FRANCESCO PETRARCA
Petrarca hangja

én nem önképpel kezdtem keresni
viharnyelven kutatni ölelni
bárcsak el tudnék tévedve menni
de tagadva sem tudlak itt hagyni

akiben hiszek maga az ember
bemázolt sorsáért megverekszik
vajúdva szelekkel színesőkkel
jegek ködével is összefekszik

éhség betegség a lelkén szárad
mint a rozsdamentes szalmavirág
sorslejtőkön bár suttog és árad
birkalelke égő ostobaság

én már látom jelek dübörgését
és már hallom a lét üvöltését

LAURA

legtisztább legszentebb tested elköltözött
imádott szívedből itt maradt egy óhaj
lépteidet könnyező csillagok között
szemedből kiröppent elmosódott sóhaj

amely már a mozdulatlan idő fölött
velünk élteti a fények viráglétét
bolygóvá lett végtelen szép szerelmedet
világmindenségünk együtt lüktetését

utánad fáj az éj keresi kezedet
te legszebb szép már csak légi égdarabom
várj reám így őrizd meg a köszönetet

mit az emlékedért mondok hajnalokon
mert te az egyetlen hoztad a kezdetet
lelkedbe foglalva az örök-életet