a pusztító energiák terén, akkor az a rettenetes atomháború sem következett volna be. Erre mindnyájan összeborzongtak.
Marjoli egész este csak hallgatott. Még mindig nem fogta fel, hogy Jan nincs többé. Szeme könnyben úszott és bénultan nézett maga elé. A többiek sajnálták és együttérzően figyelték finom kedves arcát, törékeny termetét. Úgy a harmincas éveinek végén járt. Ami rajta a legérdekesebb és legszembetűnőbb volt, az a fiatalos arcával és finom gyengéd vonásaival furcsa kontrasztba álló fekete hajában végigfutó ősz tincs. Az elmúlt évek folyamán többen is megkérdezték tőle, hogy miért nem festi be. Marjoli minden alkalommal mosolyogva megrázta a fejét. – Tudja Isten felelte, ez az egyetlen dolog, amit legjobban szeretek magamon, amit semmiért oda nem adnék, mivel ez egy balul sikerült kísérlet eredményére figyelmeztet.
Marjoli hirtelen összerezzent a Professzor felemelt hangjára, aki az est folyamán nemcsak az ünnepi búcsúztatójában, hanem külön is, oly sokszor mesélte el, mindig nagyon is lármásan és állandóan kibővítve, mert még mindig nem fogta fel azt a hihetetlenül félelmetes, és fantasztikus valóságot, ahogyan Jan meghalt. Most azonban rövid szünetet tartott. Látszott, hogy arcára izzadságcseppekkel gyöngyözött félelem ül ki. – Sajnálom, mondta a Professzor, de a jelen pillanatban nincs erőm újra elmondani. – Óh, szót sem érdemel, bizonygatták a többiek, és szinte egyszerre bólogattak hozzá, hiszen ők is részesei voltak a kísérletnek. Főleg Mérimé és Malpomé, Marjoli két nemcsak kollegája, hanem barátnője is, mert akkor ők álltak legközelebb Jan mellett. A két nő, Marjolihoz hasonlóan szintén a harmincas éveiket taposták. Azonkívül ugyanolyan szolid, törékeny teremtéseknek tűntek, mint Marjoli. A látszat azonban csalt, mivel ők is öreg rókáknak számítottak kutatásaik berkeiben.
Hogy izzadságcseppekkel tarkított félelemmel az arcán, a Professzor elhall-
