3. AZ ÁLLATI LÉTRENDRE REFLEKTÁLÓ EMBER

A klasszikus meghatározás szerint az ember értelmes élőlény, azaz értelmes állat. A tudomány az embert a főemlősök osztályába sorolja, és azt állítja, hogy az emberi lény az állatvilágból származik. Éppen ezért, ha emberi mivoltunkat körültekintő alapossággal akarjuk értelmezni, nem lehet érdektelen számunkra az állati létrend sajátosságainak és eredetének tanulmányozása.

1. Az állati létrend a szaktudományokban

A növényeket és a növényekhez közel álló lényeket fölülmúló magasabb rendű állatokat vizsgáló tudósoknak az élet rejtélyén kívül két újabb problémával kellett szembenézniük. Az egyik abból adódott, hogy a magasabb rendű állatok viselkedése sok tekintetben az ember viselkedésére hasonlít. Ennek a hasonlóságnak magyarázatát az állatlélektan kezdte kutatni. A másik kérdés az volt, hogy a primitív élőlények hogyan szerveződtek olyan bonyolult organizmusokká, mint például az emlősök.

a) Az állati organizmus az állatlélektanban

Az állatlélektan mint empirikus tudomány a 19. század második felében született meg. E szakterület tudósai azt kutatják, hogy az állat viselkedését hogyan irányítják érzetei, észlelései, emlékei, tanulása és "vágyai". A kutatás alapszabályát Lloyd C. Morgan (1852-1936) fogalmazta meg: az állat viselkedését nem szabad magasabb rendű lelki képességgel magyarázni, ha egyszerűbb elvek alapján is megérthetjük. Ennek a kánonnak figyelembevételével jöttek létre az állatpszichológia különféle ágai, amelyek a kutatási módszerek és a tudományos előfeltevések alapján különböztek egymástól.

A pszichofiziológia mint a lélektan és az élettan között fekvő határtudomány J. Loeb (1859-1924) és I. P. Pavlov (1849-1936) munkássága nyomán alakult ki. Az ezen a területen dolgozó tudósok az állat pszichikai élményeinek élettani alapját kutatják. A behaviorizmus J. B. Watson (1878-1958) kezdeményezésére született meg. Ez az irányzat az angol behaviour (viselkedés) szóról kapta nevét. Képviselői eltekintenek az állat élményvilágától (olykor kifejezetten tagadják az állati tudatot), és kizárólag az állat viselkedésének elemzésére és magyarázatára szorítkoznak. Az állati viselkedés célirányosságát hangsúlyozó lélektan W. McDougall (1871-1938), E. Ch. Tolman (1866-1961) és B. F. Skinner (1904-) nevéhez fűződik. Az alaklélektan arra hívta föl a figyelmet, hogy az állat lelki jelenségeiben nem a részek összege adja az egészet, hanem az egésznek a részek összegén kívül még külön minősége is van. W. Köhler (1887-1967) kísérletei igazolták, hogy a majom például nem elszigetelt elemeket érzékel, hanem olyan alakokat, formákat és összefüggéseket is észlel, amelyeket nem tekinthetünk az elemi érzetek puszta összegének. Így például, ha a ketrecen kívül levő banán közelében botot lát, a botot nem csupán hosszú tárgynak tekinti, hanem "valaminek a gyümölcs megközelítésére". Az etológia (szokástan) főbb képviselői: J. von Uexküll (1864-1944), K. Bühler (1879-1963) és Konrad Lorenz (1903-1989). Az etológusok főbb kutatási témái: az ösztönök, a viselkedés öröklött és tanult elemeinek szétválasztása, az állatok társas viselkedése és kommunikációja. Ennek az irányzatnak képviselői az állati tudat szerepét sem hanyagolják el.

Az állati pszichikum (gör. pszükhikosz = a lélekre vonatkozó; pszichikum = a lelki jelenségek összessége) tanulmányozása kezdettől fogva nagy nehézségek elé állította a kutatókat. A tudós ugyanis nem láthatott bele az állatba, és így nem ellenőrizhette, hogy az állat miként éli meg, azaz miként tudatosítja környezetét. Kétségtelen, az ember élményvilágának ismeretében az állat külső viselkedéséből következtetni lehetett arra, hogy mi történik az állatban "belül", de az ilyen következtetések és analógiák túlzásba vitelét a Morgan-féle takarékossági elv tiltotta. Az úgynevezett lelki jelenségek "belső oldala" elrejtőzött a tudósok elől. Ez a magyarázata annak a ténynek, hogy az állatpszichológiának elsősorban és szinte kizárólagosan azok a módszerei bontakoztak ki, amelyek a lelki jelenségek kívülről megfigyelhető "oldalát" vették célba. A kutatók azonban többé-kevésbé tudatában voltak annak a problémának is, amelyet K. Lorenz így fogalmazott meg: "Az állati magatartással foglalkozó kutató rendkívül ellentmondásos helyzetben van az objektív fiziológiai és a szubjektív pszichológiai folyamatok viszonyának kérdését illetően. Bár teljesen tisztában van azzal, hogy csakis az előbbi érhető el az induktív kutató módszerek számára, nem tud nem hinni az utóbbi realitásában. Normális ember nem képes elkerülni ezt a fajta "empátiát", és egyszerűen nem becsületes dolog ezt nem bevallani" (Válogatott tanulmányok, 398. o.).

Kulcsfogalmak az állati pszichikum "kívülről", azaz objektív módon történő leírásához:

A belső késztetés (ang. drive) a fiziológiai egyensúly változása nyomán létrejövő irányulás, amely az ingerek bizonyos csoportjára érzékennyé teszi az állatot, és amely bizonyos cél elérésére különféle válaszokat vált ki belőle. A reflex a külvilágból érkező meghatározott ingerekre feltétlenül és szabályszerűen bekövetkező, öröklődő reakció (például: pupilla-reflex). A feltételes reflex olyan szabályszerű reakció, amely meghatározott feltételek között az állat egyéni tapasztalatában alakul ki. Ha a feltétlen ingerrel egyidőben vagy közvetlenül előtte ismételten közömbös ingert adunk, az állat erre a feltételes ingerre előbb-utóbb olyan viselkedéssel válaszol, mint amilyen választ kezdetben a feltétlen ingerre adott. Az inger (stimulus) és a válasz (response) közötti kapcsolatot röviden S-R kapcsolatnak nevezzük. A láncreflex olyan S-R kapcsolatokból álló lánc, amelynek tagjai úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy az egyik cselekvés végrehajtása szolgáltatja az ingert a következő reakció kiváltására. Az ösztöncselekvés (ang. instinct) vagy ösztönös viselkedési forma olyan cselekvés(sor), amelynek készsége az állattal vele születik, és amely változatlanul irányul meghatározott céljára anélkül, hogy erről a célról az állat tudna. Az ösztöncselekvés főbb jegyei: e cselekvési készséget az állat örökli, azaz nem tanulás útján szerzi meg (ez nyilvánvaló azoknál az állatoknál, amelyek sosem ismerik szüleiket); az ösztöncselekvés megjelenése pillanatában tökéletes és állandó jellegű (a pókok például sosem tökéletesítik hálókészítési technikájukat); az ösztönös cselekvést nem irányítja a végső cél tudata (ezt többek között az ösztönbolondság esetei is igazolják). Megjegyezzük, hogy az említett fogalmak az állatlélektan különféle iskoláiban nem egyértelműek, hanem többnyire homályosak és zavarosak. Ez elsősorban az ösztönfogalomra érvényes, és ezért sok tudós egyszerűen mellőzi e fogalom használatát.

Az állati pszichikum "belső", azaz szubjektív oldalára vonatkozó kulcsfogalmak közül legfontosabb az állati tudat fogalma.

A század elején főleg J. von Uexküll hangsúlyozta, hogy az állatok viselkedésének megfelelő leírásához az állatok élményvilágát is figyelembe kell vennünk, azaz az állatot szubjektumnak kell tekintetnünk (Umwelt und Innenwelt der Tiere, 1909.). A. Portmann (1897-1982) is arra figyelmeztet, hogy az állat valamiképpen szubjektum, azaz élményszerűen fogja fel környezetét, és ez az élmény is befolyásolja a környezettel szembeni magatartását. Kétségtelen, az érzéki tudatot nem szabad elsietett módon az emberi tudat mintájára felfognunk, mégis számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy az állatban a "külső" valamiképpen "belül" is megjelenítődik (Entlässt die Natur den Menschen? 1970.). E tudat létét főként az állatok tanulásával és intelligenciájával kapcsolatos kutatások igazolják.

Az állati tudat három megnyilvánulási területe: az érzéki szintű megismerés, az appetenciás (vágyódó, törekvő, kívánó) viselkedés és a spontán mozgás.

