Előszó

E tanulmánykötet "főszereplői", a honfoglalás előtti magyarság régi szövetséges és rokonnépe, a szovárdok vagy szabirok. Történetük, noha a 8-9. században nagy részük elszakadt a magyaroktól, egyik legfontosabb kérdése őstörténetünknek, bár az elmúlt hat évtizedben idehaza nem kapott akkora hangsúlyt a kutatásban, mint megérdemelte volna, s főként a nyugati emigrációban élő egyes magyar kutatók foglalkoztak ezzel a területtel (Padányi, Götz, Bíró). Miért fontos kérdés a szabir-történet számunkra? Azért, mert az írott források, s közvetve a régészeti kutatások alapján határozottan úgy tűnik, hogy a Transzkaukázustól, Elő-Ázsiától az Urálon túli területekig, a bronzkortól a középkorig meglehetősen jól adatolt keresztmetszetét adja a magyar őstörténetnek, és feltehetőleg az uráli bronzkor, vagy egy részlete kialakulásának is. Jómagam kezdettől fogva (Dümmerth, 1987), de különösen az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben a kutatás terén elsősorban a szabir kérdésre összpontosítottam, történeti-filológiai s amennyire lehetett régészeti oldalára. A 2008-as év tavaszán ez a kutatás újabb, eddig alig ismert, sőt több oldalról is félreértelmezett, noha alapvető forrásadatok megismerését, tulajdonképpen újrafelfedezését hozta a szabir-magyar történet Kr. u. 1-2. századi korszakával kapcsolatban. Ugyanis az ókor utolsó nagy földrajzi írója, Ptolemaios - de a szovárdokra vonatkozóan előtte már Plinius is -, a Meótisz-Don-Volga térségében, régi szkíta-szauromata területen egymás közelében említette a Materoi/magyar és a Szouardenoi/szovárd népneveket. Ptolemaios és Plinius adatainak hitelét megerősítik az antropológiai kutatások (TÓTH TIBOR, 1965, 1969, ÉRY Kinga, 1982), a külföldi filológiai kutatások (TUOMO PEKKANEN, 1973) és az újabb genetikai eredmények (O. SEMINO és mtsai). A szokásos finnugor és/vagy hun-török eredettéziseket - mely utóbbit bizonyos fokig magam is bizonyítani próbáltam korábban -, a gyakran túlzó általánosításokat jelenleg határozottan felváltani látszik egy régebben is megfogalmazott, de nem eléggé igazolt harmadik lehetőség, mely közelebb visz a legkorábbi történeti összefüggésekhez, igazi őstörténetünkhöz: s ez a magyarság magvának és a szovárdoknak transzkaukázusi, előázsiai, indoirániak előtti, vagy indoiráni eredete.

Egyre biztosabban körvonalazódik, elsősorban TÓTH TIBOR antropológus kis híján elfeledett kutatásai, valamint az orosz régészet legújabb eredményei (GRIGORJEV, KORJA-KOVA, EPIMAKHOV, VINOGRADOV, MARSZADOLOV, KUZMINA) alapján - és erre a kiváló kutató, GÖTZ LÁSZLÓ jó érzékkel utalt már a 70-es években -, hogy a magyarság vagy szabir-magyarság ősei résztvehettek az Altáj-hegység, Kazahsztán és a Dél-Urál területére a bronzkorban délről, több hullámban bevándorló népesség fejlett fémműves kultúráinak létrehozásában, az Urál-vidék és a steppe bronz-, majd vaskori nyelvi-kulturális horizontjának megteremtésében. A kutatók ma még általában a "finnugor" népek oldalára helyezik az ősmagyarságot ebben a folyamatban, azonban hangsúlyozni kell, hogy mivel sem az antropológia, sem a genetika nem állapított meg lényegi kapcsolatot a magyarság és a legközelebbi nyelvrokonainknak tekintett obi ugorok (hantik, manysik) között, így a nyelvi összefüggések eleve téves etnikai magyarázata, mely még ma is uralja a tudományos kutatást és a közvélekedést, végképp kérdésessé válik. Ami a nyelvtörténetet illeti, most már csupán a nyelvi átvételekkel kapcsolatos kérdések mérlegelése jöhet számba: az ősmagyarság egy domináns déli, protoiráni vagy iráni népként vette-e át az uráli-obi őslakosság nyelvét, nemkülönben hogy ő maga adhatott-e át nyelvi elemeket a paleoszibirid népeknek? E kötetben mindezekre a kérdésekre igyekszem egzakt forrásadatokkal, régészeti, történeti összefüggésekkel rávilágítani a valószínűségek határain belül, nem "kész", lezárt "kinyilatkoztatásokat" adva, hanem hangsúlyozva a tudományos kutatás további intenzív kiterjesztésének szükségességét a jelzett irányokban itthon és külföldön. Mindazonáltal az összegyűjtött adatokkal és azok kommentálásával a sokoldalú tájékoztatásra, egy régóta hiányzó szovárd-magyar történetkutatási kézikönyv létrehozására törekedtem, mely bemutatja a többi rokonnépeinkkel való kapcsolatainkat is. Néhány esetben vállalni kellett a látszólag ellentmondásos, de nem érdektelen adatok felvetését is, remélve, hogy a jövendő kutatás majd kimerítőbben foglalkozik velük.

Mint régóta ismeretes, a szovárd-magyarság nagyobb része Azerbajdzsán nyugati területén talált hazát magának a 8-9. századtól - mondhatni "hazaköltöztek"? -, így ebben a munkában középponti jelentősége van Azerbajdzsánnak, és tágabb környezetének, a Kaukázusnak, mely térségek története az elmúlt évtizedekben lényegében fehér folt volt a magyar őstörténet-kutatás térképén. Helyet kaptak még e kötetben újabb tanulmányok is krónikáinkról, Ptolemaios népneveiről, a kaukázusi Madzsar helynevekről, és néhány más tanulmány és gyűjtemény, sok új adattal, értelmezési lehetőséggel, úgy is mondhatnám, hogy mindaz, ami a kutatásból eddig "kimaradt", illetve, amit jórészt kihagytak azok, akiknek dolguk lett volna a tudományos elemzésük. Itt szeretnék tisztelettel köszönetet mondani Dr. HASAN HASANOV úrnak, az Azerbajdzsáni Köztársaság volt budapesti nagykövetének és kedves munkatársainak, DR. BÁRDI LÁSZLÓ történészprofesszor úrnak, a Pécsi Tudományegyetem Ázsia Intézete alapító-igazgatójának és DR. MARÁCZ LÁSZLÓ úrnak, az Amszterdami Egyetem Bölcsészkara Európai Tanulmányok programja nyelvészprofesszorának, hogy felismerve a szabir-kutatás és a magyar őstörténet tisztázásának jelentőségét, támogatták munkám megjelenését.

Z. Tóth Csaba
2010. december 20.