BEVEZETÉS: A KOZMOLÓGIAI ANTROPOLÓGIA FOGALMA

A filozófiai antropológia az ember önértelmezése. A kozmológiai antropológia ennek az önértelmezésnek az a területe, amely a kozmosz, a természet felől magyarázza az embert.


1. Név szerinti meghatározás

A kozmológia kifejezés a görög koszmosz és logosz szavak összetételéből származik.

A koszmosz szó eredetileg művészi rendet, harmóniát és a nők ékességét jelentette. A világmindenség rendjét és titkait ámulattal szemlélő görög bölcsek az isteni titok áthatotta természetet mondották kozmosznak. Tudomásunk szerint először Thalész (i. e. 546) nevezte így a szép világmindenséget. E szóhasználatnak világnézeti jelentősége is van: ha ugyanis a világ kozmosz, és nem khaosz (rendezetlenség, összevisszaság), akkor kézenfekvő, hogy valamiféle isteni elv irányítja. A kozmosz szóval nagyjából egyenértékű a görög phüszisz (természet) és a latin natura kifejezés, mert ezek is az isteni irányítás alatt álló és célirányosan kibontakozó világot jelentik.

A logosz (értelem, alap, tudomány stb.) a kozmosz rendjének alapját és magyarázatát kereső filozófiai vizsgálódást jelöli. Jóllehet a kozmológia elnevezést csak Chr. Wolff (1679-1754) használta először a természet rejtélyeit kutató filozófiai tudomány jelölésére, a kozmológia olyan idős, mint a görög filozófia. A görögök a filozófiának ezt az irányát phüszika-nak (fizika, természettan), a latin műveltségű gondolkodók pedig philosophia naturalis-nak (természetbölcselet) nevezték.

Az antropológia elnevezés a görög anthróposz (ember) és logosz (tudomány) szavak összekapcsolásából adódik.

A kozmosz és az ember szerves egybetartozását az európai gondolkodás történetében először a görögök ismerték fel. Ők a kozmológiai kérdéseket az ember szempontjából és az emberi lét értelmezése céljából tárgyalták.

Démokritosz (460-370) az embert mikrokozmosznak, kis világnak nevezte (Diels, 68 B 34). A kozmosz az ember testének "meghosszabbodása" (makrokozmosz), és az ember kis világában a nagy világmindenség élete lüktet. Platón (427-347) így foglalta össze az ókori filozófusok meggyőződését: "a bölcsek is azt mondják, ... hogy kölcsönösség, barátság, összhangzó rend, józan mérték és igazságosság fűzi össze az eget és a földet, az isteneket és az embereket. Ezért nevezik a világmindenséget is kozmosznak" (Gorgiasz, 508). Az ember úgy él a világmindenségben, mint a gyermek anyja méhében.

A modern kor emberét a kozmosz megismerésének nehézségei késztették a természet és az ember, illetve a kozmológia és az antropológia összetartozásának felismerésére. W. Heisenberg (1901-1976) írja: "a természettudományban a kutatás tárgya többé nem a természet mint olyan, hanem az emberi kérdésfeltevésnek kitett természet, és ennyiben az ember itt is újból önmagával találkozik" (Válogatott tanulmányok, 33. o.).

Az úgynevezett tárgyi (objektív) világba az ember látásmódja, fogalmi rendszere és kérdésfeltevése is beleszövődik. Az ember vizsgálta kozmosz nem olyan, mint az emberi megismerést megelőző és önmagában fennálló valóság. Érdemes elgondolkodni P. Teilhard de Chardin (1881-1955) szavain: "Igen természetes lélektani illúzió következtében kizárólagosan a Tárgy nevében született meg és bontakozott ki a hatalmas modern tudomány. Amikor az Anyagot és az Életet kutatták, fizikusok és biológusok mindeddig folyton csak úgy vizsgálódtak, mintha kívül állnának, függetlenek volnának attól a Világtól, amelynek elemeit és törvényeit meg akarták határozni. Kant (s igazában előtte a Skolasztikusok) már igen régen hangoztatták, hogy az egész világmindenségben felbonthatatlan viszonyok kötik össze és teszik szolidárissá a befogadót és a befogadottat. A megismerésnek azonban ez az alapvető jellege csak a metafizika néhány kevéssé ismert hívőjét nyugtalanította. A Természet kíváncsi kutatói szemében nem volt vitás kérdés, sőt kétségtelennek tűnt, hogy a dolgok "úgy, ahogy vannak" szinte kivetülnek valami filmvászonra, ahol aztán nézhetjük őket, s nem vegyülünk közéjük. A tudósok szemlélték a Kozmoszt és nem is gyanították, hogy gondolataik vagy érzelmeik révén bármily kevéssé hatnának is rá; arra sem gondoltak, hogy maguk is szorosan beletartoznak abba a rendszerbe, amelyet csodálattal elemeztek. Egyik oldalon az Ember, másikon a Világ. Azt hiszem, hogy döntő fontosságú belső okok miatt ma már kezdünk kilábalni ebből a naiv, kívülálló szemléletmódból" (L'energie humaine, Oeuvres, 6. k. 143. o.).

