34. Csendőri kíséret

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Közben volt ott egy nem tudom a nevét is elfelejtettem, meg hogy honnan való, postatiszt volt [ott] a családjával, volt neki is egy lovas kocsija. Rendes parasztkocsi volt. Amikor hírét hallottuk mi Schwanenstadt nevű városnak, én nem tudom, hogy mennyire volt az, hány kilométerre, elég messze volt onnan, úgyhogy át kellett menni azon az enyhe hegyszoroson. Meghallottuk, hogy ott meg megindult egy fűrésztelep. És ott lehet deszkát vásárolni. Hát ugye nekem elég szépen összejött márkában is, mert akkor ott is márka volt Ausztriában, hát ugye a német birodalomhoz tartozott.

Lehet vásárolni deszka árut. Megbeszéltük azzal a postatiszttel, hogy menjünk el kocsival és pakoljuk meg a kocsit deszkával. Elindultunk. Van egy útelágazás, már a következő hegyen is túl voltunk, amikor odaértünk az elágazáshoz, tudom egy tábla volt, Freiburg volt. Talán két kilométer, három kilométer, nem tudom már. Ott a jobb oldali árokban találtunk egy vadonatúj kocsikereket. Hát ugye magyarok voltunk mi is, a kalmárszellem bennünk volt, habár én tök hülye vagyok a mai napig is a kereskedelemhez, de azt mondja – nem is tudom én Jósti volt, vagy nem tudom mi a keresztneve a postatisztnek – azt mondja, ide figyelj, ez nem jó az én kocsimra, de vadonatúj, hát ezt valaki elveszítette, tegyük fel. Feltettük a kocsira, mentünk tovább.

Nem tudom hány kilométer után, egy osztrák csendőr biciklivel elébünk kanyarodik, és ott abban az ütemben biciklizett, amiben mi mentünk. Volt, amikor trappolt a kis ló, volt, amikor ballagott. Valamelyikünk hátranézett: Te egy másik csendőr is biciklizik utánunk! Hát biciklizik, hát mit csináljunk? No elmentünk egy – ki volt írva – magyar katonai tábor [mellett], előttünk lévő csendőr megállt a tábor bejáratánál, és beintett bennünket a tábor felé. Az Isten, nem akarunk mi ide a katonai táborba menni, de hát az volt az intés, puska volt a vállán... bementünk. Hát annak a katonai tábornak egy alezredes volt a parancsnoka, beszélt németül. Pár szót ez a postatiszt is beszélt, úgyhogy eladni nem lehetett volna, azt mondja az alezredes, hogy ezek a csendőrök azért hozták be magukat, hogy elloptak egy kocsikereket.

Hát a kocsi az valóban kint állt az épület előtt. Hát el, hát nézze meg az Alezredes úr. Ki is mentünk mindannyian, meg is nézte, hát mondom, nem loptuk mi ezt a kereket, hát úgy találtuk, eszünkbe se volt, tessék megnézni a kocsit, nekünk nem jó az. No beszél a csendőrökkel, és no aztán gut-gutoztak a csendőrök, azt mondja az alezredes, rendben van, menjenek tovább, mert mondtuk, hogy Schwanenstadtba megyünk, nem is messze volt már onnan.

No, aztán mentünk mi tovább, igen ám, de a két csendőr elöl-hátul csak kísért bennünket. Hát mit csináljunk, elég messze voltak, szóba nem álltak velünk. Schwanenstadtban megtudtuk, hogy valóban indul majd egy fűrésztelep, de még nem indult. Hát így minden további nélkül visszafordultunk. No jövünk tovább a díszkísérettel, hát benne voltunk akkor a háborús hangulatban, olyan nagyon nem izgatott ez bennünket, mert ami izgatott volna az, hogyha nem éltünk volna már.

