Bevezetés (részlet)

A kultúra nem valami létminimumpótlék, hanem szükséges állapot a létezéshez, szöveggé alakított világ (Lotman 1973), a különböző kultúrák pedig ugyanannak a szövegnek a megfejtései, s ebben az értelemben az emberi élet - így a gépírónő Wolfné és a novellát olvasó Wolfné élete is - nemcsak szakadatlan létezés, hanem szakadatlan olvasás is. (Pilinszky 1973) A kultúra szövegének alkotói és olvasói is vagyunk. Létezni egyrészt annyit jelent, hogy jelnek lenni, vagyis valami-valaki önmagunknál fontosabbat helyettesítünk: a mieinket, elődeinket, mestereinket, magát az embert. Ez szemantikai jelentésünk. Másrészt amikor létezünk, része vagyunk valami nálunknál fontosabbnak: valamilyen törekvésnek, eszménynek, értéknek, hitnek. Ez szintaktikai jelentésünk (Lotman 1973). Megtörténik velünk - optimális esetben fokozott mértékben - irodalmi művek olvasójaként. Miközben olvasóként kiegészítjük a művet (a kiegészítésre szoruló töredéket), mi magunk is (ugyancsak kiegészülésre szoruló töredékek) kiegészülünk, vagyis teljesülünk, ugyanis az irodalom a teljességélményre ad esélyt. Nemcsak a mű megkezdett íve hosszabbodik meg a teljesség felé (Tillmann 1991), hanem - optimális esetben - a művet befogadóé is. Ha elfogadjuk azt, hogy minden történet - Wolfné kiegészítésre szoruló története is - bizonyos értelemben ugyanannak a törtéletnek a része, akkor beláthatjuk, hogy nemcsak a kiemelkedően magas gazdasági-kulturális tőkével rendelkezőknek van esélyük olvasásra, katarzisra, teljességre.

M. Heidegger a nyelvet a lét házának, az emberi lényeg szállásának nevezi. Ez fokozottan igaz az irodalom nyelvére. R. Bultmann szerint csak az képes a szövegek meghallására, akit saját egzisztenciájának kérdése mozgat. Meghallani, de nem megfejteni, hiszen Heidegger arra figyelmeztet, hogy az ember "van", "megállhat és elidőzhet", s nem kényszerül arra, hogy a létezőt mint egyetlen rendeletetésű valamit engedje létezni (Apel 1990). Örkény leszögezi: Wolfné "van", ami azt is jelenti, hogy nem egyetlen rendeltetésű, hanem több esélyű. Ezért is megérdemli, hogy az olvasó megálljon és elidőzzön. Hogy megjegyezhesse őt. Az Iskola a határon hősei az áttekinthető gyermekkor biztonságos rendjéből a katonaiskola rendnek álcázott káoszába kerülnek[1]. Gánóczy Sándor szerint a teremtett világ is (beleértve a katonaiskolát, meg a katonaiskoláról szóló irodalmi művet és minden más irodalmi művet is, teszem hozzá) bizonyos értelemben kaotikus marad, mert - a héberül vihart is jelentő - Lelket egyfajta "káoszközelség" jellemzi, sőt, "gyakran maga indukál turbulens folyamatokat", s gyakran teremt "gyógyító nyugtalanságot", s maga az "isteni valóság (vagyis a rend) nyugtalanság és nyugalom, kín és kéj, belső izzás és békesség feszültségében tapasztalható meg" (2001:31-32). Sok jel mutat arra, hogy az ember nem csupán passzív elszenvedője, megváltandó elveszettje ennek a káosznak, hanem alakítója, rendezője is. Gánóczy arra is felhívja a figyelmet, hogy Maxwell, Poincaré és Lorenz szerint egy kis, gyenge, észrevétlen ok esetenként számottevő, jelentős, a rendszert megváltoztató okozathoz vezethet, továbbá arra is, hogy Haken szerint ez a tétel a szociális és interperszonális rendszerekre is érvényes, ugyanis "ezeknek a rendszereknek a jövője nem pusztán paradigmaváltásoktól függ, hanem imaginatív, inspirált, kreatív és lelkes személyek kezdetben szerény kezdeményezéseitől is" (Gánóczy, 2001: 35). Ahogyan ez a regény határmenti katonaiskolájában is történt, és ahogyan ez az Ottlik-regény (és más irodalmi művek) olvasása közben is megtörténhet az olvasóval. Fogarassy Miklóssal közös könyvünkben (1981) az irodalmi művet labirintushoz hasonlítottuk, amelyben az olvasónak el kell igazodnia, most pedig kínálkozik, hogy az előbbi értelemben használt, vagyis a rend és az újrarendezés lehetőségét magában foglaló káoszhoz is hasonlítsuk. A káosz bonyolult és finom szerkezet, tele nehezen észrevehető s könnyen eltaposható nyomokkal. A káoszban figyelni kell, s akkor meg lehet hallani benne a rend finom neszezéseit.

[...]