Ez a kötet az alábbi szervezetek támogatásával jelent meg.
A Kiadó hálás köszönetet mond segítségükért:

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
Magyar Könyv Alapítvány

Fasang Árpád, Gazda István, Jász László, Jeszenszky Géza (elnök),
Kapronczay Károly (sorozatszerkesztő), Katona Tamás, Kodolányi Gyula,
Kulin Ferenc, Marinovich Endre, Mádl Ferenc, O'sváth György,
Soós Kálmán, Tar Pál, valamint Biernaczky Szilárd

Lukáts János, B. Wallner Erika, Krizsa Márta, Hegede Zsuzsa

Rózsa Marianna - Jász László szerk.: Az ismeretlen Antall József
Jacques Chirac: Egy új Franciaországért. Gondolatok I.
Horváth Pál: A tudomány szabadságának történelmi szerepváltásai
ifj. Fasang Árpád (írta és szerk.): Az (magyar) értelmiség hivatása
Maller Sándor: Az Európa-eszme. A kezdetektől a megvalósulásig
Győrffy László: Tiroli muskátli magyar erkélyen
(21 beszélgetés ausztriai és németországi magyarokkal)
Varga Béla: A Nemzetgyűlés elnöke volt (Vallomásai életútjáról)
ifj. Fasang Árpád és Fodor András szerk.: Hivatás és hitvallás.
Magyar mérnökök, orvosok és természettudósok írásai
Kovács Tibor - Biernaczky Szilárd szerk.: A magyar modell.
Gondolatok egy ország jövőjéről
Pomogáts Béla: Történelem jelenidőben (tanulmányok)
Speidl Zoltán: Félkegyelmi állapot. Egy publicista naplója 1991-1999
Vigh Károly: Bajcsy-Zsilinszky Endre külpolitikája
Cecil D. Eby: Magyarország a háborúban. Civilek és katonák a második világháborúban
Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története
Ankerl Géza: Anyanyelv, írás és civilizációk. Vendégségben a Földön
Segesváry Viktor: Magyarság és modernitás. Kulturális és politikai perspektívák

Vendégségben a Földön
(Előszó)
Önbecsülés és összetartás -
Gondolatok a magyarság önrendelkezéséről
A politika egydimenziós tudománya
Határrevízió és a többségi döntés "demokratikus" elve
Autonómia és nyelvhasználat
Szociálökológiai stratégia a Kárpát-medence
őshonos magyarsága fenntartásáért
Az anyanyelv és a többi - nyelvhasználat egy "keveredéses" világban
A különböző anyanyelvű, fajú és gazdálkodású (háztartású)
népességek kölcsönösen hasznos együttéléséről
Anyanyelv és kultúrközösség, írás és civilizáció
"Nyugat" van, "Kelet" nincs
A globalizmus, az angol és a többi anyanyelv
A világ angol-amerikai magánosításának terve
és a többi más írásmódú civilizáció
Világuralom - hitelre
A nemzeti önállóság és a nemzetközi közbiztonság meghatározása
Az Észak-atlanti Szövetség és a Földközi-tenger szirénhangjai
A NATO együttműködése a többi civilizációval
A hinduk, a moszlimok, a zsidók állama és a "keresztény Európa"
A globális káosz, avagy a civilizációs államok kora
A globális tolerancia jövője

EPILÓGUS
Elmélkedések, meglátások, felismerések
Elszólások, hallomások
Alapvető tudományos felismerések
Tárgymutató
A tanulmányok eredeti megjelenési helye

Vendégségben a Földön

(Előszó)

A magyar szavak keresése után ma fejeztem be - mint mondani szokás - keresetlen szavakkal írt emlékirataimat Vendégségben a Földön címmel.

Értől, a soproni Rákpatak partjáról az "Óperenciás tengeren" is túl, két óceánon is átzarándokoltam, hogy rátaláljak, no nem a behantolt ősrégi civilizációkra, hanem az élő civilizációkra.

Fogalmaim megújhodtak a bencés gimnáziumi, pesti és svájci egyetemi tanulmányaim óta. Felfordult a világ bennem. Hosszú évekbe tartott míg rájöttem, hogy bár a hazánkban olyan hőn óhajtott Nyugat mint civilizáció létezik, de Kelet egyáltalában nincsen. Csak kieszelt "koholmány", hogy az árnyék a Nyugat saját fényét kiemelje. Ahogy azt a Coexisting contemporary civilizations: Arabo-Muslim, Bharati, Chinese and Western-ben (2000), majd a Nyugat van 'Kelet' nincs-ben megírtam, a kelet üres szó. Hiszen mi mint szociológusok tapasztaljuk, hogy a kínai, arab-muzulmán vagy az indiai civilizáció legalább annyira eltér egymástól, mint mindegyik a Nyugattól. Ami pedig a globális civilizációt illeti, igaz, hogy az emberi értékek univerzálisak, csakhogy nincsenek egymással eleve összhangban - ezt akár az eredeti bűnnek tudjuk be, akár csak egyszerűen tapasztaljuk magyarázkodás nélkül. Ezért, ha ütköznek, rangsorolni kell azokat. S az egyes civilizációk másként rangsorolják az értékeket, mert a képírásból merítő kínaiak, a Korán szent arab írásából táplálkozó muzulmánok vagy a "Védát" dévanágari-ban olvasó hinduk más-más írásos tradícióból táplálkoznak

Az írásmódok eltérése szemmel láthatóvá teszi az élő civilizációk közötti különbséget, amit származási és kollektív életmódbeli, megélhetésbeli különbség egészít ki. A világ e színességének az elismerése csak akkor válik az emberiség számára végzetessé, ha faji, osztálybeli, hitvallási felsőbbrendűség érzetével párosul és gyűlölködésbe csap át. Csak a gazdasági fundamentalizmusba elmerült Nyugatot kísérti az együtt élő civilizációk változatosságának elfojtása, elnyomása. Hirosima és Nagaszaki megmutatta, hogy a mi civilizációnk a tömeg-terrorizmus mestere.

Az európai civilizáció népeit egy államba álmodó, csalogató generációnknak különös érdeklődéssel kell figyelnie Kínára és Indiára, amely a maga civilizációs államát már megalkotta.

Emberi, társadalmi elégedettséget csak a kölcsönös, viszonzásos viszony ígér, s nem az uralkodásért való vetélkedés vagy a meghunyászkodó alávetettség. Ez teremtheti újjá a Kárpátok ölelte hazánkat, amelynek sorsa - akárhol is tanítottam, kutattam a Glóbuszon - mindig szívügyem maradt.

Különös módon azok, akik évtizedeken át kétkedve hallgatták a gazdasági alépítmény elsődlegességéről és a történelmi szükségszerűségről szóló szimplicista doktrínát, most észrevétlenül elfogadják azt a kényelmes történelemszemléletet, amely a világ összes társadalmát egy "szamárlétrára" sorakoztatja, ahol az összes fejenként többet termelő ország előttünk van, és a nálunk kevesebbet termelők minden vonatkozásban mögöttünk. Nekik tehát hátat fordítunk. Ez a leegyszerűsített, gazdaságcentrikus szemlélet gondolkozást takarít meg, de egyben arra is késztet, hogy az éveken át beidegzett utánzást zavartalanul tovább folytassuk, csak éppen az irányát változtassuk meg. Haladásunk záloga pedig csak abban áll, hogy a legsietősebb és leghűbb utánzók legyünk, miután vezéreink a "leghűbb (utolsó) szövetséges", majd a "legjobb tanítvány" vezetőképző magasiskolát elvégezték.

Mindez az elvont történelembölcselet a publicisták révén nem marad a magasiskolák kapuján belül, hanem a mindennapi életben a fatalizmus, "centrifugális túlbuzgóság", kishitűség és megvetés együttes melegágya lesz.

Egyetlen nemzet sem haladhat előre történelme egyes korszakainak a társadalmi tudatból való kitörlése révén. E sorok írója nem vádolható azzal, hogy akár csak egyetlen pártnak is a haszonélvezője lett volna, mert világéletében vállalta a pártokon kívüliség keserű kenyerét. Azonban századunk magyar történelmének józan szemlélete azt mutatja, hogy számos társadalmi intézményével, ipari találékonyságával és kulturális vívmányaival (hogy e szót újra helyére tegyük és használhassuk) többször is felülmúltunk olyan ma bálványozott országot, mint Svájc.

Túl ezeken a ténymegállapításokon, a tudatnak, hogy egyik nemzetnél se vagyunk alábbvalóak, az önbecsülésre és összetartásra épülő hazaszeretetnek önmagában is van termékenyítő hatása - ahogy a kishitűség és önócsárlás az egymástól való elfordulás és széthúzás magva. A belső kohéziót, összefogást mint motort, erőművet semmi sem helyettesíti - s főleg nem a más népek, a keletiek, a balkániak lenézése -, mert ennek ellenképe az osztrákok, csehek magyart lekezelő beállítottsága.

Igen, földrajzilag hazánk európai ország. De az Európához tartozás mint egy olyan melodráma és dokumentum-dráma, hogy annak védelmében véreztünk el, hát akkor várjuk az erkölcsi adósság törlesztését, ez legfeljebb a nem fizető közönség tapsára számíthat. Magyarország nem is azért tartozik Európához, mert jobban utánozza Angliát vagy Ausztriát mint Románia: még csak azért sem, mert a (Nyugat-)Európa Tanács esetleg elsőnek engedi be, hanem egyszerűen azért, mert Európa közepe Vilniusnál van. Annak meghatározását, hogy mi "Európa", kizárólag és kizárásos alapon a tőlünk észak-nyugatra lévő hatalmak sajátították ki, felhasználva sok mindenre, az árureklámtól a politikai hegemóniáig.

Az csak természetes, hogy hazánk együtt akar működni közvetlen és távolabbi szomszédaival, de nem kizárólag Európában, ahol az angolszász-francia hegemónia a Németországtól dél-keletre élő népeket minduntalan kioktatja arról, mi az európai civilizáció, miben áll a civilizáltság. Jóllehet az európaiság mibenlétét nem lehet jogosan meghatározni nélkülünk és dél-keleti szomszédaink nélkül sem. Az USA például Mexikó és Kanada nélkül még Észak-Amerikának sem nevezheti magát jogosan, még kevésbé Amerikának. Csak az így felfogott európaiságunk nem vezet önmegtagadáshoz, szellemi leigázottsághoz, és vezethet hasznosan a világba Európán keresztül való integrálásunkhoz.

Akárcsak egy családnak, minden nemzetnek vannak belső ügyei, titkai is - stratégiai furfang, találmány vagy éppen gyengeségek. Minden nyíltság - mint demokratikus és nemzeti erény - ellenére hitele és becsülete csak annak a nációnak van, amely nem árusítja ki magát. Hogy kertelés nélkül fejezzem ki magam, egyik "beépülést" ne a másik beépülésével váltsuk fel. Hogy egyszer végre együtt, meghitten, otthon érezhessük, magunk között unsereiner - hol a közvéleményt alakító tömegtájékoztató eszköz "magyar hírlap" legyen, és ne idegen érdekek és szenzációk gyenge fordítása, Blikkje vagy Spiegelje.

A glasznoszty nyomán tartott ünnepléseken, megemlékezéseken a szónoklások, eskük és fogadalmak nyugati vállveregetésekkel megerősödve felmelegítették a hazafias szíveket, és így hiszékeny szófalásban sem volt hiány. Sajnos, amikor "tettlegességre" kerül sor, a nemzeti színű csomagolás csak lekicsinyléssel találkozik, és a forint kivándorol.

Nyilvánvaló, hogy számos elektronikai és más nyugat-európai terméket (és orosz hadiipari cikket) ma képtelenek vagyunk magunk előállítani, amiket meg kell vásárolnunk, gyártását el kell tanulnunk. Erről most itt nincs szó, hanem azokról a közönségesnél közönségesebb bóvlikról, tömegcikkekről - az ócskaságoktól a sörig -, csillogó csecsebecsékről, amelyek nem érnek többet, mint a gyarmatosítók által csereeszköznek vitt üveggyöngyök, amiért a bennszülöttek eladták földjüket, hazájukat, szellemüket.

Nincs és nem lehet nemzeti talpra állás anélkül, hogy a magyar a magyar munka termékének külföldi fémjelzés nélkül is legalább egyenlő esélyt adjon a piacon. A kollektív elidegenedés legleverőbb, öngáncsoló formája az, hogyha a magyar termelőt csak az serkenti munkára, ha külföldre, értsd alatta Nyugatra termel, ott elismert, vagy dolgosság helyett inkább a megváltó "sült galambot", a helyette is "működő" tőkét várja.

Az alapvető igazság az, hogy hazánk nem fejletlen ország, hanem egy a tőkés áru-hírverésnek hirtelen kiszolgáltatott (és így) "leégett" ország, amely aránytalanul fejlődik (autó kontra vasút stb.), ahol az ember nehezen megkeresett betevő falatját feláldozza perverz módon a külföld jól reklámozott selejtjéért.

Mint ahogy a tőke sem valami manna, hanem egyszerűen annak általános újrafelfedezése, hogy az idő pénz.

Az írástudók felelőssége óriási. Hiszen azért tartja el őket, ad nekik szabadidőt az ország, hagyja fizikai erejüket parlagon, hogy "neki" gondolkozzanak. Nehezen lehet eltájoltabb s nyomorúságosabb értelmiségit elképzelni, mint aki saját népét nézi le, kezeli le. Aligha lehet "elit"-nek nevezni egy olyan réteget, amely a haladáshoz áldozatokat követel, de nem magától. S miközben másoktól esetleg hajléktalanság, munkátlanság, nyomor elviselését várja el, saját magát a hajbókolás, a külföld előtti tetszelgés köti le. Az Akadémiának, ha akarja, ha nem, el kell ismernie, hogy a demokrácia magyar fordítása nem arisztokrácia, hanem népuralom. Történelmünk alanya a magyar nemzet, teljes egészében.

A fizetésképtelenség lidércnyomása alatt élő, "kifelé fordult, kiborult" ország legtragikomikusabb alakja az az exportőr, aki a nyugati vendég előtt hazája termékét ócsárolja. A megnyugtató, elégedett egymáshoz való visszatalálás az lesz, amikor megértjük, hogy időlegesen egyeseknek a nemzeti pénznem megvetése hasznot hozhat, azonban egy olyan ország, amely idővel csak nyugdíjakat, alamizsnát és munkanélküli segélyt fizet, számít forintban - csak tovább süllyedhet.

E néhány sor önkéntelenül íródott: nem kortes beszéd. Egyedül íródott. Az egyéni érdekeltség teljes hiányát bizonyítandó, talán a nevemet sem kellene alája "biggyesztenem", csak azért teszem, hogy a felelősséget és az esetleges ódiumot vállalja egy honfitárs, akit bár a világpolitikai körülmények egy adott pillanatban külhonba kényszerítettek, de megőrizte magyar állampolgárságát, és akiben nincs semmi önszánalom, és elfelejtett mindent, amiért valamelyik honfitársát gyűlölnie kellene, vagy éppen kártérítést követelnie.

Több mint harminc éve annak, hogy a nácizmus elől Amerikába menekülő frankfurti szociológus, Herbert Marcuse megírta Az egydimenziós ember-ben a marxizáló neohegelianizmus apologetikáját, s ezzel majdnem egy időben a lengyel, eredetileg marxista-leninista Leszek Kolakowski megkísérelte Az ember alternatíva nélkül című esszékötetében a "következetes baloldaliság" fogalmát arra az időre átmenteni, amikor az abszolút szembenállás Ilja Ehrenburg "olvasztotta" hidegfrontja a gyengülés jeleit mutatta.^[1] Időszerű bizonyos távlatból megint szemügyre venni, hogy a politikai élet tudománya túllépett-e a hidegháborúban beidegződött apokaliptikus, de mindenesetre manicheus látásmódon, s megtalálta-e - legalábbis a tapasztalati tudomány ágában - a tárgyilagos, kiegyensúlyozott leírás módját.

A politikai dogmatika területén az 1688-as angliai egyéni emberi jogi nyilatkozat nyomán fokozatosan kialakuló, lényegében az "alkotmányos" westminsteri típusú képviseleti demokrácia különböző nyugati változatai^[2] ma egyeduralkodó modellekké váltak - legalábbis amennyire ezt a globális aspirációjú angol-amerikai hegemónia ma világszerte meg tudja valósítani. Ebben az általános összefüggésben a politikai világ dualista szemlélete két vonatkozásban merül fel: egyrészt a Nyugat politikai folyamatainak felfogásához, értelmezéséhez és megértéséhez a francia és az angol képviselőház ülésrendje szerinti "jobb- és baloldal" mértékül vételében, másrészt a Nyugat jelzett globális politikai ideológiájától eltérő összes nem nyugati típusú politikai berendezést egy kalap alá vevő, sommásan archívumba szorító vagy éppen démonizáló el- és megvetésében. Az utóbbi kérdéskör, amely az egész nem Nyugatot - az úgynevezett harmadik világot - a "Kelet" tudománytalan fogalmába igyekszik gyömöszölni^[3], kimerítőbb fejtegetésre vár. Ez az írás tehát teljesen a nyugati (bel)politikai folyamatok kétpólusos kezelésének van szentelve.

A korszerű tudományos érvelés elvben módszeres megfigyelésekre és abból eredő induktív levezetésekre épül. Valójában azonban még az úgynevezett egzakt tudományokban is - nyíltan vagy burkoltan - a meggyőző bizonygatás összetett érvelésmódja érvényesül, a hipotézisek, megállapítások valószínűvé, elfogadhatóvá tétele.^[4] Egy-egy átfogó séma, modell általános elfogadottsága, "evidenciája", szakkörökön belüli elterjedtsége, népszerűsége, tapasztalati és logikai bizonyítottsága mellett és sokszor helyett annak esztétikumára^[5], áttekinthetőségére, egyszerűségére, könnyen emlékezetbe véshetőségére támaszkodik. A megcáfolhatatlanságot elégséges kritériumnak tekintő legújabb kori pesszimista ismeretelméletnek hangzatos előítélet-halmazok, egész (mitologizáló) világképrendszerek köszönhetik szakkörökön belüli közkedveltségüket. Anélkül, hogy a kozmogóniába, az asztrofizikába vagy a végső, "valóban" oszthatatlan elemi részecske, vagyis az atom elméletében elmerülnénk, megállapítható, hogy a két és három dimenzióban "leképezhető" modellek (vö. Bohr bolygómintájú atommodelljével) elfogadottabbak, mint más összetettebb, "sok-" (n+3) dimenziós modellek.

A minket érdeklő politikatudomány mai formájában sokkal fiatalabb, s a serdülőkort megillető összes szabadosságra, elnézésre igényt tart, olyannyira, hogy gyakran a megtévesztésig hasonlít az újságíráshoz. Miután a politikai rendszerek nagyobb lélegzetű áttekintését átengedte az etnológiának és az antropológiának, praktikusan ráhúzta az egész politológiát a nyugati képviseleti rendszernek a választások legitimálta kaptafájára mint ideológiára, és szűkkeblűen felsorolt tételeinek verifikálását lényegében az újraválasztás előrejelzésének és előmozdításának képességére bízta. A virágzó és kifizetődő (közvélemény-) kutatásra bízni a tapasztalati politikatudományt^[6] valahogy úgy hat, mintha a pszichológia és a szociálpszichológia a marketingben merülne ki.

De tekintsünk bele a közvetett demokrácia mai problémakörébe! A választások legitimálta képviseleti rendszer gyerekkorában az általános szavazati jog volt a vívmány. (Megjegyzendő: ez most is ahhoz van kötve, hogy valakinek lakcíme és állampolgársága legyen.)

E problematika ma már idejétmúlt. Az egyenlő jogokra épülő demokratikus legitimációs rendszer mai gyakorlata más kérdéseket vet fel, s hagy válasz nélkül. Kinek, miért és hogyan van reális lehetősége arra, hogy megválasszák? Vajon minden politikai áramlat egyenlő eséllyel vetélkedik-e, s a társadalom minden csoportja méltányos képviselethez jut-e az adott rendszerben? Mindenki képviselve érezheti-e magát, s azonosul-e képviseletével oly mértékben, hogy szép időben, zord időben egyaránt érdemesnek tartja legalább az urnákhoz járulva részt venni a politikai döntéshozatali folyamatokban? S végül mennyiben és milyen feltételek mellett redukálható a népakarat a többség véleményére?

E problémakör kapcsán a jobb- és baloldal párharca lekerül a napirendről, s helyébe az a törésvonal kerül, amely a szuverén nép és az úgynevezett elit között húzódik.

Az elitizmus apologétái a választásról lemondó névtelen, képviselet nélküli választópolgárokat felelőtlen, önérdekét is elhanyagoló, amorf tömegként kezelték, mígnem fontos politikaszociológiai munkák^[7] a képviselői elitet egyszerűen az establishment részeként, az oligarchiához tartozó "rend"-ként határozták meg, beleértve a baloldali és liberális pártok képviselőit.

Szemben az istenivel, a népfelségi legitimációt kereső rendszerek számára a politikai döntési folyamatokban való tényleges részvétel demonstrálása létfeltétel. Korunkban a porondon levő elit tömegmozgósítása két fő teátrumot hozott létre: az egyeduralkodó bolsevista ("többségi") establishment-nek az ellenséggel szemben egységet mutató, harsányan csasztuskázó tömegceremóniáját, valamint a minden lehetőséget felölelő pluralizmust, a kápráztatóan színes vásári változatosságot. Az előbbi összeomlott, így ma csak a másik hitelességével érdemes foglalkozni.

A mai társadalom politikatudománya az angol - angol-amerikai - képviselőház dramaturgiáját tekinti zsinórmértékének a Westminster jobb- és baloldal politikai értelmet adó ülésrendjével. Így Európában szimbolikusan egy kétvégű, egydimenziós dróton sorba ültetett jelöltek alkotják a politikai színteret. Az angolszász pragmatizmus a választás lehetőségét még ki nem záró minimumra, kettőre redukálta a valódi befolyással, kormányzási eséllyel rendelkező pártok számát, míg az individualistább beállítottságú franciák vagy magyarok felaprózottabb frakciókba tömörülnek. A lényeg az, hogy a politológus szemléletesen mindet egy vonal mentén sorolhassa be, s e jobb- és baloldal jellemezte sémában csak fokozatosan történhessenek a "politikai vonalon" csuszamlások. A jobb és a bal e kötélhúzásában szükségképpen van - a szakadék szélén, a politikai világvégeken - marginális szélsőjobb és szélsőbal, amely e képletben elérhetetlen távolságra van egymástól, s amellyel szalonképes párt nyíltan nem paktál, kötélhúzását nem hangolja össze.

Mint minden humántudományi területen, különösen a politikában, ahol a propaganda nagy szerepet játszik, két címkézést kell - kellene(!) - megkülönböztetni: a szuggesztív önelnevezést és a módszeres megfigyelés eszközeivel megállapítható megjelöléseket. Az önelnevezések sorában jelenleg a leggyakrabban a munkáspárti, szocialista, szociáldemokrata, liberális, köztársasági, polgári, keresztényszocialista, kereszténydemokrata, konzervatív és nemzeti jelzőket találjuk. (A legköltőibb gondolattársító elnevezésekkel az aránylag fiatal török köztársaság büszkélkedhet.) Ezt a névjegysort igyekszik a politológus kommentátor a szélsőbal és balközép, szélsőjobb és jobbközép^[8] jelzőkkel a kötél két vége között elhelyezni, hogy aztán előre látható legyen: egyik vagy másik párt jobbra vagy balra mozgolódva, fészkelődve melyik választót riasztja, veszíti el, s melyiket nyeri meg. Ennek a kényelmes, de erőltetett, egydimenziós képnek az a rákfenéje, hogy bár sokatmondó, több marad ki belőle, mint amennyit a politikai életből valóban feltár, egyenleteiből megfejt.

A politikai mozgalmak, akár pártnak, frontnak, fórumnak vagy éppen tömörülésnek nevezik magukat, nem képviselnek elméletileg koherens, axiomatizálható doktrínarendszert, ugyanis aszerint, hogy a gazdasági, a társadalompolitikai, a családi, a kulturális vagy a vallási életre vonatkozó tételekről van-e szó, ezen az egydimenziós tengelyen más-más helyre tehetők. Vajon miféle önkény sorolhat jobbra vagy balra keresztényszocialistát és szabaddemokratát? Valójában a marxi és más politikai szentírások kétértelműségei nem akadályozták, sőt, inkább elősegítették e meghatározások terjedését azzal, hogy más-más értelmezők egyaránt felismerik magukat benne, szinte magukra találnak, s egymásra is mint közös hivatkozási alapra.

Magának a baloldaliságnak, a centrizmusnak, a jobboldaliságnak vagy a szélsőségességnek a politikai értelmezése is túl esetleges ahhoz, hogy általános mércéül szolgáljon. Ha a baloldaliság a konzervatív restaurációt tagadó, utópisztikus gyökerű, újat teremtő, konstruktív beállítottságot jelent, vajon melyik jelenlegi európai parlamenti párt ismeri fel benne magát? S vajon a konzervatívellenes megújhodást, mindenki felszabadulását, emancipációját, egyenjogúságát, önállósulását hirdető liberális tradíció hogyan ismerheti fel magát abban, hogy pártjai egyszerre védik az esélyegyenlőséget és az örökléses tulajdonosság szentségét és szabadságát?

Az elmondottak azt a látszatot keltik, hogy a politikai következetesség retorikai kategória, mondhatni, üres szólam, amelyet csak a mozgalmak vezetői használnak "tisztogatás"-ra.

A politikai folyamatok tüzetesebb megfigyelése mégis azt mutatja, hogy a politikai következetességnek meghatározott értelme van. Ez azonban távolról sem az általános közjót értelmező valamiféle doktrína elméleti-logikai koherenciájában leledzik, hanem magának a politikai megmozdulásnak az érdek-meghatározásában. Minden politikai kezdeményezés egy-egy társadalmi csoport - lehet az széles népréteg vagy oligarchikus, lobbizási képességgel (ütőkártyákkal) rendelkező úgynevezett elit hálózat - saját maga meghatározta érdekeit érinti. Mármost egy-egy politikai mozgalomnak van egy esetleg heterogén, de meghatározott támogatói és választói bázisa, amely közéleti létének, sikerének letéteményese. Ha a mozgalom mégoly eklektikus értékrendjéhez, programatikus kívánságlistájához egy korifeus olyan új értékeket akar hozzáfűzni, amelyek társadalmi bázisának érdekeivel ellentétesek, a "politikai következetlenség" bélyegét nyomják rá. Azt is mondhatni, elvesztette politikai iránytűjét vagy - lévén a politika művészet - ösztönét. E megállapítás nem akarja hitelesíteni azt a marxista feltételezést, hogy a lét határozza meg a tudatot, a gazdasági érdek az összes többi folyamatot. Ugyanis az érdek itt nem szükségképpen pénzbeli vagy vagyoni jellegű, hanem az egész választott életmód, társadalmi szokásrendszer védelmét vagy megszerzésének reményét jelenti. Az életmódnak pedig mind létfenntartási, mind családi-származási, mind kulturális-hitrendszerbeli meghatározói vannak.

Nem a szabadelvű mozgalom iránti rokon- vagy ellenszenvünk késztet arra, hogy az elmondottakat éppen vele illusztráljuk, hanem mert az általa exponált individualizmus volt a westminsteri típusú közvetett népképviseleti kapitalista rendszer játékszabályainak a hivatkozási alapja, s a nyugati világ köztudatában az utóbbi négy évszázadban betöltött központi szerepe^[9] folytán óhatatlanul normatív előjogokhoz is jutott a politikai tanok és mozgalmak pluralista vetélkedésében.

Dióhéjban azt mondhatjuk, hogy a minden egyén önállóságát hirdető szabadelvűség, mint a társadalmi-politikai élet szervezésére szolgáló alkotmányos szabály, alapvető kettősséggel terhes, amit egész szellemtörténete és a köréje csoportosuló - utilitárius (haszonelvű) és más - tendenciák belharcai is dokumentálnak. Ugyanis egyrészt minden emberi lénynek, egyénnek az önbirtokláshoz^[10] való jog adja a (magán)tulajdonjoghoz mint alapvető joghoz a "jogcím"-et, másrészt viszont éppen a korlátlan szabadsággal örökölhető magántulajdon az, ami a szabadságjogoknak a birtokosok és a csak saját munkaerejüket birtoklók általi egyenlő gyakorlását illuzórikussá teszi, beleértve az úgynevezett esélyegyenlőséget is.

Mármost, ha a szabadelvűség becsült értékei, mint a piac objektív igazságszolgáltatását megteremtő laisser-faire, s a munkanélküliekre, hontalanokra és pénztelenekre is kiterjedő emberi méltóság^[11] között a mindennapi életben ellentmondás lép fel, s azok között választani kell, a kenyértörés kimenetele nem kétséges: a tőkeerős réteg csorbítatlanul megőrzi érdekeit. A liberalizmus fő áramlata mindig következetesen harcolt azért, hogy "legalább" a befektető-kereskedő réteg, az oligarchikus elit ugyanolyan (cselekvési) szabadságot élvezzen, mint amit származási arisztokrácia és a papság, a "karok és rendek" a múltban élveztek. A szabadelvűség jelenkori (ortodox) tanmesterei - mint a közgazdász Hayek, M. Friedman, a szociológus Aron és Dahrendorf, továbbá a politológus Isaac Berlin - vázolta társadalmi rendet joggal nevezik divatosan piacdemokráciának. Történelmi tény az is, hogy a liberális jelzőjű demokrácia hívei nem egyforma erőbedobással harcoltak a tekintélyelvű társadalmak ellen aszerint, hogy azok a magántulajdon jogát korlátozták-e vagy sem (vö.: Franco, Pinochet).^[12]

A nyugati politikatudomány kiemelkedő feladata, hogy a polgároknak a közügyekbe egyenlő beleszólási jogot adó, népfelségi legitimációs rendszer alapelvének megvalósulását a demokrácia különböző képviseleti változataiban vizsgálja. Naivitás lenne általános elvként elfogadni azt, hogy ha mindenkinek lehetősége van a mások meggyőzéséhez szükséges nézeteit kifejteni a nagy nyilvánosság előtt (s vajon e jog a mai mega-társadalmakban hol létezik?)^[13], valamint szabad a "pártos" szervezkedés, akkor a többségi döntés elve szolgálja legjobban mindenki boldogulását. Valójában ma számos társadalom szociálisan, nemzetiségileg és/vagy vallásilag annyira megosztott, hogy nem a közös célok más-más definiálásáról és azok elérésének módozatairól szól a disputa, hanem a más-más kollektív érdekek egyeztetéséről. Ha az összetartás elsődlegesen etnikai és más csoportszinteken bontakozik ki, a kijegecesedett frontok miatt távolról sincs mindenkinek egyenlő esélye arra, hogy egyszer majd ő is a többségben legyen (például Cipruson a törökök).

A szociálpszichológiából jól ismert a pozitív és a negatív megerősítés (reinforcement) jelensége. Ha egyes rétegek arra a következtetésre jutnak, hogy a) olyan egyének, akik az érdekeiket képviselnék, a médiák agyonhallgatása miatt vagy a pénzforrások hiányában még a jelöltségig sem juthatnak el^[14], vagy b) a rájuk adott szavazat eleve haszontalan a - kerületi vagy többségi (one take all) - választási rendszer fondorlatossága folytán, vagy c) a mégis megválasztott képviselőjük a képviselőházban az örökös kisebbségi alulmaradás szerepére van ítélve, ez arra a logikus következtetésre készteti őket, hogy a választási folyamattól távol maradjanak, a legaktívabb részt pedig arra viszi, hogy a választási hadjáraton kívül fejtse ki politikai tevékenységét. A megválasztási quorumok és népszavazások alkotmányos megszüntetése a képviselők életét pillanatnyilag kényelmesebbé teszi, viszont hosszabb távon a népi részvétlenség^[15] delegitimálhatja a politikai rendszer egészét.

Az előző fejezetben a jobb- és baloldali kötélhúzásban megnyilvánuló pluralista színjátékról esett szó. Mi ennek az állításnak az alapja? Ha ma Európában vagy Amerikában a végrehajtó hatalom megszerzésére esélyes pártok szövetségrendszerét programjaik összefüggésében vizsgáljuk, megállapítható, hogy praktikusan bármely, a médiák által szalonképesnek címkézett, kormányzásra hivatott párt bármely másikkal koalícióra léphet. Így "kohabitált" a "baloldali" Mitterrand a "jobboldali" Chirac-kal, majd Chirac mint elnök a "baloldali" Jospinnel, eképpen alkothatnak nagy- és kiskoalíciókat a pártok a német nyelvterületeken, és kaphatott egyszer jobb-, egyszer meg baloldali támogatást Dini Rómában. Ezt az összeegyeztethetőséget, összeférhetőséget a középutassággal magyarázzák.

A kényelmes "hat- vagy négypárti egyezségek"-nek azonban messzemenő implikációi is lehetnek. Ugyanis az egyes programokban a specifikum hiánya, a megfogalmazott alternatívák hiánya vagy mesterséges leszűkítése, a szent és sérthetetlen érdekek közös tabuinak respektálása teszi lehetővé az egyezséget. Viszont az érem másik oldala az, hogy ez teszi a választást tét nélkülivé, illetve redukálja azt személyek közötti vetélkedéssé. Így süllyed könnyen a választási hadjárat a magánéletben vájkáló személyeskedések mocsarába. Az elektoralista politikai iskolát megjárva a sikeres politikusok túlzottan is megtanulták az árukiszerelés fortélyait: egyazon cikket is bő választékként lehet bemutatni - más-más elnevezéssel és más-más csomagolásban. Az is igaz, hogy e rögtönző politikába a közönség idővel belefásul, s az urnáktól való elfordulást aztán az úgynevezett politikai elit a megválasztási quorumok eltörlésével igyekszik eltussolni.

A politikai bábjáték mumusa a szélsőség, amely nem a színpadon, hanem magában a közönség körében üti fel a fejét. Ha egy politológus a hatalom birtokosait befolyásolni akarja, elég, ha a (populista) szélsőségek ördögét a falra festi. A "populizmus"^[16] mint gyűjtőnév általában a meglevő birtoklási és hatalmi viszonyok radikális, de nem marxista megkérdőjelezőit illeti. Olyan bélyeg, amely gyakran a megkérgesedett képviselő-elitnek a nyájas népet lekezelő álláspontját ostorozó-stigmatizáló megnyilatkozásokat hivatott elhallgattatni. Valójában az egydimenziós, jobbára gazdaságközpontú politikatudomány képernyőjéről mindaz, ami nem merül ki a jobb- és baloldali választási kampánycsatában, eo ipso kimarad. Ezért is marad a politológia számára rejtély, hogy a kommunizmusból kiábrándult választó miért nem mozdul, mint egy cserebogár, kicsit "jobbra", a szociáldemokraták balszárnya alá, miért "csap át" a populistákhoz, s vice versa, holott elmélete szerint azokat a jobb-bal vonalon a legnagyobb távolságnak kellene egymástól elválasztania. Az összes magyarázat, amellyel szolgálhat, a tömeg ösztönös irracionalitásában rejlik. A széles tömegek, úgymond, politikai műveletlenségükben nem képesek még saját érdekeiket sem felismerni, és szavazataikkal szolgálni, mint azt a burzsoázia teszi - mintha csak volna valamiféle, az önérdek felismerését szankcionáló diploma.

Kockázatos vállalkozás olyan, a parlamenti életből kimaradt vagy marginalizált politikai mozgalmak időnkénti - s a politikában mi nem időnkénti? - népszerűségét értelmezni, amelyek a társadalomban felállított tilalomfák valamelyikét nyíltan és módszeresen nem tisztelik, s esetleg választásokon kívüli módszerekkel is hajlandók politikai céljaik eléréséért küzdeni. Ezért nevezik radikálisnak is ezeket, a szó eredeti értelmében.

A következőkben a problémakört egy konkrét ország kapcsán hozzuk közelebb. Azért választottuk Franciaországot, mert el akarjuk kerülni azt a hibás nézetet, mintha a "szélsőségriadó"-t keltő, sajátos politikai eljárású mozgalmak egyszerűen az elmaradt vidékek és népek politikai analfabetizmusának volnának a termékei, s a nem respektált népképviseleti államok intézményei szűkkeblűségének és a polgárok számottevő része munkanélküliség vagy más alapon való tartós marginalizálásának volna normális következménye. Egyébként, mint már említettük, a francia politikai élet az, amely pártjainak képlékenységével és egymásba folyásával nagyon hasonlít a magyarra.

Köztudomású, hogy Európában hagyományosan az újlatin államokban a legnagyobb a tulajdon és jövedelem egyenlőtlenség. Korunk nagyarányú munkanélkülisége mellett ez tovább nőtt. Ma azonban az eredetileg keresztény tradíciójú Franciaországnak egyszerre saját elhamarkodott gyarmatosító politikája következményeivel is szembe kell néznie. E politika vak volt, mert Algériát nemcsak gyarmatosították, hanem megyéket létrehozva be is kebelezték magába az anyaországba, ezzel természetesen megkönnyítve a ki- és bevándorlást. A válást, vagyis az Algéria elszakadását követő átköltözési hullámok nyomán Franciaországban az iszlám lett a második vallás. Attól függetlenül, hogy a szabad vándorlás előnyeiről mit tart egy szociológus, nyilvánvaló^[17], hogy nagyon eltérő embercsoportok hirtelen és tömeges beáramlása súlyos együttélési problémákat vet fel még egy olyan országban is, amely - szemben Angliával - jogilag teljesen szekularizált. (A helyzetet tovább súlyosbította a nyugati hatalmak és főleg Franciaország implicite hozzájárulása ahhoz, hogy 1990-ben a többpártrendszer bevezetésekor Algériában a többség ne juttathasson olyan muzulmán indíttatású kormányt hatalomra, amely esetleg sértheti a nyugati érdekeket. A többségi döntés demokratikus elvének ez az önkényes felfüggesztése Algériát huzamos destabilizációra ítélte.)

Magában Franciaországban - mint mindenütt - az alulról jövő integrációs igény a legkedvezőtlenebb helyzetben levő néprétegektől különleges áldozatot és alkalmazkodást követel. Így volt ez Indiában, a kasztok alsó "kibővítésekor",^[18] valamint az Egyesült Államokban is, amikor a fajilag integrált körzeti iskolákban az íreknek kellett az afro-amerikai tanulókat befogadniuk, míg a toleranciából leckét adó angolszász homesteader WASP (vagyis a White Anglo-Saxon Protestant) elit egyszerűen visszahúzódott a magániskolák exkluzivitásába. (S ez az exkluzivitás nem kizártságot, gettót jelent, amelynek kapuja kívülről van bezárva, hanem elzárkózást, kizárólagosságot.)

A francia választási statisztikák azt mutatják, hogy a - főleg az idő viharainak különösen kitett külvárosokban lakó - választók mintegy negyede következetesen olyan politikai mozgalmakkal rokonszenvez, amelyek nem tisztelik az establishment tilalomfáit, s így semmi esélyük sincs arra, hogy egymással "kohabitálva" (egy gyékényen árulva) vagy koalícióra lépve az uralkodó elit azokat kooptálja. A választások elemzése azt is felfedi, hogy míg a "váltógazdálkodás"-ban kormányzó pártok konvencionális szavazótáborai egy közlekedőedényben működnek, addig az establishment-tel szemben bizalmatlan "szélsőjobb- és szélsőbaloldaliak" ahelyett, hogy a szalonképes jobb- és baloldal rezervoárját képeznék, együttesen alkotnak egy közlekedőedényt, még ha e pártok korifeusai egymással összeférhetetlenek is. (Ezt láttuk a 2001-es francia elnökválasztás első fordulójában is, mikor a "szélsőjobboldali" Le Pen részben a "szélsőbaloldali" szavazatokkal ki tudta szorítani szavazattöbbségével Jospin szocialista miniszterelnököt a választás második fordulójából.) Nevezzük nevén a dolgokat: a Francia Kommunista Pártban és a Nemzeti Frontban azok keresik érdekképviseletüket, akik úgy érzik, hogy mind a mass-media diktálta életmódsémák és -normák, mind a fennálló vagyon- és jövedelemelosztási rend marginalizálja, sőt kizárja őket.

A bolsevista birodalom önleleplezése és összeomlása a Sztálin, majd a magyar népfelkelést - a csecsenföldi háború brutális módjára - leverő Hruscsov mögött felsorakozó Francia Kommunista Párt meghasonlásához vezetett. Szavazóinak nagy része átpártolt a Nemzeti Fronthoz. Jóllehet e mozgalomra bízta több mint egymillió francia állampolgár az érdekképviseletét, a választási törvény fortélyai folytán a politikai egyenlőség őshazájában a nemzetgyűlésben mégis képviselő nélkül maradt.

A politológiának e jelenségek szenvtelen, tárgyilagos leírása volna a feladata. Rámutatni arra, hogy a Nemzeti Front törvényes párt, s így az egyenlőség elve alapján jár neki a törvényhozó hatalomban való méltányos részesedés. Az államtudományra tartozna az is, hogy a népuralmi rendszerek ilyen rendellenességeinek legitimációs következményeire felhívja a figyelmet (vagy adott esetben e politikai mozgalmak alkotmányellenességét bizonyítsa). Ezzel szemben az állam finanszírozta Nemzeti Kutatási Alap (CNRS) kincstári társadalomtudománya pártos módon egy párt elleni harc propagandájához készíti a tömegkommunikáció számára az érveket.^[19]

Lehet, hogy az internacionalista elkötelezettségből a szabadelvű kozmopolita pártosságba átcsapó vonalas akadémia e megállapításokra olyan olvasatot igyekszik majd ráhúzni, ráerőltetni, mintha az bizonyos, általuk nem láttamozott pártnézetek apologetikája volna. Ez az ismeretelméleti és legitimációs problematika kicsavarását jelentené, mert, mint címe jelzi, ez az írás éppen a politikatudomány pártatlanságáért szólal fel. Függetlenül attól, hogy egy politológus hisz-e abban: egy meghatározott párt krízismegoldásokat hordoz a tarsolyában vagy nem, de ontológiailag az álláspontok kiegyensúlyozott bemutatása a feladata, s általában a képviseleti rendszer alapvető diszfunkcionálásának (működési hiányosságainak) az elemzése, amely meggátolja a legszélesebb politikai választék kialakulását.

A képviseletnélküliség, a politikai döntéshozatalokból való módszeres kizárás, a svájci mintájú népszavazási szelepeknek az establishment általi elzárása, a legális csatornák számának csökkentése szaporíthatja az utcai erőszakkitöréseket, a terrorakciókat, a zabolázatlan sztrájkokat.

Jóllehet hazánk hagyományos politikai kultúrája eddig megóvta a kormány tagjait attól, hogy álarcos felkelőkkel kelljen tárgyalniuk - mint ahogy ezt 1996-ban a francia belügyminiszternek az elfajult korzikai helyzet miatt kellett megtennie -, a középrétegekre is kiterjedő, statisztikailag világosan kimutatható elszegényedés, a legális ügyletekkel aligha magyarázható nagy vagyonok hirtelen halmozódása, valamint a sokoldalú, eluralkodó külföldi befolyás mértéktelen erősödése idején időszerű hazánkban is a népfelség tényleges érvényesülési módjaival foglalkozni.

Nemcsak a volt bolsevista világrendszer országaiban, hanem Nyugaton is a politikai mozgalmaknak, pártoknak a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő egyenes vonalon való felsorakoztatása manapság semmitmondóvá vált^[20]. S ha már az egyszerű szemléletességet keresi a politológus, a pártok körkörös jellemzése közelebb áll a valósághoz, mert a (választó)polgároknak a pártok között megfigyelhető erős fluktuációja az úgynevezett szélsőjobb- és szélsőbaloldal között is jelentkezik. Mindez nem tudható be egyszerűen a tömegek politikai iskolázatlanságának. Ugyanis a pártok programja és politikája sokszor a megkülönböztethetetlenségig átfedi egymást. Maguk a politikusok is könnyen átállnak vagy "átülnek" - nemegyszer opportunista meggondolásból - egyik pártból a másikba. S a pártokat főleg azért nem lehet egy vonal mentén felsorakoztatva jellemezni, mert társadalom-, szociál- és gazdaságpolitikai doktrínáik nem alkotnak koherens egészet. Így a politikai következetesség fogalma csak abban az értelemben ölt valóban testet, hogy egy-egy mozgalom, egy társadalmi csoport vagy éppen hálózat érdekeinek következetes szolgálatához kötődik, amely a közvéleményre gyakorolt különböző módozatú masszív befolyásával megszerzi a képviselőinek újraválasztásához szükséges szavazatokat, vagy legalábbis ezzel kecsegtet.

A végrehajtó hatalmat koalícióban vagy felváltva gyakorló politikai elitnek a népszavazástól és a népi kezdeményezésektől való teljes függetlenedése egymással színpadiasan civakodó, de összefüggő establishment képévé áll össze a névtelen választók félretolt^[21], de számbelileg nem feltétlenül elhanyagolható hányada szemében. Így fordulhat elő, hogy olyan országokban, mint Svájc vagy Magyarország - ahol a népszavazást, a közügyek közvetlen népi ellenőrzését szolgáló barométert még nem semmisítették meg, hallgattatták el egészen - bizonyos ügyek a hangadó, többségi országgyűlési pártok együttes eltanácsoló, elvető véleménye ellenére pozitív népi válaszra találnak.

A beavatott "újságírók" és kincstári politológiai hírmagyarázók igyekeznek a meglevő hatalomelosztást, a status quót védő konformista pártok számára az alkotmányosság jelzőjét kisajátítani, holott a politikai döntések elfogadható demokratikus legitimitációjának létérdeke, hogy a népakarat ne az urnáktól való távolmaradásban fejeződjön ki, vagy más, a szó szoros értelmében vett erőpróbában csapódjon ki. Ezért nem tanácsos és ildomtalan az establishment tabuit feszegető mozgalmakat a politikai arénában - a populizmus, a fasizmus, a bolsevizmus, a nacionalizmus vagy a fundamentalizmus címkéivel, mondhatni, bárcájával - úgy diszkvalifikálni, mintha nem is törvényesen engedélyezett pártokról volna szó. Ezeknek a pártoknak a politikatudományi kezelése nem szabad, hogy egyszerűen a szerzők politikai meggyőződésének, gusztusának kinyilatkoztatásává váljék. A teljes politikai spektrum szabad játékát gáncsoló vonalas politikatudomány lejáratta és lejáratja saját magát, s kizárólagosságával veszélyezteti magát a képviseleti demokrácia szilárdságát, folytonosságát.

Amióta az emberi társadalmak nagy része vagy tízezer éve letelepedett, s vidékek szerint földművelésbe vagy halászatba kezdett, a béke és a rendezett szomszédsági viszony fenntartása érdekében a népek területileg elhatárolják magukat egymástól. Etológiai perspektívában még az is megállapítható, hogy a társaságban élő állatok szintén határvonalakat húznak egymás közt. Az európai felvilágosodás viszont "határtalan" globális civilizációt álmodott meg. Később, a ragyogó vasúti sínek és más újdonsült közlekedési-távközlési technológiák bűvöletében aligha tetszhettek bármi is archaikusabbnak, mint a népek története során kialakult országhatárok cikcakkos vonalai, amelyek a gyors áruforgalom kerékkötői és a sietős utasok hosszadalmas várakozásának okozói lettek - ráadásul bizonyos országok nemzetbiztonsági okokból nem átallottak eltérő nyomtávot használni. A vasfüggöny "védelme" mögött felnövő nemzedék szívéhez szólt Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, amikor a mindennemű határrevízióról lemondó ukrán-magyar alapszerződés aláírásakor könnyed természetességgel jelentette ki, hogy a határokat nem megváltoztatni, hanem légiesíteni, azaz eltörölni kell. Pedig számos példa azt mutatja, hogy az országhatárokon való áttelepedés megkönnyítése inkább az őshonos nemzeti kisebbségek elvándorlását, "kitessékelését" segíti elő, mint jogi helyzetük megerősítését szülőföldjükön. A határtalan Európáról álmodozókat az 1985-ben a luxemburgi Schengenben kiagyalt, elektronikus műszaki zárral megerősített sorompó 1995-beli soproni és hegyeshalmi leeresztése ébresztette rá a valóságos helyzetre.

Míg a politikusok és a publicisták globalista retorikája ma is áradozik a "határtalan jövőről", addig - minden szabadelvű várakozás ellenére - Európában a hidegháború vége óta csak szaporodtak az országhatárok, s mind Nyugaton, mind Keleten harcos szeparatista mozgalmak próbálkoznak további átrajzolásukkal vagy megsokszorozásukkal. Az államok ma is készek fegyveres rendfenntartással^[22] emlékeztetni az országhatár szentségére és sérthetetlenségére - a római jog terminológiájával élve a limes instutus és a limes institutendus közötti különbségnek, azaz a határrevíziónak vagy elszakadásnak az elfogadhatatlanságára. Az Ilja Ehrenburg által meghirdetett olvadás nyomán az országhatárok nem szűntek meg: mihelyt a becsalogatott turistaáradat túlzottan otthon érzi magát valahol, s le szeretne telepedni, az állam polgárai ezt inváziónak tekintik, s egyszerűen kitoloncolják a tolakodó vendéget.

A határkijelölés birtoklást fejez ki, még ha a különböző civilizációk jogrendje szerint e birtokjog eltérő térbeli kiterjedést és jogokat ölel is fel. Svájcban például a légtér és a föld mélyén fekvő természeti kincs nem a "földesúr" tulajdona, hanem az államé. Az állami és a magánbirtoklás közötti határ elmosására szolgál Palesztinában az, hogy a zsidó telepesek birtokukat izraeli területnek tartják,^[23] holott az állampolgárságot Izraelben sem a jus soli, hanem a jus sanguinis, azaz a leszármazás joga határozza meg, akárcsak Svájcban és általában Németországban.^[24] Ha tehát mi itt határról beszélünk, az az országhatárra értendő, amely a nemzetközi közjogban azonosítható alany (vagy kollektíva) által szuverénen birtokolt szárazföldi vagy tengeri felségterületet és légteret jelenti. A határrevízió fogalmát viszont a lehető legtágabb értelemben használjuk, akár egy ország határának a megváltoztatásáról, akár egy terület kiválásáról, függetlenedéséről van szó. Az első esetre a nemzetközi, illetve "európai" státusú Saar-vidéknek Németországhoz való visszacsatolása a példa az 1935. és az 1955. évi népszavazás alapján, a másodikra pedig Szlovákia és Csehország 1993. január elsejei szétválása.

Az országhatár sértetlensége tág értelemben azt jelenti, hogy az állam beleegyezése nélkül nem változtatható meg, és nem hágható át. Az ehhez való ragaszkodás az állam külső szuverenitásának érvényesítése. A határok megengedett átjárhatósága viszont annak jellegét minősíti. Minden globalista elvárással szemben az empirikus vizsgálatok arra utalnak, hogy - akárcsak a bolsevikok, akik hiába várták több mint fél évszázadon át az állam elhalását - az országok továbbra is nagy jelentőséget tulajdonítanak a határoknak.

A kínai-indiai, a kínai-orosz vagy a japán-orosz határkonfliktussal, valamint az új afrikai országok között^[25] a határokért folyó, elhúzódó "véres viták"-kal szembe szokták állítani a "fejlett" nyugati világnak a határvitákbeli állítólagos felsőbbrendű, modern érdektelenségét, amely elejét veszi annak, hogy kisebb-nagyobb földdarabokért összeakaszkodjanak (vö. F. Tönnies).^[26]

Ami a határátlépést illeti, ezt az angolszász hagyományra visszatekintő nemzetközi turistaipar érdekében valóban megkönnyítették. E "vendégszeretet" azonban nem vonatkozik az átköltözésre, a tartós letelepedésre.^[27] A kezdetben a Közös Piac hat országából álló, majd további kilenc kisebb-nagyobb tagállammal bővülő Európai Unió e téren is tett lépéseket, s immár - főleg a munkaerőpiac egységesítése érdekében - engedélyezi állampolgárainak, hogy bárhol letelepedjenek az unió területén (amit azonban 2004-ben nem terjesztett ki automatikusan a 10 új tagállam közül a kelet-európaiakra). Mindez azt a benyomást kelti, hogy az EU egyen-útlevéllel utazó polgárai számára eltűntek az unió belső határai. A nemzetállamok Európájából a kontinentális európai civilizáció felé tartó tervezett átmenet mégsem szüntette meg az államhatárok jelentőségét, csak revideálta őket. A Schengeni Egyezmény, a magukat európainak deklaráló nyugat-európai államok egymás közötti határainak leértékelése is legfeljebb bizonyos fajta határrevízió, ugyanis az EU külső határainak őrizetét egységesen megszigorította.

Mi több, ha az európai népek és államok magatartását tüzetesebben tanulmányozzuk, feltűnik, hogy az olvadás óta reneszánszukat élik a különböző népcsoportok függetlenségi és más határrevízióra törekvő mozgalmai. Ez a jelenség továbbra sem szorítkozik Európának az Unión még kívül rekedt, "elmaradott" részére, hiszen jelen van a kontinensen is: Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban és az Egyesült Királyságon belül az ír szigeten. Minthogy pedig a nyugat-európai hivatalos retorika nemcsak általában a határok elhalása mellett tesz hitet, hanem az Unión belüli országhatárok leépítését tartja egyik legfontosabb céljának,^[28] meglepő, hogy az EU-n belüli, a határrevíziót szorgalmazó mozgalmakat a súlyos államügyeknek kijáró szigorral igyekeznek visszaszorítani, s csak elkeseredett harcok, ismételt terrorista akciók és polgárháborúskodásnak beillő utcai csatározások után hajlandók a határkérdést fanyalogva felvenni a politikai agendába.

A globalizmus mintaállama, a jórészt innen-onnan bevándorló lakosságú Egyesült Államok sem hanyagolja el a területgyarapítás ősrégi állami feladatát és az ezzel járó határrevíziót. Földtekénk felületének háromnegyedét tengervíz borítja, és az angolszász tengeri nagyhatalmi hagyomány szerint az Egyesült Államok a múltban azért kardoskodott, hogy az egyes államok felségvizei ne csökkentsék a glóbusz nemzetközi vizeit (res nullius), mert így könnyebb volt a partokat megközelíteni, és a tenger felől tűz alá venni, esetleg tengerészgyalogsággal partra szállni, és a megtámadottakat sakkban tartani. Egészen 1980-ig az Egyesült Államok a parttól számítva csak tizenöt kilométeres tengersávot tekintett saját területének, majd huszonkét kilométerre terjesztette ki fennhatóságát, 1999-ben pedig negyvennégy kilométerre, azaz egyoldalú határrevízióval megduplázta felségvizeinek területét. Ez a nemzetközi vizek rovására való terjeszkedés nemcsak az észak-amerikai partokra vonatkozik, hanem Puerto Ricóra, Guamra, az amerikai Szamoara-szigetekre, a Virgin-szigetekre és a Mariana-szigetekre is, a Csendes-óceán kellős közepén.

Míg az Osztrák-Magyar Monarchia wilsoni feldarabolása megsokszorozta az európai határokkal és határrevízióval foglalkozó tanulmányokat,^[29] addig ez a téma a második világháború óta tabuvá vált. A történelmi atlasz olvasata viszont arról árulkodik, hogy az 1648. évi vesztfáliai békével kialakuló európai típusú államok léte óta az európai határokról állandóan hevesen vitatkoztak, s a Pireneusokon kívül alig van olyan országhatár, amely több évszázados múltra tekinthet vissza. Az elzászi németség feladására épülő francia-német megbékélés^[30], illetve az azt követő európai integrációs folyamat értelmét éppen az adta, hogy e viták ne mérgesedjenek háborúvá, s a felvilágosult ember számára szinte nevetségessé tegyék őket, mondván, az országhatár csak misztikus fétis, történelmi csökevény.

A politológusokra hárul az a hálátlan feladat, hogy korunk tényeit e doktrínával összehangolhatóan tálalják. Ritkán született annyi új határ Európában, mint az utóbbi évtizedekben, főleg hazánk szomszédságában, s bizony, mint már utaltunk rá, további határrevíziós törekvések fejeződnek ki véres vajúdásokban, az Atlanti-óceán partjától az Urálig. A határrevíziós és szecesszionista (elszakadási) törekvések Európa-szerte meghazudtolják a szabadelvű globalizmus történelmi fejlődéselméletet, s az Unió kincstári politológusai kénytelenek az aktuális politikai híranyag tényhalmazát - önkényes válogatással, csoportosítással és címkézéssel - az uralkodó értékrenddel összeegyeztethető magyarázat Prokrusztész-ágyába kényszeríteni. Így válik a Balkán, különösen Koszovó általános paradigmává, miközben megfeledkezünk arról, hogy Koszovó - akár Szerbiához, akár Jugoszláviához, akár Nagy-Albániához sorolják - nem is ország, hanem kevert lakosságú tartomány.

Mind a koszovói, mind általában a volt Jugoszlávia szétesésével kapcsolatos valamennyi kérdést befolyásos nyugati körök olyan "történelmi lélekelemzéssel"^[31] igyekeznek értelmezni, amely az egész határrevíziós problematikát az elmaradt, vagyis nem nyugati népek ügyévé szűkíti le. Egy anekdotikus epizód is rávilágít e gondolkozásmódra. Mivel az amerikai sajtónak elsőrendű feladata, hogy a világ egyetlen szuperhatalmának élén álló elnök magánéletén csámcsogjon, közismertté vált, hogy Bill Clinton milyen olvasmányokat visz magával minden évben a vakációjára. A balkáni konfliktus fellobbanása idején például David Remnecknek a The New Yorkerben megjelent cikke szerint az elnök Robert D. Kaplan Balkan Ghost című, 1993-ban kiadott munkáját vitte magával, és számos megnyilatkozása szerint a mű mély benyomást tett rá. Kaplan forrásmunkája viszont Rebecca West 1941-ben megjelent Black lamb and grey falcon című műve, amely Kaplan szerint "századunk legjobb útikönyve". Éppen e clintoni olvasmány miatt érezte szükségesnek Richard Holbrooke, a daytoni egyezmény értelmi szerzője, hogy diplomáciai emlékiratában szót ejtsen Kaplan és West írásáról. De mi is a Kaplan-West-féle magyarázat a balkáni etnikai konfliktusokra? Szerintük nem hatalmi érdekharcról van szó, amelyben a vallás, az írásmód és a nyelv kohéziós erőként játszik szerepet, hanem alapjában véve évszázados, öröklött, ésszerűtlen, primitív, vak és állatias gyűlölködésről. A határkonfliktusok tehát elmaradott, "meggondolatlan" népekben élő mágikus rögeszmékből származnak, s résztvevőiket ha nem is exorcizmussal (ördögűzéssel), de legalább freudi terápiával kell valamelyik amerikai carteri "mély-szociálpszichológiai" klinikán kigyógyítani és kijózanítani.

Most, amikor már azt hittük, hogy fejlődése során a történelemtudomány kinőtt a Lucien Lévy-Bruhl Les fondations mentales dans les sociétés inférieures (1910) című művében tálalt evolucionista^[32] néppszichológia "mélységeiből", újra a reneszánszát éli ez az irányzat, mert a Nyugat jórészt burkoltan szupremaciára (felsőbbrendűségre) épülő gondolkodásmódja nem adja fel egykönnyen az ilyen gyorsan előrángatható előítéletes tanokat. Annál is inkább, mert nagy keletjük van, s így a közvéleményben is könnyen forgalmazhatók. Mint előző írásainkban már kifejtettük, a felsőbbrendűségi érzésnek majdnem minden civilizációban fellelhetők az évszázados gyökerei - Kínától Magyarországon át az angolszász kultúrvilágig -, még ha a hangvétel változik is. Napjainkban japán szerzők az afrikaiaknak az angol-amerikai világra tett "végzetes" befolyásáról írtak, ugyanezt tette Herrenstein J. Richard professzor Kaliforniában a Bell-görbéről^[33] szóló, a fehér és az askenázi felsőbbrendűséget bizonygató, tudománytalan pszeudoempirikus tanulmányában. De nézzünk körül a Kárpát-medencében! Népünk szenved attól, hogy a nyugati gazdagabb országok népei - és elitjei - gyakran lekezelik a keleti vagy udvariasan kelet-közép-európai nemzeteket, miközben számos magyar publicista nem veszi észre, hogy ugyanennek az alaptalan, szupremaciából táplálkozó doktrínának hódol, amikor az "oláhok", a "tótok" vagy a cigányok alacsonyrendűségét emlegeti.