Az érzéki megismerés mutatói az észlelés, a képzelődés, az emlékezés és az érzéki értékelés. Az érzéki észlelés mellett szól az a tény, hogy az állat a reflexeket és az ösztöncselekvést kiváltó ingereken kívül általában a környezet más adatait is figyelembe veszi. Ennek egyik bizonyítéka az úgynevezett kerülőút viselkedés. Példa: a kutya és az étel közé drótháló akadályt húznak. Az állat csak úgy érheti el a táplálékot, ha átmenetileg kiszabadul az inger vonzásából, s megkerüli a dróthálót. Sikeresen megoldja a feladatot. A belátásos problémamegoldás is az észlelés mutatója. Példa: a kísérleti ketrec mennyezetére banánt függesztenek olyan magasra, hogy a csimpánz nem érheti el. A ketrecbe egy ládát tesznek, amelyre az állat fel tudna állni. A csimpánz többször felugrik a táplálékért, tanácstalan, majd dühbe gurul, és végül zavarodottan elfordul. Ám aztán rájön a megoldásra, megtalálja a célhoz vezető utat, ami tekintetének vándorlásából és felvillanásából is látszik. A ládát a banán alá tolja, és a ládára állva már eléri a gyümölcsöt (W. Köhler). A tudósok az itt létrejövő belátást "aha"-élménynek nevezik (K. Bühler). Az ilyen eseteket nem lehet megmagyarázni csupán a reflex- vagy ösztöntan alapján, hanem fel kell tételeznünk, hogy az állat az emberhez hasonlóan valamiképpen észleli a szituációt: nem csupán egymástól független adatokat érzékel, hanem alakzatokat, összefüggéseket is észlel, amint ezt az alaklélektan hívei állítják. - A magasabb rendű állatok esetében a képzelet működését is feltételezhetjük. Példák: az alvó kutya időnként vakkant egyet. Valószínű, hogy ilyenkor képzelete úgy működik, mint az emberé, amikor álmodik. A Köhler-féle kísérletben szereplő csimpánz belátásos problémamegoldását K. Bühler és K. Lorenz így értelmezi: a majom a központi idegrendszerében elképzelt, azaz modellszerűen ábrázolt térségben hasonlóképpen megjelenített ládát mozdít el, azaz elképzeli, hogyan állhat rá a ládára, és hogyan érheti el a gyümölcsöt. K. Lorenz az "üresjárati reakcióval" kapcsolatban beszél a képzeletről: a fiatal seregély, amely életében még sohasem látott legyet, időnként felfelé célozva felröppen, majd visszatér üldögélő helyére, képzeletbeli zsákmányát többször odacsapja ülőrúdjához, és nyeldeklő mozgásokat végez. A híres etológus ezzel kapcsolatban írja: "kénytelen voltam egyes optikailag hallucináló elmebetegekre gondolni, és felmerült bennem a kérdés, melyek azok a szubjektív jelenségek, amelyek a madárnál az üresjárati reakcióhoz kapcsolódnak" (i. m. 152. o.). - Köztudott, hogy sok állatfaj jó emlékező képességgel rendelkezik: a kutya emlékszik a jogtalan verésre, a madarak nagy távolságból visszatérnek fészkükhöz, a tehenek hazatalálnak stb. A tanulás különféle formái is az állat emlékezet e mellett szólnak: az érzékelő lény megőrzi korábbi tapasztalatait, és az önkéntelenül fölidéződő képeket adott esetben egybeveti aktuális tapasztalatával. Valami ilyesmi történik, amikor az állat "próba-szerencse" útján tanul. Ha az állat éhes, és a közelben nehezen hozzáférhető élelmet lát, különböző próbálkozásokkal igyekszik elérni. A sikeres megoldást meglepően gyorsan megtanulja, s a következő esetekben már hasznosítja. - Az állatok értékelő (becslő) ismerettel rendelkeznek, amennyiben felfogják bizonyos dolgok hasznos vagy ártó jellegét: a bárány látja a farkas szürke színét, és ellenségnek "ítéli"; a madár látja a gallyat, és a fészekrakáshoz alkalmasnak találja stb. Bizonyos esetekben az adott tárgy ilyesfajta ismerete teljes mértékben az állattal együtt születik, és "a veleszületett kiváltó-sémával" (K. Lorenz) magyarázható. Bizonyos kulcsingereknek az állat receptoraiban felvevőpontok felelnek meg, és ezek egyfajta kombinációs zárhoz hasonlóan csak meghatározott összetételű ingerhatásokra felelnek, azaz csak ilyen ingerhatások hozzák működésbe az ösztöncselekvést. A felvevőpontok együttesét nevezzük veleszületett kiváltó-sémának. Az értékelő ismeretbe azonban a tanulás is belejátszhat. K. Lorenz megfigyelése szerint a hollók és a csókák eleinte a legkülönfélébb tárgyakat veszik csőrükbe, és röpködnek velük. Ilyenkor még nem részesítik előnyben a fészeképítéshez megfelelő anyagokat. Az "értékelés" csak akkor kezdődik el, amikor fellép a fészekrakáshoz szükséges ösztöncselekvés, nevezetesen az oldalirányú rázogató mozgás. Az állat addig kísérletezik, míg a tárgy (fűszál, gally stb.) föl nem akad, és a rázogató-toló mozgással szemben ellenállást nem fejt ki. Ez azonban csak a fészekrakáshoz alkalmas anyagok használatakor következik be, és az állatok meglepően gyorsan megtanulják, hogy milyen anyagokat részesítsenek előnyben.

A magasabb rendű állatok az appetenciás viselkedés jeleit mutatják. Nemcsak megismerik környezetük adatait, hanem érzelmileg állást is foglalnak velük kapcsolatban: vonzódnak afelé, ami kielégülést eredményez, és idegenkednek attól, ami fájdalommal, kellemetlenséggel jár. Ez a viselkedés különbözik az ösztönös irányulástól: az ösztöncselekvésből ugyanis hiányzik a cél tudata, az appetencia viszont az állat szubjektív céljára vonatkozik. Példa: a kiscsirke eleinte ösztönösen csipegeti a környezetében levő piciny, kemény tárgyakat. Amikor azonban rájön, hogy csak a magok jelentenek kielégülést, cselekvését átszínezi az appetencia: nem csupán látja és csipegeti a magokat, hanem valamiféle homályos módon "akarja", kívánja azokat. Az appetenciás irányulás főként az állatok érzelmi megnyilvánulásaiban mutatkozik meg. Az állatoknak is van érzelmi világa: "ami azt az alapszemléletet illeti, hogy az ösztönös reakciókat szubjektív jelenségek kísérik, és hogy adott reakcióhoz meghatározott érzelem vagy affektus alakjában specifikus élményi korrelátum van hozzárendelve, tudatosan vagy tudattalanul minden állatismerő a McDougall-féle tan követője" - állapítja meg K. Lorenz (i. m. 18 0. o.). Ugyancsak ő állítja, hogy "sokkal többféle érzelmet és affektust kell az állatnak tulajdonítanunk, mint amennyit az embertől ismerünk" (i. m. 181. o.). Példa: a házityúk kétféle figyelmeztető hangjelzést tud leadni annak megfelelően, hogy repülő ragadozót vagy földön közeledő ellenséget pillant meg. Az etológusok úgy vélik, hogy ezt a két különböző jelet nem szabad egyetlen egységes félelem-élményhez rendelnünk.

A spontán mozgást a cél érzéki tudata és az appetencia vezérli. Az érzéki megismerés az appetencia motiválta mozgást más néven szenzomotorikának vagy szenzomotoros mozgásnak nevezzük. Az ilyesfajta mozgás spontán (kényszer nélküli, belülről fakadó), azaz bizonyos mértékig független az ösztönöktől és a reflexektől. Példák: a spontán mozgás folytatódhat az ingerhatás megszűnte után is (a nyúl zörejt hall, futni kezd, és akkor is folytatja a futást, amikor már nem hallja a zörejt), a reflexes mozgás ellenben csak az ingerhatás idejére korlátozódik. A spontán mozgás véget ér, ha az állat úgy érzi, elérte célját (a kutya elől futó mókus nem folytatja a menekülést, ha a fa tetején biztonságban érzi magát, pedig a kutya továbbra is ugat), a reflexes tevékenység ellenben mindaddig tart, amíg az inger fennáll. A spontán mozgásban az állat tökéletesen alkalmazkodik környezetéhez (a prédát üldöző állat elkerüli az akadályokat, átugorja az árkokat stb.), a reflexes mozgások ellenben sztereotip jellegűek. A spontán mozgásba belejátszik az állat tanulása, és adott esetben belátása is. A megtanult útjelzések alapján tájékozódó állatoknál a tájékozódás nem abból áll, hogy az állat egy sínen közlekedő járműhöz hasonlóan halad, hanem abból, hogy "felméri" környezetét, a környezetben elfoglalt helyét, és a céltól motiválva bizonyos önkényességgel, "érzéki szabadsággal" mozog.

Jóllehet a szaktudomány sokmindent tud az állati organizmusról és annak működéséről, távol áll attól, hogy teljes képet adjon az érzékelő organizmusokról. "Nem ismerjük a komplex programok végrehajtását - például egy emlős egyedfejlődését kormányzó rendszer logikáját" - állapítja meg Fr. Jacob (i. m. 407. o.). Az állat pszichikus megnyilvánulásait kutató állatlélektan még annyi eredménnyel sem dicsekedhet, mint a biológia. Az állat szubjektív világa ugyanis "megszökik" a tudomány objektivisztikus módszerei elől. A fiziológia és a viselkedéslélektan szép eredményei ellenére is igazat kell adnunk K. Lorenznek, aki ezeket írja: "alapvető ismeretelméleti tévedés... azt hinni, hogy e szubjektív jelenségek valaha is, akár a kutatás utópisztikus végső sikerének esetében is, »magyarázhatók« lesznek a »mélyükben rejlő« fiziológiai folyamatok alapján" (i. m. 398. o.). Az állat szubjektív világa és az objektív módszerekkel leírható külső viselkedés két összefüggő, és mégis összemérhetetlen tartomány. Az állatok biológiájával és pszichikumával foglalkozó szaktudományok mindenesetre azt igazolják, hogy a pszichikus megnyilvánulásokat mutató állati organizmus az anyag szerveződésének sajátos módja alapján különbözik a növényektől és az alacsonyabb rendű állatoktól.

b) "A fajok eredete"

Az állati fajok eredetének kérdésében szaktudományos szinten két vélemény alakult ki. Az első szerint a fajok állandó jellegűek, változatlanok (olyanok, amilyennek Isten megteremtette őket). Ez a fixista föltevés. A másik nézet hívei azt állítják, hogy a magasabb rendű állatok viszonylag kevés számú, alacsonyabb rendű élőlényből származtak, az utóbbiak pedig az élettelen anyagból alakultak ki. Ezt az elméletet a latin evolutio (fejlődés) szó alapján biológiai fejlődéselméletnek, vagy a transformatio (átalakulás, átformálódás) kifejezés alapján transzformizmusnak nevezzük.

