
CÍMLAP
Szirmay Endre
Kassától - Kaposvárig
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELSŐ RÉSZ
1/ Prefáció
2/ Tünékeny messzeség
3/ Születésem - az első sírás
4/ Bontakozás
5/ Vándorúton a hazámban
6/ Nevelő falum
7/ Az első száműzetés
8/ Kassai hontalanságom
9/ Elemi iskoláim
10/ Otthontalanság és otthonosság
11/ Az első négy gimnáziumi esztendő
12/ A Magyar Gimnázium nevelő szelleme
13/ 1938. november
14/ Régi közösség - új életformában
15/ Szellemi szükségmunkás
16/ Kassa bombázása
17/ A mégiscsak kezdete
18/ A budapesti egyetem
19/ A régiók fiatal értelmisége
20/ A haza szolgálata - egyenruhában
21/ Katonáskodás - Érsekújváron
22/ Német földön
23/ Stetin - Lingen - Cuxhaven
24/ Bolyongás Schleswig Holsteinben
25/ Fegyverszünet - vége a II. világháborúnak?
26/ Hadifogság
27/ Hazafelé
28/ Tanári oklevél
29/ Apám halála
MÁSODIK RÉSZ
1/ Hármas feladatsor
2/ Az ipari leány-középiskola
3/ Munkahelyi változások
4/ A biztató dombóvári tanítóképzés
5/ Az ötvenes évek elején
6/ Árnyékos kitérők
7/ Nyugtalanító feszültségek
8/ A szülőföld szólítása
9/ Az 1956-os magyar forradalom
10/ November. Harc és megtorlás
11/ Utórezgések
12/ 1958 - 1959
13/ Új munkahely Kaposváron
14/ A felsőfokú tanítóképzés kezdeti tapasztalatai
15/ Újra itthon
16/ Rév és kikötő
Előszó
Az emlékezés ringató ritmusa visszatért velem a múltba, hogy megismerhessem
saját születésem és sorsom mozgató erőit, környezetét, valóságtényeit.
Visszaléphettem - átléptem hát a magam létének sejtésküszöbén - és
megidézve önmagamat - rácsodálkozhattam a vágyak, remények, lobogó lázak és
történések hömpölygésére, amelyek ideszólítottak erre a világra és vezettek
életutamon.
Szigorúan ezért lettem annakidején az, aki így-ahogy lehettem-lettem.
Amikor két tenyerem falát arcom felé emeltem, valaki megszólított.
Visszafordultam. Láttam, hogy a múlt ködének hűvöséből elő-elővillan egy-
egy szempár, arc, mozdulat, táj, esemény. Ájult szavak, szakadozott
mondatok figyelmeztetnek a hátráló időre, a sápadó emlékek hullámzására,
meg sodró áradására.
Ami mögöttem tornyosul az megmásíthatatlan. vállalt, kényszerű vagy
megtagadott sors. - De vajon csak az enyém? Csak én éltem át mindezt
így, ennyi hittel, vággyal, sejtéssel, félelemmel? Csak bennem sajgott
a hazátlanság keserűsége és a hazátlanság öröme? Csak az én szándékaim
vívódtak a lázas törekvések miatt? Velem packáztak a szélhámosok - vagy
csak engem biztattak a testvérek, rokonok, barátok, szeretők? Az életem
mindenkitől és mindentől független, egyetlen élet...?
Igen: egyetlen, megismételhetetlen és egyedi. De nem független mindentől és
mindenkitől! A mai napig zárt, szövevényes bonthatatlan. De számos arca még
vak, sok hangja néma. Vagy csak meglibbentette a szél a lángot, elmosta a
fakuló hangokat? Mintha egy magányos, szomorú leány dúdolna magában az őszi
szélben.
Talán meghallja valaki. Hiszen olyan tiszta, olyan őszinte...
Mintha egy ősi ballada zengene vissza a múltba merülő évtizedek homályából.
Szegények, tiszta lelkű emberek lázadó sorsának, viszontagságos életének
lüktetése. - A hullongó ködön átüt ugyan olykor a bizakodás halvány sugára.
De a tétova mosoly is gyakran - bánatos fintorrá torzul. Csak az akarat, a
hit, a tények, a vágyak, a legendák, az áldozatok hullámzása, az emberiség
ereje emeli föl újra meg újra konok fejét a soha nem szűnő kárpáti szélben.
Hümmög, dunnyog, cibál, cirógat. Makacsul duruzsolja: csak az igazat,
mindig csak a valóság igazát szabad örökül hagyni; védeni, őrizni,
hirdetni. - És megosztani mindenkivel.
Mert az ősi ballada zengése soha el nem némul. - A megpróbáltatások
pedig igaz emberré formálják a következő generációk egyedeit.