Bevezetés (részlet)

Magistra vitae vagy ancilla politicae?

"Historia est magistra vitae" - róttam fel valamikor, ki tudja, hány kortársammal s minket megelőző és követő diákgenerációk szinte beláthatatlan sorának buzgó nebulóival együtt kisiskolás történelemfüzetem első lapjára, megilletődötten, hittel és elfogódva. Tényleg az? A történelem tényleg az élet tanítómestere, tényleg az életre nevel (nevelt vagy akar nevelni) a történelem, illetve az iskolai történelemtanítás? Vagy Szilágyi Gyulának lenne igaza, aki szerint Mária Terézia sokat idézett, általam mottóként használt kijelentése, miszerint "az iskolaügy politikum, és az is marad", "nem csekély éleslátásról tanúskodik", mert "a birodalmának területén lévő iskolák állami felügyeletét elrendelő uralkodóasszony provokatív egyértelműséggel megfogalmazott szentenciájában... pontosan azt mondta ki, amit nagynevű kollégái mindig is sejtettek: a társadalom hosszú távú stabilitása úgy biztosítható a legolcsóbban, ha gondoskodunk arról, hogy az utódok mindenben pontosan ugyanúgy cselekedjenek, mint az elődök. Az ugyanúgy-ra meg kell tanítani, arra pedig, hogy cselekedjenek, rá kell szoktatni az éretlen korú ifjakat. A cél elérésének államilag intézményesített eszköze az iskola. E felfogás szerint az iskolaügyi apparátus igyekszik azt gondoltatni a tanulókkal, amit maga is gondol, hiszen a tanulók majdan maguk is a nagy mechanizmus résztvevői lesznek, s azt gondoltatják a gondjaikra bízottakkal, amit egykor velük is gondoltattak...", vagyis az iskola s az iskolai történelemtanítás lényege az éppen adott korszak viszonyainak konzerválására szocializálás eszköze lenne? Elkerülhetetlen-e, hogy a történelemtanítás a politika, illetőleg a mindenkori napi politika szolgálóleányává váljon?

"Hegel a bűnbeesés bibliai legendájának, mint e történeti élet állítólagos kezdetének azt a mélyreható magyarázatát adja, hogy minden históriai értékű cselekvés, minden nagy társadalmi kezdeményezés bűn jellegű, mert szakítást jelent a felettünk gyámkodó hatalmakkal és hagyományokkal. Ilyen értelemben bűnös a nyugati népek uralkodó osztályainak szemében a magyar tanácsállam, mert a tőke fétisét készül véglegesen szétrombolni s a proletárdiktatúrával egy új embertípus, az igazi homo socialis kiformálását tűzte célul maga elé" - írta Sas Andor történész a történelemtanítás új szellemiségű megközelítésének felfogása szerinti lényegét összefoglalva a Tanácsköztársaság idején, 1919 júniusában, a Néptanítók Lapja mellékletében megjelent, a történelemtanárok új feladatukra való felkészítését segíteni hivatott történelmi "leckéjében". - "Ez a törekvés szükségképpen adódott a társadalmi fejlődésből, mint egyetlen méltó válasz a világháború okozta katasztrófára, mint a szenvedések egyetlen gyógyító szere, mint az embervilág eddigi meghasonlásainak egyetlen gyökeres kiküszöbölése."

Ötven évvel korábban, a kötelező népoktatást elrendelő törvény elfogadását kemény parlamenti politikai csatározásokban, komoly kompromisszumok árán keresztülhajtó Eötvös József is felvázolt egy víziót: "... azon tényezők között, melyek minden népnek jólétére és ezáltal az államoknak hatalmára elhatározó befolyást gyakorolnak, nincs egy-egy fontosabb, mint a népnek értelmi műveltsége: és innen van, hogy nem létezik jól rendezett állam, mely a népoktatás célszerű elrendezésére figyelmet nem fordítana... egy más, még nagyobb fontosságú ok, mely a népoktatásról való gondoskodást az államnak kötelességévé teszi... azon tény, hogy ott, ahol a nép az állam vezetésére befolyást gyakorol, és azon arányban, melyben ezt gyakorolja, a népnek műveltségi állapota közvetlen befolyást gyakorol az állam törvényhozására és kormányzatára... a népoktatás célszerű rendezése, mely a közműveltségnek feltétele, egyszersmind feltétele az állam jólétének s kifejlődésének is" - mondta a kötelező népoktatás bevezetése mellett érvelő országgyűlési beszédében.

A vizsgálni kívánt korszak végét és kezdetét idéző felfogások között talán kisebb a szakadék, mint első pillantásra tűnik. Mindenképpen közös elemük, hogy számolnak azzal: a politika terén, a politikaformáló tényezők között, Eötvösnél még várható fejleményként, Sas Andornál már tényként megjelenik egy korábban ismeretlen, vagy legalábbis elhanyagolt, figyelembe nem vett szereplő: a nép. Közös bennük továbbá, hogy "a nép" új szerepére való felkészítésében mindketten döntő szerepet tulajdonítanak az iskolának.

[...]