ez az egy negyed rész volt, de úgy nem mondom, hogy olyan rettentő tágasan, de azért négyen megfértünk benne. Volt ott egy család, azok nem is tudom, enyingiek voltak. Azoknak két rész volt, de az is külön el volt választva, és egy másik részben pedig két irsai [lakott], tanítónő volt, mind a kettő. Így voltunk ott. No aztán később, amikor megismertük ott a szokásokat, meg mindent, hát ugyanazt csináltuk, mint a többiek.

Mi is az erdőben főztünk, hát tulajdonképpen a tábor területén is voltak fák, hát természetesen nem annyi, mint az erdőben. A mi egyik lovunk egyszer egy reggelre megdöglött, mégpedig a nagy barna lovunk, így csak a kis ruszki szürke lovunk maradt meg. De nagyon jól bírta az is a kocsit, olyan jó szándékú volt. Amikor másik kocsi után mentünk, mindig úgy kellett vissza tartani, mert a kocsirúd mindig az előttünk lévő kocsi saroglyájában volt.

Elkezdtem csámborogni ott az erdőben. No ott is találtam én roncs kocsikat, találtam jobb állapotba lévő kocsikat is. Rábukkantam én egy ilyen kibelezett R7-es német rádiós kocsira, Mercedes volt. És mit ad Isten, üzemképes volt a kocsi. Az égvilágon annak semmi baja, azon kívül, hogy a rádiós rész ki volt szerelve, semmi baja nem volt. Fogtam magam, és levezettem én, mert jó fent volt a hegyoldalban, a táborba. No mondom a Hadnagy úrnak, páncélos hadnagy volt a parancsnok, hogy mit találtam én. Jaj, azt mondja, ez nagyon jó, mert hát nagyon nagy probléma volt a koszttal való ellátás. Hát ugye mindenkinek volt – amit mi is kaptunk – élelmiszerjegy, egy hónapra.

De azt mondja, hogy igen ám, de a falu, ahol tulajdonképpen ez volt a hegy lábánál, hát nem tudom én, nem volt az még akkora sem, mint a régi Kerekdomb, nem tudom, hogy húsz ház volt-e meg egy templom, és hát ott volt élelmiszerbolt, meg volt pék, de hát az élelmiszerbolt is annyi embert nem tudott ellátni, hiába iparkodott. Azt mondja, nagyon jó volna ez, majd az amerikaiaktól megérdeklődi, hogy hol tudnánk az élelmiszert beszerezni az élelmiszerjegyre. Meg is érdeklődte. Hát azt mondja, Braunauba tudnánk, ez nyilván harmincvalahány kilométerre volt onnan. Ez Hitler szülővárosa volt.

Lementünk, elmentünk oda. Ja, először még el kellett intézni, mert akiknek így adtak az amerikaiak üzemanyagot, benzint, az piros benzin volt. És az amerikaiaknál az országúti ellenőrzés úgy folyt, hogy megállították a kocsit, és megnézték az üzemanyag színét. Amelyik nem piros volt, azt mondták a kocsin ülőknek, hogy szedjék ki a cuccukat, és akkor – dzsippel voltak, rendszerint négyen az amerikaiak – és akkor a segítségüket kérték, belelökték az országút árkába a kocsit, az ő dzsipjükből levettek egy marmonkanna benzint, és lelocsolták, és meggyújtották. Kész volt az ellenőrzés. Az utasok mehettek világgá, ahová akartak.

No ezt kellett még a táborparancsnoknak elintézni, hogy mi is festett benzint kapjunk. Abból is nem tudom a havi fejadag mennyi volt. Még egyben adták ki az egy hónapra valót. Hordóban, kétszáz literes hordóban. Hogy mennyi volt az nem tudom megmondani, azt hiszem két hordó, de nem volt mind a két hordó tele. Elég szépen kaptunk, és mondták, hogy Braunauba járhatunk élelmet vételezni, illetve vásárolni a jegyre.

Fogoly igazolvány az amerikai hadifoglyok számára

Úgyhogy először be is mentünk Gmundenbe – ott volt amerikai parancsnokság – ezeket mind elintézni. Amikor mindez el lett intézve, úgy mentünk [Braunauba]. Nagyon prímán ment a kocsi, nem volt azzal az égvilágon semmi baj se, és hoztuk az élelmiszert. Ez szét lett osztva mindenkinek. Ez így folyt rendszeresen.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.