2 óra 45
felpattan a szemed
fekszel mozdulatlan a lepedő alatt
lábaid közt 30 fok a szög
a szobában 27 fok a meleg
csukott szemmel nézed a fényeket
kóbor áram vibrál a plafonon
Prospero talán alszik
Ariel felelget neked
orchidea- és lótuszillat lebeg
(lótuszt sose szagoltál
mégis tudod, hogy milyen ez)
jobb talpad csiklandozzák
ismeretlen buddhák
varázslóistenek
tudatod hosszú pórázra engeded -
sokáig így megszűnsz lebegsz
majd végigsimítod testedet
hátad megvakarod ameddig
elér a kezed
s az ablakon lassan beáramlik
a meztelen szeretet

fellázadtak konok ujjbegyeim
billentyűpüföléstől kékesen
krumplipucolástól redvesen
mosogatástól nedvesen
testközelségre éhesen
élőhúst akarnak tapogatni
nem kell a márvány a fa a kő
három nap csak egy esztendő
hajhúron kívánnak pendülni
szorongatástól pezsdülni
szőrszálat vígan hasogatni
vállakat hátakat lapogatni
vendéghajakat masszírozni
szelíd borzongást kasszírozni
borotvaélet simogatni
üveggolyókkal bűvészkedni

ízetlenné vált a tegnapi kenyér
és a galamb is csak csuklik
nem a szokásos nótát búgja
ablakpárkányon bámul
piros gombszemekkel
mi lesz majd ezután
kitartok mászom fölfelé
csiga az edény falán
le a levélről fel az égig
minden nap visszadobnak
indulok újra

az én életem már elmúlt
csak ittfeledett az Isten
egy testben a liftben
az utcán, a padon
mint rongybabát
a felnőttek játszóterén
ahol már nem legel tehén
belep a penész, a moha
agyamra lép a sok ostoba
homokba taposnak naponta
szalmaszívemmel gyújt rá
egy részeges kokott -
de lelkem még szól
mint veszett fagott

Saját versem pillangója
hókoncsókolt -
melléléptem
elszállt, mint egy szempilla
konyhakövön szalonnázva
vihogva
a magosba.
Röhöghetnék, ámde inkább
elbújok a szobába
billegetek billentyűsen
pillogatva
pohárba.

Konyhalány lett Kólika,
folyékony a tenger,
felsikolt a reszelő:
ha már vettél, tedd el!

karót ölelget lágy inda karja
tekergőzik köré mert akarja
de vágya felettébb szürreális
cserépben van alatta fatál is

most mikor ti kődobodébb
anyateljes anyatérben
keservesen kínzattattok
rémségmúzsák korbácsolnak
alkotóan csudálkodtok
itt mi hazánkakukkjai
sorsunk eszünk fészektelen
kopunk fogyunk olvadozunk
korcsosulunk lélektelen

Itt semmi nincs csak a nagy büdös sötét
bár néha minden lámpa ég
de nem járnak kinn az emberek
csak utcalányok és vén kóklerek
svihákok, szépfiúk, trógerek
életunt hómleszek, drogdílerek
fogatlan egykorvolt hercegek
autócsodán titokminiszterek.
Egy cigánygyerek neonban
májkeldzsekszont táncol
majd aprót kér tőled ha nézed
a kurvák is csak festett fehérek
leszopnak s elszedik a pénzed
kószáló turistákra vadásznak
de mindenkit porig aláznak
az igazolványkérő rendőrök
jobb annak aki nem hőbörög
na meg a sok újgazdag buzi
nekik az élet jókora buli
és csak ők tudják megfizetni
azt a cechet amit az éjszaka kér
sztriptízbárban Manele mester zenél
keveset s rosszat kapsz a pénzedér'
kóbor kutyát sintér herél
ott ül a sarkon Macbeth és Ledér
a parkban Drakula kefél.

