1. A MEGISMERÉSBEN JELENTKEZŐ ANYAGI LÉT

Az ember szellemiségével messze fölülmúlja az élettelen anyag világát, testisége révén azonban az anyagi világ része. Testi valóságát olyan anyagi részek alkotják, amelyek fellelhetők a tőle különböző létezőkben is. De mi az anyag? Melyek a fő jellemzői? Vajon önmagát megalapozó, magától értetődő valóság? Ha az embert alapfokon anyagi lényként akarjuk értelmezni, nem kerülhetjük el e kérdések megválaszolását.

Jóllehet már az ókori gondolkodók is foglalkoztak az anyag természetének problémájával - és eredményeik nem lebecsülendők - az anyag szaktudományos kutatása lényegében csak a 17. században kezdődött el. A századok során a természettudományos anyagkutatás jelentős eredményeket ért el. E nagyszerű tudományos kaland átfogó bemutatására nem vállalkozhatunk, ezért csak az anyag "építőköveinek" és az anyagfajták egymásba alakulásának kérdését érintjük részletesebben.

Az újkori anyagkutatás két irányban bontakozott ki: az egyik irány a részecskék világát kutatta, a másik irányzat pedig a nem részecske jellegű (mágnesesség, gravitáció, hullám, elektromosság, erőtér stb.) anyagi jelenségeket vizsgálta. A két irány századunk elején fonódott egybe.

A részecskék kutatása az ókori atomisták hipotézisének fölelevenítésével indult. P. Gassendi (1592-1655), jezsuita páter azt hirdette, hogy az anyag végső fokon oszthatatlan és egymástól csak mennyiségileg (alak, súly, kiterjedés stb.) különböző atomokból áll. A tudósok egy része úgy vélte, hogy a vegyületekben az atomokat horgok és kampók tartják össze. Az atomokat I. Newton is elnyűhetetlen építőköveknek tartotta, de az ő álláspontja szerint az atomokat a vonzóerő fogja egybe. Az oszthatatlannak vélt atomok minőségi különbségére csak akkor kezdtek ügyelni, amikor A. Lavoisier (1743-1794) tisztázta a kémiai elem (atom) fogalmát. Ezeket az elemeket a növekvő atomsúly alapján D. I. Mengyelejev (1834-1907) foglalta rendszerbe. A tudósok úgy gondolták, hogy az anyag "végső" egységei hűségesen engedelmeskednek a newtoni mechanika törvényeinek.

E szemléletben az első változás akkor következett be, amikor A. Becquerel (1852-1908) fölfedezte a spontán radioaktivitást. A kutatóknak meg kellett barátkozniok a gondolattal: a kémiai atom felbontható. A naprendszer mintájára készült első jelentősebb atommodellt E. Rutherford (1871-1937) alkotta meg (a pozitív töltésű mag körül keringenek az elektronok olyan számban, hogy semlegesítik a mag pozitív töltését). N. Bohr a kvantumhipotézis alapján tökéletesítette e modellt. Szerinte az elektron kering, de nem sugároz energiát (ez ellentmond a klasszikus mechanika és elektrodinamika törvényeinek), aztán hirtelen sugároz egy kvantumot és más pályára ugrik. N. Bohr modelljének hiányosságait E. Schrödinger (1887-1961) próbálta kiküszöbölni. Az ő felfogásában az elektron nem pontszerű golyócska, hanem elmosódott felhő, amelynek így a régi értelemben vett pályájáról sem beszélhetünk. Az újabb modellek minden szemléletesség nélkül írják le az atomszerkezet matematikailag kifejezhető összefüggéseit.

A már korábban is föltételezett neutron fölfedezésével (1932) lehetővé vált az atommag összetételének magyarázata: minden atommag annyi protonból áll, amennyi a kémiai elem rendszáma, és annyi neutronból, amennyi képes kiegészíteni az illető izotópra jellemző atomsúlyt. Eszerint az anyag végső építőkövei: a proton, a neutron, az elektron és a fény esetében a foton. Ez az eredmény azonban nem bizonyult tartósnak, mert közben P. Dirac (1902-1984) az antianyag merész hipotézisével állt elő. Föltételezése szerint elektronjaink és protonjaink csak "lyukak" egy ellenenergiájú elektron- és protonvilágban. E föltevés helyesnek bizonyult, mert fölfedezték az elektron ellenrészecskéjét, a pozitront, majd később az antiprotont is. A kutatások tovább folytak. A tudósok egyre-másra fedezték fel az újabb "részecskéket", amilyenek például a mezonok (müon, kaon, pion), a hiperonok, a barionok, a leptonok és a hadronok. A hatvanas évek beköszöntével tömegesen figyeltek meg olyan részecske jellegű összetevőket, amelyek közös tulajdonsága az volt, hogy nagyon rövid ideig éltek, és ezért a rezonancia elnevezést kapták. Napjainkban több mint háromszáz elemi részt, illetve rezonanciát ismer a tudomány, s a fizikusok jól tudják, hogy ez még csak a kezdet.