A fajok állandóságát hirdető természettudósok véleményét C. von Linné a 18. században így foglalta össze: "annyi faj van, amennyi különböző formát a végtelen Lény kezdetben teremtett". Az őslénytan egyik nagy úttörője, G. Cuvier is ezt a nézetet vallotta. Az ő nevéhez fűződik az úgynevezett katasztrófaelmélet: ennek értelmében a kiásott őslények nem a ma élő fajok elődeinek maradványai, hanem a teremtéskor keletkezett, de a természet nagy kataklizmáiban elpusztult állatok példányai. A fixizmusnak a fejlődéselmélet felé mutató formája abban az irányzatban jelentkezett, amelyet a latin praeformatio (előzetes megformálódás) szó alapján preformizmusnak nevezünk. A preformisták úgy gondolták, hogy a csírában a kifejlett élőlény miniatűr alakban eleve bennfoglaltatik, és a megtermékenyítés, illetve a fejlődés csupán a már létező részek kibontakozásából áll. E szemlélet megvilágítására Ch. Bonnet a "beskatulyázottság" kifejezést használta: miként egy dobozban kisebb, és abban ismét kisebb doboz képzelhető el egészen a végtelenségig, úgy helyezkedik el az egyén csírájában utódja és annak csírája, benne a következő utóddal és annak csírájával... a végtelenségig.

A fejlődéselmélet gondolata M. de Maupertuis (1698-1759), G. de Buffon (1707-1778), E. Darwin (1731-1802), G. R. Treviranus (1776-1837) és más tudósok munkásságában jelentkezett. Az elmélet klasszikus formájának kidolgozása három nagy természettudós nevéhez fűződik.

J.-B. A. de Lamarck "La philosophie zoologique" (Paris, 1809) című munkájában fejtette ki transzformista elgondolásait. Szerinte a fajok egymásból származtak, és a leszármazás folyamatát két törvény szabályozta: a) Az alkalmazkodás törvénye arra utal, hogy egy szerv gyakori használata erősíti, kifejleszti a szervet, a használatlanság következtében ellenben a szerv elgyengül, elsatnyul. A környezet (klíma, víz, táplálkozási lehetőségek stb.) változásának nyomására az élőlények bizonyos szervei kifejlődtek, alkalmazkodtak a megváltozott helyzethez, más szervek viszont éppen a használatlanság következtében elsatnyultak. b) Az örökletes átadás törvénye azt fogalmazza meg, hogy ha az előbbi módosulások a faj mindkét nemében létrejöttek, akkor öröklés útján továbbadódtak. Lamarck föltételezése szerint a fejlődés lassú, ugrások nélküli folyamat. - Probléma: jóllehet Lamarck első törvénye helyesnek látszik, nehéz belátni, hogy az alkalmazkodás hogyan vezethetett egészen új szervek kialakulásához. A második törvény érvényét sokan vitatják: nagyon valószínű ugyanis, hogy biológiailag csak az a tulajdonság öröklődik, amely a génállomány megváltozásából fakad; az egyedileg szerzett tulajdonságok azonban általában nem érintik a génállományt.

A biológiai fejlődéselmélet a köztudatban Ch. R. Darwin (1809-1882) nevéhez fűződik. Ő az "On the Origin of Species" című művének első kiadásában kevés számú fajból származtatta a ma élő fajokat. A mű második kiadásában azt állította, hogy az élőlények egyetlen primitív sejtből alakultak ki (az élet eredetének kérdését nem vizsgálta). Az evolúció magyarázatára főleg három tényezőt posztulált: a) A változékonyság (variability) gyakori jelenség a természetben (az egy alomból való állatkölykök közül egyesek például erősebbek, gyorsabbak, mint többi egyed). b) A létért folytatott küzdelem (struggle for life) tapasztalati tény: a létfenntartási alap korlátozott, ezért valamennyi állat harcol, hogy részesüljön belőle. c) A természetes kiválogatódás (natural selection) törvénye azt mondja ki, hogy a létért folytatott küzdelemben az erősebb, az életrevalóbb egyedek maradtak fönn, míg a gyengébbek elpusztultak. Minthogy a küzdelemben a legalkalmasabbak maradnak fönn, és ezek hasonló egyedekkel párosodnak, a faj fokozatosan tökéletesedik. - Probléma: jóllehet a fenti tényezőknek valóban szerepe lehetett az evolúcióban, e törvények önmagukban még nem magyarázzák meg a fejlődést. A természetes kiválogatódás például nem magyarázza az új szervek kialakulását. Ha ugyanis az új szerv (szem, szárny stb.) fokozatosan alakult ki, mindaddig nem segítette tulajdonosát, míg működőképessé nem vált. Kérdés, hogy az új szervek véletlenszerűen kialakult csökevényei miért maradtak fönn a létért folytatott küzdelemben.

H. M. de Vries (1848-1925) a század elején fölfedezte az úgynevezett mutáció (lat. mutatio = változás) jelenségét. A mutáció az örökítő anyagban (génekben) bekövetkezett ugrásszerű változás, amely többé vagy kevésbé megváltoztatja az élőlény fajlagos vonásait. Probléma: a mutációnak fontos szerepe lehetett az evolúcióban, de a véletlenszerű mutációk önmagukban nem magyarázzák elégségesen a fejlődés folyamatát. Először is a mutációk többsége halálos vagy legalábbis ártalmas az egyedre nézve (gyengítik a szervezetet, amelynek így egyre kisebb az esélye a létért folytatott küzdelemben). Másodszor: az evolúció folyamán föltételezett számtalan mutáció miért haladt volna nagyjából ugyanabban az irányban? Harmadszor: az eddig megfigyelt mutációk nem hoztak létre új szervet.

A modern tudósok a genetikai és őslénytani eredmények fényében ötvözni igyekszenek az előbbi magyarázatokat, és ezt az átfogó szemléletet nevezzük szintetikus evolúciós elméletnek vagy neodarwinizmusnak. Az új irányzat úttörői: G. G. Simpson, J. S. Haldane (1860-1936) és Th. Dobzhansky (1900-1975). E szemlélet képviselői a hangsúlyt általában azokra a kicsiny és többnyire észrevétlen mutációkra helyezik, amelyek hosszú távon hatnak; és állítják, hogy a kedvező mutációkat a természetes kiválogatódás őrzi meg. - Probléma: ezt az elméletet is sok kritika éri. Egyik fő nehézsége, hogy a mikromutációk nem magyarázzák elégségesen azokat a hatalmas változásokat, amelyek az evolúció folyamán végbementek. A szintetikus elmélet hasznosnak bizonyul a mikroevolúció (a fajon belüli fejlődés) magyarázatára, de nem ad megnyugtató magyarázatot a makroevolúcióra, az új nemzetségek, családok, rendek stb. kialakulására. A hetvenes évek közepétől egyre jobban tért hódít a mítoszok Föld-istenasszonyáról (Gaia) elnevezett hipotézis: ennek értelmében a földi élet egyetlen hatalmas organizmus, gigantikus önszabályozó rendszer, amely maga biztosítja fönnmaradásának feltételeit. A fajon fölüli evolúcióra azonban ez a szép elképzelés sem ad elfogadható magyarázatot. A tudósok tovább kutatnak.

A biológiai evolúció mellett szóló érvek: a) Az összehasonlító anatómia érvei: A növények és az állatok rendszerbe foglalása (taxonómia) nem könnyű feladat. Sok a kevert és átmeneti forma (az Archeopterix például átmeneti forma a hüllők és a madarak között). Ez a transzformizmus mellett szól. A felépítésükben és működésükben hasonló (homológ) szervek (a madarak szárnya és az emlősök elülső végtagja, az úszóhólyag és a tüdő stb.) azonos tervre és indításra látszanak utalni. A csökevényszervek (rudimentumok) jelenségét (az üreglakó állatok szeme, a pingvin szárnyai, a Python kígyó és a bálna végtagcsökevényei stb.) is kézenfekvő úgy magyarázni, hogy ezek a jelentőségüket vesztett szervek tulajdonosaik őseinél még jelentőséggel bírtak. b) Az őslénytan (paleontológia) érvei: Minél mélyebbre hatolunk vissza a földtörténeti korokban, annál egyszerűbbek az élőlények megkövesedett és kiásott maradványai (gör. lat. fosszilia). Az egysejtű élőlények feltehetően 2-3 milliárd éve jelentek meg Földünkön. A földtörténeti őskorból, a prekambrium rétegeiben (kb. 600 millió évvel ezelőttről) kék moszatok, algák és szivacsok maradtak fönn. A földtörténeti ókor végéről, a perm időszakból (kb. 230 millió éve) változatos növényvilág és halak fossziléit tárták föl. A földtörténeti középkor kréta időszakából (kb. 80 millió éve) származnak a virágos növények és egyes hüllőfajták ősmaradványai. A földtörténeti újkor harmadidőszakában jelentek meg az emlősök. Mindez azt igazolja, hogy a flóra és a fauna evolúciója az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé haladt. A tavakban lerakódó üledékek adatai (mocsári csigák, tengeri sünök stb.) időnként azt is megmutatják, hogy ezek az állatok milyen szerkezeti változásokon mentek át az idők folyamán. c) Az embriológia érvét E. Haeckel (1834-1 919) fogalmazta meg. E biogenetikai alaptörvény értelmében az egyedfejlődés (ontogenezis) megismétli a törzsfejlődést (filogenezis). E törvény érvényét ma sokan vitatják. Az azonban bizonyos, hogy az embrionális fejlődés bizonyos állapotai (például a papagáj, a strucc és a bálna megjelenő, majd eltűnő csökevényfogai) a fejlődés korábbi indításaira utalnak. d) Az örökléstan (genetika) érve: a rövid életű állatok (például Drosophilidae) egymást követő nemzedékeinek tanulmányozása során kiderült, hogy az öröklött jegyekben időnként gyenge változások lépnek fel, és ezek adott esetben új fajtákat eredményeznek. Hasonlóképpen történhetett az evolúcióban is.

