Előszó

Az ember életében az elszakadás és a megkapaszkodás egy végtelenül húzódó láncolat, amely nem ér véget a csecsemőkorban. Évmilliókkal ezelőtt elődeink ösztöneivé vált, és fajspecifikus imprintingként, mint "fémbe a sav" belemarta, belevéste magát. Ezért van az, hogy fizikai megjelenései mindig azonos körülmények között jönnek létre, mint pl. a Moro-reflex, de a lelki kötődések és elszakadások átélése függ a személyiségtől és az adott körülményektől. Ez utóbbiak azonban árnyalati különbségek, amelyek mindig az általuk kiváltott reakciók tükrében észlelhetők és különíthetők el jól, ugyanakkor fő lelki vonulataiban ezek is valamennyi embernél egyformán zajlanak le. Mindattól, amibe megkapaszkodtunk, el is szakadhatunk.

Arra vonatkozóan, hogy az egyéni élet már a megkezdése előtt is elszakadással kezdődik, gondoljunk arra, hogy a közösüléskor a mag elszakad a férfitől. Az érett pete a petefészektől. A megtermékenyítés után a zigóta újabb helyen kapaszkodik meg, a méh falában, ahol fejlődni és növekedni kezd.

Az érett foetus a szüléskor elszakad az anya testétől és "beleszületik" egy "ellenséges, kínokkal teli" világba, ahol az anya szeretetet sugárzó testébe kapaszkodik. Az édesanya idővel nem szoptatja tovább, hanem elválasztja. Ez a csecsemő életében újabb elszakadás. A világgal való ismeretség során, életkorokhoz kötve, nagy vonalakban a pedagógia és pszichológia így jellemzi a megkapaszkodást és elszakadást: "szoríts magadhoz, tégy le, engedj el."

A szülőktől való elszakadás - tisztes polgárcsaládok esetében - csak jelképes. A nem "vad ember" a megházasodott gyermekeit nem löki el magától végleg, sőt ők, az új helyzetben is keresik a kapcsolatot és más szinten, de újra kapaszkodni próbálnak a szülőkbe.

Minden pillanatunk elszakadás: a múló időtől, és megkapaszkodás a jelenbe. A jövőtől sem elszakadni, sem belekapaszkodni nem tudunk. Az idő itt is, akár a halál esetében, számunkra a legnagyobb rejtély, amely a legszebb percektől is elszakít, hogy odadobja helyette az esetleg közömbös vagy ellenséges jelent.

Naponta, amikor munkahelyünkre megyünk vagy elutazunk, búcsúzunk az otthonunktól és megkapaszkodunk az új közösségbe vagy helybe. Mindez így megy egészen az utolsó átélt pillanatig, amikor már hiába kapaszkodunk az életbe, az múlttá válva lassan kicsúszik érzékelésünkből és végleg elszakadunk tőle. Ez a halál. De nem biztos, hogy ez a dolgok vége, az élet végső lényege. Aki hisz a túlvilágban, ebbe kapaszkodik és úgy véli, beleszületik egy másik világba, amely számára egyszer a végső megkapaszkodást hozhatja.