Egy régebbi tankönyvünk József Attila öt fényképét is hozza. Lehangoltság és bűbájos vidámság, játékos hetykeség és mély, igen mély elkeseredés: íme a József Attila-i életút váltakozó képe, mérlege, s mi már tudjuk, ennek a mérlegnek a nyelve többször is a végzetszerűség felé hajlik, mint egyszer a derűre, s nekünk most erre a rapszodikus képsorra kell ráhelyeznünk egész istenes költészetét, hogy reális képet alkothassunk róla. Egy olyan költészetről, amelynek a létezését is elhallgatták igen megfontoltan.

De mindenekelőtt fájdalommal kérdezzük: melyik lehetett volna az igazi, a természetes arca? Talán a játékos, a magabiztosságot tükröző hetyke, mindenképpen a végtelen szeretetet kinyilvánító arc: ha másképpen alakul az élete. Nincs olyan költője a világnak, aki több szeretetre vágyott, mert egész életében nélkülözte a szeretetet - s ugyanakkor korlátlanul osztogatta. Melegséget kívánt, mert mindig fázott. Ezzel magyarázható olykor dacos, de mégis egyedülállóan kedves (tudom, sokak számára meglepetésnek tűnő): Istenhez simulása.