Címszó: Díszlettervezés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0426.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0426.png

Az itt olvasható változat forrása: B Kádár Zsuzsanna - Nagy Péter Tibor: Az 1929-31-es színművészeti lexikon adatbázisa. (Szociológiai dolgozatok No. 8., WJLF, Budapest, 2017) Készült a Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont 19-21. századi magyar elitek c. kutatása keretében.

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/22/22753.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

A szócikk három változatban található meg az oldalon. Legfelül linkekkel kiegészítve; középen, apróbetűvel a keresőmotort szolgáló technikai változat; legalul pedig az eredeti 1929-31-es szöveg.

A szöveg linkekkel ellátott változata:

Díszlettervezés

Ugyanígy kezdődő szócikkek: https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/e/522753.htm

Szócikk: Díszlettervezés A XX.század elejétől kezdve a díszlettervezés, azaz jobban mondva a színpadi kép megtervezése egy új irányt követ, melyben szorosabban kapcsolódik magához a darabhoz, hogy ezáltal az előadásnak jóval lényegesebb, művészi szempontból is jelentősebb alkotórésze legyen. Míg azelőtt a díszlet a színpadon egy a darbbal többé-kevésbé összefüggő, a realizmus látszatát eredménytelenül kereső képet nyujtott, mely merev volt és élettelen, a jelen színpadi kép feladata az előadandó művek egyes mozdulatainak, hangulatának a fokozott kiemelése, aláhúzása. A színpadi kép mai művészetének nem az a célja, hogy a néző maga előtt egy municiózusan megfestett interieuert vagy tájat lásson, lógó vászonházakkal, gondosan kicsipkézett levelekkel a fákon, a perspektiva csalhatatlan szabályaival megszerkesztett architekturákat ráfestett árnyékokkal, (amelyek természetesen mind csak a nézőtér egy bizonyos pontjáról helyesek) mely képekről első pillanattól kezdve látjuk és tudjuk, hogy nem valóság, hanem annak sokszor művészietlen, de mindenáron a valóság hitét kelteni akaró utánzata. A mai színpadtól megköveteljük, hogy az első perctől kezdve adja a darab levegőjét, hangulatát, ha csak egy-két odavetett vonallal os és ebbe a hangulatba a nézőt is belevigye. De amint az előadandó mű hangulata is esetleg percről-percre változhat, úgy kell a képnek is vele változni egy-egy díszlet, azaz felvonás keretén belül, szóval a színpadi képnek élni kell a darbbal. (Itt persze nem a színpadi naplementéket vagy hajnalodásokat értem). Ezen célt fejlesztendő, a világítást és annak eszközeit formálták olyan tökélyre, hogy ez ma talán fontosabb alkotóeleme a színpadi képnek, mint maga a díszlet. A színpadi világítás segítségével kiemelhetünk egyes szereplőket, csoportokat, sőt cselekményeket is, viszont a homály hátterébe is boríthatjuk a színpad megfelelő részét. Fölösleges megjegyeznem talán, hogy a világítás intenzitási és színskálájával s azoknak csoportosításával minő végtelen és kimeríthetetlen változatokat vihetünk bele egy-és ugyanazon díszlet keretében. A hideg realizmus hangulatáról a legfantasztikusabb, izzóbb káprázatig mindent kifejezhetünk vele és ilyenkor maga a díszlet mint médium szerepel, amelynek olyan életet adunk, amilyent akarunk. Ennél a díszletnél az a cél, hogy mentől kevesebb – de markáns eszközzel ábrázoljon, hogy ezáltal annál könnyebben alakuljon hozzá a darab menetéhez és annál kevésbé vonja magára a figyelmet oly dolgokkal, amelyek a darab szempontjából nem fontosak, sőt értelemzavarók. Minden fölösleges vonal és dísdz, iparművészeti adalék csak merevíti a színpadi kép mozgási lehetőségeit és zavarja a célját. Mert képnek kell lenni a a mai színpadnak, de sokkal fokozottabb és művészibb értelemben, mint azelőtt, nem a régi merev, mozdulatlan formájában, amely értelmetlen túlhalmozottságában közelebb állt olykor az olajnyomatokhoz, mint a darab szelleméhez és amelyben a színészek megjelenése csak zavar, mert a vászonra festett realisztikus hatásra törekvő plasztikának, árnyékoknak hazugságát jobban kiélezi, hanem