A nem részecske jellegű anyagi jelenségek vizsgálata párhuzamosan folyt a részecskék kutatásával. E téren eleve nagyobb nehézségek adódtak, mint a részecskék tanulmányozásában. A részecskéket ugyanis bizonyos határig nyomon lehetett követni, szemléletes képet lehetett róluk alkotni. Ezeknél a jelenségeknél azonban le kellett mondani a közvetlen megfigyelésről és a szemléletes képről. A mágneses erővonalak szemléletessé tétele segített ugyan a mágnes tulajdonságainak megértésében, de ez a kép nem tette szemléletessé magát az erőhatást. I. Newton, aki a gravitációs vonzást számviszonyokkal jellemezte, az "Optics" című művében bevallja, nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy e vonzás miként megy végbe (Query 31). Az elektromos és mágneses jelenségek számszerű adatokkal történő jellemzése Ch. Coulomb (1736-1806) működésével kezdődött. Ezek az adatok azonban keveset mondtak e jelenségek lényegéről, mibenlétéről. Az elektromágneses tér mint fizikai realitás M. Faraday (1791-1867) és J. Maxwell (1831-1879) munkássága nyomán nyert létjogosultságot. A fizikusok arra kényszerültek, hogy realitást tulajdonítsanak olyasminek is, amit az érzékelő tapasztalathoz csatlakozó mechanikai modellel már nem lehetett szemléletessé tenni. A klasszikus fizika keretein belül két térelmélet született: a gravitációs és az elektromágneses téré. Az erőtér az anyag egyik megjelenési formája, amely ha nem is rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, mint a korpuszkuláris anyag (például keménység vagy határfelület), van energiája, impulzusa és tehetetlen tömege, és ezeket át tudja adni más anyagoknak.

A nem részecske jellegű anyagi jelenségek tanulmányozását M. Planck (1858-1947) forradalmasította. Fölfedezte, hogy a sugárzó test az energiát nem folyamatosan, hanem szakaszosan, E = hv kvantumokban bocsátja ki és ezzel lerakta a kvantumelmélet alapjait. Az erőterek és az energiák kutatása az elemi részek szintjére is kiterjedt. A kvantumfizika igazolta, hogy a klasszikus erőtereken kívül létezik még az atommag építőköveinek összetartozását biztosító magerőtér (mezontér), és a bomlási folyamatokért felelős, gyenge kölcsönhatásokat közvetítő elektron-neutrinotér.

A kétirányú anyagkutatás századunk elején összekapcsolódott. A. Einstein 1905-ben azzal a merész feltevéssel állt elő, hogy a fény hullám természete mellett részecske tulajdonságokat is mutat. E merész és paradox felfogást L. de Broglie (1892-1981) az elektronra és így általánosságban az anyagra is kiterjesztette. Föltevésének helyes voltát a kísérletek igazolták. A Bohr-féle komplementaritás elv értelmében az anyag csak komplementer (egymást kizáró, de egymást kölcsönösen kiegészítő) képekkel írható le, mert az anyag a megfigyelési típustól függően kétféleképpen nyilvánul meg. A kvantummechanika koppenhágai értelmezésének egyik iránya M. Born (1882-1970) vezetésével csak a részecskéket tartotta valósnak, és a hullámot vagy mezőt csak olyan matematikai szimbólumnak tekintette, amely lehetővé teszi a részecske jellegű jelenségek valószínűségének kiszámítását, megjóslását. A másik irány E. Schrödinger vezetésével a hullámjelenségeket tekintette alapnak: az egész fizikai valóság folyamatos hullám-mező, meghatározatlan módon szétömlő energia. Az elemi részek, az atomok, a molekulák és a makroszkopikus testek e mezőben levő energiasűrítmények, hullám-csomagok: olyanok, mint a hullámtaréjok az óceán felszínén. W. Heisenberg így jellemezte ezt a felfogást: "az összes elemi részecskék... ugyanabból az anyagból vannak, amelyet energiának vagy univerzális anyagnak nevezhetünk, ezek csupán különböző formák, amelyekben az anyag megjelenhet... Az energia mint anyagi lehetőség jelenik meg a forma által, ha egy elemi rész keletkezik." (Válogatott tanulmányok 169. o.).

A tudósoknak egyelőre nem sikerült fölfedni az anyag titkát. A komplementaritás ugyanis "azt jelenti, hogy a fény és az anyag sem nem hullám, sem nem részecske, azonban a méréskor mégis vagy az egyik, vagy a másik "oldala" mutatkozik meg. Hogy melyik oldal realizálódik, az attól függ, hogyan kérdezünk, azaz milyen a mérőberendezésünk" (Természettudományi kisenciklopédia, 610. o.). A tudomány nem lényegileg határozza meg az anyagot, hanem operatív meghatározásokat ad róla. Az operatív definíció nem azt mondja meg, hogy micsoda az anyag, hanem azt, hogy mit tud "csinálni", és milyen tulajdonságokat mutat. A tudomány természetesen tovább folytatja munkáját. Adatai egyre jobban segítenek bennünket az anyagi események kiszámításában, megjóslásában és hasznosításában (technika!). Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy az anyag működésének egyoldalú leírása és eseményeinek előrejelzése még nem egyenlő az anyag teljes megértésével.

Ha nem is ismerjük az anyag lényegét, egy dolgot már világosan látunk: bármilyen szinten végezzük az elemzést, azt tapasztaljuk, hogy a korpuszkuláknak és az energiáknak mindenütt érthető (matematikailag kifejezhető) szerkezete van, és ugyanakkor mindig van bennük valamiféle homály, valami lehetőség, amit a tudós kénytelen az érthetőséget meghaladó "tapasztalati maradéknak" tekinteni.

Régóta ismert tény, hogy a különféle anyagok átalakulnak, és átalakíthatók. A középkor végén és az újkor hajnalán különösen az aranycsinálás megszállott alkimistáit izgatta ez a probléma. Jelentősebb eredményeket azonban csak a kémia fellendülése hozott. Közben azt is megfigyelték, hogy a zárt rendszerekben az anyag, illetve az energia megmaradásának törvénye jut érvényre.

Az energia megmaradásának tételét - jóllehet korábban sok kutató fejében megfordult már - J. R. Mayer (1814-1878) mondta ki általánosított formában. E tétel lényege: zárt rendszer energiakészlete nem változik meg; a látszólagos veszteség azt jelenti, hogy az energia egyik energiaformából más formájú energiává alakul. A tömeg megmaradásának tétele M. Lomonoszov (1711-1765) és A. Lavoisier nevéhez fűződik: a kémiai reakcióban az azonos nemű atomok összegének a reakcióegyenlet két oldalán egyenlőnek kell lennie. Az elektromos töltések megmaradásának elvét M. Faraday igazolta kísérletileg.