Valójában a határrevíziót reklamáló megmozdulások ügyében - mint a politológia más területein is - a nyugati társadalomtudomány két, egymástól gondosan elválasztott "szakterületet" alakított ki, más-más mércét alkalmazva: az egyik a gyarmati tudományok ismert tradícióján belül politikai antropológiának nevezhető, s a nem nyugati szeparatizmust tárgyalja, míg a nyugati szeparatista mozgalmakkal a politikai szociológia foglalkozik.

A nyugati társadalomtudományokban a görög-török határvita, a török-kurd kérdés, valamint a volt Szovjetunión belüli ellentétek (ukrán-orosz, moldovai-orosz, azeri-örmény) a "Balkán" fejezetbe vannak besorolva, mi több, gyakran ide vonják be az erdélyi kérdést is. A gyarmatosításra rendeltetett népek konfliktusait illetően az "archaikus" népekre használt etnográfiai leírás kategóriáit alkalmazzák, s ez lehetővé teszi, hogy a "mezítlábas konfliktusokat" ne ugyanannál az asztalnál tárgyalják, mint a nyugati belső nézeteltéréseket. Valóban, amíg a kelet-európai határproblémákat e zónán kívüli hatalmak közvetítik, addig a nyugat-európai szeparatizmus esetei nem kerülnek napirendre a NATO-n vagy az EU-n kívüli nemzetközi szervezetekben, például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben vagy az ENSZ-ben.

Az elfogulatlan szemlélő megállapíthatja, hogy a népek önállósági törekvései okozta lappangó határkonfliktusok nem szorítkoznak a "politikailag fejletlen" nem nyugati világra. Míg a kelet-európai tömb megszűnése után a prágai kormány beleegyezett abba, hogy Szlovákia békés úton - méghozzá referendum nélkül - kiváljon Csehszlovákiából, addig az EU-tagállamok (Spanyolország, Franciaország vagy az Egyesült Királyság) körömszakadtáig ragaszkodnak nemzeti határaik szentségéhez és sérthetetlenségéhez. Pedig a nem indoeurópai nyelvet beszélő euskaldun nép^[34] évtizedek óta harcol Baszkföldért, vagyis Euskadiáért. Ott parázslik a hamu alatt a korzikai nép^[35] függetlenségi vágya is. Gibraltárnak az angol világbirodalom utáni, hevenyében átfestett gyarmati státusát viszont Spanyolország nem ismeri el - ahogy Argentína sem a Falkland (Malvin)-szigetek esetében. E "példatárban" kiemelkedő helyet foglal el véráldozatával az ír konfliktus.

A baszk nép országalapító szándékának kezelése jól példázza az európai egységet hirdető nyugat-európai nemzetállamok politikai kettősségét. Az euskaldun hegyi nép, amelyet kétszáz évvel Krisztus előtt a római megszállók neveztek el baszknak. Társadalmuk egységét bizonyos fokú beltenyészettel fajilag is megőrizték; ma is e nép soraiban a leggyakoribb a 0-s és az Rh-negatív vércsoport előfordulása. Baszkföld hét ősi tartományában két és fél millió baszk él. Négy baszk tartományt Spanyolország integrált két autonóm provinciába, míg a másik háromban élő mintegy kétszázezer baszk a francia egységállam területén él. A spanyolországi baszkok egy része 1969 óta fegyverrel harcol népe önállóságáért, s a küzdelem eddig több mint ezer halálos áldozatot követelt. Amíg e harc a Franco-rendszer ellen irányult, a francia állam szemet hunyt a baszk mozgalom franciaországi bázisainak tevékenysége felett. Ám amióta Spanyolország is az unió tagja, a két nemzetállam vállvetve harcol mindennemű "nemzetellenes" szeparatizmus ellen. E harc groteszk voltát senki sem fejezte ki jobban, mint az euskaldun vezér, Xabier Arzalluz: "Mi nem a baszk államért harcolunk, hanem egy új európai államért."

Történelmi logikát követ az, hogy a Spanyol Királyságnak az állami egységéért vívott harcában osztozik a Francia Köztársaság. Már 1539-ben I. Ferenc király a villers-cotteręts-i rendeletben kikötötte, hogy minden bírósági és közjegyzői iratot csak franciául írhatnak, holott akkor még a lakosság többségének nem a francia, hanem a nyolc regionális nyelvnek és tizenkét dialektusnak az egyike volt az anyanyelve. A legképmutatóbb álláspontot, a népuralmat a többségi döntés elvében abszolutizáló jakobinus forradalmárok képviselték. A Francia Köztársaság - éppen az egyenlőség elvére hivatkozva - 1886-ban megtiltotta, hogy területén a nem francia anyanyelvűek (németek, flamandok, katalánok) továbbra is saját anyanyelvükön részesüljenek oktatásban. Az egy államba összehozott, különböző népcsoportokhoz tartozó embereket természetesen nem az teszi egyenlővé, hogy mindannyiukat a többség anyanyelvén oktatják, hanem az, ha a saját anyanyelvükön tanulhatnak. Ez nemcsak a "szabadság, egyenlőség, testvériség" nyugati mintaállamára vonatkozik, hanem Romániára és Szlovákiára is. Akármilyen mércével mérjük is, a határkérdés sehol sem vesztette el jelentőségét, hiszen mind a nyugati országokban, mind a "primitív keleti államokban" a rendfenntartó közegek éber erőszakkal őrködnek azon, hogy az egymás közötti határok ne változhassanak meg. Határkiigazító és államalapító törekvések ellen, ha másként nem megy, akár páncélos járműveket is bevethetnek (mint például Észak-Írországban).

Mint jeleztük, a Nyugat retorikája a határvitát az alsóbbrendű, elmaradott népek ügyeként mutatja be, s a kérdést a gyarmati tudományok politikai etnográfiájába utalja. A homo oeconomicusra redukált "ésszerű homo occidens" részvételét az ilyen mozgalmakban - életszínvonal-különbségre visszavezetve - osztályharcos problémává igyekszik lefokozni, s a gazdaságközpontú társadalmi fejlődés elméletébe így próbálja beilleszteni. A fejlődés végső szakaszát várva, amikor majd a határok és a különböző anyanyelvek nem vetnek gátat az árucserének, az Európai Unió nemzetállamai egyelőre paradox módon - pedig az Uniónak Európa politikai egysége a célja - csírájában igyekeznek elfojtani minden olyan mozgalmat, amely az államhatárok módosítására törekszik.

A határviták tehát - valamilyen történelmi szükségszerűség szerint - nem szűntek meg maguktól, s a kérdés most már az, hogy van-e a modern nyugati politikai döntéshozatalnak hatékony vezérelve a határrevíziós követelések meghallgatására és a feszültségek feloldására.

A hidegháború két pólusa közé merevített sémából felszabaduló világban államalakításoknak és más határrevíziós követeléseknek lehettünk szemtanúi, s némelyik meg is valósult. P. Worsley szerint jelenleg a világ csaknem kétszáz államában mintegy tízezer közösség azonosítja magát önálló társadalomként. Anthony Smith, a London School of Economics and Politics tanára szerint közülük majdnem négyezer nemzetnek tartja magát, s kifejezte államalapítási igényét.^[36] Mármost ahhoz, hogy a nemzetközi közjogi rendet egyáltalán fenn lehessen tartani, a nemzetközi döntőbíráskodásnak princípiumai kell, hogy legyenek. Nevezetesen pontosítani kell, hogy mit jelent a népek önrendelkezési joga, mi legitimálja, kiknek jár, s hogyan érvényesíthető jogilag.^[37]

A népszuverenitás elve az Istentől származó és földi helytartói által gyakorolt legitim államhatalmat váltotta fel. Európában a 17. században honosodott meg ez az új legitimitás.^[38] A hírhedt wilsoni versailles-i békeszerződések elvben már ezen alapultak.^[39] Mindazonáltal a népek önrendelkezési joga még nem került be a Népszövetség alapokmányába, s akkoriban az csak a "civilizált" népekre vonatkozott. A színes bőrűek lakta volt német gyarmatok - J. A. Gobineau hercegnek, a híres Charles Alexis Henri Clérel de Tocquevilles volt kabinetfőnökének szellemében^[40]- függetlenedés helyett csak népszövetségi mandátumot kaptak. Az Egyesült Nemzetek Chartája viszont 1945. június 26-án kinyilvánította a népek önrendelkezési jogát, amely nemcsak hogy érvényes volt a gyarmatosított népekre, hanem egyenesen rájuk volt szabva, szinte szembeállítva a kisebbségben sínylődő etnikumok jogaival, de legalábbis elkülönítve tőlük.^[41] A népek önrendelkezési jogának univerzális kodifikálása a második világháború végén történelmileg a gyarmatok önállósítását szolgálta. Azt, hogy e népek a nemzetközi élet államisági jogosultságú, teljes jogú alanyai legyenek, nemzetközileg elismert határokkal és saját országgal, amelyben a közjóval kapcsolatos kormányfunkciókat ők maguk lássák el, s egyben képesek legyenek a nemzetközi szerződések aláírására és betartására.

A népek önrendelkezése mint nemzetközi közjogi elv, kimondva vagy hallgatólagosan, az önálló emberek egyenlőségére épül. Tehát az elv maradéktalan érvényesítéséhez a polgárok egyenlőségétől a népakarat kifejezéséig olyan utat kell találni, amelyen járva egyik egyén akarata sem jelenthet többet, mint a másiké, nevezetesen a többséghez tartozónak nem lehet több joga, mint kisebbséghez tartozó polgártársának. Az önrendelkezésnek mint jogi kategóriának az alanyait, azaz a népeket úgy kell meghatározni, hogy a világ lakosságán belül félreérthetetlenül azonosíthatók legyenek. S a jog tartalmát és végrehajtási módját is alkalmazható formában kell megfogalmazni, különben a deklarálása nemhogy nem óvja a nemzetközi közrendet, hanem önkényességével felbomlasztja. Ennek következményei azért különösen súlyosak, mert a népek és a nemzetek öntudatosodása nemcsak az önmagukkal való önálló rendelkezésre, "önbirtoklásra" (Stirner) irányul, hanem bizonyos területeknek az államhatalom általi nemzetközi közjogi birtoklására (imperium) is.

De mi egyáltalán a nép? Mi határozza meg a nép és az ország, a nemzet és a haza közötti térbeli megfelelést?

A globalista liberalizmus diktálta utópisztikus világpolgári emberképpel szemben a statisztikai értelemben vett átlagember, azaz kortársaink, a világ népességének túlnyomó része nem ágrólszakadt kóbor árva, aki modern janicsárként akármilyen társaságba toborozható. Felnőtt fejjel is bizonyos kötelékek fűzik az anyanyelvéhez, a skolasztikusan elsajátított írásmódon keresztül pedig a civilizációjához, sőt meghatározott éghajlatú tájak hagyományaihoz és közös ősiségéhez, ahol - akár jus soli, akár jus sanguinis alapján - általában állampolgárságot is birtokol. A nemző közösségből adódó felismerhető vonások, majd a még tehetetlen csemetének az anyanyelvi, vallási szocializációja az éntudatot, az öntudatot a mi érzésével strukturálja. A közös vonások és a múlt, majd a közös tervek elfogadása a családnál tágabb, de az univerzális altruizmusnál szűkebb közösségi érzést tart ébren benne, amely, ha szükséges, szolidaritásban, sőt sorstársi áldozatkészségben nyilvánul meg. Az értékteremtés és -oltalmazás, a kollektív önvédelem, az együttérzés és a szót értés történelmi nagycsaládjának az adott geopolitikai helyzetben elsődlegesen a nemző közösség, másutt és máskor az anyanyelv^[42] vagy a kollektíva íráshagyománya lehet az alapja. S az együvé tartozás még erősebb, ha ezek a faktorok egyszerre hatnak.^[43] (A ciprusi törökséget a muzulmán vallás és a latin írásmód egyaránt elválasztja a sziget görög népességétől.)

A társadalomtudományi szóhasználat szerint az etnikum szűkebb alárendelt csoportokra alkalmazható, míg a nemzet retrospektíve államalapító múltú népességekre, a nép viszont prospektíve államalkotásra szánt közösség, amely ezt függetlenségi harcával demonstrálja. Követhetjük akár J. Udell, F. E. Jandt vagy G. Theodorson terminológiáját,^[44] szociológiailag az a perdöntő, hogy az összetartozást megteremtő kohéziós erő milyen társadalmi egységben mennyire nyilvánul meg.^[45] Ám mihelyt egyik-másik kifejezést jogi értelemmel ruházzák fel (még ha nem is, sőt, főleg ha nem definiálják), a szónak mágikus ereje lesz, s ahogy Appadurai^[46] mondja, a "taxonomical control" eszközévé válik. Mint említettük, a magyarul és németül Népszövetségnek nevezett League (vagy Societé) of Nations nem ismerte el a népek önrendelkezését, az Egyesült Nemzetek - vagyis a már létező nemzetállamok - Szövetsége viszont kodifikálta ezt a jogot, azaz nevet adott az államalkotás jogos kandidátusainak, méghozzá anélkül, hogy a nép szót definiálta volna.^[47] Ez szélesre tárta a kaput ahhoz, hogy a nagyhatalmak szinte önkényesen, a combat historique-nak^[48] nevezett ököljog alapján osszák ki a titulusokat és a jogosítványokat abba a tekintetben, hogy melyik népesség alakíthat államot, s ekképp melyik tehet szert a nemzetközi közjogi alany státusára.

Felmerül a kérdés: melyik a nemzetközi közjognak az a tovább már nem osztható egysége, amely még - mint nép - önálló államiságra jogosult? Észak-Timor igen, Katanga viszont nem? A hegyi törököknek nevezett kurdok? Vagy a Wilson elnök barátja, Masaryk professzor által kitalált "csehszlovák" nép, hogy aztán néhány évtized múlva kiderüljön, csak cseh és szlovák nép létezik? Akárcsak a "délszláv" nép esetében, amíg Tito latin írásmódot használó, katolikus horvátjai rá nem döbbentek arra, hogy semmi dolguk a cirill írásmódú, ortodox szerbekkel. A csavaros eszű székelyek is szavukon foghatnák a román szerzőket, akik hátsó gondolattal külön népnek nevezik őket, s bumerángként az önrendelkezésüket követelhetnék. Az önrendelkezési jog nem jelent-e többet annál, mint hogy attól a közösségtől, amely önfeláldozóan harcol érte (la lutte historique), nem lehet megtagadni, ezért a nemzetközi közösség utólag kénytelen-kelletlen szentesíti?

Még ha az ENSZ úgy tudná is definiálni a népeket, hogy az adott történelmi helyzetben kimerítően felsorolhatók lennének, a probléma még távolról sem oldódna meg, ugyanis a népek, mint kifejtettük, nemcsak önmagukkal szeretnének rendelkezni, hanem egy bizonyos területet mint hazát is kizárólagos szuverenitással akarnak birtokolni. Mihelyt hozzáfogunk azonban a világ fel- vagy újraparcellázásához, úgy, hogy az őslakosság népszavazással határozhassa meg politikai hovatartozását, óhatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan kellene a területeket választókerületekre osztani ahhoz, hogy a többség döntése méltányos legyen? A népek önrendelkezési elvének alkalmazhatatlanságára azonban Wilson nem döbbent rá, s mások sem, mert Sopronon kívül alig tartottak népszavazást. A referendumot valójában a nagyhatalmak tekintélyelvű etnográfiai ráolvasása helyettesítette. Lansung Robert, Wilson külügyminisztere azonban már 1920-ban megfogalmazta naplójában a népek önrendelkezési elvének alkalmazásával kapcsolatos kételyeit: "Az önrendelkezés elvének kinyilvánítása több problémát fog okozni, mint megoldani. Ez dinamittal teli terv, olyan reményeket ébreszt, amelyeket sohasem lehet teljesíteni, viszont ezrek életét fogja követelni."

A népek önrendelkezéseként megjövendölt "szép új népuralmi világ" ámokfutók délibábjaként foszlik szét, mihelyt komolyan vesszük, s meg akarjuk valósítani. E doktrína a pontatlanságával, a meghatározatlanságával és a benne rejlő centrifugális tendenciákkal a világ államkötelékeinek önkényes és végeláthatatlan felfeslődésére vezethet. A fő probléma a koncepció pozitív jogi alkalmazhatatlanságában rejlik. Nem az a baj, hogy Wilson a birodalmak nemzetállamokká való feldarabolásakor, illetőleg az ENSZ a gyarmatok függetlenedésekor vagy a Szovjetunió független államokra való szétbomlásakor nem tartott népszavazást, hanem az, hogy a többségi döntést firtató népszavazás tárgyilagos legitimitásával semmiképp sem vezethet az etnikumok megbékélésére.

Már a történelem által állítólag önrendelkezésre predesztinált népek azonosítása és felsorolása is képtelen feladat, ráadásul akármilyen etnikai atlasz megmutatja, hogy még az együvé tartozást világosan kifejező népek vagy nemzetek is csak nagy ritkán alkotnak térbelileg összefüggő tömböt. Minthogy pedig önrendelkezéskor főleg a terület szuverén birtoklására megy ki a játék, mihelyt az államalapítás jogát vagy a határrevíziót a többségi döntés elvére épülő népszavazástól tesszük függővé, minden nép vagy etnikum azért fog kardoskodni, hogy a népszavazás olyan területkivágást kövessen, amely maximálisan átfogja "honfitársait", de még éppen többségbe juttatja "népét". Feltételezhető ugyanis, hogy a továbbiakban is a westminsteri egyszerű többség elve dönti el az állam alkotmányos rendjét, így adva meg többek között azt az előjogot, hogy a többség anyanyelve legyen az ország hivatalos nyelve. A "győztes kap mindent" jellegű társadalomban^[49] a tömbben együtt szavazó etnikai kisebbség számára a demokratikus egyenlőség alapelve az egész társadalom működésében üres retorika marad. A többségi döntés elvének abszolutizálása legitimálta az európai gyarmatosítás alól felszabaduló afrikai államokban 51 százalékos többséggel hatalomra jutó egyeduralkodókat, s egyúttal állandósította az új államokban az etnikai polgárháborúkat.

A többségi döntés szent és sérthetetlen elvének alkalmazásával univerzálisan nem valósul meg a demokratikus egyenlőség elve. A népek önrendelkezése a legális legitimitás westminsteri elvét a törvényhozáson és az alkotmányozáson túl kiterjeszti a társadalmak állami elhatárolásának eldöntésére. Ez azonban a politikai elaprózódás folyamatát nem hozza nyugvópontra a világban, s Pandora szelencéjéből kiszabadulva a folyamat megállíthatatlanná válik. A többségi diktátum súlya alatt a kisebbségbe kerülő etnikumok újabb referendumokat követelnek, hiszen a legitimáló többség mibenléte csak a szavazók körének "átmérőjétől" függ. (Nem kell stratégiát tanulni ahhoz, hogy megértsük, miért akarják feldarabolni a törökök Ciprust, miért vannak az észak-írországi protestánsok az egységes ír szigetország ellen, s miért akarnak az albánok népszavazást csupán Koszovóban, nem pedig egész Szerbiában.)^[50]

A világnak a többségi népszavazások általi végeláthatatlan politikai feldarabolása ellen utolsó gátként az élettér (Lebensraum) fogalmának egy felmelegített változatát használják, amely az államok életképességére hivatkozik. A modern világban, amely nem teszi többé szükségessé egyetlen ország számára sem a mezőgazdasági és egyéb önellátást, e fogalom elvesztette relevenciáját, az önállósághoz ugyanis a nemzetközi elszámolási mérleg egyensúlya is elég. Hogyan lehetne a kelet-timoriakat, az acehieket vagy a malukuiakat meggyőzni arról, hogy nincs meg az államalkotáshoz szükséges lakosságszámuk, amikor Liechtenstein és Szingapúr mint független állam egyaránt az ENSZ tagja, s legalább annyira életképes, mint a másfél millió négyzetkilométeren elterülő Mongólia?

A nemzetközi jogi elvek koherens alkalmazásához meg kell érteni jogbölcseleti hierarchiájukat. Melyik elv melyiken alapul? A népek önrendelkezésére épülő legitimitás az emancipált polgárok egyenlőségének elfogadására támaszkodik, akárcsak a demokrácia vagy népuralom. Ehhez eredetileg szükség van a kollektív döntések konszenzuson alapuló elfogadására. Mivel azonban nem lehet mindenki egy véleményen taktikai és eljárási útkeresés valamennyi részletében, kizárólag a hatékonyság érdekében az egyetértéses legitimáció átruházható a többségi döntés elvére (vö.: EU-határozat-hozatalok). Ha elfelejtjük a többségi döntés elvének a demokratikus rendben való másodlagosságát,^[51] vagy fátylat akarunk borítani rá, az angolszász szakirodalom majoritizmusról (többségi elv érvényesítéséről) beszél. A westminsteri, alapjában véve kétpártrendszerű - Őfelsége kormánya és ellenzéke -, közvetett demokráciában az akár egyetlen szavazattal többséghez jutó párt lesz az egyeduralkodó, megkapja a teljes végrehajtói hatalmat, s a másik fél csupán szabadon "beszélhet", valamint szervezkedhet a következő választás megnyerése érdekében.

Azokban az országokban, amelyeket sem anyanyelvi, sem vallási, sem faji, sem osztályjellegű antagonisztikus ellentétek nem osztanak meg, s az alapvetően konvergáló értékrendek összetartásra késztetik a társadalmat, a többségi döntés elvének alkalmazása révén minden polgár egyenlő eséllyel és valószínűséggel kerülhet be a döntést meghozó többségbe. Ha viszont a társadalom alapjaiban meg van osztva, s olyan tömbökben szavaz, amelyek társadalmi identitását jobban kifejezik, mint az összesség, akkor a többségi döntés elve elvesztette demokratikus legitimitását, s az állandó kisebbséggel szemben egyszerűen a kiváltságosok egyeduralmát jelenti, nem fejez ki consensus omniumot, azaz közmegegyezést, s az uralkodó közrend és a beilleszkedés csak a számottevő többség diktátumába való beletörődést jelenti.

Ha mármost a világ államainak homogenitását a lakosság anyanyelve alapján ítéljük meg, kiderül, hogy az államoknak alig egytizedében beszéli a lakosság több mint háromnegyede ugyanazt az anyanyelvet. A megosztott országokban pedig a választással hozott többségi döntés elvének mechanikus alkalmazása, ahelyett hogy a demokráciát hatékonyan megvalósítaná, alapelvének, a polgárok egyenlőségének cinikus megcsúfolása. Nyilvánvaló, hogy az olyan egyszerű többségi döntéssel hozott alkotmányozási döntésnek, amely a többség anyanyelvét a hivatalos nyelv kizárólagos státusával ruházza fel, nincs demokratikus jogosítványa, egyszerűen csak a többség elrettentő erejének kifejezője.

A majoritizmus további összetartásra készteti főleg a tömbben élő kisebbségi népcsoportokat, s a "többségiség" fetisiszta logikája alapján mindent elkövet az ellen, hogy legalább helyi többsége fel ne híguljon a betelepülés következtében. A majoritizmus természetszerűleg elveti az örökzöld szeparatizmus magvát is (mint önrendelkezést a saját háza táján), s ez a türelmetlenebb harcias népek esetében véres következményekkel jár.

A demokrácia visszásságainak a következményeit, amelyek a többségi elv mechanikus, eredeti értelmét vesztett alkalmazásából adódnak, tőszomszédságunkban és Európában másutt is számtalan példa mutatja. Nyilvánvaló, hogy Ciprus jelenlegi politikai megosztottsága többségi döntésű egységállam visszaállításával nem oldható meg oly módon, hogy abba a kisebbségben levő törökök belenyugodjanak. A többség egyeduralmának érvényesítését tekintve a leglehangolóbb példát a NATO Jugoszlávia elleni, Koszovó albán többségéért folytatott "etikai háború"-ja^[52] szolgáltatta. A szerbiai albán kisebbség koszovói többségének kulturális jogait megtagadó szerb kormányzat véresen elnyomta az ellene fegyveresen felkelő albánokat, s a nyugati szuperhatalomnak a szerb vezetés elleni, még több véráldozatot okozó beavatkozása után az a helyzet állt elő, hogy e szerencsétlen tartományban Milosevics diktatúráját gyakorlatilag az albán többség garázdálkodása követte, s ez a Koszovón belül kisebbségben levő szerbek elüldözésébe torkollott. A NATO "etikai háborúja" - akárcsak Wilson egykori igazságtevése a népek önrendelkezését illetően - magyarán mondva sok hűhó semmiért, hiszen a nemzetközi jogrend érvényesülése szempontjából (főleg a gyengébb fél nagy anyagi és emberáldozatai nyomán) csöbörből vödörbe került a világrend.

Hazánk szomszédos - részben újdonsült - nemzetállamainak, amelyek egyszerű többségi döntéssel büszkén deklarálták hivatalos egynyelvűségüket, meg kell fontolniuk a következményeket. S az ottani, tömbben élő, politikai esélyegyenlőségéhez és anyanyelvéhez ragaszkodó magyar lakosságnak pedig hosszú, szívós ellenállásra kell berendezkednie.

A mai világpolitikai konstellációban a kisebbségek jogfosztottságának orvoslására a legjárhatatlanabb út a határrevízióért vívott küzdelem. Mint látható, a népek önrendelkezése sem megfogalmazásában, sem intézményes végrehajthatóságában nincs abban az állapotban, hogy pozitív európai jognormaként általánosan alkalmazzák. Erre egyébként is jobbára csak a béketárgyalások kínálnak történelmi alkalmat.

Olyan homogén nemzeti egységállam, amelynek lakossága a politikai élet minden területén nyugodtan lemondhat a konszenzuson alapuló elhatározás vitathatatlanul egyenlősítő elvéről a többségi döntés javára, alig létezik. Ha egy nép mégis görcsösen ragaszkodik ehhez, van útja-módja annak, hogy valóban homogén hazát teremtsen: egyszerűen lemond azokról a területekről, amelyeket más néptömb lakja. Mint már említettük, Klaus cseh kormánya erre adott tanulságos példát, s hajdan a bécsi döntések^[53] is homogenizálták Szlovákiát és Romániát.

A nagy-Romániára,^[54] nagy-Szerbiára, nagy-Szlovéniára, nagy-Magyarországra vagy nagy-Izraelre való törekvés arra irányul, hogy minden sorstárs olyan államon belül legyen, ahol e nép a többség előjogait élvezi. A más anyanyelvű vagy vallású kisebbséget általában, ha nem nyers elnyomással, az anyanyelvből természetesen adódó hátrányos megkülönböztetéssel hallgattatják el, s ez vagy azonossága feladására vagy szülőföldje elhagyására készteti az etnikumot. Pedig minden nemzeti önrendelkezési jog éppen azon nyugszik, hogy valamennyi őshonos polgárnak joga van a szülőföldjén az anyanyelve által érvényesülni anélkül, hogy identitását fel kellene adnia. Az elhallgattatás, az elnyomás viszont tartósan próbára teszi az országok belső szuverenitását, mert az a sündisznóállásba vonuló etnikumok széles körű elégedetlenségére és békétlenségére vezet. Az államalapítóknak vagy ország-gyarapítóknak manapság szembe kell nézniük azzal a ténnyel: területi hódítások nem vihetők véghez anélkül, hogy ne kellene megfizetni értük a renitenskedő kisebbségek jelenlétével. A stratégiai választás tehát világos: egy ország vagy szabadon "öncsonkítja" magát, hogy mint homogén, egységes nemzetállam létezzen, s az egyöntetű többségi döntés elvén alapuló alkotmányozásnak ne legyen akadálya, vagy le kell mondania az egységállamról. Izrael esete világosan példázza ezt: vagy lemond Palesztináról, hogy a zsidó nép egységes állama maradhasson, vagy le kell vonnia a heterogénségből fakadó alkotmányjogi következményeket.

Minthogy az állam külső szuverenitását érintő mindennemű határrevízióval mind az államon belül, mind a nemzetközi társadalomban nagy erők szegülnek szembe, a monolitikus többség diktátuma folytán az etnikailag heterogén országokban támadó feszültségek a belső szuverenitás alkotmányjogi újraértelmezésével oldhatók fel leghatékonyabban. A központi és más szintű politikai intézmények közötti kompetencia-megosztás árnyalása,^[55] az egyöntetű össznépi többségi döntéseknek a választókerületek újrarajzolásával való és az etnikumok közötti egyetértéshez való közelebb hozása mind-mind az ország belső kohézióját és így külső szuverenitásának megőrzését szolgáló alkotmányjogi eszköz. Ha a nemzeti egységállamokkal szemben a világszerte létező föderációk és konföderációk széles palettáját vizsgáljuk, világos lesz, hogy minden ország az összetételének, geopolitikai helyzetének és fejlődése történelmi fázisának legmegfelelőbb alkotmányformát gondolhatja ki magának, mint például 1867-ben Deák Ferenc tette a Monarchia esetében.

A demokratikus egyenlőséget az egyszerű többségi döntéssel azonosító jakobinizmus apostolainak is be kell látniuk: ez az elv a közvetett népuralom politikai valóságában ritkán fejeződik ki torzulásmentesen. Ismeretes, hogy a választókerületekre osztás, a listás és a kerületi többségi választási rendszerek különböző változatai a politikai pártok és érdekcsoportok előzetes manipulációjának kedvelt színtere.^[56] Ha mármost céltudatosan egy ország etnikai megosztottsága szerint alakítjuk a választókerületeket és más közigazgatási egységeket, s az egyöntetű egyenlőség helyett az analóg egyenlőség elvét alkalmazzuk, amely hatékonyabban vezet a demokrácia alapelvének, az egyetértésnek a tiszteletben tartására, ehhez nem kell az egyöntetű - egy polgár egy szavazat adta - többség bálványát lerombolni, mert az a mai rendszerekben amúgy is csak torzóként^[57] érvényesül. Analóg egyenlőségen itt az értendő, hogy nem tételezzük fel eleve a polgárok azonosságát, hanem figyelembe vesszük ahhoz a közösséghez való elsődleges tartozásukat, amellyel szolidaritást mutatnak a tömbben való szavazással. Ha az egyöntetű többségi döntés elvének vak alkalmazását az alkotmányozás feloldaná, az lehetőséget adna az adott ország geopolitikai tagolására, amelynek révén az etnikai tömbök az elszakadás okozta kenyértörés nélkül a saját anyanyelvükön jutnának szóhoz.

Az 1999. évi svájci alkotmányreformmal összefüggésben érdemes röviden kitérni a svájci modellre. Jean-François Aubert neuchâteli alkotmányjogász, e reform egyik megfogalmazója kommentárjaiban számos tanulságos megjegyzést tett.^[58] Mint ismeretes, Svájc csak 1848 óta konföderáció. Megalakulásakor a lakosságnak csak 18 %-a kapott szavazati jogot, noha ez nem volt többé vagyonhoz kötve. A nők szavazati jogának 1971. évi bevezetésekor a svájci lakosok 70 %-a szavazhatott. Ez 1991-ben az összlakosság 56 %-át tette ki. Szükségtelen megismételni, hogy az egy polgár, egy szavazat elve egyetlen úgynevezett demokráciában sem volt érvényes egyöntetűen az ország teljes felnőtt lakosságára. (Aubert kutatásai azt is kimutatták, hogy ha a lakosság nagyobb részének van szavazati joga, akkor a jogosultak kisebb százaléka járul az urnákhoz, mert a szavazás elvesztette kiváltság adta presztízsét.)

Aubert kétkedő a svájci szövetségi államberendezés átültetésének esélyeit illetően (Ne felejtsük el, hogy Tito hiába másolta le utódai számára a svájci alkotmányt.) Szerinte a szövetségi államok jó működésének bizonyos feltételei vannak. Az összevonással létrejötteknek (például Svájcnak) valószínűbb a túlélése, mint a szétválással konstituáltaknak (lásd a FÁK esetét). A szövetség stabilabb és működőképesebb, ha több mint két államból tevődik össze, s egyik tagállamnak sincs túlnyomó súlya, vagyis az egyes tagállamok népessége az összlakosság 10-20 %-a körül ingadozik. Aubert implicite a svájci államberendezés viszonylagos szilárdságát indokolja, de egyben nem szorgalmazza annak modellkénti terjesztését.

A szövetségi alkotmány szerint mind a négy őshonos közösségnek - a németnek (74 %), a franciának (20 %), az olasznak (5 %) és a rétorománnak (1 %) - az anyanyelve nemzeti nyelv (4. cikkely). Három közülük egyenrangú hivatalos nyelv, míg az új alkotmány szerint a rétorománok anyanyelvükön kommunikálhatnak a szövetségi hatóságokkal (70. cikkely). A Svájc nyelvterületei közötti egyensúlyt valójában a kantonoknak a szövetséggel szemben megőrzött belső szuverenitása teremtette meg, ugyanis a szövetségi intézmények szintjén a nyelvi kisebbségeknek sem a szenátusban (a kantonok tanácsában), sem a nemzetgyűlésben, sem az alkotmánymódosításról szóló népszavazásokon nincs az egyszerű többséggel hozott döntést "blokkoló" lehetőségük (lásd az alkotmány 143-155. cikkelyeit).

Az Európai Uniót sem kímélő szeparatista mozgalmak virágzása azt bizonyítja, hogy egymagában a westminsteri demokratikus intézmények bevezetése sem hoz megnyugtató megoldást az egy államban élő, de különböző önazonosságú néptömbök együttélésére. A népuralomnak az az értelmezése, hogy a többségi döntés elve fejezi ki megfellebbezhetetlenül a népakaratot, csak tovább mérgesítheti a helyzetet, megsokszorozva a széthúzó tendenciákat.^[59]

A demokrácia a polgárok politikai egyenlőségén alapul, amely közmegegyezést, elvi egyetértéssel hozott döntéseket követel meg. Ha egy társadalmat közös múlt és közös jellemvonások alapján közös értékrend, jövőkép és a sorsközösség érzése egységesít, akkor lemondhat a nehézkes konszenzusos döntéshozatalról a többségi döntésmód javára, hiszen így kinek-kinek egyenlő esélye és valószínűsége van arra, hogy időnként - alternatíve - a többség véleményét ossza. Ha viszont a társadalom faji, anyanyelvi, vallási vagy osztályalapon annyira meg van osztva, hogy e törésvonalak szerint tömbökben szavaz, az egyöntetű többséggel való döntés alapelvének az alkalmazása - ahelyett, hogy hatékonyabban valósítaná meg a demokráciát -, a polgárok egyenlőségének megcsúfolására vezet.

A majoritizmus, vagyis a többségi döntés elvének modern fetisizálása az egy tömbben, örök kisebbségben élő népeket és etnikumokat olyan határrevízió követelésére készteti, amely őket hozná az örök többségiség helyzetébe. A népek önrendelkezésének fennkölt kinyilatkoztatása nem megszünteti, inkább krónikussá teszi a politikai válságokat. Jogilag ugyanis nincs meghatározva, hogy az etnikummal szemben mi a nép, amelynek ilyen jogok járnak. Ha a népek önrendelkezésének elvét népszavazási többségi döntéssel érvényesítjük, a többségi diktátum okozta problémákat kiterjesztjük a társadalom politikai elhatárolására is. Minthogy egy nép önrendelkezése nemcsak sajátmagára, hanem a területe (hazája) feletti szuverenitásra is vonatkozik, a népszavazási terület változtatásával a referendum kimenetele önkényesen akár a visszájára is fordítható. Következésképpen a népek önrendelkezését szentesítő népszavazások ritkán hoznak minőségi javulást a demokráciák működésében. Többnyire ugyanis csupán annyi az eredmény, hogy a továbbiakban egy másik kisebbségbe kerülő népességnek kell a többség túlsúlya adta diktátumba beletörődni, mint azt eddig a koszovói helyzet is jól példázza.

A tömbben élő kisebbségek helyzetén tehát általában nem az államok külső szuverenitását érintő határrevíziók javíthatnak tartósan, hanem a belső szuverenitást megváltoztató döntések, amelyek finomítják az egyöntetű többségi döntésekre építő jakobinus egységállam alkotmányos szerkezetét. Az egyes országok - összetételük, politikai fejlődésük és történelmi geopolitikai helyzetük szerint - más-más struktúrát kívánnak meg. Az intézményi egyensúly létrejötte nem várható holmi egységes "európai normáktól" mint égi mannától. Az csakis a résztvevők szívós társadalmi erőpróbáinak és alkudozásainak eredményeként alakulhat ki, - s eközben az is kiderül, melyik embercsoport mennyire ragaszkodik anyanyelvi és más kollektív identitásához.

A saját nyelvvel rendelkező kisebbségek fennmaradását illetően az anyanyelv általános, mindennapos (testületekben, iskolában, tömegközlésben és másutt) munkanyelvként való használata a döntő és kézzelfogható vívmány.

Napjainkban se szeri, se száma a jó hangzású alapítványoknak, amelyek más és más felállásban csatasorba állítják a specialistákat, hogy az államokon belüli kisebbségek robbanékony problémáit szimpóziumokon^[60], konferenciákon részletekbe menően megtárgyalják. A kérdések rendezésére vonatkozó charták és tervezetek - ilyen volt Lord Carringtoné Jugoszlávia számára - papírra vetésében sincs hiány. Ennek az írásnak nem az a célja, hogy ezeket szaporítsa. Nem is kínálunk olyan elvont szintézist, amely akármilyen társadalomban élő akármelyik kisebbséget kielégít. Szkeptikusan hallgattuk nemrég egy nemzetközti értekezleten azt a londoni egyetemi tanár által posztulált tételt, hogy a demokráciákban az anyanyelvi, vallási, faji vagy éppen "asztrológusokból" (alkalmilag) összeálló excentrikus kisebbségek problémáira egyetemes érvényű válasz adható.

Mindenesetre tényként megállapítható, hogy a széteső bolsevista birodalom és a peremén szétbomló - az ENSZ-NATO gondviselése alá került - délszláv szövetség területén most is vajúdó válságos folyamatokat az individualizmus, (elit) kulturalizmus és juridizmus "szentháromságára" alapozó nyugat-európai geopolitika eddig nem tudta megnyugtatóan megoldani (lásd Koszovó státusa), mint ahogy az nem sikerült az EU-n belül Baszkföld vagy Korzika esetében sem. (S vajon az ír szigeti egyezkedés több sikerrel kecsegtet?) A nemzeti kisebbségek kérdése Észak-Írországtól Csecsenföldig terjedő általános európai probléma maradt.^[61]

Írásunk a különféle közép-európai kisebbségi problémák megoldását ígérő elvont magatartáskódex helyett azokra az "egyoldalú", stratégiailag lényeges elvekre, meggondolásokra összpontosítja a figyelmet, amelyek a jelenlegi konkrét történeti és geopolitikai helyzetben a trianoni és párizsi békeszerződés nyomán nagyvonalúan más államok fennhatósága alá rendelt magyarság (önazonos) szociálökológiai fennmaradása számára közvetlenül relevánsak.

Mert tény és való, hogy e békediktátumok paradox módon a Kárpát-medence táján egyetlen homogénnek mondható (nemzet)államot teremtettek, csonka Magyarországot.

A hatékony célszerűséget keresve három kérdéskörre keresünk feleletet:

1. A kisebbségi sorban élő őshonos magyarság fennmaradása számára miért éppen anyanyelvének a mindennapi életben való általános használatának elérése az elsődleges cél?

2. Miért kulcskérdés a többségi döntés elvére épülő demokratikus Európában a többségében magyarok lakta körzetekben az önkormányzat testületeinek és intézményeinek elsősorban ténylegesen magyar "struktúrnyelven" való működtetése?

3. S végül: hogyan lehet ezt az ún. európai normák tejútján lebegő autonómiaképzet árnyékában jogszabályzási és nem jogi, de nem is illegális politikai eszközök összjátékával realizálni?

Az egyéni szabadságjogok maximalizálása a liberalizmus egyik vezérelve, amely igyekszik a társadalmi élet szervezésében a magatehetetlenül világra jövő embernek a születési helyéből és szüleitől származó mindennemű kötöttségétől és kötődésétől eltekinteni. Ez a szociálökológiai valóságtól elvonatkoztatott világkép azt kívánja meg, hogy az ember mindennemű azonossága önakaratából legyen levezethető, hogy az akárhová elvándorolt, bolygó egyén minden alap, eredeti háttér (origin) nélkül is kedvére megválaszthassa azt az (ön)azonosító kategóriát, amelybe pillanatnyi kedve szerint tartozni szeretne (aspirational reference group szemben a membership group-pal)^[62], s az államnak aztán "kutyakötelessége" ezt elismernie, következményeit viselnie.^[63]

A Hobbes, Locke és Rousseau különböző jogbölcseleteit eklektikusan felhasználó, "bizonytalan összetételű etnikai csoportok"^[64] (társadalmak, államalkotó népek, vagyis nemzetek) és egyének jogairól intézkedő álláspont azonban magán visel egy legalábbis az európai őshonos lakossággal bíró társadalmak valóságától idegen "preszociológiai" jelleget. A mi vállalásunk itt az, hogy egy olyan őshonos nép szociálökológiai azonossága szülőföldjén való megőrzésének stratégiájához szükséges releváns ismereteket sorakoztassunk fel, amely saját, sőt sajátos nyelvvel rendelkezik.^[65]

1. A magyarságot az a nyelv, amelyet mint anyanyelvet a magáénak tekint, lényegileg meghatározza. A magyarság fogalomban olyan életérzés és életfelfogás rejlik a számára, amelyet a nemzedékek hagyományait szociálökológiailag összekötő anyanyelv kikovácsolt idiómáiban teljesen kifejez. Az anyanyelv a társadalmi öntudat mélyen ülő hordozója; mint materiális kultúra annak egészét^[66] tükröző kicsiszolt éle.

2. "Nyelvében él a nemzet." Az anyanyelvnek tényleges, de facto, mindennapos teljes körű használata az, amely legjobban, legteljesebben és legkonkrétabban demonstrálja - érvényesülésének foka teszi "mérhetővé!" - a magyar azonosságú közösségek szociálökológiai fennmaradását.

3. Az anyanyelv használata nem egyszerűen és kizárólag, szűkebb értelemben vett kulturális jog^[67], hanem embercsoportoknak szülőföldjén való szociálökológiai fennmaradását szolgáló alapvető eszköz, a megélhetés munkanyelve. Az anyanyelv általános használata nélkül maga az anya- és szaknyelv tanulása is elveszti az őt a társadalom szervezetében megillető helyet, s vasárnapi iskolai kedvteléssé korcsosul. Az anyanyelv értéke éppen mindennaposságában rejlik.

4. A nyelvek - mint a kommunikáció eszközei - az emberi társadalmak szubsztrátumai, s mind származásuk, mind működésük alapján nem egyének, hanem közösségek birtokai, s használatára azon tömbben élő közösségek természetesen formálhatnak jogot, amelyek azonosságát (alanyiságát) az egymás között használt (közös) anyanyelv adja. Ez vonatkozik kifejezetten a Kárpát-medencében területelcsatolás révén különböző kisebbségi sorsokba került, kisebb-nagyobb csoportokban élő magyar tömbökre. Azon egyénnek, aki - mint e sorok szerzője is az 1956-os orosz invázió nyomására, vagy bármilyen más nyomásra - kénytelen-kelletlen elhagyja népcsoportja szülőhazáját, otthonát (és diaszpórát képez), fel kell adnia azt a reményét, hogy kenyerét anyanyelvén keresse meg, és sorsa nem vagy csak nagyon másodlagosan lehet magyar ügy. Így a Regátba, Konstancába elkeveredett székelynek anyanyelvén való megélésre való egyetlen esélye, hogy felkínálnak neki egy erdélyi munkahelyet, s Erdélybe visszavándorol.

Első látásra az anyanyelv használatának mindenki számára való egyéni alanyi jogon való követelése nagyvonalú megoldásnak látszik, azonban alaposabb átgondolás után a kisebbségek anyanyelvi jogainak kiteljesítése és átfogóvá tétele helyett - fonák módon - valójában az ellenkezőjét produkálja: e jog elsekélyesítését és ellehetetlenítését.

a) Ugyanis a mindenhol minden izolált egyénnek alanyi alapon kijáró "elidegeníthetetlen" anyanyelv-használati jog a kisebbség kategóriájához tartozást mint egy negatívumot jeleníti meg, mint az országos többségi vagy hivatalos nyelv nem-beszélését, egyfajta analfabetizmust.

Így a kisebbségi helyzetben lévő egyed leereszkedően csak mint egy hendikeppel "sújtott" egyén érdemli ki a privilégiumot, az úgynevezett "pozitív megkülönböztetést", hogy tolmácsot biztosítsanak számára - ideiglenesen addig, amíg a hivatalos nyelvet el nem sajátítja.

Az ilyen költség megadja az effajta kisebbségi anyanyelvvédelem egész (implicite) burkolt vagy nyílt békés asszimilációs perspektíváját: minél előbb elérendő, hogy ("legalábbis" az új generációnak) az országos többség nyelve, s nem az anyanyelve legyen első (munka)nyelve: következésképpen a szakoktatás nyelve ne az anyanyelv legyen.

Az anyanyelv művelését csak mint a sátoros ünnepeken megjelenő kulturális hobbit tűrik meg, bizonyítva közvetetten az anyanyelven való tanulás feleslegességét.

b) Az ilyen költséges, mesterséges "tolmácshoz való (kivételes) jog" nyilvánvalóan^[68] csak eleve átmenetileg, ideig-óráig tartható fenn, hogy nyájasan "rávezesse" a kisebbséget anyanyelve haszontalanságára, feladására.

A kisebbségben lévő egyének összességének mint egy egyszerű statisztikai halmaznak az anyanyelv-használati joga tehát ezen nyelv pozitív kommunikációs értékét éppen elhomályosítja, sőt kioltja.

c) Valójában az egyes vidékeken többségi tömbben élő azonos anyanyelvű őshonos közösségek nyelvhasználati jogának az elszigetelt bolygó-(be)vándorló egyedek^[69] "tolmácsolási jogából" való származtatása, jogi levezetése egyfajta liberális ideológiai kelepce az anyanyelv fájdalomcsillapítóval való lassú felszámolásához vezető úton.

d) Az átcsatolás következményeképpen más államban jelentős tömbben élő őshonos magyar ajkú lakosság anyanyelv-használati joga éppen azt jelenti, hogy a magyar a magyarral magán és közügyekben egyaránt, egymással anyanyelvén érintkezhessen, intézhesse testületi és más társas ügyeit anélkül, hogy mesterségesen az egyik magyar szavát szlovákra vagy románra kelljen fordítani azért, hogy aztán a másik magyar számára szlovákból vagy románból újra magyarra kelljen visszafordítani. (A tömbmagyarság anyanyelv-használati jogának eme oda-vissza tolmácsolási jogra való redukálása karikatúrába illő helyzeteket teremt, mint ahogyan azt Karinthy jól ismert Herz szalámi körbefordítási sztorija találóan leírja.)

A fő feladat tehát az, hogy elsősorban arra az erőltetett, mesterséges helyzetből eredő problémára keressünk természetes megoldást, amikor együtt, tömbben élő őshonos magyar településeken "nyelvtársaink" közös (köz)ügyeiket, a tanulást, a munkát, megélhetésüket - nem lehet elégszer hangsúlyozni - a legtermészetesebb módon az anyanyelvükön kívánják lebonyolítani egymás között, és tenniük kell/kellene esetleg annak ellenére, hogy azt az államnyelv őrei akadályozzák, vagy egyszerűen tiltani akarják. Tehát itt - a diaszpóra-helyzettől eltérően - egyáltalán nem többletköltséggel járó egyéni kivételezésről van szó, hanem az adott körzetben éppen a gyerekszobában az anyától ingyen elsajátított nyelvnek a mindennapi életben való többletköltség- és többleterőfeszítés-mentes általános használatáról.

Hogy mennyire az anyanyelvnek a közösségek nyilvános, mindennapos eljárási és munkanyelvként való használata adja meg a magyar népközösségek fennmaradásának lényegét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a többé-kevésbé gyors asszimilációra számító többségi nemzetek sovinisztáinak sokkal kevesebb kifogásuk van az ünnepnapi és muzeális hagyományőrzés ellen (főleg, ha ez a magyar nyelvközösségek szívétől távol, a pozsonyi, bukaresti ún. "hungarológiai intézetek" keretében történik), mint az anyanyelvnek tanácskozásokon, híradásban, oktatásban s okiratokon, közzétételben, névadó anyakönyvi bejegyzéseken és helységnevek megjelölésében való használata ellen. Verba volant scripta manent (a szavak elrepülnek, az írás marad) - az államnyelv kizárólagosságának propagátorai a kisebbségi nyelv írásos használata ellen még jobban ágálnak, mint a beszélése ellen, s az anyanyelvű (felső)oktatás megvonásával, legalábbis képletesen, annak (helyes)írás(tudás) nélküli archaikus tájbeszéddé való süllyesztéséről álmodnak.

Ugyanis amíg egy népközösség anyanyelvén tud megélni, s még a városba vándorláskor sem kell nyelvterületét elhagynia, e szociálökológiailag "tősgyökeres", önálló (nyelv)területet képező népességet színváltoztatással csak az egyke fenyegeti. A városok uralása egyébként a jövő, a modernség ügye. Konkrétan hosszú távon a Kárpát-medence magyar töltésének megmaradása Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Beregszász, Dunaszerdahely, Révkomárom és Szabadka magyar többségéhez való ragaszkodásán múlik. Sajnos eddig a bevándorlók nem jöttek eléggé a magyar falvakból, s ezért rontott a (be)vándorlás a magyar városok összetételén. Pedig az RMDSZ egyik vezetője olyan találóan jellemezte a helyzetet 1995-ben: "Ha elindulok Erdély egy bizonyos pontjáról valahová, akkor kétszáz kilométeren át úgy járhatok-kelhetek, hogy magyar szót hallok. Ez erőt ad."

E meggondolások alapján jutunk arra a következtetésre, hogy egy saját nyelvvel rendelkező közösség szociálökológiai azonosságának tartós megőrzése a szülőföld, a nyelvterület anyanyelvű önkormányzásának ügye, amely sem az általános egyéni emberi jogok kategóriájába tartozó ún. "perszonális autonómiából", sem a szűkebb értelemben vett kulturális jogokból le nem vezethető, mert az egyik demagóg módon túl sokat ígér, "bizonyít", a másik meg túl korlátozó.

Olyan politikai-társadalmi berendezés után kutatva, amely valamely területelcsatolás révén más anyanyelvi többségű ország fennhatósága alá került kisebbségi tömbmagyarság fennmaradását hathatósan biztosítja, bukkanunk az autonómia fogalmára. Az autonómia szónak azonban nincs a (nemzetközi) politikai-jogi gyakorlatban egyértelmű meghatározása.^[70] Általában a politikai autonómia az önkormányzat, önigazgatás, a self-government, home rule, devolution, autonomie, décentralisation, Selbstverwaltung kifejezésekkel szinonim.^[71]

Az autonómia szóhoz való görcsös ragaszkodás nem feltétlenül ildomos: egyrészt túl kiterjedt használatánál fogva (vö. perszonális autonómia) úgysem elégséges, másrészt gyakran szeparatista riadalom keltésére is felhasználják (jóllehet francia változatának magyar nemzetközi közjogi fordítása nem más, mint "önkormányzat").^[72]

Az önkormányzat jelentése és formája (a számára kijáró jogszabály-hozatali, -bontó és -pótló, valamint intézkedési, gazdasági szerepkör), önállósági foka, amelyet elnyer/megkap - hogy helyi, földrajzi, történeti "geopolitikai" helyzetek adta kihívásokon úrrá legyen, feladatokat megoldjon - más-más részlegességű lehet. Ugyanígy kialakulása is fokozatos, elérése pedig lépcsőzetes.^[73]

Milyen meghatározott reális döntéshozatali és végrehajtási önállóságra van szüksége egy nyelvi közösség területi egységének, hogy az fel ne morzsolódjon?

Az önkormányzati egységek önállósága a tartományok, államok konföderációja és az egységállamok helyhatósága közötti skálán mozog. Az önállóságnak több dimenziója és ismérve van. Soroljunk fel néhány fontosabb követelményt!

Csak közvetlenül a körzet választotta testületnek vagy hatósági személynek lehet tényleges önállósága, állhat a saját lábán.

Az állami főhatóság és a helyhatóság jogszabályzási hatáskörének megosztása dönti el az önállóságot, főleg ami a közjogi "nyelvhasználat-választást" és az oktatási nyelvet illeti. Alapvető, hogy a megosztásnál a fel nem sorolt "szuverenitások", hatáskörök melyik félre maradnak.

A határozathozatalnál fontos, hogy van-e a helyhatóságnak saját hatáskörében mérlegelési joga. A végrehajtásnál pedig az, hogy rendelkezik-e saját rendfenntartó közeggel és helyi (esetleg választott) igazságszolgáltatással.

A gazdasági önállóságot a saját vagyon, a direkt adóztatás mértéke és a szabad költségvetés határozza meg.^[74]

A közigazgatás logikájából kifolyólag fontos, hogy az önkormányzás minél magasabb szinten valósuljon meg, mert valamely települési önkormányzat - még a szubszidiaritás elvének szigorú tiszteletben tartása esetén sem - várhatja el ugyanolyan hatáskörök decentralizáció révén való ráruházását, mint egy járás vagy megye.

Végül a decentralizáció élesen megkülönböztetendő a dekoncentrációtól. Ez utóbbi látszatdecentralizáció, s abban áll, hogy a központi hatóságok szerveit földrajzilag széttelepítik (delokalizálják) anélkül, hogy azok valóban - a szubszidiaritás elve szerint - a közvetlenül érdekeltek, a helyi lakosság saját ügyeiben való önálló döntéshozatalát növelnék. Így pl. egy prefektus (főispán) vagy szubprefektus akárhol is van, s akármennyi ügyet intéz maga, jogosítványa alapján mindig központi döntéseket hajt végre, s ha delegált hatalmát túllépi, feladatkörének ellátása az állami főhatóság nemtetszésével találkozik, visszahívhatják, hiszen kinevezett tisztviselő.

Mármost pontosabban az önkormányzás miben szolgálhatja az anyanyelv általános, nyilvános közéleti használatát?

Félreértések elkerülése végett kiemelendő, hogy a tömbmagyarság anyanyelvének közéleti használata, a magyar nyelv mint a közügyi struktúra (munka)nyelve a tét. S ez egyáltalán nem tévesztendő össze azzal a követelménnyel, hogy a magyarok a közintézményekben számarányuknak megfelelően legyenek képviselve.^[75] Ugyanis számos többnyelvű államban az anyanyelvi kisebbségek a közhivatalokban többségben vannak, de az állami előírások önmaguktól annyira elidegenítik őket, hogy még egymás között - és az ügyfelekkel is - az úgynevezett államnyelven való érintkezésre kényszerülnek. Márpedig az anyanyelv használatának elérése nélkül minden decentralizáció a magyarság fennmaradása szempontjából "tárgytalan" erőfeszítés.

Számos írásunkban kifejtettük már korábban, hogy a demokrácia az egyenlőség és a meggyőzés által elért megegyezés, egyetértés elvére épül^[76], s a többségi döntés mechanikus elve ezt csak a nyelvileg vagy másként nem alapvetően megosztott társadalmakban biztosíthatja. Mégis, ahogy Szlovákiát azért hívják Szlovákiának, mert többségében szlovákok lakják, s Romániát Romániának, a westminsteri demokráciát követő Európán belül a kisebbségi anyanyelv de facto használatának legitimizálása számára még a legjobb érv, hogy - ha már, akkor - a többségi elv egyetemesen alkalmazandó, vagyis olyan körzetekben, ahol a magyar van többségben, az legyen az elsődleges köznyelv.

Az ésszerű szervezés szubszidiaritási^[77] elve megköveteli, hogy a közügyeket közvetlenül azon, az érdekeltekhez legközelebb fekvő alsó szinten szabályozzák, intézzék és hajtsák végre, amelyet az általános koordináció követelménye még megenged.

Az anyanyelvű önkormányzás (önszabályzás) olyan társadalmi berendezkedés, amely lehetővé teszi - kényelmességi, gazdasági és általában a bon sens (józan ész) okán - az élethez szükséges kapcsolatok minél nagyobb, mondhatnánk, java részének azon a nyelven való lebonyolítását egy közigazgatási egységen belül, amely az érdekelt körzet zömének anyanyelve, vagyis azon a nyelven, amelyet a többség természetes módon a legkönnyebben és legfélreérthetetlenebbül beszél.

Az Európa Tanács (ET) 1201-es Ajánlásával összhangban a szlovák-magyar alapszerződés által "törvényesített" 11. cikkelyének alkalmazása jogalapot teremt a magyar többségű körzetek különleges jogállású önkormányzására.

Figyelembe kell azonban venni (főleg) az újdonsült - vagy éppen háborúskodó - nemzetállamoknak a többségi döntés elvét kihasználó kizárólagossági törekvéseit, S ezért a politikai pragmatizmus elve alapján legcélravezetőbbnek az a stratégia látszik, amikor a helyhatósági önkormányzatok (a helyi népességi adottságoknak megfelelően) a közügyi nyelvhasználatnak a saját hatáskörükben való megválasztását igyekeznek elérni. Az ilyen történelmi helyzetekben tehát a kisebbségi anyanyelv használata szempontjából a legkívánatosabb a maximális dereguláció, nevezetesen az, hogy nincs/ne legyen alkotmányosan meghatározott kizárólagos hivatalos nyelv.

Ami az "európai normalizálást" illeti, a tovább bővülő Európai Uniónak máris majdnem két tucatnyi hivatalos, ha nem is munkanyelve van, több mint akármelyik más nemzetközi szervezetnek, az Európa Tanácsot és az ENSZ-t beleértve.^[78]

A különböző országok közügyekben használható nyelvek átfogó vizsgálata azt mutatja, hogy azok sem megjelölésükben, sem kiterjedésükben nem egységesek.

Svájcban az 1998-as alkotmány 4. és 70. cikkelye szerint szövetségi szinten 3 "hivatalos" nyelv van, de 4 "nemzeti", Grönlandban a dán mellett a grönlandi eszkimó a "fő hivatalos nyelv",^[79] Dél-Tirolban^[80] az olasszal (mint hivatalos nyelvvel) a németnek egyező státusa van^[81], míg az Aoste völgyében az olasz és a francia alternatív közjogi nyelv^[82]. A finnországi Åland-szigeten a svéd nyelv státusa^[83] a példatárban érdekes megoldást jelent. Kanadában két szövetségi nyelv van, míg egyes tartományokban csak egy.^[84] A "kimúlt" trieszti statútum (1947. II. 10.) eredetisége abban áll, hogy az olaszt és a szlovént hivatalos nyelvvé teszi e területen, de emellett az alkotmány megengedi, hogy meghatározott körülmények között a horvát is mint harmadik hivatalos nyelv használható legyen.^[85] A flamandok és a franciák főleg Brüsszelért folyó közismert vetélkedése elhomályosítja a nemzetközi köztudatban, hogy Belgium mintegy százezer német lakta Eupen-Malmédy vidékén a német is közügyi nyelv, annak ellenére, hogy az kevesebbnek, mint az összlakosság 10 százalékának az anyanyelve.^[86] A vegyes nyelvterületeken a kisebbség nyelvét "kiegészítő nyelvnek" hívják.

A környező országok közül a magyar anyanyelvűek jogi helyzetét elfogadhatóan csak az 1993-as szlovén alkotmány rendezi, amelynek 5. cikkelye szerint "az állam védi és biztosítja az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait", míg a 11. cikkely szerint "Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon közösségek területén, ahol az olasz és a magyar nemzeti közösség él, az olasz vagy a magyar is hivatalos nyelv." Nagyon lényeges, hogy a magyar nemzeti közösség anyanyelve név szerint van megemlítve, nem egyszerűen a "kisebbségek" és az ahhoz tartozó személyek negatív (vagyis nem szlovák, nem román, nem ukrán) statisztikai kategóriahalmazaként.

