Bevezetés

Magyarország bánya- és kohóiparáról az utolsó, oknyomozó ismertetés néhai Wahlner Aladár nyug. helyettes államtitkárnak, a magyar bányászati statisztika megteremtőjének szakavatott tollából 1920. évben hagyta el a sajtót s Nagymagyarország 1916. évi bánya- és kohóiparáról szólt. Ez időtől boldogult Wahlner Aladár, ki csaknem egy negyed századig volt a bánya- és kohóipar krónikása, nem tartotta időszerűnek a mű folytatását egyrészt, mert a technikai nehézségek miatt nem lehetett azt oly időben megjelentetni, hogy az nyomon kövesse az évek fordulását, másrészt az 1917-1924. évek oly időszakot képeztek, midőn a viszonyok és körülmények a rendes életfolyamatoktól eltérő, ugrásszerű változásokat mutattak, olyat, hol a ma képe lényegesen elütött a tegnapétól s a holnap kialakulása tekintetében teljes volt a bizonytalanság. A lépten-nyomon fellépő uj hatások, uj mozzanatok, a gazdasági élet bizonytalansága, a normális viszonyok között nem is sejtett, el sem képzelt átalakulások és fejlemények időszerűtlenné tették az ily időszaki közleményt, amelynek tartalma az elmaradottság bélyegét hordta volna magán s nem lett volna képes nyujtani a viszonyok alakulása iránt érdeklődő szakembernek azt, amit voltaképen az ilyen időszaki közleményből megismerni óhajtana.

Várni kellett a mű megjelentetésével mig ez a változó, bizonytalan, forrongó korszak megnyugszik s beáll a konszolidáció ideje, mikor már néhány esztendő távlatából, higgadtan nézhetünk vissza a háború, az azt követő forradalmak, a gyászos trianoni béke, a gazdasági felfordulás, a különböző politikai és gazdasági jelszavaktól hangos időszakra s lehető pártatlansággal mondhatunk birálatot s vonhatunk következtetést az ország bánya- és kohóiparáról, annak fejlődéséről vagy visszaeséséről.

E mű tizenöt évről számol be, még pedig a magyar bányászat és kohászat legnehezebb, legsulyosabb éveiről. Azért kezdődik 1912.-vel, hogy lássuk a bányászatnak és kohászatnak a legutolsó békeévben, 1913.-ban való hatalmas előretörését s azért zárul 1926.-tal, egyrészt, mert ezzel fejeződik be korona számitásunk, másrészt az országot az infláció posványából kiemelő 1924. évet követő, átmeneti gazdasági depresszió ez évben már alábbhagy s az ország bánya- és kohóipara reményteljesen indul az ujabb, biztos fejlődés felé.

A mű Csonkamagyarország bánya- és kohóiparáról szól, de felöleli Nagymagyarország 1917. évi bánya- és kohóipari statisztikai adatait is, hogy a Wahlner által az integer Magyarországra nézve több mint husz esztendőn át közreadott monográfia, melyet ő 1916-tal hagyott abba, teljes legyen.

Mivel a bányászati statisztikai adatgyüjtés alapelvei nagyjából változatlanok maradtak, a Wahlner féle monográfiák beosztását követtem. Ettől csak annyiban tértem el, hogy az egyes bányahatósági kerületekben létező bányavállalatok évenkénti feltárásairól és uj berendezéseiről szóló részletes ismertetést mellőztem, mert ez a könyvet fölöslegesen terjedelmessé tette volna s azonkívül elhagytam a társpénztárakra vonatkozó fejezetet, miután a bányatárspénztárak nyugbérbiztositó ágazata az 1925:XXXIV. t. c. rendelkezése folytán az Országos Társadalombiztosító Intézethez került s a bányahatóság közvetlen felügyelete a bányatárspénztárakkal szemben megszűnt. Viszont bővüli a monográfia a fontosabb üzemi anyagok fejezeténél a bányaüzemeknél elhasznált faanyag, a világitóanyag, üzemi anyag és energia, kenőanyag, vas- és acélanyag, épitőanyag, valamint a felhasznált egyéb anyag megfelelő tárgyalásával, továbbá a műszaki tisztek és altisztek, az igazgatási tisztviselők és altisztek fejezete azok illetményeinek ismertetésével s végül a munkásokról szóló fejezet a munkaidő, a munkanapok s a teljesített és mulasztott műszakokra vonatkozó adatgyűjtés taglalásával.

Hogy az egyes évek között az összehasonlítást meg lehessen tenni, a háboru kitörésétől a koronaszámitás megszünéséig, a korona értékének ingadozása miatt a statisztikai kimutatásokban a papirkoronának aranykoronára való átszámítása vált szükségessé. Ezt a Pénzügyminisztérium által kiadott hivatalos átszámítási táblázat (kulcs) alapján (P. m. 5.001/1924. sz.r.) végeztem, amely szerint 1 aranykorona kitett az 1915. évben 1.25, 1916-ban 1.60, 1917-ben 2.20, 1918-ban 2.30, 1919-ben 9.20, 1920-ban 48.0, 1921-ben 85.0, 1922-ben 280.0, 1923-ban 3.500, 1925-ben 14.479, 1926-ban 14.441 papirkoronát. Az 1924. év papirkorona adatait nem kellett átszámítanom, mert erre az évre a vonatkozó aranyértéket statisztikai bevallásaikban maguk a bányavállalatok közvetlenül adták meg.

A monográfiát könnyebb kezelhetés céljából két részre osztottam. Az I. rész az oknyomozó ismertetést, a II-ik a táblázatokat foglalja magában.

Hálás köszönetemet fejezem ki Zorkóczy Samu m. kir. kormányfőtanácsos urnak, a Rimamurány-salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság műszaki vezérigazgatójának, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnökének, ki a mű megjelentetését kezdeményezte, magának az Országos Bányászati és Kohászati Egyesületnek, mely azt erkölcsileg támogatta s végül a m. kir. Pénzügyminisztériumnak, melynek áldozatkészsége a kinyomtatást lehetővé tette.