a prófétasorsot
teremtő talány

egy élő és egy
halott leány

Apám sálja régen árva
nem viselte, csak ha bálba
esküvőre, temetésre
kellett menni, ritkán tette
ímmel-ámmal a nyakába
nem mehetett vele gyárba
pedig szép új selyemsál volt
rajta zöld-barna kockás folt -
mintája mint a sakktábla
ilyen volt az apám sálja
egykor neki anyám vette
mikor apám meghalt, tőle
lánya férje örökölte
szekrényébe jól eltette
hiába ő se viselte
csak templomba, temetésre
néhanapján ha felvette
lánya férje korán elment
élete pohara megtelt
nem kellett már apám sálja
helyette mást tett nyakába
felesége nemsokára
utánament bánatába
apám sálja így rám maradt
őrizgettem ruhák alatt
aztán egy nap elővettem
molyok elől megmentettem
apám sálja mostmár dísz lett
ócska bútorok közt díszlet
apám sálja néha kendő
integet vele a szellő
apám sálja immár abrosz
régi repedt könyvespolchoz
apám sálja varázsszőnyeg
- kiporoltam előzőleg -
apám sálja mostmár várja
ki teszi majd a nyakába
apám sálja mégsem árva
velem jön a másvilágra
apám sálja fenn az égen
barna-zöldes őszidényben
vele úszik ökör nyála
Isten tekeri nyakára.

ha eljön az érzelmek nedűje
tudod nem ihatsz légy észrevétlen
két kis adagban jobban hűlne
lidércek ülnek meztelen testeden

padon ülsz a kutyával nyüszít
kerget a szél a gömbölyű idő
harangok zúgnak túléled reggelig
de hinni kell és inni kell és benő

Tegnap vettem négy üvegtálat
nem is tálat, mélytányért
pótló ibriket
ma már nem
tányérból eszik a levest
hanem csészéből, ibrikből
ami belefér a mikróba
és nem pattan szét, hőálló
fagyálló, csókálló.
Nem volt szükségem
négy ibrikre, sőt egyre sem
aztán már
megbántam
hogy megvettem, gondoltam,
majd odaadom.
De mivel pont négyet vettem,
ha odaadom
őket a két gyereknek,
kettőt-kettőt, világos,
nekem nem marad semmi.
És nem is egyformák,
hogy hármat odaadjak
és nekem maradjon egy
ez fel sem merült.
Mert senkinek nem kell
egyetlen megmaradt
üvegtál, se hőálló,
se fagyálló,
mert senki se él egyedül,
csak én.

az A-t az N-nel összekötném
addig mindenki te vagy
az arc a törvény
névtelen szeretők
nevek szeretetlen
hogy lehet az hogy
azt még nem feledtem
amit el kellett volna azért
jössz majd el széllel
galambbal nevetéssel
felejthetetlen
öleléssel

túl heves ez a nyár túl heves
piacra kéne menni venni enni
izzadságban sós lében fürödni
vadul őrjöngni megnyugodni
korgó gyomorral elindulni
nem kérdezni mit érdemes
kék foltok lelkünk minden részén
aprócska jelre várva mondat végén
zöldségek közt hűsölni pincében
nem menekülsz már úgy érzem

itt fekszem félbevágva
magamból kifordulva
a gyilkosnak megbocsátva
mondják hülye vagy lelkem
nézz föl ez az én testem
várakozom belémfeledten
ki élőt szeret nincs ki segítsen
előlem is elbujdosott az Isten
villák és kanalak közt kései
siratóm vérbe taposom

Ha mosogatni látták Agata Krisztit
nem ordított, nem verte ki a hisztit
fogcsikorgatva, miközben ráért
nem csapta falhoz, nem törte szét a tányért
csak eltett láb alól szép csendben
lőve, fojtva, mérgezve, mosogatóvízben
hét szobalányt, négy komornyikot,
három főnővért, egy unokahúgot, két papot.
Végül zsírként feloldozta magát a habban
nála ezt senki se csinálta jobban.

jó lenne ha a körben ülők
arcába nem vágynék taposni
s a messze távolban levők nyakába
víz alatt fuldoklón kapaszkodni
csak a kiválasztott nem választhat
magának olcsó s jobb helyet
jó lenne ha körülöttem
mások ülnének magam helyett

Finoman fölszedem
erkélyre kiteszem
repüljön el tőlem.

Fáradt agyam halra éhes
foszforeszkál a nyárikrémes
hajolj keblemre, édes!
Nem vagyok perverz, csak borissza
szőrmentén bókoló klarissza.
Úristen, mozdul a kredenc!
Ez már a delírium tremenc.

