Előszó

A civilizált társadalmak emberének a legrégibb korok óta sajátos tulajdonsága, hogy a megélhetésen és a földi javak gyarapításán túl vágyik a társadalmi megbecsülésre is. A múltban az ilyen indíttatású becsvágy beteljesedését a különböző nemesi és főnemesi rangok, egyházi méltóságok, lovagi, rendi címek, vitézségi kitüntetések stb. elérése jelentette, manapság inkább a doktori, díszdoktori, kandidátusi, akadémiai tagsági fokozatokban öltenek formát - hogy példát itt most a tudományos életből merítsek. De említhetném az olimpikonokat, a művészvilág Oscar-díjasait, azokat, akik csúcsokat hódítanak meg és a mélybe szállnak - valamennyiüket olthatatlan sikerszomj serkenti, nemritkán emberfeletti teljesítményekre. Mindent egybevetve azonban aligha vonja kétségbe bárki is, hogy a Nobel-díj messze kimagaslik az összes cím, kitüntetés, tudományos fokozat és titulus közül.

A Nobel-díj kétségkívül világraszóló tudományos elismerést jelent nemcsak a díjazott egyén, hanem nemzete számára is. Annak ellenére, hogy a világon számos tudományos akadémia, nagy múltú egyetem, tudományos társaság, nemzetközi szervezet, sőt magánszemélyek által létrehozott alapítvány oszt ki évről évre vagy időszakonként kutatási eredményt, tudományos munkásságot és életművet elismerő díjakat - melyek túlnyomó többsége jelentős pénzjutalommal is jár -, a legáhítottabb mégis a Nobel-díj. Az immár közel száz éve rendszeresen kiosztott díj mintegy szimbólumává vált a legmagasabb kitüntetésnek; olyan tudományos rangot jelképez, amelyet csak a legkiválóbbak képesek elérni. Így a földkerekség nagy kutatólaboratóriumainak és szakmai műhelyeinek tekintélyes mezőnyében, a kutatási cél mihamarabbi elérése mellett, ha nem is nyíltan, de egyfajta nemes versengés folyik az elsőbbségért, melynek ösztönzői között kétségkívül ott találjuk a legnagyobb dicsőséget és hírnevet jelentő Nobel- díj megszerzését is.

Bennünket, magyarokat, méltán tölt el büszkeséggel, hogy kis nemzetünk igen kiemelkedő szerepet játszott a világ természettudományi fejlődésében, hogy kiváló elméinket mindenütt ott találjuk a tudományok győzelmi emelvényein. Sok kötetnyi könyv kellene ahhoz, hogy számba vegyük mindazokat a magyar kiválóságokat - orvosokat, matematikusokat, fizikusokat, vegyészeket, biológusokat, csillagászokat és geológusokat -, akik felfedezéseikkel, találmányaikkal és technikai fejlesztéseikkel segítették az emberiség haladását. Nem beszélve a nagyszerű magyar tanárokról és professzorokról, akik a világ rangos egyetemein oktatómunkájukkal hatottak termékenyítőleg a természettudományok fejlődésére.

Sajnálatos tény viszont, hogy századunkban a magyar tudósok zöme hazájából elvándorolva, külhonban érte el világraszóló eredményeit. Voltak, akik politikai okból távoztak; Hitler uralomra jutását követően főként a zsidó származású és a nácizmus ideológiáját nyíltan bíráló tudósok emigráltak a tengerentúlra, a kommunista rezsimben pedig a tudós társadalom "osztályidegen" és "politikailag megbízhatatlan" rétege kényszerült az anyaország elhagyására. A magyar szürkeállományt az 1956-os elbukott forradalmat követő nagy kivándorlási hullám csapolta meg igen jelentős mértékben. A nem politikai indíttatású elvándorlást leginkább a tudományos kutatás megfelelő hazai feltételeinek hiánya motiválta. A külföldi, magas színvonalon felszerelt laboratóriumok, tudományos-szakmai munkaközösségek, egyetemi műhelyek vonzották az elméletileg jól felkészült, ám a honi közegben továbbfejlődni képtelen szakembereket. Szépszámú Nobel-díjasaink közül egyedül Szent-Györgyi Albert kapta meg Magyarországon e kitüntető elismerést, majd alig egy évtized múlva ő is külföldre kényszerült.

Ez az egyik oka, hogy ezek a jeles személyiségek még ma sincsenek kellő mértékben jelen a magyarság tudatában. A szocialista propaganda érthető módon nem dicsőítette a nyugati világ tudományos sikereit, főként nem emigráns tudósainak eredményeit. A legáltalánosabb gyakorlat az volt, hogy a honi sajtó egyszerűen nem vett tudomást az "idegenbe szakadt" tudósokról, még a szakfolyóiratok is kínosan tömören tudósítottak egy-egy jelentősebb eredményről. A rendszerváltás ezen a téren is gyökeres változást hozott. A még élő tudósaink közül sokan látogatnak haza, előadásokat tartanak, akadémiai ülések díszvendégei, díszdoktorrá avatják őket és magas állami kitüntetésekben részesülnek. Többségük azonban a hazai társadalom eme megbecsülését sajnos már nem érhette meg, munkásságuk és szellemi hagyatékuk viszont mára méltó helyre került a magyar tudománytörténetben.

Ebben a szerény könyvecskében, melyet kezében tart a tisztelt olvasó, a magyar és magyar származású Nobel-díjasokat sorakoztattuk fel. Mintegy függelékként azonban szót ejtünk azokról is, akiket felterjesztettek erre a díjra, illetve eredményeikért kiérdemelték volna ezt a kitüntetést. Elsősorban a tanulóifjúság figyelmébe szeretném ajánlani a könyvet. Azért, hogy lássanak példát állhatatosságban, kitartásban, alaposságban és pontosságban - ugyanis ez minden siker záloga. Azért, hogy büszkén tekintsenek a nagy elődökre, akiknek nyomdokain haladva erőt meríthetnek a fáradsággal és sok lemondással megszerezhető, ám mindenért bőséges kárpótlást adó tudás megszerzéséhez.

Bödők Zsigmond