telenül újra végigpergett mind a négyük előtt az a megtörtént hihetetlen borzalom, aminek Jan lett az áldozata. Inkább megérezték, mint látták a különös zajnak az okát. Azonban annyira gyorsan zajlott le minden, hogy még megrémülni sem maradt idejük. A védőhullámból anélkül, hogy valaki hozzáért volna, villámként tört ki a pusztító csóva, keresztülsuhanva a röpgömb falán, hogy utána legyezőként terüljön szét az egész Űrön. Ebből azonban ők már nem érzékelhettek semmit. Azt sem, hogy erre az egész Univerzum össze- rázkódott. A röpgömböt pedig egy ismeretlen energiahullám hártyaként vonta be, majd olyan erővel perdítette meg, hogy a gondolat sebességénél gyorsabb irammal repülte keresztül nemcsak a körte alakú univerzumot, hanem a külső védőenergiákat is, amely hálóként fonták körül az Űrt, hogy védjék. Sőt képes volt még azokon a védőenergiákon is keresztül törni, amelyek a különböző Világegyetemek között cikáztak, nehogy egymásba olvadhassanak.
Amikor magukhoz tértek, már csak azt érzékelték, hogy a Jelenések Űrében járnak. Mindnyájan izgatottan tömörültek a röpgömb átlátszó fala elé, mert a kinti látványtól, ami elébük tárult, még a lélegzetük is elállt. Egy buborékszerű Űrben lebegtek. Szinte egyszerre sikoltottak fel, hogy úgy néz ki, mintha borostyánkőbe zárt bogár lenne a röpgömbjük, amiben fényes csillogó-villogó, végtelen dimenziójú holografikus szellemképek úsztak. Tátott szájjal bámulták, mert korábban egyikük sem tudta volna elképzelni, hogy ennyiféle dimenzió létezhet. Ez a látvány eszükbe juttatta, hogy ez éppen olyan, mint a hópelyhecskék is voltak a Földön, amelyeknek kivétel nélkül mindegyiknek más és más formája volt, akár az ujjlenyomatnak. Ezután még nagyobb érdeklődéssel figyelték, hogy némelyik forma milyen puhán suhan egymás mellett. Másikak pedig vadul egymásba gabalyodva káosszá változtak, hogy amikor szétválnak újabb dimenziókká alakulhassanak. Ez annyira új volt nekik, hogy úgy érezték, mintha kezdő diákok lennének, és nem pedig tapasztalt tudósok.