Az eddig elmondottak nyomán a magyar nyelvű önkormányzás számára milyen lehetőségek, stratégiai elképzelések kínálkoznak?

Az 1992. XI. 5-én az ET által elfogadott nyelvi (keret)szerződés címe: Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája. A nemzetközi tapasztalat a kisebbségben lévő nyelvek fennmaradásának a jogi feltételeit illetően azt mutatja, hogy ha és ahol a kisebbségnek nincs arra reális politikai esélye, hogy összállami szinten a többség és a kisebbség(ek) nyelve teljesen egyenlő mértékű hivatalos státust nyerjen, célravezetőbb stratégia a nyelv regionális hivatalosságáért küzdeni utópiák helyett. De még ott is, ahol ez a törvényes egyenlőség létrejött, mint a svájci és a kanadai szövetségi államban, a kisebbségi nyelvnek mindig van egy autonóm, sajátos regionális többségi bázisa, ahol használata kizárólagos vagy legalább elsődleges.^[87]

Különösen olyan egységállamon belül, ahol egy nemzet az anyaország képletében fejezi ki azonosságát, a regionális többségű kisebbség anyanyelvének az egész országra kiterjedő egyenlősége aligha lehet reális politikai célkitűzés. Következésképpen az utódországokban élő magyarság anyanyelvének csak regionálisan nüanszírozott közügyi használatát érheti el, mégpedig úgy, hogy azokban a körzetekben, ahol többségben van, a magyar de facto az elsődleges közügyi nyelvvé válik, vagyis a magyar előnyt élvez. Még ezt is csak szívós erőfeszítés árán lehet megvalósítani, mert a nyelvhasználatnak kétségtelenül hatalmi vetületei vannak, s ez a belső szuverenitáson való valamelyes osztozkodást jelent.

Az 1978-as spanyol^[88] alkotmány többek között arra tanít, hogy azon nyelvek jogainak a regionális elismertetése könnyebb, amelyek az ország "főnyelvével" egy családot alkotva "átérthetők", mint a kasztíliai és a katalán, vagy a szlovák^[89] és a cseh. Ennek megfelelően a legnehezebb eset az, amikor a kisebbség nyelve feltűnően más írásmódot használ (amely egy másik civilizációhoz köti). Ez az eset a Vajdaságban és Kárpátalján. Még szerencse, hogy a 20. században Walachia (Oláhország) áttért a cirillből a latin írásmódra (körülbelül egy időben azzal, hogy Törökország elhagyta az arab írásmódot).

A többségi döntés elve eluralkodásának elfogadása - kénytelen-kelletlen - arra késztetheti az egyes területeken többségben lévő kisebbségeket, hogy a közigazgatási határoknak ilyen alapon való módosítását követeljék. Ez azonban kétélű fegyver. A meglévő közigazgatási egységeknek a többségi nemzet törvényhozása által való átszervezése, "racionalizálása" ugyanis a beolvasztásnak egyik legfondorlatosabb s egyben leggyakoribb eszköze. Feldarabolják, eltüntetik éppen azon körzeteket, ahol egy kisebbség még többségben van.

Tanulságos példa erre a Felvidék. Csehszlovákia megalakulása óta hétévenként volt területi átszervezés. Mindig olyan irányban, hogy a magyarság ne kerüljön egyik körzetben se többségbe, sőt ha lehet, a lakosság 20 százalékát se érje el, mert ez már kisebbségi kollektív (többlet)jogokat adhat. Szlovákia ezt az asszimiláló gyakorlatot az ország észak-dél irányú adminisztratív feldarabolásával igyekszik beteljesíteni, jóllehet a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (7.1.b) és az Önkormányzatok Európai Chartája (§ 5) az etnikai összetételt változtató területi átszervezést együttesen tiltja. Ma az EU megkívánta regionális területi összevonást újra a magyarság érdekeit sértve törekednek megvalósítani, s elejét venni annak, hogy a dunaszerdahelyi, galántai, vágsellyei és révkomáromi járás egy megyét alkosson.

A jelenlegi nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy - talán Belgiumot és a svájci Jura kantont kivéve - olyan békés körzethatár-átrajzolás nem történt, amely azt célozta volna, hogy népszavazás vagy egyszerű népszámlálás révén a körzetek nyelvileg homogénebbé váljanak.^[90]

Ahogy nincsenek egyébként egyetemes nemzetközi egyezmények a népek önrendelkezési jogára vonatkozólag^[91], arra, hogy népszavazás révén bármely "nép" elnyerheti egy államtól való elszakadását, úgy arra sincs általános tilalom, hogy egy független ország területi egységeit újraossza. Így a helyi többségben lévő, fenyegetett kisebbségeknek a helyzet megőrzése a mentőöve, tehát az, hogy egyes nemzetközi szerződések a népesség etnikai összetételét megváltoztató átszervezést - a lakosság megkérdezése nélkül - tiltják.^[92]

Mivel egy elvet és az ellenkezőjét egyszerre nem lehet érvényesíteni, sokkal helyesebb politikai stratégia a jelenleg magyar többségű közigazgatási egységek határainak és népességi összetételének védelmére összpontosítani az erőfeszítéseket, és ott, ahol a magyar többség ingatag, mint például Marosvásárhelyen, az elvándorlásnak - és az egykének! - elejét venni, s a falvakból és a szórványból a magyarság odavándorlását előmozdítani.

Az anyanyelv használata komplex vektorok hatásának kitett társadalmi erőtérben játszódik le, s nem egyszerűen különböző szintű jogszabályok (deduktív) alkalmazásának a játszótere - minthogy az anyanyelv adminisztratív-közigazgatási használata sem jelenti szükségképpen a "csúcsot" (vö. ezt az angol mint "második" nyelv elterjedésével.). Az anyanyelv széles körű, lehetőleg teljes körű használata mindig politikai-társadalmi harc eredménye, amelyben a törvényhozás az egyik eszköz.

Mint elöljáróban leszögeztük, a magyarság Kárpát-medencei szociálökológiai fennmaradása azon múlik, hogy a (többségi) tömbmagyarság anyanyelvével "körkörösen", mindennap nyilvánosan élhessen (beleértve a körzet közügyeit). Csak ez ad értelmet az anyanyelv elsajátításának, élő nyelvként való továbbadásának.

Hogy anyanyelvét egy nemzeti kisebbségi közösség megőrizze, ahhoz elsősorban saját szociálpszichológiai gátlásait kell legyőznie. Nevezetesen szükséges az az eltökéltség, hogy az ismeretleneket a tömb-magyar települések közterein, hivatalaiban, üzleteiben kezdeményezően elsősorban magyarul szólítsák meg. Ehhez nem kell se ET-s, se alapszerződési, se állami jogosítványra várni!^[93] Hibás tehát egyoldalúan az adminisztráció nyelvére összpontosítani a politikai munka figyelmét: szociológiailag szólva, a magyart egyértelműen a "körzet környezetnyelvévé" kell tenni!

Mindenekelőtt azt a többé-kevésbé nagy teret, ahol azt semmilyen törvény nem tiltja, a nyilvános életet de facto kell beszélt és írott magyar szóval és aktivitással teljességgel kitölteni. A magyar nyelv ügyét dinamikusan kell kezelni: a nyilvános - gazdasági, kereskedelmi, munkahelyi, tömegközlési, társadalmi - életnek hitvalló kitöltése a történelemben már csodákat művelt, meggyőzve a többséget, hogy e nyelv kiirthatatlan. A politikai tett mindig kész helyzetek jogi kodifikálására, elfogadtatására irányul és nem fordítva. A magyar nyelv tényleges Kárpát-medencei használata tehát nem egy Strasbourgból vagy Pestről jogcikkelyek formájában leszálló manna, hanem mindennapi "utcai" jelenség; ugyanis a helyileg többségben lévő kisebbségi nyelvcsoport bizonyos értelemben birtokon belül van, s ha ez nem tetszik a másiknak, nem akarja a magyart megtanulni, neki kell fűhöz-fához futnia orvoslásért. Azonban ez a procedúra időigényes, fárasztó, s a kimenetele bizonytalan.^[94]

Mivel valamely jogállamban minden, ami nem tilos, nem előírt, az szabad, az egykamarás többségi döntésű egységállam esetében a szabadelvűek elsősorban nem az egyéni jogokon alapuló kisebbségi törvény vagy nyelvtörvény előmozdításával segíthetik elő a kisebbség csoportos fennmaradását, hanem egy liberális deregulációval.^[95]

Elsődlegesebb feladat tehát a jogszabályzási szabad teret, no-man's-land-ot magyar kommunikálással minél teljesebben kitölteni, mint jog- és rendszabályzási követelésekkel előállni esetleg anélkül, hogy ehhez a magyarság mozgalmai átgondolt stratégiát, taktikát, cselekvési tervet dolgoztak volna ki.

A legtöbb követelés valóban a belső szuverén hatalom döntési és akciószabadságán való osztozást jelenti. Következésképpen természetes ellenállásba ütközik. Így volt és van ez nemcsak Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában, hanem Finnországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Észak-Írországban is. A követelésnek ezért csak akkor van valamilyen foganatja, vagyis vezet alku után megegyezéshez, ha visszautasítása esetére a kérőnek-megkövetelőnek van a gyermeteg siránkozáson, "búsmagyarkodáson" túl életképes sakkhúzása, stratégiai alternatívája.

Ilyen alternatíva például a munkásmozgalom számára a sztrájk.

A "nyelvtársak" számára ilyen lehet a "nyelvsztrájk", mint végső politikai eszköz; nevezetesen egy paktum a kisebbségben lévő magyar képviselők között, amely szerint a parlamentben csak magyarul beszélnek, míg csak egy monopolisztikus totalitárius oktatási vagy nyelvtörvény le nem kerül a napirendről, vagy nem fogadják el a javasolt módosításokat. Határozott lépések nélkül ugyanis a politikai porondon az erősebb fél ritkán hajlandó egyezkedni.

Ami a politikai alkukból eredő kompromisszumot illeti, az egy anyanyelvű közösségek körzetei nyelvhasználatát védő jogszabályok arzenáljában - mint ismeretes - vannak (jog)érvényes többoldalú egyetemes és regionális (európai), valamint kétoldalú nemzetközi szerződések. Ezenkívül vannak még "paralegális" eszközök mint ünnepélyes nyilatkozatok, ajánlások, szerződéstervezetek, amelyek betartásáról valamelyest a nemzetközi közvélemény nyomása gondoskodik, s a nemzetközi szokásjogba is beépülnek (Hannum id. mű, XIX. old.). Mindazonáltal az utóbbiak "jogereje" a megerősített szerződésekével nem ér fel. Nemzeti szinten az alkotmány, törvények és törvényerejű rendeletek nyújtanak védelmet - vagy tartalmaznak (kizárólagosság megkövetelésével) többé-kevésbé burkolt tiltást.

Korunk összes többé-kevésbé szerencsés körülmények között megfogamzott és megfogalmazott európai nemzetközi egyezményének visszatérő közös kitétele, hogy elítél minden olyan intézkedést vagy törvényt, amely egy anyanyelvi kisebbség meglévő szabad nyelvhasználatát korlátozza, csökkenti, (szokás)jogait megnyirbálja. Ezért elsődlegesen elengedhetetlen a már meglévő jogok védelme.

Ebben az összefüggésben értékeljük röviden az alapszerződéseknek a magyar anyanyelvű önkormányzás és önigazgatás elérésére vonatkozó relevanciáját, jelentőségét.

A kárpátaljai magyarság sorsát érintő ukrán-magyar alapszerződést már 1991-ben aláírták, azt remélve, hogy az biztosítja az ottani 200 000-es, főleg a beregszászi járásban élő magyarság közös ügyeinek anyanyelven való önálló lebonyolításához az intézményes feltételeket. 1991-ben Kárpát-Ukrajna hányatott vidékét^[96] a kijevi parlament kisebbségi törvény-tervezete területi nemzetiségi önkormányzattal kecsegtette. A simulékony magyar tárgyalófél - mint sok más esetben - ezúttal is áldozatul esett annak a régi tárgyalási taktikának, amelynek alapján a másik fél, ez esetben a határok "örökösítése" érdekében, tényleges engedményeket csikar ki az ígéretek mézesmadzagának megcsillogtatásával, tervezetekkel, amelyeket aztán a szerződés megkötése után egyszerűen levesznek a napirendről, vagy a lényegét kilúgozva annyira módosítják, hogy még csak gazdasági szabad övezet^[97] sem lesz a beígért Magyar Autonóm Körzetből - nem is beszélve egész Kárpátalja önkormányzatáról. Ennek ellenére ezt az alapszerződést Magyarország minden fenntartás nélkül - az akkori kormánypártok sorainak szétzilálása árán is - 1993-ban ratifikálta.

Ilyen tapasztalatok, előzmények után jött létre a magyar-szlovák egyezmény.

1. Magyar szempontból a szerződés ékköve a 15 cikk 4. b pontja, amelyben a magyar kormánynak sikerült "visszahalásznia"^[98] az ET 1201. (1993) számú ajánlását. Ennek 11. pontja azon őshonos nemzeti kisebbségi lakosságnak, amely többségi tömbben él, különleges jogokat ír elő arra vonatkozólag, hogy megfelelő helyi vagy autonóm közigazgatással vagy különleges státussal rendelkezzen (az állami törvényekkel összhangban). Ezen cikkelyt az alapszerződés szlovák nemzeti joggá teszi. Mindazonáltal megfogalmazásában "alkotmányjogi jellegű" és még nem tételes "self-executing"^[99] jogszabály, amely a szerződő felek további pontosítása nélkül közvetlenül lenne alkalmazható.

Ezzel kapcsolatban a magyarság teendője nyilvánvaló: a magyar-szlovák vegyes bizottsággal karöltve (15.6.) e magyar anyanyelvi körzetek jogi és tényleges berendezésén munkálkodni. Nevezetesen a szlovák kormánytól számon kérni, hogyan akarja a regionálisan többségben élő utód-országi magyarság különleges státusát megvalósítani, vagyis a "11-es kakukktojást kikölteni". Az alapszerződés 15.4.b cikkelyéhez hozzáfűzött, a jogok "individualizálására" utaló félmondatnak nincs valódi jogi következménye; de arra utal, hogy a szlovák kormány az 1201-es Ajánlás 11. - és 12.^[100] - cikkelyének önkormányzati koncepcióját nem spontán módon, hanem csak harcok, konfliktusok árán fogja alkalmazni. A 11. cikkely azon megszorítása, hogy e jog csak a nemzeti törvények keretében alkalmazható^[101], "szinte" elesik azzal, hogy az alapszerződés ratifikálásával az maga törvényerejű.

2. Az alapszerződés mind tartalmában, mind tételes megfogalmazásában, mind a végrehajtást biztosító mechanizmusok kérdésében elmarad az indokolt elvárásoktól. Stratégiailag szerencsésebb lett volna a magyar kormánynak meglévő európai (alap)szerződésekből mint példákból kiindulnia, s nem úgynevezett "európai normákat" emlegető dokumentumokból. Ezek a multilaterális szerződések általában saját implicit bevallásuk szerint^[102] is csak küszöbértékeket jelentenek. Olyan biztonsági hálókról van szó, amelyek az egyes jogaikért harcoló kisebbségi akrobatákat attól látszanak védeni, hogy erőszakos asszimiláció ne terítse le őket.

3. Ha már az alapszerződés az európai chartákra épült, akkor a bevezetésbe és a 15. cikkelybe az európai keretszerződésekből átmásolt egyes előírások helyett sokkal megnyugtatóbb lett volna az alapszerződés által az utódállamokat arra kötelezni, hogy pontosítottan csak minimális fenntartásokkal^[103] iktassák nemzeti törvénybe a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartá-ját (148/1992) és az Önkormányzatok Európai Chartá-ját (122/1985). Ugyanis e kettőnek legszigorúbb alkalmazásából a nyelvterületi autonómiát össze lehet rakni, méghozzá a kollektív jogok körüli "jogbölcseleti csetepaté" nélkül.

4. Az alapszerződés hiányosságai és az árulkodó, sokszor esetlen megfogalmazások egyrészt a koraszülöttségre, másrészt sántító alapfilozófiájára vezethetők vissza.

A szerződő feleknek ugyanis el kellett volna ismerniök, hogy egy konkrét történelmi helyzetre akarnak békítő választ adni, amely az egyoldalúan nagyszámú magyar kisebbséget eredményező területátcsatolásból keletkezett.^[104] Ezért lett volna helyesebb kiindulópont hasonló nyugat-európai helyzetekre alkalmazott (az ålandi svéd és a dél-tiroli német ajkúakra vonatkozó) szerződésekből mint mintákból^[105] kiindulni.

A vesztes háborút követő két párizsi békediktátum után az 1995-ös párizsi stabilizációs konferencia (ütem-)diktátumát most már szabadon elfogadó, "másodszor felszabadult" Magyarország erőltetett menetben nem választhatta azt a gondos munkával és kemény egyezkedésekkel kikövezett, évtizedekre kinyúló utat, amely az olasz-osztrák békeszerződéstől ennek az alapszerződésnek az úgynevezett dél-tiroli (operatív) csomag-egyezményéhez vezetett. Annál is elfogadhatatlanabb a szlovák-magyar alapszerződésben a tételes operatív mellékletek hiánya, mert a katonai (4.2.) és környezetvédelmi (9.2.) kérdéseket mégis "külön megállapodás" szabályozza. E hiányosságot a kisebbséggel foglalkozó 15. cikkely részletessége sem tudja ellensúlyozni.

Mármost egy területelcsatolásból származó utódállammal kötött alapszerződés lényege, hogy az új állam természetes történelmi létbizonytalanságát határgaranciákkal csillapítják, míg cserébe a kisebbségbe került nagy őshonos néptömb bizonyos belső önállóságot kap. Ehelyett az alapszerződés igyekszik "vakon szimmetrizálni" a szlovákiai tömbmagyarság és a magyarországi (kistelepülési sziget- és) szórványszlovákok egyéni jogai között. Így redukálódnak^[106] az anyanyelv-használati jogok gyakorlatilag arra, hogy azok a kisebbséghez tartozó egyéneknek, akik nem beszélik a "hivatalos nyelvet", joguk van tolmácsolásra, esetleg ideig-óráig kétnyelvű oktatásra.

A 12. 6. cikkely ügyetlenül egyenesen a "másik állam nyelvét" említi, kvázi megerősítve azt, implicite még "alájátszva" a szlovák államnyelv monopóliumának.

5. Ami az alapszerződésben vállalt kötelezettségek jóhiszemű megvalósítását és számonkérését illeti, az egy meghatározatlan számú tagozatból álló és csak ajánlási joggal felruházott vegyes bizottságra (15.6.), valamint a két államfő évenkénti egyezkedésére hárul. S kötelező nemzetközi döntőbíráskodás sincs meghatározva (5.3. és 21.2.).^[107]

Az alapszerződések hiányosságai újra emlékeztethetik a magyar kormányt arra, hogy az ördög a részletekben van elásva, és a tárgyalások eredménye csak az utolsó pillanatban válik véglegessé.

A kisebbségi sorba került magyarságnak szülőföldjén önazonossága elvesztése nélkül való fennmaradása se nem egyéni jogi, se nem kulturális jogi, de még csak nem is kizárólag törvényhozási kérdés, hanem egy átfogóbb szociálökológiai feladat. "Nyelvében él a nemzet", s az anyanyelvnek a közösségben a megélhetésért folyó mindennapos közös harcban való hasznosítása ad pozitív értelmet; különben használata tolmácsolásra, illetőleg sátoros ünnepek folklór kultúrestjeinek kirakateseményeire szorítkozik. A szociálökológiai fennmaradáshoz pedig egy olyan kontinuumot kell teremteni^[108], ahol anyanyelvének használata ténylegesen a társadalmi élet minden területén, ha nem is kizárólagos, de legalább elsődleges. Mégpedig oly módon, hogy a magyarság az adott körzeten belül előnyben legyen, nyelvváltoztatás nélkül meg tudjon élni, minden szinten módjában álljon kibontakozni, és ha szükséges, lehetősége legyen faluról a városba átköltözni. Ennek elérése a jelenlegi Európában főként a kisebbségi közösségek saját politikai-társadalmi erőinek - törvény nem tiltotta - mozgósításán, sokoldalú, intenzív kiállásán, kezdeményezésén múlik. A nemzetközi szervezetek és a (Magyarországgal mint hátországgal fedezett) kétoldalú szerződések is csak kiegészítő-szubszidiáris befolyást gyakorolhatnak - ahogy a blokk-többség uralta nemzeti parlamentben játszott törvényhozói munka sem címszerep, mert a törvények is csak a több színterű politikai csatározások adta társadalmi békekötés eredményhirdetői.

Nincsenek abszolút természetjogi elvek arra vonatkozólag, hogy valaki maga választotta "életútját" feltétlenül az anyanyelvén járhassa be. Ám ez az írás azzal az - Európában abnormális - helyzettel foglalkozik, hogy vannak olyan elcsatolt magyar települések, sőt járások és megyék, amelyekben még a többségben lévő magyarság sem használhatja a nyilvános életben rendszeresen az anyanyelvét.

Itt most minden búsmagyarkodás, szónoklás nélkül arról lesz szó, hogyan járuljunk hozzá a vesztett háborúk okozta visszásságokat megváltoztató akcióprogramhoz külföldi példák és a nemzetközi joggyakorlat elemzése útján. Tehát világosan kijelölt célokról, "példás" megoldásokról, hatékony eszközökről, alkalmazható utakról-módokról ejtünk szót.

A cél az, hogy az utódállamokban élő magyarok többsége számára biztosítva lehessen, hogy életük java részét anyanyelvükön élhessék meg - munkában, közéletben, szórakozásban - anélkül, hogy életpályájuk megcsonkulna, előmenetelük csorbát szenvedne; s hogy ugyanez leszármazottaiknak is biztosíttassék, magyar nyelvű oktatással az óvodától a doktorátusig.

Miért kell az anyanyelv használatára összpontosítani a figyelmet?

1. A kommunikáció minden társadalmi együttélés szubsztrátuma.

2. Az embereknél az (anya)nyelv a társadalmi öntudat elsődleges hordozója. (Ezt legjobban a diaszpóra tudja.)

3. A nyelv, a szóértés nemcsak a kulturális együttérzésnek, hanem az egész szociálökológiai együttélésnek, megélésnek alapja.

4. Ahol egy (anya)nyelvet a mindennapokban köznyelvként nem lehet vagy nem akarnak használni, ott annak tanulása luxussá válik, kedvteléssé csökevényesül.

5. A nyelvhasználat konkrétan érzékelhető, megfigyelhető. A kisebbségekkel kapcsolatos diszkrimináció elsősorban nem a foglalkoztatási arányszámukkal mérhető, hanem sokkal inkább azzal, hogy ők is, mint a többiek, saját anyanyelvükön dolgozhatnak-e vagy sem, illetve milyen mértékben.

Egy valláshoz elég Isten és egy hívő - az meglehet egyház nélkül -, de a nemzet "nyelvében él", s az anyanyelv "közhasználati joga" kollektív jog, amely így eleve függ a beszélők viszonylagos számától, területi koncentrációjától, valamint őshonosságuktól. (Sajnos, e három mennyiség egyike sem diszkrét, hanem folytonos nagyságra utal, s így jogi alkalmazásuk mérlegelés kérdése.)

E megkerülhetetlen szociológiai igazság abból derül ki, hogy az önrendelkezési jog a többségnek jár ki, s Szlovákiát lakosságának viszonylagos száma nyomán nevezik Szlovákiának. A számszerű többség, főleg a "Westminster-demokráciákban" jogcím a hatalomra, s egyben a jog és a hatalom érvényesítésének az eszköze.

A "nemzet"-közi élet vagy 200 államnak nevezett országának csak egytizede tekinthető egynyelvűnek, és ezeknek is több mint felében (1988-ban) a fő nyelv a lakosság egyötödének nem anyanyelve.

Svájc és Kanada is az utóbbiak közé tartozik. Milyen alkotmányos megoldást találtak rá és hogyan, milyen történelmi folyamatban? S mit tanulhat ebből az utódországok Kárpát-medencei magyarsága, amely jelenleg is két szék között ül, mivel egyrészt nem asszimilációra érett elenyésző kisebbség, másrészt nem éri el a mágikus arányszámot, a lakosság egynegyedét?

Svájccal tehát nem önmagában, mint valamiféle különlegességgel foglalkozunk, hanem csak annyiban, amennyiben a magyaroknak okulásul szolgálhat - a szociológia tolvajnyelvén szólva - mind "ideáltipikus" alkotmányával, mind "reáltipikus" gyakorlatával.

Dióhéjban: Svájc történelmileg négy német kanton (vármegye) szövetségének fokozatos kiterjedéséből nőtt össze, s lett húsz kantonból és hat félkantonból álló konföderációvá. Francia és olasz nyelvterületek meghódítása révén vált ténylegesen többnyelvűvé. A nem német nyelvek hivatalos elismerése először a kantonok alkotmányaiban történt meg (vö. Freiburgéval), s a kantonokkal való érintkezésre vonatkozott, és csak 1848-ban jelent meg a szövetségi alkotmányban. Ebből is látható, hogy a kantonhatárokat nem tudatosan, a nyelvhatárokat követve húzták meg - inkább a vallás, mint geopolitikai faktor hozta létre őket (lásd a félkantonokat). Az 1999-es Szövetségi Alkotmány szerint a kantonok a szövetség keretében függetlenek (3. és 47.§).

A nyelvi okokból való szétválás egyetlen példája Jura kantonnak 1979-es, népszavazás révén való létrehozása. A francia nyelvű Jura-vidéket a bécsi kongresszus (1815) csatolta Bern kantonhoz. S magának a kantonnak - a Jurának - az országon belül való létrehozása is több évtizedes, bombamerényletekkel tűzdelt, szívós politikai harcba került, mert (az egynyelvű) Németország (29. és 118.§) és az USA alkotmányával (V.§) szemben a svájci alkotmány nem ismer új kanton létrehozására vonatkozó eljárást. E harcban egyébként a francia kantonok egyáltalán nem nyújtottak egyértelmű segítséget jurabeli "nyelvtársaiknak". Így is, a népszavazási egységek önkényes szétvágásával, sikerült a hat jurai járásból hármat Bern kantonnak megtartania - egyelőre. De e politikai folyamatnak még nincs vége.

Mi a jelenlegi jogi és tényleges helyzet a négynyelvű Svájcban?

Svájc 1999-ben elfogadott új alkotmánya 4. cikkelye szerint négy nemzeti nyelve van - a német, a francia, az olasz és a rétoromán -, az első három egyúttal hivatalos nyelv, de kivételesen még a rétoromán is használható hivatalosan (70. al 1.).

A 188. al 4. cikkely még azt is előírja, hogy a Szövetségi Bíróságban, amely azonban nem alkotmánybíróság, mindhárom nyelvnek legyen képviselete.

Megjegyzendő, hogy Svájc 1874-es alkotmányát átlagban tizennégy havonta módosította a nép. 1938-ban - paradox módon - Hitler azon fenyegetése nyomán, hogy Svájcot felosztja a három "nyelvrokon" szomszéd között, a 116.§. 1. pontja új fogalmat vezetett be; nevezetesen, hogy az országnak négy nemzeti nyelve van, a rétorománnal. Így elismerte, hogy bár a szövetségi ügyekben elvben a három hivatalos nyelvet egyenlően lehet használni, a Graubünden kantonban kb. 50 000-es kisebbség beszélte rétoromán is hivatalos - szövetségi szinten kisebbségi - nyelv, amely külön védelmet igényel. E védelem egyébként hatástalan rezervátumpolitikának bizonyult. Ugyanis a rétoromán nyelvvel csak eldugott falvakban tud megélni valaki - esetleg nyelvészként/néprajzkutatóként a német nyelvterületen felállított kutatóintézetben -, ugyanis aki a modern városba beköltözik, ott nem tud rétorománul szót érteni. Megjegyzendő, hogy a rétoromán helyzetét, mint a legtöbb kihaló félben lévő nyelvét, súlyosbítja, hogy egyetlen város többsége sem beszéli, ráadásul öt nyelvjárásra is oszlik. Az új alkotmány külön támogatást ír elő (70. al 5.§) a rétoromán és olasz nyelv megőrzésére és előmozdítására.

A rétorománok sorsa azt példázza, hogy ha egy nyelvcsoport egyetlen közigazgatási egységben sem tehet szert többségként egy várossal rendelkező, önkormányzattal rendelkező területre mint bázisra, akkor képtelen hosszú távon fennmaradni, főleg, ha nincs mögötte azonos nyelvű szomszéd állam sem.

Mi a helyzet a két hivatalos, de számszerű kisebbségben lévő nyelvvel? Négymillió német ajkúra jut vagy egymillió francia ajkú és több mint kétszázezer olasz ajkú állampolgár (akiknek számát felülmúlja a portugál és délszláv idegenek száma, sőt a félmillió olaszországi vendégmunkásé is).

Közigazgatásilag az ország tizenhét (tizennégy teljes és három fél-) német, négy francia, egy olasz, s a kétnyelvűek közül két német-francia, és egy német-rétoromán kantonból áll.

A kantonok a nyelvhasználati, kulturális, oktatási, adóztatási ügyekben önállóak. Hivatalos nyelvüket maguk határozzák meg (70. al 2.). Egymással a szövetségi állam részvétele nélkül is köthetnek regionális megállapodásokat, akár mindnyájan is, vagy például csak a francia nyelvűek (de ez utóbbi ritka). Megállapodhatnak a külfölddel is (56.§.). Belső ügyeiket saját, egymástól eltérő alkotmányaik rendezik.

Anélkül, hogy az összes alkotmányt ismertetnénk, kiemeljük, hogy az egynyelvű kantonokban egy hivatalos nyelvet alkalmaznak. Például a franciákban csak a francia, míg a kétnyelvűek közül a nyelvek teljes egyenjogúságát csak Freiburg alkotmánya biztosítja, 1990 óta.

Ez a nyelv területiségének elve, amely a gyakorlatban is biztosítja azt, hogy az élet természetes hullámzásait megengedve, az ország egyetlen hivatalos nyelvének használata sem csökken hosszú távon. (A francia anyanyelvűek arányszáma 1990 és 2000 között még - 19,2 %-ról 20,4 %-ra - nőtt is.)

A közéletben - a megvalósíthatatlan személyes jogokra épülő nyelvhasználat helyett - az őshonost védő, területi nyelvhasználat elve gyakorlatilag érvényesíthető. Ha például egy olasz ajkú vagy akár az országot alkotó többségi(!) németséghez tartozó állampolgár Genfbe költözik, a kanton hatóságaival csak franciául érintkezhetik. (A szövetségi hatóságokkal, mint láttuk, természetesen akárhonnan kommunikálhat a négy szövetségi nemzeti nyelv bármelyikén. Az alapvető jogok felsorolásánál még újra kiemeli az alkotmány a nyelvhasználat szabadságát (18.§)

A nyelvterület és általában a területiség a svájci állam fontos szervezési elve. Míg jogilag a svájci állampolgárság az őshonosságon alapszik, addig szociológiailag a svájciak honszeretete lényegében egyfajta nemes lokálpatriotizmus, (ott)honosságtudat. Jóllehet Svájcban nem az angolszász jus soli, hanem a jus sanguinis elve érvényesül (vagyis a svájci szülő gyermeke svájci, függetlenül születési helyétől), mégis valaki csak annak az alapján állampolgár, hogy ősei egy bizonyos településről származnak, s mivel e település egy bizonyos kantonban van, így s (csak) ezért svájci állampolgár (37.§). Az új állampolgár is egy meghatározott helységben, községben lesz honos.

Megszívlelendő, hogy a svájci ember hazaszeretetét nem a német többség szeretetéhez köti, hanem elsődlegesen az "(ott)honossághoz" (vö. Felvidék, Erdély, Bácska, Kárpátalja), ahonnan lehetetlenség kiűzni, kitelepíteni (43.§). Így területeket is csak őshonosok népakaratával lehet átcsatolni, s nem lakosságától megtisztítva (vö. Jura).

Svájcban a különböző nyelvű és kultúrájú népek összetartását egyébként maga a semlegesség is elősegíti, főleg amikor külföldön franciák, németek vagy olaszok álltak egymással hadban. Például 1914-ben, Belgium német inváziója idején a semlegesség mentette meg Svájcot a polgárháborútól (vö. vajdasági és baranyai magyarság semlegessége a horvát-szerb viszályban).

A szövetség törvényhozása kétkamarás. Az országgyűlés a kantonok államtanácsából és a népképviseleti tanácsból áll. Jóllehet a két ház mindegyikének el kell fogadnia a törvényeket, de az említett népességi számadatok alapján világos, hogy mivel a "felsőházban" a kantonok számuk arányában vannak képviselve, az "alsóházban" pedig az állampolgárok arányában, s minden határozathozatalhoz csak egyszerű többség kell (88.§), a nem német nyelvűeknek még együttesen sincs tényleges vétójoguk. (Sőt távolmaradással sem tudják a gyűlést határozatképtelenné tenni, mert ehhez újra 50 százalék kellene, 87.§; vö. a ciprusi alkotmánnyal.)

A szövetségi kormány hét egyenrangú tanácsosból áll. A választásnál a különböző anyanyelvűek nagyjából arányosan vannak képviselve, s megválasztásuknál a tanácsosok többnyelvűsége is egy szempont, de mindez csak szokásjog, nincs az alkotmányba vagy törvénybe iktatva.

Hogy mennyire nem a jogi garanciák vagy a hézagok kihasználásának lehetősége a döntő, hanem a különböző érdekeket egyeztető kompromisszumra, megegyezésre, kiegyezésre való készség, ezt az is mutatja, hogy Tito hiába másolta le Svájc alapintézményeit Jugoszlávia alkotmányában. A "számító" svájci politikai bölcsesség része, hogy mind a többnyelvűség megkívánta tetemes fordítási költségeknél, mind az "ésszerűtlen" politikai "megye"-határok felszámolásánál fontosabb a többnyelvűség tisztelete, s nem a rövidlátó gazdaságosság; tapasztalatból tudván, hogy a polgárháborúk - sőt sokszor már a kiadós tüntetések is - költségesebbek, több veszteséggel járnak (vö. az érzéketlen romániai, szlovákiai "regionalizálási" kísérletek mint a kisebbség feldarabolásának eszközei).

Szövetségi szinten tehát elvben három munkanyelv van, de gyakorlatilag csak a német és a francia használatos, s a főbb dokumentumok eredeti szövege német.

A nyelv használatának jogosultsága nem lehet független az azt beszélők viszonylagos számától. (Hiszen, mint már utaltunk rá, a többség is ezen az alapon jut önrendelkezési joghoz.)

Szociológiailag az alapvető feladat az, hogy a lakosság viszonylagos anyanyelvi megosztását e nyelvek viszonylagos használata "arányosan" kövesse. Felmérések mutatják, hogy egy-egy csoport tagjainak nyelvi megoszlása önmagában nem biztosítja az anyanyelvek arányos érvényesülését. Tehát Svájcra is vonatkozik az általános elv: a különböző anyanyelvűek egyenlősége nem azáltal valósul meg, hogy arányosan osztják el az állásokat, hanem hogy mindenki anyanyelvét a "struktúrában" arányosan használja. Csak ez a méltányosság ad az anyanyelvvédelemnek célszerű alapot, mert biztosítja az anyanyelv használhatóságát, tehát megtanulásának hasznosságát, s így fennmaradását.

Egyébként nemcsak azáltal kerülhet egy nyelv hátrányba, mert kevesebben beszélik, valamely nyelv mindenkori presztízse is szerepet játszik érvényesülésében. Svájcban a francia nemzetközi befolyása, tekintélye segítette érvényesülését, de most az angol előretörésével a franciának mint összefogó második nyelvnek a szerepe gyengül. (A kanadai Montrealban, mint látni fogjuk, például csak a kisebbség beszél angolul, de az igazgatótanácsokban mégis ezt a nyelvet használják. Ha egy nemzetiség alsóbbrendűnek tartja anyanyelvét a környezete nyelvénél, kihal.^[109] A svájci szövetségi megértést intézményesen erősítendő, az érettségiző első idegen nyelvének egy másik nemzeti nyelvnek kell lennie.

A kultúra területén a nemzeti tömegtájékoztatás (rádió, tévé) - ami szövetségi ügy - intézményeit a nyelvterületek szerint decentralizáltak. A francia és olasz adók nemcsak függetlenek a némettől, hanem fizikailag is a megfelelő nyelvterület szívében funkcionálnak. Az államilag elismert oktatás természetesen az illető kanton - egyetlen vagy két - hivatalos nyelvén folyik.

Ami a felsőoktatást illeti, az is teljesen "decentralizált". Az adatok beszélnek: a szövetségi hatáskörbe tartozó műegyetemi oktatási intézmény egyike német, a másik kizárólag francia nyelvű, és ez utóbbi a nyelvterület szívébe, Lausanne-ba van telepítve. A kantonális egyetemek közül három francia, öt német és egy kétnyelvű.

Mindent egybevetve minden kétszáznegyvenezer franciára esik egy egyetem. Ezt átszámítva az utódállamok magyar kisebbségére Szlovákiában legalább kettő, Erdélyben nyolc(!) és a Vajdaságban is egy-két kizárólag magyar nyelvű egyetem kellene, hogy legyen. Ez mutatja, hogy az utódországokban az egyetlen egyetem követelése mennyire minimalista.

Megjegyzendő, hogy mivel a maradék Magyarország nagyon homogén, a kölcsönösség és az arányos egyenlőség elvének alkalmazása alapján a hazai kisebbségeknek csak anyanyelvű középiskola jár.

Kanadát 1867-es alkotmánya szerint "két faj" - későbbi terminológia szerint "nép" - alapította, az angol és a francia. Az alkotmány azonban nemcsak e két népnek az eszkimók és indiánok feletti győzelmét tükrözi, hanem azt is, hogy az 1759-es angol győzelem révén Franciaország a párizsi szerződésben (1763-ban) lemondott az egész "Új-Franciaországról", s az úgynevezett Québec-szerződéssel (1774) csak ebben a tartományban tudta speciális státussal a francia életmód fennmaradásának feltételeit, vagyis a francia nyelv - angol szokásjoggal ("common law"-val) szemben - a francia polgárjog és a katolikus vallás szabad gyakorlását biztosítani.

Az önkormányzattal rendelkező Kanadai Domíniumot az 1867-es alkotmány teremtette meg, amely (1) az angol parlamentarizmust és (2) az USA föderalizmusát kombinálta, valamint (3) megengedte a lakosság akkor 25 %-át kitevő franciák azon többségének, amely Québecben él, az angol mellett anyanyelve használatát a tartományi gyűlésen és a szövetségi kormánnyal való érintkezésben is. A francia nyelv fennmaradását az biztosítja, hogy Québecnek és a többi tartománynak az oktatásban és más releváns területeken kizárólagos (törvényhozási) joga van (91., 92. és 93.§). A franciákban azonban leginkább a katolikus egyházuk "tartotta a lelket" (vö. a lengyelekkel).

A földrajzi mobilitás, a csökkenő népszaporulat, a városokba vándorlás, más európai bevándorlások (ma a lakosságnak csak 26 %-a angol anyanyelvű és a harmadik legbeszéltebb nyelv a kínai) és a történelmi változások (az egyházi befolyás csökkenése, új jogfilozófia stb.) nyomán az alkotmányt azóta átlagban ötévenként változtatták.

A franciák egyrészt a változó körülmények között igyekeztek "külön társadalmat" alkotó jogukat az új demográfiai helyzetben is megőrizni, másrészt a többi tartományba rekedt kisebbségi nyelvtársaiknak ugyanolyan jogokat biztosítani, mint amilyeneket az angol kisebbség élvez Québecben.

Az angolszászok viszont (1986-ban) a szaporodó nem francia kisebbségek (kb. egy-egy millió német, ukrán, olasz, s ma még több kínai) jogaira hivatkoztak, őket mozgósították, s így igyekeztek a franciákat a teljes jogegyenlőségért folyó harcukban kijátszani. A többség elterjedt taktikája, hogy minden kisebbségnek számától függetlenül ígér jogokat, hogy így elkenhesse a kérdést, s a sokféleség adta bábeli nyelvzavar ürügyén végül is még a legnagyobb kisebbségnek sem kell megadnia számottevő kollektív politikai jogokat.

A franciák széles körű, szívós és "több fegyvernemű" küzdelemben szövetségi szinten elérték nyelvük teljes jogegyenlőségét, viszont mivel a többi tartományban francia nyelvtársaik nem jutottak a québeci angolokéval egyenlő jogokhoz, Québecben a két nyelv teljes egyenlőségét igyekeztek eltörölni. E küzdelemben a francia pártok a szeparatizmus Damoklesz-kardjával fenyegetőztek, a nép utcai megmozdulásokkal, titkos csoportok pedig erőszakos cselekedetekkel vettek részt benne. (Kanadai felmérések azt mutatják, hogy a kétnyelvűség terjesztése esetén újra a nagyobb presztízsű vagy a többség nyelve "özönli el" a másikat, például 1983-ban 2,2 millió francia tanult angolul, de csak egymillió angol franciául.)

A új alkotmánytervezetet, az 1990-es úgynevezett Meech-tavi megegyezést - amely Québec vétójog-követelését a tartományi jogok általános kiszélesítésével akarta leszerelni, és egyben az eszkimóknak (Nunavuttal Kanada területének egyötöde lenne a tizenhétezer inuité) meg az indiánoknak (akik nem tudtak egységes frontot alkotni) is területi jogokat adott volna - 1992-ben nem fogadták el, s az ország új alkotmány nélkül maradt. A kanadai példa azt mutatja, hogy a kisebbség joghelyzete az államalapítás körüli - és más nemzetközi - szerződésekben gyökerezik.

Ha egy-egy tartományban a kisebbségi nyelv többségben van, akkor a nyelv tényleges alkotmányos jogvédelme a tartományi jogkörök bővítésével érhető el.^[110]

A kisebbség azonban mindig csak aktív, szívós, többdimenziós politikai küzdelem révén tudja kiharcolni, és a változó körülmények között állandó éberséggel megtartani jogait.

A dél-tiroli német ajkú lakosság kollektív jogainak védelme, amely Bolzano megyében külön megállapodás-csomaggal és végrehajtási naptárral ellátott, speciális autonómiastátust biztosító egyezmény által valósult meg, és amelyet multilaterális nemzetközi (béke)szerződés nyomán Ausztria mint védőállam elsősorban kétoldalú tárgyaláson "járt ki" - mind tartalmát, mind lebonyolítását tekintve tanulságos lehet a számunkra.^[111]

A háromszázezer dél-tiroli osztrákot ugyanis szintén 1918-ban csatolták el. Bolzano megyében többséget alkotnak, míg Trentinóban az újlatin kisebbséggel együtt szórványban élnek (vö. Erdéllyel és a Székelyfölddel). Az olasz állam eredetileg egységes szervezetű, mint a román. Olaszországon belül viszont az osztrák kisebbség a lakosságnak 1 %-át sem teszi ki, míg minden Kárpát-medencebeli utódállamban - Ukrajnát kivéve - a magyar ajkúak elérik a 10 %-ot, és lélekszámuk is nagyobb a dél-tiroliakénál. Tehát méltányos lenne nekik legalább a dél-tiroliakéval megegyező jogokat biztosítani.

A dél-tiroliaknak az oktatásban megyei törvénykezési fennhatóságuk és végrehajtó hatalmuk van, 1988 óta pedig költségvetésük és közéleti nyelvhasználati joguk is. A 137 szükséges intézkedést az úgynevezett "Dél-Tirol-csomag" részletezi - kiegészítve egy 18 pontos Operationskalender-rel, aminek alapján Waldheim és Moro 1969. december elsején Koppenhágában megegyezhetett a viszályt lezáró osztrák nyilatkozat szövegében. Az intézmény tartósságát az biztosítja, hogy e státus az érintett lakosság beleegyezése nélkül meg nem változtatható, s Olaszország elismeri Ausztriát mint patronáló országot, amely végső soron a Hágai Nemzetközi Bíróságnál kérheti számon a bilaterális megállapodás betartását. E megegyezést három erő harcolta ki: Ausztria nemzetközi erőfeszítései, a dél-tiroli politikusok szívós kitartása és az aktivisták eltökéltsége.

E példához viszonyítva a magyarság számbeli súlya ellenére hátránnyal indul. Ugyanis a párizsi békeszerződések körül Nagy Ferencet és Gyöngyösi Jánost elsősorban a határkérdés foglalkoztatta,^[112] és csak Románia békeszerződésébe került (1947. II. 10.) halvány utalás a nem román nemzetiségűek egyéni politikai és más jogaira - egyébként ennek alapján került a román alkotmány 22. cikkelyébe utalás a nem román nemzetiségű megyékben való köznyelvhasználatra (kisebbségi statútum, magyar autonóm terület). Az 1955-ös osztrák államszerződés és az 1959-es szövetségi alkotmány (73.§) megemlíti a szlovén és a horvát nyelv használati jogát, de a magyarét nem. Ezzel szemben az olasz békeszerződés módosított 10. cikkelye és IV. függeléke révén Gruber osztrák miniszterelnök be tudta vétetni a dél-tiroli német ajkúak kollektív jogainak megemlítését. Az erről szóló olasz-osztrák egyetértést még azon melegében megerősítette Párizsban a - szóbeli és írásbeli - Gruber-De-Gasperi-megállapodás (1946. IX. 5.). Mivel azonban az olasz kormány ezután a "füle botját se billegette", Kreisky - zsidó származású! - osztrák külügyminiszter 1960-ban és 1961-ben az ENSZ-ben kiharcolt két határozatot, amely felhívta a világszervezet figyelmét a dél-tiroliak sorsára (1497/XV. és 1661/XVI.). Ezek nyomán jöhetett létre a Waldheim-Moro-egyezmény.

A dél-tiroli konfliktusnak a felek által elfogadott rendezése az 1992-es olasz-osztrák levélváltásokkal zárult le, több évtizedes huzavona után. Ám nemcsak hangzatos retorikai vagy jogi-formális válasz született a kérdésre: egyrészt a megkövetelt 137 intézkedést részletesen pontosították, másrészt a végrehajtási utasításokat és a rendszer működésbe lépését is megvárták.^[113]

A kisebbségi helyzetben lévő népek anyanyelvének fenntartása mindig kombinált politikai erőfeszítések eredménye - amennyiben megfelelő stratégia révén a kínálkozó alkalmat jó időzítéssel megragadták (például új állam alkotása, államok szétesése, világmegrázkódtatást követő békeszerződések, az a jogfolytonosság ilyenkor bekövetkező megszakadása idején). A szóba jöhető, szigorúan véve politikai, társadalmi-mozgalmi és esetleges kényszerítő eszközök mellett vizsgáljuk meg a nemzetközi jogi utat-módot.

Jogi eszköz lehet két- vagy többoldalú (egyetemes, regionális) nemzetközi szerződés, alkotmány, törvény vagy rendelet, illetve azok kombinációja. Egyetemes nemzetközi egyezmények az ENSZ égisze alatt születnek, azonban az ENSZ eddig még annál is kevesebbet tett a kisebbségi jogok meghatározása, az előírások ellenőrzése és a végrehajtásuk kikényszerítése érdekében, mint a Népszövetség.

1966 decemberében az ENSZ-közgyűlés elfogadta (2200 A/XXI) az Állampolgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményének 27.§-át: "Azokban az államokban, amelyekben etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbség él, nem szabad azokat, akik ehhez tartoznak, megfosztani azon joguktól, hogy közösségük többi tagjaival élvezzék, gyakorolják vallásukat, vagy használják saját nyelvüket." A megfogalmazás mutatja az individualista amerikai befolyást. Kollektív jogokról az ENSZ alapokmánya szellemében csak a dekolonizációt jelentő "népek önrendelkezésével" (self-determination) kapcsolatban van szó (545 A/VI., 637 A/VII.), ami állammá alakulást jelent, nem pedig self-rule-t, self-government-et (önkormányzatot) vagy homeland-et (hazát).^[114]

Függetlenül a 27.§ szabad értelmezhetőségétől, az ENSZ az emberi jogok genfi bizottsága révén gyakorol megfigyelő szerepet. A határozatok, ajánlások végrehajtásának kikényszerítése a Közgyűlésre és a Biztonsági Tanácsra (BT) tartozik. A Közgyűlés elítélhet, illetve felfüggesztheti a tagságot. A BT rendelkezik csak olyan eszközökkel, amelyek a nemzetközi egyezményeknek valóban jogi jelleget kölcsönöznek, mert végrehajtásukat erőszakkal is kikényszeríthetik.

A BT révén az ENSZ az utóbbi években egyre több kisebbség lakta területre küldött fegyveres békefenntartó "járőröket", de általában csak közvetlenül fenyegető háború vagy polgárháború esetében (például Ciprus, különböző ex-jugoszláviai missziók, kurdok). Az ENSZ kisebbségeket sohasem védett meg hatékonyan fegyverrel.

Regionális megállapodásokat illetően a helsinki egyezmény (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet - EBEÉ, 1975) - amely maga csak lábjegyzetet szentelt a nemzeti kisebbségek és regionális kultúrák kérdésének -, illetve annak emberi jogi része keltett reményeket az 1990-es koppenhágai és az azt követő 1991-es genfi "főtisztviselői" konferencia nyomán, de a kollektív jogok elismeréséről szó sem lehetett. Közben az EBEÉ-határozatok végrehajtását elősegítendő Prágában titkárság is alakult. A jugoszláv válság azonban megmutatta, hogy e konferencia inkább vitafórum, s még ünnepélyes határozatai sem kikényszeríthetők. S mivel egyre többen válnak a most már EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) európai tagjai közül az Európa Tanács (ET) tagjává, mind a jogalkotás, mind a határozathozatal Strasbourgba helyeződik át. (Az ET véleményez, ajánl, határoz és direktívákat ad.)

A kikényszeríthető kisebbségi egyezmények szempontjából Európában szinte egyetlen örvendetes jelenség, hogy végre van Európában Németország mellett egy másik nagyhatalom is, Oroszország, amely érdekelt a kisebbségvédelemben, mert birodalmának elvesztésével huszonötmilliós orosz kisebbséget hagyott maga után. A magyarságnak ez elvben kedvezhet multilaterális egyezmények megfogalmazásában, de végrehajtásuk kikényszerítésében aligha, mivel Magyarország szomszédai, Romániát és Ausztriát kivéve, szláv utódállamok.

Az 1950-es Emberi Jogok és Szabadság Védelmének Európai Szerződése 14.§-a védi az egyént többek közt az anyanyelvi diszkrimináció ellen. Eredetileg ehhez a kisebbségvédelemnek szentelt külön jegyzőkönyvet akartak csatolni. 1973-ban és 1976-ban azt a miniszterek bizottsága sajnos szükségtelennek ítélte, de az ET 1177. (1992) Ajánlása (12.) osztrák javaslatra ezt újra felvetette, mert úgymond, e szerződés ellenőrzési záradéka aránylag hatékony. Az 1201. (1993) Ajánlás mellékletében foglalt Pótjegyzőkönyv-et (amely a 7.4. és 11.§-t kivéve csak egyéni jogokról szól) még 1993-ban elfogadták (vö. 9. pont).

1992. november 5-én az ET elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájá-t. Ez az ENSZ és az EBEÉ fenti deklarációira, valamint az ET-nek az említett 1950-es szerződésére hivatkozva leszögezi, hogy "a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a magán- és közéletben való használata elidegeníthetetlen jog".

1. A jogok alkalmazási területei kimerítően (8-13. cikkelyek: oktatás, közélet, média, kulturális, társadalmi és gazdasági élet), de elég szabad fogalmazásban fel vannak sorolva, érvényesítésük gyakorlati feltételeivel együtt. Tiszteletben tartásuk megkövetelésében és ellenőrzési folyamatában az érdekelt kisebbségnek és szervezeteinek aktív szerepet jelöl ki.

2. Ez az előrehaladás azért volt lehetséges, mert végre világosan az anyanyelvről esik szó, és nem került az más kisebbségi kérdésekkel, a vallással, fajjal, nemzetiséggel egy kalap alá, a jogi tárgyilagossággal sokszor megfoghatatlan "etnikum" címszó alatt.

3. A Charta helyesen választja el a "tősgyökeres", őshonos lakosság anyanyelvvédelmét az új bevándorlók jogaitól (1.a), akiknek problémájával másik szerződés hivatott foglalkozni (például a majdnem kétmillió törökével Németországban).

4. Elsősorban olyan nyelvet véd, amely egy vidéken elterjedt (1.b), mondhatni többségi, de az országban kisebbségben van. Másodsorban védi a nyelvterület nélküli csoportokat, a diaszpórát, ha az a szétszórt lakosság szükséglete és kívánsága (1. és 7.5.). E lakosságot kötelező e jogáról tájékoztatni (6.).

5. A szerződés "végzetes" gyengéje, sőt kétértelműsége is, hogy bár kifejezetten a kisebbségben lévő, nem hivatalos nyelveket védi (1.a.ii), viszont másutt a kisebbségi hivatalos nyelvvel is foglalkozik (3.2.); s nem írja elő, hogy milyen feltételek mellett kell, hogy egy kisebbségben lévő nyelv hivatalos nyelv legyen.

6. Az államalapító nemzet(ek) teremtette alkotmányjogi "kész helyzetek" védelme érdekében előírja, hogy az államhatárokat és szuverenitást e konvenció nem veszélyeztetheti (5.), sőt a hivatalos nyelv előjogait sem (8.1., 10.2.e). Mindez szükséges, mert csak így lehet a nemzetállamokat aláírásra bírni. De ezzel veszít is jogteremtő erejéből.

7. Ha közvetetten is, a szerződésben a regionális nyelv, mint ilyen, nyelvterületi privilégiumot teremt, mert a "létező vagy új közigazgatási egységeknek nem szabad e nyelv használatát akadályozniuk" (7.1.b). Ez fontos előírás, hiszen az asszimiláció erőltetésének egyik régi, "bevált" eszköze, hogy a regionális többséggel rendelkező kisebbségek jogainak megyei, járási, sőt községi szintű gyakorlását a vidékeknek önkényesen "racionálisabb", "gazdaságosabb" közigazgatási egységekre való (újra)felosztásával akarják megakadályozni. (Sajnos azonban az aláíró állam ezen 21.1. cikkely esetében is fenntartással élhet.)

8. Egy nyelv nyilvános használatát mint kollektív jogot természetesen az azt anyanyelvként beszélők száma, koncentrációja indokolja (1.b), olyannyira, hogy a III. részben felsorolt jogok majdnem mindenütt (8.: anyanyelven folyó oktatás szintje, kiterjedése, intézményes önállósága; 10) ettől függően fokozatosak, figyelembe véve a kisebbség számbelileg kifejezett követeléseit is (7.5.,8.1. a.iii). Sajnos a kisebbségi nyelv egyetlen jogának megadását sem teszi kifejezetten a "nyelvtársak" bizonyos arányszámától függően - például ha helyi többséget képviselnek - kötelezővé. (Az "elégséges szám" [8.1.a.i.] a szerződés szellemében implicite hatósági méltánylás, és a kisebbség követelésének nyomatékossága adta politikai egyensúlyra van bízva.)

9. A szerződés végrehajtását és kikényszeríthetőségét tekintve inkább emlékeztet egy minimális jogokat felsoroló, több választásos kívánságlistára, mint egy törvényre.

a) A Charta az ET-nek csak az azt aláíró tagjaira vonatkozik, viszont nem tag is aláírhatja (20.1.), s így az aláírás az ET-be való belépés feltételének is megtehető.

b) Az aláíró választhat a III. rész cikkelyei közül, de legalább harmincötöt "le kell nyelnie az étlapon szereplő nehéz falatokból", ebből az oktatás és a kultúra területén legalább három, a többin pedig legalább egy-egy előírást (2.2.).

c) Fontos az a gyakorlatias előírás, hogy a ratifikáláskor meg kell nevezni, melyik jog melyik kisebbséget illeti meg (3.1.).

d) Szemben az "emberi jogok" védelmével, itt az ET semmilyen bírói intézményt vagy szankciót nem ír elő, s elvben ha egy állam helyzete "túl forró lesz", hat hónap elég a "megfutamodáshoz", a szerződés felmondásához (22.2.) (vö. Észak-Korea akciója az atomsorompó-szerződés esetében).

e) Végeredményben tehát a nemzetközi politikai és általános európai közvéleményre van bízva a szerződés betartásának kikényszerítése, ezért készít az ET minisztertanácsának az általa kinevezett szakértői bizottság rendszeresen (15., 16.3.) ajánlásokkal ellátott jelentést, amelyet a Tanács nyilvánosságra hozhat, és kétévenként az ET főtitkára is köteles a végrehajtásról beszámolni a parlamentnek (16.5.). Ebből a mechanizmusból az is következik, hogy az olyan kisebbségnek (vö. a magyarokat a baszkokkal), amelynek az ET-ben van védőállama, van némi lehetősége a nyomásra.

f) Pozitív eleme a szerződésnek, hogy a kisebbség kinyilváníthatja álláspontját, mert nemcsak az államok jelenthetnek a szakértői bizottságnak, hanem a kisebbségek szervezetei is (16.3.), amelyeknek létrehozását, sőt a védőállammal való kapcsolatukat is szorgalmazza a Charta (7.1.e és i, valamint 14. és 15.2.). Beadványaikat a szakértői bizottság sem hallgathatja el a jelentésében.

A Charta adta jogvédelmet az ET más határozatai egészíthetik ki. Előzőleg az ET több Ajánlást is elfogadott a kisebbségek jogairól (vö. 1134/1990). Az 1992. II. 5-ei 1177-es felveti egy Európai Kisebbségi Tanács létrehozását (10.) és az ET közvetítő szerepét a konfliktusok (i) megfigyelésére és felmérésére (ii), tanácsolásra és megelőzésére (iii), tárgyalás és egyeztetés előmozdítására (16.).

Az Önkormányzatok Európai Chartája (1985) a "nyelv-charta" 7.1.b cikkelyével együtt olvasva a nyelvterületek autonómiáját kedvezően pontosíthatja. (Az 5.§ szerint a helyhatósági körzetek határait lakosságuk megkérdezése nélkül nem szabad megváltoztatni. A 10.§ pedig biztosítja a helyhatóságok jogát a másokkal való társuláshoz és más országbelivel való együttműködéshez.)

Mindent összevetve nyilvánvaló, hogy az ilyen és más, esetleg kötelezőbben megfogalmazott multilaterális szerződésektől sohasem várható el a jogoknak "tálcán való szervírozása" - már csak azért sem, mert a legtöbb szerződést rövid úton fel lehet mondani, és megszegésük megtorlására nem áll rendelkezésre karhatalom, de még bírói joghatóság sem. Ezért a kisebbségek kollektív jogainak kiharcolása főleg kétféle erőfeszítés eredője: a nyelvközösség maga követel jogokat erőteljesen, szervezetten és tartósan (ami egy demokráciában nem jelenti erőszak alkalmazását). A védőhatalom pedig olyan szerződés(ek)et tud kötni az illető állammal, amelyek széles körű kölcsönös érdekeken alapulnak, és betartásuk mindkét állam érdeke.

Az ET "nyelvszerződése" maga sem tagadja, hogy csak minimális követelményeket tartalmaz, s hogy egyrészt más szerződésekkel kiegészítendő. Másrészt tiltja, hogy a már kivívott jogoknak e minimumra való leszállításával egy állam a kisebbség helyzetét rontsa (4.2.). Ezért lenne elégtelen és hibás stratégia az úgynevezett európai normákat a követelések legfőbb mércéjévé megtenni, mert ez adott helyzetben a kisebbséget nemcsak segítheti, hanem le is szoríthatja a küszöbre. Így is lehet értelmezni a szlovák és a román kormány azon félrevezető nyilatkozatait, hogy ők az "európai normákat" akarják betartani, s "az úrhatnám magyarságot csak privilégiumaitól megfosztani". Az egyezmény félreérthetetlenül kizárja, megbélyegzi az ilyen, szellemével összeegyeztethetetlen, visszaélő magyarázatot (4.2. és 7.2.).