A különféle megmaradási törvényeket A. Einstein (1879-1955) módosította és általánosította a tömeg és az energia egyenértékűségének törvényében: minden energiához tömeg, minden tömeghez energia tartozik; a tömeg energiává, az energia tömeggé alakulhat az E = mc² összefüggés szerint.

A megmaradási törvények az elemi részek fizikájában is érvényesnek bizonyultak. Részecskék keletkezhetnek más részecskékből, és ezek ismét más részecskékké alakulhatnak. Elég nagy energiájú ütközés esetén mozgási energiából is keletkezhet részecske, hogy aztán újra energiává, például sugárzássá alakuljon át. Az a paradoxon, hogy az elemi részek "szétverésénél" a hasított elemi részek nem kisebbek az eredetieknél, megoldódik, mert az ütköző részek kinetikai energiával rendelkeznek, és ennek egy része arra fordítódik, hogy részecske keletkezik. A megmaradási törvények mellett szól az anyag viszonylagos állandósága, illetve az a tény, hogy nem alakul át minden tömeg például sugárzássá. Az elektron felbomlását (fotonná alakulását) a töltésmegmaradás törvénye tiltja. A proton bomlását (fotonná és pozitronná alakulását) az úgynevezett bariontöltés megmaradásának törvénye tiltja. Ha a szervezetünk és a környezetünk atommagjait fölépítő protonok elkezdenének átalakulni, ennek borzalmas következményei lennének!

A mikrovilág megmaradási törvényeire utalnak a szimmetriatörvények is. Szimmetrián általánosságban azt értjük, hogy a vizsgált mikrofizikai objektum valamilyen tulajdonsága megmarad, ha vele kapcsolatban valamilyen műveletet hajtanak végre. Ilyen szimmetriatörvény például a paritás (párosság) megmaradásának elve, amely a mindennapi élet nyelvére fordítva azt jelenti, hogy ha egy jelenség megtörténhet, akkor annak tükörképe is végbemehet a természetben (mint ismeretes, valamennyi részecskének van ellenrészecskéje, amelynek fizikai jellemzői az előbbinek tükörképei). A szimmetriatörvények általános érvénye ellen egyelőre csak az úgynevezett CP-sértő jelenségek szólnak (a C a töltéskonjugációt, azaz az antirészecskére való áttérést jelöli; a P a paritást jelenti, és a tükrözésre utal). Lehet, hogy a megmaradási törvények nem abszolút érvényűek? Simonyi Károly így válaszol: "Bármely tapasztalati tétel... elvileg korlátos érvényességgel bír, így legalábbis elvileg semmi csodálatos sem lenne abban, ha a fenti megmaradási tétel nem bizonyulna szigorúan érvényesnek, és a paritássértő, a CP-sértő jelenségek mellett találkoznánk energiasértő és így a tömeg megmaradásának elvét is sértő jelenséggel" (A fizika kultúrtörténete, 454. o.).

A megmaradási törvények azt mondják ki, hogy zárt rendszerben az anyag, az energia, a tömeg, az impulzus stb. nem vész el, nem növekszik és nem csökken, hanem átalakul. Ez egyelőre a tapasztalati tétel, amely az általunk ismert anyag tényleges állapotára utal. De elvileg minden tapasztalati tétel korlátozott érvényű, és éppen ezért eleve nem szabad kizárnunk azt a lehetőséget, hogy a megmaradási törvények más körülmények között vagy az anyag mélyebb összefüggéseiben nem általános érvényűek.

A transzcendentális reflexió első szintjén az empirikus tudományok bemutatta anyagot filozófiailag jellemezzük. Keressük az anyagi jelenség transzcendentális föltételeit, és megfogalmazzuk az anyag átalakulásával kapcsolatos filozófiai problémánkat.

A skolasztikus bölcselet az empirikus anyagot Arisztotelész nyomán a forma és az "anyag" filozófiai fogalmaival jellemzi.

A forma (gör. morphé, lat. forma) nem a dolgok külalakját, körvonalait jelenti, hanem az anyagi létező érthető szerkezetére utaló kifejezés. Arisztotelész a dolgok mivoltát és mibenlétét nevezte formának (Metaphüszika 1032 b). A forma a dolgok érzékelhető adataiban értelmileg belátott rend, illetve az a minta, amelynek alapján a dolgok érzékelhető adatai elrendeződnek. A központi forma Aquinói Szent Tamás (1224-1274) szerint is a létező lényegét meghatározó elv, s mint érthető szerkezet a szellemi megismerés eszményi határpontja. A forma fogalmának a megvalósultság (gör. energeia, lat. actus) fogalma felel meg, mert valamennyi forma valóság, illetve valós érthető szerkezetet jelöl.

Az anyag (gör. hülé, lat. materia) a forma kiegészítő fogalma. A lehetőséget, a képességi létet, a meghatározatlanságot és a homályt jelenti. Önmagában véve az "első anyag" (gör. próté hülé, lat. materia prima) a semmi és a valami közé eső lételv (Metaphüszika 10 29 a). Az anyag olyan határozatlan alap, amely kész a megformálódásra és a forma viszi megvalósultságba. A dolgokban a forma rendezte anyagot érzékeljük és a formát megértjük. A filozófiai értelemben vett anyag fogalmának a lehetőségi vagy képességi lét (gör. dünamisz, lat. potentia) fogalma felel meg.

Metafizikai szempontból valamennyi empirikus anyagi létező forma és "anyag" egysége. Az élettelen anyagokra jellemző különféle minták - mint megértésünk transzcendentális föltételei - a "tökéletes visszatérés" (De ver. q. 1. a. 9.), azaz a tudatosság legcsekélyebb jelét sem mutatják: ezért csak érthető, de nem értelmes formák.