csak jönnek és jönnek, és hallom, hogy döngnek
kék bársony szőnyegen nyomódnak laposnak
glaszécsizmájukkal fejemre taposnak
szélfúttán sietnek, egyre közelednek

verébre vár az antennaelhagyás
hőmérővacogva riad a pattanás
aprópénz potyog esőre váltva
kinyújtom tenyerem egy vízfogásra

templomnak tetején bábeltorony épül
arrébb nyárikonyha mállik fedél nélkül
benne ottfelejtett emlékkredenc rohad
teknősszag terjeng, a szívem meghasad

mint eldobott ócska magnószalag
csillogva tekereg az idő
életfák, halálbokrok között
kidőlt-bedőlt, deszkát emésztő
anyaföld gödrében mindent betemető
hol leguggol tolvaj, vályogvető
kecskehangon legelész a kő
bomlott részeg házfalak
köhögve dülöngélnek
miközben a fű
rajtuk kinő

fiadnak kellett volna lennem
de csak zsebkendőid örököltem
hímzett monogrammal
minden nap reggeli sóvár
undor köt össze vizenyős orrnyál
pedig ez normál... semmi sem számít
gyermeki ragacsos emlék
festi szürkülő arcodat mostmár

amikor látod, hogy nincs remény
akkor még százezer van
amikor kötelet csomózol
eret vágsz magadon
hátulról nyakon ütnek
hogy nézd csak, itt van
közel a megoldás, a fény
de te nem hallod, füledben
ezer dongó döng
büszkeség, tört erény
mikor nincs hol lenned
jön valaki s magához hív
egy poros lakásba
ha lehullsz, magasba emel
még akkor is, ha aztán megbánja
a halottkém konstatál
és te felpattansz, mint Lázár
de ő sohasem telefonál
pedig a galamb most
segítségért kiált
és farka billeg, mint a nád
megbúgna, de hát
te itt, s én ott, nahát

Ne légy nyilvánvaló.
Ez a legtöbb, mit tehetsz.
Ne írj verset, ne nevess.
E korban, akolban
Disznók, récék, juhok közt
Dézsagyöngyös zászlóvető
Jogtalan jogos
Riadó-kiadó.
Légy ordasoktól hallgató
Mellverőktől görnyedő
Elhajtottan születő
Mennyektől is mérgező
Jószándéktól görgető
Förtelembe pörgető.
Ha itt e földön
Nem tudsz már élni
Alatta holtan
Nem kell majd félni.

Ettem kaviárt - nem kívánom
Egyszer szerettem, azt sajnálom.
Őrjöngés volt csak, lázálom
Kinőttem, mint a kabátom.
Elcsorbult szívem
Szemétbe dobálom
Kitalált királyom
Életem, halálom
Kezedbe ajánlom
Ifjú butaságom
Tévedés volt, látom
Sokszoros magányom
Veszett szenvedélyem
Nem kell már hogy fájjon
Esztelen szerelmem
Mégis egészen
Szemtelen merészen
Mindörökre bánom.

nem tudom, mikor kezdődött
az a kis huncut bizsergés fölfelé
a háromszögtől bolond kobold
kúszni középen a hátgerincen
talán a békegalambokkal,
talán a harci fecskékkel
vagy a borzos verebekkel
a vijjogó denevérekkel
mikor a hold megtelt egészen
mi történhetett nem értem
kint folytatódik tovább minden
az égen, a földön, a liftben
a teknős mélán pislog a vízben
de nekem van már egy kincsem
ha az a kis bizsergés fölfelé
megy a hátgerincen

fagylaltból repülő firkál az égre
fejem fölött riadt varjúcsapat
virágok lépnek út mellett félre
átbújok egy könnycsepp alatt

nyüszítve kaparom le rólad
idők percegő homokját
éjjel kiáslak, nappal betemetlek
saját golgotámra felcipellek
zsebrevágom a borotvát
- bolond kend, néni - mondják.

Ott volt a móló, a part
Mindenki mást akart
A szélorgona búgott
Az eső szitált
Másztunk, rohantunk
Eltapostak
Felálltunk, nevettünk
Sokan voltunk
Mentünk, amerre mondták

nincsen anyám, nincsen hazám
sem a mélyben, sem magasban
országból igazolatlan
belőled is kimaradtam

hazám, hazám, te mindenem
sohasem törődtél velem
kik szeretnek, szembeköpnek
elhagynak, vissza se jönnek

verik most a magyar kártyát
kik nem nézik, csak kifosztják
döngetik a magyar mellet
magyar gyűlöl magyar mellett

Megláttam őt, a csodást, a gyönyörűt, az istennőt,
Athénét, a nagyszerűt, a gazellát, az észveszejtőt.
Fura kis kalapja alól rámnézett mélán,
motyogtam jónapotfélét mint falusi kislány,
de ő csak ellibbent mellettem, akár a szellő
hisz mindig is ez volt, exkluzív delnő.

