37. Haza Tiszakécskére

– – Hangfelvétel meghallgatása – –

Amikor megkaptuk az igazolványt Székesfehérváron, és elutazhattunk haza, hát Szolnokról, mert bizony akkoriban vagy volt egy vonat, vagy nem volt vonat. Hát akkor éppen nem volt egy vonat hamarosan. Ha jól emlékszem ott egy ismerős, Kécskéről elszármazott családnál aludtunk egy éjszakát, és a zömét a cuccunknak, ami velünk volt, azoknál hagytuk, és elindultunk gyalog. Nem gyalog jöttünk, mert a sínek között jöttünk haza. Haza is értünk szerencsésen.

Amikor hazaértünk itt találom az apámat fekve, betegen, és megtudtam, hogy hát sajnos májrákja van. Az akkor is még csak egyetlen orvos itt, Bedő doktor úr, az jár hozzá, már most minden áldott nap hat órakor fog jönni, beadni neki a morfium injekciót. De hát rettenetesen megörültünk egymásnak!

Hát persze az anyósom meg a sógorom elmentek haza, természetesen mi is, mert [a feleségemnek] az apja maradt itthon csak a Virág utcában. Bemutatkoztam, én is mint a veje. A feleségemmel együtt eljöttünk vissza ide, az apám betegágyához. És beszélgettünk nagyon sokáig. Már éppen le akartunk feküdni, mert azt elmondták, hogy az öcsém, Laci, aki hadapród őrmester volt, mint szakaszparancsnok valahol az Ipoly mentén esett orosz fogságba, Debrecenbe került el hadifogolytáborba. És ott megtudták, amikor alakították a demokratikus hadsereget, hogy aki nem jelentkezik, azt elviszik Oroszországba. Hát többek között ő is jelentkezett, és a demokratikus hadseregben, mint alhadnagy szolgált tovább. Akkor éppen nem volt itthon, de elég sűrűn haza szokott jönni, valahol a Dunántúlon volt a kaszárnya, hogy hol, nem tudom.

De a bátyámékról nem tudnak semmit. Hát azt persze tudták, és tudtuk, hogy a bátyámék is, hasonlóképpen hozzám, neki is felesége, meg a két lánya vele volt, meg annak is a sógora, a feleségének az öccse vele volt. De azokról még nem tudnak semmit. Hát szegény apám már ejtett azokért is jó pár könnyet, siratta őket, amit életemben még akkor láttam először, hogy az apám sírt.

Hát most már le kellene feküdni. Egyszer zörgetnek az ablakon. Ki az? Mi vagyunk, Ferkóék, mondja a bátyám. No, hát mi, mint az őrültek rohanunk kifelé mindannyian az apám kivételével, és azok is már akkor, mert azoknak is az apósa maradt itthon csak, akkoriban nem is tudom a Béke utcában laktak vagy hol, igen a Béke utcában. Már akkor ők az anyósát letették otthon, és jöttek a felesége, meg a két lány.

Hát rettentő nagy lett az öröm, édesapám akkor meg, szegény, örömében sírt, hogy hát megérte, hogy mindannyiunkról tud. Később mondta az anyám, hogy hát a szomszédos öregasszonyok azt mondták neki, amikor Bedő doktor úr [meg]mondta, hogy a műtét után mennyi ideje van neki körülbelül hátra, és ő is csodálkozott rajta, Bedő doktor úr, hogy hát még mindig él az apám, amikor adogatta be neki a morfiumot. És akkor a nagy öröm után szinte reggel volt, a kislányokat lefektették, hogy mi is lefeküdtünk, de nem igen tudtunk mi aludni akár mennyire el is voltunk mi fáradva, mert csak az tudja, aki keresztülesik ilyesmin, hogy mit jelent, egy háború utáni hazatérés.

