
CÍMLAP
Szenti Tibor
Megkapaszkodás és elszakadás
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
1. Nővérek vallomásai
1.1. Az 1994-95-ös évfolyam "A" osztályosai írták
1.2. Dolgozó nővérek 1993-94-ben írták
1.3. Gondolatok a dolgozatokról
2. A faősanya
2.1. A bábu
2.2. A tűz
3. A megkapaszkodási ösztön
3.1. A főemlősöknél
3.2. A csecsemő megkapaszkodása
3.3. Az egészséges felnőtt megkapaszkodása
4. Az elszakadás
4.1. Az elszakadási folyamat szakaszai
5. "Bőrápolásos szolgálat"
6. A modem ember elszakadása
7. Az "elvetettség"
8. Az elszakadás sokfélesége
9. Az ápolók elszakadása
10. Az ápolók megkapaszkodása
11. A beteg elszakadása
11.1. A végső elszakadás: a halál és a gyász
12. A beteg megkapaszkodása
Irodalom
Előszó
Az ember életében az elszakadás és a megkapaszkodás egy végtelenül húzódó
láncolat, amely nem ér véget a csecsemőkorban. Évmilliókkal ezelőtt
elődeink ösztöneivé vált, és fajspecifikus imprintingként, mint "fémbe a
sav" belemarta, belevéste magát. Ezért van az, hogy fizikai megjelenései
mindig azonos körülmények között jönnek létre, mint pl. a Moro-reflex, de
a lelki kötődések és elszakadások átélése függ a személyiségtől és az adott
körülményektől. Ez utóbbiak azonban árnyalati különbségek, amelyek mindig
az általuk kiváltott reakciók tükrében észlelhetők és különíthetők el jól,
ugyanakkor fő lelki vonulataiban ezek is valamennyi embernél egyformán
zajlanak le. Mindattól, amibe megkapaszkodtunk, el is szakadhatunk.
Arra vonatkozóan, hogy az egyéni élet már a megkezdése előtt is elszakadással
kezdődik, gondoljunk arra, hogy a közösüléskor a mag elszakad a férfitől.
Az érett pete a petefészektől. A megtermékenyítés után a zigóta újabb
helyen kapaszkodik meg, a méh falában, ahol fejlődni és növekedni kezd.
Az érett foetus a szüléskor elszakad az anya testétől és "beleszületik"
egy "ellenséges, kínokkal teli" világba, ahol az anya szeretetet sugárzó
testébe kapaszkodik. Az édesanya idővel nem szoptatja tovább, hanem
elválasztja. Ez a csecsemő életében újabb elszakadás. A világgal való
ismeretség során, életkorokhoz kötve, nagy vonalakban a pedagógia és
pszichológia így jellemzi a megkapaszkodást és elszakadást: "szoríts
magadhoz, tégy le, engedj el."
A szülőktől való elszakadás - tisztes polgárcsaládok esetében - csak
jelképes. A nem "vad ember" a megházasodott gyermekeit nem löki el magától
végleg, sőt ők, az új helyzetben is keresik a kapcsolatot és más szinten,
de újra kapaszkodni próbálnak a szülőkbe.
Minden pillanatunk elszakadás: a múló időtől, és megkapaszkodás a jelenbe.
A jövőtől sem elszakadni, sem belekapaszkodni nem tudunk. Az idő itt is,
akár a halál esetében, számunkra a legnagyobb rejtély, amely a legszebb
percektől is elszakít, hogy odadobja helyette az esetleg közömbös vagy
ellenséges jelent.
Naponta, amikor munkahelyünkre megyünk vagy elutazunk, búcsúzunk az
otthonunktól és megkapaszkodunk az új közösségbe vagy helybe. Mindez így
megy egészen az utolsó átélt pillanatig, amikor már hiába kapaszkodunk
az életbe, az múlttá válva lassan kicsúszik érzékelésünkből és végleg
elszakadunk tőle. Ez a halál. De nem biztos, hogy ez a dolgok vége, az
élet végső lényege. Aki hisz a túlvilágban, ebbe kapaszkodik és úgy
véli, beleszületik egy másik világba, amely számára egyszer a végső
megkapaszkodást hozhatja.