legyen kép, amelyeknek szépsége kifejező voltában rejlik, ahol a vonalak és színek élnek, amely illusztrációja a darab minden mozzanatának, s amely képben a hangsúly nem a háttéren, hanem az előadáson és a szereplőkön van. A mai színpad ezért kerüli a sík színpadot is, mert ezen a szereplők, a nézők szempontjából nézve csak egy vízszintes vonalban mozoghatnak. Lépcsőkkel, emelvényekkel tagolja a színpadot magasságban is, ami által nagyszerű mozgási és csoportosítási lehetőségeket kapunk egy harmadik dimenzióban, a színpadi kép eddig kihasználatlan részében is. Ezeknek a díszleteknek a megtervezésénél azonban tekintettel kell lenni a darab menetére is, mert míg néhány fárasztó műnél üdvös egy-két hosszabb pihenés a nézők számára, úgy feltétlenül megölheti az előadást, ha egy darab lázas tempóját minduntalan hosszabb szünetek szakítják meg a lépcsők és emelvények összeállítása miatt. Ezért kell a díszlettervezőnek a nívókülönbségeket úgy elhelyezni, hogy ha nem is az egész előadás, de legalább egy-két felvonás alatt változatlanul állhasson az emelvény és lépcsőrendszer s csak néhány díszletrészlet vagy lépcső kicserélésével változtassa meg a képet. Már most, hogy a tervező egy drámai mű képeinek a megkomponálásának milyen módon akarja magát kifejezni, impresszionista vagy expresszionista, vagy pláne konstruktiv színpadot akar, milyen vonalakkal adja meg a kép ritmusát, ez az ő egyéniségén és a rendező intencióin kívül a darab, a mű karakteréből fakad elsősorban. Még határozottabb irányban tereli a művész fantáziáját egy zenés darab. Mondanom sem kell, hogy mennyire másnak kell lennie egy képnek, melyet egy Mozart-operához (személy) (információ) rajzolunk, mint annak, amely egy Wagner, (személy) (információ) vagy Puccini (személy) (információ) művéhez készül, bár a szövegben előírt helyzet lehetne ugyanaz. De még pusztán drámai daraboknál is milyen más eszközökkel kell megcsinálni egy Shakespearei (személy) (információ) erdőt, mint egy – népszínművet. Olykor a realizmus aláhúzása a követelmény s ilyenkor minden stilizálás, modorosság bántó és oda nem való, míg legtöbbször végzetes egy előadásra, ha a díszletek realizmusból fakadó képzethiánya megköt minden fantáziát. A realizmusról lévén szó, nem szabad azonban a tervezőnek figyelmen kívül hagyni némely színpadi realitást, vagyis inkább színpadtechnikai korlátozást, mert például végzetes baj volna oda helyeztetni egy jelenetet vagy csak egy hangsúlyozott motívumot, ablakot, ajtót, erkélyt, ahol az nem látszik a nézőtér minden üléséről, minden páholyából és nagy hiba egy színpadot, ahol bár a szöveg intimitást kívánna, de nagy személyzet mozog, esetleg szűkre tervezni, miáltal az előadás állandó akadályokba ütközik. A másik korlát, amelyen a díszlettervező nem teheti túl magát, a kiviteli lehetőség úgy az anyagi, mint az elhelyezési szempontból. Sajnos igen sok dekoratív hatásnál meg kell gondolni, hogy ez és amaz alkotórészének fontossága megéri-e azt az összeget, melyet megcsináltatása, kivitele képvisel, vagy ha ez nem is szabna határt a képzeletnek, feltétlenül szem előtt kell tartanunk, hogy az illető díszletet egyáltalában szét lehet-e szedni és elraktározni előadásonkint, mert hiszen egy díszletnek nem állandó helye a színpad és fölötte nehéz volna néhány plasztikusan felépített boltív vagy kupola elhelyezése a színpadon kívül. Nem utolsó helyen kellett volna megemlítenem azt sem, hogy most, amidőn a színművészetnél olyan szoros együttműködésre törekszünk és abszolút egységes produkció a cél, ennek a nagy összjátéknak a feje és művészi elgondolója a rendező és így a díszlettervezőnek is hozzá kell alkalmazkodnia képeinek elgondolásánál, mert ne felejtsük el, hogy még mindig elviselhetőbb egy előadás díszletek nélkül, mint magában véve tökéletes, a darab hangulatának is némileg megfelelő, de a játék és előadás stílusától merőben különböző díszletek között, melyek csírájában elfojtják a mű előadásának a kibontakozását. (ifj.Oláh Gusztáv) (személy) szin_I.0426.pdf I

