Székelyudvarhely városának legrégibb leírása a XVIII-ik század elejéről, az 1702-ik évből való. Ebben az évben, október 30-án jelent meg a székelyudvarhelyi születésű Lakatos István jezsuitának, Csíkkozmás plébánusának latin nyelven írott műve a következő címmel: "Siculia delineata et descripta accuratius quam hactenus: nunc ad lucem data dedicataque A: C: 1702. ARP Andreae Lenczovicz e Soc. Jesu Residentiae Udvarheliensis Superiori Patri multum venerando ab A.R. P. Stephano Lakatos de oppido Udvarhely Parocho Kozmasiensi die 30 Octobr."

Ez magyarul így hangzik: Az eddiginél nagyobb pontossággal lerajzolt és leírt Székelyföld: Most, a megváltás 1702-ik évében, október 30-án kiadta és főtisztelendő Lenczovicz András jezsuita atyának, a székelyudvarhelyi rendház mély tiszteletre érdemes főnökének ajánlta a Székelyudvarhely városából származó, főtisztelendő Lakatos István atya, csíkkozmási plebánus.

A földrajzi és történelmi adatokat tartalmazó könyvecskéből több példány maradt fenn, de csak kéziratban. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában 4 példányt őriznek, a Magyar Nemzeti Múzeuméban hármat. Az utóbbiak közül azonban csak egy teljes, a másik kettő félben maradt. Én csupán ezt a hármat néztem át és arról győződtem meg, hogy nem egy kéztől erednek, legfeljebb a teljes szöveg származhatott a szerzőtől. Ebből fordítottam le a Székelyudvarhely városáról szóló részt. Állítólag Erdélyben is található Lakatos műve és pedig Brassóban és Szebenben. Azonban Szebenben hiába érdeklődtem utána a Bruckenthal könyvtár igazgatóságánál, nem tudtak nyomára akadni.

A címlapon olvasható "ad lucem data" kifejezés arra enged következtetni, hogy a mű nyomtatásban is megjelent. Ezt állítja Benkő József is Transsilvania című könyvében, megjegyzi azonban, hogy valószínűleg elkallódott a megjelenés idején dúló forradalmak miatt.

Bárhogy is álljon a dolog, Lakatos műve csakhamar Erdélyszerte ismertté vált. Nemcsak olvasták, de másolták is. Amint ma mondanók, hézagpótló volt. Az utána következő írók forrásmunkául használják és idéznek belőle. Hivatkoznak rá mindazok, akik a rovásírás emlékeit tanulmányozzák, mert Lakatos közli a székely rovásírás 33 betűjét és rövidítéseit annak a véleményének adván kifejezést, hogy már a régi húnok így írtak. Nemrégiben Boga Alajos irányította rá a figyelmet s Kolozsvárott, 1914-ben megjelent értekezésében, mint a székelyek történetíróját mutatja be és méltatja Lakatost. Az író életrajzát is ő állította össze a rendelkezésére álló gyér adatok felhasználásával. Szerinte Lakatos 1620-25 körül született nemesi családból, atyját Lakatos, illetve Tsizmadia Jánosnak, anyját Basa Zsuzsánnának hívták. Nem tudni, mikor és hol tanult s mikor szentelték pappá. Csak annyi bizonyos, hogy 1645-ben az erdélyi püspöki helytartó mellett szentszéki bíró volt, 1674-től fogva pedig csíkkozmási plebánus. Székelyudvarhelyi házait és jószágait a ferencrendieknek adományozta és 1706. március 14-én halt meg.

Munkájának hetedik fejezetét fordítottam le és a fordítás tulajdonkép eleget mond, magyarázatra nem szorul. Mégis szükségesnek tartom, hogy egy s másra felhívjam az olvasó figyelmét. Rá kell mutatnom a leírás főbb pontjaira, vagyis arra, hogy a szerző hogyan csoportosította mondanivalóit, aztán szólanom kell röviden a leírás jelentőségéről.

Ami a Lakatos által követett sorrendet illeti, először a város környékét és fekvését írja le. Azután elmondja, hogyan növekedett a város a közvetlen közelében levő falvak lakóinak áttelepítése folytán. Majd felsorolja a legrégibb utcaneveket s említést tesz a város házairól.

A következő részben a város lakosainak nemzetiségéről, nyelvéről, vallásáról, foglalkozásáról, társadalmi viszonyairól s a székelyudvarhelyi vásárokról szól. Ezek után a templomokat és a várost ismerteti, végül szól a székelyudvarhelyi jezsuitákról templomukról és iskoláikról.

Természetes, hogy ahol csak lehet, kitér a katolikus hívek és papok üldöztetéseire, nehéz helyzetére, de ezek a kitérések annyira a tárgyhoz tartoznak, úgy beleilleszkednek a mű egészébe, hogy az áttekintést nem nehezítik meg és nem válnak a mű kárára. Azon sem, kell megütköznünk, hogy néhány csodával határos eseményről olvashatunk a leírásban. Minden írásmű magán viseli korának bélyegét és e szabály alól Lakatos Siculiája sem kivétel.

Annyi bizonyos, hogyha a szerző történelmi okiratokat tanulmányoz és nem csupán a hagyományt fogadja el, akkor egészen máskép tárgyalja a város területi bővülését és többet mond a várról s a ferencrendiek zárdájáról.

De nem az én feladatom az, hogy bírálatokba bocsátkozzam. Inkább arra mutatok rá, hogy a Lakatostól származó leírás elsősorban a székelyudvarhelyi katolikusok számára őrzött meg néhány értékes adatot s rájuk nézve vált különösen becsessé.

Bepillantást enged nekik abba a forrongó korszakba, amelyben Székelyudvarhely vallási villongások szintere volt. Ha csak néhány odavetett vonással is, de megkapó képet rajzol a manapság meglehetősen elhagyottan és árván álló Jézus kápolnáról, amelyik harmadfél évszázaddal előbb, amikor csak egy katholikus templom volt a városban, jelentős szerephez jutott. Elénk állítja a Szent Miklós hegyi régi templomot, amelyikről vajmi keveset, majdnem semmit sem tudunk, híjával lévén mindennemű rája vonatkozó feljegyzésnek, Végül adatokat közöl Sámbár Mátyásra, a horvát származású jezsuita atyára vonatkozólag, akinek olajfestésű arcképe ma is ott látható a székelyudvarhelyi katolikus plébánia ebédlőjében s aki eredményesen munkálkodott Székelyudvarhelyen a katholikus hitélet megszilárdításán.

Ezek előre bocsátása után közlöm a székely anyaváros legrégibb leírását magyar fordításban.