A kisebbségi jogok biztosítását kereső helyes stratégiában a jog fontos eszköz, de el kell kerülni a jogfetisizmust.^[115] Maguk a szerződések, alkotmányok és törvények az adott társadalmi-politikai erőviszonyok alapján álló rendet akarják előírásaikkal maradandóvá tenni, s nem valamiféle "örök érvényű természetjogot" rögzítenek. Az erőviszonyok kész helyzetekre és birtokon belüliségre épülnek.

A jogrend nem tévesztendő össze az erkölcsi renddel, mert az előbbi csak akkor létezik önállóan, ha tételesen kifejezett, tehát ellenőrizhetően végrehajtható jogokat és kötelességeket ír elő, s a végrehajtást a közhatalom minden eszközzel, beleértve a koerciót (az erő alkalmazását) is, ki tudja kényszeríteni.

A nemzetközi szerződések betartása világkormány és -karhatalom hiányában kevésbé kikényszeríthető, mint a nemzeti törvényeké, amelyeknek szintén megvan a "végrehajthatósági határa".

Tehát a nemzetközi megegyezések minél inkább részei a nemzeti törvénykezésnek, annál egyszerűbb és biztosabb végrehajtásuk és a jogorvoslat (még ha a nemzetközi szerződés elsődleges is a nemzeti törvényekkel szemben). Ezért helyes a nemzetközi megállapodások előírásainak legalább az ország alkotmányába való felvételét követelni.

Az alkotmányok elvben - már elfogadtatási eljárásaik miatt is - maradandóbbak, mint a törvények, de ez is csak viszonylagos. (Mint jeleztük, a svájci alkotmányt az utóbbi évszázadban tizennégy havonta módosították; s jóllehet, büszkék vagyunk írásos kultúránkra, törvénykönyveinkre, Angliának például nincs írott alkotmánya.)

Végül megjegyzendő, hogy a lakosság által soha nem követelt "jogosultságok" elvesztik érvényüket.

A realitások talaján maradva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy sem az úgynevezett "civilizált világ", sem Európa nem rendelkezik jelenleg olyan multilaterális egyezménnyel, amely meghatározott összetételű többnyelvű országnak az anyanyelvek fennmaradását biztosító alkotmányos berendezést írna elő. Az úgynevezett "európai normák" csak "küszöb-követelmények", amelyek a kisebbségnek és képviselőinek a kollektív jogokért való politikai kiálláshoz adnak jó alapot, létjogosultságot.

Többnyelvű államban a szövetségi típusú alkotmány ideális berendezkedésnek tekinthető, de ha ennek elérésére nem kínálkozik történelmi alkalom - vagy azt elszalasztották -, más formulák is jelenthetnek megoldást, például egy autonóm vagy külön státussal rendelkező nyelvterület; főleg, ha egy (szomszéd) védőhatalommal kötött bilaterális szerződés pontosítja feltételeit, és folytonosan garantálja végrehajtását. Mivel éppen Magyarország megcsonkítása révén keletkeztek nagy magyar kisebbségek, a bilaterális megegyezés csak arányos kölcsönösséget ajánlhat fel, de nem szimmetrikusat.

Egy kisebbségi anyanyelvű nemzetiség fenntartása nem szűkebb értelemben vett kulturális, hanem tágabb, szociálökológiai feladat, mert a nyelvnek a nyilvános (köz)élet összes funkcióját kell hordoznia, s ez a modern, urbanizálódó világban csak akkor valósítható meg, ha a kisebbség valamilyen városban, illetve összefüggő településhálózatban (megye, járás) többségben van, ott összpontosítja intézményrendszerét (média; pedagógiai akadémia, amely a fokozás taktikájával egyetemmé növelhető stb.), s anyanyelvének ottani általános használatához nemcsak az írók, hanem az őshonos nép egésze is eltökélten ragaszkodik.

A jogszabályokban meg nem nevezett és többségi nyelvterülettel egyáltalán nem rendelkező kisebbségeknek nincs reális kilátásuk anyanyelvük megőrzésére. Ezért kell e nyelvterület(ek)re vonatkozó lex specialis által legalább a legszámosabb kisebbség széles körű önkormányzatát biztosítani, választott testülettel, amely illetékes a közéleti, kulturális, oktatási nyelvhasználat, a letelepedés, a helyi karhatalom és az adóztatás kérdésében, hogy így a volt magyar terület őshonos lakói számára legalább magyar nyelvterület maradjon.

Ennek megvalósítása geopolitikai erőpróba, amelybe a jog és a kultúra is belejátszik; de amely nem hozhat sikert az érdekeltek stratégiai tisztánlátása, aktivitása és egységes szervezettsége nélkül. Szövetségeseket keresve hiba volna alsóbbrendűségi komplexusból azt elfogadni, hogy a probléma csak "tipikusan kelet-európai" (vö. Észak-Írországgal). Az Európai Uniónak két írásmódja, húsz hivatalos és negyvenöt beszélt nyelve van. A legtöbb nagyhatalom rejtett kisebbségekkel terhes egységállam, s így csak harci cselekmények esetén hajlandó a kisebbségekre felfigyelni.^[116] Önámítás volna ezt elfelejteni, s az erre alapított stratégia zsákutcába visz.

A marosvásárhelyi Európai Idő-ben 1993-ban júliusban megjelent cikkünk címére emlékeztetünk: Kisebbség, segíts magadon, az Isten is megsegít.

1. Az anyanyelv mindennapos, nyilvános és közéleti használata nem személyes jog, amelyet egy-egy (be)vándorló "magával hoz", hanem egy területen csoportban élő, őshonos lakosság kollektív joga.

2. Egy nyelv általános (köz)használatához és továbbadásához (tanításához) való jog nyelvterületre vonatkozik, ahol az jelentős számú lakos anyanyelve, s arra a településre-vidékre is, ahol az ország többségi nyelvével szemben a "nemzetiségi" nyelv az ott élő lakosság többségének anya-nyelve. (A történelmi tényezők mellett, a demokratikus államalakulaton belül a számbeli különbség tesz elsősorban egy nyelvet "nemzetivé", "nemzetiségivé" vagy "helyivé". A csak diaszpórában élő nép nyelve nem válhat hivatalos nyelvvé.)

3. Az anyanyelv használata nem szűkebb értelemben vett kulturális "tevékenység", hanem egy társadalom szociálökológiai életfunkciójához, életviteléhez (röviden: megélhetéséhez) szükséges érintkezés általános eszköze. (Elsajátításának hasznosságát is e közhasználat hitelesíti.)

4. Konkrétan, egy nyelvterület fennmaradása nemcsak (kultúr)közönség, olvasótábor fenntartásában áll, hanem abban, hogy a vidék többségi nyelve a kollektív élettevékenységek elsődleges nyelve legyen. Az ország többségi nyelve, mint környezeti nyelv, legyen tanított nyelv, de minden szinten a "vidék többségének anyanyelve" legyen az oktatás nyelve, ahogy a közéletben nemcsak a közzétevésé, hanem a tanácskozás, közigazgatás, ügyintézés, és az igazságszolgáltatás elsődleges munkanyelve is: a politika mellett a tömeghírközlésé, a kereskedésé, termelésé és a szabadidőtöltésé. (Az ENSZ 1979-es kisebbségi jelentésének II. függelékében [30-39] részletes felsorolás található. - Mint említettük, szociológiailag a helyi nyelv általános használatának legkézzelfoghatóbb tapasztalati ismérve, hogy nyilvános helyen, utcán az egymást nem ismerő lakosok milyen nyelven szólítják meg egymást.)

5. A kisebbségi nyelv egyenlőségéhez való jog nem abszolút, hanem a kisebbség számával, nyelvterülete homogenitásával arányos. (Az analóg egyenlőség elve szerint például Svájcban a német, francia, olasz és rétoromán nyelv nemzeti nyelv, az első három teljes jogú szövetségi hivatalos, a rétoromán megyei hivatalos nyelv; s az első kettő a szövetségi munkanyelv.) Csak az a politikai stratégia lehet tehát hatékony, amely az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági magyarság számára arányosan egyenlő jogokat akar elérni.

6. A kisebbség elnyomásával vagy beolvasztásával szembeni, csonkulás nélküli (szociálökológiai) fennmaradást biztosító stratégiának azon övezetekre kell elsősorban alapoznia, figyelmét összpontosítania, ahol a magyar nyelv megyei, járási vagy legalább városi-községi szinten a többségi nyelv (Hargita, Kovászna, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, Komárom, Szabadka, Beregszász).

7. A kisebbség kollektív jogaiért vívott békés harc eredményessége szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy főbb társadalmi és művelődési intézményeinek székhelye a többségében magyarlakta vidék szívében, legnagyobb városában összpontosul-e, ahol a mindennapi élet magyarul zajlik. A "közönség"-gel való intenzív, szerves interakció ugyanis hatványozza a hatást. Ezért kell magyar kultúrházakat - és konzulátusokat - Pozsony helyett Dunaszerdahelyre, Ungvár helyett Beregszászra, Újvidék helyett Szabadkára, Bukarest helyett erdélyi magyar nagyvárosokba helyezni.

8. Ahogy az anyanyelven való kommunikálás nemcsak kultúrtevékenység, a dinamikus, sikeres kisebbségvédő politikának még a mezőgazdasági hagyományú magyar nép esetében sem szabad múzeumfalvakban, folklórrezervátumokban való elsáncolásra koncentrálódnia. A városba való vándorlás világtendenciáját el kell fogadni, s azt inkább anyanyelvvesztés nélküli mozgalommá fejleszteni, elősegítve a magyar nyelvterületi településhálózaton belüli centrumok felé való vándorlást, illetve visszavándorlást (pl. Erdélybe).

9. Minden eredményes anyanyelvet védő, kibontakoztató mozgalomnak az alapja maga a szóban forgó vidék lakossága belső igényeinek társadalmi szervezkedés útján való mozgósítása, kollektív akaratnyilvánítása. A svájci és kanadai francia kisebbség e kitartó, hatékony akcióknak beszédes példáját adja.

10. Az utódállamok kisebbségének erőfeszítéseit az (anya)ország állami és társadalmi segítsége különösen azért egészítheti ki, mert szomszédos. Lényeges, hogy a magyar hatóságok gyakorlatiasan az összes közlekedési, hírközlési, vámhatósági (és átváltási) intézkedés esetében azoknak a személyek és magyar kultúrtermékek (nyomtatványok, újságok, könyvek, rádió, tv) forgalmára való hatását módszeresen értékeljék.

11. A védőállamnak államközi egyezményekkel a határok lebontásán kell munkálkodnia. Azonban ez önmagában a kisebbségek kollektív jogait nem biztosítja, mert az elsősorban az "utódállamok" belső és nem külső szuverenitásának ügye. Különben a határok leépítése - akárcsak a kedvezményező status-törvény - (visszájára fordulva) éppen a kisebbség átvándorlásának, sőt "határtalan kitessékelésének" az eszközévé válhat.

12. Az utódállamok szuverenitásának gondos tiszteletben tartása mellett a Kárpát-medencei magyarság különböző vidékein megteremtendő társadalmi együttműködés ezer (szála és) formája szorgalmazható, míg a védőállam többoldalú, nemzetközi - európai, ENSZ - kisebbségvédő charták kezdeményezésével biztosíthat a kisebbségnek jogokat.

13. A külpolitikai stratégia nélkülözhetetlen eleme a konkrét és részletes kötelezettségeket tartalmazó kétoldalú szerződés. Ilyen egyezmények létrejöttének és tényleges betartásának előfeltétele, hogy ne külső nyomásra legyenek megkötve, hanem kölcsönös előnyökön alapuló, széles körű együttműködést szentesítsenek. (Általánosságokban mozgó, magas szintű ünnepélyes szándéknyilatkozatok ezeket nem helyettesítik, sőt, a rájuk következő csalódásból fakadó polémiák a konkrét haladás kerékkötői lehetnek.) Az utódállamokban uralkodó, esetleg többnyelvűségre épülő szövetségi államberendezés adta lehetőségeket autonómiák teremtésére ki lehet használni, gondosan elkerülve a tagköztársaságok viszályaiba való beavatkozást. Végül, mind a "Nyugattal való megleckéztetés", mind a jó példaadás a korszerű reálpolitika szempontjából utópisztikus, sőt fonákjára is fordulhat. (Az olaszországi osztrákok és a finnországi svédek mintájára az elcsatolt területek tömbmagyarságának "kisebbségi" jogi kezelése és a hazai szétszórt törpekisebbségek kezelése között nem lehet azonosság, hanem csak arányosság.)

14. Kivételesen, az utódállamokban történő flagráns jogfosztás vagy rendkívüli, drámai események esetén (például szövetségi állam szétesése, polgárháború) a védőállam a kisebbségek saját politikai szervezeteitől - vagy mellett - ideiglenesen átveheti (e szervezetek kifejezett kérésére) nemzetközi szervezeteknél az érdekképviseletet.

15. A védőállamnak rendelkeznie kell egy valóban hatékony koordináló szervvel, amelynek rutinfeladata az elcsatolt területeken tömbben élő magyarság helyzetének és sorsa alakulásának a) állandó, módszeres figyelemmel kísérése, különösképpen a magyar anyanyelvű népesség szaporodását és vándorlását illetően a társadalompolitikai és jogi feltételek alakulásának tükrében; s mindezt nem hungarológiai nép- és kultúrtörténet, hanem az összehangolt - különböző szintű -, állami (és társadalmi) b) politikai akció helyes időbeni tervezése és kivitelezése, valamint c) eredményességének felmérése szempontjából.

Az emberiség egyik jellemzője, hogy különféle írásrendszereket talált fel, amelyek rögzítik, megőrzik és továbbadják megfigyeléseit, érzéseit és gondolatait.

De az ember társas élete már korábban megkezdődik azzal, hogy a kisgyermek anyjától megtanul egy nyelvet, amit ezért aztán anyanyelvnek hívnak, és ami népe közös kincsének egyik alapeleme.

Mégis, az ember bolyongása és más emberekkel való érintkezése során elvesztheti anyanyelvi tudását annak szókincsével együtt, és elfelejtheti a szórendi szabályokat. Ha ezt nem kíséri egy új nyelv megismerése és tökéletes elsajátítása, fokozatosan szinte írástudatlanná válhat. Sőt, azokról a bevándorlókról, akik egymás szomszédságában élnek anélkül, hogy ismernék egymás anyanyelvét, elmondható, hogy a nyelvi kommunikáció híján egy állatkert korlátai között élő állatokhoz hasonlítanak, akik mint érdekességet nézegetik egymást.

A különböző állatkerti fajoktól eltérően az együtt élő emberek közösülhetnek a másik nem bármely tagjával, legyen az fehér, sárga vagy barna. Ugyanakkor hogyan tudnák a partnerek megérteni és tartósan szeretni egymást, felnevelni az ebből fakadó utódokat - és e folyamat részeként anyanyelvet adni nekik -, ha nincs közös nyelvük? Pedig a gyermeknevelés különösen fontos feladat az emberi faj számára, mert rokonainkkal, az emberszabású majmokkal összehasonlítva - gondoljunk itt a csimpánzra, a gorillára vagy a fekete gibbonra, amelyek olyan típusú "családban" élnek, amelyek két szülőre épülnek - a mi gyermekeink sokkal kevésbé önellátóak életüknek egy aránylag sokkal hosszabb szakaszában, mint más emlősök utódai.

Ezeknek az alapvető szocio-ökológiai folyamatoknak a tanulmányozása során észrevehetjük, hogy az anyanyelv elsajátítása sokkal többet jelent egy első nyelv megtanulásánál. Még ha jelenlegi civilizációnkban az anya tanítókra is bízza, hogy gyermekét bevezessék az írni-olvasni tudás birodalmába, a beszélt nyelvet a gyermek akkor is kisgyermekkorában sajátítja el minden tudományosságtól mentes, természetes módon, azaz nyelvtani és egyéb gyakorlatok nélkül. Ennek következtében ez a nyelv mindig az otthoni környezethez fog kötődni, míg a második vagy "idegen" nyelv egy tanterem hangulatát fogja felidézni. A szociológus Tönnies megkülönböztetésével élve az anyanyelv a közösség, a második elsajátított nyelv pedig a társadalom kultúrájának a része.

Persze az egyén szocializációjának sokfélesége miatt, vagyis mert nemcsak az anyanyelv térhet el, de a család típusa is - vidéki vagy városi, bérből élő vagy vagyonos -, minden házasság sajátos keveredést jelent (amin a türelem és az empátia eredményezte egymáshoz való hasonulással lehet úrrá lenni). Azonban a közös nyelv hiánya a priori gátolhatja bármiféle hasonulás létrejöttét, ezért a közös nyelv mindennél fontosabb bármilyen emberinek nevezett viszonyban.

Az erőszakos elüldöző és a gazdasági húzó hatásokból fakadó régi és újabb kori népvándorlások, valamint területi hódítások következményeként a nyelvileg vegyes államok inkább a szabályt, mint a kivételt képezik a világban. Valójában a világ 180 nemzetállamának kevesebb mint 10 százaléka homogén nyelvileg, és közülük 88-ban él olyan kisebbség, ami a teljes lakosság több mint 25 százalékát alkotja.

Vannak befogadó országok, vagyis olyanok, amelyek felkészültek bevándorlók fogadására, mivel rendelkeznek bevándorlási hivatalokkal és megfelelő szociális intézményekkel. És vannak olyan országok, amelyek lakossága kevésbé mobilis, ragaszkodik szülőföldjéhez, ezért lehet, hogy onnan kivándorolnak egyesek, de maguk az országok nincsenek felkészülve bevándorlók tömeges fogadására. Az amerikai kontinens államai tipikusan bevándorló országok, míg Európa a másik csoportot példázza. Viszont az utóbbi 30 évben paradox módon 20-30 millió - leginkább gazdasági - bevándorló telepedett le Nyugat-Európában; így az újonnan odatelepültek a teljes lakosság 8 százalékát teszik ki, míg jelenleg ez csak 6 % az Egyesült Államokban.

Jóllehet nincs különleges ok a tömeges népvándorlást és a népek keveredését intim kapcsolataikban propagálni, a már meglévő helyzet is fontos kihívásokat teremt, amiket mind jogi, mind szociológiai szempontból vizsgálni és rendezni kellene.

A közös nyelv hiányából fakadó meg nem értést az egyes településeken, városnegyedekben és családokban kétféleképpen lehetne csökkenteni:

- meg kellene akadályozni, hogy az embereket vándorlásra kényszerítsék, valamint

- az egymás mellett élőknek meg kellene tanulniuk egymás nyelvét.

Nyilvánvaló, hogy a közös anyanyelv híján a közéletre és a magánéletre is jellemző hiányos kommunikáció megszüntethető lenne, ha legalább az egyik fél megpróbálná megtanulni a másik nyelvét második nyelvként. Olyan kérdésekre, hogy melyik fél tanuljon meg egy második nyelvet, melyik legyen az a nyelv, illetve általában miért tanuljon meg egy második nyelvet, különböző válaszokat adnak például az USA-ban, ahol az angolszászokhoz asszimilálják az új bevándorlókat, vagy egy olyan országban, mint Svájc, ahol intézményesítették a különböző anyanyelvűek egyenlő alapokon nyugvó, hosszú távú együttélését.

Ami a magánéletet illeti, ahhoz, hogy a szűkebb család integrálódhasson mindkét "tágabb rokonságba", mindkét félnek meg kellene tanulnia az "anyós-nyelvet". A kölcsönös és egyforma megbecsülés ezen ideális állapotában az a tanácsos, ha mindkét szülő a saját anyanyelvén beszél a gyermekeihez, különben a kisgyermekek összezavarodnak, és ahelyett, hogy kétnyelvűekké válnánk, kulturálisan "elárvulnak", és egy nyelvet sem sajátítanak el tökéletesen.

A kölcsönös kétnyelvűség vonzó megoldásnak tűnik a kulturális keveredéskor, de a valóságban ritka az ilyen szimmetria. A gazdasági hatékonyság napjainkban mindenhol érvényesülő elve a legtöbb esetben azt diktálja, hogy csak az egyik fél tanulja meg a másik anyanyelvét második nyelvként. Az is előfordul, hogy a két fél egy harmadik nyelven kommunikál egymással, ami mindkettőjüknek második nyelve. Ez megakadályozza mindkettőjüket abban, hogy meghitt érzéseiket anyanyelvükön fejezzék ki. (Ez történhet például, amikor egy afrikai és egy indiai bevándorló köt házasságot Angliában.)

Az, hogy a gondolatok és nyelvi megfogalmazásuk közötti kapcsolat mennyire elválaszthatatlan és kibogozhatatlan, anélkül is magától értetődő, hogy nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkoznánk, vagy költészeti alkotások fordításban elterjedt változatait vizsgálgatnánk. Ezért evidens az is, hogy a fordítás^[117] mindig elszegényíti a nyelvi kommunikációt.

Mi dönti el, hogy ki kinek az anyanyelvét tanulja meg?

Ez nemcsak attól függ, hogy a férfi felsőbbrendűnek tartja-e magát, vagy feminista-e a feleség, hanem függ maguktól a nyelvek közötti erőviszonyoktól is. A brit nyelvész, Peter Trudgill azt mondja, hogy "a nyelv egy hadsereggel és hadiflottával rendelkező tájszólás". Valóban, a nyelvek közötti hierarchia politikai dominanciát is magában foglal, És az az állítás, miszerint az angol nyelv esztétikailag gazdagabb vagy tudományos célokra jobban megfelel, mint a német vagy a magyar nyelv, csupán a jelenlegi angolszász civilizáció birodalmi erejének ideológiai megjelenítése, és egyben növeli is ezt a fölényt.

Az az erő, amely növeli az egyik vagy a másik nyelv befolyását, uralkodóvá teszi azt, és elősegíti második nyelvként való terjedését, régiónként is változik. Itt derül ki, hogy melyik népnek van elég ereje ahhoz, hogy megalapítson egy államot, majd megtegye saját nyelvét annak egyedüli nemzeti vagy hivatalos nyelvévé.

Most vizsgáljuk meg ugyanezt a kérdést néhány konkrét ország viszonylatában.

Svájcban például, amit németül beszélő földművesek alapítottak, négy nemzeti nyelvet - német, francia, olasz és rétoromán - ismernek el, amelyek közül három hivatalos nyelv is annak ellenére, hogy az állampolgárok kevesebb mint 10 százaléka olasz ajkú. Legtöbbjük egy kantonban, Ticinóban él, ahol az olasz a túlnyomórészt használt hivatalos nyelv. A különböző nemzetiségek közötti kommunikációt azzal segítik elő, hogy az érettségi megszerzésének egyik feltétele egy második vagy "idegen" nyelv megtanulása, ami a többi nemzeti nyelv egyike kell, hogy legyen. Hogy a vegyes svájci családokban melyik nyelvet használják, két tényezőtől függ: a) melyik régióban vagy kantonban telepedett le a család, melyik a kanton hivatalos vagy többségi nyelve; b) másrészt - különösen a kétnyelvű kantonokban - az is meghatározó, hogy a némettel szemben a franciának mint nemzetközi nyelvnek nagyobb a presztízse, ami részben annak is köszönhető, hogy maguk között a svájci németek valójában nem a hivatalos vagy standard német nyelvet beszélik, hanem annak különféle dialektusait. Az angol nyelvnek az utóbbi időben tapasztalható nemzetközi presztízsnövekedése ex machina zavarokat okoz a svájci nyelvi egyensúlyban. Míg hagyományosan a svájci német elit a francia nyelvet választotta először második nyelvként, azáltal, hogy Franciaország veszített befolyásából az angol nyelvű Amerikával szemben, a svájci németek mindinkább arra kényszerülnek, hogy az angolt használják második nyelvként, ami nyilvánvalóan hatással lesz ennek a soknyelvű országnak a kohéziójára és nemzetiségeinek egymáshoz való viszonyára.^[118] Amint arról már szó esett, az olasz nyelv hivatalos elismeréséhez Svájcban elegendő volt, hogy a polgárok mintegy 8 százaléka ezt beszélje. Ugyanakkor a Kárpát-medencében Szlovákiában, Romániában és Szerbiában az őslakos magyar népesség nem használhatja hivatalosan az anyanyelvét - még olyan városokban sem, mint Révkomárom, ahol pedig túlnyomó többséget alkot -, még ha az összlakosság több mint 10 százaléka magyar anyanyelvű is. Mivel a szlovák, román és a szerb nyelvet nem használják nemzetközi nyelvként, ellentétben az angollal, franciával vagy akár a némettel, e nyelveknek a társadalmi, kulturális és magánéletben való kizárólagos használatát rendszerint a nyilvánvaló politikai nyomás erőlteti. A szerb nyelv tanulásakor például a magyaroknak el kell sajátítaniuk egy nem nyugati írásmódot, a cirillt. Ilyen körülmények között az anyanyelv generációkon keresztüli megőrzéséhez erős akaratra van szükség még egy teljesen magyar családban is, nem beszélve a vegyes családokról.

Nézzünk mármost körül más, Európán kívüli helyszíneken is, ahol vegyes társadalmakban vizsgálhatjuk az anyanyelv használatát. Vegyünk egy befogadó országot. Ne Kanadát, amely már hivatalosan is kétnyelvű ország, hanem inkább az Egyesült Államokat. Az alkotmány értelmében Amerika nemzeti nyelv nélküli ország. De a gyakorlatban mégis az angol lett a közélet kizárólagos nyelve. A nyelvi tolerancia szellemében az eredeti (fehér, angolszász, protestáns, WASP) amerikai rendszer jóindulattal kezelte az angolul tanuló bevándorolt munkásokat, akik azért otthon, zárt körben továbbra is az anyanyelvükön beszéltek. Azonban különösen a déli államokban, amelyeket már eredetileg is főként a spanyoloktól hódítottak el, egy új keletű, spanyol ajkúak alkotta bevándorló hullám miatt veszélybe került az angol nyelv kizárólagos használata a társadalmi életben. Az adatok szerint az USA lakosságából jelenleg több mint 10 % beszéli a spanyolt anyanyelveként. Legnagyobb számban közülük Kaliforniában, Nevadában, Texasban és Floridában élnek. Ezért a nagyvárosokban - mint például Los Angelesben és Miamiban - fennáll annak a veszélye, hogy többségbe kerülnek a spanyolul beszélő lakosok. Amint a spanyolt már nemcsak az otthonokban beszélték, hanem a nyilvánosságban is hallható lett, a rádióban, tévében, közszolgáltatásokban és a munkahelyeken (például a telefonkezelők kezdték használni, a tudakozókban és a bankokban is megjelent), az angolszászok (vagy ősbevándorlók, őstelepesek) leereszkedő toleranciája végesnek bizonyult. Ahelyett, hogy az érintett államokban az angolul beszélő lakosság megtanult volna egy második nyelvet, egy olyan stratégia mellett döntött, amivel megakadályozhatja a második nyelv hivatalossá tételét - még mielőtt a spanyolul beszélő lakosság válna többséggé, és már túl késő lenne. Miután 1986-ban Kalifornia elfogadta az angol nyelvről szóló jogszabályra vonatkozó 63-as törvényjavaslatot, 1988-ban Arizona is jóváhagyott egy alkotmánymódosítást, ami megköveteli az állami és önkormányzati hivatalnokoktól, hogy kormányzati ügyekben az angol nyelvet használják, míg Florida és Colorado az angolt államuk hivatalos nyelvének nyilvánította, és ennek értelmezését a törvényhozásra bízta. Mint minden, többségi szerepében magát fenyegetettnek érző népesség, az angol anyanyelvű soviniszták is megpróbálják mozgósítani a többi kisebbséget a spanyol hivatalossá tétele ellen.

Tegyünk említést még egy másik paradigmatikus példáról. A vidékről a nagyvárosokba történő vándorlás világjelenség, és rendszerint nem jár problémákkal a nyelvi alkalmazkodást illetően. Esetleg a kiejtésben vagy a nyelvjárás szintjén jelentkeznek némi nehézségek. Latin-Amerikában azonban más a helyzet. Ezt a földrészt helyesen Ibero-Indián Amerikának kellene nevezni, különben sokan elfelejtik, hogy fontos őshonos lakossága van, amely gyakran kizárólag indián anyanyelvét beszéli, mint például az inkák leszármazottai, a kecsuák. Bolíviában az indiánok teszik ki a lakosság jelentős többségét (64 %). Ha a gazdasági átalakulás miatt vidékről városba kényszerülnek vándorolni, legyen az akár az ország határain belül, a nagyvárosokban, főként La Pazban, spanyolul kell megkeresniük a kenyerüket, ami nekik "idegen nyelv", ezért aztán gyakran esnek visszaélés és kizsákmányolás áldozatául. A "saját országukban" szülőföldjükről, a magas fennsíkról a spanyol hódításnak áldozatul esett városokba vándorló indián családok krízise mutatja, hogyan borítja fel a lakosság zömének életében a(z indián) vérrokonságot, anyanyelvet és a szülőfölddel összekötő meghitt viszonyt az egyén vagy kis család vándorlása.

Végül Fekete-Afrikában pedig azt láthatjuk, milyen megvetésben részesül a többség, amelyik nem tanulja meg az európai gyarmatosítók üzleti nyelvét, az angolt vagy a franciát. Ez odáig terjed, hogy például azokat, akik arabul írnak, a statisztikák gyakran az írástudatlanokkal egy csoportba sorolják.

Milyen következtetéseket vonhatunk le mindezekből a megállapításokból és példákból az anyanyelv és a második nyelv közötti optimális viszonyról, az egyén önmegvalósítása, a családi élet harmóniája és a társadalom kohéziója szempontjából?

1. Az anyanyelv mint első nyelv minden ember nyelvi struktúrájának prototípusa. Mivel elsajátítása családi környezetben zajlik, és mert a nyelv a fogalmakkal összefonódva adja az igazi tudatot (Glen Fisher), az identitásnak is alapvető forrása. Néhány szerencsés kivételtől eltekintve rendszerint hátrányos helyzetbe kerülnek azok, akik a magán- és társadalmi életben anyanyelvük helyett egy második vagy harmadik nyelvet kénytelenek használni.

2. Mivel a régebbi vagy újabb népvándorlások következtében sok a vegyes társadalom, ezek összetartó erejének és a vegyes családok harmóniájának megőrzéséhez kétnyelvűségre lenne szükség. Míg az anyanyelv biztosítja a megszokottság érzetét és az identitást, a kétnyelvűség kitágítja a látókörünket a sokféleség megismerése által, és toleranciára tanít; azonban mindig óvatosnak kell lennünk a kétnyelvűség népszerűsítésével, mert egyoldalú megoldásként egy dominanciára törekvő csoport ügyesen felhasználhatja, és az egyén, valamint egy kisebbség kollektív identitásának az elvesztéséhez vezethet.

3. A nyelv nem csupán kulturális örökség, hanem egy alapvető szocio-ökológiai jelenség, a kollektív fennmaradáshoz szükséges társadalmi együttműködés egyik eszköze. Ezért az, hogy melyik nyelvet használjuk, a megélhetést szolgáló gyakorlati megfontolásoknak van alárendelve. Azt, hogy melyik az alkalmas nyelv, nagyban meghatározza a hely, ahol a család él.

Figyelemre méltó tény, hogy az Európa Tanács különbséget tesz az őshonos nyelvi kisebbség jogai és azon lakosok jogai között, akik átmenetileg dolgoznak egy helyen vagy új bevándorlók.

4. Azok az őshonos lakosok, akiknek az anyanyelvét még nem ismerték el hivatalos nyelvként, de olyan régióban élnek, ahol többnyire ezt a nyelvet beszélik, ragaszkodjanak nyelvük nyilvános használatához! Ne hagyják magukat arra kényszeríteni, hogy anyanyelvüket csak "rejtve" használják! Házon kívül is határozottan beszéljenek ezen a nyelven a társadalmi élet minden színterén, különben az anyanyelv - mint másodrendű nyelv - "berozsdásodik", és gyakran kínos, félig titkolt használata elidegenedést és néha tudathasadást okoz.

5. Ezzel ellentétben, amikor egyes családok bevándorolnak olyan vidékre, ahol nyelvük ismeretlen, anyanyelvükhöz való ragaszkodásuk hangoztatásának jogossága vitatható. Ha megvan hozzá az erejük és szellemi képességük, el kell hogy fogadják azt a tényt, miszerint az első nyelv generációkon keresztüli, fokozatos elvesztése az ára a sikeres bevándorlásnak. Mivel a vándorlásért minden szempontból nagy árat kell fizetni, nem kellene feltétlenül népszerűsíteni. A vidékről városba történő vándorlás történelmi tendenciája optimálisan úgy valósul meg, hogy az áttelepülő saját nyelvterületén belül marad.

E rövid tanulmány nem fogja át a mai világban létező sokféle helyzetet. Európai viszonylatban például a letelepedett európai népességnek az alapvetően nomád, egységes írásrendszerrel nem rendelkező cigánysággal - amely 4-8 milliós lélekszámával a kontinens lakosságának 1-2 százalékát alkotja - való együttélése külön figyelmet érdemelne, de ez már egy másik tanulmány témája.

0.1. Földkerekségünk

- különböző származású,

- anyanyelvű (s írásmódú) és

- megélhetésű (módú) emberekből áll.

Kölcsönösen gyümölcsöző, tartós együttműködésük kibővítése az egyetemes emberiség számára három problémakört vet fel, nevezetesen

- a különböző társadalmak közötti összeférhetőséget (vö. világbéke),

- a közöttük való (nép)vándorlásokat, valamint az azokból adódó

- vegyes (keveredéses) társadalmakban az együttlakás, együttélés rendezését.

0.2. Utópisztikus az a kísérlet, amely a felsorolt három problematikát egy teljesen kevert népességű világtársadalomra redukálja. Ugyanis még ha ma a világ népessége valamilyen világnézeti meggondolást követve maximálisan kezdene is keveredni, a teljes "megkevertség" - a nagy számok szabályai szerint - nem következhetne be körülbelül 100 generáció, vagyis időszámításunk után 4000 előtt.^[119] (Egyébként a faji homogenizálás az emberiség csoport-biodiverzitását csökkentené.)

I.1. Amíg világállam nem létezik, az akárhová való - feltételek nélküli - vándorlás (és letelepülés) nem lehet egyetemes alapvető emberi jog. Viszont leszármazása mindenkinek biztosít valahol bizonyos őshonossági előjogokat.

I.2. Mivel az egy területen való szervezett együttlakás, együttélés alapvető közös elvek széles körű elfogadását teszi szükségessé - s egyetlen állam sem teljesen értékrend-semleges -, a be- és áttelepedés joga nem lehet korlátlan, hanem a befogadó társadalom és a bevándorló közötti életmódbeli eltérés függvénye, az abból következő integrálhatóság mértéke szerint állapítandó meg.

II.1. Nincs és sohasem létezett olyan demokratikus vagy más, állammá szervezett ország, ahol minden lakosnak egyenlő politikai jogai vannak.

II.2. A politikai jogok alapvetően az állampolgársággal függenek össze. Az pedig függhet a születési helytől (illetve "őslakosságtól") - jus soli -, vagy ahogy általában a nem angolszász európai kontinensen történik, a vérrokonsági leszármazástól (jus sanguinis). Egyik elvnek sincs egyetemes érvénye.

II.3. Az új bevándorlók egy társadalomba való beilleszkedésének gyorsasága fordítottan arányos a felnevelő és a befogadó társadalmak közötti civilizációs - vallási, nyelvi, faji és politikai-gazdasági - távolsággal (különbséggel).

II.4. Praktikus szociológiai meggondolások alapján megvalósíthatatlan, hogy minden egyes polgárnak abszolút személyes joga legyen, hogy anyanyelvét a közéletben mindenütt használja. E jog léte és kiterjesztése elkerülhetetlenül annak függvénye, hogy a nyelv az adott ország (jurisdiction vagy constituency) polgárai hány százalékának anyanyelve, s használata területileg hogyan oszlik meg. Minden más álláspont vagy üres demagógia, vagy nem a szó szoros értelmében vett jogról van szó.

II.5. A többségi népnek az államalkotó önrendelkezés joga is a fenti elv alapján jár ki.

II.6. A helyi többséggel rendelkező nyelvcsoportok önkormányzati (autonómia-)joga nem azonos az önrendelkezés jogával, mert míg az utóbbi az állam külső szuverenitását (függetlenségét, felségjogát) érinti, addig az a belső szuverenitást.

II.7. Az úgynevezett "nemzet"-közi politika és az államok belügyei közötti merev bipoláris szembeállítás feloldása, "fokozatosítása", viszonylagosítása megkönnyítheti adott geopolitikai helyzetben a népek együttélését. Mivel a világ mintegy kétszáz független államának csak tíz százaléka tekinthető egynyelvűnek, sőt, felében az anyanyelvi kisebbség az összlakosság több mint egynegyedét teszi ki, egy fokozatosan differenciált önkormányzati berendezés jobban biztosíthatja a társadalmi békét és együttműködést, mint a többségi határozás elvének az egész állam területére való központosító alkalmazása.

II.8. Egy ország politikai integrációja gyakran épült birodalmi hegemóniára, és teremtett többnyelvűséget - sőt, nemegyszer több írásmódúságot, amely sokszor többvallásúsághoz is kötődött/kötődik (vö. szerbek és albánok Jugoszláviában, görög és latin írásmódúak az Európai Unióban, hinduk és muzulmánok Indiában).

II.9. A demokrácia lényege a polgárok egyenlőségére alapozott konszenzus. A többségi döntés elvének is csak ez adhat létjogosultságot, mint annak pragmatikus alkalmazása. Ezért, mihelyt egy társadalom annyira megosztott, hogy minden polgár nem kerülhet egyező valószínűséggel a többségbe, a többségi döntés elvének egyöntetű használata nem felel meg a demokrácia alapelvének, és kétkamarás döntésrendszerrel kell a kisebbség vétójogát biztosítani.

II.10. Alaptalan az a megállapítás, hogy az amerikai feketéket, indiánokat, európai és ázsiai bevándorlókat csak a bőrük színe különbözteti meg. De éppen így alaptalan azt állítani, hogy egyik vagy másik hegemonikus (vö. angolszászok) civilizációs csoport általában felsőbbrendű lenne a másikkal szemben. Csak ez az utóbbi állítás épül faji előítéletre.

II.11. A kommunikáció teremti meg a társadalom koherenciáját. Egymás megértése részleges, fokozatos, és mélysége attól függ, milyen jelrendszert osztanak. (Ahogy régi barátok, sőt egy tájszólást vagy rétegnyelvet beszélők is jobban megértik egymást, mint két jöttment; az egy anyanyelvűek megértése is jóval elmélyültebb, mint a második nyelven beszélgető "eszperantóké"; vö. spanyol anyanyelvűek az angol nyelvű USA-ban.) Egy többnyelvű és írásmódú ország nehezen ér el alkotó egységet.

II.12. Mindenkinek és minden csoportnak joga, hogy azokkal társuljon külön, akikkel kedve tartja, s anélkül, hogy ezt valamilyen hatóság irányában (nyilvánosan) meg kellene indokolnia.

II.13. Az altruizmus mint mindenki iránti azonos fokú szolidaritás (anyával, testvérrel, rokonnal, idegennel stb.) nem természeti törvény. Az összetartás (kohézió) minden társadalomban fokozatos, ami különösen feltűnő a vegyes társadalmakban. Ha különböző szolidaritás-érzések egymással ellentétbe kerülnek, az egyén személyi joga, hogy eldöntse: vérrokonát, "osztálytársát", földijét, "nyelvrokonát", hitsorsosát vagy honfitársát részesíti-e előnyben ("első" segélyben).

II.14. Ha több különböző anyanyelvű csoport lakik egy településen, és semmilyen nyelven nem értik meg egymást, együttélésük sokban a különböző állatfajtákéhoz hasonlít.

II.15. Mivel a különböző nyelvcsoportokat sokszor a mindennapos életben tényleg nehezen összehangolható gondolkodás- és életmód választja el (például harangozás, müezzinek), a településeken együttélők sűrű érintkezésének és keveredésének intézményes erőltetése nem növeli feltétlenül a megértést és az együttműködést, hanem erőszakot, sőt, polgárháborút is szíthat.

II.16. Jogállamban a hatósági rendészetnek kizárólagos joga kényszer alkalmazása. Sem faji, sem nyelvi, sem gazdasági (parasztszövetség, szak-) szervezeteknek, sem privát rendőrségeknek nincs ehhez több joga, mint az egyénnek önvédelme szempontjából. Jogállamban az újságírók mentelmi joga, mint privilégium, is megalapozatlan.

II.17. Egy népnek a kultúrák iránti tolerancia önmagában nem adhat azonosságot, csak kiegészítheti azt; mint ahogy multikulturalizmus sem létezhetik "monokultúrák" nélkül.

II.18. A kettős állampolgárság a mai "új-nomád" társadalmakban - az azt csökkenteni kívánó nemzetközi szerződés ellenére - növekszik. De a kettős elkötelezettség miatt ilyen állampolgárok megválaszthatósági, közhivatal-viselési jogának esetleges korlátozása nem sérti eleve a jogegyenlőség elvét.

III.1. Mivel - ahogy azt többek között az "Emberek és a népek jogai 1981-es Afrikai Chartájának" 5. és 19. cikkelye is kinyilvánította - a népek egyenlőek és önállóak, minden, az érintett állam által nem megengedett olyan nemzetközi beavatkozás, amely nem minden állam esetében alkalmazható, sérti a törvényesség egyetemességének elvét. (Például az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagállamai az irányukban alkalmazandó kollektív katonai megtorlást vétójoguk gyakorlásával megakadályozhatják.)

III.2. Mivel minden nép és állam érdeke nem esik eleve egybe, a nemzetközi kapcsolatoknak mindenáron való maximalizálása és az embereknek, mindenféle közleménynek és árunak teljesen korlátlan közlekedése a jelenlegi világhelyzetben nem feltétlenül kívánatos a kialakuló sokszínű világcivilizáció kibontakozása szempontjából. Minden látszat ellenére, valójában egyesek hegemóniájához és mások értékeinek eltiprásához és elidegenedéséhez vezethet. A (legalább hosszú távon) kimutathatóan kölcsönös érdekeket szolgáló kapcsolatok szolgálják csak a világ békés fejlődését.

A 2000-ben Genfben megjelent Global Communication without Universal Civilization első kötetét, amely a Coexisting Contemporary Civilizations: Arabo-Muslim, Bharati, Chinese, and Western címet viseli, a jelenleg is élő, különböző írás(mód)ú civilizációknak, a Nyugat-központú globalizmushoz való viszonyuknak szenteltük. Úgyszintén részletesen foglalkoztunk másutt az utódországi magyarság anyanyelvhasználatának megőrzése kérdésével.^[120] Jelen írásunk e két, a mai számtalan rész szakmára töredezett tudományos világban látszólag egymástól igen távol eső problémakör közötti szoros összefüggéseket fejti ki, hozza szisztematikus viszonyba.

Az emberi társadalmak létezése, egyikhez vagy másikhoz való tartozásának alapfeltétele egy nyelv elsajátítása. A nyelv ugyanis az a legátfogóbb kommunikációs jelrendszer, amely révén az egyazon nyelvközösséghez tartozók megállapításokat, ismereteket, elképzeléseket, gondolatokat, de érzelmeket, akarat-megnyilvánulásokat, parancsokat is közölhetnek egymással.

A legtöbb európai nyelven ez az általános használatú jelrendszer egy testrészünkkel, a nyelvvel van spontánul társítva, ami közvetlenül köti azt a beszéléshez. A nyelvi kommunikációnak a beszéddel való azonosítását egyes társadalmak - így az európaiak - tovább erősítették azzal, hogy fonetikus írásra tértek át.^[121] Ez az azonosítás odáig ment, hogy az embert az énekesmadarakkal állították versenybe, mondván, nekik - és esetleg a delfineknek - van fejlett hangkifejező skálájuk, s így talán van nyelvük is. Azt azonban eddig senki sem vonta kétségbe, hogy írni csak az emberiség tud!

A társadalomlélektanból ma már tudjuk, hogy a nyelvi kifejezőkészség sajátos emberi kognitív folyamatok eredménye. S a gondolatoknak, "agytermékeknek" szavakba vagy más nyelvi kifejezésekbe való öntését, "megfogalmazását" mentális képek, jelképek közvetítik.^[122]

E megállapítás - Szabó Dezső szavait kissé szabadon idézve - "teljesebb látóhatárt" nyit ki számunkra: jelek rajzolása vagy írás lehet "hangoztatott" szavak fonetikus leképzése, de lehet attól önálló, elsődleges nyelvi jelrendszer is. A jelenlét-kommunikáció^[123] keretén belül a szavakba tagolt beszélés mellett a süketnémák artikulált gesztikuláló, "térbe rajzoló" eszmecseréje is mutatja a nyelv és beszéd egymástól való függetleníthetőségét.

Ha hajlandók vagyunk a nyugati világot elhagyni, s más kultúrkörhöz (vagy az általunk elfogadott szóhasználat szerint más civilizációhoz) tartozó társadalmakkal is foglalkozni - amit a szociálantropológia szívesen, a szociológia kényszeredetten tesz^[124] -, akkor a kínai civilizáció esetében azt tapasztalhatjuk, hogy ma is érvényesülő írásmódjuk nem a beszélt nyelvnek másodlagos ábécével vagy szillabikus jelekkel való többé-kevésbé fonetikus "lekottázása", hanem közvetlenül "rajzolt-ecsetelt" képírás eredetű. Annak ellenére, hogy a kínai karakterek nagyszámú kiejtési utalást is tartalmaznak, olyan írásmódról van szó, amely egyrészt lehetővé teszi, hogy a mai kínai évezredekkel előbb megírt gondolatokat el tudjon olvasni, másrészt, hogy a Kína négy fő beszédmódjához tartozó vidékek minden írástudó lakosa, bár másként kiejtve, de megértse ugyanazt a szöveget. Ez a több ezer karakterből (ideogramból) álló jelrendszer évezredek és ember milliárdok közötti közvetlen közlést tesz lehetővé, beleértve az írástudó koreaiakat^[125], japánokat és vietnamiakat, vagyis egy egész civilizációt fog össze. Jelenlét-kommunikációban ez az összetartozás úgy fejeződik ki, hogy ha két eltérő "tájbeszédű" kínai eszmecserét szeretne folytatni, akkor a másik markába rajzolja meghatározott sorrend szerint a közös írásjeleket. Minden hasonlat sántít, de ha a közérthetőség kedvéért a kínai civilizáció írásos egységét összehasonlíthatjuk azzal az indo-arab eredetű számjelrendszerünkkel, amelyet a mi számító nyugati civilizációnk könyveiben használ, akkor azt látjuk, hogy a svéd, a portugál vagy a magyar másként ejti ki ugyan e számjegyeket, de egyformán veti papírra e tízes számrendszer szimbólumait.^[126]

Miután rámutattunk a nyelv és beszéd közötti megkülönböztethetőségre, az írásmód sajátos szociológiai jelentőségét vizsgáljuk. A nyelvek használta jelek akár képírásból, akár kiejtésből származnak, azok jórészt a nyelvközösség által kollektív formában megteremtett egyezményes jeleit alkotják. A nyelv eredetére csak az utal, hogy az egyikben "képutánzó" jelek is találhatók, a másikban viszont csak a kiejtésben fordulhatnak elő hangutánzó szavak. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy az írásokat megfelelő használatra, ideák emlékezetbe és kőbe való vésésére, valamint azok terjesztésére hozták létre. Az Írás ország-világ előtt megvallja, ki melyik "olvasótáborhoz" tartozik.

Mint másutt már megírtuk, ideológiai vakság, egyszerű figyelmetlenség vagy tudatlanság folytán nyugati politológusok a Délszláv Szövetségi Köztársaság szétesésével kapcsolatban azt hangoztatták, hogy azelőtt az egymás beszédét megértő horvátok és szerbek nemcsak békében éltek egymás mellett, de úgy, hogy azt sem tudták, ki szerb és ki horvát. A legelemibb szociográfiai elemzés is lehetővé tette volna, hogy ennek az állításnak a balgaságát bebizonyítsák. A buszban és nyilvános helyeken cirill betűs újságot olvasó szerbnek azonnal feltűnik, ha a szomszédja latin betűs lapot böngész. E példa rámutat arra, hogy azokat, akiket írásmódjuk tesz egymástól megkülönböztethetővé, nem az választja el egymástól, hogy ki-ki a beszédet egyszerűen másként "kottázza le", hanem az, hogy e mögött mélyebben szántó különbségek vannak. Nem szükséges részletezni, hogy a szerb-horvát beszédet a görög ábécé^[127] (863-ban a pápa ellenzésével született) cirill változata szerint író szerbek szegről-végről Szent Cirill tanítványainak kései ortodox pravoszláv leszármazottai, míg a horvátok a nyugat-európai latin írásváltozattal a nyugat-európai kulturális világ tradícióját viselik magukon. A jugoszláv válság körüli ellentétes táborok hamar napvilágra hozták azokat a gyökereket, amelyeket az egyén "önteremtését" valló gazdaság-centrikus liberális doktrína szívesen utalna a régészet világába. Valóban, Horvátország függetlenségének gyors elismerésében a római katolikus egyház és a Vatikán aktív szerepet játszott Németország segítségével. S a szerbek ma is számíthatnak a szintén cirill írásmódú ortodox oroszok, bolgárok, görögök rokonszenvére. Románia sajátos eset, mert akárcsak Törökország^[128], az 1920-as évek óta tesz folyamatosan kísérletet arra, hogy valamilyen nyugat-európai hitre való áttérés nélkül írásának latinosítása révén álljon át, tegyen hitet a nyugati civilizáció mellett.

Törökország példájával eljutottunk a kérdés általánosabb vizsgálatának szükségéig. Mint már kifejtettük, egész civilizációt átfogó, jelenleg is széles körben használatos írásmódok különböző szent-írásként kezelt ősbölcsességek, kinyilatkoztatások hordozójaként, terjesztőjeként jöttek létre és élnek. Ez egyben érthetővé teszi a hozzájuk való ragaszkodást, még akkor is, ha a nyugati felvilágosultság gazdaságossági okoskodásai (retorikája) szerint ezek az írások ésszerűtlenebbek a latinnál, s általában az írásmódok többessége is ésszerűtlen. Mivel az Írás Mi-érzést kialakító kollektív önazonosulásnak a hordozója, nem fogadhatjuk el, hogy a nyelvek és írások többességét egyszerűen felváltható vagonokból összeállított üzenetszállító szerelvénynek, konvojnak tekintsék. De még pusztán pragmatikus szempontból sem egyező a nyelvészek véleménye arról, hogy melyik írásmód jelrendszere és -állománya kívánatosabb^[129], felsőbb- vagy alsóbbrendű.

Az arab-muzulmán civilizáció tanúsítja az Írás mély jelentését egy civilizáció meghatározásában, összetartásában és elhatárolásában. 'Korán' olvasást jelent. Az elnevezés tehát kifejezi, hogy az arab írásmód és a muzulmán civilizáció elválaszthatatlanok egymástól. Az arab írás elsődleges missziója a Korán terjesztése (Szúra 96:4). A muzulmán vallást nem úgy terjesztik, hogy a Koránt minél több nyelvre lefordítják, hanem éppen fordítva, a megtérő mint hívő a Korán-iskolában az arab által lesz írástudó. A fajbeli megkülönböztetést nem ismerő muzulmán civilizációban az igazhívők egysége az Írás, a Korán éthoszának követésében áll. A szépírás, a kufik vagy naski kalligráfia kifinomultsága kifejezi az írás szentségét. Írott levelet szemétbe dobni a muzulmán számára szentségtörés. Hogy Szenegáltól Indonéziáig milliárdnyi embert tart össze az arab ige, ezt tovább erősíti, hogy nemcsak a különböző muzulmán országok írástudói leveleznek arabul, s az Iszlám Konferencia szervezetének országai írják arabul a szerződéseiket, váltanak jegyzéket, hanem a perzsa és más írásmód-variációk is az arabon nyugszanak.^[130] A muzulmán pakisztáni urdu is beszédben ugyanahhoz az indo-arjai központi nyelvtörzshöz tartozik, mint a hindi, de azt ők perzsa-arab nastalik írásmóddal vetik papírra, míg a hindu ág a szanszkrit nyelv dévanágari ábécéjével teszi azt. (Hasonló példát láthattunk a szerb-horvát beszéd írásmódjainak esetében.)

Bár a hindu vagy bhárat civilizációban egy hajszállal kisebb hangsúly esik az Írásra, mint az arab-muzulmánban, azonban ezt a civilizációt is saját írásmód jellemzi. A részben szillabikus^[131] bráhmiból származó dévanágariban írták le több mint egy évezrede a hindu szentírást, a Véda-t, a szanszkritül recitált "szájhagyomány" pontos megőrzése céljából. A 'dévanágari' szanszkritül "istenek városának írása", mert valószínűleg Benáreszból származik. A jelenlegi legelterjedtebb hindi nyelv és variánsai is e részben szillabikus fonetikus írásmódban jelennek meg. Bár a közel milliárdnyi hindunak a 325 "beszédmódját" és 1652 tájszólását 25 írásmódvariáns fogja össze^[132], a nemrégiben Budapesten is oktató T. K. Oommen szerint az indiai írások legtöbbjét az "írástudó" hindu el tudja olvasni. Ahogy előző tanulmányainkban kifejtettük, legalapvetőbb intézményeiben a Véda éthoszát mintázó, hivatalosan szekuláris India - Kína mellett és szemben az európai kis nemzetállamokkal - nem egynyelvű nemzetállam, hanem igazi civilizáció-állam.

A több mint három évezreden keresztül megőrzött kínai óriásbirodalom minden sarkában olvasható piktografikus eredetű írásmód garancia arra, hogy Kína marad a civilizáció-állam prototípusa. Bár a kínai képírás nem az első a világon, de a benne rejlő alkalmazkodó-, túlélőképesség, monumentális maradandóság civilizációalkotó erőt mutat.^[133] A ma is élő kínai karakterírás nemcsak egyszerűen eredeti és így passzív hordozója a három - konfuciánus, buddhista és taoista - tanításból ötvözött univerzista kínai világszemléletnek, hanem ideogram-rendszere a gondolkodásmódot is formálja, a tanítások nagyobb áttekinthetőségét, "egész látóhatárt" kínál. A nyugati civilizáció felsőbbrendűségének hirdetői azzal érvelnek, hogy a modern ismereteket nem lehet pontosan leképezni ezzel a körülményes írással, s a karakterekben így is, úgy is a fonetikus összetevők aránya nő. (Meg kell jegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a kínai karakterek kiejtési elemei a képírásmód formájához igazodnak, "hasonulnak", s nem alfabetikus jelekhez.) Azonban amíg magukat a nyugati beszélt nyelveket többé-kevésbé fonetikusan "lekottázó" írásmódok nem teszik lehetővé a különböző, bár latinul írt beszédek egyetemes megértését (ami szerepet játszik az európai politikai egységmozgalom nehézségeit illetően!), addig a kínaiak egymást írásuk által megértik, civilizációjuk "szkripturális közösségében" élnek. Ezt a Nyugati civilizáción belül csak az angol beszéd hegemonikus elterjesztése ígéri. Ma már mind az elmélet, mind a gyakorlat megcáfolta azt az állítást, hogy a kínai írásmódot lehetetlen "machine-readable" formába átültetni.^[134] Félreértés ne essék, nem a kínai civilizáció felsőbbrendűsége mellett szólnak ezek az érvek, hanem csak amellett, hogy implicite se tekintsük azt atavisztikusnak, a miénknél eleve elmaradottabbnak, és ezen csak a mi ábécénk elfogadása tudná túljuttatni.

Az írástudói hagyománynak egy civilizáció "artikulálására" vonatkozó jelentősége világosan tükröződik abból a negatív hatásból, amelyet a szubszaharai afrikai társadalmakban annak hiánya okoz. Bár a 19. században egyéni és misszionáriusi kezdeményezésre kialakultak lokális írásmódok mint az Amerikából 1822-ben visszatért rabszolgák országában, Libériában kialakult váji,^[135] azok azonban az évszázados írástudói tradíciót nem tudták még pótolni. Ami érdekes módon S. Scribnernek és M. Colenak^[136] a váji írással kapcsolatos empirikus kutatásaiból kiderül, az az, hogy a közhittel ellentétben az írástalanság nem annyira általában az egyének szellemi képességeinek kialakulását érinti, mint inkább annak a társadalom szervezettségére, célszerű, folyamatos működtetésére vonatkozó mozgósítását. Az összetett technológiai rendszerektől függő társadalmakban a feladatok, sajátosságok kontextustól, egyéni emlékezettől független, elvont leírása, módszeres klasszifikációkon keresztül történő rendszerbeillesztése és mindennek félreértés nélküli, pontos, félreérhetetlen kommunikációjához: a "leírás" elkerülhetetlen.^[137] Ha a nyugatin kívül a kínai és az indiai űrrakéták megjelenése csak az euro-centrikus világképben megrekedt szemlélő számára "hihetetlen", a szubszaharai űrhajó holnapi fellövése már mindenkit váratlanul érne.

Mint azt azonban az aránylag újkeletű brazíliai kultúrötvözet kapcsán már kiemeltük^[138], az írásbeli kultúrának a szóbeli és más jelenlét-kommunikációs formákkal - mint a tánc vagy a dobolás - való nagymértékű kibővítése jórészt a "bevándoroltatott" fekete afrikaiak befolyásának tudható be.

A német nyelvész, Harald Haarmann felesége finn bíró. Így a balkáni nyelvek Finnországban élő specialistája nem anyanyelvi környezetben éli mindennapi életét. Számos munkája közül nekünk, magyaroknak - a már idézett - Az írás univerzális történelme mellett különösen tanulságos Az európai kisnyelvek szociológiája.^[139] Haarmann kutatásai megerősítik azt a korábbi megállapításunkat, hogy a beszéd és az írás - a beszélt és írott nyelv - külön figyelmet érdemel.

Az anyanyelv, amelyen először megszólalunk, mint egy beszélő közösség (speech community)^[140] tagját, általában szülőföldjének mint nyelvterületnek közvetlen kulturális közösségébe avatja be az embert, az iskolában elsajátított (helyes)írás módja viszont egy tágabb, de meghatározott civilizáció globalitásába utalja. Ennek megfelelően Haarmann utóbbi idézett könyvének kifejező alcímet adott: Nyelvökológiai adalékok.^[141] Nyelvökológiailag a magyar anyanyelv az embert a Kárpát-medencébe helyezi, míg az iskolázott embert a latin írásmód a nyugati civilizációhoz csatolja.

Az anyanyelv, a szülői otthon nyelvének elsajátítása azonban nemcsak időrendben előzi meg az írás megtanulását, hanem annak módjában és intim önazonosító jelentésében is. A nyelvi kompetenciával foglalkozó tudósokat - így az MIT-n N. Chomskyt - régóta foglalkoztatja az, hogyan lehet olyan magabiztosan egy nyelvet mint anyanyelvet elsajátítani a szókincs és a nyelvtan módszeres "bemagolása" nélkül. E "pedagógiai csoda" természetesen a hivatásos nyelvtanárok érdeklődését is felkeltette, hogy titkát ellessék. S bár módszeres interdiszciplináris vizsgálatok folytán sikerült a folyamatot körülírni^[142], de e rejtély még ma sem talált megnyugtató, átfogó, tudományosan szavatolt magyarázatra. E titok megfejtése részben abban rejlik, hogy az "emberke" nagyon is formálható állapotban, még szinte magatehetetlenül merül el a gondozó anya(nyelv)i környezetében. Az intim családi műhely melege egyik feltétele annak, hogy az ember akadozás nélkül sajátítsa el a közvetlen környezetében beszélt nyelvet. A beszélés kompetenciájának szinte játszva bővülő szókincse meghitt körülmények közötti megszerzésének egyik eredménye az is, hogy az ember anyanyelve egyrészt egész életét kísérő önazonosságának pillére lesz, másrészt általában kiejtése, akcentusa, hanglejtése paralingvisztikus taglejtéseivel (G. L. Trager) a társadalom számára is azonosítja az egyének eredetét. Még egyazon nyelvterületen belül is a tájszólás, mint a magyarban a göcseji, a franciában a marseilles-i vagy a svájci vaud-i egész életre szól. (Köztudott az is, hogy a latinul író Janus Pannonius versei szülőföldjéről árulkodtak, mert hogy "hol született, látszik a vers ütemén").

