Egy-egy ötvenlapos iskolai irkát hosszában kettévágok már vagy harminc éve, papírcsíkjai pedig ki nem kopnak a zsebemből. Ilyesmiket jegyezgettem rájuk: honnan tudja a harangozó ott fönn, a toronyban, hogy mikor kondítson, ha már a pap a cinteremben kimondta az utolsó szót (és tudja!). Vagy: mi történt a Telekikkel, Bánffykkal, Keményekkel Erdélyben, s mi Orfeusszal a marosvásárhelyi alvilágban. Hogyan kerültek más-más járdára a baszkok és baszmegek, e két igen figyelemre méltó náció Európában. S mond-e valamit önnek a marcona férfinév: Hari Batasuna, legalább annyit, mint a Petőfié a sosemvolt szabadságban, és a mindig-lesz szerelemben. De ugyanbiza ki az ördög ez a Hari Batasuna, mert hogy Petőfi ki s mi volt, nagyon jól tudjuk még több mint másfélszáz esztendő teltén is, Fehéregyházáink örökös veszedelmeiben. Továbbá, hogyan került vidékeinkre egy, a távol-keleti ölelkezéstechnikákban módfelett jártas leányzó Nyugat- Európából, egy protestáns szeretetszolgálat révén. Az erdélyi nációk és felekezetek, a késő középkori, olykor azt hiszem, örökösen középkori erdélyi társadalom egyként megjelentek előbb az ötszázszor csonkolt füzetben, és aztán a Zsebregényben. Mindamellett regény, és nem szín-, főleg pedig nem vígjáték, de nem is tragédia ez a könyv, ez a szándékos torzó.