Adatbázisszerű megjelenés

xcímszó Díszlettervezés címszóvég 22753 Szócikk: Díszlettervezés A XX.század elejétől kezdve a díszlettervezés, azaz jobban mondva a színpadi kép megtervezése egy új irányt követ, melyben szorosabban kapcsolódik magához a darabhoz, hogy ezáltal az előadásnak jóval lényegesebb, művészi szempontból is jelentősebb alkotórésze legyen. Míg azelőtt a díszlet a színpadon egy a darbbal többé-kevésbé összefüggő, a realizmus látszatát eredménytelenül kereső képet nyujtott, mely merev volt és élettelen, a jelen színpadi kép feladata az előadandó művek egyes mozdulatainak, hangulatának a fokozott kiemelése, aláhúzása. A színpadi kép mai művészetének nem az a célja, hogy a néző maga előtt egy municiózusan megfestett interieuert vagy tájat lásson, lógó vászonházakkal, gondosan kicsipkézett levelekkel a fákon, a perspektiva csalhatatlan szabályaival megszerkesztett architekturákat ráfestett árnyékokkal, (amelyek természetesen mind csak a nézőtér egy bizonyos pontjáról helyesek) mely képekről első pillanattól kezdve látjuk és tudjuk, hogy nem valóság, hanem annak sokszor művészietlen, de mindenáron a valóság hitét kelteni akaró utánzata. A mai színpadtól megköveteljük, hogy az első perctől kezdve adja a darab levegőjét, hangulatát, ha csak egy-két odavetett vonallal os és ebbe a hangulatba a nézőt is belevigye. De amint az előadandó mű hangulata is esetleg percről-percre változhat, úgy kell a képnek is vele változni egy-egy díszlet, azaz felvonás keretén belül, szóval a színpadi képnek élni kell a darbbal. (Itt persze nem a színpadi naplementéket vagy hajnalodásokat értem). Ezen célt fejlesztendő, a világítást és annak eszközeit formálták olyan tökélyre, hogy ez ma talán fontosabb alkotóeleme a színpadi képnek, mint maga a díszlet. A színpadi világítás segítségével kiemelhetünk egyes szereplőket, csoportokat, sőt cselekményeket is, viszont a homály hátterébe is boríthatjuk a színpad megfelelő részét. Fölösleges megjegyeznem talán, hogy a világítás intenzitási és színskálájával s azoknak csoportosításával minő végtelen és kimeríthetetlen változatokat vihetünk bele egy-és ugyanazon díszlet keretében. A hideg realizmus hangulatáról a legfantasztikusabb, izzóbb káprázatig mindent kifejezhetünk vele és ilyenkor maga a díszlet mint médium szerepel, amelynek olyan életet adunk, amilyent akarunk. Ennél a díszletnél az a cél, hogy mentől kevesebb – de markáns eszközzel ábrázoljon, hogy ezáltal annál könnyebben alakuljon hozzá a darab menetéhez és annál kevésbé vonja magára a figyelmet oly dolgokkal, amelyek a darab szempontjából nem fontosak, sőt értelemzavarók. Minden fölösleges vonal és dísdz, iparművészeti adalék csak merevíti a színpadi kép mozgási lehetőségeit és zavarja a célját. Mert képnek kell lenni a a mai színpadnak, de sokkal fokozottabb és művészibb értelemben, mint azelőtt, nem a régi merev, mozdulatlan formájában, amely értelmetlen túlhalmozottságában közelebb állt olykor az olajnyomatokhoz, mint a darab szelleméhez és amelyben a színészek megjelenése csak zavar, mert a vászonra festett realisztikus hatásra törekvő plasztikának, árnyékoknak hazugságát jobban kiélezi, hanem legyen kép, amelyeknek szépsége kifejező voltában rejlik, ahol a vonalak és színek élnek, amely illusztrációja a darab minden mozzanatának, s amely képben a hangsúly nem a háttéren, hanem az előadáson és a szereplőkön van. A mai színpad ezért kerüli a sík színpadot is, mert ezen a szereplők, a nézők szempontjából nézve csak egy vízszintes vonalban mozoghatnak. Lépcsőkkel, emelvényekkel tagolja a színpadot magasságban is, ami által nagyszerű mozgási és csoportosítási lehetőségeket kapunk egy harmadik dimenzióban, a színpadi kép eddig kihasználatlan részében is. Ezeknek a díszleteknek a megtervezésénél azonban tekintettel kell lenni a darab menetére is, mert míg néhány fárasztó műnél üdvös egy-két hosszabb pihenés a nézők