Az anyanyelv ilyen normális családi körülmények között való megszerzése a lélektani és beszélési zavarok, nehézségek valószínűségét csökkenti, s az élet kellemét, jól megalapozott, zökkenőmentes lefolyását is elősegíti. Mindazonáltal az anyanyelvi szocializáció fenti modellje zavarja azok világképét, akik nemcsak elfogadják az egyének és családok társadalmakat keresztező nagy ki-bevándorlását (ahogy a magyar nyelv talán tapintatlanul, kertelés nélkül kifejezi), magyarán a "cigányéletet", hanem főleg doktrinális okokból azt szorgalmazzák, sőt, a globalizációs haladás nevében ahhoz a menetelési parancsot ki is adják. Előbbi leírásunk azonban nem valamiféle kívánatosság diktálta önkényes mintagyűjtés eredménye - amint az oly gyakran előfordul a társadalmi kutatásokban -, hanem a "medián" esetet tükrözi, mert - kontinensük békaperspektíváján túlemelkedve - világméretű statisztikai tény, hogy jelenleg a világ lakosságának legfeljebb 5 százaléka nem él abban az országban, ahol született.

Mivel a beszélt anyanyelvvel szemben az írás elsajátítása már egy egész, kultúrákat átfogó civilizációba avatja be az embert, az írás és olvasás oktatásába a társadalmak maguk is egyre inkább beavatkoztak, a családdal szemben arra vonatkozó "felelősséget vállaltak": bevezették a kötelező elemi iskolai (nép)oktatást. Az óvodába "kényszerülő" gyermek már a kisiskolában is a betűvetésre gondolva tanul rajzolni, az írott nyelv módszeres elsajátítása pedig gyökeresen más feltételek között zajlik le, más benyomást hagy maga után, mint az anyanyelvi beszédé - mint ahogy a rendeltetése is más célokat szolgál.

Maradjunk egyelőre annál az egyszerű, szabványos esetnél, amikor a serdülő az iskolában beszélt anyanyelvére építő írást sajátítja el. A magyar nyelv esetében ez a beszédnek többé-kevésbé fonetikus "lekottázását" jelenti. A különböző - generatív és transzformális (Harris) - nyelvtanokra épülve alapvetően két módszer alkalmazható, illetve a kettő kombinálása lehetséges. Az analitikus módszer a szavak (el)olvasását fokozatos és lineáris "kibetűzésük" által tanítja. A másik, a globális módszer, amelynek a belga orvos-pedagógus, Decroly Ovide volt egyik úttörője, a szavak jelentését a szövegek böngészéséből, a mondatbeli összefüggésből hámozza ki. Számunkra itt az az érdekes, hogy e látszólag pragmatikus didaktikai kérdések mögött nyelvelméletek húzódnak meg. Ugyanis ha a nyelvet nem eleve azonosítjuk a beszéddel, hanem egy elvontabb "mentális képrendszerként" fogjuk fel, amelynek a beszélés és az írás két párhuzamos lehetséges megjelenési formája^[143], akkor az írás és olvasás elsajátítása során az emberi (táv)közléshez szükséges szimbolikával barátkoztatja meg a tanító a csemetéket, amely túlnyúlik azon, amit a mi földrészünkhöz tapadt fonetika-centrikus nyelvelmélet elbír. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, világos, hogy az analitikus és a globális módszer oktatási hatékonysága aszerint változik, hogy fonetikus ábécéjű, szillabikus vagy közvetlenül szintetikus, képírás eredetű karaktereket használó civilizációban élünk.

Az iskolaköteles kort elérő serdülő a viszonylag homogén kultúrájú társadalmakban, mint Japán - s nagyrészt a trianoni Magyarország -, az anyanyelvének megfelelő írásmód szerint tanul meg írni és olvasni. De ez már majdnem mindenütt nem meghitt családi környezetben történik, hanem - hatósági tanfelügyelettel a háttérben - iskolai tantermekben kerül "folyósításra", ahol az egykorú tankötelesek egymással is versengő peer group-ja, kisebb-nagyobb osztálya néz farkasszemet az (államilag) kinevezett professzionális (köz)oktatóval. Ez a sematizált alaphelyzet láthatóvá teszi, hogy az írástudásra szánt emberkét előrehaladó szocializációja már a speech community-nél tágabb - múltbeli "emlékiratokat" olvasó és jövőt (elő)író - írásos civilizációba avatja be. Amit az iskolában megtanul, önazonosságának szerves részévé válik, de már az a létfunkcióktól távolabbi "ésszerűbb", személytelenebb szférában jelenik meg.

Az őt először megszólaltató szülői környezet elhagyásakor nagy megrázkódtatás éri azt az iskolaköteles gyereket, akinek saját tapasztalatból kell ráébrednie arra, hogy még ha ugyanazt az írásmódot is kell tanulnia, mint az osztálytársainak, de az egyazon írásjeleket, ábécét társai nem az ő anyanyelve szerint olvassák, s a szavaknak a mondatokban sem elhelyezésük, sem jelentésük nem egyezik az ő anyanyelvével.^[144]

Az egy-egy írástudás jellemezte kultúrkörbe való belépés még ennél is nagyobb sokkot jelent annak a kisebbségben élő, beiskolázott gyereknek, akit olyan írásmód megtanulására kényszerít a törvény, amelynek esetleg szülei még a betűit sem tudják elolvasni, "dekódolni" saját anyanyelvükön. Nem kell itt feltétlenül civilizációs határokon tudatosan "áthágó", vállalkozó szellemű bevándorolókra gondolni - például a nyugati országba bevándorolt kínai csemetére, akit a (be)vándorlás vastörvénye az angol nyelven való tanulásra kényszeríti -, elég a kárpátaljai vagy a délvidéki őshonos magyar sorsán eltűnődni.

Az 1970-es években, amikor még az USA-ban az angol nyelv nem érezte annyira veszélyeztetve egyeduralmát, a szövetségi bíró Lau elismerte az iskolakötelesség szülte lehetséges önkényt, és salamoni bölcsességű döntést hozott. Eszerint nem lehet egy gyereket olyan nyelvű oktatásba kényszeríteni, amelyet nem ért meg. Ez a józan, általánosan elfogadható elv a Kárpát-medencei utódországokban az őshonos magyar gyerekek iskolai oktatási nyelvének alkotmányos emberi jogi maximája is lehetne. Elfogadtatása aláhúzná azt, hogy az anyanyelv védelmének első sorában természetesen a család áll. Ugyanis ha kisebbségi sorban a magyar családok - akár kényelemből, akár opportunizmusból - elhanyagolják az anyanyelv továbbadásának elsődlegességét, és már magának a magyar beszédnek a megtanítását a tanítóra hárítják át, akkor még a Lau-elv elfogadása sem kötelezheti az iskolai hatóságot az anyanyelv helyes írásának megtanítására, következésképpen a magyar nyelvnek oktatási nyelvként való használatára, a magyarul való oktatásra.

Az anyanyelv beszélésébe az ember beleszületik, mondhatni "ingyen" kapja családi "jussként", s így egyben egy beszélő közösség aktív tagjává "avatják". A számolást, írást és olvasást már a kötelező beiskolázással kényszerítik az emberre, hogy, úgymond, a társadalmának hasznos tagja válhasson. E folyamat azonban többnyelvű országban "idegen nyelvű" tanítást jelenthet. Mivel az ember mélyen és aránylag könnyen csak anyanyelvének írását és olvasását képes megtanulni, az anyanyelvben rejlő önazonosítás adta minden érzelmi kérdést félretéve, észérvekkel kell a családokat meggyőzni az idegen nyelv tanulásáról, kimutatva annak hasznosságát. (Az a mértékadó kifejezés, hogy valaki egy idegen nyelvet anyanyelvi szinten sajátított el, kimondja a lényeget.)^[145]

A környező utódországok nyelveiben ugyanis nem rejlik valami olyan intrinsic érték, amely hasznosságukat eleve egy olyan teljesen kifejlett nyelv fölé helyezné, mint a magyar. Mint azt már kifejtettük, egy-egy nyelv használati értéke nem belső tulajdonságában rejlik, hanem ki-ki számára abban, hogy időben-térben melyik szférában, nyelvi környezetben éli le életét. Különböző szférák mindennapi életében nem ugyanannak a nyelvnek van a legnagyobb használati értéke. Ez vonatkozhat egy országhatárral körülvett területre, de egy vidékre, megyére, járásra vagy városra is. A szociállingvisztika pragmatikája szerint egy idegen nyelv sikeres elsajátításához elengedhetetlen az, hogy a tanuló belássa annak hasznosságát. Ezt az orosz nyelv hazai kötelező oktatásának ösztövér eredménye jól illusztrálja. De tény és való: egy-egy nyelvet egy-egy állam területén mesterségesen is hasznossá lehet tenni annak kizárólagos hivatalos nyelvvé való nyilvánításával, amely a közélet egyetlen előírt írásmódjává válik. Az ország fő nyelvén való oktatás kötelezettsége alkotmányos előírásának jogi eszközét a hazánkat körülvevő, többnyire újdonsült államok arra használják fel, hogy megfosszák a magyarok anyanyelvét írásos státusától, a korszerű köz- s nyilvános életben való részvételtől diszkvalifikálva használatát visszaszorítsák a családi terefere magánszférájába. A magyar nyelv így ott idővel de facto lefokozódna az írással nem rendelkező "tájbeszéd" státusába. E stratégia azt célozza, hogy a magyar írás szabatos, szógazdag megtanulása haszontalan legyen. Jogi mesterkedések^[146] tehát egy nyelvnek mint kötelező államnyelvnek kincstári hasznosságot kölcsönözhetnek egy ország területén, és e kincstári hasznosságra a karhatalom emlékeztetheti azokat, akik semmibe mernék venni. Ezt a közelmúltban előforduló felvidéki esetek jól példázzák.

De helyezzük e Kárpát-medencei kérdést tágabb perspektívába! Bonface Pascal^[147] francia tudós századunkat a "szecesszió, a szeparatizmus századának" nevezte. Valóban 1500-ban Európában csak félszáz politikai egység létezett, a 19. században meg csak egy tucat nemzetállam, míg 1994-ben kontinensünk már újra 50 államra oszlik. 1994-et megelőzően a világ 175 államának csak 10 százaléka volt nyelvileg homogén (vagyis ahol a lakosságnak kevesebb mint 10 százaléka volt kisebbségben).^[148] Az önállósodásokkal az országok homogenitása általában nőtt.

Az utóbbi évtizedekben a Kárpát-medence is három állam szétesésének volt a színhelye. Az utódországok megszaporodtak, kisebbedtek. Így paradox módon több utódországban nőtt a magyar anyanyelvűek aránya. Hazánk több mint fél évszázados feldarabolása ellenére is a Kárpát-medencében a magyar nyelv továbbra is a legelterjedtebb, s így a kommunikáció leghasznosabb regionális nyelve.

Mint kifejtettük, egy-egy nyelv használhatósága, hasznossága, használati értéke attól függ, hogy időben és térben a társadalmi élet melyik területén milyen mértékben lehet vele "kijönni", boldogulni. Jóllehet nyelvünk uralkodó a Kárpát-medencében, azonban e vidék egyben három nyelvi erő vonzáskörében is van: az interkontinentális érintkezést biztosító angolnak, a helyi történeti gyökerekre is építő legnagyobb európai kontinentális nyelvnek, a németnek és a szerteágazó szláv nyelvek hálózatának. Míg az utóbbi cirill írásmódot propagáló globális igénye a Szovjetunió szétesésével eltűnt, addig az orosz hanyatlás árnyékában felélesztett kisebb szláv nyelvek helyi kizárólagossági igénye nőtt meg intenzitásban, amelyek az állami erőltetés, ráerőszakolás kíméletlen eszközével igyekeznek ennek az igényüknek érvényt szerezni. E sovinizmus jellemzi a szláv testvérek egymás közötti viszonyát is: a szlovákoknak a csehekkel szembeni, az ukránoknak az orosszal, a cirill írású szerbeknek a csonka Jugoszláviában a horváttal szembeni magatartását.

A felvázolt helyzetben a magyar nyelv hasznossága elsősorban mint anyanyelvnek az elterjedtségére támaszkodhat, arra, hogy írásának és olvasásának elmélyült elsajátítása anyanyelven a leggazdaságosabb. A tapasztalati nyelvszociológiai vizsgálatok pedig azt mutatják, hogy ahol koncentráció révén egy országosan kisebbségben lévő "nyelvcsalád", nyelvközösség helyi, regionális többségét meg tudja őrizni, szerezni, kiterjeszteni, e nyelvterületen nyelvének használatát a többségi nép számára is elengedhetetlenné és így hasznossá tudja tenni. Ha a helyileg erősen többségi nyelv a munka- és szórakozóhelyeket, a nyilvános tereket, s mindenütt a nyilvánosságot, ahol általában szabad térrel rendelkezik, anyanyelvi (fel)iratokkal és beszéddel tudatosan valóban kitölti, nyelve dinamizmusát fellendítheti.

E nyelvvédelmi politikával szemben a liberális doktrína szembehelyezi a többnyelvűség kozmopolita közömbösségét. A "szűkkeblű nacionalista" nyelvi befelé fordulással szemben, úgymond, egymás nyelveinek elsajátítása a népeket egymáshoz közelebb hozza, a megértést, egyetértést segíti elő. Tüzetes tapasztalati vizsgálatok azonban kimutatták e doktrína hiányosságát, felületes szlogen jellegét; nevezetesen azt, hogy az együtt élő népek egymás nyelvét csak a legritkább esetben sajátítják el kölcsönösen. Mihelyt egy kisebbség teljesen kétnyelvű lesz, a többség az udvariaskodáson túl alig látja annak hasznát, hogy a helyi kisebbség nyelvét megtanulja, nyelvtanulási kedvét inkább a befolyásosabb angol vagy német nyelv tanulásában éli ki. Logikus az a meggondolás, hogy két más anyanyelvű egyén eszmecseréjéhez, "megértéséhez, egyetértéséhez" felesleges, hogy mindkettő elsajátítsa a másik nyelvét. E tendenciák miatt a szorgalmazott kétnyelvűség egy labilis, átmeneti állapot, amely az adott idő- és térbeli összefüggésben az erősebb nyelvnek a másik rovására való terjedését segíti elő, rugalmas asszimiláció szálláscsinálója.

Alig van a világban nép, amely olyan módszeres figyelemmel kísérte volna nyelve észak-amerikai fennmaradásának sorsát, mint a kanadai franciák, mégpedig azért, hogy önmegőrzési stratégiát dolgozzanak ki. Pedig nyelvük használatának fennmaradását kisebbségi sorban a tengerentúli "anyaország", Franciaország távollétében nem olyan helyi nyelvekkel szemben kell kiharcolniuk, mint a magyarnak a románnal, a szlovákkal, az ukránnal, a szerbbel vagy a horváttal szemben, hanem a nyugati civilizáció jelenleg legbefolyásosabb nyelvével, az angollal szemben. Folyamatos erőfeszítéseik eredménye ezért különösen tanulságos.

Az 1998-ban nyilvánosságra hozott negyedszázadra (1970-1996) vonatkozó kanadai adatok szerint szövetségi szinten a lakosság kétnyelvűsége terjedt, s főleg a kisebbségi franciaajkú lakosság körében: a francia anyanyelvűeknek közel 40 százaléka vallja magát kétnyelvűnek, míg az angoloknak kevesebb mint 10 százaléka. Ezzel párhuzamosan a francia mint mindennapi használati nyelv országszerte visszaesett, jóllehet a vizsgált periódus kezdete óta szövetségi szinten a francia is hivatalos nyelv lett. E tendencia alól azonban Québec tartomány, ahol a franciák nagy többségben vannak, s nyelvük a köz- és nyilvános élet minden területén elsődlegességet élvez, kivételt képez: ott az utóbbi negyedszázadban a francia nyelvnek a mindennapi életben való használata megnőtt.

A kétnyelvűség nem terjed szimmetrikusan, és ennek következményeképpen a kisebbségi nyelv mint használati nyelv csak meghatározott körülmények között nem esik vissza; nevezetesen olyan "nyelvterületen" belül, ahol az országos viszonylatban kisebbségben lévők jelentős helyi többséget alkotnak. A kisebbség fenntartásának leghatékonyabb módja tehát nem az, hogy egyformán védik az utódországokban a diaszpórát és a magyar többségű körzeteket, településeket. A falukból városba való természetes vándorlás keretében a magyarság érdeke a magyarokat a magyar többségű városok felé irányítani. Míg a Bukarestbe, Kijevbe, Pozsonyba vagy Belgrádba vándorló magyarság anyanyelvének használatát nem tudja a mindennapos életre rákényszeríteni - s gyerekeik magyar iskoláztatása is csak "diszfunkcionális hősiesség" eredménye lehet -, addig többek között Beregszászon, Dunaszerdahelyen, Szabadkán vagy Marosvásárhelyen - s az azokat körülvevő többé-kevésbé összefüggő zónákban - a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően helyi autonóm kollektív életmódot lehet az anyanyelvnek a nyilvános életben való tényleges, tevékeny használatával megteremteni. És ezzel az ország fő nyelvét beszélő odatelepülőknek is érdeke fűződik majd ahhoz, hogy megtanuljon magyarul, mert anélkül nem tud jól boldogulni.

A nyelvterületet védő koncentrációs stratégia az, amely a jelenlegi szociállingvisztikai és kommunikációs szociológiai vizsgálatok szerint a különböző történelmi-politikai események folytán kisebbségi sorba került nyelvközösségek szempontjából a leghatékonyabb, mivel a "búsmagyarkodó voluntarizmus" helyett elismeri, hogy az anyanyelven való írás iskolai megtanulásához az alapvető motívum annak későbbi mindennapos használhatósága.

Tanulmányunk célja nem egyes részletkérdések elmélyítése volt, hanem az, hogy az írott és beszélt nyelvnek az egyének és társadalmak azonosságában játszott összefüggéseit teljességében mérjük fel és tekintsük át. Az írás az emberiség sajátos vívmánya. A civilizációkat az írásmódok szembeötlően megkülönböztetik egymástól. Szent Írások, kinyilatkoztatott vagy más úton meggyőző "alapigazságok" hordozóiként, rögzítőiként, terjesztőiként ragaszkodnak hozzájuk egy-egy kultúrkör vagy civilizáció társadalmai. Így korunkban a görög-etruszk eredetű latin írás a keresztény alapú nyugati civilizáció hordozója, az arab az arab-muzulmáné, míg a dévanágari írásrendszerben a hinduk érzik otthon magukat. Az univerzista kínai civilizáció az egyetlen, amelynek három évezredre visszanyúló írásait a tanult kínai ma is el tudja olvasni. Szemben a többi nagyjából fonetikus írásmóddal, e képírásból kiinduló fogalomleképző, ideografikus jelrendszer a kínai világlátás "szemüvege".

Az egyén elemi társadalmi azonosságát az első gesztikulálás után az anyanyelven való megszólalás adja meg. Az anyanyelvi beszéd elsajátításának otthonos körülménye, módja összefonódik magával a nyelvi és kulturális közösséghez való tartozással. Az anyanyelven való írás iskolai megtanulása viszont már egy egész kultúrkör, civilizáció tagjává avatja. Így a magyar nyelv latin írása nyelvközösségünket a nyugati civilizációhoz sorolja.

Az egyes civilizációknak geopolitikai kiterjedésük van, különböző nyelvterületekre. Beszélő közösségekre osztva. Valamennyi kultúrközösségnek mind önazonossága, mind élete leegyszerűsítése szempontjából alapvető (lét)érdeke, hogy fenntartsa nyelvterületén az anyanyelv használati értékét.

Észak, dél, kelet, nyugat - első pillantásra szenvtelen szavak, amelyek egyszerűen arra szolgálnak, hogy alapirányokat jelöljenek ki a térképészek koordinátája számára. Az, hogy a térképen melyik irány van fent, melyik lent, szintén közömbösnek látszik, addig, amíg - ahogy megszoktuk - az észak van "természetesen" fent, s nem bukkanunk olyan térképekre, ahol például a dél van felül. A térképtörténészek tudják, hogy Földünknek a különböző korokban és helyeken történt feltérképezése nem egy érdek nélküli, semleges művelet. Az eredeti egyházi térképeken Jeruzsálem volt a középpontban, a keresztesek használta térképeken felül, míg a korai muzulmán térképeken a dél volt fent, valószínűleg azért, mert az volt a legcélszerűbb a Mekkába és Medinába való zarándoklás érdekében.^[149] A mi, északi tájolású térképeink a 14-15. században virágzó katalán-aragón mallorcai térképiskolából erednek. Ezek a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra kitörő hajózást szolgáló térképek. Az északi csillag ugyanis pontosabb "orientálást" biztosít, mint a mágneses iránytű.^[150] E térképek készítették elő az európai, ibériai thalasszokráciát^[151], és egyben - a muzulmán karavánok veszélyes szaharai útvonalait az óceán felől megkerülve - burkoltan Afrikának a keresztények és a muzulmánok közötti gyarmati felosztását is.^[152]

Kopernikusz megfosztotta trónjától Ptolemaioszt, s ezzel a földrajz fogalmi forradalma lezajlott. Megnyitotta az utat egy olyan objektív tudomány számára, amely relativizálja a világ minden pontját, s ha vannak ún. középpontok, azok többé nem valamiféle, a Teremtés adta természetes középpontok, hanem társadalmi választások szülöttei, és következésképpen emberi hatalom változtathatja meg, tolhatja el a földtekén. Ha a német Mercator és mások nyomdokán a földgömbnek síkba való leképzését, "visszaterítését" számítás- és szerkesztéstechnológiailag meg is oldották, a világ térképeken való objektív ábrázolásának problematikája továbbra sem kerülhetett le a napirendről. A síkbeli ábrázolásban alkalmazott "központosság" kérdésében a szerkesztőknek színt kell vallaniuk, megválaszolva azt a kérdést, hogy mely "barbár" vidékek kerülnek - nagyobb torzítást szenvedve - a mezsgyékre, a "margóra". Az 1648-as vesztfáliai szerződés után felfedezésre és hódításra módszeresen induló Fehérek megkezdték - a nem-európai világrészek euró-centrikus feltérképezésével^[153] - a világtérképek gyártását. Valójában a térképek közvélemény- és történelemformáló befolyását akkor tudjuk felmérni, megérteni, ha úgynevezett "történelmi atlaszaink" térképeit összevetjük az adott korokban készített térképekkel.

A mi korunk föld-vízrajzi és más térképei is megnevezésekkel és jelekkel ellátott rajzok, amelyek jórészt jelmagyarázatok nélkül is kifejezőek. A jelzések helyeinek kijelölése, az alkalmazott szimbólumok és az elnevezések nemcsak a térképcsinálók világképéről árulkodnak, hanem világnézetéről is. Valamely megjelölés ellenőrizhető ismeretet közölhet, mint például egy hegy magassága vagy a tenger mélysége. Lehet utasító is, kijelölve például a megengedett behajtás irányát. De tartalmazhatja a hely érzelmi értékelését is, nevezetesen, hogy a kikötő "baráti"-e vagy sem a térkép megrendelői szempontjából (például tengeralattjárók befogadására alkalmas NATO-kikötő). Sőt lehet esztétizáló utalású is, jelezve különleges kilátást valahol, ahol a busznak meg kell állnia, és a turisták társadalmi kötelessége fényképezni. Míg ezek az indikációk az ártatlanabb kommunikáció (közép)korában kertelés nélkül szerepeltek a térképeken, ma, a szemantikai "dekonstrukció" idején a valódi jelentést, üzenetet többnyire a sorok között olvasva kell dekódolni, kibogozni, megfejteni.

A földrajzi megjelölések - sokszor a legalapvetőbbek is - mint a világnak megnevezett földrészekre való felosztása, messzemenő ideológiai konnotációkat hordoznak magukban. Amerika "elkeresztelése" folytán azt hihetnénk, hogy a mai Brazília őslakóinak az ott partra szállt Amerigo Vespuccira^[154] volt szüksége, hogy megtudják, "indiánok", és Amerikában laknak. S mely istenek jelölték ki az Urált, hogy Eurázsia egyik - nyugati - "szubkontinensét" európai kontinensnek hívják? Nem lehetett volna a Baludzsisztáni-sivatagtól a Himaláján át a Naga-hegyvidékig vezető vonal mentén is egy új elnevezésű földrészt elkeríteni? A térképeket minél ártatlanabbul semleges közegnek tekintjük, valamiféle tabula rasának, amelyre csak utólagosan vetít rá ki-ki érdekének, érdeklődésének és világszemléletének megfelelő (úgynevezett történelmi atlasz formájában) eseménysorozatokat és stratégiai elgondolásokat, annál könnyebb áldozatai vagyunk a földrajzba rejtett geopolitikai manipulációknak. Valójában a glóbuszunkat különbözőképpen leképző, ábrázoló, darabokra vágó, lapokra kiterítő és egyenként elnevező térkép nem egyezik a fizikai Földdel. Nemcsak az elemisták atlasza, de még az elnevezésekkel teletűzdelt, kiszínezett iskolai földgömb is "alá van aknázva" a szerkesztő térképészek és megrendelőik ideológiájával, akárcsak a világ eseményeinek a historikusok által címkézett és korszakokra feldarabolt, beosztott - sokszor univerzálisnak is nevezett - írott világtörténelme. Bizonyára sokan emlékeznek még azokra az ötvenes években - a koreai háború elején - kifüggesztett térképekre, amelyek középpontjában éppen a Szovjetunió állt nagy vörös folttal. Ott éktelenkedtek minden tanteremben, azt sugallva, hogy csak tengerbe szorítható marginális vidékek nem tartoznak "egyelőre az eurázsiai béketáborhoz". Az 56-os népfelkelés után Nyugat-Európába menekülni kényszerülők aztán megint más kinagyítású, vetítésű és színezetű térképekkel találkozhattak, amelyeken az amerikai diák sajátítja el nagyon is hézagos, New York-központú - észak-atlanti - világismereteit.

A földrajz politikai retorikájának a besorolások és elnevezések által okozott ismeretelméleti ártalmaival ma már jelentős szakirodalom foglalkozik, s segít a térképek olvasata mögött meghúzódó feltételezések felfedésével, a tárgyilagosság ártatlan látszatát eloszlatva a hallgatólagos előítéleteket is hatástalanítani. Brian Harley volt a térképészeti ismeretelmélet egyik úttörője.

A földi tér képének politikai transzfigurációjáról van szó. Az Egyesült Nemzetek 1967 óta rendszeresen szervez értekezleteket a toponímiáról, a világ helyelnevezéseinek az egységesítéséről.^[155] Olyan apró-cseprő kérdésektől kezdve, hogy az angolban a Lyons-t és Marseilles-t lezáró "s" elhagyandó-e vagy sem, a világ másféltucat betűrendszerébe való átíráson át már a szőnyegre került legkülönbözőbb "helyesírási" kérdések is nyilvánvalóvá tették, hogy az elnevezés és az írásmód eldöntése mögött nemcsak kollektív használat, (meg)szokások kényelmességének védelme és az egyszerűsítés logikus közérdeke húzódik meg, hanem a döntések jó része kemény politikai érdekeket takar. Anélkül, hogy a vitákat részleteznénk, arról van szó, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult népek megkövetelik azt a jogot, hogy hazájuk térképén a helyneveket s más elnevezéseket - saját, gyarmatosítás előtti történetüknek megfelelően - maguk határozzák meg. (Így lett például Salisburyből Harare, Léopoldville-ből Kinshasa, Bombayból Mumbai, vagy Cantonból Guangzhou.) Ha egy nép maga adja fel az önmegnevezés jogát, elfogadva mások (saját történelmüket elorozó) címkézését, az az önrendelkezési jogára vethet árnyékot. A birtokon belüliek igyekeznek a gyakran sokkal régebbi elnevezésekre visszanyúló "bennszülött" nevek reneszánszát ostoba szószaporításként nevetségbe fullasztani. Bouthoul^[156] a idegen elnevezés elfogadását öngyarmatosításnak nevezi. Ez a problematika húzódik meg amögött, hogy Felső-Volta visszakeresztelte magát 1984-ben Burkina Fasóra, Burma pedig 1989-ben Mianmarra. De az Izrael által 1967-ben megszállt palesztinai területek, Júdea és Számária körüli elnevezésharc sem ártatlan szócsata - mint ahogy a Malvinasnak nevezett szigetek Argentínához tartoznak, míg Falkland névre hallgatva már brit tulajdonok! (A pontosság kedvéért megjegyezzük, hogy Argentína 1916-ban lett független, s a Malvinas elnevezés 1764-ből származik, amikor is St. Malo-ból franciák telepedtek be a lakatlan szigetre, míg a Falkland 1851-ből, amikor az angol korona a Falkland Islands Company-nak monopolisztikus jogokat adott.) S Marosvásárhely volt az erdélyi magyar autonómia székhelye, míg Tîrgu Mures román.

Ebben az írásban nem tekinthetjük át kimerítően e kérdést. Csak azon földrajzi fogalmak humántudományi olvasatával foglalkozunk, amelyek - ha saját írástudóink is kritikátlanul átveszik - hazánknak a világban való jövőbeli elhelyezkedését és elhelyezését alaposan befolyásolják, sorsát beárnyékolhatják. A Berend-Ránki népszerűsítette "Közép-Európa" mögött meghúzódó földrajzi látszatú fogalmakra utalunk itt, amelyek Ausztriát és Svájcot nem érintették, s amely ténylegesen az úgynevezett Kelet-Európa egy "szükségszerű" alosztálya, vagyis Kelet-Közép-Európa. E kategorizálás földrajzi burka hamar lehullik, mert ha valaki véletlenül a térképet is megnézi, észreveheti, hogy a Kelet-Közép-Európába sorolt Prága jóval nyugatabbra van, mint Bécs, amely viszont nem hagyja magát ide beskatulyázni. A varsói szerződés megszűnte óta semmilyen objektív (politikai-)földrajzi alapja nincs annak, hogy hazánk továbbra is az ENSZ úgynevezett Kelet-Európai kategóriájába legyen besorolva. Mivel a csoportosítások az átlagszámításokkal s másként is minden tagállamra közös fényt vetnek, hazánknak egyáltalán nem érdeke, hogy európaisága - mint úgynevezett visegrádi közép-keleti ország - valamiféle "új" (esetleg éppen USA sugallta) varsói paktálásban rekedjen meg. Ezzel szemben kifejezett érdeke, hogy közvetlenül, egyediségében az egységes európai kategóriába legyen besorolva akárcsak a többi közép-európai ország mint Ausztria vagy Svájc. Különben a politikai retorikában a fizikai földrajzi adottságokat^[157] úgysem veszik komolyabban, mint Petőfi a János vitézben tette!

Valójában hazánk nemzetközi politikai (vö. ENSZ régiói) és mélyebb szellemtörténeti besorolásának hátterében a Kelet és Nyugat fogalom pár húzódik meg - kihatva Magyarország önazonosítására is. Mi egyáltalán e fogalompár objektív tartalma? Van-e pozitív heurisztikus értéke, ismeretre vezető funkciója, vagy csak a politológiai diszciplína egyik bélyegzője? Episztemológiai meggondolások alapján célszerűnek tűnik a tárgyalást Ázsia fogalmával bevezetni.

Az Európa legkülönbözőbb nyelvein írt enciklopédiák első szavai Ázsiát egyöntetűen mint kolosszust mutatják be. Szárazföldünk több mint harmadát Ázsiának nevezzük, s a világ lakosságának több mint felét ázsiainak. Amerikát is úgy fedeztük fel, hogy Ázsiát akartuk átfogni. Ami már e ténymegállapításon túl érdekes, hogy sem Ázsia nevével, sem elhatárolásának alapjával nem sokat foglalkoznak az enciklopédiák - a felvilágosult Európának e büszkeségei -, kivételt csak az új Herder-enciklopédia képez.

Tény és való, hogy Földünk Ázsiának keresztelt része annyira túlsúlyos, hogy a világ egészére vonatkozó statisztikai átlagokat illetően az arra vonatkozó adatok a meghatározóak. Annál meglepőbb már, hogy a politikai-gazdasági tudományok alig vonják le helyesen a - tisztán a nagy számokból folyó - következtetéseket, és újra meg újra meglepődve fedezik fel, hogy Amerikának a külkereskedelmi forgalma Ázsiával (mint egésszel) nagyobb, mint a pöttöm Európával; s meghúzzák a kolosszusnak kijáró vészharangot. Egy másik, a politológusok által a köztudatba bedobott ál(földrajz)tudományos megállapítás, hogy Amerikát a Csendes-óceán éppen úgy összeköti az ázsiai kontinenssel, mint az Atlanti-óceán Európával. Ezt a "metafizikai-politológiai meglátást" nem igazolják jobban a tapasztalati tudományok, mint a János vitéznek már idézett földrajza. Hiszen San Franciscót közel kétszer olyan hosszú hajóút választja el Tokiótól, mint New Yorkot Londontól. A csak az Urállal leválasztott, összenőtt Eurázsia biztosan nem lehet féltékeny a csendes-óceáni kapocsra. Amerika nem a Csendes-óceán "szorossága" miatt törődik Ázsiával, hanem mert - szemben Európával - az USA politikai egysége megengedi, hogy az egész világra kiterjedő hegemonikus ambíciókat melengessen. De térjünk vissza e körültekintés után alaptémánkhoz, Ázsia fogalmához.

A történelmi marxizmus-leninizmus abroncsába szorított tudományon belül csak az elévülhetetlen klasszikus görögöket csodáló Marxnak az "ázsiai termelési módra" vonatkozó fogalmazványai adtak lehetőséget arra, hogy az Európán kívüli civilizációkra is kitekintsen. E körülmények között a sinológus Tőkei Ferenc, a kínai költészet neves szakértője is több világszerte idézett művet szentelt e termelési módnak.^[158] Valójában, ha valaki a marxi-engelsi ázsiai termelési módot a nem-európai civilizációkat tanulmányozó, más munkák összefüggésébe visszahelyezi, kevés eredetiséget talál benne. A marxizmus klasszikusai főleg - az angol gyarmatosítás kapcsán (The British Rule in India) - az indiai faluközösségekről szóló tanulmányok alapján keresik a "Kelet stagnációjának" okait; s ezt az Arisztotelésztől Montesquieu-ig terjesztett elképzelésben, a "keleti despotizmus"-ban vélik feltalálni, nevezetesen a termelőeszközök s főleg a föld magántulajdonának hiányában és a "sarcoló" állam totalitárius jelenlétében. Mindez beleíródik abba a történelemfilozófiai doktrínába, hogy a világ szintenként fejlődik, ha nem is egyenletesen, de egyvonalúan. Úgymond, a primitív ázsiai termelési módot a görög-hellenisztikus eredetű európai társadalom bakugrással el tudta hagyni az emberiséget a rabszolgaságtól a hűbériség által megváltó úton. Mai szemmel nézve, amikor az ázsiai külkereskedelmi versenykihívásoknak alig tudunk ellenállni, groteszkül hat az ázsiai stagnáció okait keresni. A lépcsőzetes "történelmi fejlődés" egyvonalúságát mindenáron megőrizni igyekvő számos marxista szerző szükségszerűen ironizál a földrajzi, civilizációs variációkon, és azon is, hogy míg az európai keresztény Scriptum szerint a mindennapi kenyér az alapeledel, addig más civilizációk számára, más geopolitikai égtájak alatt a rizstál a kultuszok tárgya, s hogy a rizs) termeléséhez szükséges öntözőberendezések más fegyelmezettségű kollektív összehangolást igényelnek, mint a mi földjeink öntözése.^[159]

E tanulmányban azonban nem akarjuk a világtörténelmet átírni. Csak azt keressük, mi a valóban ázsiai és egyáltalán van-e ilyen, vagy inkább egy értékítéletnek a térbe való népszerűsített kivetítéséről van szó. A frankfurti szociológiai iskolához tartozó, a Németországból 1933-ban Amerikába áttelepedett Wittfogel Karl August gondolkodásmódjának fejlődése jól mutatja az "ázsiaiság"-tanulmányok gyökereit. Az eredetileg marxista-leninista Wittfogel 1931-ben a Wirtschaft und Gesellschaft China's-ban írt az ázsiai termelési módról, majd az 1933-as leningrádi konferencia után - amely egyébként az ázsiai feudalizmusnak volt szentelve - szakít a bolsevizmussal^[160], s néhány évre felkeresi Kínát. A világháborút követő fő munkássága a totalitarizmus tanulmányozásába torkollik, és ebben Ázsiának már csak az a hely jut, hogy a despotizmushoz a keleti^[161] jelzőt hozzábiggyeszti. A Kelet-Nyugat szembeállítása a Nyugat gondolkodásmódjában állandó ideológiai szerepet tölt be. Márpedig, a görögök házi urat jelentő szavából származó és eredetileg a keleti ellenségek, Bizánc uralkodóira alkalmazott despotes szónak a stigmatizáló-diszkrimináló éle azonnal elvész, ha II. Frigyes porosz király, a Budán meggyilkolt nápolyi III. Károly, az Oroszországot nyugatiasító II. Katalin, Mária Terézia vagy a "Kalapos Király" szintén abszolutista, (ön)kényuralkodókról esik szó. Ezért volt szüksége a nyugati történetírásnak az úgynevezett "felvilágosult abszolutizmus" kategóriájára. Bluche F.^[162] szerint a felsorolt uralkodók abban különböznek a keletiektől, hogy a népért uralkodnak nép(uralom) nélkül. (Más helyzetben, de hasonló ideológiai manővert hajtott végre Kirkpatrick Jeane Duane Jordan, a B'nai B'rth-díjas amerikai politológus és diplomata, az Egyesült Államok volt képviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsában, aki a nyugatbarát dél-amerikai diktátorok támogatásának indokolására e diktatúrákat, szembeállítva a "keleti totalitarizmussal", autoritarizmusnak (tekintélyelvűség) nevezte el azon a jogcímen, hogy e rendszerek csak a politikában abszolutisták, de a társadalmi-gazdasági szférában a magántőkéseknek szabad piacot biztosítanak. Ez az átkeresztelés szalonképessé tette e diktátorokkal való együttműködést.^[163])

Az ázsiai termelési módra vonatkozó publikációk arra utalnak, hogy ennek Ázsiához, mint egy kontinentális egészet megjelölő konkrét földrajzi fogalomhoz, semmi köze. Egy termelési mód, amely e - szerencsésen vagy szerencsétlenül, furfangosan, csalárdul vagy naivul - meghatározott földrészt illeti, nem létezik, s az ázsiai termelési mód ürügy más üzenetek terjesztésére. Egyrészt nincs olyan termelési mód, amely Ázsiát mint olyat egészében jellemezne, másrészt az úgynevezett "ázsiai termelési mód" fogalomban összesített képzetek összefolynak a Kelet fogalmával, pontosabban az egész "nem-nyugattal" mint pejoratív, kizáró "fosztóképzővel". A már idézett indiai származású szingapúri diplomata, Kishore Mahbubani^[164] találó rímeltetéssel foglalta össze a Nyugat leegyszerűsített - a számítógépek csiki-csuki áramköreire leképezhető, zsugorított, arra rászabott - bináris világképét: the West and the Rest.

A felvetett kérdések elmélyítése gyakran kényszerít azok átváltoztatására. Így válik az ázsiai termelési mód kérdése az Ázsia-termelés módjának kérdésévé. S az Ázsiával foglalkozó társadalomtudományi irodalom áttekintése és értelmezése folyamán arra a következtetésre jutottunk, hogy az úgynevezett ázsiai civilizáció sem megalapozottabb fogalom, mint amilyen a marxista ázsiai termelési mód volt. Egyik sem eredetibb a másiknál, mert egy tőről fakadnak.

A félreértések elkerülése végett pontosítanunk kell, hogy amikor az ázsiai termelési mód vagy egy ázsiai civilizáció létezését latolgatjuk, ezt nem valamiféle ismeretelméletileg naiv realizmus alapján tesszük, hanem a heurisztikus hasznosság szempontjából, arra a kérdésre keresve választ, hogy van-e az eljárásnak ismerettermelő értéke. A valóságnak azokat a fogalmi kivágásait, amelyek olyan dolgokat vagy jelenségeket fognak egybe, halmoznak össze, amelyeket alapvető közös vonás mint együttest nem jellemez, "üres doboznak" tekinthetjük. (Így van ez például az olyan statisztikai halmazokkal, amelyeknek átlagai a nagy szóródás miatt a szó szoros értelmében semmitmondóak.)

Nézzük át röviden, hogyan él Ázsia és az ázsiaiság az európai köztudatban! Európa történetében Ázsia eredetileg egy római tartomány neve, a mai Kis-Ázsia nyugati fele. A szónak egyébként minden világnyelven ugyanaz a gyökere. Akár az asszír aszu szóból, akár a szanszkrit usa-ból vagy a hettita asuva-ból származtatjuk, mindenhogyan nap(fel)keltét jelent, a napnyugat ellentétét.^[165]

Az óriáskontinens, amelyet ma e szó jelöl és lehatárol, hallatlan mértékben és gyorsasággal vette be magát jelző formájában a nyugati világ irodalmába. S a többi népek szófogadóan átvették az ázsiait nemcsak mint egy földrajzi egység, hanem úgy is, mint egy civilizáció megjelölését. Ha a Nyugat Ázsia-képének megteremtését akarjuk körvonalazni, idéznünk kell annak néhány jellemző irodalmi megjelenítését!

A nyugati írástudóknak Ázsia ott kezdődik, ahol Athén állam, az atticizmus Keleten véget ér, ahol a "giccsesen túldíszített barbárság" kezdődik. A rodoszi kolónia már Ázsia. 1923-ban André Gide Naplójában leírja, hogy az Isztambulban élő Pierre Lottit, sőt Jules Lemaître asiatisme-át olvasva mennyire dórnak érzi magát (1134. old.). G. Ch. Huysmansnak az építőművészet minősítésénél kedvelt szótársítása: "ázsiai és barbár".^[166] Amit ázsiainak neveznek, az a retorikában az atticizmussal szemben sallangos, terjengős, heves és zagyva (Sainte-Beuve), "szélsőséges, túldíszített", "fellengzős" (Balzac). "Meséink megőrizték a példálódzó, fátyolos, rejtélyekben és képekben beszélő stílust, amely ma is használatos Ázsiában. S bölcselőik ma sem írnak másként" (Florian).^[167] Az "ázsiai idiómát" mint jellemzést a neves genfi nyelvész, Ferdinand de Saussure is használta előadásaiban.

A görögök tehát elérték, hogy velük együtt nézzék le az európaiak (Kis- és Közép-)Ázsiát, tegnap perzsáival, ma törökjeivel azonosítva azt. S e sikeres képformálás hatását Görögország meglepő európai uniós tagsága - s Mustafa Kemal (Atatürk) latin írásmódú Törökországának eddig meddő erőfeszítései - ma is tükrözik.

Egy Ázsia-kép kialakításának oktalansága hamar feltűnik e kép ellentmondásosságában és zavarosságában.^[168] Ugyanis az úgynevezett Távol-Keletet, Kínát és Indiát beutazó európai írástudók tarthatatlannak vélték, hogy Ázsiát csak Bizánccal és a (közel- és közép-keleti) arab-muzulmán világgal azonosítsák. Már 1814-ben Bernardin de Saint-Pierre az "ázsiai termelési módról" azt írja: "...az amerikaiak úsznak, evickélnek, mint a halak; az ázsiaiak szaporák, mint a rovarok, nagy türelemmel művelik a földeket; az indiaiak és a kínaiak a legügyesebb földművesek." A Sárga Veszedelem árnyéka már megjelenik e szövegekben, de másutt felbukkan a sinológusok csodálata is: Segalennél és Saint-John Perse-nél, majd az író-diplomatáknál mint Philippe Berthelot, Alexis Léger és Paul Claudel.

Ami minket Ázsia európai körképében most különösen érdekel, nem az, hogy ezek a állítások, jellemzések kiállják-e a tapasztalás próbáját, hanem az, hogy egyrészt ennek mint egységes és átfogó képnek csak egy Nyugat-képet kiemelő háttérként van "értelme", szinte önhitelesítés céljából van rá szüksége a Nyugatnak; másrészt a képek egymásra vetítéséből származó ellentmondásosság és zavarosság elárulja, hogy e mögött nincs egy ázsiai civilizáció mint referencia, tényleges vonatkozási alap, szubsztrátum.

A Nyugat apologetikus beállítottságát jól példázza François Mauriacnak a Figaro-ba írt hidegháborús Bloc-Notes-ja.^[169] 1958-ban írta: "Ha világossá válik, hogy Oroszország anélkül, hogy azt figyelembe venné, mibe kerülne neki egy atomháború, azon oknál fogva, amelyet Kína fejlődése indokol, a Nyugattal szolidárisnak vallja magát, és lemond ázsiasodásáról (s'asiatiser), a francia kommunista párt egyre inkább olyan párt lesz, mint a többi..."

Az alapkérdésünk tehát most már a következőképpen pontosítható: létezhetik-e egy olyan civilizáció, amely Izraeltől Arábián, Perzsián és Hindusztánon át Kínáig terjed - sőt, a szigetvilágba is átnyúlik -, vagy az ázsiai szó csak földrajzi konkrétságával egy nyugati képzet ténylegességét próbálja hitelesíteni?

Az úgynevezett "(pán)ázsiai civilizáció" sohasem azonosította így önmagát. Hogyan is tehette volna, hiszen - mint azt számos írásunkban kifejtettük^[170] - az arabokat, perzsákat, pakisztániakat, malájiakat, indonéziaiakat magába foglaló muzulmán világ, a kínai scriptum emlőin nevelkedett Kelet-Ázsia vagy a hindusztáni szubkontinens között a civilizációs különbségek nem kisebbek, mint e geopolitikai együttesek és Európa között?

- Ha a kinaiak ya-ról beszélnek, ez a kínai képírást elsajátító Kelet-Ázsiát jelenti. Jóllehet a japán világbirodalom vetélkedett-hadakozott a kínaiakkal, de ez olyan civilizáción belüli hegemonikus belháború, mint az európaiak egymás közötti úgynevezett világháborúi. Amikor vagy fél évszázada a japán császárság "fehér (bőrű)" oroszok ellen folytatott felszabadító háborút, akkor e felszabadításba a "kakaóbarna" hindusztániakat nem értette bele, és a kínai civilizációjú zónán kívüli szövetkezések csak taktikaiak voltak.

- A ma az Iszlám Konferencia Szervezetébe tömörült, a Korán arab típusú íráscsaládjába összefogott kulturális kör országait az Indus folyó elválasztja az ősi hindusztáni civilizációtól. Ez maga egy világ! Az egyetlen nemzetközi kormányközi szervezet, amelyet egy scriptumhoz, egy hithez való tartozás határoz meg! Se a lakosság bőrszíne, se az ázsiaiság nem képezi e civilizáció öntudatának alapját. Az arabok is használják a Közép-Kelet kifejezést, akárcsak az európaiak, de náluk ez már mást jelent: az iszlamizált Kelet-Afrikát is beleértik. De Európában is egyesek a Közel-(és Közép)-Keletet a muzulmán (ottomán) birodalommal asszociálták.^[171] Ami pedig Iránt illeti, a perzsák a görög történelemben tartósan viselték az ázsiai barbarizmus maszkját. Mint Vaziri Mustafa 1993-ban New Yorkban megjelent Iran as Imagined Nation, the Construction of National Identity című művében meggyőzően fejti ki, az iráni (nemzet)állam ősisége a német orientalista Theodor Nöldke és a többi európai iranológus^[172] találmánya, amely azt szolgálta, hogy Európa a perzsákat az arabok ellen ki tudja játszani. E hatalmi játékban a Pahlavi-dinasztia is részt vett, a kaukázusi árja mitológia kultuszával. Valójában^[173] az iszlám léte óta a síita Irán szerepét és befolyását elsősorban a muzulmán világon belül kereste. (Vö. 1999-es pakisztáni-iráni vetélkedés Afganisztánban.)

- A dévanágari írásmódban fennmaradt szanszkrit Veda tanítására épülő hindusztáni vagy bharati civilizáció mindmáig a nagyfokú endogamia folytán fennmaradó kasztrendszer révén képez zárt társadalmat. A mai Indiát nem köti szellemi közlekedőedény az ázsiai muzulmánokhoz. S a kínai univerzistákhoz is csak nagyon viszonylagosan, a hinduizmusból kiinduló buddhizmus révén. "Kelet-India" - ahogy az országot "Nyugat-India" felfedezése, de Amerika felismerése előtt az európaiak nevezték -, vagyis e "szubkontinens" tisztán fizikai földrajzi ismérvek alapján éppen úgy saját névvel rendelkező földrész lehetett volna, mint Eurázsia nyugati része, Európa.

Valójában az ázsiai civilizációnak mint olyannak nincs koherens pozitív tartalma, s így e kifejezés csak a nyugati befolyásterjesztés, bir(toklás)vágy keleti irányú tárgyait gyömöszöli egy fölrajzi elnevezés alá. Jóllehet Raymond Dale szerint a világ történelmi rendjét az zavarja meg, hogy a Nyugat jobban ismeri a Keletet - tegyük hozzá: saját találmányát! -, mint fordítva, az amerikai nemzetközi politológiai tudományok neves képviselői gondtalanul termelik tovább és újra az ázsiai civilizáció nevű amalgámot. Barber R. Benjamin, a Rutgers Egyetem Walt Whitman Központjának igazgatója Jihad Versus McWorld című könyvében^[174] odáig megy, hogy összekeveri a maláji szárongot a hindu szárival, és azt írja, hogy az utóbbi Indonézia női viselete. De mindez nem is lényeges, mert végtére Ázsia úgyis csak a Nyugat-centrikus (Közel-, Közép- és Távol-)Keletnek földrajzilag kivetített reprezentációja.

Földünket a földrajztudomány szélességi körökre oszthatja anélkül, hogy a kezdőpont kijelöléséhez valamiféle nemzetközi nagyhatalmi megegyezésre lenne szüksége. Nem így van a Földet kelet-nyugat irányban felszeletelő hosszúsági körökkel, mert azok mindegyike objektíve egyenértékű. Ezért hívtak össze 1884-ben Washingtonba nemzetközi konferenciát annak szentesítésére, hogy a világ kelet-nyugati felosztása az 1675-ben II. Károly király alapította Old Royal Greenwich Observatory meridiánvonalánál vegye kezdetét. A kinyilatkoztatott cél, mint minden nemzetközi értekezletnek, nemes, és mindenki - esetünkben főleg a tengerjáró népek - számára egyaránt hasznos, és csak a szkeptikusok sejtik mögötte kiváltságok vagy előjogok keresését. Pedig nem járunk túl messze a Londoni Egyetem Orientalisztikai Intézetének alapító gondolatától, ha feltételezzük, hogy az angol észjárás szerint az Orient alapvetően szubjektív, mozgó koordinátájú fogalma "istenigazából" már Greenwichnél kezdődik, veszi eredetét.

Valóban, a "Kelet" tehát mint a nyugati orientalisztika^[175] választott tárgya képlékenységénél fogva ideológiai célra még alkalmasabb fogalom, mint "Ázsia". Hiszen a kelet-nyugat tengelyein mozgó gondolatrendszer origóját az orientalista kénye-kedve szerint tűzhette ki, helyezhette át a Nyugat pillanatnyi gyarmatosító politikájának divatja szerint, távoli egzotikus fűszerek, édességek vagy közel-keleti olaj után szaglászva. Határtalanságánál fogva minden módszeres empirikus tudományos ellenőrzés alól eleve kivonták, s a továbbiakban mint önkényes előítélet-halmaz élheti önálló retorikai életét. Ennek megfelelően Anatole France politikai fikciójában^[176] kimerítően lefestett "keleti" szüntelenül változó gúnyában, kaftánban jelenhetett meg. Az Evelyn Clarence kisasszony körül megörökített sztereotipikus "keleti" hozzászokott a despotizmushoz, egyszerre flegmatikus, fatalista, fényűző, nemtörődöm, hivalkodó. A "keletnek" tulajdonított magatartás a nyugati irodalomban alig-alig társítható a napkelte frissességével, inkább a napnyugta lanyha élvetegségével - mert ez felel meg annak, hogy e népeket a Nyugat a gyarmatosítást elszenvedő, eltűrő tárgy sorsára predesztinálja. Az e célra kiagyalt "keleti" egyszer ottomán, egyszer - a Greenwichtől nyugatra élő - marokkói arab, bizánci, orosz muzsik vagy éppen görög ortodox, de lehet kínai, hindu, perzsa vagy zsidó is.^[177]

A New York-i Columbia Egyetem nemrég elhunyt, angol irodalmat tanító tanára, a Joseph Conrad-specialista Edward W. Saïd úttörő munkát jelentetett meg 1978-ban Orientalism címmel. A kötet francia fordításban kifejező alcímet kapott: Nyugat teremtette a Keletet. A nagy visszhangot keltett munka - amelyet azóta egy tucat újabb munka követett - alaptétele az, hogy a nyugati gyarmatosítók retorikájának szolgálatában létrehozott orientalisztika vagy Kelet-tudomány önkényesen képzelte el, találta ki tárgyát úgy, hogy az a mindenkori gyarmatosító vagy cionista terjeszkedést szolgálja. Saïd az orientalisztika felületes tudománytalanságára rávilágító könyveivel árnyalt kísérletet tett arra, hogy kimutassa, az arab és a muzulmán világnak sem az akadémiai, sem a tömegközlésben kialakított képe nem felel meg a valóságnak, már csak azért sem, mert az arab-muzulmán világ jóval sokszínűbb annál, mint hogy egy terrorista, fanatikus, bárányölő kép propagandisztikus bélyege ráillene. Az esettanulmányokat felölelő művében^[178] maga is felismeri, hogy sziszifuszi munkába kezdett, mert az orientalisták festette torz Kelet-kép pár tollvonással nem javítható ki. Ugyanis nem tévedésekről, hanem olyan alapvető beállítottságról van szó, amely nem tárgyilagos ismeretek, igazság keresésére és közlésére irányul, hanem a mindenkori geopolitikai stratégia perspektívájába illesztve működő tanításokról, amelyekben az úgynevezett független tudományos szakértőknek csak hitelesítő-jóváhagyó szerep jut. Ez a kultúra és imperializmus kérdésével foglalkozó kötetének^[179] az összefüggése.

Implicit feltételezésekre építve egy kijelölt kérdéskör kerete, kivágása lehet eleve annyira félrevezető, hogy - akarva-akaratlanul - a témával kapcsolatos vitában való részvétel már a félremagyarázást célzó törekvések malmára hajtja a vizet, annak ügyét szolgálja. Ilyen eset az, amikor Edward Saïd az orientalisták arab-muzulmán képét próbálja átfesteni. Az alapprobléma ugyanis az, hogy a Kelet-kutatásnak nincs tudományos vizsgálatra és ismeretterjesztésre alkalmas koherens tárgya. A nem létezőre vonatkozó (elő)ítéletek, címkék, jelzők cáfolata felesleges, sőt káros, mert érdemleges tárgyalást sejtet. Ismeretelméleti és kutatásstratégiai hibát követ el Saïd, amikor - mint keresztény származású jeruzsálemi arab - az orientalisták Kelet-képét magára és népe civilizációjára veszi. A Kelet-kutatók erőfeszítéseire a heurisztikusan helyes válasz az, hogy a keleti civilizáció az úgynevezett ázsiainak egy szétoldott, még határtalanabb, meghatározatlanabb változata. Se az egyik, se a másik mint megismerésre, érdemleges kutatásra váró egység nem létezik. Ezért ahelyett, hogy a Kelet fogalomba összehalmozott civilizációk és kultúrák csoportképe megtisztításával kapcsolatban szélmalomharcba kezdenénk, ezt az álfogalmat mellőzve, rajta átlépve abba kell belekezdenünk, hogy egyrészt az álfogalmat - fogantatását megjelölve^[180] - leleplezzük, másrészt konkrét kutatásokkal felmutassuk, hogy az úgynevezett "keleti civilizáció" helyett egymástól eltérő, önálló kínai, hindusztáni és arab-muzulmán civilizáció létezik, és azok olyan életképesek, hogy geopolitikai egységeik immár jó félszázada a dekolonializációs harc során ki tudták vívni Európától való politikai függetlenségüket.

Az orientalisztika mind tárgykörében, mind tudományszervezeti felépítésében azt mutatja, hogy gyarmat- és gyarmatosító kultúratudományról van szó. Mint ilyennek, tárgyának egysége nem a "bennszülöttek" kultúrájának valamiféle felismert hasonlóságán alapul, hanem egyszerűen az a fosztóképző köti össze őket, hogy nem-nyugatiak, viszont a mindent ellenőrzése és birtoklása alá vonó, telhetetlen, globalizáló Nyugat mindenféle aktív epekedésének tárgya. A "Kelet" üres, szűz és birtokolható. Az orientalisztikának ezen a szemléleten alapuló, ma is továbbélő, imperialista célzatú eredete miatt nem ráncolta össze homlokát egyetlen nyugati egyetem államhivatalnok rektora sem, amikor nem egyszerűen orientalisztikai intézetet csatoltak az imperiális egyetemhez, hanem zavaros és olyannyira árulkodó névre hallgató School of Oriental and African Studies-t - amint az zavartalan természetességgel a Londoni Egyetemen megtörtént, s nyomában másutt. Az episztemológia-professzoroknak mint magas királyi tisztségviselőknek sem illett a tárgykör összefüggéstelenségét észrevenni, illetve az összefüggés exogén, geopolitikai hátterét firtatni és szellőztetni. (Ezt egészítette ki egyébként az embertan és a néprajz, amely eredetileg nem foglalkozott a nyugati "kultúremberrel".)

Az imperiális műveltség a "koloniális tudományok" szisztémáját általánosította, mert nemcsak a Kelet-kutatásnak lett az Afrika-kutatás ágyasa, hanem az ismeretterjesztés és megőrzés tudománya, a múzeológia és a könyvtártan sem maradt el mögötte a rendszerezést illetően. A londoni, berlini, New York-i, párizsi gyűjtemények jó részének egyetlen általános rendszerező elve a nem-nyugati tárgyi civilizációs emlékek egymással való tetszetős keverése.^[181]

Mint "A politika egydimenziós tudománya" című fejezetben kifejtettük, az egyszerűségnek, a szimmetriának és más esztétikai szempontoknak nagy szerepük van egy-egy tétel plauzibilissé tételében, elfogadtatásában. Mivel a nyugati és keleti civilizáció megfogalmazásában az égtájaknak egymást kiegészítő fogalompárja kerül felhasználásra, a keleti civilizáció létét kétségbevonó szerzőtől tehát elvárható, hogy mindkét fogalmat eltemeti. Erről azonban nincs szó. Érvelésünk a keleti civilizáció léte ellen kettős. Egyrészt az orientalisztika választott tárgya, a Kelet minden kétséget kizáró módon olyan jelentős civilizációkat akar összefogni, amelyek legalább annyira különböznek egymástól, mint mindegyikük a nyugati civilizációtól. Másrészt az összefoghatatlanul heterogén keleti civilizáció fogalmának erőltetése onnan ered, hogy a nyugati civilizációhoz tartozó geopolitikai földrész gyarmatosító-ellenőrző-felvilágosító-megtérítő globalista történelmi elhivatottságának egyedülállóságát juttatja kifejezésre, mégpedig olyan módon, hogy az egész, "fosztóképzőkből" összetett, negatív nem-Nyugatnak nevet ad. Ezért nem akadályozta meg ez az elkeresztelés a nyugati univerzitásokat abban, hogy a délszaki, afrikai gyarmatokat alkalomadtán a misztikus - heterogenitásában természetesen (meg)érthetetlen - egzotikus Kelettel egy tudományos intézmény keretében tárgyalja. Az úgynevezett harmadik "elmaradott", "fejletlen", majd udvariasabban "fejlődő" világ^[182] is e gondolkodásmódnak egy mai ökonokratikus (gazdaságközpontú) hajtása.