A fajok eredetének kérdésében a tudósok túlnyomó többsége elutasítja a fixizmust, és a fejlődéselméletet vallja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden tekintetben megmagyarázták a fejlődés folyamatát. A tudomány adatai egyelőre hiányosak, és a szakemberek olykor ingatag hipotézisek világába menekülnek. Bár sokat tudunk (s talán egyre többet fogunk tudni) az evolúció lefolyásáról, ma még el kell ismernünk, hogy "az alapvetően új testszerveződési típusok evolúciója mégsem teljesen világos előttünk" (Természettudományi Kisenciklopédia, 328. o.).


2. Az állati létrend fenomenológiája

A transzcendentális elemzésben az érzékelő lényeket a filozófia fogalmaival írjuk le, és vázoljuk a fajok eredetével kapcsolatos filozófiai problémát.

a) Az érzékelő létező filozófiai leírása

A magasabb rendű állatokat Arisztotelész és nyomában a skolasztika az érzéki lélek és az anyag fogalmaival jellemzi.

Az érzéki lélek (gör. pszükhé aiszthétiké; lat. anima sensitiva) Arisztotelész megfogalmazásában "az életre képes természeti test első entelekheia-ja" (Peripszükhész 412 a). Ez a forma a magasabb rendű állatok esetében egyrészt a biológiai minta szerepét tölti be, másrészt az állatot érzéki megismerésre, érzéki törekvésre és szenzomotoros mozgásra teszi képessé. Ezért ezt az entelekheia-t az alacsonyabb rendű élőlényekre jellemző biológiai mintával szemben pszichikai formának nevezzük.

Az anyag a pszichikai forma kiegészítő fogalma. Lételméleti szempontból valamiféle homályos és határozatlan lételv, ismeretelméletileg pedig az érzékelés alapja. Amikor az állatot megismerjük, akkor anyaga az, amit érzékelünk, és pszichikai formája az, amit aszimptotikusan (megközelítően, de teljességgel soha el nem érő módon) megértünk.

A pszichikai entelekheia érthető és egyben a tudatosság kezdeti fokát mutató forma. Az állat az érzékelés szintjén tud környezetéről, s homályos módon talán azt is érzékeli, hogy érzékel (De veritate q. 1. a. 9.). Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az állatban megkezdődik az önmagához való visszatérés (reditio incipiens), de nem válik teljessé, vagyis az állat nem jut énjének tudatára. A tudatosságnak ez a kezdeti foka Aquinói Tamás szerint annak mutatója, hogy az érzéki lélek lényegesen különbözik a biológiai mintától. A befogadott dolog ugyanis mindig a befogadó létmódja szerint van jelen a befogadóban; s minthogy az érzékelésben az állat nem fizikailag vagy kémiailag egyesül ismeretének tárgyával, hanem az érzéki tudat síkján azonosul vele, a befogadó mintának (érzéki léleknek) ugyanúgy pszichikai természetűnek kell lennie, mint a pszichikai síkon jelentkező valóságnak (In II. De anima, lectio 24.).

Az állati tudat és ennek transzcendentális föltétele - az érzéki lélek - lényegesen különbözik az emberi tudattól és az emberi lélektől.

Az állatnak nincs éntudata. A csupán érzékelő lény extatikusan (önmagából kifelé feszülve), környezetének bűvöletében él, és szinte feloldódik az érzéki jelenségek dinamikájában (valami ilyesmi történik az emberrel hipnotikus vagy kábítószeres állapotban). Élményeit nem vonatkoztatja valamiféle énre. Max Scheler (1874-1928) írja: "az állatnak - eltérően a növénytől - van tudata, azonban nincs öntudata, mint ahogyan ezt már Leibniz látta. Az állat nem birtokolja magát, nincs saját hatalmában, - és ezért nincs önmaga tudatában" (Die Stellung des Menschen im Kosmos, 50-51. o.). H. Plessner (1892-1985) hasonlóképpen vélekedik. A pusztán érzékelő lény nem tud szakadékot teremteni énje és élményei, illetve énje és környezete között; nem tudja tárgyiasítani környezetét és cselekvését (Die Stufen des Organischen und der Mensch, 1928.). Az ilyen lény kábult foglya marad élményeinek és törekvéseinek. Ezért van az, hogy az "állat úgyszólván mindig máshová érkezik meg, mint ahová eredetileg akar" - mondja M. Scheler (i. m. 52. o.). Van ugyan visszajelzése testéről és környezetéről, és viszonylagosan autonóm központként reagál is e jelzésekre, de ez a központ együtt sodródik az élményekkel, és nem tud önmaga fölé emelkedni. Az amerikai Gardner házaspár Washoe nevű csimpánzának esete sem cáfolja a fenti állításokat. Ezt az állatot megtanították a siketnémák jelbeszédének néhány kifejező mozdulatára. Majd egy alkalommal tükröt tartottak az állat elé, és megkérdezték tőle, mi van a tükörben. A csimpánz a jelek segítségével így felelt "Én, Washoe". A kutatók szerint ez csak primitív test-tudat, de nem éntudat. Az állat még az önvizsgálat esetében is testét a környezet egy mozzanataként fogja föl (K. Lorenz).

Az állati tudatban nem jelennek meg fogalmilag a dolgok. Az érzékelő tudat az egyedire, a pillanatnyilag észlelt adatok összegére korlátozódik. Az állat nem képes az elvonatkoztató, fogalmi ismeretre. Jóllehet az érzékelt valóság anyagtalan módon jelenik meg tudatában, élménye mégis csak a konkrét, az itt és most észlelt egyedi valóságra vonatkozik. Aquinói Tamás így fejezte ki ezt az igazságot: "az érzék anyag nélkül fogadja ugyan be a képet, de anyagi feltételekkel" (De veritate q. 2. a. 2.). A magasabb rendű állatok ki tudják alakítani az azonos fajú dolgok jellegzetes vonásait homályosan egybefogó képzetátalányt (a kutyák például megtaníthatók a háromszögek, a körök stb. felismerésére), de ez nem olyan fogalmi ismeret, amely elvonatkoztat minden érzéki tartalomtól, és amely akkor is "képviseli" a dolog mibenlétét, amikor a dolog az érzékek számára egyáltalán nincs jelen. Ismerettevékenységük megreked az érzéki elvonatkoztatásnál. Példák: a kutya megtanítható arra, hogy a "kályha" szó említésére odamenjen a cserépkályhához, de tanácstalanná válik, ha egy napon a cserépkályha helyébe egészen más alakzatú fűtőtestet teszünk. Nem a dolog mibenlétét és funkcióját értette meg, hanem érzéki vonásaira emlékezett. A majom nem alakítja ki a láda fogalmát (a dolog mibenlétét és funkcióit rögzítő szellemi tartalmat). A fölfordított ládát csak akkor használja a mennyezetre függesztett gyümölcs megszerzéséhez, ha a láda optikailag beilleszkedik a gyümölcshöz vezető útba; de nem használja föl, ha például másik majom ül rajta, mert ilyenkor valószínűleg valamiféle ülőalkalmatosságnak látja, vagy a másik majom részének tekinti. A majmoknak a szilárdságról sincs fogalmuk. W. Köhler említi, hogy a kísérleti állat optikailag kielégítőnek látszó kötelekkel és kendőkkel próbálkozik elérni a rácson kívül fekvő céltárgyat, míg bele nem fárad. A gyermek ilyesmit nem tenne. A pusztán érzékelő lényeknek nincs fogalmuk a dolgok szükségszerű összefüggéseiről és viszonyairól. A csimpánz például nem látja be a cél, a távolság és a bot viszonyát. Előfordul, hogy egymásba dug két bambuszrudat, de csak akkor, ha az egyik botot eleve a másik meghosszabbításának látja. Az ok-okozati összefüggés is ismeretlen számára: még a legintelligensebb állatnak sem jutott eszébe, hogy a ketrec padozatáról eltávolítsa azokat a köveket, amelyeken a céltárgy megközelítéséhez használt láda minduntalan felborult. Az állatok a legcsekélyebb jelét sem mutatják annak, hogy elvont valóságokról (jóság, szépség, igazság stb.) is tudnak.