Családtagok

Most itt, amit akkor se említettem, illetve mondtam, amikor említettem, hogy az öcsém Debrecenbe került fogolytáborba, hát ott is azt mondják, hogy olyan volt a fogolytábor, hogy dróttal volt körülvéve, és két diáklány úgy rendszeresen járt oda, akikkel megismerkedett az öcsém. Hát ő a kerítésen belül, a lányok a kerítésen kívül. Több is járt oda, de ezzel a kettővel ismerkedett meg, akik vittek neki egy-egy kis csomagot, ennivalót, amire szükség volt. Majd később, amikor már mint demokratikus katonatiszt közelebbről is megismerkedtek, hát negyvenhatban megesküdtek [az egyik kislánnyal]. Amikor én ezt sorolom, akkor már nem a felesége, hanem mint özvegye él még mindig Debrecenben a családjával együtt.

Idejében még azt sem mondtam el, amikor Komáromot beszéltem el, hogy ott hogy volt, mint volt, amikor az egyik alkalommal, amikor a hídon mentem át, az Öregvárba kellett mennem valamit a parancsnokságon intézni, vagy vinni, mint őrmester nem olyan sokat intézhettem. Amikor a hídon én a gyalogjárón mentem, velem szemben pedig jött az úttesten egy lovas kocsi, zsidó munkaszolgálatosokkal, hát ugye zsidó volt a kocsis is, mellette ült egy szuronyos katona, és amikor haladtunk el egymás mellett, megismertem én is, és ő is megismert, láttam, egy [Spitzer] István nevű zsidó rőfös kereskedő volt, illetve rövidáru kereskedő itt [Kécskén]. Hát énnekem soha, se az apámnak, semmiféle családomnak semmiféle zűrje nem volt a zsidókkal, és mi nem különböztettük meg a zsidókat se más vallásútól. És hát az volt a helyzet, hogy ő is biccentett, én is visszabiccentettem, és mentünk tovább.

No most a rendelkezés úgy szólt, hogy amikor valaki hazakerült valamilyen fogságból, huszonnégy óra alatt jelentkezni kellett a helyi rendőrségen. Hát másnap én is bementem, illetve hát nem másnap, mert másnap jóformán hol aludtunk, hol beszélgettünk, örültünk, hogy hazakerültünk. Hanem harmadnap bementem én is, a rendőrparancsnokság akkor itt volt, ami már most lebontásra került félig-meddig, ahol a mentők vannak, meg mellette, ha van még valami az épületből, ami a csendőr laktanya volt. Amikor bementem, hát nagyot néztem én, hogy [azzal a [Spitzer] Istvánnal találom szembe magam, akivel Komáromban találkoztam]. Az íróasztalnál ült, hát kiderült, hogy ő a rendőrparancsnok. Jó napot kívánok! – köszönök. Jó napot!

Hát éreztem én a köszönésem fogadásán egy hidegséget. Hát mondom [Spitzer] úr, hazakerültem én is. Azt mondja, hogy kár volt, ott ette volna meg a fene, ahol volt! Hát mondom, hebegtem, habogtam: miért? Azt mondta, aki a földijét nem ismeri meg, az megérdemli azt, hogy megdögöljön. Hát még mindig benne voltam én, hasonlóan, mint mikor az ausztriai csendőr hadnaggyal szemben álltam, úgy erőt vett rajtam az akasztófahumor, és egyből rá akartam borítani az íróasztalt. No hát kiáltott, és szaladtak be a rendőrök, három-e négy-e, megfogtak. No aztán rettentő hidegen igazolta a megjelenésemet, és eljöttem. Hát azután később, amikor én már autós fuvarozó lettem, annyira összejöttünk, hogy én költöztettem fel Budapestre.

No most, utána az első volt nekem felkeresni a Cseh Sándornak a családját, akivel együtt voltunk, és az osztrák községben elváltunk egymástól, hogy hogy van, mit mondott, illetve először már a családomnak mondtam, hogy megkapták az üzenetet? Kitől? Cseh Sándortól. Nem kaptak ők semmit se! Akkor mentem el az apjáékhoz, és meglepetéssel értesültem róla, hogy hát ő még nincs otthon. Nem is volt. Majd sokkal később tudtak róla, hogy Oroszországban van fogolytáborban, és azt hiszem olyan két-három év múlva került haza.

Az oldal tartalma oktatási és tudományos célra szabadon felhasználható a forrás és a megfelelő hivatkozás feltüntetése mellett. A tartalom üzleti célra történő felhasználásához a jogtulajdonosok engedélye szükséges.