A kozmosz nem valamiféle rideg magánvalóság, hanem az anthróposz szülőanyja, dajkája, kiegészítője és majdan koporsója. Vizsgálatában mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a természet tárgyi valóságában az emberi tudat és alanyiság (szubjektivitás) legalább annyira benne van, mint amennyire a mindenség jelen van az emberben. Ezért tárgyaljuk a kozmológiát a filozófiai embertan keretében.

A kozmológiai antropológia az emberi lét alapjának és kiegészítőjének tekintett kozmosszal foglalkozó filozófiai tudomány. Célja az, hogy a természet felől értelmezze az emberi lét megjelenését, fönnmaradását és sikerét.

a) A kozmológiai embertan tárgya az emberi létet megelőző, létrehozó és fönntartó természet, amelyet csodálatos összhangja, mechanizmusai és törvényszerűségei alapján méltán nevezhetünk kozmosznak. Minthogy e tudomány vizsgálódásának középpontjában az ember megjelenését és fennmaradás át biztosító természet áll, tárgyában, azaz kiindulási pontjában különbözik a filozófia egyéb ágaitól.

b) A kozmológiai antropológia - mint filozófiai tudomány - sajátos szemléletmódja alapján határolódik el a természettel és az emberrel foglalkozó szaktudományoktól (fizika, kémia, biológia, szaktudományos kozmológia és antropológia stb.). A szaktudományos és a filozófiai kutatás különbségét a következő jegyekben vázolhatjuk:

A szaktudós a tematikus redukció szabta határokon belül dolgozik. Egy-egy tudomány témája nem a természet egésze, hanem annak kiragadott része. A kozmosznak számtalan "arca" van, s mindegyik tudomány csak egyetlen arcképet készít. Valamennyi portré vázlatos, mert a szaktudós nem ügyel a vizsgált valóság kimeríthetetlen gazdagságára.

A szaktudomány módszertani redukcióval él: csak azt fogadja el, amit módszere (előfeltevései, műszerei, következtetési eljárásai stb.) a valóság föltárásában látni és láttatni enged. A módszertani redukció elvét először G. Galilei (1564-1641) fogalmazta meg. A világ "a matematika nyelvén íródott". A tudomány feladata: mindent mérni, ami mérhető, és mérhetővé tenni, ami még nem mérhető. Ez a szemlélet - bármilyen hasznos is volt gyakorlati szempontból - csak a valóság mennyiségi és mérhető mozzanataival számolt. A természettudomány ezáltal elvonttá vált, mert eltekintett az élő tapasztalat tartalmi gazdagságától, és e tartalomnak csak a matematikailag kifejezhető állapothatározóit vette figyelembe. Nem csoda, hogy G. Galilei például csak a kiterjedés minőségének tulajdonított valós létet, és az úgynevezett másodlagos minőségeket (szín, íz, hang stb.) az ókori Démokritoszhoz hasonlóan a látszat világába sorolta. - A szaktudós az okság természettudományos elve (oksági szabály) alapján kutat. Ezt a szabályt Immanuel Kant (1724-1804) így fogalmazta meg: "ha azt tapasztaljuk, hogy valami történik, úgy mindig föltételezzük, hogy ezt valami megelőzi, amelyre ez egy bizonyos szabály szerint következik" (Kritik der reinen Vernunft, A 195). A tudós azzal magyaráz, hogy az egyik empirikus (érzékelhető) jelenséget a másikból próbálja megérteni (a hőmérséklet emelkedését a molekulák mozgásából, a pozitív töltést az elektronhiányból, az élet megjelenését az atomok és a molekulák szerencsés találkozásából stb.). A kutató azt a szabályt próbálja megfogalmazni, amelynek alapján az egyik empirikus jelenség a másikból szükségszerűen vagy statisztikai valószínűséggel következik. Ez a fajta oknyomozás azonban alapvető korlátokkal rendelkezik és nem teszi lehetővé a valóság átfogó megértését. A mikrofizikából tudjuk, hogy az elemi "részek" kicsúsznak a közvetlen érzéki tapasztalás birodalmából, és nem tekinthetjük őket olyan konkrét empirikus okoknak, mint például a parányi üveggolyókat. A fizikus csak arra szorítkozhat, hogy megfigyelvén e különös világ és a műszer kölcsönhatását, az elemi részeket érthető összefüggésekként jellemezze. Úgy is mondhatjuk, hogy a fizikus az arisztotelészi értelemben vett formát közelíti meg, ami viszont nem empirikus adat, hanem az érzékelhetőben rejlő érthető összefüggés. Az empirikus okokat nyomozó tudomány előbb-utóbb határadottságokba, úgynevezett peremföltételekbe ütközik (a Hold és a Föld közti távolság 384 000 km, a nukleon tömege körülbelül 1840-szer nagyobb az elektron tömegénél stb.). Ezeket vagy kiindulási tényként kezeli, vagy tovább kutatja őket. Az utóbbi esetben azonban a végtelen bejárását tűzi ki célul. - A tudomány módszertani redukciója abban is megmutatkozik, hogy a természeti jelenségeket a megfigyelő és értelmező alany szerepének mellőzésével próbálja leírni: eltekint attól, hogy a vizsgált tárgyi valóságban a megfigyelő alanyisága is benne van. A klasszikus természetkutatásban ez nem okozott gondot, a modern tudós azonban újra és újra beleütközik az értelmező alany problémájába.