Az arisztotelészi forma és anyag fogalma nem sérti a tudományos takarékosság kánonját, amely tiltja a létező magyarázó elveinek szükségtelen sokszorozását. E két heurisztikus fogalom elsősorban azt jelenti, hogy a megértés más, mint az érzékelés vagy az elképzelés: a formát megértjük, az anyagot érzékeljük. Az anyag nem önállón létező, hanem a konkrét létező egyik alkotója: az, amit tapintunk, látunk, hallunk stb. Ám amit ezekben az adatokban megértünk, az nem anyag, hanem a konkrét létező másik alkotója, a forma.

Amit a szaktudomány az anyagról mond, az tulajdonképpen mindig a formára vonatkozik. A tömeg például nem elképzelhető valami, hanem érthető összefüggés, azaz forma. Hasonlóképpen: a gravitációs vonzóerőt sem tudjuk elképzelni, de meg tudjuk érteni, mint két fizikai test közötti érthető összefüggést. Az atomfizikusnak csak kevés érzékelhető adat áll rendelkezésére, és amit ezekből kikövetkeztet, az nem érzékelhető, hanem érthető szerkezet. Ezért írja W. Heisenberg: "egészen bizonyos, hogy a legmodernebb fizikában az anyag legkisebb végén (a legkisebb dimenziók világában)... matematikai formák állnak" (Válogatott tanulmányok, 237. o.). Hogy a szaktudós mennyire tudja megközelíteni az anyagi létezők formáját, az módszertani korlátaitól függ. P. Teilhard szavai szerint: "Az Anyag nem szilárd alapja a Világnak: az Anyag olyan irány, ahol a dolgok egyre inkább eltűnnek, amint apránként veszítenek egységükből. Egészen az 'atomokig' kellett leszállnunk, hogy megértsük ezt az igazságot; de most már soha többé nem szabad elfelejtenünk: az analízis során kifolyt ujjunk közül éppen az, ami a létező értéke és szilárdsága; a dolgok egyetlen szilárdságát szintetikus elemük adja meg, vagyis az, ami - többé-kevésbé tökéletes fokon - a lelkük, szellemük" (Science et Christ, Oeuvres, 9. k. 55. o.). A "lélek" vagy " szellem" itt az arisztotelészi formát jelöli.

A filozófiai értelemben vett anyag sem felesleges fogalom. A fizikai anyag valóságában ugyanis mind ismeretelméleti, mind lételméleti szempontból van valami meghatározatlanság és homály, azaz olyasmi, ami a lehetőségek világába tartozik. Az anyag kimarad a megértésből, mert legfeljebb csak érzékelhető. P. Teilhard írja: "Ha jól megnézzük azt a végső anyagi maradékot, ahol jelenleg megállt analízisünk, el kell ismernünk, hogy csak valami alsórendű köd gomolygása: valami határozatlan... Minden tudományos kísérletünk arra figyelmeztet, hogy az elektron alatt, az energia alatt még tovább analizálható az Anyag, határtalanul tovább bontható természetes elemekre, időben és térben egyaránt, s hogy a szó etimológiai értelmében nincsenek is atomok... Az Anyag lényegében határtalan sokaság, por: tehát lehetetlen építeni rá; s aki véges-végig az Anyagot akarná követni anyagi útján, az a semmibe tartana" (i. m. 54-55. o.). A szaktudományok csak közvetve beszélnek az anyagról, azaz arról a "valamiről", amit a forma meghatároz, mert kijelentéseik mindig a formára vonatkoznak.

A klasszikus természetfilozófia az anyagi testek három alapvető tulajdonságát említi: a kiterjedést, a mozgást és a tevékenységet. Egy-egy tulajdonság a lapja mindig valamilyen járulékos forma (lat. forma accidentalis), amely az anyaggal együtt alkotja a tulajdonságot. Ebben az esetben is érvényes: a járulékos formát megértjük, az anyagot érzékeljük.

A kiterjedés (lat. extensio) képzetének transzcendentális alapja a mennyiségi lét. A mennyiséget szoros értelemben nem tudjuk meghatározni, ezért már Arisztotelész is a kategóriák közé sorolta. Szerinte "mennyiségnek nevezzük azt, ami úgy osztható alkotórészeire, hogy közülük mindegyik... természete szerint egységes és egyedi valami" (Metaphüszika 1020 a). Főbb jellemzői: az oszthatóság, a részekből állás és a határoltság. A testek kiterjedésével együtt együttes kiterjedésük (lat. coextensivitas) is adott: a testek kölcsönösen határolják egymást. Ez az adottság térképzetünk alapja.

A mozgás (lat. motus) képzetének transzcendentális alapját az adja, hogy valamennyi test megvalósultság és lehetőség "keveréke". Arisztotelész a mozgást a változás tág értelmében vette, és ezt írta róla: "a mozgás a lehetőségnek mint lehetőségnek a megvalósulása" (Phüszika 201 a). A testek mozognak és mozgathatók, változnak és változtathatók. Ez a mozgás alkotja időképzetünk objektív alapját.

A tevékenység (lat. activitas, operatio) másodlagos megvalósulás (lat. actus secundus) az anyagi létező létéhez képest, amit első megvalósultságnak (actus primus) tekintünk (I. q. 105. a. 5.). Az anyagi létezők tevékenysége átható tevékenység (lat. actio transiens). Ez azt jelenti, hogy az élettelen anyagi létezők tevékenysége elsősorban nem önmagukra, hanem másra irányul: a mágnes vonzza a vasat, a tűz melegíti környezetét stb.