számára, úgy feltétlenül megölheti az előadást, ha egy darab lázas tempóját minduntalan hosszabb szünetek szakítják meg a lépcsők és emelvények összeállítása miatt. Ezért kell a díszlettervezőnek a nívókülönbségeket úgy elhelyezni, hogy ha nem is az egész előadás, de legalább egy-két felvonás alatt változatlanul állhasson az emelvény és lépcsőrendszer s csak néhány díszletrészlet vagy lépcső kicserélésével változtassa meg a képet. Már most, hogy a tervező egy drámai mű képeinek a megkomponálásának milyen módon akarja magát kifejezni, impresszionista vagy expresszionista, vagy pláne konstruktiv színpadot akar, milyen vonalakkal adja meg a kép ritmusát, ez az ő egyéniségén és a rendező intencióin kívül a darab, a mű karakteréből fakad elsősorban. Még határozottabb irányban tereli a művész fantáziáját egy zenés darab. Mondanom sem kell, hogy mennyire másnak kell lennie egy képnek, melyet egy Mozart-operához yszemelynevy mozart yszemelynevy Mozart yszemelynevy mozart yszemelynevy yszemelynevy Mozart yszemelynevy ykodvegy rajzolunk, mint annak, amely egy Wagner, yszemelynevy wagner yszemelynevy Wagner yszemelynevy wagner yszemelynevy yszemelynevy Wagner yszemelynevy ykodvegy vagy Puccini yszemelynevy puccini yszemelynevy Puccini yszemelynevy puccini yszemelynevy yszemelynevy Puccini yszemelynevy ykodvegy művéhez készül, bár a szövegben előírt helyzet lehetne ugyanaz. De még pusztán drámai daraboknál is milyen más eszközökkel kell megcsinálni egy Shakespearei yszemelynevy shakespeare yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy shakespeare yszemelynevy yszemelynevy Shakespeare yszemelynevy ykodvegy erdőt, mint egy – népszínművet. Olykor a realizmus aláhúzása a követelmény s ilyenkor minden stilizálás, modorosság bántó és oda nem való, míg legtöbbször végzetes egy előadásra, ha a díszletek realizmusból fakadó képzethiánya megköt minden fantáziát. A realizmusról lévén szó, nem szabad azonban a tervezőnek figyelmen kívül hagyni némely színpadi realitást, vagyis inkább színpadtechnikai korlátozást, mert például végzetes baj volna oda helyeztetni egy jelenetet vagy csak egy hangsúlyozott motívumot, ablakot, ajtót, erkélyt, ahol az nem látszik a nézőtér minden üléséről, minden páholyából és nagy hiba egy színpadot, ahol bár a szöveg intimitást kívánna, de nagy személyzet mozog, esetleg szűkre tervezni, miáltal az előadás állandó akadályokba ütközik. A másik korlát, amelyen a díszlettervező nem teheti túl magát, a kiviteli lehetőség úgy az anyagi, mint az elhelyezési szempontból. Sajnos igen sok dekoratív hatásnál meg kell gondolni, hogy ez és amaz alkotórészének fontossága megéri-e azt az összeget, melyet megcsináltatása, kivitele képvisel, vagy ha ez nem is szabna határt a képzeletnek, feltétlenül szem előtt kell tartanunk, hogy az illető díszletet egyáltalában szét lehet-e szedni és elraktározni előadásonkint, mert hiszen egy díszletnek nem állandó helye a színpad és fölötte nehéz volna néhány plasztikusan felépített boltív vagy kupola elhelyezése a színpadon kívül. Nem utolsó helyen kellett volna megemlítenem azt sem, hogy most, amidőn a színművészetnél olyan szoros együttműködésre törekszünk és abszolút egységes produkció a cél, ennek a nagy összjátéknak a feje és művészi elgondolója a rendező és így a díszlettervezőnek is hozzá kell alkalmazkodnia képeinek elgondolásánál, mert ne felejtsük el, hogy még mindig elviselhetőbb egy előadás díszletek nélkül, mint magában véve tökéletes, a darab hangulatának is némileg megfelelő, de a játék és előadás stílusától merőben különböző díszletek között, melyek csírájában elfojtják a mű előadásának a kibontakozását. (ifj.Oláh Gusztáv) yszemelynevy ifj.oláh gusztáv yszemelynevy ifj.Oláh Gusztáv yszemelynevy ifj.oláh yszemelynevy gusztáv yszemelynevy yszemelynevy ifj.Oláh yszemelynevy Gusztáv yszemelynevy ykodvegy yszocikkszerzoy ifj.oláh gusztáv szin_I.0426.pdf I