A szaktudományos fogalmak és modellek egyoldalúan, felszínesen jellemzik a természeti létezőket. A newtoni fizikában a tömeg - mint a test tehetetlenségének mértéke - a testre ható erő eredőjének és a létrehozott gyorsulásnak hányadosa (m = F/a). A tömeg matematikai jellemzése hasznos, mert segít például annak megértésében, hogy miért az alma esik a földre, és nem fordítva, de semmit sem mond arról, hogy mi az anyag. E hiányosság a szaktudományok valamennyi alapfogalmában jelentkezik. A modellek alkotásában hasonló a helyzet, és ezek korlátai annál nyilvánvalóbbak, minél mélyebbre hatolunk a természet tanulmányozásában. N. Bohr (1885-1962) az általa alkotott atommodellekről írja: "Ezeket a modelleket nem elméleti számításokból, hanem kísérletekből következtettem - vagy ha jobban tetszik: találtam ki. Remélem, megközelítik az atom struktúráját annyira - de éppen csak annyira és nem jobban, - mint a klasszikus fizika szemléletes nyelve. Tisztában kell lennünk vele, hogy ha atomokról van szó, a nyelvet a fizika is csak úgy használhatja, mint a költészet. A költőt sem a tények szabatos leírása izgatja elsősorban, hanem költői képek és bizonyos lelki kapcsolat teremtése" (idézi W. Heisenberg: A rész és az egész, 62. o.).

A filozófia igyekszik elkerülni a tematikus redukciót: a kozmológiai antropológia témája az emberi létet előkészítő és fenntartó természet egésze. A részletek kutatását a szaktudományokra bízza. Kétségtelen, hogy a filozófiának is vannak ágai, de a jó filozófus mindig tud a valóság kimeríthetetlenségéről, és bármilyen területről indul is, a részt a nagy egésszel és a végső létalappal való összefüggésben vizsgálja.

A módszertani redukció elkerülése a természet metafizikai (érzékfeletti) alapjainak föltárását is lehetővé teszi. E lehetőséggel nem minden filozófus él egyformán, mert beszűkült világnézete és szemléletmódja adott esetben éppoly korlátokat jelenthet számára, mint a szaktudományban az érzékelő tapasztalathoz vagy a műszerhez való kötődés. R. Descartes (1596-1650) például az anyagot a matematizálható kiterjedéssel azonosította. G. W. Leibniz (1646-1716) mutatott rá arra, hogy ez az azonosítás helytelen, mert a Descartes-i kontinuum (folyamatos kiterjedés) labirintus az emberi szellem számára. Ha ugyanis a kiterjedt test kiterjedt részekből áll, akkor e kiterjedt részek a végtelenségig oszthatók, és így a legkisebb kiterjedésnek is végtelen nagynak kellene lennie. E labirintusból G. W. Leibniz szerint csak úgy juthatunk ki, ha föltételezzük, hogy a kiterjedt egységek metafizikai alapjául a kiterjedés nélküli monaszok vagy formák szolgálnak (vö. Neues System der Natur, WW, IV. 478. o.). - A bölcselő a filozófiai okság elvét használja. Ez az elv azt a meglátást fejezi ki, hogy mindaz, ami csak feltételesen létezik (azaz nem hordozza önmagában létének és mibenlétének teljes magyarázatát), feltétlen létalapot követel. Hasonlat: ha egy autó működését a szaktudományos okság szintjén sikerül leírnunk, még mindig meg lehet kérdezni, hogy a szóban forgó autó miért létezik és miért olyan, amilyen. A filozófus hasonló kérdéseket tesz föl a természettel kapcsolatban. A hasonlat természetesen sántít, mert míg az autó tervezői és alkotói maguk is empirikus, azaz feltételes létezők, addig a természet jelenségeinek feltétlen alapját nem találjuk meg az érzékelő tapasztalat világában. Az okság filozófiai elve túlmutat az érzékelhető és elképzelhető adatok világán, és a metafizika birodalmában húzódó feltétlen létalapra utal. - A körültekintő filozófus a természet leírásában az alany korlátozó és tevékeny szerepére is ügyel. Arra figyelmezteti a szaktudósokat, hogy a szemléletmód és a módszerek megválasztása alanyi döntés függvénye, és e döntés eleve megszabja az elérhető eredményeket.