Ha a filozófust megkísérti a szaktudományos absztrakció szelleme, látása beszűkül, anyagleírása egyoldalúvá, hiányossá válik.

A mechanisztikus (gör. mékhané = gép) szemlélet főbb jellemzői: az anyagi létezőkben csak a mennyiségi szempontokat veszi figyelembe (tagadja a formák szerepét és így a dolgok minőségi, lényegi különbségét); csak a kiterjedt és önmagukban változatlan anyagi egységeket tekinti valósnak; az anyag változásait a helyváltoztató mozgásra redukálja; az anyagi létezőket és aktivitásukat a gép felépítésének és működésének hasonlóságára fogja fel stb. E felfogásnak Démokritosztól kezdődően sokféle változatát ismerjük. R. Descartes az anyag egyik tulajdonságával, a kiterjedéssel azonosította az anyagot, s fő jellemzőinek a matematikai oszthatóságot és a helyváltoztató mozgást tekintette. Az úgynevezett "másodlagos minőségek" (J. Locke) - a szín, a hang, az íz stb. - csak szubjektív érzetek, amelyeket az egymástól csak mennyiségileg különböző testek térbeli mozgása vált ki bennünk. Úgy gondolta, hogy csak a kiterjedésről lehet "világos és határozott fogalmunk", s ezért elutasította a skolasztikus lényegi (szubsztanciális) forma tanát. - A racionalista filozófus összekeverte az érzékelést és a megértést, a kiterjedés képzetét és a kiterjedés objektív alapját. Nem vette észre, hogy a kiterjedés objektív alapját nem érzékeljük, hanem megértjük, és éppúgy megérthetjük az anyag más belső szükségszerű összefüggéseit is. Abban is tévedett, hogy a másodlagos minőségeket nem lehet matematikailag leírni. E minőségek objektív alapja ugyanis éppúgy érthető, mint a kiterjedésé. - A mechanisztikus szemlélet csődjét jól mutatja W. Thomson (1824-1907) vallomása: "Sohasem vagyok elégedett mindaddig, amíg csak nem tudok egy dologról mechanikai modellt készíteni. Ha sikerül ilyen modellt készítenem, megértem azt. Amennyiben azonban nem tudok teljes értékű mechanikai modellt alkotni, nem is értem; és éppen ez az, ami miatt agyam nem veszi be az elektromágneses térelméletet".

Az energetizmus a mechanisztikus szemlélet ellenhatásaként született meg. Képviselői harcoltak a mechanisztikus modellek ellen, tagadták az atomok valóságát, és csak az energia realitását fogadták el. Szemléletük hátterében E. Mach (1838-1916) pozitivista filozófiája állt. A pozitivizmus szerint száműzni kell az emberi gondolkodásból a szubsztancia, a forma, az ok stb. fogalmát, mert ezek ellenőrizhetetlen metafizikai valóságokra utalnak. A tudós csak a pozitív, azaz a közvetlenül érzékelt adatok matematikai leírására szorítkozhat anélkül, hogy a jelenségek rejtett szerkezetére vonatkozó megállapításokat tenne. Szaktudományos területen főleg W. Ostwald (1853-1932) szállt síkra az energetizmus mellett. Macchhal együtt küzdött a mechanisztikus szemlélet ellen, tagadta az atomok létét, és elutasította az arisztotelészi forma fogalmát is. Becsületükre legyen, hogy az atomkutatás eredményei láttán mindketten elismerték szemléletük egyoldalúságát, és elfogadták az atomok valóságát.

A dialektikus materializmus tud a különféle anyagfajták lényegi (minőségi) különbségéről, tehát elutasítja a mechanisztikus szemléletet; ugyanígy elutasítja az energetizmus egyoldalú valóságfelfogását is. V. I. Lenin (1870-1924) szavai szerint "az anyag filozófiai kategória az objektív valóság megjelölésére, amely az ember előtt érzeteiben feltárul, amelyet érzeteink lemásolnak, lefényképeznek, visszatükröznek, és amely az érzetektől függetlenül létezik" (Polnoje Szobranyije Szocsinyenyij, 18. k. 131. o.). Ez a körülírás - az empiriokriticizmussal szemben - csak azt fogalmazza meg, hogy az anyag tudatunktól függetlenül is létezik, s hogy érzékelhető. E két jellemzőt azonban a történelem folyamán csak nagyon kevesen vonták kétségbe. A dialektikus materialista anyagfelfogás egyik hiányossága az, hogy az érthetőt belemossa az érzékelhetőbe. Jóllehet képviselői beszélnek a fizikai anyag mennyiségi és minőségi meghatározottságáról, nem emelik ki, hogy ezek a meghatározók nem az érzékelés, hanem a megértés határpontjai, azaz elfeledik, hogy a fizikai anyagnak az érzékelhetőn kívül érthető összetevője (formája) is van.

A különféle anyagok változásának és egymásba alakulásának jelenségét Aquinói Tamás a formák cserélődésének tanával magyarázza. Lényegi változás esetén a meghatározott forma alatt levő anyag új központi mintát (formát) fogad be, amely átveszi a régi szerepét is, s közben a régi forma megszűnik. A változás kezdő és határpontja közt a maradandó lételv az anyag, a változó a forma.

Jóllehet vannak viszonylag hosszú életű és stabil formák, a tapasztalat azt mutatja, hogy egyetlen anyagi minta sem feltétlenül szükségszerű: a különféle formák megjelennek, hosszabb-rövidebb ideig léteznek, aztán a lehetőségek világába süllyednek. A különféle anyagfajták képesek lenni és nem lenni, azaz esetlegesek.