Az állatnak az ember világtudatával szemben csak környezettudata van. A környezet (ném. Umwelt) mint észlelési világ (ném. Merkwelt) és mint tevékenységi világ (ném. Wirkwelt) azoknak az érzékelhető adatoknak az összessége, amelyekre az állat felfogó szervei (receptorai) és hatószervei (effektorai) valamiképpen reagálnak. A csupán érzékelő lény nem tud az önmagában fennálló létezők világáról. A környezet csak szűk, képszerű jelenségtartomány, amely együtt vándorol az állattal. Ezt először J. G. Herder (1744-1803) hangsúlyozta, aki az állat világát az állat szférájának nevezte (vö. Über den Ursprung der Sprache). M. Scheler ezzel kapcsolatban írja: "az állatnak... nincsenek »tárgyai«; ez csak extatikusan beleél környezetébe, amelyet miként a csiga a házát, struktúraként hord magával mindenhová, ahová csak megy. A »környezetnek« sajátos »világ«-gá való szubsztanciválását és távolra állítását az állat nem képes végrehajtani, éppoly kevéssé az affektusok és ösztönök által körülhatárolt »ellenállás« központok »tárgyakká« való alakítását. Azt mondanám, az állat lényegileg az organikus állapotainak megfelelő életvalóságon csüng, és abban leledzik anélkül, hogy azt valaha is »tárgyilag« megragadná" (i. m. 49-50. o.). Valamennyi fajnak sajátos környezete van. A kullancs világa fény- és hőérzetből, valamint egyetlen szagminőségből áll. A vándorkagyló szeme sem alakra, sem színre nincs beállítva, csakis az ellenség lassú mozgási sebességére. Az éjjeli lepke csak a denevér nagyfrekvenciájú hangjait fogja fel, egyébként teljesen süket (Uexküll példái). A majmok észlelési világa nagyon specializált, és tapasztalásuk egyoldalúan vázlatos. Példa: a csimpánznak orangután bábut mutatnak. Az állat felindultan odakap, és egyáltalán nem "zavarja" a megfelelő szag, valamint tapintásérzet hiánya. A különféle fajok környezetei egymástól nagyon eltérnek: a mókus számára például nem létezik a hangya, éljen bár ugyanazon a fán, mint amelyiken ő. Az állat közömbös mindazzal szemben, ami nem tartozik fajspecifikus környezetéhez, és ez a közömbösség nagyon különbözik az ember közömbösségétől, mert az állat egyszerűen nem tud arról, amivel szemben teljesen érdektelen. Minthogy az állat számára csak "részkivágások" formájában adódik a világ, nem tud a létezők és a valóság egészének kimeríthetetlen gazdagságáról. Ezért az érzékelő lénynek tudományos, művészi, technikai, erkölcsi és vallási érdeklődése sincs.

Az állati "nyelv" jól mutatja a pusztán érzékelő tudat sajátosságait. - Az állati hangokban nincs olyan, amely azt igazolná, hogy az állat tud énjéről. A tükörben önmagát felismerő és "megnevező" csimpánz vagy a saját nevét ismételgető papagáj sem énjéről beszél, mert legfeljebb csak homályos testsémája van. Az állat nem beszél a nyelvről (az ember esetében a nyelvről való beszéd az éntudat, illetve az ezzel kapcsolatos tárgyiasítás jele). Az állatok nem beszélgetnek, azaz hangcsoportjaikban nincs meg az az irányított elvárás, hogy ezeket a hangokat egy másik "én" felfogja és megválaszolja. - Az állat a belőle ösztönösen vagy reflexszerűen kitörő hangadásokkal nem akarja tudatosan befolyásolni fajtársát, azaz nem akar érthető tartalmat (fogalmat) közölni. K. Lorenz szerint a megfelelő hangulatban kitörő állati hang puszta "indulatszónak" számít, és ezt az állat akkor is leadja, ha teljesen egyedül van (Salamon király gyűrűje, 1970.). Ha a vezérállat figyelmeztető hangjára a többi állat menekülni kezd, ez nem azért történik, mert megértették a jelzést, hanem azért, mert a kiáltás után általában a vezér is menekülni kezd. A feltételes reflexkapcsolat a kiáltás és a menekülés közt jön létre, és nem a kiáltás és aközött, amit megjelöl. A majom jelzései nem a dolog mibenlétét fejezik ki, hanem legfeljebb funkcióira utalnak (Washoenak kefét mutattak, és ő a fésű jelével válaszolt, mert figyelme csak arra korlátozódott, hogy az ilyen tárgyakkal mit szoktak csinálni az emberek). Az állat nem rendelkezik "a fogalom szabadságával", ami lehetővé teszi a közvetlen érzéki adatoktól elvonatkoztatott beszédet. Kifejezései a szituáció kényszerítő hatása alatt állnak: egyetlen állat sem reprodukálja a figyelmeztető hangjelzést valamilyen ártalmatlan helyzetben. Jelzései nem követik a dolgok szükségszerű összefüggéseit, mert pillanatnyi érzéki benyomásaival állandóan "belebeszél" az ember mondataiba. - Az állatból kitörő hangcsoport csak jel, nem hordoz jelentést, azaz nem rendelkezik szimbolikus tartalommal, amely a megnevezett létező kimeríthetetlen gazdagságára is utal. Az állati hang a szimbólumnak csak kezdeteit mutatja (például a dolog ehetőségét vagy veszélyességét jelzi), de nem utal a világ kimeríthetetlen gazdagságára, és nem öleli föl a különféle jelentéstartományokat (a vicc, a politika, a fizika, a művészet, a vallás stb. nyelvi játékmezőit). Ha a kutyában például kialakult a feltételes reflex, hogy a macska szó hallatán izgalomba jön, akkor is idegessé válik, ha csak tréfából emlegetjük a macskát. Az állatnak nincs tudományos, művészi és vallási szimbolikája, mert egyszerűen nem tud a valóság egészéről és annak sejtelmes titkairól.

A pszichikai minta (az érzéki lélek) és az anyag a magasabb rendű állati lény két egymást föltételező metafizikai lételve. Az érzéki lélek nem az állat testében rejtőzködő konkrét létező, hanem az állatot felépítő anyagokban belátható rend, logika, illetve az a minta, amely az állatot érzékelésre, érzéki törekvésre és spontán mozgásra képesíti. Az állatok központi pszichikai mintájuk alapján különböznek a növényektől és az egyes fajok is ennek alapján különböznek más fajoktól.

A pszichikai minta és az anyag filozófiai fogalma nem sérti a tudományos takarékosság kánonját, csak jól kell érteni ezeket a fogalmakat.

Amit a biológus, a fiziológus vagy az állatpszichológus az állatról tudományosan megismer, az csaknem minden esetben a pszichikai minta, pontosabban, ennek egy-egy részlete. A feltételes reflex, az ösztön, a receptorok és effektorok összefüggését modellező funkcionális kör (Uexküll), a veleszületett kiváltó séma stb. olyan tudományos kifejezések, amelyek nem érzékelhető, hanem érthető összefüggésekre, azaz a formára utalnak. A tudomány tematikus és módszertani korlátai miatt természetesen csak aszimptotikusan ismeri meg a formát.

Az anyag az, amit az állat megismerésekor érzékelünk. Önmagában véve homályos és érthetetlen elv, s csak a forma közvetítésével tudunk róla.

A klasszikus természetfilozófia az állati lényeknek általában három megkülönböztető tulajdonságáról beszél. Ezek: az érzéki megismerés, az érzéki törekvés és a spontán mozgás. E tulajdonságok transzcendentális föltételei az organikus pszichikai képességek, amelyeket aktusaik alapján tudunk megismerni.

Az érzéki megismerés (lat. cognitio sensualis; gör: aiszthészisz) az észlelést, a képzelet működését, az emlékezést és a becslő ismeretet öleli föl. Az érzéki észlelést, más szóval azt az aktust, amely az érzékelhető valóságot annak fizikai anyaga nélkül jeleníti meg a tudat síkján, a következő képességek biztosítják: a külső érzékek adatait egységbe fogó központi érzék (lat. sensus communis), az adatokat a múltbeli élményekkel kiegészítő képzelet és emlékezet, valamint az érzéki becslőképesség. A képzelet működését, azaz azt a pszichikus folyamatot, amelyben az állat régebbi észleleteiből önkéntelen módon új képeket hoz létre, a képzelet (lat. phantasia) képessége teszi lehetővé. A spontán emlékezésnek, azaz annak a folyamatnak, amelyben az állat a felidéződő és a múltbeliség jegyét is magán viselő élményét egybeveti aktuális tapasztalatával, az érzéki emlékezet (lat. memoria sensitiva) szolgál transzcendentális föltételéül. Az érzéki értékelő ismeretnek metafizikai alapja az érzéki becslőképesség (lat. vis aestimativa).

Az érzéki törekvés (lat. appetitio sensitiva) azt jelenti, hogy az állat nem szenvtelenül ismeri meg a dolgokat, hanem érzelmileg állást is foglal velük kapcsolatban (kívánja őket, vagy undorodik és fél tőlük). E jelenség transzcendentális föltétele az érzéki vágyóképesség (lat. appetitus sensitivus). Az érzéki törekvés az érzéki megismerés nyomán születik meg az állatban, és éppen ezért ez a megismerés kiváltotta törekvés (lat. appetitus elicitus) lényegesen különbözik a merőben biológiai hajlamtól. Az állat appeticióját főként érzelmi megnyilvánulásai mutatják.

A spontán mozgás (lat. motus spontaneus) annyiban különbözik a növények és az alacsonyabb rendű állatok biológiai mozgásától, hogy előzetes érzéki megismerés és törekvés motiválja. Transzcendentális alapja a mozgatóképesség (lat. facultas motrix).

Az alacsonyabb rendű élő testekre jellemző tulajdonságok a magasabb rendű állatok világában jelentősen módosulnak.

A kiterjedés alakzat, az együttes kiterjedés élettér jellegű, miként a növények világában. Ezen a szinten azonban az alakzat és az élettér már környezet jellegű, mert az állatban a test és az élettér legalábbis kezdeti fokon tudatossá válik.

