Utószó

Az a kivételes sors jutott osztályrészemül, hogy Fodor Józsefnek - élete utolsó tizenkét esztendejében - élettársa, barátja, munkatársa, felesége lehettem; s az addig erőteljes, mindenki által csodált fiatalságú költőt én kísértem el utolsó, váratlan utazására: én voltam mellette a szívinfarktus tizenkét nappalán és éjszakáján a klinika intenzív szobájában, a surrogó gépek között, a mind tehetetlenebb erőfeszítéseket látva megdermedt szívvel, amiközben ő, tiszta tudatát mindvégig megőrizve, az utolsó három napban ráébredt, hogy meg fog halni. Talán mindannyiunknál hamarább.

Lázas nyár előzte meg ezt a betegséget. Szinte révületben, semmit se látva, mélyen a múltakba, önmagába merülve írt, írt, otthon és - szokása szerint - a Lágymányos forró utcáin sétálgatva, apró jegyzetfüzeteibe; szobáinkban verseskötetei hevertek minden asztalon. Nagynak, boldogítónak, igen-igen fontosnak érzett vállalkozását akarta megvalósítani: megírni az Egy költészet történeté-t, megírni a saját költészetének történetét, ahogyan ő látta, érezte, ahogy ő élte át belülről, s amelyhez képest - ha csak torzójában maradt is ránk - a legalaposabb irodalmi tanulmány is csak adalék lehet.

1973. szeptember 19-én készült el a mű; boldogan fogadott azon a délutánon. Boldogan, és nagyon-nagyon fáradtan. Csinosításra, kiegészítésre, adatok beszerzésére volt már csak szükség. Ezt a tervet a váratlan betegség semmivé tette. A betegágyon egyetlen gondja volt: a két utolsó könyve. Az Egy Plánta énekei, amelynek már első korrektúráját várta nagyon, s a nagyobb, a súlyosabb, a gyötrő: az Egy költészet története, amelyet éppen csak felvázolt, amit most akart kiteljesíteni. Úgy érezte, még valamit el kell mondania evvel a könyvvel, valami feltétlenül fontosat, valami hiányzót. Önmagáról.

Ahogy súlyosbodott a baj óráról órára, már csak ez maradt számára: a könyv. A legutolsó. Nem érdekelte már sem élet, sem halál, csak hogy ezzel mi lesz. Erről beszélt, ezt mondta, erről suttogta utasításait végül, amikor már az erőből alig futotta. "Vigyázz a könyveimre" - ez volt utolsó szava.

Az elárvult íróasztalfiókban noteszok halmaza várt. A készülő, az elkészült könyv kézirata. Agyonjavítgatott noteszlapok egymásba-bonyolódó hieroglifái, s aztán más lapok, amelyeken a sodró mondanivaló gyorsírásszerű jelzéseken haladt.

Hónapokig nem volt erőm kézbevenni az írásait, hogy beváltsam a neki tett ígéretemet.

Aztán mégis valahogy elkezdtem... A szöveg kinyílt, megvilágosodott, a szavak, a gondolatok helyükre álltak. Minden szót, minden gondolatot igyekeztem átmenteni, még azt is, amit az írás hevében ki-kihúzott, mert úgy érzem, ezek az utolsó mondanivalói valamiképpen mind-mind nagyon fontosak. Itt-ott majdnem úgy kellett dolgoznom, mint a festőnek, aki egy hiányos freskót restaurál, hogy előtűnhessenek a valaha megvolt és rejtőző színek, formák; ezeken a helyeken segítettek a bennem hangzó szavai, a visszhangosan felerősödők, amelyeket együttélésünk évei alatt annyiszor hallottam tőle az élete és költészete dolgairól; segítettek a végső napok beszélgetései, utasításai, a feljegyzéseim - és segítettek a könyvei.

Itt van tehát a könyv, Fodor József könyve, amely mindenestől az övé. Nekem a leíró szerepe jutott, a szerkesztő szerepe, s itt-ott az alázatos tolmácsé, hogy Ő mégis elmondhassa mindazt, amit akart, utoljára, s aminek, fájdalom, annyira "más távlatot ád a halál már".

Budapest, 1974 szeptemberében

Sikó Zsuzsa