Esetleges (lat. contingens) minden olyan létező, amely nem hordozza önmagában létezésének és mibenlétének teljes magyarázatát, azaz nem önmagát megalapozó valóság. Esetleges mindaz, amire rákérdezhetünk, hogy miért van és miért nincs inkább, illetve miért olyan, amilyen, és miért nem más jellegű. Másként fogalmazva: esetleges mindaz, ami nem lényege erejében létezik. Az ólom például megtalálható a jelenlegi anyagfajták között, de az ólom lényegéből (lényegi mintájából) egyáltalán nem következik, hogy az ólomnak szükségszerűen kell a világban "tartózkodnia". Elgondolható olyan anyagi állapot, amelyben minden ólom megszűnik, és más fajtájú anyaggá alakul át. Ez valamennyi anyagfajtára érvényes.

Valamennyi anyagfajta esetleges. E tétel érvényét a maguk módján a szaktudományok is alátámasztják. Kétségtelen, hogy vannak viszonylagosan állandó és "makacsul" fennmaradó formák, de ezek sem cáfolják az anyag esetlegességének tételét. A proton élettartama például nagyjából 7 × 10²⁷ év, és ez a számérték sok-sok nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi világmindenség feltételezett életkora. A tudósok mégis aggódva vetik föl a kérdést: mi történne, ha a proton bomlani kezdene? Márpedig, ha ez a kérdés egyáltalán fölvetődhet, akkor ez a proton esetlegességének mutatója.

A szaktudományok a formák, a rend eredetére sem adnak választ: csak leírják az anyagi mintákat, de nem mondják meg, hogy miért éppen ezek valósultak meg. A klasszikus vagy mechanisztikus determinizmus korában úgy gondolták, hogy e kérdés megválaszolásának csak tudásunk korlátja szab határt. P. S. Laplace (1749-1827) szerint az a fiktív démon, amely adott időpillanatban a világ valamennyi atomjának helyzetét és mozgását ismerné, abban a helyzetben volna, hogy a világegyetem teljes jövőjét ki tudná számítani (azaz a newtoni mechanika és a "kezdeti" állapot ismeretében valamennyi forma megjelenését pontosan előre tudná jelezni). A kvantummechanika megingatta ezt a szigorú és egyértelmű determinizmust. A Heisenberg-féle határozatlansági reláció értelmében egy atomi "részecske" helyét és sebességét egyszerre nem lehet tetszőleges pontossággal megadni. Vagy a helyet lehet pontosan megmérni, s akkor a sebesség bizonyos mértékben elmosódik; vagy a sebességet lehet megadni, akkor viszont a tartózkodási hely "kenődik el" olyképpen, hogy a két bizonytalanság szorzatának a Planck-féle állandó alsó határt szab. Közismert, hogy a rádium alfa sugarak kibocsátására képes. A kvantumfizika meg tudja mondani, hogy mekkora valószínűséggel fogja időegységenként az alfa-részecske a magot elhagyni, de nem tudja a pontos időpontot előre megadni, mert ez elvileg határozatlan. A filozófusok egy része határozottan állítja, hogy ez a határozatlanság vagy bizonytalanság nem csupán tudásunk korlátjának mutatója, hanem a megfigyeléstől független anyagi állapotok megvalósulásának is jellemzője. Neumann János (1903-1957) matematikailag próbálta igazolni, hogy bizonyos mérvű határozatlanságot föl kell tételeznünk az általunk meg nem figyelt valóságban is. W. Heisenberg írja: "A valószínűségi függvény... valószínűségekre vagy helyesebben tendenciákra (az arisztotelészi filozófiában potencia) vonatkozó megállapításokat foglal magában, és ezek a megállapítások teljesen objektívek, nem függenek a megfigyelőtől" (Válogatott tanulmányok, 97. o.). Filozófikusabban fogalmazva: az anyag a lehetőségek világa, és az elemi formák statisztikai valószínűséggel bukkannak elő e homályos világból. - Végül is az esetlegesség szempontjából közömbös, hogy valaki továbbra is a klasszikus determinizmusban hisz, vagy elfogadja a kvantummechanika mérsékelt indeterminizmusát. Mert bármilyen árnyaltan fogjuk fel a determinizmust, mindig meg lehet kérdezni, hogy miért éppen az a típusú determinizmus jut érvényre világunkban, amelyet igazoltnak látunk, és miért nem más típusú a meghatározottság. Ez a kérdés filozófiai kérdés, és erre a szaktudományok elvileg nem válaszolhatnak.

A megmaradási törvények sem igazolják azt, hogy az anyag feltétlenül szükségszerű. E törvények ugyanis csak zárt rendszerben érvényesek, és egyáltalán nem biztos, hogy világunkat zárt rendszernek kell tekintenünk. Ellenben ha feltesszük, hogy világunk zárt rendszer, akkor is megkérdezhetjük, hogy miért létezik ez a megmaradási törvényeknek engedelmeskedő zárt rendszer, és miért nincs inkább, vagy miért nem olyan rendszerként létezik, amelyben nem megmaradási, hanem az anyag-energia megmaradását sértő törvények jutnak érvényre.

A különféle anyagok esetlegessége nem zár ki mindenfajta szükségszerűséget: "semmi sem olyan esetleges, hogy ne volna benne valami szükségszerű" - mondja Aquinói Tamás (I. q. 86. a. 3.). Kétféle szükségszerűség van. Az asszertórikus (tényként állított) szükségszerűség azt jelenti, hogy valami megvan, mert megvalósították feltételeit. Lehetetlen, hogy az ilyen létező, amennyiben megvan, ugyanakkor és ugyanabból a szempontból ne legyen meg. Apodiktikusan (feltétlenül) szükségszerű az, ami lehetetlen, hogy ne legyen, és ne olyan legyen, amilyen. Az apodiktikusan szükségszerűnek nincsenek feltételei, mert önmagát megalapozó valóság. A különféle anyagi minták asszertórikusan szükségszerűek, azaz végső fokon esetlegesek, és nem feltétlenül szükségszerűek.