A mozgás fajspecifikus és a sajátidejűség határai közé zárul. Nem olyan mechanikus jellegű, mint a növények mozgása, mert szenzomotoros összefüggések is vezérlik. Amikor például a béka a légyre irányt adó fordulattal reagál, ez taxisz-ként is értelmezhető, de a továbbiakban már az appetenciás viselkedés és mozgás jeleit mutatja (K. Lorenz). Az állat a növénytől eltérően valamiképpen sajátidejűségét is megéli: érzéki emlékezete révén megmaradnak benne a múlt élményei, és valamilyen formában a jövőt is elővételezi (például fajspecifikus ösztönei biztosítják, hogy a nyár folyamán táplálékot gyűjtsön télire). Az egyéni tapasztalatok és gyakorlatok révén a fajra jellemző mozgás egyedi színeket kap valamennyi állat esetében.

A tevékenység (ivadékgondozás, fészeképítés, munkamegosztás stb.) a faji adottságoknak megfelelően történik, de az öröklött és tanult képességek alapján valamennyi állat egyedi módon tevékenykedik. Az állat bennható tevékenysége nem csupán abban mutatkozik meg, hogy szervezete önmagát építi, hanem abban is, hogy az állat érzékel, s valamiképpen azt is érzékeli, hogy érzékel. Az állati lény önszerveződése és tevékenysége nagyon távol áll a gépi tevékenységtől, mert a pillanatnyi észlelés, az emlékezés, a tanulás és az appetencia spontaneitással ruházza fel ezt a tevékenységet. Ez még a mechanikusnak látszó ösztöntevékenységére is érvényes. Amikor például a holló fészket épít, eleinte "vakon", ösztönösen rakosgatja a gallyakat. Amikor azonban az alépítménnyel elkészül, mintegy szemrevételezi a fészket, és a következő gallyat már szinte a mérnök pontosságával illeszti az építménybe. Ez a tudatos tevékenység, a belátásos cselekvés kezdete (K. Lorenz). Ennek ellenére az állat tevékenysége lényegesen különbözik az emberi munkától. Minthogy a pusztán érzékelő lénynek nincs éntudata, cselekvése nem tárgyi jellegű: a cselekvés, a szubjektív cél és a pillanatnyi ingerek állandóan összekavarodnak benne. Tevékenységét nem tudja eltervezni, "kívülről szemlélni" és hosszú távon végrehajtani (a majom célirányos és belátásos tevékenysége például hamar szétesik, ha az állatot újabb inger éri, és nem tér vissza eredeti céljához). K. Marx (1818-1883) így ír erről: "Az állat közvetlenül egy az élettevékenységével. Nem különbözteti meg magát tőle. Ő maga az. Az ember magát az élettevékenységet akarása és tudata tárgyává teszi... A tudatos élettevékenység különbözteti meg az embert közvetlenül az állati tevékenységtől" (Gazdasági-filozófiai kéziratok, 101. o.). Jóllehet az állati tevékenység is célra irányul, ez a cél adott és érzéki cél. Az állat nem tűz ki célokat, nem tervez, és nem látja be az elvont cél és a hozzá vezető eszközök viszonyát. Nem veszi észre a dolgokban rejlő lehetőségeket, és nem készít szerszámokat. Vannak ugyan tárgyhasználó állatok (lövőhal, keselyű, csimpánz stb.), de ezek sem készítenek szerszámokat.

Az állatok anyagcseréje is különbözik a növényekétől. Az állatot a szenzomotorika készteti, hogy környezetében táplálékot keressen. A táplálékszerzést a fajra jellemző szervek (kifinomult érzékek, specializált emésztőszervek, sajátos ösztönkészlet stb.) kialakulása segíti.

A növekedés a fajra jellemző módon történik. A fejlődés korai szakaszában az állatok általában táplálják (szoptatás, fiókák etetése stb.), védik utódaikat (ellenség elhárítása, elrejtés stb.), és így biztosítják növekedésüket.

Szaporodásuk is eltér a növényekétől. Jóllehet a nemek különbsége már a vegetatív létrendben is körvonalazódik, a magasabb rendű állatok esetében szervileg és szenzomotorosan is kialakul. A szexualitás révén a fajon belül különféle kapcsolatok jönnek létre az egyedek között.

Az érzéki lélek és az anyag arisztotelészi értelemben vett fogalmát elutasító filozófiák vagy egyoldalúan írják le az állati létrendet, vagy olyan fogalmak használatára kényszerülnek, amelyek sértik a tudományos takarékosság elvét.

A mechanisztikus fölfogást valló R. Descartes szerint az állatok gépek: olyan nagyszerű automaták, amelyeket az isteni bölcsesség alkotott. A mechanisztikus gondolkodók egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az önmagukat reprodukáló szenzitív minták lényegileg múlják fölül a gépek "logikáját". S amikor az állatot pusztán gépnek tekintik, nem tudnak mit kezdeni az állati lény szubjektív világával, érzéki törekvéseivel és spontán mozgásával. Ez az egy oldalú filozófiai szemléletmód szaktudományos síkon főként a behaviorizmusban éreztette hatását.

A dualisztikus (a valóságot feleslegesen megkettőző) elméletek elfogadják az érzéki lélek valóságát, de helytelenül gondolkodnak róla. Az állati lelket az állat testében lakozó konkrét valóságnak tekintik, és így a Morgan-féle kánonba ütköznek. Az állati test börtönébe zárt és konkrét lényként létező szenzitív lélek felesleges és igazolhatatlan fogalom. A dualisták félreértik az arisztotelészi érzéki lélek (forma!) fogalmát.

A dialektikus materializmus elutasítja a mechanisztikus szemléletet, mert állati tudatról, pszichikumról beszél, s tud arról, hogy az állat minőségileg magasabb rendű, mint a növény. Minthogy azonban elutasít mindenfajta lélekfogalmat is, és az állati tudatot a konkrét biológia anyaghoz kapcsolódó epifenoménnek (másodlagos fontosságú kísérő jelenségnek) tartja, akarva-akaratlan a dualizmus talajára téved.

b) A fajok eredetének filozófiai problémája

A fajok evolúcióját a skolasztikus filozófia fogalmaival a következőképpen írhatjuk le: a biológiai minták által meghatározott anyag lehetőségileg tartalmazza a pszichikai mintákat. Természeti okok hatására a biológiai minták meghatározta élőlények egy csoportja hajlamossá válik a magasabb rendű forma befogadására. Amikor a természeti okok az anyag lehetőségeiből "elővezetik" a pszichikai mintát, az élőlényeknek ebben a csoportjában megszűnik a biológiai minta, és helyébe lép az érzéki lélek, amely magasabb rendű létet ad, és a biológiai formák szerepét is átveszi.

Aquinói Tamás elfogadja, hogy az érzéki lélek az anyag lehetőségeiből vezettetik elő (De potentia q. 3. a. 11. ad 7.). Ugyanakkor azonban azt is hangsúlyozza, hogy az érzéki lélek elővezetéséhez, azaz a pszichikai minta megtalálásához nem elegendő az élettelen anyag és az alacsonyabb rendű élőlények tetszés szerinti világa.

Egyetlen rendeltetésének megfelelő ok (causa per se) sem hozhatta létre a pszichikai mintát. "Semmi sem hoz létre olyasmit, ami fölülmúlja fajtáját, mert az okozat nem lehet tökéletesebb, mint a hatóok" - állapítja meg Aquinói Tamás (II. Sententiarum d. 18. q. 2. a. 3.). S minthogy a véletlen ritkán és elszigetelt módon eredményez valamiféle alacsonyabb szintű rendet, azt a lehetőséget is ki kell zárnunk, hogy véletlenszerű okok (causae per accidens) találtak rá a pszichikai formára.

Bár a véletlennek bizonyára szerepe volt a magasabb rendű állatok megjelenésében, a véletlen önmagában nem magyarázza meg a pszichikai minták "felszínre jutását".

Ezt a filozófiai jellegű megállapítást a mai tudományos kutatások is megerősítik. "Idő és aritmetika egyaránt cáfolja, hogy az evolúció kizárólag mikro-események sorának, vaktában bekövetkező mutációknak lenne tulajdonítható. Hogy apránként, alapegységenként előadódjék az emlősök testét alkotó néhány százezernyi fehérjelánc mindegyike, akkora időre lenne szükség, ami sokszorosan meghaladná a naprendszer élettartamát" - állapítja meg Fr. Jacob (i. m. 402. o.). Az a föltevés, hogy a magasabb rendű állatok véletlenül jöttek létre az evolúció folyamán, éppoly képtelenség, mint az a bizarr kísérlet, amelyről J. Swift tesz említést a "Gulliver utazásai" című könyvében: A Lagadói Akadémia professzora különféle szavakat hordozó fakockák véletlenszerű összerázásával akarja "kinyomtatni" a világ valamennyi tudományát tartalmazó könyvtárat.

Minthogy a valószínűség a véletlenszerű események törvényszerű irányulását jelző adat, és az állati lények alkotóelemeinek egy káprázatosan bonyolult logika szerinti összerakódása nem történhetett véletlenül, a pszichikai minták véletlenszerű megjelenésének nincs gyakorlati valószínűsége. S ha csupán a véletlenekre építünk, a nagy számok és a hosszú idő sem ad elégséges magyarázatot az érzékelő lények fölbukkanására.

