És elindult a Kéz, az erőnek, akaratnak mindenható helytartója. Társa előbb a fának letörött ága, a csiszolt kő, majd kovácsolt fém, eke, kalapács később. Az út nyomán felsarjadt az élet. Árván maradtak a nyirkos barlangok, felszáradtak a posványok és hegyek oldalán, mezők szélén magas kémények szelik kőhomlokukkal az égboltozatot, rohanó vaskocsik toporzékolnak a vert hidak felett.

Párnás fehér asszonyi kéz, avagy ráncokkal telifutott kemény ököl, egyaránt nagy, sohasem pótolható értéke az embernek; márványnak, sikfalnak, vászonnak megszólaltatója, nyughatatlan, akaró emberek álmának életrekeltője.

És elindult a Kéz. Alig egy tenyérnyi az a fehér sik, melyet befut, és mögötte uj csodák erdeje, egész világ. Ezer esztendeje rombadült városok palotái épülnek fel, a palotákban feltámadt boldog emberek. Szűz rétek méhéből felszökkenő fatörzsek koronái ölelkeznek; hináros vizek tükrén, mezőkön, férfikarok között, csipkével, selyemmel bélelt fészekben, a keresztre feszitett Ember lábainál ott az Asszony.

Az asszony, mezitelenül, diadalmasan, hazugságok bilincsei között, szegényen, fiatalon, árván, gőgösen... Az asszony az eleven Szép, a Kérdés, a Bűn, az Igazság, szikkadt érzések meddő talaján az örök Termékenység, vak céltalanság felett a pezsdülő sugaras Irány. -

Ime a Kéz útja!

Bálint Aladár.