Az esetlegesség ősi problémája a gondolkodó embernek, és olyan probléma, amely előbb-utóbb az istenkérdés felé tereli az emberi szellemet. Minthogy azonban ez a kérdés sokak számára "kínos" kérdés, nem mindenki hajlandó teljes mélységében taglalni az esetlegesség fölvetette szükségszerű alap problémáját.

Az egzisztencializmus ateista irányának képviselői a reményétől megfosztott ember keserűségével regisztrálják a világ esetlegességét: az anyagi minták a semmiből erednek, és a semmibe zuhannak vissza. Az anyagi és így az emberi élet is alap nélküli, a semmiben lebeg és a semmi tátongó szakadékába zuhan vissza.

A dialektikus materializmus elismeri az egyes anyagfajták esetlegességét, de az ontológiai értelemben vett anyagot feltétlenül szükségszerűnek tartja. Az ontológiai értelemben vett anyag fogalmát azonban a marxista filozófia mindmáig nem tisztázta. E filozófia képviselői csak állítják az anyag feltétlen szükségszerűségét, de nem bizonyítják. Ezt azok a marxisták is elismerik, akik belátják, hogy a dialektikus materializmus anyagfogalma axiomatikus (fölvett, de elméletileg nem igazolható) jegyeket is tartalmaz.

Az anyagi minták érthetőségének és az anyag esetlegességének ténye a reflexió elmélyítésére készteti a végső okot kutató filozófust. Ezért az emberi tapasztalatnak azt az irányát veszi "szemügyre", amelyet háttéri vagy transzcendentális tapasztalatnak nevezünk. A tapasztalásnak ez az iránya nem a tárgy és nem is az alany felé mutat, hanem a közös létalap felé: benne a Lét "jelentkezik". A skolasztikus filozófia az önmagában fennálló Lét-teljességet Istennek nevezi.

Mindaz, ami létezik, érthető. A lét és az érthetőség egyenértékű kifejezés (ens et verum convertuntur) - állapítja meg Aquinói Tamás (I. q. 16. a. 3.). Az anyagi formákat fokozatosan föltáró tudományok ezt a tételt mindenképpen megerősítik. Kérdés, hogy ez miért van így. Ne feledjük, hogy a filozófust az elégséges alap elve (principium reddendae rationis sufficientis) vezérli. Ezt az elvet G. W. Leibniz így fogalmazta meg: ez az elv azt a követelményt hirdeti, hogy "semmi sem jön létre elégséges alap nélkül, azaz, semmi sem történik úgy, hogy az, aki kellőképpen ismeri a dolgokat, ne tudná megadni azt az okot, amely elégségesen meghatározza, hogy miért van az így, és nem egészen másként" (Principes de la Nature et de la Grâce, 7.). Miért érthetőek az anyagi minták, és miért nem érthetetlenek inkább? Ez a kérdés foglalkoztatta A. Einsteint is, amikor megállapította: "örök érthetetlen a világban az érthetősége" (Physik und Realität, 6. o.).

Az anyagi minták érthetőségének és az anyagi folyamatok rendezetlen mozgásokon keresztül is érvényre jutó rendjének elégséges alapja nem lehet valamiféle homályos és bizonytalan létvalóság, amelyben a vak véletlen uralkodik. Meggyőződésünk, hogy "az okozatok arányban vannak okaikkal" (Summa contra Gentiles, II. 15.), és így nem fogadjuk el, hogy az indeterminált létalap eredményezi a rendet. Az sem megoldás, ha egyszerűen kijelentjük, hogy a létalap empirikus valóság, és alapvető tulajdonsága az érthetőség. A változó, a fejlődő, a törvényeknek alávetett és a részleteiben mindig feltételesen létező valóság ugyanis egészében véve sem lehet feltétlen, és így érthetősége is további magyarázatot igényel.

A transzcendentális alapot kereső filozófiák szerint az anyagi minták és a rend végső magyarázata a feltétlen Léttel azonos legfőbb igazság: az érthetőség és a megértés tényleges és teljes egysége. Arisztotelész ezt az alapot "magamagát gondoló észnek" nevezte (Meta phüszika 1074), és azt állította róla, hogy ez természeténél fogva állandó megvalósultságban van (Peri pszükhész 430 a). A keresztény vallás alapján tájékozódó filozófiák az anyagvilág végső, értelmes támaszát a kinyilatkoztatásban bemutatkozó Istennel azonosították. Isten a Lét teljessége, ő az első és a legfőbb igazság (Summa contra Gentiles I. 62.) - mondotta Aquinói Tamás. Ő az anyagi minták és valamennyi létező végső lehetőségi feltétele (I. q. 16. a. és Summa contra Gentiles II. 84.). Isten áthatja a világot, azaz a világban maradó (lat. immanens) alap, de felül is múlja a világot (transcendens), ezért fölfedezése nem könnyű feladat.

Az anyag és a transzcendentális létalap viszonyát nem úgy kell elgondolnunk, mint két empirikus létező kapcsolatát. Isten belülről hatja át, és tartja létben a dolgokat (I. q. 8. a 4., Summa contra Gentiles III. 68.). Ha fönntartó erejét megvonná, a dolgok megszűnnének (Summa contra Gentiles III. 65.). Fönntartó ereje és működése nem sérti a létezők önállóságát (Summa contra Gentiles III. 69.). A dolgok tulajdonképpeni "mivolta" Istenben van (I. q. 13. a 2.), és empirikus módon azért léteznek, mert az isteni létből "részesülnek" (I. q. 44. a. 1.). Az anyagi világ formáiban és csodálatos szimmetriáiban Isten elgondolásaiba "ütközünk". Ezért nevezte F. Hemsterhuis (1721-1790) az anyagot "megalvadt szellemnek". Talán F. W Schelling (1775-1854) sem járt messze az igazságtól, amikor megállapította: "az úgynevezett élettelen természet csupán éretlen intelligencia, jelenségein tehát, bár még öntudatlanul, már áttetszik az értelmi jelleg" (System des transzendentalen Idealismus, 9. o.).