A filozófia átfogó fogalmai a természeti létezők tartalmi kimeríthetetlenségére és alapvető érthetőségére utalnak. E fogalmak heurisztikus jellegűek, azaz elsősorban nem a dolgokra vonatkoznak, hanem a megismerés módjára, és így teszik lehetővé a valóság ezernyi arcának fölfedezését (gör. heuriszkó = megtalálok). Ha például a filozófus a természeti dolog lényegéről vagy lényegi formájáról beszél, akkor ezzel mindenekelőtt azt akarja mondani, hogy a dolgot nemcsak érzékeinkhez való viszonylatban ragadjuk meg, hanem szellemileg is belátjuk, megértjük, és a filozófiai lényeg vagy forma fogalma éppen az ilyen belátás eszményi határpontját jelzi. A mozgási energia kifejezés hallatán a newtoni fizikán nevelkedett tudós az mv²/2 összefüggésre gondol. Ez az összefüggés azonban csak nagyon absztrakt módon jellemzi az energiát és valójában nem mondja meg, hogy micsoda. Amikor a filozófus az energiát megvalósulásnak (gör. energeia, lat. actus) nevezi, akkor ezzel elsősorban azt jelzi, hogy a fizikai energiának gazdagabb tartalma és valósága van, mint amennyit a tudományos absztrakció abból mutat. Az, hogy a szaktudós mennyire tudja megközelíteni a filozófiai fogalmak jelölte tartalmi gazdagságot, előfeltevéseinek és módszereinek függvénye.

c) A kozmológiai embertan - mint filozófiai tudomány - az ész természetes fényénél kutat és ennyiben különbözik a teológiai természet-értelmezéstől, amelyet a kinyilatkoztatás és a hit megvilágosította értelem vezérel.

A teológia hittel elfogadott axiómákból indul ki (Isten van, a világot ő teremtette stb.), és a kinyilatkoztatás fényében tesz logikus megállapításokat a kozmoszról, mint Isten dicsőségének hirdetőjéről és az emberi üdvösségtörténet játékteréről. A filozófus módszertani meggondolásokból zárójelbe teszi a hit irányjelzéseit, és pusztán az emberi értelem erejére hagyatkozva értelmezi a kozmoszt, és keresi végső alapját. - Ez az értelmezés nem rideg és szenvtelen értelmi munka, mert belejátszik az ember alapvető választása (lat. optio fundamentalis), világnézeti döntése. Akik behunyt szemmel vagy sandán "tekintenek" az Istenre, a kozmosz végső alapjának kérdését vagy az "ateista dogmatika hittételeivel" akarják kikerülni, vagy az agnoszticizmus fellegvárába menekülnek. Azok ellenben, akik nem zárkóznak el eleve a hit igazságaitól, a gyermek őszinte örömével kutatják a természet érthető mintáit, készek elfogadni, hogy e gigantikus és szépséges világmindenség végső alapja az az Isten, aki a kinyilatkoztatásban és Jézus Krisztusban feltárta önmagát. S amikor filozófiailag is megpróbálják igazolni e hipotézis érvényét, ha erőfeszítésük nem is válik teológiává, méltán érdemli meg a teológia szolgáló leánya (lat. ancilla theologiae) nevet.

A transzcendentális módszer a tudatos emberi tevékenység transzcendentális (az érzékelő tapasztalatot lehetővé tevő) feltételeire irányuló és fokozatosan elmélyülő reflexió (lat. reflexio = visszahajlás, visszapillantás). A tudatos emberi tevékenység transzcendentális föltételeit metempirikus (érzékfeletti), vagy Immanuel Kant nyomán lehetőségi föltételeknek is nevezzük.