Zeuszt díszes társaság követte zúgva, sivítva,
- úgy látszik, ez volt nekem e napra megírva -
elhúzódtam, hogy a méltóknak több helyük legyen,
s tudtam, e percet el nem felejtem sosem.
Fogódzkodtam a korlátba, hogy el ne essem
méltóztass, helló, adjisten, encsembencsem -
mormoltam, hisz köszönni illik, ám ő magyarázott fennen
valakinek, s közben átnézett rajtam, észre sem vett engem.

Én meg csak őt bámultam bambán, megkövülten,
miközben a lépcsővel együtt majdnem elsüllyedtem.
Leszállt közém az Olümposzról! - villámok zúgtak el mellettem,
a többiekre, mondom, szinte nem is figyeltem.

Aztán ő lefelé ment már, mit ment... vonult! s közben nyomta tovább
a szöveget, de egyszer csak felnézett rám azzal az isteni szemmel
pont a két szemem közé nézett, tekintete homlokomat átszúrta
- Ki a fene lehet, s mért bámul furcsán? - gondolta.
De akkor ott, egyetlen másodpercre
összefonódtunk, én, a porszem, s ő, a nők kedvence.

Aznap este nem aludtunk,
összevissza futkároztunk,
készülődtünk fenn a vártán,
ismeretlen sorsunk várván.

Megszólaltak a szirénák,
de előbb fújták a hírek
hogy a gátak átszakadtak,
nem állják útját a víznek.

Hallottuk, hogy a távolban
nagy robajjal visszhangozva
hogyan dőlnek össze házak,
jajgatva és siránkozva.

De azóta komor egek
halálesőt eresztettek
emberre, állatra, fákra,
családom összes tagjára.

ó ti boldog fentiek
kincses alantiak
élők és nyüzsgők
félők és éhezők
irigylésre méltók
sajnálatot vonzók
vajon felfogtok-e
amikor értetek
magamba zuhanok
mikor granulátum
lesz a testem
reggeli kávétok
lelkem párájával?

szeméttojást költött ki a tyúkól
itt épül nemsokára az új mall
ahogy elhullatja levelét a bokor
alatta felrémlik az odagyűlt nyomor

látszik a szerencse milyen forgandó
Virginia Woolf műve az Orlando
dombbá rohad holnapra a kredenc
ez a domb már egy másik Hill, Terence!

mint mikor elrakod
a születésnapra kapott
cukrot csokoládét
melyen a Tesla áll a
bécsi barokk íróasztal
számodra kijelölt jobb
oldali mély fiókjába
felnőve hogy majd
az előre látható rossz
időkben is legyen belőle
nem gondolva rá hogy
evészetre enyészet
ráhibáz mert nem
láttál még halottat
kukacok költöznek
a csokoládédba
nyúlós bonbongyurma
lesz a karamella
hogyha nem látogatod
vágyakozva önmegtagadón
minden ínséges napon
hogy nem olvadt-e szét
sztaniolkoporsójában
és nem ragad-e hozzá
már minden emlék mint
az édesből keseredett
szétfolyó eldugott élet

tegnap megvettem
a tökéletességet
a mindenséget
magamnak
olcsó volt
átlátszó, mégis tükrös
trükkös üveggolyó
talpon álló, mint a régi étkezdék
és soha meg nem rendülő
amilyen lenni szeretnék
magam is
bár törékeny, simogatnivaló
nagyanyám benne fejjel lefelé látható
mint egy fényképezőgépben
s földrengés esetén
polcról leguruló.

egykor szólt a déli harangszó
nekem azóta egykor van dél
a kis szokol
az ablakban, a tornácon
a gangon, a fásszínben
a kertben a faágon
a műhelyben
apám kezében
zúgtak a harangok
szólt kossuth
reggeli rántottát üzent
mások szívták
mi hallgattuk
egykor így volt
egykor mindenki elment
kossuth se maradt
nincs már szokol, csak szököl
egykor nekem is
mennem kell
kettőkor várnak

annyira magunk
voltunk sokéves
galambpár dróton
esőben, felhős
napsütésben
búgtunk, szélfútta
időtlenségben
egymást hajszoltuk
magasságos
sohaelnemérésben
ártatlanok, burokban
születve, hosszan elbúgva
lepusztult hontalan
fiatal antennánkon
szürkésfehéren

Felnéz, s nem látja az eget.
Madár se sehol.
Nem is vagyok bronzból -
Kesereg.
Gipsz.
Csipsz.
Előtte
ellőttek.
Miért nem vagyok
Vénusz?
Vénülsz -
Szólt egy pók.
Pokk,
pokk,
Könnye potyog,
Mint a tinta.
Pacában áll
Gipszelt lába.
Sír a kripta is.

