Utószó

Egy népdalt tettünk jellemző műfajul ennek a gyűjteménynek az élére, mely költészetünknek Kisfaludy Károlytól Tompa Mihályig terjedő korát öleli fel, mint az ezt megelőző korszak megindulását egy szonett képviselte. Azt a kort ugyanis, a XVIII. század végének és a XIX. század elejének költészetét, a tespedéséből ébredő magyar szellem föleszmélése és idegen mintákon való próbálkozásai jellemezték: csupa tapogatózás, kisérletezés, mig végre a XIX. század harmincas éveiben a magyar irodalom teljesen lerázza az idegen hatások jármát és rátalál önmagára, de ezzel egyszersmind magáévá teszi az akkori európai romantikus szellem két nagy vívmányát: megteremti kulturája magyar karakterét és fölismeri annak a népművészetben rejlő, tápláló ősforrását. Sőt egy lépéssel továbbmegy az európai ideálnál: míg a nyugati romanticizmus a nemzeti szellem kultuszában lassanként beletéved a középkori eszmék és a reakció szolgálatába, addig a magyar irodalom meg tudja oldani az igazi kultúra legnagyobb problemáját: hogyan kell a nemzeti multhoz tapadó nemes érzelmi hagyományokat összeegyeztetni az emberi haladás szent parancsolatával. Igy lesz a nemzeti és népies eszme, a tradició és haladás ennek a kornak a főideálja s ez az úttörők, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály költészetében épúgy kifejezésre jut, mint Petőfinél, Tompánál és Aranynál, akik e törekvéseket betetőzték. Vörösmartynak és Petőfinek külön köteteket szántunk, sajnos Aranyt nem vehettük föl gyüjteményünkbe, mert - bármilyen furcsán hangzik - az ő munkássága még inkább magántulajdon, mint a nemzet igazi közkincse.

Igy is azonban a nagyobbak mellett a kisebbek egészen híven, s talán éppen mert nem olyan tökéletes művészettel, még hivebben kifejezik ennek a kornak nagylendületü fölszárnyalását: Kisfaludy Károly (1788-1830) tiszta romanticizmusa épúgy mint Bajza József (1804-1858) halkszavú, meleg lirizmusa, Czuczor Gergely (1800-1866) tüzes hazafisága és népies ereje, mint Garay János (1812-1853) pathetikus magyarsága és Tompa Mihály (1817-1868) kiapadhatatlan természetrajongása és elégikus elborulásai, főképen azonban Eötvös József báró (1813-1871), ki közöttük a legkevesebb verset írta ugyan, de költőnek talán a legnagyobb és legragyogóbb reprezentánsa a kor igazi magyarjának és azoknak az eszméknek, melyek azt az időt még ma is, sőt ma még jobban, mint máskor, kívánatossá teszik előttünk.

1921. augusztus havában.
Király György.