Előszó

Nem csodálatos, nem végzetszerü-e, hogy az a maroknyi ősmagyar lakósság, amely Erdély nyugati hegyei között, a Sebeskőrös és a Kisszamos vizválasztóján: Kalotaszegen mintegy elbástyázva magát, őrzi ősi hagyományait, évszázadok folyamán mind jobban megerősödik szépben és nemesben! Valami felemelő, valami lelkesítő a tudat, hogy akkor, amikor világrészek vonaglanak politikai és gazdasági megpróbáltatások ólomsúlya alatt, amikor sülyedő kulturák csodadoktorai a nyugati műveltség pusztulását jósolják, akkor egy magárahagyott néptöredék mind magasabb szinvonalra emeli öntudatlan népművészeti életenergiáját.

Mert tünedeznek mindenfelé a népek bohó ifjúságának emlékei! "Eltörnek a régi székely korsók... - írja Jakab Géza az Ujság hasábjain. - Ki emlékszik még azokra a kékes diszitésü, virágos, madaras kancsókra... Ezek is kikopnak lassan-lassan az időből. Csak Kalotaszegen faragják még ép úgy a virágos kapufélfát, mint ezelőtt 800 évvel; csak a virágok szimetrikus motivuma nem változik a kelengyés-ládákon, székecskéken, asztalokon. Jöhet vihar ezerféle: a kicsi kapufélfák kiállják százegyszer is, megfogyatkozott kincseikkel is. Mert itt nem pénz, nem érték a művészet, hanem az egyszerű lélekből játékosan kivirágzó szépnek a szeretete, amely származását, ősei geneologiáját önmaga homlokán hordja..."

Erdély viszontagságos multjából az ősi népéletnek, az épitészetnek, az irodalomnak, a művészetnek kevés emléke maradt a nem kevésbé viszontagságos jelenre. Annál gondosabban kell tehát őriznünk a meglevőket. Hisz az idegent is megragadja a népművészeti emlékeinknek szinpompája, formagazdasága, mennyivel inkább megragadhatja figyelmét annak, akinek bennük nemcsak a szépséget, az eredetiséget, de a magyar nép lelkének, képzeletének, öntudatlan művészi ösztönének megnyilatkozását kell látnia.

Ezek az emlékek alkotják egy nép tulajdonképeni szellemi kincsét, ősi örökségét. Ezeket megmenteni - nemcsak a múlt iránt való kegyelet, hanem a jövő biztosításának egyik föltétele is, ezekhez annál görcsösebben kell ragaszkodnunk, minél sebesebben rohan az élet...

Hisz az uj államalakulatoknak sem céljuk kisebbségi kulturák megsemmisítése. Számottevő többségi politikus szálából gyakran hallunk ezekre vonatkozó elismerő nyilatkozatot. A bukaresti "Parcui Carol"-ban fölépített, eredeti kalotaszegi, torockói, székely házak pedig szimbolumai annak az elismerésnek és szeretetnek, amellyel a megnagyobbodott Románia összkulturája Erdély külömböző népkulturáit magához öleli. A mi kötelességünk tehát azok életképes őserejének, produktiv voltának dokumentumaival előállani.

Ez a gondolat vezetett bennünket akkor, amikor szerény gyüjteményünkkel a nyilvánosság elé merészkedtünk; hogy milyen kis mértékben feleltünk meg feladatunknak - mi érezzük legjobban. De mi tudjuk azokat a szinte leküzdhetetlen akadályokat is, amelyek ma hasonló kisérlet elé tornyosulnak.

Közvetlen apropóval megjelenésünkhöz a kalotaszegi műkedvelők küszöbön álló külföldi turnéja szolgált. Ez magyarázza és mentse az Album tárgyi és tartalmi összeállítását.

Az Albumban közölt klisék egy része az Erdélyi Kárpát Egyesületnek évtizedes lelkes munkájával megszerzett gyüjteményéből valók. Ugyancsak az egyesület könyvtára tette nekünk lehetővé, hogy egynéhány adatot Erdély etnográfiájából, népművészeti emlékeiből, értékes irodalmából megszerezhettünk.

Hálás köszönet mindezekért Orosz Endre igazgató urnak és az egyesület egész vezetőségének.

Cluj-Kolozsvár, 1927. november 25.