Az anyagi minták érthetőségét magyarázó transzcendentális alap föltételezése nem teszi feleslegessé a szaktudományos kutatást, és nem sérti a tudományok autonómiáját. Nem arról van szó, hogy a tudósok által fel nem tárt vagy meg nem értett jelenségeket magyarázzuk Istennel. A kereszténység Istene nem "hézagpótló isten", azaz nem a tudományos ismeretleneket kendőző kényszerposztulátum. Létét nem azért állítjuk, mert nem értünk valamit, hanem éppen az anyagi minták érthetősége és csodálatos szimmetriái miatt föltételezzük.

Azokat a létezőket, amelyek ténylegesen megvannak, de nem mindig voltak, képesek a nemlétre, esetlegesnek mondjuk (I. q. 2. a. 3., Summa contra Gentiles I. 15. és II. 15.). Az általunk ismert anyagfajták mind ilyenek. Ha viszont közömbösen viszonyulnak a léthez és a nemléthez, joggal vetődik föl a kérdés: miért vannak, és miért olyanok, amilyenek? G. W. Leibniz így fogalmazta meg ezt a kérdést: "miért van inkább valami, mint semmi? A semmi ugyanis sokkal egyszerűbb és könnyebb, mint a valami. Továbbá, ha föltételezzük, hogy a dolgoknak létezniök kell, az embernek akkor is számot kellene tudni adnia arról, hogy miért így kell létezniök, és miért nem másként" (i. m. 7.).

A szükségszerű, a különféle anyagfajták létét és mibenlétét egységesen "magyarázó" alap nem lehet a világ anyagainak összessége: ha ugyanis az anyagfajták egyenként esetlegesek, akkor összességük is csak esetleges lehet. A világegyetem elégséges oka nem található meg "az esetleges dolgok egymásra következésében" állapítja meg G. W. Leibniz (i. m. 8.). Az sem megoldás, hogyha a marxizmus lételméleti értelemben vett anyagát tartjuk szükségszerű alapnak. Mert ha ez az anyag változik, fejlődik és alárendelődik a dialektikus törvényeknek, akkor nem lehet feltétlenül szükségszerű, azaz nem lehet önmagát megalapozó végső tény.

A rendíthetetlen alapot kereső filozófia az esetleges anyagi létezők végső forrását az apodiktikusan szükségszerű Létben jelöli meg. A Lét szükségszerűsége nem pusztán logikai követelmény, hanem valamiféle tapasztalatunk is van róla. Az anyagfajták esetlegességét ugyanis csak úgy vehetjük észre, ha az anyagi létezőket - anélkül, hogy erre kifejezetten gondolnánk - összehasonlítjuk a transzcendentális tapasztalatban felsejlő feltétlen szükségszerűséggel. Weissmahr Béla (1929-) találóan írja "az ember minden esetben, ahol felfedezi a feltétlent, egyszersmind tudja, hogy az aminek kapcsán, aminek hátterében a feltétlent felfedezte, maga nem lehet mindenképpen feltétlen. Vagyis az esetlegességnek felismerése a feltétlenség burkolt, háttéri volta felismerésének a visszája" (Isten léte és mivolta, 78. o.). Arisztotelész a feltétlen alapot mozdulatlan mozgatónak és tiszta megvalósultságnak nevezte (Metaphüszika 1071 b). Aquinói Szent Tamás a szükségszerű alapot a kinyilatkoztatás Istenével azonosította, és így jellemezte: "Isten maga a lényege szerinti Lét" (I. q. 8. a. l.). Lényege azonos Létével (I. q. 3. a. 4.), és így önmaga erejében áll fenn (I. q. 4. a. 2.). Önmaga által szükségszerű (Summa contra Gentiles I. 15.), és ő a tőle különböző létezők alapja (I. q. 2. 3.). Isten a tiszta és végtelen megvalósultság (I. q. 75. a. 5. ad 4. és Summa contra Gentiles I. 16.), aki áthatja az esetleges létezők világát, és ugyanakkor mérhetetlenül felül is múlja őket.

A dolgok esetlegességéből a szükségszerű alapra (Istenre) következtető gondolatmenetet Immanuel Kant nem tartotta bizonyító erejű érvnek. Szerinte ez az okoskodás csak a szükségszerű lény fogalmáig jut el, de e fogalomból nem következik, hogy a szükségszerű lény, azaz Isten valóban létezik (Kritik der reinen Vernunft B 631-648). Nézetünk szerint ez a kritika nem a fenti érv gyengeségét mutatja, hanem a kanti filozófia korlátait. Immanuel Kant úgy vélte, hogy csak az érzékelhetőt tudjuk megtapasztalni. Ez azonban olyan előfeltevés, amelyet nem bizonyított, hanem ingyenesen állított. Az idealista filozófus nem vette észre az emberi tapasztalat háttéri dimenzióját, azaz elkerülte figyelmét az a tény, hogy a feltétlenül szükségszerű alap nem pusztán észkövetelmény, hanem valamiképpen tapasztalatunk is van róla.

Megjegyezzük, hogy a világ örökkévalóságának, azaz végtelen idő óta való fönnállásának föltételezése sem teszi feleslegessé a szükségszerű alapot. Aquinói Szent Tamás is elismerte, hogy pusztán filozófiailag nem lehet megcáfolni azt a tételt, hogy a világ öröktől fogva van (I. q. 46. a. 2.). Ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy az esetleges anyagi létezők sora ebben az esetben sem magyarázható meg a föltétlenül szükségszerű alap nélkül.