nem tudom
hány lábnyira vagyunk
az arasztól
ez a párolgó emberiség
megunta már
huszonegyezni
saját képe pofonjaiért
nyalábnyi szárnyak égtek el
tengernyi bizonyságtételekben
de hamarabb
nem jöttek meghalni
fények etetik
a valószínűtlent
ez a bizonyosság
Einstein szerint is

EMLÉKKÉP
a stégen
a tájba rajzolódik csodás felsőtested
a hegyek ívét követik idomaid
a fényben
játékos hullámok labdázgatnak egymással
bőrödnek aranyát is ők sziporkázzák
fejemben
olvadó ösztönök derekán méregetem
a tájba szökő szél meleg üzenetét
ezekben
igaz rajongással érlelt betűit rakja rád
a táncoló nyárban daloló messzeség
végtelen
és a vég áramában úgy izzik ez a perc
olyan szép ez a belénk égő emlékkép |