Előszó

Az imák bennünk élnek, s mint a parázs, kollektív tudattalanunkban szunnyadnak?

Istenhez soha nem fohászkodó halandó, aki vagyok, a szülőszoba előterében várakoztam, férjem kezét szorongattam, s a múló órák ólomsúlyként telepedtek rám.

Férjem családtagjának méhébe visszaültetett embriónkból fejlődött magzatunk megszületik-e?

Születendő gyermekünk egészséges lesz-e?

S én, aki még soha nem imádkoztam, most szavakat mormoltam, először a mi Urunkhoz, aztán a hindu Ganésához, aki a Jószerencse szeretetre méltó istene.

S a fohász, mint elemi erejű forrás tört elő belőlem s csillapította lelkem szomjúságát.

- Ó, Uram! Istenem! Tekints le ránk, s szereteted palástját terítsd ránk, földi alattvalókra, akiket meddőséggel sújtottál, akiket mesterséges megtermékenyítési, orvosi beavatkozásokkal, és örökbefogadási kísérletekkel próbára tettél már, s akik most dajkaanya áldozatvállalásának köszönhetően, magzatvisszaültetés után - ultrahangos vizsgálatok tanúsága szerint - kisfiúk világrajöttét várják.

- Ó, Ganesa! Segítsd megtestesülését! A Te erőd Brahmától, Visnutól, Sivától való. S miképp szerető anyád, Parvati vágyódott utánad, úgy sóhajtozom tíz éve már én is gyermek után.

Nekünk, boldogtalan boldogoknak, akik gyermeki áldásod nélkül éltünk eddig, s akik most itt várakozunk: milyen gyorsan pergő, fájdalmas, és mégis milyen gyönyörűséges volt ez a tíz év, ó, Uram!?