Az összes tapasztalati tudomány, amely a keleti civilizációt egészében akarta körülírni, meghatározni, értelmezni, meddő feladatot vállalt magára, és szükségképpen csak a Nyugat dichotomikus párjára, a nem-Nyugatra bukkant. Még azt is, aki járatlan a kínai, hindusztáni vagy az arab-muzulmán civilizáció "csínjában-bínjában", a földteke áttekintő leírása meggyőzheti arról, hogy aki együvé tartozóként akarja elfogadtatni e civilizációkat, csak értelmetlen masszának veheti őket - tárgynak a gyarmatosító gyurmaformázásához. Ahol a nyugati szakirodalomban vakon vett szúrópróbával a keletiesség vagy a dologiasított keleti civilizáció felbukkan, a szimplifikáló "passzív", amorf jellemzés az általános.

M. Featherstone, a Theory, Culture & Society szerkesztője által gondozott kötetben^[183] például Johann P. Arnason úgy vélekedik, hogy míg a nyugati nacionalizmus (mondhatnánk a francia impériumért lelkesedő katona nyomán, Chauvin-izmus) szilárdabban támaszkodik a társadalmi és politikai realitásra, addig a keleti fajta ennek hiányát azzal kompenzálja, hogy inkább kulturális és misztifikáló (207-236. old.). Hans Kohnt^[184] idézve erre példát is ad, Nyugat-Európát szembeállítva Németországgal, amely így keleti lesz, a nácizmus őshazája. Jóllehet, Z. Sternhell^[185] munkáját magáénak vallva megállapítja, hogy a "nacionalizmus első fasiszta mutációja" Franciaországban ütötte fel a fejét (231. old.). Arnason ezután olyan szerzőket említ, akik Nyugat határát egyszerűen még keletebbre tolták ki. Végül el kell ismernie, hogy a földrajzi felosztásra épülő jellemzés "tarthatatlan", mert a "(most már sic!) nem-nyugati nacionalizmus mind tartalmában, mind eredetében, mind eredetiségében változó." (231. old.) E példa is mutatja, hogy a Nyugat "Kelet"-fogalma csak címkézés, nem szolgálja a világban a felvilágosodást.

Mármost hogyan élheti túl a nyugati civilizáció fogalma a Keletnek a nem-Nyugatba való felszívódását, s így tartalmának szertefoszlását?

A nem-Nyugatból faragott "keleti barlang" scriptumában, faji eredetében, kollektív megélhetésmódjában egymástól nagyon is eltérő óriáscivilizációkat rejteget. Ez viszont nem állítható a nyugati civilizációról. Bár számos kultúra többé-kevésbé hegemonikus összeállású eredője, mégsem éri el sem heterogenitásának mértékében, sem méretében azt, amit az úgynevezett keleti civilizáció fogalmával szándékoztak átfogni. Az utóbbi nem sikerült másként, mint hogy e civilizációkat a nem-Nyugat "esszencialista" jelzőivel elhomályosították, sőt megfosztották azonosságuktól. (Mint Georg Simmel rámutatott, fogalmilag ugyanez a művelet játszódik le, amikor bevándorlókat nem nemzetiségük által azonosítanak, hanem csak negatíve, közös nem-állampolgársági helyzetük alapján teszik egy halmazba, jelölik meg mint idegent.)

A "megkeresztelt" európai származású népekből és kultúrkörökből összetett, hűbéri és szabad-városi hagyományokból összeálló nyugati civilizáció mindeddig megőrzött egy olyan központi hagyománygócot, amely legalább az észak-atlanti együttműködést fenn tudta tartani. Az Európa okozta két brutális világháborgás "tematikája" is immanens e civilizáció szempontjából. Ezt azért is hangsúlyozni kell, mert amikor - egy keleti civilizáció nemlétével szemben - a nyugati civilizáció koherenciáját emeljük ki, ezt nem abban a szellemben tesszük, mintha a nyugati civilizáció kivételes lenne. Éppen ellenkezőleg, ezáltal - a keleti nélkül! - úgy azonosítjuk mint egyet a többi, más élő civilizáció közül. Ha fel is ismerjük, hogy a hidegháborút követően a nyugati civilizációnak az angol-amerikaiak vezette észak-atlanti szövetségben kifejezett viszonylagos geopolitikai egysége a világban bizonyos hatalmi fölényt biztosít, ez nem jelenti azt, hogy az így képviselt nyugati civilizációnak egyetemes érvényt, felsőbbrendűséget vagy minden területen a világ jövőjét előreképező értéket tulajdonítanánk. A "kelet-nyugat fogalompár dialektikus egységét" éppen azért tartjuk üres formulázásnak, mert nem több, mint a nyugati életmód totális felsőbbrendűsége kidomborítására kiagyalt olyan propagandisztikus képzet, amelynek a nyugati szellemi élet számos kiváló képviselője is áldozatul esett.

Első pillantásra a kelet-nyugat tájolási^[186] fogalompár olyan dialektikus egységet alkot, amelynek esetében az egyik tagadása eleve maga után vonja a másik szükségszerű negálását. Valóban, az euró-atlanti geopolitikai mag körül kikristályosodott civilizációt szerencsésebben is el lehetne nevezni, mint Nyugatként. Maga a NATO észak-atlanti szövetséget jelent, amely pontosabban helyezi el a globális világban ezt az egységet.^[187] De nem ez a lényeg, hanem az, hogy Európa és angol-Amerika mértékadó és hangadó politológusainak és történészeinek nem szabad tudatosan vagy tudatlanságból félremagyarázniuk a bináris logikának azt az általános szabályát, miszerint a Nyugat és a nem-Nyugat definitive összetartozik. Félreértés akkor lép fel - messzemenő következményekkel -, amikor azt hiszik vagy akarják elhitetni, hogy ahogy a Nyugat "Mi vagyunk, ugyanúgy a nem-Nyugat meg Ők". Ha ugyanis a Nyugat mint egy történelmileg összecsiszolt, meghatározott alakulat otthonos egészet alkot, amely (introspektíve) belülről szemléli magát, gondolkodásmódja pedig bizonyos elsőbbrendű együttérzést ébreszt, ebből egyáltalán nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a Többiek, az a határtalan halmaz, amelyet a Nyugat saját elhatározással önmagából esetleg önkényesen, de szuverén joggal kizár, éppen úgy, mint ő, együvé tartozik. Még akkor sem, ha a hidegháborús történelmi alkalom szülte revindikáló-sarcoló stratégia logikája révén az el nem kötelezett országokat trikontinentális koalíció létrehozására is késztette.

A politológiai gyakorlatban a nyugati egység kidomborításához szükséges "egységes" Kelet fogalmát ki-ki önkényesen a maga szája íze szerint kiválasztott civilizációból "vonta le". Így még mielőtt a Tocqueville-re építő Louis Dumont^[188] az ökonokratikus Nyugatot meghatározta volna,^[189] már 1970-ben megfestette a háttérben Kelet-képét, a hindu kasztrendszert, a "hierarchikus embert"^[190] mint paradigmát. Mint láttuk Saïd összeállításában, más, például cionista inspirációjú szerzők az arab világgal szembeállítva szeretik meghatározni a Nyugatot.^[191] De a Kelet-Nyugat dichotómia "dekonstrukciójának" alapművelete nem a Nyugat "igazi keleti" ellenpólusán való meddő vitatkozásban rejlik, hanem annak elfogadásában, hogy korunkban több civilizáció él együtt, s a Nyugat - ha jelenleg a legbefolyásosabb is - csak egy a többi közül, akárcsak a világűrben naprendszerünk. Ennek tudomásulvétele szellemi forradalmat hozhat, s a hidegháború után - amelyet, mint arra Kofi Annan ENSZ-főtitkár rámutatott, sem a Versailles-ihoz, sem a San Francisco-ihoz hasonló világkonferencia nem zárt le^[192] - egy kiegyensúlyozottabb nemzetközi együttműködést tenne lehetővé, mint amilyet a jelenlegi nyugati diktátum rögtönöz. Egyiknek lenni a többességben, a sokaságban nemcsak a toleráns pluralizmus tanából folyik, de - Piaget genetikai pszichológiai analógiájával élve - egy civilizáció ismeretelméleti fejlettségének érettségi bizonyítványa is. Amíg a nyugati civilizáció nem tudja az egyetemes gondolkodásmód szabályai szerint magát a többi közé és mellé rendelni, addig retorikai torztükörből olvassa ki összes megfigyelését, mivel - semlegesebb kategorizálás és fogalomalkotás híján - a leggazdagabb adatfeldolgozás és a legmodernebb experimentális módszertan sem szilárdíthatja meg az emberiség társadalomtudományos önismeretét. Amíg mi, nyugatiak nem jöttünk ki Platón barlangjából, manipulátorok árnyjátékán disputálunk. Lehet, hogy a globalista megváltásra váró Nyugat számára a napvilág fénye (nap)szemüveg nélkül elviselhetetlen.

Néhai Antall József magyar miniszterelnök tapasztalatból beszélt akkor, amikor azt mondta, hogy kényelmetlen állandóan az előszobában ülni. Magyarország 1990 óta nemcsak politikai és gazdasági önrendelkezését hagyta ellentételezés nélkül csendesen már az előszobában lefaragni - s újra idegen csapatok és felderítőgépek állomásoznak a területén -, hanem arról is lemondott, hogy önmagát meghatározza, besorolja, megnevezze. Így lett az előszobából hazánk lakószobája.

A "béketábor legvidámabb barakkjából" érkező magyarságot a nyugati testvérnépek egyenesen az un. "új" Kelet-Európa nevű külvárosba költöztették. Valójában képletes költöztetésről van szó, hiszen hiába van földrajzilag Európa kellős közepe Litvániában, s hiába esik Athén Budapesttől keletre, mint arra már rámutattunk, a Nyugat földrajzinak álcázott címkézéséhez sohasem használt térképet.

Mi mármost a kelet-európai rezervátumba való beutalás implikációja, s adott esetben mit tehetnek a magyar írástudók ez ellen? Akár a nyugati bulvársajtóban, akár társadalomtudományi írásokban módszeres mintavétellel tallózunk, kétség nélkül megállapítható, hogy ahol a Kelet(-Európa) szó megjelenik, az Nyugat-Európához hasonlítva mindig és minden vonatkozásban a szemantikus jelzőpárokban lebecsülő, lekicsinylő, hiányoló, "fosztóképzős" minősítéssel társul. A szovjet gleichschaltung megszűnése ellenére a Kelet-Európa-kép megőrizte kényelmes egységességét, s ha egy negatív jelenség felüti fejét a Dnyeper partján, azt mint a Kelet kollektív jellemzőjét mutatják fel. Az Európa definíciójától távoltartott, kizárt Kelet-Európa semmiben sem lehet mértékadó, horribile dictu példaadó, legfeljebb "példavevő" (fanyarul azt mondhatni, példás vevő).

Az 1956-os magyar népfelkelés leverését követő beletörődés mélyen beitta magát hazánk széles rétegeinek beállítottságába, s ahelyett, hogy az ENSZ intézményes regionális besorolásától^[193] kezdve egészen a történelmi és politológiai kategorizálásig terjedő "kelet-európai összezárást" az új helyzetben minden módon elhárítaná, lemond az újrasorolás igényéről. Általában megelégszik a Nyugat legpéldásabb tanítványa szerepével, míg egyes elit körök énhasadásosan azon ábrándoznak, hogy példás beletörődésükért és hazánk ilyetén való besorolásában való segédkezésükért a nyugati alapítványok őket személyesen kivételezik a "Kelet népéből".

A minden téren megnyilvánuló módszeres kollektív önlefegyverzési, önleértékelési, nyugat-európa-behozási/másolási stratégiájával hazánk nem léphet túl kelet-európai árnyékán. Ezen az úton csak a társadalompolitikai mutatók olyan területein lehet a Nyugatot valóban behozni vagy "túlszárnyalni", mint például a munkanélküliség, a kábítószer-fogyasztás és más "dekriminalizált" perverziók.

Láttuk, hogy még a gyarmati megszállás alól felszabadult népek első lépései közé is az önmegnevezés, önmeghatározás, önbesorolás jogának megkövetelése tartozott - még akkor is, ha a Nyugat ezt lekezelő iróniával szófecsérlésnek nevezte, s határozottan igyekezett megakadályozni. Jelenleg mind a nemzetközi, mind a társadalomtudományi összefüggésben a kelet-európaiság^[194] bélyeg, s a magát magyarnak valló értelmiség elsődleges feladata, hogy ezt lemossa hazánkról. Csak a ránk kényszerített, önkényes pszeudo-földrajzi kategorizálás módszeres visszautasítása és - mint azt a többi nyugati nép teszi - az önmeghatározás következetes gyakorlása teremthet újra olyan helyzetet, amelyben világossá válik, hogy Magyarország nem valamiféle (ön)kormányzási tapasztalattal nem rendelkező, "új(donsült) demokrácia". A magyar kultúra nincs ráutalva arra, hogy a mások definiálta európaiságot szolgaian majmolja, kövesse, hiszen történelme révén ennek éppen úgy egyik mértéktartó, mi több, mérvadó meghatározója, akárcsak - hogy találomra nevezzünk meg néhányat - az ír, a norvég vagy a svájci kultúra.

Mióta a keleti bolsevista ortodox erők és az angol-Amerika vezette észak-atlanti védszövetség nukleáris fenyegetésre alapozott szembenállása feloldódott, az angol eredetű "globalizáció", az egy központú globális világrend kérdése vált időszerűvé. E jövőképben alapvető tények, azok többé-kevésbé önkényes értelmezése, fantazmagóriák, történelmi szükségszerűségekről való misztifikálás és mögötte meghúzódó nemzeti és kozmopolita kasztérdekek keverednek össze. Az anyanyelvek használatának vizsgálata a világban különösen alkalmas a globalizmus címszó alá sorolható világszemléletben megjelenő tények és elképzelések kibogozására.

Általános emberi tapasztalás: a világ történetében először jött létre annak a lehetősége, hogy a földkerekség szinte a) bármely pontján lévő, sőt mozgásban lévő ember vagy gépezet az isten háta mögötti helyen (vagy épp a Holdunk egyes tisztásain) állomásozó másával - és nemsokára az elektronikus posta révén ingyen, helyi tarifával - b) azonnal kapcsolatba léphet.^[195] A távközlési újdonságok technikai korlátaik folytán azonban, kénytelen-kelletlen a kommunikációban a két úgynevezett "intellektuális érzékszervre" (Szent Ágoston) összpontosítanak. Arra a két szervre, amelyen a nyelvi érintkezés, az írás és a beszéd lezajlik. Ennek hátterében megmarad a jelenlét-kommunikáció, amely lehetővé teszi, hogy az emberek egymáshoz való térbeli helyzetük kiválasztásával olyan érzékeléses összetétellel érintkezzenek, amely szerintük legjobban megfelel a témának és a személyek között fennálló viszonyoknak. Gondoljunk a kézfogásra, vállveregetésre és más meghitt érintéses (sőt illat-) jeladásokra.^[196]

Mármost a jelenlét-kommunikáció helyhez kötöttségét oldják fel a technika egy másik területén, a távolsági közlekedésben elért újítások. A korszerű távközlekedés lehetővé teszi az embernek a) a távoli vidékeken, tájakon, kultúrákban felnőtt embertársaival való b) gyors, c) rendszeres és gyakori, s d) teljes érzékskálájú érintkezésének fenntartását. Gondoljunk a (szuperszonikus légi) távközlekedésre.

E két alapvető lehetőség megteremtéséből ered a távolsági munkamegosztás és más nagyskálájú együttműködés és (össze)függés megteremtése, amely aztán felveti a világban a (nemzetközi) összehangolás-mód, a kontroll és egy ubikvista emberi - nem állampolgári, de világpolgári - (személy)azonosság kialakításának alapvető problémáit.

A távközlési és közlekedési hálózat lehetőségeket ad, ami azonban önmagában nem kényszeríti az embert annak több vagy kevesebb használatára, olyan társadalmi együttműködési rendszerek létrehozására, amelyekben a távoli folyamatoktól való függést szándékosan maximalizáljuk. Valójában mihelyt az exportot^[197], a kereskedelmi propaganda és a tőke korlátlan, "határtalan" vándorlását szorgalmazzuk, anélkül, hogy az kimutathatóan - nemcsak a transznacionális holdingok profitját, hanem - a világgazdaság egészét ésszerűsítené, össztermelékenységét növelné, s anélkül, hogy párhuzamos politikai integrációval a világrend stabilitását, tartós működőképességét és a népjólétet intézményesen lefedeznék, a globalizációs paradigma egyszerűen a globalizmus ideológiájává válik.^[198]

Ennek az ideológiának az alapja a káoszteória. Az úgynevezett "global village"-ben törzsi állapotokat visszaállítva, a nemzeti törvénykezések és hatóságok demokratikus ellenőrzése alól mobilitással, vándorlással kibújni képes nemzetközileg szervezett csoportok hatalmi gócokat - az államnál tőkeerősebb konglomerátumokat és médiabirodalmakat - hoznak létre, amelyek a zavarosban szabadon halásznak. Mert vajon jelenleg mely intézménynek van világméretű népuralmi megbízása arra, hogy világunk kollektív érdekeit képviselje, a földkerekség minden élő civilizációja által elfogadható szabályokat hozzon és érvényesítsen? Vajon a GATT utódja, a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO, amelynek a világ legkiterjedtebb országa, Oroszország még nem is tagja, egy ilyen szervekkel ellátott globális intézmény? Vajon a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) ökonokráciája hivatott erre? Vagy az úgynevezett hét legbefolyásosabb ország klubja, a G-8^[199], amelyet a közel-keleti konfliktus keretében arabellenes éllel hoztak létre, és amely ma kénye-kedve szerint minden politikai döntésbe beleszól, s amely - éppilyen önkénnyel - az atomhatalom Kína helyett Olaszországot és Kanadát számítja tagjai sorába? Vagy az ENSZ végrehajtó hatalommal rendelkező Biztonsági Tanácsa az, ahol már nemcsak Oroszország és a nyugati úgynevezett "nagyhatalmak" - mint Franciaország és a két angolszász hatalom - érdekeinek a védelmét tudják vétójoggal csorbítatlanul biztosítani, hanem Kína is rendelkezik vétójoggal, de ahol viszont az Iszlám Konferencia országainak milliárdos népessége, a hindu szubkontinens, Afrika vagy Latin-Amerika már ki van zárva e körből - nem is beszélve a többi ország és nép önálló döntési jogairól?

Ebben a látszólagos nemzetközi jogi összevisszaságban azonban szociológiailag kitapintható törvényszerűségek uralkodnak: a folyamatokat és a mögöttük meghúzódó erővonalakat követve felismerhetjük, hogy a világ különböző civilizációiban kitermelt értékek nem vegyülnek valójában egy globális civilizációba a szimmetrikus kölcsönös befolyásolás elve szerint.

Két alapvető megfigyelés utal arra, hogy a kialakuló, úgynevezett univerzális emberi értékrendre épülő globális civilizáció nem egyenlő felek között szabadon kötött világméretű társadalmi szerződés eredője.

1. Egész könyvtárra való irodalmat lehet összegyűjteni arról, amely leírja a nagy angol-amerikai elosztási rendszerek államok hatalmán és határain túl nyúló roppant méretű, transznacionális befolyását.^[200] A széles körű angol-amerikai hegemóniát különösen dokumentálja az az általánosan megfigyelhető tény, hogy az utolsó évtizedekben egyetlen olyan világméretű kezdeményezés sem valósult meg, amely ne az amerikaiaktól származott volna. Hogy angol-Amerika egyes baráti országok érdekében is csatasorba állt, nem változtat azon a kardinális igazságon, hogy saját érdekeinek védelmében, ha másként nem ment, a nemzetek közösségének minden konzultációja - még a Biztonsági Tanács határozata - nélkül is cselekedett. Így történt ez a panamai invázió esetében és Kuba ügyében, s legutóbb Irak lerohanása alkalmával, amely az USA történelmében pontosan a 73. birodalmi beavatkozás.

2. A másik alapjelenség a globalizmusnak a nyelvhasználattal való nyilvánvalóan szoros összefüggése. A civilizációkat és kultúrákat áthidaló kommunikáció és együttműködés felveti a közös nyelv és írásmód létezésének, megválasztásának kérdését. A globalizmus hallgatólagosan az angol nyelvű kultúra ágyasa. A Párizsban megjelenő, már idézett Panoramiques 2000 címe jellemző: Langues: une guerre à mort (Nyelvek: élet-halál harc).

Mint kifejtettük, a globalizmus mint technomitológiai futurista világnézet a távolság korlátait csökkentő új (táv)közlési és közlekedési eszközök adta lehetőségeket igyekszik meghatározott, jövőbe mutató jelentéssel megtölteni. Mármost a földkerekségen élő nagy civilizációk mindegyikének világszemlélete szerint sajátos elképzelése van e lehetőségek kihasználásának értelmét és mikéntjét illetően. A megvalósítás, érvényre juttatás már mindegyiküknek a világban gyakorolt viszonylagos gazdasági, katonai és propagandisztikus befolyásán múlik. A nyugati civilizációnak a NATO-ban megtestesülő viszonylagos geopolitikai egysége ellentmond a milliárdnyi (arab-) iszlám országok konferenciája laza egységével.^[202] Viszont a hindu (bhárati) és főleg a kínai civilizáció már a nyugatinál is nagyobb politikai egységek formájában van jelen, s nemcsak a legszélesebb körben beszélt nyelvvel, hanem saját írásmóddal működő belső rendszerekkel rendelkezik, jóllehet jelenleg nemzetközileg kivetített befolyásuk ezt intézményesen nem tükrözi.

A globalizmus a lehetővé váló világméretű ember-, anyag- és hírkeverés azon használati utasítása, amely megfelel az angol-amerikai "fellegvár" működésmódjának. Retorikai szinten e modell szerint a "global village", közösség vagy konviviális falu a világban szétszórtan élő egyének és nézeteik szabad keveredésének lesz az eredője. Következésképpen egy multikulturális, de világszerte azonos típusú társadalom jönne létre, amelynek fő demokratikus értéke lenne a minden iránti türelem.

Ezt az utópiát - akárcsak a kommunizmust és bolsevista megvalósulását - az álom kívánatossága és a ténylegesen megvalósuló "szép új világrend" szempontjából kell értékelni.

A kultúrák általános áthatására, keveredésére épülő világtársadalom eszménye maga szofizma, contradictio in adiecto, vagyis délibáb. Ugyanis csak akkor lehet multikulturális vidékekről is beszélni, ha az egyes társadalmak megőrizhetik és művelhetik saját nyelvterületükön egyedi kulturális azonosságukat mint koherens társadalmi rendszert. Csak ha egy-egy (mono)kulturális azonosság él, akkor lehet azok között egyáltalán toleranciát gyakorolni. A tolerancia önmagában nem lehet minden mást megelőző kultúraalapító érték.^[203] Éppen ezért is meggondolandó, hogy az angol-amerikai paradigmával szemben nem biztosítandó-e tudatosabban a világ kulturális változatosságának jobb megőrzése, pontosabban a különböző civilizációjú társadalmak közötti tolerancia. E megközelítést más, kevésbé individualista civilizációk láthatólag a globalizációban előnyben részesítik,^[204] nevezetesen a mérsékelt idegen beavatkozást, amely egyébként sohasem kölcsönös, s így imperialistagyanús. (Míg az USA Kínát kérdőre vonja a bebörtönzött ellenzékiek és felkelők sorsát illetően, vajon milyen fogadtatásban részesülne az a kubai vagy dél-amerikai diplomata, aki a bebörtönzött indián törzsfőnököt, Pelletier-t szeretné felkeresni?) A világ kulturális körzetei, vidékei változatosságának olyan tudatos fenntartásáról van szó, mint azt a többi élőlény esetében a biodiverzitást védő ENSZ-politika előirányozta. A jelenlegi valóságos globális folyamatokat tekintve az általános nagy New York-i meltingpot-jellegű global village képe mögött kulturális "előnyszabályok" kemény érvényesülését tapasztalhatjuk, amely hegemonikus befolyásokat takar, s az amerikai törvények ismételten megkísérelt extraterritoriális (területen kívüli) erőltetésében csúcsosodik ki. A globalizmus - nagyban ökonokratikus - játékszabályai nemcsak hogy angol-amerikaiak, de még alkalmazásuk is önkényesen a pillanatnyi angol-amerikai hatalmi érdekeknek rendelődik alá.

A burkoltan angolszász, globális világrend leereszkedően megengedi a többi "lokális" kultúra ápolását, sőt regionális gazdasági és politikai szervezetek létrejöttét is. Csak mihelyt ezek - a NATO mintájára - katonai vagy gazdasági önvédelmi eszközökkel akarják magukat felszerelni (akár Kelet-Ázsiáról, akár Latin-Amerikáról van szó), a modern globalizmus nevében az angol-amerikai részvételt az első pillanattól kezdve megkövetelik; miközben az Észak-atlanti Szövetség egy a tagjait csakis kooptálással magába fogadó zárt klub marad.^[205]

A globalizmus valódi természetére derít fényt az, ha számbavesszük, hogy az egyoldalú egységesítési törekvés az összes kultúrát, nyelvet és írásmódot mint (egzotikus) couleur locale-okat vagy regionálisakat védőszárnya alá vonja - mint indián rezervátumokat -, de egyetlen kultúra marad csak régiók feletti, az angolszász. Az épülő globális világcivilizáció lényege az angol-amerikai fellegvárból kiterjedő amerikanizmus. Ha a sokoldalú és szerteágazó globalista jelenségeket - erőfitogtatást, médiapropagandát, hírterjesztést, ízlésalakító árudisztribúciót stb. - felmérjük, és szétáradásukat feltérképezzük, a nem angol-címkéjűek elhanyagolható mennyiségben fűszerezik csak a globalizációt.

A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a globalizmus nem hozza magával a "kölcsönös beavatkozás" elvének szimmetrikus alkalmazását. Következésképpen a gyengébb felet a tartózkodó, a be nem avatkozás látszólag retrográd - de valójában defenzív - álláspontjába szorítja.

A felrajzolt világkép azt a benyomást keltheti, mintha az egyik oldalon a begombolkozó, visszahúzó, helyi csökevényekhez ragaszkodó, földhözragadt, a világversenyben vesztes kisebbségek szoronganának, szemben a fiatalos angol-Amerika modernség- és haladásvonzatú kozmopolita nyitottságával.^[206] S a lokálpatriótákkal vagy éppen sovinisztákkal ellentétben az angolszászok magát az anyanyelvüket is mint semleges eszközt az egész világ közszolgálatára bocsátják. Korunkban azonban már a québeci angol kisebbség nyelvi előjogainak védelmében folytatott, a gazdasági zsarolástól sem visszariadó harc ráirányította a reflektorfényt az angolszász sovinizmusra. Még jobban kidomborodik az angol "speech community" kizárólagos, nyelvi egyeduralomra való törekvése azóta, mióta a spanyol nyelvű bevándorlók az angol nyelv előjogait magában az angol-amerikai fellegvárban veszélyeztetik, és az angol-amerikaiak a spanyol nyelv hivatalos közlésekben való használatának törvényesen akarják elejét venni.^[207]

Miután az "észak-atlanti szigetvilágban" az angol-amerikai fonokráciát, nyelvi egyeduralmat az elmondottak szerint biztosították,^[208] annak a globalizmus hátán való terjesztése az európai kontinensen a legszembeötlőbb. Előretörése és presztízsének növekedése írásban és szóban az élet minden területén megfigyelhető, jóllehet szárazföldünkön az angol egyetlen népnek sem anyanyelve. Pikáns módon az európai azonosság keresése és annak kétértelműsége nyitotta meg ehhez a felvonulási utakat. Az Európai Unió zászlaja az Egyesült Nemzetek Szervezetének zászlajához szinte a megtévesztésig hasonlít. E zászló alatt toborzódó kevert nemzetiségű haderők tudatában nemcsak nemzeti különállóságot kell háttérbe szorítani, elhomályosítani, hanem közös vezénylési nyelvvel is kell rendelkezniük.^[209] Evvel párhuzamosan jelent meg egy Ötödik Hadoszlop is. Az utóbbi évtizedekben ugyanis a gyarmataikról visszavonuló többi - és ugyanúgy nyereségéhes - európai ország tömegesen nem-európaiakat vándoroltatott be, ami földrészünket sok vonatkozásban népességileg is Amerikához mint immigránsok kontinenséhez tette hasonlóvá. Jóllehet se szeri, se száma azoknak, akik alapítványi pénzekből az európai történelem legeldugottabb zugaiban is kutatják, hogy mi lehet az európai azonosság^[210] közös gyökere, alapja, ez idő szerint Európának egyetlen valóban páneurópai jelensége az elamerikaiasodás. Mivel az antitézis a kontraszttal még hangsúlyt ad a tézisnek, az általában blue jeans-ben - gyakran angolul - az elamerikaiasodás ellen ágáló európai elit akarva-akaratlanul ugyanennek az epidémiának elsőrendű hordozója.

Közismert politikai jelenség, hogy a tehetős emberek csak ritkán ítélik el - mint Engels és Bernard Shaw - a nagy vagyonok magánkézben való felhalmozódását, és a megtollasodott proletárok is ritkán vallanak radikális nézeteket a társadalmi egyenlőségről. Felvethető a kérdés: kiket és miért zavar a világ el-angol-amerikanizálása? Vannak-e kárvallottjai? E kérdésekre további elemzés nélkül nem lehet érvényes választ adni.

Már érintettük azt, hogy a globalizmus az amerikanizmus kakukkfészke, mert ("genetikai") ritkaságszámba megy, ha a világ négy égtája felé szerteeresztett globalista ötleteket és teremtményeket a csillagos (stars and strips) zászló nem fémjelezi.

Nem ok nélkül helyezik védjegy alá nemcsak a termékeket, de magukat az elnevezéseket is. Az amerikanizmus mint kultúra sem azonosítható angol nyelvű mivolta nélkül. Ezért helyénvaló itt azzal foglalkozni, hogy az angol nem mesterséges nyelv, hanem egy élő speech community anyanyelve. Ez azt is jelenti, hogy az adott összefüggésben az angol anyanyelvűek közösségével, e birtokon belüliségből folyó "kollektív nyelvtulajdonosi jog" gyakorlásával és következményeivel is szembe kell néznünk.

1995 októberében foglalkoztunk a Valóságban a magyar kisebbségek sorsának kapcsán az anyanyelv természetével, jelentőségével valamely kultúra azonosításában, valamint azzal, hogy az egyének társadalmi és önazonosításában az milyen kimagasló szerepet játszik. Az anyanyelv elemi jellegét maga a szó jól kiemeli. A beszélt anyanyelv minden külső eszköz nélküli, de már emberien artikulált kifejezésrendszer, amelyet korán, meghitt környezetben sajátítunk el minden skolasztikus szabálybiflázás nélkül. E nyelvbe való beleszületés egyrészt implicite alapvető kognitív és társadalmi kategorizálásokat, gondolkozásmódot, elemi világszemléletet "sugall", egyúttal a közvetlen környezetben orientációt és integrációt biztosít^[211]; másrészt az anyanyelv jelrendszere a szűz emberi emlékezetbe úgy vésődik be, hogy e mély megértés, "átélés" révén az egyénnek jogosítványt ad arra, egy nyelvközösséghez (speech community-hez) tartozzon, teljes jogú tagja legyen, és így a nyelv alkotó továbbfejlesztésében részt vegyen. (Csak egészen kivételesen sikerült vándorló egyéneknek - mint Joseph Conradnak vagy Vladimír Nabokovnak - idegen nyelvközösségekkel oly mértékben azonosulniuk, hogy az új nyelvet nemcsak képesek úgy használni, hogy kiejtésük nem ébreszt mosolyt, hanem a nyelv általuk végzett "barkácsolását" is megtűri a beszélő közösség.)

A serdülő embernek a szélesebb világban való tudatos tájékozódása a (be)iskoláztatással kezdődik. Ekkor tanulja meg az írást és a számok írásbeli használatát - franciául az écriture írás és az écritures pedig "számvetés" -, amellyel már "emlékiratot" lehet írni, és levelezni is lehet.

Az írást ki nem fejlesztő - főleg afrikai és indián - kultúrák fiainak egy civilizációba való beilleszkedése már nemcsak az anyanyelvük szavainak helyesírásán botladozik, akadozik, hanem egy új, esetleg az anyanyelvtől gyökeresen eltérő (imperiális) nyelv elsajátítását kívánja meg: az úgynevezett poszt-kolumbuszi Latin-Amerikában a kecsua vagy ajmara indiántól a spanyolt^[212], a szubszaharai Afrikában a latin betűs franciát, angolt, portugált vagy az arabot. A mai keveredésre serkentő világban a (be)vándorló családban felnövő serdülőnek az iskolában nemcsak a szüleitől eltérő nyelvet kell magáévá tennie, hanem esetleg olyan írást is, amelyben felnőtt szülei sem otthonosak. Gondoljunk a görög-cirill, arab, koreai, kínai vagy hindu bevándorlókra az Amerikai Egyesült Államokban.

E tömör leírás révén igyekeztünk a realitás keretei közé helyezni a nyelvekről és használatukról terjesztett és elterjedt propagandisztikus képeket, utalva egyben az e mögött megbúvó és sokszor erős szépítés^[213] mögé bújtatott hatalmi-érvényesítési befolyásokra, amit a fonokrácia szó jól kifejez.

Az anyanyelvi jelleg biztosítja valamely nyelv a szó teljes értelmében vett élő státusát. Az angolnak mint a többi nyelvnek is van tehát egy - a korábbiak során már meghatározott értelmű - eredeti (anya)nyelvközössége. Olyan széttelepült közösségről van szó, amelyhez nemcsak Anglia és az USA tartozik, hanem angol-Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is. De nem tévesztendő össze az egész angol Commonwealth-szel! S még ha az angol speech community saját kódrendszerét ma nagyvonalúan az egész emberiségnek egyetemes és egységes kommunikációjában való használatra látszólag ingyen rendelkezésére bocsátja is, a természetes nyelvgenetika belső logikájánál fogva a speech community nem veszítheti el kollektív szerzői (elő)jogát.^[214] (Az, hogy e jogot egy-egy anyanyelvi közösség tekintélyes írástudó társaság bevonásával gyakorolja, mint a franciák és a magyarok az Akadémia útján, vagy pedig szétszórtabb nyelvvédő és -újító heritage centrum-okon keresztül, mint Oxford s a két Cambridge, már más kérdés.)

De vajon milyen csomagolásban jelenik meg az angol nyelvközösségnek az a csomagterve, amely anyanyelvét hallgatólagosan glóbuszunk nyelvévé akarja változtatni?

Mint ahogy a fajoknak és az etnikumoknak, a nyelveknek is van egy önkozmetikázott szterotip képe. Az arabok azt hiszik, hogy nyelvük a legdallamosabb, az oroszok hogy nyelvük prominens, a franciák százados imperiális uralma megengedte, hogy elhitessék a "civilizált világgal", anyanyelvük a világ legelegánsabb nyelve^[215], jóllehet nem ismerünk egyetlen tanulmányt sem, amely a nyelvi eleganciát pontosan definiálta volna, s összehasonlító nyelvészeket sem, akik ennek alapján a világ nyelveivel összehasonlították volna (nem is beszélve arról, hogy a nyugati nyelvészet mind a mai napig nem mérte fel tüzetesen a világ összes nyelvét, mint például több dravida nyelvet sem).^[216] S itt nem beszélünk édes anyanyelvünkről, mert - úgymond - mely nyelv merne versenyezni véle!

Az angol nyelv ma azzal árulja magát a világnak, hogy a legpragmatikusabb, leginkább illeszkedik a modern technikához, és mindenekfelett "kultúra-semleges". A veleszületett világnyelvi rátermettséget igazoló jelzőknek egy különlegesen gazdag csokrát lehet megtalálni Donald Wilhelm^[217] könyvében: úgymond az angol nemhiába világnyelv, hiszen "egyedülállóan életképes és gazdag", sőt Churchill^[218] nyomán maga a "demokrácia nyelve" stb.

Viszont ha eltekintünk a kész történelmi helyzetektől, a mesterséges és a természetes nyelvek tárában kizárólag valamilyen objektív kritérium alapján keresgélnénk ki az egy-egy területre és időszakra legjobban ráillő, hasznos nyelvet, aligha esne a választás kizárólagosan az angolra, amelynek írásmódja két irányban is "fonetikailag kétértelmű". 1920-ban például, vagyis mielőtt a tengelyhatalmak megkezdték és elveszették a háborút, a természettudományos publikációk 45 százaléka a fonetikusan írt és szintén elég szabad szóalkotású német nyelven jelent meg, és csak 32 százaléka angolul, míg a második világháború után, 1950-ben az írások 53 százaléka angol lett, és 1980-ban már 65 százalékra emelkedett ez a szám. Az adatok a Mitteilungen des Deutschen Hochschulverbandes 1992, 1. számában Grigat Felix (18. old.) írta jellemző című cikkből származnak: "Publish in English or Perish?"^[219]

A nyelvek nemzetközi terjedése nem nyelvészeti szépségverseny, de még csak nem is valamiféle hasznossági verseny eredménye, hanem tartósan mindig egy meghatározott nyelven beszélő kultúrkör geopolitikai hatalmának eredője, ahogy része és hordozója is.

A jelenleg Lausanne-ban oktató skót Trudgill Peter tanulmányaiban aláhúzza, hogy "ágyútüzek", gazdasági és más fonokratikus zsarolások és birtokon belüliségek alapozzák meg egy-egy nyelv terjedését, hegemóniáját, sőt a nyelvjárások és a hivatalosan elismert nyelvek közötti határok mögött is hatalmi viszonyok húzódnak meg.^[220] Ezt támasztja alá számos befolyásos holt nyelv - mint a mi civilizációnk keretében a görög, majd a latin -, és a mesterséges nyelvek, mint az eszperantó^[221] sorsa.

Korunkban az angol nyelv kiteregetett szőnyegén halad az amerikanizmus mint a nyugati civilizáció "húzóága". S jóllehet a globalizmus a világ modernizációjának feltartóztathatatlan történelmi szükségességet sugárzó köntösében mint nyelvileg és helyileg kötetlen, semleges, pragmatikus világszemlélet kínálja magát, valójában a globalizmus eddig sehol és sohasem ütötte fel a fejét az angol nyelv és az amerikai kultúra árukapcsolása nélkül.^[222] A folyamat buldózerjellegét erősíti a sok helyre települt angolszász világ belső átszerveződése is. Egyrészt a Queen's, az Oxford- és a BBC-English abszolút mértékadó szerepét fel kellett áldozni az amerikanizmus oltárán, hogy Anglia anyanyelve megőrizze, sőt erősítse világnyelvi szerepkörét. Másrészt az Amerikát "visszahódító" (latin-amerikai) spanyolokkal szemben az USA-ban az angol nyelv kizárólagosságának megőrzése érdekében folytatott - már említett - elkeseredett jogi csata mutatja, hogy az amerikanizmus minden multikulturalista^[223] és kozmopolita retorika ellenére mennyire angol-amerikanizmust jelent.

Egy-egy nyelvnek az azt hordozó anyanyelvi beszélő közösség határain túllépő előretörése több módozatú és szintű folyamat. Gyorsasága és mértéke egyaránt a terjesztő, illetve a befogadó közeg hozzáállásán múlik. Valamely nyelv szóbeli és írásbeli használata, amely magának a térhódításnak a jele, megnyilvánul a) a nemzetközi, b) a szakosított (vö. elit) és c) a mindennapi élet területén. Mindegyik terjeszkedés minőségileg és - megfelelő mintavétellel - mennyiségileg is (fel)mérhető.

Anglofóbia vagy éppen -mánia nélkül szemlélve a jelenlegi folyamatokat meg kell állapítani, hogy anyanyelvi szinten vagy 360 millió ember beszéli e nyelvet, s ha a "native speaker"-ek körét az angolul folyékonyan beszélők rétegével kitágítjuk - főleg a Commonwealthbe tömörített volt gyarmati népekről, továbbá bizonyos elitekről van szó -, akkor is alig lépi túl számuk a világ lakosságának tíz százalékát, messze elmaradva a kínai mögött. Ehhez hozzá kell még adni, hogy Földünk jelenlegi népességszaporulata nem kedvez az angolnak.^[224] Az angol "inváziója" elleni riadalom a legerősebb a Nyugat már amúgy is zsugorodó népességeiben. A reakciókból ítélve nem is a beszélők száma a nyugtalanító, hanem az, hogy az angol inváziója a falakra van írva, mert a különböző társadalmi struktúrákat, intézményeket, berendezéseket hódítja meg, azok elsődleges, sőt kizárólagos nyelvévé válik.

A vészharangot elsőként a franciák kongatták meg, mert már a két világháború között elvesztette nyelvük elsőségét a nemzetközi életben. A versailles-i békeszerződések idején nyilvánosan még minden franciául zajlott le. (Csak a "Three Big" in-camera megbeszélései folytak már angolul.) Egyébként, ha de Gaulle-nak a kontinentális Európa egységére vonatkozó elképzelése érvényesül, az angol nem lenne még az Európai Unió hivatalos nyelve sem^[225], mivel az az EU nagyvonalú nyelvszabályzása szerint sem lett volna native language. A nemzetközi életben a jeget a húszas években a washingtoni tengeri konvenció törte meg, mert annak eredeti szövege már angol.

Amerika árnyékában az angol világnyelvesítésének előterét ma a volt brit gyarmatokból összekovácsolt Commonwealth képezi, amelynek tartalma - mióta köztársaságok vesznek benne részt - szinte elsődlegesen az, hogy másodlagos angol nyelv- és kulturális körzetet alkot . Ezt felismerve a franciák gyorsan lemásolták: a Communauté française után megalakították a Frankofónia szervezetét. Majd a portugáloknak kellett ráébredniük arra, hogy volt gyarmatukat, Mozambikot az angol Commonwealth magához vonzotta, így 1997. július 17-én 7 állam ők is megalakították a Luzitán Világszövetséget, és első követelésük az volt, hogy a legnépesebb latin-amerikai ország, a portugál ajkú Brazília a Biztonsági Tanács állandó tagjává váljon. Majd a spanyol-nyelvű országok intézményesítették együttműködésüket.

Nemzetközi területen mindezek a volt befolyásokat védő torzsalkodások mondhatni európai gyarmati utóvédharcoknak minősülnek. Ha hozzáadjuk az angolnak a spanyollal - és Kanadában a franciával - szembeni egyeduralmát védő angol-amerikai törekvéseket, illetve a németeknek az angollal szemben a Drang nach Osten által élvezett pozícióik visszahódítására irányuló posztszovjet törekvéseit (vö. németnyelvű egyetemek alapítása Kelet-Európában), akkor felrajzoltuk a nyelvi hegemóniaharc Nyugaton belüli erővonalait.

A nyelvhódítás azonban nemcsak a nemzetközi konferenciák asztalánál használt nyelvért folyik. A fontosabb szakterületek innovációi, a szenzációs árucikkeknek, maguknak a szenzációknak a propagálói a kezdeményező nyelvét szórják szét a világban. E betörés nem feltétlenül frontális. Lehet eleinte lappangó és részleges is, lexikális (szakkifejezések), idiomatikus, fonetikus, strukturális, szintaktikus stb. A szaknyelvi betörés az elit meghódítására épít, az angolnak az előkelőség előjogait kölcsönözve. Jelenleg a cyberspace tölti be ezt a szerepet, és főleg az internet a legkiemelkedőbb hordozója, mondhatni faltörő kosa.

A nem-angol anyanyelveknek^[226] a háttérbe szorítása, helyi dialektussá való degradálása - a globalizmus (meg)vallásával szembeni "szektásítása" -, a világnyelv által való diszkrét bekerítése lépésről lépésre megvalósuló marginalizálással történik. Először az angol nyelv a nemzetközi kommunikáció semleges eszközének szürke báránybőrében mutatkozik be. Elvben nincs mögötte semmilyen angol-amerikanizmus, nem törekszik kizárólagosságra, nem avatkozik be a társadalmak belső, "lokális" életébe sem. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy miután az elitet magával ragadja, végül a mindent birtokló és eltartó, kép- és álomalkotó reklámvilág (dream of americanism) angolosításával a mindennapi élet szomszédságának falait is olyan nyelvű jelrendszer tapétázza ki, amely ugyan az utca embere számára idegen, de amelynek nem ismerését az angol nyelv fonokratikus terrorja miatt pirulás nélkül be sem lehet vallani. Mene, tekel, ufarszin! E folyamatnak legperverzebb aspektusa az, hogy e szövegek tényleges megértését az angolszász reklámipar faltörő kosai nem is tartják szükségesnek, sőt még kívánatosnak sem! Ugyanis akárcsak a gyógyszerek rejtelmes újlatin neve, a reklámszövegek közvetlen érthetetlensége - s tegyük hozzá, sokszor a mögötte megbújó együgyű gyerekesség - éppen az amerikanizmus misztifikálását szolgálja, mintha csak vulgáris ezoterizmusa egy kultúróriást rejtegetne, betudva neki minden urbánus, modern értéket. De e folyamat toxinja megbénítja az őshonos alkotókat. Az angol-amerikait kivéve, az összes többi kultúrákat extradeterminálja (David Riesman). Önállóságuk elhomályosul, azonosságuk megkopik, "archiválódnak".

Lehet-e ezekből az eszmefuttatásokból a nem-angol anyanyelvű népek számára a sopánkodáson vagy a félig elangolosodás ajánlásán túl más tanulságot levonni?

A távközlés és a közlekedés történetének egy előnyösen kiválasztott fordulópontján hozta divatba a globalizmus ideológiáját az angolszász világ, hogy az amerikanizmust és az angol nyelv egyetemes használatának szekerét hozzákösse. De ahogy a bolsevizmus befagyottságában öröknek tűnt, úgy a történelem más határozott jellegű trendeket is tetőzésre, sőt visszaesésre kényszerített.

A nyugati civilizáción belül a francia nyelv nemzetközi rehabilitálásáért vívott harc utóvédharc. Viszont Európában a német keleti pozícióit lassan visszanyeri. Jóllehet a Népszövetség a spanyolt még hivatalos nyelvnek sem ismerte el, kultúrájának önállósága, népességének és gazdaságának dinamikája révén az amerikai kontinens déli részének nemzetközi érintkezési nyelve mégis tartósan az lett. (A portugálokkal összesítve, akik a spanyolt könnyen értik és beszélik, elérik az angol nyelvűek lélekszámát.)

A globalisták jól megértették, hogy az egyetemes angol-amerikai uralom csak úgy biztosítható, ha a világon egyáltalán nem létezik olyan nemzetközi szervezet, amelybe egy-egy angolszász állam nem ékelte be magát. Ez megvalósult az európai kontinensen. Az USA igyekszik minden dél-amerikai és csendes-óceáni regionális szervezetben is részt venni. Míg saját szervezeteit, mint a NATO, exkluzív klubként kezeli, addig a többi szervezet, mint az APEC (Asia-Pacific Economic Cooperation Forum, amely egyébként nem akarja követni a nemzetközi gazdasági együttműködés angolszász modelljét) vagy az egyre bővülő MERCOSUR (Dél-amerikai Szabad Kereskedelmi Övezet), mihelyt az angol-amerikaiak (legyen az a proxy, a trójai faló Ausztrália vagy maga az USA) nélkül óhajt összejönni, a "nemzetközi közösség" mint bezárkózó retrográd (lokál)soviniszta szervezeteket marasztalja el, illetve ha lehet, teljesen mellőzi azokat, mint ahogy az az Iszlám Országok Konferenciájának Szervezetével történik.

Míg az egyes nyelvközösségeknek őrködniük kell, hogy saját nyelvterületükön megőrizzék az anyanyelv elsődlegességét - tisztaságát és öntörvényű fejlődését -, addig a világban uralkodó civilizációs pluralitás fenntartásának sarkalatos kívánalma, hogy ne történjék minden nemzetek és népek közötti érintkezés kizárólag via angol, illetve angolon "áthajtott" újrafordítással. Konkrétabban Svájcot a szétzilálás veszélyezteti, ha a német, francia és olasz svájciak nem egymás nyelvén, hanem angolul kezdenek egymással beszélni, ahogy azt 1997. augusztus 5-én javasolta a Temps Stratégique találékony igazgatója, Claude Monnier a Tribune de Genève hasábjain.

Az Európai Unióba belépve hazánk nagyon helyesen élt az Uniónak az anyanyelveket respektáló politikájával. Így a magyar éppen úgy az Unió hivatalos nyelve, mint a más írásmódú görög és a beözönlő nagyszámú szláv országé.

A szép, új világot angolul zengő globalista törekvések komoly kihívása azonban nem is a latin betűs Nyugaton belüli vetélytársaktól származik, hanem azoktól az önálló és népes civilizációktól, amelyeknek nemcsak saját nyelvük, de önálló írásuk is van, hordozva saját szent hagyományaikat. Anélkül, hogy itt részletekbe bocsátkoznánk^[227], gondoljunk a több mint hárommilliárd lelket felölelő másik emberiségre: a) a saját ábécéjű arab(muzulmán)okra, b) a dévanágari írású hindukra és c) az egymás markába képírásból származó jeleket rajzoló kínaiakra. Az európai nyelvek közül nyilvánvalóan a volt gyarmatosítók nyelvét, az angolt értik meg e civilizációk metropolisaiban általában leginkább, azonban ezek az élő óriáscivilizációk saját belső ügyeiket egyre inkább saját nyelvükön bonyolítják le, az angol közvetítése nélkül. S ha pár milliós nyugati országok szemszögéből fontossággal is bír a "nemzetközi" nyelvhasználat, vagyis hogy mi a nemzetközi közlés nyelve, vajon az olyan népek számára - mint a kínai -, amelyeknek sikerült milliárdnyi népességet egy államba összehoznia (a szociológus Gerard James Larsen Indiát - és Kínát - "civilizational state"-nek nevezi), ugyanolyan jelentőségű-e? S vajon maguk a "kínai kulturális múltú" japánok a kínai piacon erőltetik-e az angolt? Ezért igaz, hogy az angol jelenleg a nemzetközi érintkezés elsődleges nyelve, de mégsem globális nyelv.

Fejezzük be fejtegetéseinket az arab-muzulmánokkal: ezt a civilizációt - főleg a közel-keleti konfliktus jelenleg kifejezetten pártos megítélése következtében - angol-Amerika a NATO jövőbeli ellenségének szemelte ki. Bizonyos, hogy arab-muzulmánokról kell beszélni, mert a szintén milliárdnyi embert átfogó és az Iszlám Országok Konferenciájának Szervezete által egyesített nemzetközi tér hivatalos nyelve is az arab, a Korán - és iskoláinak - nyelve. Annak ellenére, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében nyugati ellenzés miatt egyetlen muzulmán állam sem jutott eddig állandó tagsághoz a Biztonsági Tanács-ban, az arab nyelv (és írás) az ENSZ ötödik hivatalos nyelve. A muzulmán világ vajúdásokkal terhelt világ. (A belső ellentéteket egyébként a Nyugat tudatos megosztó politikája csak tovább szítja.) Amellett, hogy Földünk egyik legszaporább népességéről van szó, az arab - és általában a muzulmán - országok tudatosan keresik az újkori nyugati gyarmatosítás következtében elhomályosult azonosságuk visszanyerését. Ennek az öntudatos politikának a következtében az afroázsiai zónán belül az arab - és az ilyen jellegű írásmódok - fokozatosan nagyobb hangsúlyt kapnak. S a nem angol anyanyelvű kultúrnépeknek, mint a magyar, semmilyen különleges érdeke nem fűződik ahhoz, hogy az amerikanizmusnak mint globalista ideológiának az angol-amerikai befolyás természetes geopolitikai határain túl való terjesztéséért áldozatokat - s egy mobilis NATO-akció keretében éppen véráldozatokat - hozzanak.

Mind az anyanyelvek, mind a világnyelvek többességének fenntartása csak gazdagíthatja a maga módján az emberiséget, egyben enyhítheti a "többieknek" valamely hegemóniára törő nyelvközösség burkolt (vagy nyílt) arroganciája^[228] hatására keletkezett hátrányát.

A jelen valóságról alkotott képünk bizonyos rajtunk kívül létező elemekre támaszkodik. De mihelyt az elemek közül bizonyosakat kiválasztunk, hogy leírjuk és megnevezzük azt, a valóság képe elveszti tiszta tárgyilagosságát.

Egy (történelmi) időszak, korszak megjelölésénél ez különösen nyilvánvaló. Minden korszakokba való beosztás, elnevezés meghatározott világnézet rabja. Így ha mostanában a szónokok, hogy kijelentéseiknek súlyt adjanak, mondanivalójukat dramatizálják, szinte hisztérikusan ezredfordulóról beszélnek, a közönség könnyen elfelejti, hogy ez az időpont-megjelölés maga is egy meghatározott világrend, a mi világrendünk, a keresztény világrend terméke.

Azonban akármi is legyen a véleményünk a nyugati média által manapság elterjesztett világnézeti sémákról, doktrinális világképekről, ahhoz, hogy akármilyen színvonalú publikummal is a párbeszédet meg tudjuk teremteni, a nyugati közvélemény széles körében elfogadtatott világszemléletből kell mint hivatkozási vagy legalábbis mint vitaalapból kiindulni. E doktrínák ugyanis szinte öntudatlanul beették magukat mind a tömegek, mind az úgynevezett elit gondolkozásmódjába - s az elfogadásukban közvetlenül érdekelt befolyásos csoportok folytonos ismételgetéssel azt besulykolják, és ébren tartják. (Gondoljunk az exportmaximalizálás előnyeit hangoztató külkereskedelmi lobbi hírverésére!)

Mik korunk propagált gondolkozás- és látásmódjának alapfeltételezései, amelyek annál is inkább mélyen ülők, mert jobbára hallgatólagosak, implicitek?

Tekintsük át néhány pontban!

1. Az ökonomizmus az egyik ilyen hittétel. Nemcsak a marxizmusnak, hanem a mai liberális világszemléletnek is tantétele, hogy a Gazdaság az egész világtörténelem elsődleges hajtóereje.

S ha elfogadjuk, hogy a gazdasági számítás magának az emberi ésszerűségnek a megtestesülése, a környezeti kényszerek alól való felszabadulás, az üdvözülés és haladás fő forrása, minél fejlettebb, racionálisabb lesz az emberek gondolkodásmódja, annál egyetemesebb kell, hogy legyen a Gazdaság uralma. A legalapvetőbb emberi kötelék pedig a piac lesz, amelyen a tőketulajdonhoz jutott egyén befektetése, s (annak híján) a saját (munka)erejét a vásárra vivő ember ára, értéke megmérettetik. Így jelentik, főleg a szerencsések és élelmesek szemében, végső soron a piac megfellebbezhetetlen, állandó és korlátlan rögtön-ítélkezései a "természetjogi igazságszolgáltatás", az áhított meritokrácia eljövetelét.

A gazdasági fundamentalizmus azt követeli meg, hogy ha a társadalmi értékrendek ütköznek, mindig a gazdasági szemponté legyen az utolsó szó. A kulturális és társadalmi javakat azok gazdasági hasznosságának, reklámhordozó értékének kell alárendelni - különben, úgymond, a társadalom lemarad a korszerűség kíméletet nem ismerő versenyében.

E tannak megfelelően a Gazdaság szuverenitását különösen az állammal és a közhatalommal szemben kell érvényesíteni, előnyben részesíteni, fölénybe juttatni - akár tekintélyelvű, akár a nemzet közakaratát kifejező demokratikusan megválasztott kormányról van szó -, mert a magánosítás a társadalmi folyamatok ésszerűsítésének fő letéteményese.

A teória a bolsevizmus neveltjeinek eredetinek tűnhet. De a gazdaságtörténészek jól tudják, hogy tulajdonképpen a gazdasági világválság és a rá válaszoló szocialista mozgalmak előtti őskapitalista ideológiának új körettel való egyszerű felmelegítéséről van szó, amelyet a 1976-os Nobel-díjas chicagói Milton Friedman ultraliberális monetarista közgazdász, Pinochet generális tanácsadója testesít meg.^[229] Nem hiába mondják, hogy a divat megújításához, megreformálásához elég a fél évszázada megjelent, archivált divatlapokat újra fellapozni!

2. A társadalmi fejlődés ilyen ortodox-liberális értelmezésének messzemenő társadalompolitikai következményei vannak. A magántőke, mint minden haladó ésszerűsítés letéteményese, előfeltétele, lehetőleg korlátlan (kivételeket alig tűrő) működési szabadsága lesz a legalapvetőbb emberi jog. Az angolszász politológiai iskola szerint olyan társadalmi berendezés megvalósíthatatlan, amely a magántőke jóakaratán múló politikai és kulturális pluralizmusnál szélesebb körűt biztosítana. (Churchill szerint ez még a legkevésbé rossz rendszer.)

A magántőke szent és sérthetetlen szabadságjogának tisztelete tette a Nyugat szemében Franco és Pinochet rendszerét annyira szalonképessé, hogy szövetkezhetett vele, annak ellenére, hogy a többi szabadságjogot véresen eltiporták. Jeanne Kirkpatrick^[230] asszony, a Georgetown Egyetem jogásza, az USA ENSZ-küldöttségének volt vezetője kovácsolta a tekintélyelvűség és totalitarianizmus közötti megkülönböztetést azért, hogy a kubai rendszerrel szemben alkalmazott kettős standardot legitimálja.

Az általános gazdaság-központú világszemlélet (torz)tükrében a magántőkés mint a társadalom "kenyéradója", értékteremtője jelenik meg - míg az állam mint egy adószívó vámpír és korlátokat állító lábatlankodó; s a többi társadalmi tevékenység, például a kultúra vagy a sport pedig (ha azok az áruk eladását reklámozással nem segítik elő) mint valami haszontalanság.

A közhatalom^[231] egy megtűrt "szükséges rossz", amelyet, mint egy csőszt, csak akkor hívják, ha a tőkések egymás közötti piaci osztozkodásának kaszinói játékrendjét a határidős (úgynevezett futures és derive-) ügyletek válságba keverik, vagy ha a tőzsdén kívül zajló visszásságokat - a tőkével nem rendelkezők dologtalanságát, nyomorát, hajléktalanságát - valamiféle (nép)jótékonykodással el kell takarítani vagy legalábbis takarni.

Az ökonokratikus tőkés világrendben^[232] az áruba nem bocsátható, non-marketable (eladhatatlan) kultúra (vagy divatosabban kultúrtermékek maguk) is, akárcsak az állam, mint élősködő here, a haszontalanság kategóriájába esik, s a business adókedvezmények által megtakarított szponzoráló kegyeinek lesz alárendelve, mondhatnánk kiszolgáltatva - akárcsak a média és a politikai pártok.

3. A magánosítás ortodox-liberális ideológiájának újdonsült, időszerűsített változata a globalizmus, ami nagymértékben - ahogy azt a Nyugat van, 'Kelet' nincs című munkánk 15. fejezetében már kifejtettük - a világgazdaság oltárán bemutatott exportáldozat kultuszában jelenik meg. A méretgazdaságosság (hangzatosabban angolul: economy of scales) triviális megállapításának a világgazdaságra való kivetítésével az kerül elfogadásra, hogy minél nagyobb - nem is feltétlenül specializált - transznacionális holdingok uralják a világpiacot, annál olcsóbban fognak mindent gyártani, s ez (ha nem előbb, akkor talán utóbb) csak előnyére válhat a világ aprajának-nagyjának. (A Cornell egyetem indiai származású tanára, a Világbank volt szakértője, Ravi Kanbur ezt nevezi az előnyők-hasznok spontán lecsurgása elméletének.)

Mivel pedig a világ vagy 200 országra oszlik, az államoknak azzal, hogy a nemzetgazdaságot a világgazdaság bizonytalanságától és labilitásától határokkal védik, újra csak a kerékkötő, negatív szerep jut osztályrészül, mintha a világ haladását gátló valamiféle történelmi csökevények lennének. Az első pillanatra ésszerűtlennek tűnő "gáncsoskodó" képét csak úgy enyhíthetik az államok, hogy a közteherviseléstől borzadva menekülő, a hontalanságot önként vállaló transznacionális társaságokat vámmentes zónákkal vagy adóparadicsommal édesgetik magukhoz, csalogatják át ideiglenesen egymástól. (2000-ben az OECD 35 ilyen "paradicsomot" tartott számon.)

