Előszó helyett

Tisztelt síremlék-avató gyülekezet, kedves Barátaim!

Nyolc hónapja, hogy koporsódnál állva, megrendülten elbúcsúztam Tőled, Jocó. S most a drága Lilla, a szerető társ és feleség által kiválasztottan a megtiszteltetés súlya alatt, emlékeim-élményeim szélviharában keresem a szavakat, hogy megpróbáljak Hozzátok méltóan szólni, hogy mit is mondjak?

A Ti életetek indulása a "Fából faragott királyfi" című mű filmjének forgatásán kezdődött, mely két elhivatott művész-ember Bergman-i, vagy Fellini-féle sorsszerű találkozása volt, ahogyan Nagy József operatőr szalonnás-erős paprikás reggelire meghívta az akkor még "sorban" táncoló balerinát, Pártay Lillát.

Ez a sorsszerűség most jelképpé magasztosul bennem, mert úgy gondolom és hiszem, hogy Lilla nem választhatott síremlékedhez a fán kívül más anyagot, és e kopjafa készítőjeként a Mártélyon élő Nagy István fafaragó mestert. Bennem e mű asszociálja Nagy Józsefet, az embert és a filmkészítőt. Te, Jocó, Mártélyon járva mindig betértél Nagy Istvánhoz megpihenni és gyönyörködni a kézmíves faragott munkákban, kiegészítve ezt jóízű beszélgetésekkel, ahonnan mindig feltöltődve jöttél el. Ezeket az "élményeket" a film szalagján is megörökítetted, melynek átsütő ereje engem igazán akkor perzselt meg, amikor Nagy István barátodat személyesen is megismertem. Ez a találkozás számomra művészi nagyságodat igazolta.

Életművedet nemcsak a filmjeid, hivatalos és nem hivatalos elismerései, de barátaid, tisztelőid is őrzik és bizonyítják. Munkatársaid, kollégáid, jelzővel illettek: "Öreg" - így szólítottak -, és így beszélnek rólad. Úgy gondolom és hiszem, ha egy kollégát, főnököt tisztelően "jelzősítenek", annál nincs nagyobb elismerés.

A legnagyobb dolog az életben nyomot hagyni embertársainkban. Benned, drága barátom, Nagy Jocó, volt valami rendhagyó, általános és különös szintézis, ami lehetetlenné tette a veled szembeni közömbösséget és a felejtést is. Volt benned valami távolságtartás. Tulajdonképpen nem voltál közvetlen, és mégis közvetlen voltál. Ezt a paradoxont valóságod kommunikációs készségben, képességben oldotta. Habitusod kontrasztokból tevődött össze, úgy, mint a jó képi megjelenítés, amelynek igazán mestere voltál.

A tudás, az értékeket bíró ember szerénységét is szerettem, becsültem Benned. Volt Benned valami etikus visszatartottság, szemérmesség is. Még akkor is, ha néha átlépted a "küszöböt". Én így éreztem, és ilyennek tartottalak.

Többször akartalak megszólaltatni a rádióban. Nem álltál kötélnek. Németh László "Égető Eszter" című regényének tévéfilm-változatát a kritika és a nézők, különösen a hódmezővásárhelyiek, és közülük is az "érintettek", az operatőri munka kivételével - Te voltál az operatőr -, enyhén szólva vegyes érzelmekkel fogadták. "Beszéljen a néző. Gondolatok, vélemények Németh László Égető Eszter című regényének tévéfilm-változatáról" címmel készítettem egy kritikai hangvételű rádióműsort. Ebben Németh Lászlót, s a regényt is ismerő vásárhelyi nézők, és Törőcsik Mari, aki Égető Eszter szinkronhangja volt, véleményével szembesítettem Hintsch György rendezőt. Tudtam, hogy Nagy József operatőrnek kemény vitája és harca volt a rendezővel. Erről beszélgettünk is. Nem tudtam Jocót rávenni a műsorban való részvételre. Elhárította azzal, hogy a forgatáson és házon belüli kritikai észrevételeit, úgy érzi, nem etikus az operatőrnek a rendezővel szemben egy rádióműsorban is elmondani.

Önálló portré műsor sem jött össze Jocóval. Amikor Lilláról készítettem egy verses-zenés portré műsort, Lilla érdemeként kitűnőt, Jocó többszörösen köszönte nekem.

Tudtam, hogy december 31-én, szilveszterkor házasodtak össze. Úgy gondoltam, ez jó apropó egy kitűnő művész emberpár életének megszólaltatására, kiket az egymás iránti tisztelet és szeretet fon össze. Győzködésemnek Jocó nem tudott már ellenállni. És a mikrofon előtt egy bensőséges, "mélyrétegű" beszélgetés kerekedett ki. Fájdalom, hogy szinte az utolsó időszakban örökíthettem meg a Magyar Rádió és hallgatói számára ezt a beszélgetést.

Jocónál a kamera mindig "kéznél" volt, s amikor a beszélgetést indítani akartam, "- várjatok!" - szólt -, "- Lilla, te ide, Laci te oda ülsz"- mondta, és a kamerát beállította önjáróra, majd hozzánk ült. "- Kezdhetjük" - szólt az operatőri parancs.

Februárban a posta egy csomagot hozott. Benne kazetta, és Jocó köszönő sorai. "- Miért te köszönsz?" - mondtam neki a telefonban. - "Nekem van többszörösen köszönni valóm." Így az én számomra oly kedves emberpárt, Lillát s Jocót - kis gyermekkorom óta pajtásomat-barátomat -, otthonomban a technika csodájával bármikor előttem lévő hús-vér emberré tudom tenni.

Mi, hódmezővásárhelyiek valljuk, hogy valami különleges humuszban születtünk, valami sajátos szellemiség települ génjeinkbe, mely alkotásra, összefogásra ösztönöz. Működik egy belső kényszer, a szülőföld közösségéért, értékeinek megőrzésére, felmutatására. Ez a belső kényszer munkálkodott Nagy Jocó barátomban, amikor segítő kollégáival, barátaival szülőföldjéről, emberi sorsokról filmjeit készítette.

Ettől a földtől csak testben, de lélekben soha nem lehet eltávolodni. A Te tested, Jocó, számunkra fájdalmasan korán visszatért a szülőföldbe, a város által méltán adományozott díszsírba, de lelked, szellemed velünk maradt, és nemcsak filmalkotásaid őrzik emlékedet.

Ez az anyaföld, sír, melyet a természet fája keretez egységbe, a horizontra tekintő kopjafával, ahol szeretett és szerető feleséged által ültetett virágok hirdetik az élet örökkévalóságát, adjon néked nyugalmat. Néked Lilla, akire még sok-sok művészi teljesítmény vár, egészséget, békességes megnyugvást, és alkotói erőt mindannyiónk gyönyörködtetésére.

Dr. Osváth László