Amikor odaérünk a Freiburgi bejáróhoz, az előttünk lévő csendőr megint beint Freiburg felé. Hát mit akart ez! De hát nem volt mese, bementünk oda is. Hát elég nagy hely az, no most ott bevezettek bennünket a csendőrparancsnokságra. Hát el nem tudtuk képzelni [mit akarnak], akkor már kezdett a félsz jönni belénk. Bevisznek oda, csendőrök körülfognak, öt csendőr is, majd bevisznek egy szobába, ahol egy csendőrhadnagy volt. Hát ugye a német rendfokozatokat már ismertük.

A csendőr hadnagy azt kérdezi németül, a postatiszt fordította le, hogy miért loptuk el a kocsikereket? Gondoltam, hogy innen élve úgysem szabadulunk meg, hát erőt vett rajtam az akasztófahumor, és én olyan jámbor pofával, félrehajtott fejjel azt mondtam neki az anyád... nem akarom úgy mondani, neki akkor mondtam, az anyád fenekéért. A csendőr hadnagy megismételte. Én ugyanígy megismételtem. Így hajtogattuk, mint két papagáj, ő az övét, én az enyémet. Majd egyszer azt hittem, hogy elsüllyedek, mikor tiszta magyarul megszólal, hogy kíváncsi voltam, hogy melyikünk bírja tovább. Aztán úgy látom, hogy maga bírta tovább. Azt se tudtam, hogy gyerek vagyok-e vagy lány. Mondom neki, hogy hadnagy úr, hát nem gondoltam én ezt komolyan. Azt mondja, ha láttam volna, az elsőnél, hogy komolyan gondolta volna, már akkor szájon vágtam volna.

De most mondják el, hogy miért lopták el a kereket! Hát én mondom hogy nem loptuk, eszünkbe se volt, hát nem lett volna jó ez a kocsikerék, hát tessék megnézni, hogy ez egy sokkal nagyobb, erősebb kocsira való! A végén azt mondja, hogy ide figyeljenek, látom, hogy nem lopási szándékkal tették fel, de azt még Ausztriában tartózkodnak, azt láthatnák már, hogy itt a tejek is ki vannak rakva az országútra, itt nyugodtan mehetnek akár belvárosi, akár tanyaépületbe, itt az égvilágon minden nyitva van, minden szabadon van. Sajnos amióta maguk idekerültek, magyarok, azóta vannak csak sorozatos lopások. Azóta szaporodott el nekünk, a csendőrségnek is a bajunk.

Mikor látom rajta, hogy szinte emberi módon beszél velem, megkérdezem tőle, hogy Hadnagy úr magyar származású? Nem, azt mondja, de majdnem négy évig szolgáltam Budapesten, ott tanultam meg magyarul. Ide figyeljenek! Nem veszem én felelősségre, és nem úgy veszem, hogy lopták maguk ezt a kereket, de kötelezem magukat arra, elég messze van ennek a keréknek a gazdájának a tanyája, de el kell, hogy oda vigyék ezt.

Hát semmi akadálya neki. Hát elindultunk onnan, és csak jött a két csendőr. [Ahová el kellett vinni a kereket, ott] két sor ház volt és azért tudom Sárhalomhoz hasonlítani. Abban pedig szerencsénk volt, hogy a két csendőr is elkísért bennünket, mert ahogy hirtelen összejött a tanya népe, hát talán meg is lincseltek volna bennünket. No de így megszabadultunk, eljöttünk, a csendőrök úgy vettük észre, még maradtak tovább, így csendőr nélkül értünk vissza a táborba, Astättbe. Hát így folytak a napjaink.