A világgazdaság és a világpiac standardizált egységesítésére épülő globalizáló, "szép új világ" félreérthetetlenül magának a világhatalomnak de facto magánosítására irányul. Közismert tény, hogy a) egyrészt nincs az egész "világra kiterjedő, demokratikus közakaratot kifejező közhatalom", b) másrészt az egyre nagyobb holdingokba összezárkózó transznacionális konglomerátumok költségvetési lehetőségei messze felülmúlják az államok túlnyomó többségének rendelkezésére álló költségevetést.^[233] A gazdasági magán-tőkebirodalmaknak fúzió által való koncentrációja gigantikus méreteket ölt. A Mergerstate Review jelentése szerint a cégbeolvasztások és -összevonások - az USA-ban túllépték 1997-ben az 500 milliárd dollárt (675 milliárd volt), s világszerte az egybilliót. A tőkés "magán-kiskirályságok és -hercegségek" fúzióval és felvásárlással magán-világbirodalmakká való egyesítésének hőstörténete nem ért véget, hanem töretlen lendülettel tovább tobzódik. 1999 első felében összesen 500 milliárd dolláros nemzetközi (cross-border) operációt jelentett. Téves lenne azt hinni, hogy a kartellellenes törvénykezés ennek korlátot szab, ugyanis annak alapján nem vizsgálják a cégek abszolút nagyságát, csak mint egy piaci forgalmi rendészet arra igyekszenek ügyelni, hogy egy-egy sajátos piac vonatkozásában egyik cég se jusson uralkodó helyzetbe. F. M. Scherer és David Ravenscraft (Brookings Insitutition) számításai szerint a konglomerátumok összeolvasztásának általános gazdasági hasznossága nincs kimutatva - még a részvényesek szempontjából sem! Viszont tény és való, hogy a születő privátbirodalmak közvetetten politikai hatalmat nyernek, s az is, hogy e globalizációs folyamat során 1983 és 1992 között évente 100 milliárd dollár vándorolt az USA-ba.

- Ha az államok java része már szegényebb a kordában tartandó globális tőkés társaságoknál, és

- a multinacionálisan szervezett magántőkével szemben földrajzilag is szűkebb szinten szervezettek, olyan kész helyzet alakul ki, amelyben az államhatalom a magántőke hatalmának többé már nem is konkurense.

A. Sampson még 1973-ban a The Sovereign State of ITT-ről írt (New York) művében ecseteli, hogyan teremtenek e nemzetközi cégek "corporate patriotism"-ot (a márkás céghez való hűségeskü, titoktartás stb. révén). Ma már e transznacionális részvénytársaságok vagy franciául société anonyme-ok - nem államok az államban, hanem államok feletti transzcendens testületek. Az egyetemes méretű, fuzionáló magántőke nem áll messze attól, hogy olyan kizárólagos világhatalmat konstituáljon, amelyet csak a részvényesek demokráciája legitimál.^[234] Az új tőkés világrendnek ezt az elképzelését a MAI (Multilateral Agreement on Investment) vagy magyarul Multilaterális Befektetési Megállapodás néven lebegtetett szerződéstervezet jól illusztrálja. Miután az 1994-ben Marrakeshben aláírt világméretű - ma 147 államot átfogó - szabadkereskedelmi övezetet teremtő, genfi székhelyű világkereskedelmi szervezet, a WTO még nem garantálja a kultúra alkotásainak mint egyszerű fogyasztási cikknek, valamint a tőkének a gátlástalan^[235], "határtalan" és lehetőleg kockázatmentes globális áramlását az OECD-n belül, a nyugati beruházó köröket képviselő, trilaterális konklávé olyan megállapodást készített elő, amely a priori megkötné az államok kezét abban, hogy a transznacionális direkt tőkebefektetéseket egy-egy ország és nép nemzetgazdasági és társadalompolitikai érdekeinek megfelelően szelektálja és működését (rend)szabályozza.^[236] A külföldi beruházások egyedi alapon történő elbírálásának és engedélyezésének szuverén jogáról az államok lemondanának; sőt a szerződés alkalmazásának és a nemzeti törvényekkel való összeegyeztethetőségének megítélését a nemzeti törvényszékek hatásköréből a nemzetközi tőke választotta döntőbíróságba "utalnák át".

A tőketulajdonosok jogait így kodifikáló dokumentumot a WTO akkori ultraliberális vezérigazgatója, Renato Ruggiero "az egységes világgazdaság alkotmányá"-nak ("Constitution for a single global economy") nevezte, míg a francia országgyűlés külügyi bizottságának volt elnöke, Jacques Lang az effajta ökonokratikus csúcsszervezkedést "a minden demokratikus ellenőrzés feletti transznacionális nagytőke szovjetjé"-nek hívta.

A MAI korai nyilvános leleplezése révén (lásd www.flora.org/mai) egy interkontinentális koalíciónak sikerült 1998. októberében a "részvényesek világalkotmány-tervezetét" egyelőre a WTO sublótjába visszaszorítani. Ugyanennek a világméretű koalíciónak a népmozgalma 1999-ben Seattle-ben, szinte utcai harcok árán, sikeresen újra elejét vette annak, hogy az azóta leváltott új-zélandi Mike Moore vezette WTO-nak - többek között - a szolgáltatások és tőke "féktelen" nemzetközi áramlására vonatkozó szerződéstervezeteit megtárgyalják. Ezeknek az erőfeszítéseknek az újrafelvételét a WTO attól reméli, hogy a legagilisabb ellenzékieket valahogyan soraikba integrálva megszelídíti.

4. A globalizmus egy értéksemleges versenyben az egyetemes ésszerűség elterjesztését ígéri, s a nemzeti, nyelvi és más néprajzi különbségeket mint csökevényeket a lokális rezervátumok lomtárába utalja. De a tüzetesebb vizsgálat elárulja, hogy a mai transznacionális globalizáció meghatározott geopolitikai vonzatokhoz kötődik.

A közvélemény-alkotó újságírók és más (soft science) írástudók a globalizáció "folyósítását" egy sematikus manicheus világképbe erőltették: a Nyugat közvéleménye jelenlegi gazdaságközpontú világszemléletének megfelelően a világ legkülönbözőbb kultúrköreihez, civilizációihoz tartozó népeket, nemzeteket (barbár módon) kizárólag aszerint rangsorolták, hogy egy-egy lakos mennyire jövedelmező, (környezete átalakítása árán) mennyi piacon pénzzé tehető cikket termel meg.

Majd, minden más társadalompolitikai meggondolástól^[237] függetlenül, (a nagyjából) az OECD-be tömörült Nyugat az egész maradék világot egy zsákba rakja. Mint ahogy Kishore Mahbubani oly találóan kifejezte: The West and the Rest.^[238] A nyugat a Maradék világot egyszer harmadiknak nevezi, egyszer Keletnek, egyszer Délnek. E pongyola terminológia teljesen logikus, mert e metageográfiai kifejezéseknek ebben az összefüggésben úgy sincs más konkrét tartalmuk, mint az üresség - amely arra szolgál, hogy a Nyugat saját jelentéstartalmát kidomborítsa, s hogy utánzással azt befogadtassa.

A Kelet fogalmán például a nyugati szellemtudományok civilizációs szempontból annyira heterogén, egymástól is annyira eltérő nemzeteket vesznek egy kalap alá, hogy a nyugati ökonokráciából való kizártságuk az egyetlen közös vonásuk. A Kelet csak egy hiányosság, egy negatívum, egzotikus ésszerűtlenségek összessége, egy nem-Nyugat; nem egy alany, hanem egy passzív tárgy, csak beruházások befogadására (főleg bányászati, lásd olajkutak) való hodály.

Ne felejtsük el: a Nyugat a világ több mint 3/4 részét gyömöszöli így lekezelő, pökhendi fölénnyel e jellegtelen zsákba, amely - mint a MAI fóruma is mutatja - nem partner a dialógusban, hanem csak nyugati tanácsok és utasítások passzív címzettje. Különben is, mivel állítólag történelmi szükségszerűség, hogy a Nyugat business civilizációja a világ globális jövőjének előképe legyen, az egyetlen értelmes vita csak arról folyhatna, hogy melyik nép hogyan, milyen úton-módon tudná leggyorsabban a nyugati modernizációt utánozva "magát korszerűsíteni", "felzárkózni", a Nyugathoz "hasonulni" - még ha e "serdülő nemzeteknek", "új demokráciáknak" egy pár "helyi érdekű" vargabetű meg is engedtetik.

5. Végül, ha szemérmesen is kerül jelzésre, a globalizált világ gondosan megfestett körképen csak úgy lehet eligazodni, ha mindenki idővel töri, megérti a körkép angol-amerikai kultúrnyelven írt feliratát. Mióta angol-Amerika a világháborús önmészárlásból a Marshall-segéllyel s az abból kinőtt OECD-vel, majd a NATO-val, kisegítette Nyugat-Európát, bele kellett törődnie a technológiai mannával megvalósított kulturális árukapcsolásba: határtalan utat nyitni az anglo-American way of life szimbólumainak, intézményeinek és kultúrcikkeinek.

Az angol nyelvű népközösség pedig nagyvonalúan ajánlja fel anyanyelvét használatra globálisan az egész világ kozmopolita kultúrembereinek, mintha csak egy nyelv anyanyelvi státusa, kulturális beágyazottsága a kommunikálásnál másodlagos kérdés lenne.

A renitenskedőkkel pedig a neoimperiális angol-Amerika propagátorai^[239] elhitetik, hogy technikai leírásokat és parancsokat csak otrombán lehetne más nyelven megfogalmazni.

Mind a Puerto Ricó-i kérdésben elfoglalt, mind az USA-ba délről beszivárgó latinó-k anyanyelvhasználatát a törvény szigorával kordában tartó soviniszta álláspont, mind pedig az ésszerűnek és korszerűnek egyáltalán nem mondható angol birodalmi mértékegységekhez - mint a láb, hüvelyk, font - való elkeseredett, görcsös ragaszkodás együttesen mutatja, hogy az ún. modernizáció nem kultúrsemleges. A kulturális hagyományától is elválaszthatatlan angol-amerikai nyelvnek a gazdasági terjeszkedéssel való módszeres árukapcsolásáról van szó.

A fenti öt pontban összefoglaltuk a globalizmus jövőt ígérő ideológiáját, amely azt tanítja, hogy mivel a helyek, intézmények, emberek a modern távtechnológiák révén az egész világon könnyen és rendszeresen elérhetők lettek, "következésképpen" az egész emberiség és minden egyén jóléte azon múlik, hogy a tőkeerős transznacionális beruházó mamuttársaságok minél gátlástalanabbul választhassák meg, világszerte mikor, hová, mibe fektetnek be. Ez pedig, úgymond, csak úgy lehetséges, ha a nemzeti határokat mint akadályokat lebontják, akárcsak az állami előírásokat, még ha e rendszabályokat és tilalmakat demokratikus mandátummal rendelkező államok közérdekből állítják is fel.

Mint arra többek között Armand Mattelart a közélet privatizációjáról szóló tanulmányában felhívja a figyelmet, a magántőke szponzorálással, PR és hirdetés kapcsán saját kezdeményezésre egyre több társadalompolitikai funkciót is - kedve szerint - ellát, nagyvonalúan eltart, s formálja természetesen saját képére és hasonlatosságára.^[240]

A kulturális hagyományok és civilizációk többessége a termékek egységesítése és a termelés, gazdálkodás ésszerűsítése szociológiai kerékkötőjének kétes hírébe kerül.

De a "lokális kultúrák" közül mégis egy kivételt képezne, a "hyperlocal", nevezetesen az angol-amerikai, - amely aztán egyébként a többit globálisan újraértelmezve "globalizálja" is - mert, úgymond, az ésszerűsítés megköveteli, hogy a majdani egyesített világ társadalma egy nyelven értesse meg magát, s a történelmi szükségszerűség úgy hozta, hogy "történetesen" ez az angol-amerikai anyanyelvközösségé legyen. Ezek az alapvonások jellemzik azt a globális jövőmodellt, amelyet a világ angol-amerikai magánosításának nevezünk.

Mármost egyáltalában megkérdőjelezhető-e ez a modell?

- A kívánatosságára vonatkozó elvi,

- az ígéretességére vonatkozó tapasztalati és

- a bekövetkezésére vonatkozó geopolitikai meggondolások azonban relativizálják ezt a Nyugat egész látóhatárát betöltő jövőképet.

Már a gazdasági történések elméleti vizsgálata kimutatja, hogy az egyes cégek hiába is keresik a termelési tényezőknek a fizetőképes keresletnek legésszerűbben megfelelő bevetését:

a) A piac utólagos és kizárólagos összehangoló szerepe elégtelen nagy nemzetgazdasági károkat okozó válságok kizárására, megelőzésére.

b) Sőt magával az egyes cégek ésszerűen kitervelt beruházásainak jövedelmezőségével is a valóság utólag láthatóan csúfot tud űzni, s gyakran azokat csődbe kergetni (vö. a káprázatos "új gazdaság" tőzsdei összeomlásának esetével).

c) Ezért az állam, a közakarat beavatkozására nemcsak a tőkés befektetők békés jóléte szempontjából van szükség, hanem azért is, mert a többi ember, a munkaerő nemcsak termelési tényező, hanem a Gazdaság értelme, létalapja. S ha a vállalkozók a jövedelmezőség érdekében gépeket hagyhatnak lomtárban porladni, mindazonáltal a kihasználatlan munkaerőnek tovább kell élnie!

Így az összes cégek maximális jövedelmezősége sem biztosítja azt, hogy e vektorok eredője a maximális nemzetgazdasági jövedelmezőséget eredményezi; ugyanis a cégek nem tudják be önköltségeik számításába azt, hogy ilyen és ilyen termelési mód hogyan fecsérli el a nemzeti vagyont, amihez pedig a Természetnek minden, még ingyenes kincse is tartozik, akárcsak a parlagon hagyva öregedő kiképzett "munkaerőpark". Ugyanis, szemben a nemzeti könyvvitellel, e tényezők módszeresen kimaradnak az angolszász hagyományú egyéni könyvvitelből.^[241]

d) Végül emlékeztetni kell arra, hogyha a Gazdaság molochja követelményeit a társadalomra rá akarja kényszeríteni, ezt csak annak nevében tudja megtenni, hogy a termelés társadalompolitikai célok megvalósítását szolgálja, annak előfeltétele. Mihelyt a Gazdaság csak a tőzsdei kaszinók játékszere, parancsai társadalmilag érdektelenné válnak.

Márpedig a globalizmus a laisser-faire ökonokráciát a népek, anyanyelvek, nemzetek, írásmódok, hagyományok, államok és civilizációk feje felett az egész földtekére elsődleges jelleggel ki akarja terjeszteni, az egész világot törvényeken kívüli szabad kikötővé, zónává kívánja tenni.

Mint már említettük, az exportálást mindenáron növelő neomerkantilizmus e szemlélet sarkköve. Pedig, ha:

e) Egy vállalat nagy gazdasági térben akar működni, s e tér nemzetközi, ez sokrétű, új típusú (jogi, politikai, kulturális stb.) többlet-kockázatot idéz elő. Ezért is részesíti előnyben a beruházó az olyan nagy gazdasági tereket, amelyek egy államon belül léteznek, mint az USA, Kína, India.

Emlékeztetni kell arra is, hogy a nemzetközi szabad kereskedelemnek az ún. nemzetközi munkamegosztás nevében való propagálása jórészt alibi, mert hiszen a spekuláns és más nemzetközi pénzügyi forgalomnak a tulajdonképpeni áruforgalom csak 40-ed része.

f) Aztán egyes gazdaságok exportorientáltsága úgysem lehet egyszerre minden Gazdaság megváltó angyala, megszabadítva azt a felesleges készletek fojtogatásától; azon banális oknál fogva, mert a világ összes állama exportjának és importjának összege pontosan zéró.

A török, magyar és más, exportról álmodó (fogyasztási cikkek behozatalára is) határtalanul nyitott gazdaságokban idővel az import jobban növekszik, mint az export, s így a belső termékek hazai piaca egyre csak zsugorodik.

g) Valójában a munkamegosztás korláttalan nemzetközisítése (főleg politikai világhatóság híján) a társadalmak, a világ- és nemzetgazdaság labilitását, válságveszélyességét növeli meg erősen - nem is szólva az elnyújtott szállítási vonalak okozta szennyeződés ökológiai többletkockázatáról.^[242] (A boom-bust ciklusok ugyanis nemzetközi szinten sokkal hevesebbek, mint nemzeti szinten.)

Tehát a világkereskedelemnek, pontosabban a külkereskedelemnek a világgazdaságnál sokkal gyorsabb kiterjesztésére vonatkozó globalista tendencia kívánatossága^[243] egyáltalában nem bizonyított. A valóság közeli gazdaságelmélet azt diktálja, hogy az egyes nemzetek gazdaságpolitikája ne vakon az export maximalizálását hajtogassa, hanem gazdasága sajátos nagyságának, struktúrájának és fejlődési szakaszának megfelelően optimalizálja azt.

h) Végül a gazdaságközpontú gondolkodás azzal zsarolja a társadalmat, hogy, úgymond, "ami nincs megtermelve, azt nem lehet elosztani". Viszont az is köztudott, hogy a piac bálványozásának örve alatt az alapvető emberi szükségletek "fizetőképes formátumban", vagyis keresletként nem képesek jelentkezni, míg a keresőképes munkaerőket a termelésből a magántőke szabadon kirekesztheti vagy éhbérért dolgoztatja.

Az utolsó évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy a világ merkantilista globalizálásának piacmechanizmusai mind nemzetközi, mind nemzeti szinten a vagyon- és a jövedelemkülönbségeket csak növelték, s a stabil társadalmak derekát alkotó középosztályokat szalámi-taktikával elvékonyították. A statisztikai réteg-szeletelés bármelyik módszerét is használjuk, e megállapítást az adatok igazolják. Robertson Roland Globalization című munkájának^[244] 340. oldala egy pezsgőspohárra emlékeztető görbét ábrázolt, mert e szélsőséges forma lapos felső kelyhével, karcsúsodó középső nyakával és egyre szélesedő lapos talpával a globalizációs jövedelemelosztást jellemzi. Jó nevű közgazdászok, mint az MIT-n Krugman és Thurow, csak a magyarázaton vitatkoznak, nem az alapvető tényeken.^[245]

E problematika a hazai szaksajtóban is nyilvánosságot kapott többek között Falussy Béla (KSH), Kolosi Tamás (TÁRKI), Körösi István (VGKI) és Szarka Sándor írásai nyomán, mert e szempontból Magyarország nem kivétel, hanem tendenciájában szélső eset!^[246]

Azt, hogy az alapszükségletek helyett a piacon elsősorban új keletű szerkentyűk, gadgetek iránti igények jelennek meg fizetőképes kereslet formájában, s mivel a fizetésképtelen szükséglet az ökonokrácia néma leventéje, a gazdaságközpontú gondolkozásmód, világnézet szofizmája lezárult: "nincs kereslet, tehát nincs szükséglet sem!" A potenciális kereslet pedig, amely más elosztás-arányokból eredne, a hit és álmodozás virtuális világába utalható. "Éhes disznó makkal álmodik!"

Miután a nyugati business-központú globalizmus perspektíváját felvázoltuk és értékeltük, felvetődik a kérdés, hogy vajon az angol-Amerika vezette nyugati "világfejlesztés" olyan elkerülhetetlenül el fog-e terjedni, mint azt az úgynevezett Trilaterális Bizottság és más okkult grémiumok a jövő világtörténetére rá szeretik olvasni.

Z. Brzezinski, a Carter-tanácsadó New York-i professzor és kollégái^[247] szerint grosso modo az egész jövő világ paradigmatikus (példaszerű) előképe New York mint global city lenne - kevert népességeivel, amelyek idővel feladva anyanyelvüket egységesen az angol-amerikai kultúrnyelvet fogadják el.

Engedtessék meg, hogy ezt a "meglátást" tiszteletlenül békaperspektívának nevezzük. Valóban mi, akik a világot a zsidó-keresztény eredetű, aránylag homogén nyugati kultúrkörből szemléljük, akarva-akaratlanul felnagyítjuk a körünkben látottakat, tapasztaltakat, s hajlamosak vagyunk azt az egész földtekére kivetíteni, amely pedig nemcsak területben és emberiségében sokszorosa a Nyugatnak, de több más írásmódú civilizációt is rejt magában. Természetesen a gazdasági statisztikák mámorítóak, s megtáltosodhatunk tőlük, hiszen 1960-ban a világ (áru)termelésének 59 százalékát az OECD országai produkálták; viszont hosszú távon az előrejelzések szerint még a gazdasági fölény sem ilyen egyértelmű, mert 2030-ra ez a viszonyszám már 29 százalékra zsugorodik.

Hasonló "tetőződés" léphet fel az angol-amerikai kultúrnyelv hordozta nyugati civilizáció távlati terjeszkedését illetően. Tény és való, a második világháború után, Európa romjain az angol nyelv térhódításában szinte erőltetés nélkül maga mögé rendelte a kontinensünkön uralkodó németet, s az olyan "világnyelveket" is, mint a francia, a portugál és a spanyol. E feltűnésmentes betörést azonban leegyszerűsítette, megkönnyítette az a tény, hogy mindezek a kultúrák együttesen az aránylag koherens latin írásmóddal fémjelzett nyugati civilizációhoz tartoznak.

Azt pedig, hogy egy-egy írásmódbeli egyezés és különbség milyen mély szellemtörténeti gyökerekről árulkodik, és milyen mély szakadásokat, schismát jelent, azt ma Európa jelenlegi történelméből is leolvashatjuk. Mit is jelentett az ortodox greco-cirill és latin (római katolikus) törésvonal az egynek kikiáltott szerb-horvát "nyelvcsaládon" belül!

Vagy Románia és Törökország az első világháború után, a húszas években nem írásmódja "latinosításával" igyekezett az európai civilizáció mellett hitet tenni? S vajon a NATO és EU kibővítési ütemterve nem követi-e - a "visegrádiak" nyomán - nagyjából, "véletlenül" lépcsőzetesen e vonulatot?

De azon kaptuk magunkat, hogy világszemléletünk megint csak a mi Nyugat-központú békaperspektívánkban rekedt meg!

A világ szenvtelen, egyetemes szemlélete felfedi előttünk, hogy hiányos, hibás, sőt számunkra végzetes is lehet az az elképzelés, hogy a fehér bőrűek észak-atlanti kultúrkörén kívül nincs ma más, mint egy harmadik világi civilizáció, amelyet egyszerűen a nyomor, tudatlanság és önkény jellemez.

Valódi civilizáció az, amelynek kiterjedt népessége sajátos írásmódjával közös értékeknek és felhalmozott (beavatott) ismereteknek válik tartós hordozójává, letéteményesévé, örökösévé.

Egy írás, még ha nem is kifejezetten szentírás őrzésére és terjesztésére fejlesztették ki, majdnem mindig írástudói beavatottságot szolgált. (Egyébként így van ez ma Nyugaton a matematika, a logisztika és a kémia jelrendszerével is!) Egy-egy nép kultúráját egy-egy anyanyelv(rendszer) jellemzi. (Fekete Afrikában vannak törzsek, amelyek nyelvüket valóságos titokként őrzik!) De civilizáció nem állhat fenn írás(mód) nélkül!

Minden civilizációnak egy kollektív életmódrendszer a sajátja. Ezt

a) az "írás"-tudók rögzítette értékrend,

b) a kialakult és állandóan változó, alkalmazkodó kollektív önfenntartás, megélhetésmód szervezeti (és könyvviteli) szabályai, s

c) a fajfenntartásból adódó antropológiai adottságok együttesen határozzák meg.

A munkatársi, rokoni és írott hagyományőrző együttműködés tart össze minden civilizációt, de más-más összetételben, ötvözetben. Ha az emberi értékrend egyetemes is, de mivel az értékek nincsenek szükségképpen összhangban egymással, azokat rangsorolni kell, s ezt más-más civilizáció eltérően teszi.

Vannak civilizációk, ahol elvárják, hogy az ember a (papír)pénzért kockáztassa egészségét, sőt esetleg életét, másutt a szellemi-jelképes értékekért vagy rokonért való odaadást tartják ésszerűnek, s ez találkozik nagyobb megértéssel.^[248]

Mármost a világba való tágabb körültekintés elárulja, hogy a zsidó-keresztény tradícióból kinőtt, de "felvilágosodott", gazdaság-központú nyugati business civilizáció mellett legalább három más, élő civilizációnak lehet beleszólása abba, hogy milyen legyen az egyetemes világcivilizáció, amellyel - ha lesz ilyen - minden kultúrkör (ön)elidegenedés nélkül, spontánul azonosulni tud.

Nevezzük meg azokat!

- A Védá-t terjesztő (déva)nágari^[249] írásmóddal összekötött bhárati, vagyis indiai,

- a nem-alfabetikus képíráson alapuló kínai civilizáció, s

- a Koránt rögzítő és terjesztő arab írásmódú muzulmán kultúrkör

mindegyike egyenként olyan belső azonosulási maggal rendelkezik, amely elejét veszi annak, hogy egy egyetemes emberi civilizáció a világ elamerikanizálódásával essen egybe ahelyett, hogy a civilizációk közötti alku eredője lenne.

1. India (hindiül Bhárat) egyetemes sokistenhívésre épült óriásbirodalom. (A bráhmanista világszemlélet mind a világrendszerek, mind a világképek többességét megengedi!) Bár "Hindusztán" hivatalosan szekularizált, de aligha van még egy egész civilizációt kitevő ország, amelynek szerves gondolkodás-, kollektív magatartás- és életmódját több évezredes (a beleszületett kasztok adta endogámiájában megerősített) kultúrhagyomány szimbolizmusa oly egyetemesen áthatná. Hiába remélték a volt gyarmatosító angolok, hogy India többnyelvűsége elég lesz annak a "kultúrcsapdának" a felállításához, hogy az indiaiak egymás között is főleg angolul érintkezzenek. Valójában Indiában ma sem beszéli több, mint a lakosság 5 százaléka az angolt. S mint azt 1998-ban a függetlenség félévszázadának ünneplése is tanúsította, "Hindusztán"-ban a gyarmati tradíció felszínessége alól kibújva egyre inkább az itt élő nép saját, évezredes, Védára utaló és egységesen a dévanágari írásban terjesztett kulturális öröksége éli meg, új formákba öltözve, reneszánszát.

2. A kínai civilizáció gondolkodásmódja és fogalomalkotása a nagy múltra visszatekintő képírásban gyökeredzik, amely a különböző tájszólású kínaiakat és a kínai kultúrkörhöz tartozó japánokat, koreaiakat és vietnamiakat arra képesíti, hogy mind az évezredes írásos hagyatékot, mind pedig (az írástudó elit) egymást írásban megértse. Az Egész összefüggésében való világszemléletét, a san je jia univerzizmusát a törvénytisztelő konfuciánus szociáletika, az önkibontakozást kultiváló buddhizmus és a természettel megbékélő taoizmus összeegyeztetése adja. (Ez a többvallásúság megengedi, hogy a hívők számának összessége a lakosságnak akár 120 százalékát tegye ki, mint Japánban.) Japán, a világ legrégibb megszakítatlan monarchiája, akárcsak a világ legnagyobb birodalma, Kína, féltve őrzi "képírás eredetű" kultúrája egyöntetűségére épülő geopolitikai egységét.^[250] A darabjaiból, puzzle-ból összetákolandó Európa népeinek akarva, nem akarva meg kell ezt érteniök és el kell fogadniok. Kína figyelembe veszi, hogy jelenleg a nemzetközi élet fő nyelve az angol-amerikai, még ha azt az emberiségnek alig 10 százaléka érti. Azonban a milliárdos Kína számára a "nemzetközi nyelv" nem jelent automatikusan globális nyelvet. Számára a nemzetközi nyelv nem bír ugyanazzal a jelentőséggel, mint olyan törpeállamok számára, mint Svájc, hazánk vagy Izrael. Az amerikanizáló angol nyelv csak itt-ott, a "kínai elefánt" tengerparti kérgét és pár óriásmetropolisát perzselte meg. Mind a kínai közélet, mind a népi, mind az intellektuális vérkeringés túlnyomóan kínaiul folyik. Minden látszat ellenére meddőnek bizonyulnak azok a törekvések, amelyek akár Kínának az áradozó, amerikai merkantilista hírverés által való elidegenítésére, a kínai kultúrörökség "lokális folklórra" való süllyesztésére, akár pedig ennek az egységes civilizáció-államnak a szétdarabolására irányulnak.

3. A Korán terjesztésére használt arab írásmód által összefogott muzulmán civilizáció nem öltött testet egy óriásbirodalomban, mint a két előző - még ha a próféta, Mohamed remélte is, hogy ez lesz az abszolút egyisten-hívés gyümölcse. Így a világ milliárdnyi muzulmánját - még ha egy aránylag folytonos (félholdalakú) geopolitikai területen él is - több mint félszáz tagállamot felölelő nemzetközi szervezet, az Iszlám Konferencia Szervezete (IKSZ) képviseli. Ez az egyetlen (hit)vallási alapú kormányközi nemzetközi szervezet.

A könnyen érthető iszlám hit értékskáláján az együttérzésnek előkelő hely jut. A muzulmán civilizáció az, amely az összes közül a legkevésbé faj-megkülönböztető. Az IKSZ hivatalos nyelve természetesen az arab. S a gyarmatosítás alól felszabadult muzulmán államokon belül az tapasztalható, hogy a modernség mézesmadzagát mutogató, vetélkedő franciáknak és angoloknak hátat fordítva az arab (jellegű) írásmódú oktatás nyer teret.

Végül mindhárom említett nem latin írásmódú és jobbára nem fehérbőrű népességű civilizáció viszonylagos terjedését a világ demográfiai adatai is csak alátámasztják.

A mai világhelyzetet áttekintve dióhéjban, milyen tendenciákat tapasztalhatunk? Mik lehetnek az elvárásaink?

Tény és való, hogy a korszerű távközlés és közlekedés egyre intenzívebben hálózza be az egész világot, s aki ennek a folyományait elhanyagolja, struccpolitikát folytat.

1. Azt az elterjedt közhelyet azonban, hogy következésképpen mindenki egymástól kölcsönösen függ, már minősítés nélkül nem lehet elfogadni. A valóságban azt tapasztaljuk, hogy valamiféle szimmetrikus interdependencia, kölcsönös egymásrautaltság helyett, a tessék-lássék "kölcsönös függés" jelszava alatt, az amerikanizált Nyugat (hírverő, hegemonikus merkantilizmusa által) egyoldalúan igyekszik uralni a világ többi kultúrkörét; s a Nyugat divatos világába csak gyenge, átstilizált, foszlányos befolyásokat enged be. A film és média világpiaca jól dokumentálja e ténymegállapítást.

2. A világ egyesítésére szánt másik felkapott üdvtan a különböző civilizációkhoz tartozó népek vándorlás által^[251] való elkeveredése. De ez is megreked az élettől elszakadt retorika szintjén. Ugyanis egyrészt a burkoltan javasolt modell, a New York-i olvasztótégely mindenki "el-angol-amerikanizálódását" ígéri; másrészt viszont, még ha mától fogva a népek világszerte maximálisan keverednének is, az egységes emberfaj akkor sem jelenne meg évezredvégünk horizontján, hanem az újabb 2000 évet igényelne.

Roland Robertson a Globalization^[252]-nek szentelt munkájában helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy az egyetemes világcivilizációhoz több mint egy út vezet, s a világon már léteznek regionális "miniglobalizációk".

Mint kifejtettük, az arab-muzulmán scriptúrájú civilizáció kontinenseket fog át, a kínai és indiai máris egész civilizációs óriásállamokat hozott létre, és tart fenn.

Ezeket a részegységeket a Nyugat (még hegemonikus megfélemlítéssel és brutális tettlegességgel kísért) világpiaci párbajban sem tudja lehengerelni, és a globalizáció érdekében "önfeladásra" bírni. Valójában a Nyugat diktátumára épített együttműködés egy kihívó - s részben naiv -, világégéseket kockáztató elképzelés.

Még ha a Nyugat önmegbízott, újdonságterjesztő misszionáriusai el is özönlik a többi kultúrköröket standardizált, divatos portékáikkal, ez sem hoz létre egy olyan univerzális civilizációt, amelynek összehangolt értékrendjében a különböző "fajtájú" és hagyományú népek egyaránt otthon érzik magukat, vele azonosulhatnak.

Nem a világ külkereskedelmének maximalizálása, hanem inkább a létező kultúrköröknek az összes felek által optimálisnak tartott, kiegyensúlyozott, föderatív együttműködése ígéri az emberiség békés boldogulását.

Félő azonban, hogy az angol-Amerika vezette, erőfitogtató Nyugat újabb "véráldozat" nélkül nem fog rádöbbenni arra, hogy a szimulációs modellek derűlátó előrejelzései ellenére - akárcsak a vietnami háború idején - a világuralomért folyó mérkőzésnek nem lesznek a nyertesei.

A hatalom a felek közötti aszimmetrikus - mondhatni, okozati^[253] - viszony, az egyénnek, csoportnak vagy intézménynek az a képessége, hogy "rá tud venni" másokat kívánsága teljesítésére. Ez az egyszerű megfogalmazás jól adja vissza a társadalmi akaratérvényesítés útjának-módjának sokrétűségét. Vance Packard már 1957-ben megjelent népszerű könyvében, A rejtett befolyásolásban (The Hidden Persuasion) felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak erőltetve, hanem egyszerű meggyőzéssel is megtörhető az emberek ellenállása, sőt, a meggyőzés "szabad szemmel" észrevehetetlen formákat is ölthet. A hatalom gyakorlásának fő eszköze a jutalmazás, illetőleg a büntetés lebegtetése, és csak szélsőséges esetben az erőszakos (katonai-karhatalmi) megtorlás vagy megsemmisítés. A hatalmon levőnek az uralkodáshoz rendelkeznie kell a szükséges erőforrásokkal, vagy legalábbis erőfitogtatással el kell hitetnie, hogy léteznek e források, ő maga pedig legyőzhetetlen, mint Óz, a csodák csodája. Történelmi példák is mutatják, hogy a tekintéllyel való meggyőzés harc nélküli győzelemre vezethet, mert az ellenfél már előzetesen rávehető az egyoldalú lefegyverzésre, s területe ellenállás nélkül elfoglalható, államrendszere pedig felszámolható - mint nemrég Irak esetében is történt. Jelenleg pedig, láthatólag hasonló séma szerint, az angol-amerikai Egyesült Államok vezette Nyugat egy másik muzulmán állam, Irán esetében is ezzel próbálkozik.

A nemzetközi közéletben uralkodó hierarchikus vagy hegemóniákkal tarkított anarchikus konstellációk^[254] természetesen nem elsősorban egyének és csoportok közötti viszonyokat érintenek, hanem intézményközieket, amelyeket ma az egyszerűség kedvéért egységesen államoknak nevezünk, és amelyek általában több emberöltőt is túlélnek.

Nemrég megjelent könyvünkben^[255] már részletesen kifejtettük, hogy a világtörténelem minden korszakában voltak a többi kortárs civilizációs szférával szemben hatalmi túlsúlyban levő államalakulatok, birodalmak. Vita tárgya azonban, hogy egyszerre több civilizációs szféra egymás mellé rendelve létezett-e, vagy szükségképpen minden időszakban az összes többi állam a fölényben levő alárendeltségébe - pozitívabb kifejezéssel: vonzáskörébe - került-e. Ha a befolyásos birodalmak alapján osztjuk korszakokra az emberiség történetét,^[256] akkor elsőként (Kr. e. 500-tól 200-ig) a Földközi-tenger körüli (görög-római) hellenisztikus civilizáció élvezett elsőbbséget, majd India került előtérbe egészen Kr. u. 600-ig. Ezután (600-tól 1000-ig) a muzulmán világ vette át a vezető szerepet, majd Kína következett 1000-től egészen a 1500-ig. Ekkor vette kezdetét a nyugati civilizáció manapság is kimagasló szerepe. E kultúrkörön belül stafétaváltás zajlott le az európai kontinens és a szigetországi angol világbirodalom között, majd az Atlanti-óceánon túlra került át a vezető szerep: angol-Amerika - amelyet először Martin Waldseemüller nevezett Amerikának, s választotta el a térképen világosan Európától - vette át "az első egyetemes nemzet" (Seymour Martin Lipset) szerepkörét.

Mint azt már kifejtettük,^[257] egy civilizáció elsődlegessége könyvtárakkal és más kultúrintézményekkel rendelkező metropolisok kialakulásával járt együtt. Kr. e. 200-ban az indiai (a mai Patna közelében lévő) Pataliputra 350 000 lakossal a világ akkori legnépesebb városa volt. Kr. u. 900-ban a muzulmán Bagdad 900 000 lelket számlált, 1000-ben pedig Cordoba (a világ legnagyobb könyvtárával) négyszázötvenezret. A világ legnépesebb városainak lélekszám-növekedése azonban nem töretlen. 1100-ban a kínai Kaifeng vezetett 440 000-rel, 1200-tól 1300-ig Hangcsou lakossága 250 000-ről 432 000-re nőtt, míg 1400-ban Nanking (470 000), 1500-ban pedig már Peking (700 000) volt a világ legnépesebb olyan metropolisa, amelynek lakossága később egymillió fölé nőtt. Európában csak a 19. században szárnyalta túl egy város lakossága az egymilliót, és az is a brit szigeteken: London 1850-ben már 2 320 000 lelket számlált, és 1900-ban a brit világbirodalom fővárosában már hatmilliónál is többen éltek. New York azonban már 1925-ben túltett Londonon, 7 774 000 lakossal.

E dióhéjban felvázolt világtörténelmi folyamatot a 20. század második felében egy sajátos intermezzo, a vezető nyugati civilizációnak a hidegháborúval fémjelzett szakadása módosította, fél évszázadra kettéosztva majdnem az egész világot. A második évezred utolsó évtizedében azonban a Mihail Gorbacsov vezette Szovjetunió szétesett, és a bolsevizmus "megváltó ideológiá"-jának "mintaországa" elvesztette minden vonzerejét. A nemzetközi világ kétpólusossága, csaknem erőegyensúlya ily módon felborult, és - európai politikai egység híján - az angol-amerikai Egyesült Államoknak szinte az ölébe hullott egy történelmileg sohasem látott, a szó szoros értelmében világra szóló elsőbbség. Ezzel azonban együtt járt az egyeduralom kísértése és az észak-atlanti hatalommegosztás visszautasítása is. Minőségileg új úrhatnámságról van itt szó. Az előző korok említett világbirodalmai ugyanis még a földkerekség általuk ismert részét sem tartották teljesen uralmuk alatt, nemhogy az ismeretlen, legfeljebb kalandor utazók naplóiból vagy mendemondáiban is alig ismert földrészeket. Hiába igyekeztek a hazai történelemtanárok azzal felkelteni a diákok figyelmét, hogy volt olyan birodalom, amelyben sohasem nyugodott le a nap, valójában akkoriban nem létezett világuralom. (Egyébként e fejezet mottóját nem véletlenül a Habsburgoktól vettük kölcsön.) A jelenlegi közlési, közlekedési és távsugárzásos haditechnika fejlődésének révületében élő, a Holdra is a saját zászlóját kitűző Amerika azonban olyan teljes egyeduralmat képzel el, amely - az előzőkkel ellentétben - világunk legeldugottabb zugát sem hagyná ki hatásköréből.^[258] Az Egyesült Államok ellenőrzése alá vonná a még megmaradt őserdőkben elszigetelten meghúzódó, lehetséges "lázongók"-at rejtegető archaikus népeket és persze rejtett természeti kincseiket, beleértve a Fülöp-szigeteknek az óceánba vesző legkisebb elemét is, ha - szerencsétlenségükre - muzulmánok lakják, valamint magát a Föld kétharmadát borító vízfelületet is, amelynek jó részét a nemzetközi közjog egyelőre nemzetközi vizekként tartja számon. Ennek a teljes körű világuralomnak az alapelve, mint minden egyeduralomé, egyszerű: az Egyesült Államok lenne a világmindenségben az egyetlen bevehetetlen, sebezhetetlen "kozmokratikus"^[259] hatalom, míg a többi állam elfogadott alárendeltségségétől és szófogadásától függően birtokolhatna önvédelmi fegyverzetet. Ha ellenben kétségbe vonnák alávetettségüket, akkor a békés együttélés feltétele már csak lefegyverzésük lehetne. Így az államnak járó kizárólagos (karhatalmi) kényszerítő erő világszinten gyakorlatilag az Egyesült Államok kezében lenne.

Mindez nem puszta tudományos-fantasztikus spekuláció.^[260] Gyakorlatias beállítottsággal 1994-ben az amerikai hadügyminisztérium körül alakult egy munkacsoport, amely arra volt hivatva, hogy kipuhatolja az efféle uralkodás lehetőségét és kidolgozza megvalósításának stratégiáját, továbbá hogy ennek megfelelően átrendezze az Egyesült Államoknak a világ összes többi államához fűződő viszonyát.

Az ezredfordulóra kétségtelenül az Egyesült Államok lett a világ legbefolyásosabb és legvagyonosabb állama, amely költségvetésének nagyobb hányadát fordítja hadi kiadásokra, mint a földkerekség bármely más országa. Felvetődik a kérdés: adva vannak-e a korlátlan egyeduralomnak a feltételei, az Egyesült Államok fölénye teljes-e, vagy elképzelhetők olyan "ördögi" szövetségek, amelyek meghiúsíthatják ezt az uralmat. E szempontból józanul meg kell állapítanunk, hogy a második világháború óta az Egyesült Államok saját súlycsoportjában egyetlen valódi erőpróbában sem bizonyította be fölényét, nevezetesen egyetlen nukleáris nagyhatalmat sem győzött le. A Szovjetunió ugyanis - akárcsak Dzsingisz kán 13. századi mongol birodalma - belső ellentmondásai miatt magától omlott össze, és a Kuomintangot támogatva az Egyesült Államok a Kínai Népköztársaságot sem tudta uralni. Kisebb államokat ugyan (egyenként) le tudott rohanni, mint például Panamát, a Dominikai Köztársaságot, Afganisztánt vagy Irakot - egyébként, ha úgy adódott, minden nemzetközi jogcím vagy felhatalmazás nélkül. A vietnami kudarcból ellenben azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy még a kisebb országokon sem tud felülkerekedni az Egyesült Államok a többi, atomfegyverrel rendelkező ország legalább hallgatólagos jóváhagyása nélkül. A Szovjetunió és Kína közvetett támogatása ugyanis elég volt Vietnam megmentéséhez. Az idén az angol-amerikai haderő csak Irak katonai-politikai elszigeteltsége miatt tudott az országon oly könnyen, villámháborúban felülkerekedni. Ezért is igyekszik Amerika az első fázisban elszigetelni az engedetlenkedő Iránt, Szíriát és Észak-Koreát - az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynöksége, majd Biztonsági Tanácsa által -, azután a rendszerét felforgató propagandával, majd bombázással megpuhítani, végül pedig eme országok élére nyugatbarát bábkormányokat állítani.

A jelenlegi világpolitikai helyzet egyeduralmi jellegű kiaknázása érdekében az Egyesült Államok három fő manőverhez folyamodik.

1. A nyugati világhoz tartozó és a vele hagyományosan együttműködő államokat olyan újfajta, esetleg csak alkalmi "szövetségek"-be, úgynevezett koalíciókba toborozza, amelyeknek határozathozatali és parancsrendszere inkább a Varsói Szerződés szerkezetéhez hasonlít, mint a NATO eredeti cél- és struktúrarendszeréhez.

2. A hajthatatlanul önálló államokat potenciális ellenségnek bélyegzi, és ha lehet, az ENSZ, ha pedig nem lehet, akkor a saját amerikai^[261] feketelistájára teszi, hogy ezáltal nemzetközileg "diszkvalifikálja", a minden jogvédelemtől megfosztott "páriaállamok" helyzetébe hozza, szinte senki földjévé (res nullius-szá) nyilvánítsa. Így megfélemlítéssel egyoldalú lefegyverzésre veheti rá ezeket az államokat, s államberendezésüket is destabilizálhatja. Ha pedig mindez hatástalan marad, akkor - jóllehet semmi sem utal arra, hogy ezek az országok Amerika megtámadására készülnének (vagy hogy egyáltalán képesek lennének rá) - az Egyesült Államok fenntartja magának azt a jogot, hogy egy megelőzőnek nevezett támadással megsemmisítse fegyverzetüket, egyidejűleg pedig saját országát állig felfegyverezve még sebezhetetlenebbé teszi. Ez a korlátolt szuverenitás brezsnyevi doktrínájára emlékeztet. (Szíria esete egyébként jól mutatja, hogy az önkényes feketelistázást vagy az onnan való levételt hogyan használja fel az amerikai kormány és kongresszus, mint Damoklesz kardját.)

3. Az alá nem vetett államokat az Egyesült Államok igyekszik megakadályozni abban is, hogy politikailag-katonailag együttműködjenek, és olyan önálló szövetségeket alkossanak, amelyekben az amerikai hatalom közvetlenül vagy közvetve (Anglia és Ausztrália révén) nincs képviselve. (Lásd a vietnami kudarc említett tanulságát.)^[262]

Amerika különféle nemzetközi politikai akcióit csak úgy érthetjük meg, ha felismerjük, hogy az Egyesült Államok alapjában véve befolyásának állandó, egyoldalú növelése szempontjából kezeli a világot, és ennek az egyeduralomra törekvésnek a fő művelete az alárendelés vagy az elszigetelés, a nemzetközi közösségből való kirekesztés. Az ehhez a politikához társított, konnotált jelzők (jótékony, megváltó, felszabadító, a demokráciát és az emberi jogokat érvényesítő) csupán a nagyközönségnek szánt retorikai melléklet, hiszen mind Dél-Amerikában, mind másutt az Egyesült Államok antidemokratikus, ám neki engedelmeskedő rendszerek közreműködését kereste, sőt, számos tekintélyelvű rendszer hatalomra juttatásához a CIA által és más rejtett utakon tevékenyen hozzá is járult.

A befolyásnövelésnek, a hatalomerősítésnek az eszköztára azonban gazdag, és e stratégiával nem alakíthatók ki mindenütt és minden helyzetben egységesen alkalmazható, sematikus akciótervek - fontos szerepet kap az egyes államok földrajzi fekvése, nagysága (azaz ellenálló képessége), erőforrásai, az angol-amerikai kollektív életberendezéshez viszonyított, történelmileg meghatározott közelsége vagy távolsága is. (Még ha szívesen megtenné is, Amerika nem tudná úgy megleckéztetni Kínát, ezt az óriási civilizációs államot, mint a nyomorgó Afganisztánt. Legfeljebb Tibet, Tajvan és a nyugat-kínai muzulmán kisebbség révén bomlaszthatja, gyengítheti.)

A nemzetközi életből vett példák esettanulmányai elárulják az egységes világuralmi célt. A világméretű egyeduralom ugyanis nem egyeztethető össze más államok ama szuverén jogaival, amelyekre az ENSZ mint egyetemes világszervezet is épül. Ezért, ha csak lehet, az Egyesült Államok megkerüli e nemzetközi szervezetet, semmibe véve közgyűléseinek határozatait, ott ugyanis az államok közötti egyenlőség még teljes. A némi végrehajtó hatalommal rendelkező Biztonsági Tanácsban az Egyesült Államoknak állandó tagsága mellett vétójoga is van, ám ezt meg kell osztania négy másik kiváltságos állammal. Az angol-Amerikának láthatólag alávetett Anglia mellett azonban az Egyesült Államok nem akar osztozkodni a világuralmon Franciaországgal, még kevésbé Oroszországgal vagy az idegen civilizációhoz tartozó Kínával, amelyeknek ugyanolyan formális jogaik vannak, mint az Egyesült Államoknak. Így az egyeduralomra törő hatalom - ha az erőltetés nem vezet eredményre - kénytelen megelőzni vagy megkerülni a Biztonsági Tanács határozatait.

A világhatalom osztatlanságához azonban e formális, nemzetközi jogi akadály kikerülése nem elégséges, ugyanis a tömegpusztító fegyverek elterjedése, nem monopolisztikus birtoklása túl kockázatossá teszi a világuralom gyakorlását. Ennek megelőzésére hozták létre a modern világpolitika egyik legcsalárdabb szerződését. Az 1977-ben tizenöt állam által aláírt első atomsorompó-szerződés eredetileg azért jött létre, hogy amíg az atomhatalmak leszerelik nukleáris fegyverzetüket (4. cikkely), addig ne terjedjenek el a világban a tömegpusztító fegyverek (1. cikkely). Az ünnepélyes formális ígéret ellenére azonban 1995-ig, a szerződés lejártáig az atomhatalmak egyáltalán nem váltak meg fegyverzetüktől, s nem is mondtak le^[263] nemzetközi jogilag elkötelező módon a bevetésükről. A szerződés megújításakor mégis azt követelték, hogy az összes többi állam egyoldalúan és most már határidő nélkül állítsa le minden atomfegyverkezési törekvését, kiszolgáltatva ezáltal biztonságát a már létező atomhatalmaknak. A tömegpusztító fegyverek birtoklása így többé-kevésbé a magukat "civilizált"-nak deklaráló államok nemzetközileg elismert kiváltsága lett (beleértve természetesen az Egyesült Államokat, amely 1945-ben Japánban ismételten be is vetette tömegpusztító fegyverét), míg a többi országokat ugyanennek a fegyverzetnek a megszerzésében, ha kell, akár megelőző hadművelettel is meg szabad akadályozni. (Az első ilyen példát Izrael szolgáltatta 1981-ben a franciák által épített iraki atomerőmű lebombázásával, amelyet a Biztonsági Tanács a világ egyesült nemzetei nevében a 487/1981-es egyhangú határozatával - önkényes agresszióként - félreérthetetlenül elítélt.^[264])

Ám a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek beszerzésének és gyártásának tilalma - illetve az atomsorompó-szerződés aláírásának kötelezettsége - nem ugyanakkora szigorral érvényes minden országra. Az Egyesült Államok kénye-kedve szerint szemet hunyhat bizonyos országok atomfegyvergyártása felett. Míg például az éppen az amerikaiak által fenyegetett Irán esetleges fegyverkezése casus belli lehet (mint egy másik muzulmán állam, Irak esete mutatta), addig - mint az köztudomású - a nemzetközi közösség és az Egyesült Államok tudtával Izrael szabadon gyárthat nukleáris fegyvereket anélkül,^[265] hogy a Biztonsági Tanács elítélő határozata vagy szankciója sújtaná. Az agresszív akciókat elítélő számtalan - eddig hetvennyolc - tanácsi határozatot ugyanis sohasem követte még szankció, sőt, vétója révén az Egyesült Államok eddig huszonhatszor már csírájában elfojtotta a határozatok meghozatalát. S mihelyt egy állam azt tapasztalja, hogy az ENSZ beleegyezése nélkül, sőt akarata ellenére végrehajtott kihívó akcióit nem követi megtorlás, a nemzetközi társadalom kész helyzet elé állítása^[266] is a szóban forgó, hegemóniára törő államok eszköztárának fontos részévé válik.

Az egyeduralomra törő Amerikát többrétegű holdudvar veszi körül. A bevándorlókból létrejövő, heterogén országban a poszt-európai szellem megőrizte fölényét, azon belül is az angol uralkodó jellegét. Ez tette lehetővé, hogy az angol nemzetközösség (Commonwealth) legalább jelképesen újraélje világbirodalmi nosztalgiáját Amerikában, s Nagy-Britannia - Ausztráliával együtt - immár hatvan éve az Egyesült Államok alárendelt, de meghitt, hű szövetségese maradjon.^[267] Ezen mit sem változtatott az, hogy Anglia időközben gazdasági okokból (az 1960-ban létrehozott Európai Szabadkereskedelmi Társulás meggyengülése miatt) 1974-ben kénytelen volt belépni az Európai Unióba. (Tegyük hozzá, a szervezet politikai tartalmát azóta is, amikor csak teheti, lazítja.)

A Nyugaton belül ezt az angolszász magvat egészítette ki a NATO, amely történelmileg félreérthetetlenül a szovjet bolsevizmus európai terjeszkedése ellen alakult, mint kizárólag védelmi jellegű szövetség. Amióta azonban Jugoszlávia megtámadásában részt vállalt, sőt, 2003-ban már az Európától távoli muzulmán Afganisztán megszállásában is, a terjeszkedő amerikai neokoloniális világpolitika expedíciós eszközévé vált. A NATO azonban nem teljesen korlátlan eszköz. Bár főparancsnoka mindig is amerikai volt - ahogyan a Varsói Szerződésnek orosz -, az egyhangú határozat elve alapján működik, s formálisan minden tagjának egyenlő joga van. Mivel pedig a franciák nemegyszer gyakorolták is vétójogukat, az egyeduralomra törő angol-Amerikának érdekévé vált, hogy átalakítsa, bővítéssel felhígítsa, megossza vagy jobb híján megkerülje, és névlegessé tegye e szervezetet.

A volt Varsói Szerződésben egyed- és parancsuralomra szoktatott, majd "áttért", neodemokrataként reinkarnálódott és a szabad választásokon is elfogadott posztbolsevista vezetői rétegnek kapóra jött, hogy a szövetségi rendszert az új amerikai világuralmi törekvéseknek megfelelően alakították át, ugyanis egész külpolitikai tapasztalatuk a megfellebbezhetetlen, egycentrumú politika szolgálatában alakult ki. A posztbolsevista országok^[268] tehát önként hajlandónak bizonyultak a szuperhatalommal való csatlósi együttműködésre. Még akkor is, ha valójában érdekeiket a jelenlegi nemzetközi függőségek sokkal összetettebb erőterében kellene érvényesíteniük. Nyilvánvaló, hogy hazánknak és a többi visegrádi országnak nem lehet érdeke szembeszegülni az angol-amerikai buldózerrel. De az is kétségtelen, hogy ha ezeknek az államoknak az elitje valóban hazája érdeke szempontjából elemzi és értékeli a helyzetet, akkor az olyan európai hatalmakkal, mint Francia- és Németország, amelyek nem követik vakon az amerikai utasításokat, szintén nem célszerű ujjat húzni. E bonyolult helyzetben nem egyszerűen Amerikának és Nyugat-Európa legtehetősebb országának, Németországnak, valamint a nukleáris fegyverzetet is birtokló Franciaországnak a viszonylagos erejét kell felmérni, és így egyértelműen, feltétel nélkül az amerikai befolyást elfogadni (sőt, örvendezni annak, hogy az utasítások pontosítására a magyar kormányfő még gyakori meghívásokat is kap Washingtonba), hanem azt is figyelembe kell venni, hogy a volt szovjet csatlósoknak az Egyesült Államok felé csak a NATO-n keresztül van elkötelezettségük, míg az Európai Unióba való belépéssel hasonlíthatatlanul szervesebb viszonyba kerülnek földrészünk tőkeerős államaival, amelyektől külkereskedelmükben már jelenleg is elsődlegesen függenek. (Lengyelország esetében például a fő beruházó Franciaország, a fő piac pedig Németország.)

Ennek fényében tragikomikus azt látni, hogy a posztbolsevista országok a londoni Financial Times közvetítette parancsszóra egy emberként felsorakoztak a szuperhatalom agresszív iraki politikájának retorikája mögött. Mégpedig a jól ismert szlogen, a "nemzetközi szolidaritás" nevében, anélkül hogy hazájuk érdekét józanul elemezték volna. Ezáltal trójai falóként - az egységes, önálló európai politikát elgáncsolva - az amerikai világ-egyeduralom szolgálatába álltak. Az elégtelen helyzetfelismerést legszemléletesebben Lengyelország tragikomikus szerepe illusztrálja. Ahelyett, hogy tanult volna állami léte történelmi törékenységéből, hiszékenyen megtáltosodott attól a tudattól, hogy Spanyolországhoz hasonló számú polgárt számlál - tegyük hozzá, hogy ugyanannyit kell eltartania is -, s kétezer-ötszáz fős expedíciós sereget bocsátott az amerikaiak vezette koalíció rendelkezésére. Kétségtelen, egy, a történelem során annyiszor megalázott állam számára, mint Lengyelország, a nemzeti érzésnek is hízeleg, hogy a volt VSZ-tagok expedíciós megszálló csapatait (közöttük hazánkét is) a lengyelek vezetik.^[269] De a rideg valóság az, hogy az ország nemzetgazdasága alig az egyharmadát termeli ki annak, mint amennyit Spanyolország, így az amerikai-lengyel fegyverbarátság - a finanszírozást is figyelembe véve - még csak nem is csatlósi viszonyra emlékeztet, hanem inkább zsoldosságra.^[270] Az egyeduralkodóhoz fűződő minél intimebb viszony a körülötte keringő államok önálló pályájának elvesztésére és a gyengébb fél önmegtagadó, önérdek-feláldozó készségének kialakulására vezet. Amerika nem lengyel- vagy magyarbarátságból akarja a német és a francia csapatokat lengyelekkel és magyarokkal helyettesíteni, mondván, hogy az utóbbiak egy "új fiatal, reinkarnált Európát" ígérnek az "öreg"-gel szemben, hanem azért, mert az újfajta egyeduralmi koalíciónak az a lényege, hogy mindenki addig lehet a tagja,^[271] amíg a világ közérdekét kizárólag az amerikai meghatározás alapján szolgálja. Márpedig ebből az önállóságukat tisztelő európai nagyhatalmak nem kérnek.

Az iraki ügy megpróbáltatásai újra felszínre hozták azt, hogy még mindig nem oldódtak fel a volt szovjet birodalomban beidegződő csatlósreflexek. A multikontinentális szovjet birodalom szétesése óta elindult egy folyamat, amely cseppfolyós állapotba hozta a birodalomból kiszakadt államokat. Jugoszlávia mellett Csehszlovákia is szétesett. Ezeknek az államoknak, beleértve hazánkat is, súlyos válságon megy át a politikai önállóságtudata: egyrészt egyenértékű nyugatinak, európainak vallják magukat, másrészt megrekednek a kelet-közép-európai "rezervátum"-ban, világosan megmutatva, hogy Kelet-Európa nem földrajzi, hanem szerencsétlen politikai fogalom.^[272] Hiszen Prága nyugatabbra van, mint Bécs, mégis megfeneklett, és otthonosabban mozog az igénytelenséghez szokott kelet-közép-európai versenypályán.

Az Egyesült Államok egyébként ideológiailag sohasem volt túl válogatós nemzetközi politikai partnereit illetően. A barátság fő kritériuma az, hogy milyen hajlékonyan és áldozatkészen szolgálja egy ország az amerikai érdekeket. Természetesen ama készséges állam részesül előnyben, amelyben az az angolszász mintájú - ha lehet, kétpártrendszeres^[273], politikai váltógazdaságú - képviseleti politikai rendszer és gazdasági szabadság uralkodik, amelyet Clinton lenyűgöző egyszerűséggel és őszinteséggel fogalmazva piacdemokráciának nevezett. E rend a mindent átfogó nyugati kereskedelmi propaganda, a kölcsönre vétel és az idegen befektetések kötetlen beengedése folytán megkönnyíti az amerikai politikai behatolást is. (Ezt nevezi Joseph Nye, a Harvard Egyetem államtudományi intézetének jelenlegi igazgatója, softpower-nek.) Az érdekeivel ellenkező rendszereket az Egyesült Államok a szabadság és a "népuralom" terjesztése nevében sohasem habozott megdönteni. De számos^[274] tekintélyelvű vagy egyenest önkényes parancsuralmi dél-amerikai rendszerrel is szorosan együttműködött. Sőt, mint azt előbbiekben említettük, ha befolyásának növelése úgy kívánta, még demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben fellépő katonai államcsínyeket is titokban támogatott, például Chilében, amikor Salvador Allende Gossens demokratikus rendszerét 1973-ban Pinochet tábornok megbuktatta. (Még burkoltabb módszerekkel jelenleg is valami hasonlón fáradozik az amerikai kormány Venezuelában Chavez demokratikusan megválasztott baloldali elnökkel szemben.) Mint ismeretes, Európában az Egyesült Államok egy ideig a náci-szimpatizáns, tekintélyelvű Franco-rendszerrel is katonailag együttműködött. A mostani helyzetben pedig Irak megszállásába a "demokratikus" Pakisztán csapatait szeretné bevonni ama gyakorlati megfontolásból, hogy politikájának muzulmánellenes élét palástolja. Nemhiába volt a reneszánsz korában Machiavelli a nyugati civilizáció modern politikatudományának megalapítója. A politikai szereplők önerejének és befolyásának növelése mint célkitűzés több magyarázattal szolgál a nemzetközi színjáték megértéséhez, mint az azt alátámasztó retorikai "felépítmény" elemzése. Még a gazdasági szempontok is leggyakrabban csak a hatalmi befolyás eszközei.