A magasabb rendű állatfajok kialakulása csak olyan folyamatban történhetett, amelyet az előző fejezetben emelkedő valószínűségnek neveztünk. Az élet egyszerű formáinak kialakulása után a kedvező minták megőrződtek, bonyolultabb rendszerekké kapcsolódtak, majd ezek a bonyolultabb rendszerek is fönnmaradtak, hogy növeljék a még bonyolultabb rendszerek véletlenszerű megjelenésének esélyeit. Valamennyi szint megmaradását olyan feltételrendszerek biztosították, amelyek kialakulására a véletlen aligha ad megnyugtató magyarázatot. Ily módon lehetségessé vált a nagyon kis valószínűséggel rendelkező minták megjelenése is. A húsevő állatok megjelenésének valószínűsége például addig volt a legkisebb, amíg csak fizikai és kémiai folyamatok voltak földünkön. Növekedett valószínűségük, amikor megjelentek a kezdetleges élőlények, majd a növények. Nagyot lépett előre, amikor megjelentek a növényevő állatok. A nagy számok és a hosszú idő segítették e folyamatot. Ma már látjuk, hogy az evolúció számtalan "próbálkozása", ágakra tagolódása és sok-sok látszólagos zsákutcája a magasabb rendű minták kialakulásának valószínűségét növelte, mert valamennyi "kísérlet" lépcsőfokul szolgált a magasabb szintű rend megjelenéséhez.

Az emelkedő valószínűséget nem helyes véletlennek nevezni. Sokkal jobban illik rá az "irányított véletlen" kifejezés. P. Teilhard ezzel kapcsolatban írja: az evolúció "a Tapogatózás alapvető technikája, minden terjeszkedő sokaságnak ez a jellegzetes és legyőzhetetlen fegyvere. A Tapogatózásban bámulatos módon társul a nagy számok vak fantáziája a célravezető, pontos eligazodással. A Tapogatózás nem az puszta véletlen, amivel oly gyakran összetévesztik, hanem az irányított Véletlen" (Le phénomène humain, Oeuvres, 1. k. 116. o.). Ez az irányítottság filozófiai szempontból további magyarázatot igényel, és ezt a magyarázatot a szaktudományok nem adhatják meg: "A Transzformizmusban nem szabad összekeverni a szaktudományos síkot (a tapasztalt időbeni egymásutániságét) és a filozófiai szintet (a mélyen ható okságét)... Tudományosan... a Transzformizmus nem akar egyebet, mint elbeszélni egy történetet, azaz lerajzolni lefényképezhető tények és kapcsolatok együttesét (egy filmet): az élő N forma előtt - mondja - az N-1 forma volt, amelyet az N-2 forma előzött meg, és így tovább. Tapasztalatunk szerint valamennyi dolog egy másik által vezettetik elő: »megszületik«. Íme, amit állít. Mármost, hogy ez a születés milyen belső képesség erejében és milyen »ontológiai« növekedés irányában történik - ezt a puszta Tudomány nem ismeri, és ennek eldöntése már a Filozófiára tartozik" - állapítja meg P. Teilhard de Chardin (La vision du Passé, Oeuvres, 3. k. 216. o.).

A tudósok az evolúciónak kedvező (preferenciális) törvényekkel magyarázzák a fejlődést. Ilyen törvények például: a természetes kiválogatódás, az emeletes építkezés, az alacsonyabb fokú populációk integrációja, a reprodukció vonzereje, a genetikai program újrarendeződése (recombinatio), a bonyolódás (complexitas) törvénye, az alkalmazkodás elve stb. Ezek a hivatkozások azt fejezik ki, amit Fr. Jacob tömören úgy fogalmazott meg, hogy az élővilág fejlődik, azaz "nem a rendezetlenség, hanem növekvő rend felé irányul" (i. m. 13. o.). Filozófiai szempontból itt az a probléma adódik, hogy a fenti törvények nem megokoló, hanem csak leíró szkémák: nem azt mondják meg, hogy miért szerveződik az anyag, hanem azt, hogy hogyan szerveződik. A törvények csak leírják az evolúciót, de nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy miért van evolúció. Az evolúció irányának kijelölését egyébként is helytelen pusztán a törvényekre fogni: ezek ugyanis csak leírják az anyag önszerveződésének irányát, de a kérdés éppen az, hogy miért szervezte az anyag önmagát ilyen irányban. Ennek a kérdésnek már annál is inkább létjogosultsága van, mert a fokozódó bonyolultság és növekvő rend nem vezethető le az alacsonyabb szinteken érvényre jutó "logikából".

Különös dolog volna, hogyha valaki J. Watt gőzgépének létrejöttét csupán a mechanika és a hőtan törvényeivel magyarázná. Ezek a törvények érvényben voltak a gőzgép létrehozása előtt is, de a gépet mégsem a törvények hozták létre, hanem a törvényeket figyelembe vevő és az anyagokat, illetve alkatrészeket megfelelő helyre rakó ember. Hasonlóképpen, a magasabb rendű állatokat sem az érzékelő lényekre jellemző szerkezeti és működési törvények hozták létre, hanem a magasabb szintű logikát megtaláló anyag. Kérdés, hogy e "megtalálásnak" mi a transzcendentális föltétele.

Miért szervezte önmagát az élő anyag? Miért hozta létre azokat a pszichikai mintákat, amelyeket a biológiai törvényekből nem tudunk levezetni? Mi magyarázza a növekvő rendet?

E kérdések megválaszolása meghaladja a szaktudományok illetékességi körét. A szaktudósok azon fáradoznak, hogy fölsorolják azokat az empirikus okokat, amelyek elősegítették a pszichikai minták megjelenését. A filozófus azt kérdi, hogy a természetet alkotó számtalan különböző ok miért hatott egy irányba, és miért biztosította egy olyan "logika" megjelenését, amely az alacsonyabb szinteken sehol sem jut érvényre.

A magasabb rendű állatok megjelenését magyarázó bölcselőnek mindenképpen figyelembe kellene vennie, hogy a pszichikai minták lényegileg különböznek a biológiai formáktól, és hogy az előbbiek hiánytalanul nem vezethetők le az utóbbiakból. Figyelembe kellene vennie azt, amit Fr. Jacob így fogalmazott meg: "A reprodukció sajátos logikája köti össze a biológiai szerveződés különböző szintjeit. Az egyes rendszerek sajátos kommunikáló eszközei, szabályozó körei, belső logikája pedig elválasztják őket egymástól" (i. m. 400. o.).

A fixizmus eltúlozza a pszichikai és a biológiai minták különbségét, és azt állítja, hogy a magasabb rendű állatfajokat Isten teremtette az élet alacsonyabb szintjeinek közreműködése nélkül. Ez a nézet amellett, hogy helytelen istenképet föltételez (hézagpótló isten!), a fejlődést is tagadja, mert a pszichikai mintákat a teremtéshez járuló toldalékoknak tartja.

A redukcionizmus tagadja a magasabb és az alacsonyabb rendű élőlények lényegi különbségét, és az érzékelő lények megjelenését a biológiai anyag véletlenszerű és mechanikus átcsoportosulásával akarja magyarázni. Ennek az irányzatnak képviselői úgy gondolják, hogy a pszichikai szférát meg lehet magyarázni biológiával, a biológiai szintet pedig fizikával.

A dialektikus materializmus elismeri az állatok és a növények lényegi (minőségi) különbségét, elutasítja a redukcionizmust és valós fejlődést föltételez. Minthogy azonban nemcsak a fixista kreacionizmust utasítja el, hanem az értelmes létalapra vonatkozó mindennemű más magyarázatot is, a pszichikai minták megjelenésére nem tud elfogadható magyarázatot adni. A dialektikus törvények ugyanis éppen a kérdés lényegét kerülik el.


3. Az érzékelő lények végső alapja

A pszichikai minták megjelenését biztosító empirikus okok és feltételek összmunkája és a vegetatív szint meglepő önfelülmúlása végső magyarázatot, végső alapot követel. A transzcendentális módszerrel kutató filozófia ezt a végső metempirikus alapot Istenben jelöli meg.

Szent Ágoston írja: "Ahogy az anyák hordozzák magzatukat, úgy hordozza a világ a születendő lények okát" (De Trinitate 3,9,16). Ezek az okok az eszmei magvak vagy észcsírák (rationes seminales), amelyek láthatatlanul rejtőznek az anyagi világ ölén. Ezek erejében bontakoznak ki alkalmas időben a növények és az állatok (De Genesi ad litteram 6,10,17). Az észcsíráknak (azaz a lehetőségi lét állapotában levő pszichikai mintáknak) végső alapja Isten: "A láthatatlan magok létrehozója a mindenség Teremtője" (De Trinitate 3,8,13). Aquinói Tamás bevallja, hogy ez a teremtés-értelmezés jobban tetszik neki, mint Nagy Szent Gergely vagy más írók fixista nézetei (II. Sententiarum d. 12. q. 1. a. 2.), de a kérdésben nem foglal egyértelműen állást (I. q. 71. a. un. ad 1.), sőt szemmel láthatóan ő is fixista tanokat hirdet. Annyit azonban megjegyez, hogy ha elfogadjuk Ágoston álláspontját, tudnunk kell, hogy az észcsírák nem ténylegesen, hanem lehetőségileg rejtőznek az anyagban (I. q. 45. a. 8.). Amikor pedig megvalósulnak, Isten erejében valósulnak meg (I. q. 115. a. 2. ad 1.). Ha az "égitestek" tevékeny erejét tekintjük észcsíráknak, akkor is érvényes az elv: a másodlagos ok csak az első Ok erejében fejtheti ki hatását (I/II. q. 19. a. 4.). Szent Tamás az aktus-potencia tannal, a formák cserélődésének tételével, valamint az első Ok és a másodlagos okok dialektikus együttműködésének hangoztatásával megadta az evolúció filozófiai magyarázatának kulcsát. S végül is ez a fontos, és nem az, hogy ő maga esetleg a fixizmus felé hajlott.

a) Az evolúció eszköz-okainak végső alapja

A pszichikai formák létrehozásában a természet meglepő módon fölülmúlta önmagát, mert olyan ötletes mintát eredményezett, amelynek logikája nem vezethető le a pusztán biológiai formákból. Ez a meglepő önfelülmúlás magyarázatra szorul, mert "egyetlen létező tevékenysége sem múlhatja fölül saját fajának határait" (De veritate q. 27. a. 3. ad 22.). Ha a pszichikai minták megjelenésének okát a természet egészében jelöljük meg, a problémát akkor sem kerülhetjük el. Mert, ha ez a természet tetszés szerinti természet, azaz olyan valóság, amelyben a fizikai és a biológiai törvényeken kívül már csak a "véletlen szabályoz", nem tudjuk megérteni, miért szervezte önmagát tovább a biológiai anyag a pszichikai élet logikája alapján.