A szócikk eredeti szövege:

Címszó: Díszlettervezés - Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)

Szócikktípus:

SZINHAZIFOGALOM

NEMSZEMELYNEV

A szócikk eredeti képe megtekinthető:

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0426.pdf
https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/I/szin_I.0426.png

https://mek.oszk.hu/08700/08756/html/szocikk/w/22/22753.htm

Az adatbázis kódja: 1357986421928

Díszlettervezés

Szócikk: Díszlettervezés A XX.század elejétől kezdve a díszlettervezés, azaz jobban mondva a színpadi kép megtervezése egy új irányt követ, melyben szorosabban kapcsolódik magához a darabhoz, hogy ezáltal az előadásnak jóval lényegesebb, művészi szempontból is jelentősebb alkotórésze legyen. Míg azelőtt a díszlet a színpadon egy a darbbal többé-kevésbé összefüggő, a realizmus látszatát eredménytelenül kereső képet nyujtott, mely merev volt és élettelen, a jelen színpadi kép feladata az előadandó művek egyes mozdulatainak, hangulatának a fokozott kiemelése, aláhúzása. A színpadi kép mai művészetének nem az a célja, hogy a néző maga előtt egy municiózusan megfestett interieuert vagy tájat lásson, lógó vászonházakkal, gondosan kicsipkézett levelekkel a fákon, a perspektiva csalhatatlan szabályaival megszerkesztett architekturákat ráfestett árnyékokkal, (amelyek természetesen mind csak a nézőtér egy bizonyos pontjáról helyesek) mely képekről első pillanattól kezdve látjuk és tudjuk, hogy nem valóság, hanem annak sokszor művészietlen, de mindenáron a valóság hitét kelteni akaró utánzata. A mai színpadtól megköveteljük, hogy az első perctől kezdve adja a darab levegőjét, hangulatát, ha csak egy-két odavetett vonallal os és ebbe a hangulatba a nézőt is belevigye. De amint az előadandó mű hangulata is esetleg percről-percre változhat, úgy kell a képnek is vele változni egy-egy díszlet, azaz felvonás keretén belül, szóval a színpadi képnek élni kell a darbbal. (Itt persze nem a színpadi naplementéket vagy hajnalodásokat értem). Ezen célt fejlesztendő, a világítást és annak eszközeit formálták olyan tökélyre, hogy ez ma talán fontosabb alkotóeleme a színpadi képnek, mint maga a díszlet. A színpadi világítás segítségével kiemelhetünk egyes szereplőket, csoportokat, sőt cselekményeket is, viszont a homály hátterébe is boríthatjuk a színpad megfelelő részét. Fölösleges megjegyeznem talán, hogy a világítás intenzitási és színskálájával s azoknak csoportosításával minő végtelen és kimeríthetetlen változatokat vihetünk bele egy-és ugyanazon díszlet keretében. A hideg realizmus hangulatáról a legfantasztikusabb, izzóbb káprázatig mindent kifejezhetünk vele és ilyenkor maga a díszlet mint médium szerepel, amelynek olyan életet adunk, amilyent akarunk. Ennél a díszletnél az a cél, hogy mentől kevesebb – de markáns eszközzel ábrázoljon, hogy ezáltal annál könnyebben alakuljon hozzá a darab menetéhez és annál kevésbé vonja magára a figyelmet oly dolgokkal, amelyek a darab szempontjából nem fontosak, sőt értelemzavarók. Minden fölösleges vonal és dísdz, iparművészeti adalék csak merevíti a színpadi kép mozgási lehetőségeit és zavarja a célját. Mert képnek kell lenni a a mai színpadnak, de sokkal fokozottabb és művészibb értelemben, mint azelőtt, nem a régi merev, mozdulatlan formájában, amely értelmetlen túlhalmozottságában közelebb állt olykor az olajnyomatokhoz, mint a darab szelleméhez és amelyben a színészek megjelenése csak zavar, mert a vászonra festett realisztikus hatásra törekvő plasztikának, árnyékoknak hazugságát jobban kiélezi, hanem legyen kép, amelyeknek szépsége kifejező voltában rejlik, ahol a vonalak és színek élnek, amely illusztrációja a darab minden mozzanatának, s amely képben a hangsúly nem a