Pucér sirályok, ledér ibolyák,
Örömtelen örömlányok
Combjai közül kikandikáló
Penészvirágok.

Jöjjön már a kéneső,
Túl sok itt a kéjleső!
Máriák, józsefek, kisdedek
Helyett a pemzli végén
Önmagát kielégítvén
Páriák, korhelyek, alfelek.
Persze neki még nem volt csetje
csak lédúsan buzgó ecsetje,
polgárpukkasztó segglyuka
amit nem kímélt
inkább rögtön elítélt
prűdölgő világszáj-kancsuka,
mikor már fejreállt a század -
ez lenne hát a magyarázat?
Csak egy háború jutott neki
Pedig magának nem kérte ki.
Ma már nem hallunk felőle
Merthogy nem lett belőle
- mivel elvitte a vírus -
Komor vén kibaszott filozófus.

Miért oly sárgák a lombok?
Szőke széplányok, bolondok
Ecsetbemászó képű koboldok
Széttépett arcú rongyok,
Testnedves földön varangyok -
Ma értem szólnak a harangok.

Modellt keresett ő,
Egon Schiele, a festő.
Hozzáhajolt akkor egy utcanő,
Két melle kemény volt, mint a kő.
Szája kifestett, hóna beretvált,
Széttette lábát, komoran megállt,
Majd mondta: Na, ni, te festő Schiele
Egon, cseszdmámeg, ehun fessíl le!

Az embert olykor megrázza
A körötte élők hagymáza.
Ilyenkor
Úgy nyúlunk magunkhoz
Mint utolsó mentsvár
Ha elhagy a minden
S gondoljuk, hátha-hátha
Elvisz majd egyszer a nátha
Mikor még nem volt oltás
Farokhoz műanyag toldás
Mellbevarrt szilikon ikon
Feltöltött lufiszáj
harap a harmadikon
Barázda bőrrázda
Nyakonló hasonló
Halott
galopp.

Bandukolok hazafelé a hídon
miközben félresült sorsomat szidom
és csak a beképzelt hold pufók képe
néz le rám, meg az éj sötétje.
Egész úton hazafelé azon gondolkodom
ja, ezt a sort már lelőtték előttem, tudom,
s rég elporladt anyám se szólongatom,
különben mindenki csak nevetne, gondolom.
Nem hittem volna, hogy valaha leírom
azt, ami bánt, vagy inkább kisírom
magamból, míg be nem növi sírom
a torzonborz moha és talán bárányka
fut majd fel repedő betonfejfámra,
ha majd nem lesz aki felkeresse
halottak napján, november este.
Mindig az van, hogy soha nincs idő
és nem azt tesszük, ami kő -
azaz épp azt nem tesszük, ami maradna
mert csípi szemünk a hagyma
s szeretnénk, ha a főnök békén hagyna.
De nem, mert futkosni kell
s nincs már köröttünk
senki azokból, akiket szerettünk
elmentek jó messze, vagy nem is voltak,
a többiek meg már mind megholtak,
nekünk meg nincs időnk magunkra, se másra
és senki nem visz minket a padlásra
mert másé a padlás már, és a pókháló
helyett szürke agyunk a szétmálló.
Itt vagyok tehát én s a folyó vizén a buta holdfény
meg a kérdés: ki ez az Egon Schiele?
Milyen irányzatnak a híve?
Vajon miért is festett
annyi lába közt szétnyitott testet?
Bár nem biztos, hogy bomlott presszió
fűtötte fiatal testét, inkább expresszió
csak zseni volt, vátesz, csak művész,
kik közül a legtöbb tönkremegy, elvész.
Szakértő szemmel képeit csodálva
kár, hogy fiatalon vitte el a nátha.
Okos ember mást meg nem ítél
kivéve ha nem itt él
nálunk, honnan elmennek a józanok,
s maradnak a satnyák, a mamlaszok,
amilyen tán magam is vagyok,
még szerencse, hogy utódot nem hagyok.
...na tessék, míg ezt mind leírtam, szívem,
kétszer is kihűlt a meleg lábvizem.

kóválygunk, mint bolond őszi legyek
s kérdezzük magunktól: legyek vagy ne legyek?

mindent tudok a halálról
csak még egyet nem:
hogy milyen.

Ez itt a posvány. Holtak sara.
Őseink lecsapolt vérét
Issza ellenség lova.

felállok, leülök
fő a paszuly, a csülök

ősködik az ősember
hejehujázik
esőben megázik