Mindig bővebben-bővebben tágítottuk a vállalkozásunkat, mindig voltak hol erre, hol arra, akiket tudtunk vinni. Előfordult velünk egy éjszaka az is, hogy akkor éppen egy asszonyt egy kisgyerekkel vittünk, akik a tiroli részről kaptak hírt a férjről, amikor – a határtól, nemigen volt egy kilométerre se – beleütköztünk egy amerikai járőrbe. Én nem tudom öten-hatan voltak egy amerikai tiszt vezetésével. Tárgyaltak a hadnaggyal és hát előre meg volt az beszélve már régen, a hadnagy akkor mondta, hogy melyik falut keressük, vagy várost. Az amerikai tiszt elővette a térképét, és a zseblámpánál mutogatta a hadnagynak, hogy nem balra kellett volna az autósztrádáról elfordulni, hanem jobbra, onnan van négy kilométerre az a város, amit keresünk.

Hát a hadnagy nagyon szépen megköszönte a felvilágosítást, az amerikai tiszt még azt is mondta, hogy nagyon vigyázzunk, mert a határon átmenni nem szabad, aki a határon megy át, azt itt is, ott is, az amerikaiak az SS-táborba viszik. Hát megfordultunk, és elmentünk egészen tényleg addig a városig, amit az amerikai mutatott. Ott vártunk egy darabig, majd újra nekivágtunk a határnak, és sikerült is. Az ember ott várt, annál a bizonyos nagy fánál, ami nekünk a találkozópont volt, és ott átadtuk a feleségét neki a kisfiával. Hát ezért a hozott az ember harminc kiló búzalisztet.

Tehát mondom, hogy annyira összegyűlt már ez az ennivaló, krumpli, liszt, só, minden – a só is nagy valuta volt –, hogy már osztogattuk szanaszét. Nem beszélve arról, hogy az erdőben rengeteg őz volt, és nagyon sokat lőttünk, azt mondtam már, hogy mein Gottot emlegetett mindig a pék, amikor a feleségemék vitték le a sütnivaló őzhúst. És volt nekünk egy tanya, elég messze volt, egy-két kilométerre a tábortól, ahová minden nap délután a feleségemmel mentünk, és ott tejet kaptunk. Hát mondhatom, hogy az ottani viszonyok között is nagyon jól kerestünk mi a tüzér hadnaggyal.

Volt még két másik dolog, amit feltétlen meg kell említenem. Szinte nap mint nap különböző nemzetiségűek, nem csak katonák, hanem civilek is, franciák, angolok, amerikaiak keresték fel a tábort, és ott különösen mi gépkocsivezetők rengeteg ajánlatot kaptunk, egyik nemzetiségtől is, másik nemzetiségtől is. És hát egy évre is lehetett szerződni, de még több összegről csináltak szerződést, ha öt évre, pláne ha tíz évre csinálta az ember. Úgyhogy nagyon kecsegtető ajánlatok voltak, még spanyolok is voltak ott. Igen ám, de mi félve – mert féltünk a kommunizmustól – de csak hazavágytunk.

A másik dolog az, hogy jöttek oda amerikai katonák, akik nőt kerestek. Mondták ott – a táborparancsnokkal beszéltek természetesen – a táborparancsnok németül még valamennyire beszélt, de voltak ott többen is tiszti család, voltak ott olyan művelt nők is, férfiak is, akik különböző nyelveken beszéltek, tehát tolmácsoltak a táborparancsnoknak. Elsorolták ott, hogy mennyit adnának egy éjszakára, ha elmenne velük. No nemsokára megbeszéltük azt a táborban, hogy amikor ilyen céllal jöttek, ilyen céllal csak amerikai dzsippel jöttek hárman-négyen, amerikai katonák, akkorra mi már, hát tekintettel arra, hogy hivatalosan lőfegyverünk nem lehetett, dorongokkal felszerelkezve vettük körül az amerikaiakat. A táborparancsnok meg a tolmács útján azt mondta nekik, hogy ha azonnal nem takarodnak el, akkor rögtön jelezni fogja a parancsnokságnak. Hát én nem tudom, hogy hány esetben fordult elő ez az ottlétünk alatt, de egy esetben sem ütköztünk mi ellenállásba. Valóban azonnal eltakarodtak az amerikai katonák.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.