háttéren, hanem az előadáson és a szereplőkön van. A mai színpad ezért kerüli a sík színpadot is, mert ezen a szereplők, a nézők szempontjából nézve csak egy vízszintes vonalban mozoghatnak. Lépcsőkkel, emelvényekkel tagolja a színpadot magasságban is, ami által nagyszerű mozgási és csoportosítási lehetőségeket kapunk egy harmadik dimenzióban, a színpadi kép eddig kihasználatlan részében is. Ezeknek a díszleteknek a megtervezésénél azonban tekintettel kell lenni a darab menetére is, mert míg néhány fárasztó műnél üdvös egy-két hosszabb pihenés a nézők számára, úgy feltétlenül megölheti az előadást, ha egy darab lázas tempóját minduntalan hosszabb szünetek szakítják meg a lépcsők és emelvények összeállítása miatt. Ezért kell a díszlettervezőnek a nívókülönbségeket úgy elhelyezni, hogy ha nem is az egész előadás, de legalább egy-két felvonás alatt változatlanul állhasson az emelvény és lépcsőrendszer s csak néhány díszletrészlet vagy lépcső kicserélésével változtassa meg a képet. Már most, hogy a tervező egy drámai mű képeinek a megkomponálásának milyen módon akarja magát kifejezni, impresszionista vagy expresszionista, vagy pláne konstruktiv színpadot akar, milyen vonalakkal adja meg a kép ritmusát, ez az ő egyéniségén és a rendező intencióin kívül a darab, a mű karakteréből fakad elsősorban. Még határozottabb irányban tereli a művész fantáziáját egy zenés darab. Mondanom sem kell, hogy mennyire másnak kell lennie egy képnek, melyet egy Mozart-operához rajzolunk, mint annak, amely egy Wagner, vagy Puccini művéhez készül, bár a szövegben előírt helyzet lehetne ugyanaz. De még pusztán drámai daraboknál is milyen más eszközökkel kell megcsinálni egy Shakespearei erdőt, mint egy – népszínművet. Olykor a realizmus aláhúzása a követelmény s ilyenkor minden stilizálás, modorosság bántó és oda nem való, míg legtöbbször végzetes egy előadásra, ha a díszletek realizmusból fakadó képzethiánya megköt minden fantáziát. A realizmusról lévén szó, nem szabad azonban a tervezőnek figyelmen kívül hagyni némely színpadi realitást, vagyis inkább színpadtechnikai korlátozást, mert például végzetes baj volna oda helyeztetni egy jelenetet vagy csak egy hangsúlyozott motívumot, ablakot, ajtót, erkélyt, ahol az nem látszik a nézőtér minden üléséről, minden páholyából és nagy hiba egy színpadot, ahol bár a szöveg intimitást kívánna, de nagy személyzet mozog, esetleg szűkre tervezni, miáltal az előadás állandó akadályokba ütközik. A másik korlát, amelyen a díszlettervező nem teheti túl magát, a kiviteli lehetőség úgy az anyagi, mint az elhelyezési szempontból. Sajnos igen sok dekoratív hatásnál meg kell gondolni, hogy ez és amaz alkotórészének fontossága megéri-e azt az összeget, melyet megcsináltatása, kivitele képvisel, vagy ha ez nem is szabna határt a képzeletnek, feltétlenül szem előtt kell tartanunk, hogy az illető díszletet egyáltalában szét lehet-e szedni és elraktározni előadásonkint, mert hiszen egy díszletnek nem állandó helye a színpad és fölötte nehéz volna néhány plasztikusan felépített boltív vagy kupola elhelyezése a színpadon kívül. Nem utolsó helyen kellett volna megemlítenem azt sem, hogy most, amidőn a színművészetnél olyan szoros együttműködésre törekszünk és abszolút egységes produkció a cél, ennek a nagy összjátéknak a feje és művészi elgondolója a rendező és így a díszlettervezőnek is hozzá kell alkalmazkodnia képeinek elgondolásánál, mert ne felejtsük el, hogy még mindig elviselhetőbb egy előadás díszletek nélkül, mint magában véve tökéletes, a darab hangulatának is némileg megfelelő, de a játék és előadás stílusától merőben különböző díszletek között, melyek csírájában elfojtják a mű előadásának a kibontakozását. (ifj.Oláh Gusztáv) szin_I.0426.pdf I