A transzcendentális reflexiót az empirikus reflexió előzi meg. Ez történik a szaktudományokban. A szaktudós a természeti létezőkkel kapcsolatos élményeinek empirikus föltételeit keresi, és föltárja az atomok, a molekulák, az erőterek, a sejtek stb. birodalmát. Ezek a tényezők az érzékelő tapasztalatban jelennek meg, ezért élményeink empirikus föltételeinek nevezzük őket.

A transzcendentális reflexió első szintje a természetre vonatkozó ismereteink metempirikus föltételeit írja le. Ezt a szintet transzcendentális fenomenológiának is nevezhetjük, mert a jelenség (gör. phainomenon) érzékfeletti magyarázatát (gör. logosz) keresi. Az itt jelentkező adatok meghaladják (lat. transcendere = meghaladni, túllépni valamin) az empiria világát. Ilyen transzcendentális alap például a forma. Az anyagi létezők formáját nem érzékeljük, hanem megértjük: a forma ugyanis az érzékelhető adatokban belátott rend; illetve az a minta, amelynek alapján az érzékelhető adatok elrendeződnek. Transzcendentális alap a tudat fénye: mert ezt a fényt aligha magyarázhatjuk meg a molekulák egyesülésével vagy szétválásával. Az én, akinek látószöge és előfeltevései eleve meghatározzák a kozmosz látásának mértékét, ugyancsak nem található meg empirikus adatként az agy sejtjei között.

A transzcendentális reflexió elmélyítésével a természetre vonatkozó élményeink végső alapját keressük. A filozófus nem elégszik meg a létezők leírásával és közelebbi okaik föltárásával, hanem a végső alapot is "látni" kívánja. Arisztotelész (384-322) ezt az igényt így fogalmazta meg: "világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mondjuk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egészen a végső okáig ismerjük" (Metaphüszika, 983 a). Az ókori filozófus az isteni "mozdulatlan mozgatóban" jelölte meg a kozmosz végső okát, a kereszténység ihlette filozófiák pedig a kinyilatkoztatásban bemutatkozó értelmes létalapban, az Istenben látják a természet és a természet-élmény végső transzcendentális föltételét.

Első pillanatra talán különösnek látszik, hogy a transzcendentális módszert a kozmológiában is használjuk. A józan ésszel ugyanis ellenkező a felfogás, hogy a kozmosz tudati tevékenységünk terméke. Az utóbbi gondolat legfeljebb néhány akozmista (a kozmosznak csak tudati létét valló) vagy szolipszista (csak az alanyi létet elfogadó) gondolkodó fejében fordult meg. Ezt az álláspontot mi is elutasítjuk. Ugyanakkor alapos okunk van annak föltételezésére, hogy az ember megismerte természet más, mint az emberi megismerést megelőző, önmagában fennálló kozmosz. Egyrészt azért, mert minden emberi megismerés korlátozott, s így az érzékelés és a fogalmi megértés egységében jelentkező kozmosz mindig "kevesebb", mint az önmagában fennálló világ. Más szempontból viszont: minthogy a megismerésben a tudat nemcsak befogad, hanem tevékeny is, az ismereteinkben mutatkozó kozmosz mindig "több" is, mint az önmagában fennálló, mert saját létén kívül tudati léte, pszichikai valósága is van.

Anélkül, hogy tagadnánk a természet saját létét, be kell látnunk, hogy az ember megismerte kozmosz legalább annyira tudatunk "terméke", mint amennyire tudatunktól függetlenül létező valóság. Ennek a felismerésnek jegyében fogalmazódtak meg P. Teilhard de Chardin következő sorai: "ha a tudósok által feltárt hullámok és részecskék épületét a maga egészében tekintjük, akkor bizony ebben a szép szerkezetben legalább annyi van saját magunkból, mint a másikból. Amikor a modern fizika szerkezeti elgondolásai elérnek egy bizonyos mélységi és finomsági fokot, akkor már világosan észrevehető, hogy a kutató szellemének értelmi munkája szövődik a jelenségek vásznába. Ebből származik az a gyanakvásunk, hogy a fotonoknak, protonoknak, elektronoknak és az anyag más elemeinek nincs nagyobb valóságuk (s nem is kevésbé valóságosak), mint a színeknek a szemünk nélkül" (i. m. 144. o.). Minthogy az emberi tudat a filozófiai reflexió szintjén is beleszövődik a természetbe, a transzcendentális módszer a kozmológiában is illetékes.