Az evolúció folyamatát csak úgy tudjuk elfogadható módon magyarázni, ha a benne működő véletlenszerű és rendeltetésüknek megfelelő okokat eszköz jellegű másodlagos okoknak tekintjük. Az eszközök ugyanis képesek olyan eredményt elősegíteni, amely lényegileg múlja fölül saját tökéletességüket. Azt a föltevést, hogy ezek az empirikus másodlagos okok a "véletlen kezében" voltak eszközök, el kell vetnünk, mert a véletlen nem magyarázza a valószínűség és a rend növekedését. Az eszközöket "használó" első Ok csak valamiféle értelmes létalap lehet.

Az evolúció eszköz jellegű empirikus okainak transzcendentális alapja Isten. Szent Tamás szerint a lehetőségi létben levő formákat Isten együtt teremti az anyaggal, és e lehetőségi formákat természeti hatóerők viszik megvalósultságba (De potentia q. 3. a. 4. ad 7.). A természeti hatóerők vagy másodlagos okok azonban ismét csak az első Ok erejében működhetnek (De potentia q. 3. a. 4.). Ha ezt a tanítást a pszichikai formák megjelenésére alkalmazzuk, a következőképpen kell elgondolnunk a dolgot: az Isten teremtette pszichikai minták lehetőségi állapotban rejtőznek az ugyancsak Isten teremtette anyagban. Ezeket a lehetőségeket természeti okok valósítják meg. Ezt azonban csak azért tudják megtenni, mert eszköz-okként, azaz Isten erejében működnek. Valószínűleg ilyesmire gondolt Ch. Darwin is, amikor "A fajok eredete" című művének első kiadását ezekkel a szavakkal fejezte be: "Nagyszerűség van ebben a felfogásban, mely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; s mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki, s bontakozik ki még most is".

K. Rahner az evolúció eszköz-okainak és transzcendentális első Okának kapcsolatát így jellemzi: "A feltétlen Létalapnak... a véges hatóokhoz való viszonyát... úgy kell felfognunk, hogy ezt a Létalapot mint a levés alapját mindig és eleve a véges hatóok mozzanatának kell tartanunk, ami hozzá tartozik, közben mégis fölülmúlja őt, és így a véges hatóoknak mint végesnek nem tartozik »lényegéhez«, »természetének« nem belső konstitutív mozzanata..." (Das Problem der Hominisation, 66. o.). A véges eszköz-okok nem azért tudnak önmaguknál "többet" létrehozni, mert valamiféle rajtuk kívül levő erő beavatkozik működésükbe és pótolja hiányosságaikat, hanem mert a transzcendentális Ok a létezőket belülről elérő módon mindig és eleve megadja ezeknek a létezőknek az önfelülmúlás lehetőségét. Isten nem adja kölcsön az eszközöknek teremtő erejét, hanem ezeknek az eszközöknek aktív önfelülmúlását teszi mindig és eleve lehetővé.

Isten nem úgy használja az eszközöket, hogy "kívülről" belenyúl játékukba és erőszakosan konvergenciára készteti az empirikus okokat, hanem természetüknek megfelelően alkalmazza őket. Az eszközöknek ilyesfajta alkalmazása azért hozhat sikert, mert magukat az eszközöket (az ősrobbanást megelőző anyagot, a robbanás nyomán megjelenő elemi részeket, energiákat stb.) is Isten teremti, és eleve olyan kombinációban alkotja meg ezeket, amelynek elemei és logikája a rend növekedését az idők folyamán "automatikusan" biztosítják. A pszichikai mintákat - bátran mondhatjuk - a természeti okok hozták létre, de csak a kezdeti értelmes determináció erejében. Az érzékelő lények "eleven találmányait" létrehozó természet tehát nem egy tetszés szerinti természet, hanem logikusan elgondolt és tervszerűen létrehozott valóság.

Ez a magyarázat nem zavarhatja a természettudós munkáját, mert nem tételez föl semmiféle véges, misztikus tényezőt, amely "minduntalan kiigazítja" a természeti események láncát. A teológusnak sem kell aggódnia. Továbbra is érvényes az a tétel, hogy Isten teremtette az állatok világát, csak nem olyan módon, mint ahogy a fixisták gondolják. Isten fejlődő világot teremtett, azaz ő teszi, hogy a dolgok önmagukat kibontakoztatják (P. Teilhard de Chardin).

b) A pszichikai minták célkitűzője

Az állati lények logikus, tervszerű "megoldások". Szervezetük, funkcióik és a környezethez való alkalmazkodásuk célirányos folyamatokban bontakoznak ki. Ám a célirányosságot az evolúcióban is fölfedezhetjük. "Mindenki egyetért, hogy az evolúcióban valamiféle irány látható" - állapítja meg Fr. Jacob (i. m. 401. o.). Ez az irány az egyszerűbb mintákból kiindulva az egyre bonyolultabb és egyre valószínűtlenebb szerkezetek kialakulása felé mutat. Még a fejlődés zsákutcái, látszólag ésszerűtlen termékei és katasztrófái is a rend növekedését és a természet emeletes építkezését szolgálják. A véletlenszerű tömegjelenségeken keresztül megvalósuló evolúció teleologikus folyamat.

Ahol különféle természetű létezők (galaxisok, naprendszerek, atomok, molekulák, sejtek, alacsonyabb rendű élőlények stb.) valamiféle magasabb szintű rend kialakításán "fáradoznak", ott joggal feltételezzük a célkitűzést és a tervszerű elgondolást. A véletlenszerű tömegjelenségek lassú, de határozott konvergenciája és a rend növekedése láttán az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a pszichikai mintákat létrehozó természet nem valamiféle tetszés szerinti valóság, hanem elemeit, kombinációs lehetőségeit és célját illetően tervszerűen elgondolt természet. Ha az evolúciót a játékkal modellezzük, figyelembe kell vennünk azt, amit M. Eigen így fogalmazott meg: "Minden, ami világunkban történik, egy olyan nagyszabású Játékhoz hasonlít, amelynek eleve csak a szabályai adottak, s egyedül ezek ismerhetők meg objektív módon. Maga a Játék persze nem azonos sem saját szabályainak összességével, sem pedig a véletleneknek azzal a láncolatával, melyek egy-egy adott játszma lefolyását egyedi módon alakítják. A Játék tehát sem az egyik, sem a másik, hanem mindkettő együtt, s emiatt végtelen sok vonatkozása van" (A játék, 15. o.). Mi e vonatkozások közül a játék Elgondolójához való viszonyát hangsúlyozzuk.

A transzcendentális alapot kereső filozófiák szerint az evolúció és a pszichikai formák végső célkitűzője Isten. Aquinói Szent Tamás megállapítását ma is érvényesnek tartjuk: "Beláthatjuk, hogy a létezők kétféleképpen tevékenykedhetnek célirányosan. Egyik módon úgy, hogy maga a cselekvő határozza meg önmagának a célt, amint ez az eszes módon cselekvő lényeknél történik. Olykor azonban a cselekvőnek más főok határozza meg a célt, miként ezt a nyílvessző mozgásának esetében látjuk, amely meghatározott cél felé mozog, de ezt a célt az íjász jelöli ki számára. Hasonlóképpen a természet működése is föltételezi a természet célját kitűző és a természetet erre a célra irányító szellemet, és ezért a természet valamennyi művét az ész művének mondjuk" (De veritate q. 3. a. 1.). A fejlődés végső célkitűzője a transzcendentális tapasztalatban felsejlő Isten, és az evolúció rendet növelő játékában az Ő elgondolása valósul meg.

Az isteni célkitűzés és elgondolás nem valami kívülről ható erőszakos tényező az események játékában. A pszichikai mintákat a számtalan és lassan-lassan egy irányban ható empirikus tényező "autonóm" módon valósította meg. Ugyanakkor mégis minden az isteni logika erejében történt. A pszichikai minták sikerét biztosító logika a kezdeti anyagok és energiák természetében, az elemek kezdeti eloszlásában, az ilyesfajta anyag-energia eloszlás tartalmazta valószínűségekben, a valószínűségeket felszínre hozó körülmények változásában stb., azaz egy gigantikus játék elemeiben, statisztikai szabályt alkotó véletleneiben és törvényeiben keresendő. E logika részleteit a szaktudományoknak kell feltárniuk.

Az evolúció ilyesfajta filozófiai magyarázata jó heurisztikus keret a tudományos kutatás számára: mert azon túlmenően, hogy rámutat a fejlődés érthetőségének értelmes alapjára, a szaktudós munkáját semmiben sem korlátozza. Ez a filozófiai magyarázat nem zárja ki a szintetikus evolúciós elmélet esetleges igazságérvényét. Nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a fejlődés az egyes szinteken hogyan ment végbe (azaz a tudósra bízza az egyes szintek populációinak, környezetváltozásainak, valószínűségeinek stb. tanulmányozását). S végül megengedi az evolúció fluktuáló lefolyását (elismeri a gyorsulást és a lassulást, a progresszust és a regresszust, a konvergens és a divergens irányokat, sőt a katasztrófákat is), mert föltételezi, hogy az isteni elgondolás a véletlenszerű tömegjelenségekben és a valószínűségek játékában valósult meg.