Az Egyesült Államok világuralmi ambícióinak az egyik eszköze tehát az, hogy a mindenkori csatlós szerepét vállaló államokból alkalmi koalíciókat hoz össze, katonailag-politikailag elszigetelt, gyengébb államok leigázása révén demonstrálja erejét, s elhiteti, hogy képes egy időben több ilyen országot is katonailag sakkban tartani. Míg azonban a gyengébb államok szövetségének elejét tudja venni, addig olyan civilizációs államok elszigeteléses lerohanása, mint Kína, elképzelhetetlen, így ezeknek "csak" az egységét igyekszik gyengíteni, megbontani. A cél kézzelfoghatóan minden nyíltan szembeszegülő hatalom eltüntetése.

Az államhatalmat az egyenruhában feszítő katonai végrehajtó hatalom jelképezi. Ám ha e haderő láttán a világ közvéleménye korlátlan politikai cselekvőképességet tulajdonít ennek az államnak, helyénvaló feltenni a kérdést: vajon az ország belső szuverenitása teljes-e, s megengedheti-e magának, hogy az államapparátus szabadon, saját legjobb belátása szerint határozza meg teendőit? Főleg a New York gazdasági fölényét fitogtató két toronyépület 2001. szeptember 11-ei meglepő lerombolása óta irányult rá a figyelem arra a lehetőségre, hogy tulajdonképpen egy-egy állam kormánya különböző megfélemlítő szervezetek foglya lehet, és mivel ezek az árnyszervezetek, mint például az al-Kaida, nem semmisíthetők meg háborús eszközökkel, egyszerűen az államokat tesszük felelőssé a területükön - vagy a nevükben - működő árnyhatalmak tetteiért. Ez történt Afganisztán megtámadása esetében is.

Az amerikai földön ügyködő, különféle módszerekkel sajátos érdekérvényesítést végző lobbik politikai mechanizmusai már régóta érdeklik a szociológusokat^[275] - különösen a gazdaság és a politikai szféra összefonódása terén. Valójában az amerikai politikai rendszeren túlnyúló, nagyon is általános jelenségről van szó: a névlegesen, formálisan tekintélyes állam-"gólem" mögött bizonyos szervezett csoportok mint kollektív szürke eminenciások a birtokukban levő elit- és tömegközlési apparátus révén vagy gazdasági zsarolással saját érdeküket állítják a nemzeti érdek elé, és így ők lesznek a nemzet valódi feladat-meghatározói (agenda-setterei), míg a kormány egyszerű feladat-végrehajtó (agenda-taker) marad. A latens hatalom tehát külön érdekek szolgálatába tudja állítani a jogilag intézményesített, nyilvános, demokratikus közhatalmat. Az úgynevezett civil szféra tág teret ad ahhoz, hogy e szervezetek minden különösebb összeesküvés jellegű^[276] titkolódzás nélkül hálózatként beépüljenek a közintézményekbe, hogy kisebb-nagyobb mértékben magukhoz ragadják az állam politikai agendájának meghatározását, s hogy (esetleg monopolisztikus) propagandával saját csoportérdeküket nemzeti ügyként tüntessék fel. Gondoljunk csak a klasszikus propagandaszlogenre: "Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának." (A demokrácia őszinte hívei számára gyenge vigasz, hogy e téren is pluralizmus uralkodik: a nagy hangerejű lobbik árnyékában a halk ellenlobbyk sokaságát is eltűrik.)

Mindenesetre a jelenlegi nemzetközi életben e nehézsúlyú szervezetek működését és befolyását fel nem mérő, elhanyagoló vagy elhallgató világpolitikai elemzés tudományosan komolytalan, mondhatni értéktelen.

E megállapítás beigazolódik akkor is, ha az államhatalom elhatározásai ugyan nem esnek egybe szigorúan, pontról pontra egy-egy lobbi érdekeivel, ám a szervezet rendszeresen meg tudja akadályozni az érdekét sértő döntések meghozatalát - különösen akkor, ha bizonyos esetekben olyan döntések is születnek, amelyek a nemzetállam érdekét kimutathatóan kevésbé szolgálják, mint egy-egy érdekcsoportét.

E szervezett hálózatok a fő társadalmi összetartó erők akármelyike, sőt akár egyszerre több körül is kiépülhetnek. Forrásuk lehet a) etnikai összefonódás, b) vallási hitsorsossági érzés vagy c) gazdasági osztályérdek. Ha a politika terén az utóbbi tesz szert túlzott befolyásra, azt nevezzük ökonokráciának, azaz gazdaságközpontú társadalomnak.

A globális távközlés és közlekedés lehetősége révén elburjánzottak olyan lobbik is, amelyek már nem egyetlen országon belüli részérdeket képviselnek. Sorra alakultak az államokon túlnyúló szolidaritásra épülő, egyre nagyobb befolyású, kozmopolita szervezetek. A nemzetközi gazdasági osztályképződés az Internacionálé révén már a 19. század óta ismert jelenség, a transznacionális tőkecsoportok jelenlegi szervezettségi foka azonban messze felülmúlja a kizárólag munkából élők és a munkanélküliek összefogását. (Egyébként a szakszervezetek gyengülése óta a nemzetközi "proletár"-érdekképviseleteket meglehetősen heterogén, már-már alkalmi, spontán, happening jellegű hálózatokkal igyekeznek újra "összeeszkábálni", több-kevesebb hatékonysággal. E szervezetek sokszor suta erőfeszítései és akciói a munkásmozgalmak "gépromboló" és anarchista serdülőkorára emlékeztetnek.)

Tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok fokozattan ki van téve e különleges érdekhálózatok befolyásának, hiszen e tőkés állam belső szuverenitása gyenge, és az ország lakossága alig kovácsolódott össze, amerikaivá vedlett bevándorlókból áll. A hálózatok befolyása tehát Amerika történetének szerves része. A 19. század második felében a burgonyaválság nyomán bevándorló ír milliók New Yorkban és Bostonban is erős helyi befolyáshoz jutottak, jóllehet az ír származású katolikus John F. Kennedy elnökségéig^[277] a WASP-ok (a szó egyébként darazsat jelent), azaz a fehér angolszász protestánsok uralták a szövetségi politikát. A görög^[278] és más nemzetiségi érdekkijáró szervezetek csak különleges ügyekben tudtak némiképpen beleszólni az amerikai regionális politikába, de nem kerültek abba a helyzetbe, hogy a külpolitikát alapvetően meghatározhassák. A hatvanas éveket követő évtizedekben pedig az etnikai hálózat befolyása lépésről lépésre követhető viszonylagos eltolódása után az izraeli lobby jutott^[279] döntő befolyáshoz anélkül, hogy eleddig az elnöki poszt elhódításával névlegesen is hatalomra került volna. E lobby már 1953-ban létrehozott egy összehangoló csúcsszervezetet^[280], amely egyesítette az összes izraeli vallásárnyalatot (és a vallástalan zsidók szervezeteit is), s lehetővé tette, hogy évtizedes, szorgos szervezési munkával olyan kiterjedt, körkörös befolyást építsenek ki, amelyet a nyilvános és a közélet minden területén figyelembe kell venni: a tőzsdétől a nyilvánosságot uraló tömegkommunikáció fő orgánumaiig (a nemzeti, a helyi, a magán- és a közszolgálati tévéhálózatoktól a legtekintélyesebb napilapig, a New York Timesig), valamint a könyvkiadóktól a legnevesebb akadémiák intézményeiig, egészen a kongresszus mindkét házáig és a szövetségi végrehajtó hatalomig. E befolyás mind az elnöki és a képviselői (újra)választás esélyeiben^[281], mind az állam fő kádereit érintő politikában, mind a meghozott politikai határozatok tartalmában jól felmérhető. A hálózat módosulásának a hatása természetesen Amerikának az arab-muzulmán világgal szembeni megváltozott politikáját tekintve érhető tetten a legmarkánsabban^[282], amely Izrael közel-keleti nukleáris és általában hadászati fölényét hivatott megőrizni és erősíteni.

Az antiszemita körök gyakran hamis sztereotip képet festenek a zsidóságról, összekeverve a zsidóság nevében beszélő és cselekvő parapolitikai szervezeteket, intézményeket a zsidó származású vagy vallású polgártársak egyéni beállítottságával. Ilyen zavaros elképzelések alapján hitethető el, hogy a "zsidó szavazatok" miatt kénytelen minden amerikai politikai jelölt kesztyűs kézzel bánni Izraellel, jobban, mint bármely más állammal. Valójában azonban az amerikai zsidó szavazatok száma alig éri el az 5 százalékot (a muzulmánok szavazatainak száma egyre inkább meg is közelíti). E szervezetek befolyása tehát nem a zsidó lakosság demokratikus súlyára épül, hanem főleg a tőkeerőre és az intelligens, fáradhatatlan, minden szempontból átgondolt szervezettségre.

A holokauszt túlélőinek és leszármazottaiknak a közléseiből az is kiderül, hogy például a barbár, embertelen zsidóüldözésben egyáltalán részt nem vevő, nácikkal körülvett Svájc által fizetett kártérítésnek^[283] csak egy része jutott el a kárvallottakhoz, míg az összeg jelentős része arra szolgált, hogy a Zsidók Világszövetségének befolyását erősítse (beleértve amerikai, összeurópai és az egyes európai államokra kiterjedő nemzeti fiókszervezeteit).

Az izraelitől nem függetleníthető, hanem attól függő amerikai érdekek meghatározása és szolgálatának módja így nagyrészt különféle hálózatokban^[284], míg a pénzügyi és a hadászati tervek végrehajtása az amerikai kormány kezében összpontosul; és mivel alapjában kényszerítő, katonai jellegű végrehajtásról van szó, lehetőleg a hadügyminisztériumban, nem pedig a külügyminisztériumban. Az amerikai hódításoknak és az idegen államrendek felforgatásának (pacifikációs) következményeit viszont - a világuralmi terv szerint - már a NATO, valamint más együttműködő államok polgárai és gazdasági forrásai lennének hivatva viselni. Ha lehetséges, akkor a fejlett OECD-országokra - amelyeknek értékrendje különösen becsben tartja az állampolgárok testi épségét - "csak" a finanszírozási feladat kerül kiosztásra (főleg a második világháború elvesztése óta még mindig kollektív kisebbrendűségi érzésben szenvedő Japánra és Németországra), míg a többire a véráldozat zsoldos-sorsa hárul.

Blair és Bush apokaliptikus megfogalmazásban tárta a világ elé, hogy Irakot - minden más nemzetközi problémát, például a palesztin-izraeli konfliktust is félretéve - sürgősen el kell intézni, mert negyvenöt perc is elég neki, hogy tömegpusztító fegyvereit készenlétbe helyezze, s mert Szaddám Husszein^[285] nap nap után kínozza népét.

Ennek alapján a világ közvéleménye úgy képzelte, akkor nyerik majd meg az angol-amerikai szövetségesek a villámháborút, amikor a nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverek megsemmisítése után nyugati típusú világi demokráciát rendeznek be Irakban. Az állítólag készenlétben levő tömegpusztító fegyvereket azonban sehol sem találták, így nem is tudták azokat megsemmisíteni. Az amerikaiaknak pedig mindeddig nem sikerült elérniük az iraki állam addigi, az embargó ellenére létező működőképességét a lakosság ellátásában és a közbiztonságban. Sőt, az eleddig szekuláris Irakban - az amerikai demokrácia alapelveivel homlokegyenest ellentétben - vallási-etnikai alapon szervezett bábkormányt hoztak létre. Mindezek a fejlemények joggal botránkoztatják meg a világ közvéleményét, annál is inkább, mert Afganisztán agyonbombázása sem hozott eddig jobb eredményt. Az amerikai polgárokat pedig ráadásul még az "eredmények"-ért hozott napi anyagi és emberáldozat is nyugtalanítja, mert a bizakodó hangnemű kincstári mellébeszélésekkel fűszerezett háborús híradások Vietnamra emlékeztetik.

Paul Wolfowitz hadügyi államtitkár, a második iraki háború egyik fő spiritusz rektora a hadjárat végén egy kézlegyintéssel söpörte félre azt az ellenvetést, hogy nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban. A hadviselés teremtette fait accompli nyomán nyilvánosan bevallotta, hogy ezt az érvet a háború érdekében csak azért hozták fel, mert ez volt a közvélemény számára a legelfogadhatóbb. John Stauber egyébként jól leírja a tömegcsalás fegyvereiről szóló könyvében^[286], hogyan működnek a politikai célok eladói.

A jó szándékú emberek alkotta úgynevezett morális többség eddig úgy értelmezte az iraki háborút, mint célját vesztett küzdelmet. A beavatottak körében azonban egyre inkább az a benyomás alakul ki, hogy a hadjárat nyilvánosságra nem hozott célokat szolgált, s nagyjából el is érte azokat, jóllehet kitervelői - szántszándékból vagy tájékozatlanságból - alábecsülték a hadművelet következményeinek árát.

De mi lehetett az amerikai-angol szövetség támadásának fő célja? Köztudomású, hogy Bush és Blair már 2002 augusztusában elhatározta a háborút, tehát nyolc hónappal azelőtt, hogy az ENSZ-től egyáltalán felhatalmazást kért volna rá. Egyúttal azt is feltételezték, hogy Irak legyőzése bizonyosfajta megoldást hoz a palesztin-izraeli konfliktusra. Az eseményeket tágabb geopolitikai perspektívába helyezve, a tényleges nyerteseket keresve viszont feltételezhető, hogy elsősorban egy olyan arab-muzulmán államnak a közel-keleti hatalmi erőjátékból való kiiktatásáról van szó, amely hathatósan támogatta a palesztinok életképes államiságát, s akadályozta az atomfegyverek regionális monopóliumával fedezett Izrael közel-keleti hegemóniáját^[287] és az általa diktált pacifikációt. E szemszögből érthető meg az a türelmetlenség is, amellyel az amerikai kormány - sokszor nem is amerikai állampolgárokból, hanem gyorsított honosítást remélő, új bevándorlókból toborzott - hadseregét mielőbb fel akarja menteni a megszállási feladatok és a gerillaharcok alól (áthárítva e feladatot többek között a lengyelekre, az ukránokra és a magyarokra), mégpedig azért, hogy hadereje újabb katonai fenyegetésekben, bombázásokban és egyéb támadási feladatokban vegyen részt. (Jelenleg ugyanis a rendelkezésre álló 33 amerikai hadosztálynak már majdnem fele a Perzsa-öböl vidékén le van kötve.) Az amerikaiak számára az lenne a leghasznosabb, ha katonáikat maguk a nekik alárendelt muzulmánok helyettesítenék a megszállásban, például törökök, pakisztániak vagy bangladesiek, ez ugyanis palástolná, hogy az amerikai közel-keleti beavatkozás általában a dar al-islam függetlenségének gyengítését szolgálja. Ezáltal az Egyesült Államok hadereje felszabadulna, s továbblendülhetne a tágabb geopolitikai stratégia egyéb céljainak elérésére - Szíria és Irán már régóta szerepel az izraeli feketelistán mint regionális ellenlábas.^[288] E rendszerek belső destabilizálása olyan célkitűzés, amely az iraki határról megvalósíthatónak látszik - ha nem békésen, akkor előzetes bombázások és más katonai akciók révén.

Amikor az amerikai haderőnek az arab-muzulmán civilizációs szféra általános ellenőrzésére irányuló tevékenységét állítjuk a középpontba, azt is meg kell említenünk, hogy az iraki kőolaj-kutak katonai megszerzése is az amerikai célrendszer része - ha a gerillatevékenységek nem teszik lehetetlenné vagy túl költségessé az olajszállítást. Ezenkívül a végső szándékot illetően azt sem szabad szem elől téveszteni: a Pentagon nemcsak hogy nem álmodik hívő (valószínűleg az irániakkal rokon síita) muzulmánok vezette, demokratikusan működő Irakról, hanem még az ország feldarabolással való további gyengítése sem eleve elvetett elképzelése. (Az már más kérdés, hogyan találhatja meg Törökország is a számítását egy iraki Kurdisztán esetleges megszületésében.)

Megválaszolatlan marad azonban, hogy a muzulmán világhoz tartozó két legyengült állam, Afganisztán és Irak szétverése állandósítható-e, s így bátorításul szolgálhat-e a dar al-islam többi "engedetlen" országa - mint például Irán és Szíria - elleni agresszióhoz. Erre a szándékra utal az a tény, hogy az USA állandó haditámaszpontot akar Irakban kiépíteni.

Mindeddig Amerika világuralmi törekvésének terveit, az azokat meghatározó tényezőket és a megvalósítási akciókat körvonalaztuk. Most pedig e világuralom megvalósításának valós esélyeit latolgatjuk. Nem fér kétség ahhoz, hogy az Egyesült Államok mint ország, bár messze nem a legnépesebb és a legkiterjedtebb területű, nemzeti vagyonát és bruttó hazai termékét illetően jelenleg - európai politikai egység hiányában - a világ első számú hatalma. Ehhez jön még az is, hogy nemzeti jövedelmének nagyobb hányadát fordítja hadi kiadásokra, mint a világ legtöbb országa. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (Stockholm International Peace Research Institute - SIPRI) 2002. évi jelentése szerint az Egyesült Államok hadi kiadása az egész földkerekség ilyen nemű kiadásainak 43 százalékát teszi ki, holott a világ 2000-ben több mint negyven billió nemzetközi dollárra becsült bruttó hazai termelésének az amerikai az egynegyedét sem teszi ki.^[289] Mindez elégséges-e a világméretű egyeduralomhoz? Olyan helyzet teremtéséhez, amelyben akaratát és a fentiekben leírt érdekeket az Egyesült Államok tartósan és korlátlanul érvényesíteni tudja? Ahhoz, hogy Amerika megvalósítsa a világpolitika unilateralista globalizációs politikai modelljét? Ha e kérdésekre nemleges a válasz, akkor az amerikai egyeduralom helyett valamilyen aszimmetrikus, de többpólusos sémának kell jellemeznie a világpolitikai erőviszonyokat. A felmerülő gyakorlati kérdés tehát az, hogy vajon az Egyesült Államok egyedül - vagy akár a vele bensőséges szolidaritásban működő angolszász vezetésű Commonwealth-országokkal, nevezetesen Nagy-Britanniával, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt - saját forrásaiból és erejéből meg tudja-e valósítani ezt az egyeduralmat. S ha nem, akkor vajon a világ többi állama, az úgynevezett szövetségesek hajlandók lesznek-e ezt pénzügyileg támogatni, és zsoldosainak véráldozatával hitelesíteni?

Katonai hatalom hitelre gyakorlása nem példátlan. Izrael lakossága még a tízmilliót sem éri el, ennek ellenére nemcsak a legmodernebb hagyományos fegyverzetű hadserege van, hanem nagyon fejlett hadiipara is, amely nukleáris fegyvereket ugyancsak gyárt. Hadseregét pedig évek óta készenléti állapotban tartja az általa 1967 óta megszállt területeken elszaporodó, immár több mint kétszázezer telepesének védelmében.^[290] Hadi kiadásai a bruttó hazai termék százalékában kifejezve megközelítik a 10 százalékot. Mivel azonban az ígéret földjén sincsenek mindennap csodák, az ország csődbe jutását elkerülendő a nemzetközi elszámolási mérleg kiegyensúlyozásának rejtélyét csakis külföldi hitelek és adományok oldhatják meg. Bár az izraeli és az amerikai nemzetközi pénzügyi folyamatokat illetően a Világbank statisztikai adatszolgáltatása (a 2002. évi World Development Indicator [WDI] és főleg a 2003. évi Global Development Report [GDR]) elég hézagos. Az előbbiből mégis megtudhatjuk, hogy Izrael nemzetközi fizetési mérlege 1990-ben még százhetvenmillió dollár aktívumot mutatott, míg 2000-re ez 1,416 milliárdos passzívumba csapott át, sőt, 2001-ben elérte az 1,73 milliárdot. Ezzel összhangban 1999-ben az ország teljes adósságterhe a bruttó hazai termék 106,3 százalékát tette ki.^[291] Izrael 1995-ben még képes volt kétszáznegyvennégymillió dollár fejlesztési segítséget nyújtani más államoknak - ez részben az ország diplomáciai bojkottjának fellazítását szolgálta -, míg 2000-ben már Izrael részesült nyolcszázmillió dollár nemzetközi fejlesztési támogatásban.^[292] A pénzügyi egyensúlymutatvány titkainak egyike a közvetlen tőkebefektetés. Ez a belső tőkefelhalmozódásnak 1990-ben csak az 1,1 százalékát tette ki, míg 2000-ben már a 20,6 százalékát.^[293] Mivel Izraelnek a nemzetközi hitelkockázati foka a palesztin polgárháborús események miatt magas, mindez csakis a diaszpóra elkötelezettsége révén lehetséges. A végső nagy kiegyensúlyozó deus ex machina pedig a háttérben működik: az Egyesült Államok által nyújtott hitelgaranciák, állami hitelek és hitelelengedések (a kölcsönök adománnyá változtatása), amelyek, ha külön támogatás^[294] nem járul hozzájuk, évente több mint kétmilliárd dollárt hoznak. Izrael tehát külföldi támogatással regionális hegemóniára tett szert.^[295] E támogatás fonákja a zsidó állam számára az, hogy leállítása vagy egyszerűen feltételes felfüggesztése révén az Egyesült Államok bármikor a közel-keleti béke megteremtéséhez szükséges engedményekre és így a további terjeszkedés drasztikus leállítására kényszeríthetné Izraelt. E lépés megtétele ellen Izraelnek egyetlen nagy fegyvere van: a már említett zsidó világszervezetek amerikai politikai befolyása. Mint írtuk, Carter elnöksége óta valóban egyetlen amerikai elnök sem merte e segélyeket és hiteleket a nemzetközi jog szerint törvénytelen kolonizációs politika leállításától függővé tenni, és a közel-keleti béke eszközévé változtatni. Ha mégis megkísérelte, akkor terve vagy az amerikai kongresszusban bukott el, vagy az elnök újraválasztásába került (lásd Carter és az idősebb Bush példáját).^[296]

De tekintsünk bele a világuralomra törő Amerika bevételeinek és kiadásainak alakulásába! Az Egyesült Államoknak akár a nemzetközi pénzügyi (kereskedelmi, tőke-elszámolási, hitelállományi és fizetési) mérlegeit tekintjük, akár magának az országnak a költségvetési helyzetét, nyilvánvalóvá válik, hogy a szuperhatalom hitelre él, mert többet ad ki, mint amennyit megtermel. Az Egyesült Államok 1987 óta a világ legnagyobb adósa, és 1994 óta^[297] már a puszta kamatkifizetés is nagyobb összeget tesz ki, mint a beáramló tőke. Az elmúlt évezred utolsó évtizedében viszont, amióta Amerikát egyetlen más nagyhatalom sem fenyegeti, s a szuperhatalmi státust igyekszik nyíltan világ-egyeduralommá bővíteni, az eladósodási folyamat tovább erősödött. Az Egyesült Államok nemzetközi fizetési mérlegének hiánya 1990 és 2000 között 78,96 milliárdról 444,69 milliárd dollárra nőtt, vagyis tíz év alatt megötszöröződött. Eközben az ország teljes nemzetközi devizatartaléka 173 milliárd dollárról, 128 milliárdra csökkent, vagyis a hiány és a tartalékok viszonya drasztikusan leromlott.^[298] Ugyanebben az időszakban az amerikai tőkefelhalmozódás külföldi részesedése 4,8 százalékról 15,8 százalékra növekedett.^[299]

A közmondás szerint mindenki addig nyújtózzon, ameddig a takarója ér. A Yale-en tanító angol történész, Paul Kennedy 1987-ben Londonban megjelent, azóta több nyelvre is lefordított könyvében^[300] felismerni vélte, hogy Amerika a gazdasági stagnálás állapotába került - világgazdasági részesedésének aránya már nem növekszik^[301] -, és stratégiailag a katonai túlterjeszkedés (overstretching) fázisába lépett. Ha már kinyitottuk a közmondások Pandora-szelencéjét, engedtessék meg egy másik idézet: "Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka."

És hogyan egyensúlyozza ki a hatalmi terjeszkedés gazdasági hátrányát Amerika? A fedezetlenséget gazdasági és politikai eszközökkel igyekszik leplezni. Ha kell, a pénzügyi varázslattól és szemfényvesztéstől sem riad vissza (lásd a dollárpiacot). A pénzügyi kiegyensúlyozás könyvviteli művelet, de egyben kozmetikázás is lehet. Ugyanis a hitelezésnek megvan a maga (tömeg)pszichológiája. Míg egy ország erősnek és fizetőképesnek látszik, addig a piacon nem mint hitelért könyörgő, hanem mint ideális adós van elkönyvelve. Így amíg az Egyesült Államok jó állapotban tudja tartani nemzetközi hitelkockázati indexét, addig mindenki kölcsönözni akar neki, s ez leszorítja a kamatlábat is. Mihelyt azonban a pénzügyi világpiac visszafizetési problémákat, sőt esetleges kamatfizetési késedelmeket vagy habozást szimatol, a hitelezők nem állnak többé sorba. Az amerikai költségvetési hiányt fedező kincstári váltók külföldi keresete gyengül,^[302] és így a kamatlábak is emelkedni kezdenek. A hitelezésnek és a hitelre élésnek van azonban egy cinikus paradoxona is: minél több hitelezője van egy félnek, annál többen érdekeltek abban, hogy az adós ne menjen csődbe, s ne jelentsen be fizetésképtelenséget.

Azt is tudjuk - és az amerikai kincstár is tudta -, hogy az 1944-ben Bretton Woodsban kötött egyezmény alapozta meg a második világháború után a nemzetközi kereskedelmet fellendítő, kapitalista pénzügyi világrendet. Az amerikai dollárt kulcsvalutának ismerték el. A nemzetközi fizetésnek és vagyontartalékolásnak a kizárólagos mércéje, a tranzakciók megkerülhetetlen eszköze lett, míg e bankjegy kibocsátása és sokszorosítása továbbra is kizárólag az amerikai kincstár privilégiuma maradt.^[303] Mint már az atomsorompó-szerződés esetében láttuk, a nemzetközi életben az érdekelt fél gyakran "elfelejteti" a megállapodások alapfeltételeit. Hasonlóképp történt akkor is, amikor a szovjet táboron kívüli világot valóságos dollárzónává változtatták. Ezt ugyanis azzal a feltétellel fogadták el, hogy a dollár bármikor aranyra váltható. A gyanútlan világ azonban alig figyelt oda arra, hogy az Egyesült Államoknak valójában mekkora aranyfedezete van. Ennek következtében 1968-ban, ha nem szól közbe a francia diáklázadás, De Gaulle az ország dollártartalékai aranyra váltásának követelésével fizetésképtelenségi zavarba tudta volna hozni az Egyesült Államokat. Az amerikai kormány le is vonta a tanulságot: a világot ámulatba ejtve 1971-ben Richard Nixon elnök egyszerűen úgy rendelkezett, hogy attól kezdve a külföldi hitelezők által felhalmozott dollár többé nem váltható át korlátlanul aranyra. Robert Wade Hunter, a London School of Economics tanára, a Governing the Market (1987) szerzője ezt Amerika világgazdasági szerepe machiavellisztikus felfogásának nevezte. Ily módon az idegen kincstárakban őrzött dollártartalék lépésről lépésre, de feltartóztathatatlanul kezdett elértéktelenedni - a többi valutához képest és vásárlóerőben kifejezve is. Svájci frankra átszámítva például harminc év leforgása alatt az amerikai dollár értéke kevesebb mint egyharmadára csökkent. 2001-ben az euró bevezetése és elterjedése olyan új korszakot nyitott, amely lehetővé teszi, hogy a kincstárakat dollár helyett euróval töltsék fel. Elég lenne, ha a kőolajban gazdag arab-muzulmán államok (és Oroszország, a világ második legnagyobb kőolaj exportőre) tranzakcióikat ezentúl nem dollárban, hanem euróban bonyolítanák le, vagy ha Kína és más nagy devizatartalékú országok devizatartalékuk euró-hányadát nagymértékben növelnék, a dollárbirodalom máris válságos helyzetbe kerülne.^[304] Ám mint már említettük, a legtöbb hitelezőnek nem érdeke tönkretenni vagy csődbe juttatni az adóst.

Az afganisztáni katonai beavatkozás (ilyen akció előzőleg már a Szovjetunió felbomlásában is szerepet játszott) "utóköltségei" és a második iraki hadjárat elhúzódó gerillaharcának havi négymilliárd dolláros kiadásai révén 2004-ben az összköltség könnyen elérheti a kétszázmilliárd dollárt. Az amerikai elnök azonban ennek ellenére végrehajtotta az őt megválasztó tehetős rétegnek megígért ideiglenes adócsökkentést, méghozzá úgy, hogy a költségvetési hiány háromszázmilliárd dollárra rúg, sőt, némelyek szerint 2004-ben az ötszáznegyvenmilliárdot is meghaladhatja (ez nagyjából a bruttó hazai termék 5 százaléka). A 2002-es kaliforniai, majd a 2003. szeptemberében bekövetkezett még drámaibb, New York környéki tartós áramszünet világosan mutatja azt, hogy a hazai fronton nincs mit megtakarítani. Amerikának ugyanis az elöregedett és elhanyagolt hátországi infrastruktúra miatt nemsokára az elektronikusan irányított bomba és az ország elektromos hálózata között kell választania.^[305]

A kihívó magatartású amerikai kormány azonban, bár takarékossággal próbálja pótolni a hiányokat, de akkor sem a hadikiadások területén. S aztán igyekszik a világ más országaira kiosztani költségviselői és hitelezői szerepeket. Mivel köztudomású, hogy Kína nem óhajt részt venni az iraki gerillák elleni harcban, viszont nagy a devizatartaléka, Japán és Németország mellett az Egyesült Államok Kínát is arra kéri, hogy tartalékait dollárra szóló amerikai kincstári váltók felvásárlására pazarolja. Ez a kérés Amerika számára annál inkább megalázó, mert olyan országról van szó, amelyet kormányzásának első hónapjaiban Bush még hetykén "stratégiai vetélytárs"-nak (strategic competitor) nevezett. Az amerikai fegyverkezés és hadviselés közvetett pénzelésére és az esetleges új háborúk következményeire (a megszállásra, a megszállottak "megbékéltetésé"-re, az alárendelt sorsukba való beletörődésre) szánt kölcsönök a hazánkban oly jól ismert - morális és más nyomással kikényszerített - állami békekölcsönökre emlékeztetnek: az amerikai kincstárjegyek megvétele nem más, mint egy-egy államnak a Pax Americana érdekében tett közvetlen felajánlása.^[306]

Világosan meg kell különböztetni Amerika világméretű egyeduralmának doktrínáját ("jótékony, felvilágosult, teljhatalmú világhegemóniáját"^[307]) attól a valóban fennálló helyzettől, hogy a Szovjetunió összeomlása óta kétségtelenül az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, vagyis multikontinentális hatáskörű állam, az ENSZ-t alkotó, jogilag független államok közötti primus inter pares - vagyis az első az egyenlők között. Mint említettük, az Egyesült Államok az ENSZ közgyűlésének a nemzetközi határozatok végrehajtására létrehozott grémiumában, a Biztonsági Tanácsban már 1947-ben vétójogot kapott, amellyel bármely - esetleg éppen ellene hozott - határozat jogi érvényesítését megakadályozhatja, csírájában elfojthatja. Mivel azonban ezt a nemzetközi jogilag elismert kiváltságot Amerikának négy másik nagyhatalommal meg kell osztania, ez nem jelenti egyeduralmának elismerését. A világuralom tehát nem építhető a jelenleg érvényben lévő nemzetközi közjogi rendre, csakis a hatalmi fölény ellenállást nem tűrő, világméretű elfogadtatására. Így válhatna az Egyesült Államok a világ de facto legitimált, kizárólagos rendfenntartójává, mint amilyen az egykori Szovjetunió volt a Varsói Szerződésre épülő birodalmában.

De hogyan is állja meg a helyét a valóságban az amerikai világhódítás felismerhetően alkalmazott stratégiája, taktikájának és eszköztárának hatékonysága?

Mint már kifejtettük, Amerika önerejéből, kizárólag saját forrásaiból nem tehet szert egyeduralomra, hiszen bruttó hazai terméke alig teszi ki a világénak az egynegyedét, s ez az arány egyre csökken. Mind gazdasági forrásai, mind (katonai) embertartalékai, mind az egyéb civilizációs szférákba a tömegkommunikációs propaganda révén való szellemi "behatolása" korlátozott.^[308]

A fegyverzeteknek, így a nukleáris és más tömegpusztító arzenálnak is a folytonos modernizálása, az Egyesült Államok területét állítólag sebezhetetlenné tevő (részben Teller Ede inspirálta) hadászati űrprogram, valamint a többfrontos lokális háborúskodás miatti állandó harckészültség saját forrásokból nem fedezhető, még ha az ország infrastruktúráját (út-, áram- és iskolahálózatát) a kormány a hadi kiadások terhére el is hanyagolja, s a közszolgáltatások privatizációjával a magántőke gondviselésére igyekszik bízni. Külföldi forrásokra tehát szükség van - ha lehet, feltétel nélkül. Mihelyt azonban elterjed az a felismerés a többi állam körében, hogy hiteleikkel saját megfélemlítésüket, kordában tartásukat vagy esetleges későbbi megtámadásukat pénzelik, a források elapadnak. De megszűnhetnek akkor is, ha a többi állam kincstára és a pénzügyi világ ráébred a dollárra szóló amerikai kincstári váltók szisztematikus elértéktelenedésére.

A modern háború magas szintű technikát vonultat fel, emellett költséges és nagymértékben automatizált. Ennek ellenére pilóta nélküli repülőkkel és robotokkal, kiskatonák véráldozata nélkül csupán szimulált játékháborúk nyerhetők meg^[309], a valódi világban erőszakkal kikényszerítendő győzelmek így nem arathatók. Éppen a véráldozat elkerülhetetlensége Amerika terveinek leggyengébb pontja, méghozzá két okból. Mint tudjuk, az Egyesült Államok lakossága a világ népességének csak kis hányadát (alig 5 százalékát) teszi ki, s eme, a társadalomban fenntartott, alapjában individualista világszemlélet miatt a hadszínterek állandó véráldozatai belpolitikailag elfogadhatatlanok, főleg ha a hon határainak, vizeinek és légterének védelme helyett távoli, hódító háborúkban van rájuk szükség. Bár a hivatalos hadügyi doktrína szerint az Egyesült Államok Floridából irányított hadereje a világ bármely távoli sarkában egyszerre több fronton is sikerrel tud háborút viselni, vagy a gerillák ellen harcolni, a gyakorlatilag egyedül vívott második iraki háborúból kiderült, hogy az alig több mint húszmilliós lakosságú ország elleni utóharcok az amerikai haderőnek a felét kötik le. Ilyen körülmények között a világ sokfrontos sakkban tartása ámokfutás. S nemcsak kis államok szegülhetnek szembe az amerikai "világcsendőrködés"-sel, hanem olyan nagy civilizációs államok is, mint Kína vagy India. S a világnak minél távolabbi, eldugottabb dzsungeleibe (esetleg a nagyvárosok gerillarengetegeibe) kalandoznak a hódítók, minél áldozatkészebb, önfeláldozóbb ellenállókba ütköznek - mint naponta láthatjuk az arab-muzulmán világban -, a vég nélküli, késhegyig menő harc annál több amerikai áldozatot követel. A legmodernebb tömegpusztító fegyverek ugyanis épp az ilyen harcokban a leghatástalanabbak. A végső győzelemhez nem elég a vitathatatlan légi fölény, a robotszerűen a magasból ölő, sérthetetlen pilóták hada.

Ha, mint láttuk, a szuperhatalomnak a világhódítás pénzelésére nélkülözhetetlen a külföldi hitel, akkor minden kincstári optimizmussal ellentétben az elkerülhetetlen véráldozat miatt megint csak külföldi segítségre van szükség. Az Egyesült Államok azonban az önfeláldozók seregét a NATO-ba eredetileg tömörülő nyugat-európai nemzetek soraiban bizonnyal nem találja meg, hiszen ők is a modern nyugati individualista ideológia emlőin nőttek fel, amelyben nincs helye a nagy ügyekért való önfeláldozásnak, a vértanúságnak, sőt, a meggazdagodáson kívül szinte mindennemű "egészségtelen" kockázatvállalás nevetség tárgya. (Ezek az elkényeztetett, élveteg társadalmak csak az élet legkisebb parcellájának meghosszabbítását szolgáló kutatásra hajlandók - ha kell - horribilis összegeket áldozni.) Franciaország és a vele kulturális rokonságban álló európai népek katonai mozgósítása azon is fennakad, hogy - demokratikus államokról lévén szó - kormányaik által megkérdőjelezhetik az amerikai célkitűzések érdemes, nemes voltát. Az egyeduralomnak természetes feltétele, hogy a világhatalom nem működik együtt másokkal mint szövetségesekkel, hanem csupán csatlósokként fogadja el közreműködésüket.^[310] Az egyeduralmi koncepcióban ugyanis a célokat megkérdőjelező vitáknak nincs helyük. (Ezért fordul el mindinkább az Egyesült Államok a közmegegyezésre épülő NATO-tól, még akkor is, ha a 2001. szeptember 11-ei merénylet ámulatának következményeként rá tudta venni a szerződés V. önvédelmi cikkelyének önkényes értelmezésével a szervezetet arra, hogy eredeti, az észak-atlanti területet védő szerepén túllépve, de ENSZ-mandátum alapján, részt vegyen a nyugati civilizáción kívüli országoknak "legalább" a megszállásában, ha nem is megtámadásában. Ilyen mandátummal működnek német, török és más, kisebb létszámú hadászati egységek Afganisztánban.^[311])

Nyugat-Európa lakosságának felvilágosult önkímélete miatt tehát Amerikának "véradás"-ért máshová, méghozzá kelet felé kell fordulnia. Minél keletebbre és délebbre. Az egykori Varsói Szerződésnek a szovjetek által sorsukba való beletörődésre nevelt, csatlóssorshoz szoktatott országai, majd más civilizációk lehetőleg harcias erényekhez szokott népessége felé, ha gurkhákra van szükség. Angol mintára a hindukat szeretnék a muzulmánok ellen Irakban bevetni. Ezeken az általában sűrűn lakott vidékeken nehéz helyzetű, pénztelen emberek élnek. Ily módon a probléma visszautalódik a pénzforrások szükségességére, a hitelezésre, az eladósodott Amerika "adakozás"-ára. Ezért itt már nem is csatlósokról, hanem zsoldosokról, újfajta idegenlégiósokról van szó.

Ha az amerikai egyeduralmi terveket kivetítjük a mai geopolitikai szférák valóságára, azt látjuk, hogy - bármilyen érdekű és szellemű agytrösztök szülötte is - ingadozó tákolmány. Az elképzelés valójában csupán a világ civilizációs zónáinak nagyon is behatárolt részén érvényes, ott is csak részlegesen. A terv figyelmes olvasata szinte azt a benyomást kelti, hogy az egész csak az arab-muzulmán világ önállóságának letörésére készült. Az afganisztáni és a második iraki háború alakulása viszont eddig inkább azt sugallja, hogy e törekvés még az Iszlám Konferencia Szervezetéhez tartozó országok nagyon is megosztott világában sem éri el végső uralmi célját.

A nyugati civilizáción belül azonban más a helyzet. Míg az Európai Unió nem ölt valóban intézményesen egységes politikai arculatot, addig az Egyesült Államok egyedülálló hatalmi fölénye kétségtelen. Még akkor is, ha e civilizációs rendszeren belül csak közvetetten, nem katonai eszközökkel gyakorolható. (Ez a megszorítás már nem vonatkozik a nyugati civilizáció dél-amerikai szárnyvidékére.) Az amerikaiak jól tudják, hogy nyugati hegemóniájuk az Európai Unió politikai hiányosságára épül. Ezért kettős módszerrel igyekeznek e politikai egység megvalósulását elodázni. Az egyik eszköz az volt, hogy az Amerikával geopolitikailag egybeolvadó Angliát "becsempészték" az Európai Szabadkereskedelmi Társulásból (EFTA) az Európai Unióba (már 1973-ban). Ennek földrészünk egységére nézve végzetes következményeit De Gaulle már előre látta. Újabban pedig az egykori európai szovjet hódítások országai jönnek kapóra, amelyek mélyen csalódtak az Európai Unióban a megalázóan elnyúló belépési tárgyalások, illetve a hátrányos helyzetet teremtő feltételek miatt. Így az Egyesült Államok hízelgéssel és az álönállóság ígérgetésével trójai falóként használhatja fel őket. Mindez a 2003. évi iraki hadviselés esetében vált nyilvánvalóvá.

A nyugati civilizációs zónán kívül az Egyesült Államok mindeddig csupán az arab-muzulmán szférába támaszpontok kiépítésével egybekötött, sokoldalú (Üzbegisztántól Tadzsikisztánon át Ománig terjedő) befészkelése révén tudta katonai-politikai befolyását növelni. (Ez bizonyos értelemben Oroszország "körbezárását" és Kína többoldalú megközelíthetőségét is célozza). De esetleg csak ideig-óráig. Az azonban kétségtelen, hogy történelmileg belátható időn belül két nagy, nukleáris fegyverzetű, civilizációs állam, Kína és India semmilyen eszközzel sem lesz alávethető az amerikai teljhatalomnak. S bár Oroszországnak jövőbeli sorsa még homályos, a világ e legkiterjedtebb, kőolaj-gazdag eurázsiai atomhatalma sem lesz egykönnyen az amerikai világuralom átjáró háza vagy felvonulási területe.

Tanulmányunkban az egyeduralomnak arra az oldalára helyeztük a hangsúlyt, amely a Nyugat jelenlegi gondolkodásmódja számára a legmegfoghatóbb: gazdasági szükségleteire. A világuralomnak azonban egy sokkal alapvetőbb akadálya is van. Ha a kevert lakosságú Amerika a nyugati civilizáció terjesztése nevében le is tudná igázni a többi civilizációs szférához tartozó államokat, ennek az állapotnak a katonai erővel való megőrzése lehetetlen, sziszifuszi feladatnak bizonyulna. Mihelyt ugyanis a nyugati civilizáció jól képzett katonája más írásmódú civilizációk szférájába kalandozik, még parancsokat sem tud adni a megszállottaknak. A "felszabadító" betolakodók értetlenül állnak az övéktől eltérő társadalmak életmódja és berendezkedése előtt, hiszen nem ismerik a "bennszülöttek" lenézett írásmódját, s ez a helyzet paradox módon éppen őket süllyeszti az írástudatlanság, az analfabetizmus szintjére.

Megtámadhatatlan ország nincs, ahogyan 2000. szeptember 11-én a mindenható Amerika kikezdése is megmutatta. Legyőzhetetlen sincs, ahogyan az Egyesült Államok vietnami kudarca bizonyította. Hazánk - bruttó hazai terméke alapján a világ negyvenötödik országa - terjeszkedésre nem készülő és nem is képes ország. Honvédelme csupán önvédelem kell, hogy legyen. Alapelve nem lehet a Si vis pacem, para bellum ("Ha békét akarsz, készülj a háborúra"), hanem mindössze arra törekedhet, hogy nemzetközi magatartásával ne keltse fel más államok támadó szándékát, azaz ne provokáljon. Így lehet - mint Svájc esetében is - az ellenségesség megelőzése, a bölcs külpolitika a hon védelmének fő eszköze.

Konkrétabban áttekintve hazánk jelenlegi és előrelátható jövőbeli helyzetét, pusztán a trianoni és a párizsi békediktátum következtében a Kárpát-medencei utódállamokban rekedt magyarsággal szemben gyakorolt esetleges erőszakos asszimiláció hordozza magában a casus belli csíráját. Legalábbis elvben. Merthogy ez csak akkor lenne így, ha ugyanis hazánk abban a helyzetben volna, hogy katonai erődemonstrációval bármit is elérhetne. Erről azonban szó sem lehet, sem a térségi erőviszonyok, sem a határok megváltoztathatatlansága (uti possidetis) békítő elv világviszonylatú elfogadottsága miatt.

Hazánknak tehát, mint számos más országnak is, a mai zavaros világhelyzetben csupán erősebb, nagy barátjának, hatalmas szövetségesének kihívó, agresszív nemzetközi magatartása szerezhet ellenségeket. Veszélyes dolog az elefánttal barátkozni. Márpedig ez egyrészt azáltal következhet be, hogy hazánk a NATO tagja, és e szervezetnek meghatározó eleme az Egyesült Államok, amely egyúttal állandó jelleggel a főparancsnok szerepét is betölti, másrészt a Taszáron az amerikaiak rendelkezésére bocsátott támaszpont miatt. A balkáni válság idején az amerikai katonák ideiglenes taszári állomásozásának engedélyezése volt az első olyan csorba, amely a rendszerváltozás utáni Magyarország szuverenitásán esett, és amelyet az amerikaiak "végleges"-sé akarnak tenni. Jól ismert taktikai lépés a nemkívánatos helyzeteket birtokon belüliséggel állandósítani, hiszen nehezebb egy nagyhatalmat kitessékelni, mint be sem engedni. Mindazonáltal hazánknak önállósága megőrzése érdekében minden oka megvan arra, hogy alkalomadtán, ügyes diplomáciával, felszámolja ezt az idegen támaszpontot, még ha cserébe néhány száz helyi dolgozó számára a magyar kormánynak, közelebbről a Honvédelmi Minisztériumnak munkalehetőséget kell is keresnie.

A világban uralkodó tényleges erőviszonyok fényében és hazánk sajátos geopolitikai helyzetét tekintve hibás az a stratégiai számítás, hogy az Egyesült Államok hatalma és így a tőle való függésünk is korlátlan. E helytartósági felfogással szemben manapság már sokkal összetettebb és képlékenyebb világképben kell helyzetfelismerést végezni, mint a hidegháború idején. Mivel az Európai Unióban Németországgal és Franciaországgal a NATO-nál is szorosabb, intézményes frigyre léptünk, sokkal közvetlenebbül ki vagyunk téve e regionális nagyhatalmak jutalmazó vagy megtorló akcióinak, mint az amerikaiakéinak. Következésképpen amíg e két európai hatalom árnyalt, az Egyesült Államokétól elkülönülő politikát folytat, addig hazánk játéktere sokkal nagyobb, mint azt a kormány feltételezi, s mint ahogy él vele.

Ősellenségének, a Szovjetuniónak a szétesése óta az amerikaiak részéről a NATO rendeltetése szinte napról napra hallgatólagos, lappangó-csúsztató változtatásoknak van kitéve, ezért hazánknak a szervezetben vállalt - vagy kiosztott - szerepét különös figyelemmel kell kísérni. Mint azzal már "Nyugat" van, "Kelet" nincs című könyvünkben is részletesen foglalkoztunk (151-168. old.), az a katonai szövetség, amelybe hazánk belépett, s amellyel szemben kötelezettségeket vállalt, az euro-atlanti térség védelmére szánt szervezet volt. Sem a koncepcióban, sem az aláírt szerződésben nem volt szó arról, hogy Európán kívüli országoknak - főleg ENSZ megbízás nélküli - portyázó megtámadásából, bombázásából vagy megszállásából is részt kell vállalnunk. Az eredetileg feltételezett ellenség, a Szovjetunió esetében sem merült fel az a gondolat, hogy a szövetség Európában ugyan, de saját védett területén kívül működjön. Az 1956-os magyar népfelkelésre adott NATO-reakció ezt beszédesen megmutatta. Mihelyt azonban a NATO meglepetésszerűen, kezdeményezően rátör más országokra - bármilyen nemes vagy éppen önvédelemi ürüggyel is -, ráadásul az euro-atlanti zónán kívüli, más civilizációs szférákba kalandozik (itt elsősorban a szomszédos arab-moszlim világra gondolunk^[312]), az ebben való részvétel nem felel meg hazánk nemzeti érdekeinek. S ha már a magyar kormány a Kárpát-medencei utódállamok NATO-felvételekor nem tette meg feltételnek azt, hogy az őshonos magyar lakosság kollektív jogait gyakorolhassa, legalább azt el kell érnie, hogy más, számunkra érdektelen, de összetett és veszélyes konfliktusokba ne rántsa bele ez a szerződés. Ennek elérésére két fő eszköz áll rendelkezésünkre. Először is minden tagállamnak vétójoga van. Hazánknak tehát azokkal az államokkal kell szavaznia, amelyek ellenzik a NATO imperialista kihasználását, célrendszerének elferdítését és kiforgatását. A másik eszköz pedig a szervezetben vállalt kötelezettségek szigorúan jogi, nem pedig poétikus értelmezése. A franciák csak részleges operatív katonai alárendeltsége mutatja, hogy a szerződésben valóban vállalt kötelezettségek sokkal korlátozottabbak, mint amit a magyar kormány az amerikai kérések alkalmával a magyar közvéleménnyel el akar hitetni. (A Juhász-verbunkos valahogyan úgy hangzik: Amerika azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!) Ebből következőleg hazánknak még kevésbé érdeke, hogy részt vegyen úgynevezett új típusú, a szuperhatalomnak a NATO-nál sokkal nagyobb mértékben, egyoldalúan alárendelt, csatlósi státust teremtő, ad hoc koalíciókban. A hazai közvéleménynek nem szabad áldozatul esnie annak a nemzetközi szolidaritásra hivatkozó hírverésnek, amely az ősi vitézi erény emlegetésével akarja a magyart mint olcsó zsoldost számára idegen célok elérésére mozgósítani, s egyben idegen, távoli népek gyűlöletét oktalanul népünkre zúdítani. A virtus ugyanis csak valóban nemes cél szolgálatában számít erénynek. A kor szelleme viszont több bölcs tartózkodást kíván, mint hősiességet. Ez a nemzetközi társadalommal való szolidaritás helyénvaló értelmezésére is igaz.

Földünk kisebb-nagyobb hatalmainak és kiskirályainak árnyékában a nyugati világban, pontosabban Európában hazánk csak úgy tudja helyreállítani történelmi azonosságát, ha módszeresen azon munkálkodik, hogy a volt szovjet táborba való konceptuális és strukturális besorolása intézményesen se kísérje többé, akár Kelet-Európa, akár (tapintatosabban) Kelet-Közép-Európa vagy a visegrádi államok címszóval illessék is. A magyar kormánynak ezt az áttörést két fronton kell elérnie. Egyrészt a világ előtt, az ENSZ-ben fel kell számoltatnia a földrajzilag önkényes határú kelet-európai csoportosítást, pontosabban saját besorolását, másrészt az ország csak olyan új uniós státust és kezelésmódot fogadhat el, amelyben ennek a rossz emlékű, megkülönböztető beskatulyázásnak ténylegesen nincs már nyoma. Közép-európai hazánknak ugyanis nincs több közös geopolitikai vonása szláv szomszédaival, mint az immár nálunk kisebb "nyugat-európai" Ausztriával, amellyel több mint fél évszázadon át dualista hatalmat alkotott.^[313]

Immár csaknem húsz tucatnyi zászló lobog az ENSZ székházának New York-i bejárata előtt, büszkén jelezve a független államok létét. S mivel a hirdetők is felismerték a szél lengette lobogók ingyenes dinamikus reklámértéket - s ma már minden valamirevaló cégnek saját zászlaja van -, nemsokára az új zászlók kitalálásához használt szín- és mezőfelosztási kombinációk is kimerülnek. Felvetődik a kérdés: a zászlók képviselte mámorító szimbolikán túl mire szolgál ma a népek, nemzetek deklarált állami függetlensége? Mi a realitása egy néhány ezer bennszülöttet felölelő állam önállóságának akkor, amikor egyrészt páratlan haderejével az angol-amerikai Egyesült Államok majdnem egyedül képes ellenőrzése alatt tartani a világ vizeit, légterét, sőt az űrt is, másrészt a felvilágosult tőkés abszolutizmus nevében felhatalmazva érzi magát a világközjó meghatározására és valóra váltására, harmadrészt a különböző nemzetközi szereplők önálló érdek-meghatározásának elmosása, összemosása vagy a vállalkozások nyakló nélküli, világméretű fúziói révén a transznacionális konglomerátumok még az Egyesült Államok költségvetését is meghaladó pénzügyi erőforrások felett rendelkezik?^[314]

A világrend szempontjából azonban szükség van arra, hogy a világon minden geopolitikailag elkülöníthető emberközösség, ország nemzetközi szintű felelősségvállalása és érdekképviselete félreérthetetlenül meg legyen határozva. A nemzetközi közjog a felségjog nevében ezzel az érdekképviselettel és felelősségvállalással ruházza fel a független államokat, míg csak egy ország - részben vagy teljesen - önszántából, szerződésileg le nem mond erről más szupranacionális hatóság(ok) javára, mint azt az EU államai teszik.

E pontosításra manapság azért van szükség, mert az elszaporodó stratégiai think-tankok - többnyire akaratlanul, de nemritkán szántszándékkal is - elhanyagolják azt a kérdést, hogy milyen szintű és fajtájú (nemzetközi, nemzeti) közérdek megvalósítása szempontjából osztanak tanácsot, s azt is zárójelben hagyják, hogy melyik nemzetközileg elismert szerv(ezet) (állam, NATO, EBESZ, ENSZ) milyen közérdek meghatározására, képviseletére vagy a nevében való cselekvésre jogosult.

A globális nemzetközi közérdeket és a méltányos világbékét az egyes nemzetek saját (köz)érdekeik szerint különbözőképpen határozhatják meg. S még ha az Egyesült Államok - bizonyos amerikai eredetű konglomerátumokkal vállvetve - számos államra széleskörűen és messzemenően rá is tudja erőltetni az elképzeléseit (a "nemzetközi közjó" fogalmát) és az akaratát, ez nem jelenti azt, hogy közérdek-meghatározása a világ egyetemesen elismert közérdeke volna, míg azt a nemzetközi társadalom legalább az ENSZ által formálisan jóvá nem hagyja.

Az egyetemes közérdeket mint a világbékét és a kölcsönös biztonságot kutató stratégiának eleve világosan meg kell különböztetnie a különféle szintű közérdekeket. Nevezetesen azt, hogyan fejezi ki az egyetemes közérdeket az ENSZ közgyűlése és végrehajtó szerve, a Biztonsági Tanács, hogyan fejezi ki a nyugati civilizáció államainak érdekeit az EBESZ, az észak-atlantiakét a NATO, a (nyugat-)európaiakét az Európai Unió, továbbá a világméretű vezérszerepre (leadershipre) törekvő Egyesült Államok a maga érdekeit, s Izrael vagy a Kárpát-medence legnépesebb nemzete, a magyar is a magáéit. Minden államnak kötelessége, hogy az ország színe előtt meghatározza nemzete közérdekét. Ezek a megnyilatkozások azonban nincsenek feltétlenül összhangban egymással.

Az ENSZ mint egyetlen univerzális politikai világszervezet alapokmányának első cikkelyében a béke és a nemzetközi biztonság fenntartását határozta meg célként. Számára a világméretű közbiztonság azt jelenti: egyetlen állam sem teszi ki magát annak, hogy érdekkülönbözés esetén a másik fél erőfitogtatással rákényszeríthesse álláspontját. Mivel pedig a kultúrák és a történelmi helyzetfelismerések szerint az egyetemes közjó is eltérő elképzelésekben ölthet formát a különböző államokban, az "egyesült nemzetek" nemzetközi közjogi egyenlősége alapján az egyetemes érvényű közérdek mindenkori meghatározása az álláspontok egyezetését, az összes állam aktív vagy többé-kevésbé passzív beleegyezését tételezi fel.

Szemben áll az államok e közjogi egyenlőségével az amerikai leadershipnek a jótékony hegemóniáról szóló homályos ideológiája, amelyet a Yale Egyetem jogtanárnője, Lea Bilmayer már 1994-ben, nem sokkal a Szovjetunió összeomlása után tankönyvbe foglalt American Hegemony, Political Morality on a One-Superpower World címmel. Az angol-amerikai Egyesült Államok törekvéseinek "alkotmányos" beolvasztása valamiféle globális világszellem állítólag magától értődő közjavának a fogalmába hallgatólagosan hegemonikus érdekeket szolgál. A mindenkori hatalmi túlsúlyban levő fél hajlamos - a nemzetközi elbírálású igazságosságot és méltányosságot félretéve - olyan "stabilitási" fogalommá szűkíteni a világbékét, amely a kész helyzeteknek (például a nemzetközileg jogtalan megszállásoknak) a gyengébb fél által való elfogad(tat)ását jelenti. A gyengébb felet egyszerűen "pacifikálni" kell. A Szovjetunió is ilyen alapon igyekezett a Helsinki Egyezmény által elfogadtatni a Nyugattal a kelet-európai országok brutális megszállását. S a jelenleg hadászati fölényben levő Izrael az ENSZ-határozatok ellenére szintén így szeretné elfogadtatni a gyenge és kiszolgáltatott palesztin néppel 1967. évi - stratégiailag és vízgazdaságilag is fontos - hódításainak javarészét (a palesztin száműzöttek helyébe pedig a zsidó telepeseket elhelyezni).

A béke így a nemzetközi szerződések és az ENSZ-határozatok betartásától függetlenül fait accompli, kész helyzet, olyan fegyvernyugvási állapot lesz, amelybe - legalábbis pillanatnyilag - a gyengébb félnek bele kell nyugodnia. Ez a békefogalom annyit jelent, hogy bár a nemzetközileg elismert határozatokban és szerződésekben rögzített jogi helyzettől a valóság valamelyik fél hátrányára önkényesen és nagymértékben eltér, a károsult csak az egyenlőtlen felek között többnyire hasztalan tárgyalásos meggyőzéssel változtathat a helyzeten.

Az Egyesült Államok például elismerte Kína egységét és oszthatatlanságát, ugyanakkor minden eszközzel azon van, hogy Tajvan ne kerüljön Kína tényleges fennhatósága alá, s hogy Kína ne "erőltethesse" az egyesülést. E politikát ideológiailag úgy tálalják majd, hogy meg kell védeni a "demokratikus Tajvant" a kínai diktatúrától, bár köztudomású, hogy e burkolt amerikai szeparatista hatalmi politikát már akkor is alkalmazták, amikor Formosán nem voltak demokratikus választások, csak Kuomintang-féle tekintélyuralom.

Az erőszak egyoldalú alkalmazása az egyeduralkodó kizárólagos előjoga. Az Egyesült Államok által a köztudatba bedobott, hollywoodi stílusú, bombasztikus, propagandisztikus, nemzetközi jogilag értelmezhetetlen zsivány- vagy csibészállam ("rogue country") is a hegemonikus retorika egyik fogaskereke, amely által az Egyesült Államok a vezető szerepét el nem fogadó és világképét nem követő, de nemzetközileg elismert államokat igyekszik közjogilag "diszkvalifikálni". Annál is inkább, mert nem az ENSZ, hanem egyenest az Egyesült Államok kormánya és kongresszusa tartja fenn magának azt a jogot, hogy pillanatnyi politikai érdekei szerint megbélyegezzen vagy felmentsen bizonyos országokat. (Mi sem mutatja jobban e besorolás önkényességét, mint az, hogy az ENSZ-határozatok ellenére Izrael által bekebelezett Golán-fennsíkot visszakövetelő Szíria ideiglenesen kikerült a megbélyegzettek közül, amikor hajlandó volt részt venni az Egyesült Államok vezette iraki hadjáratban. Mivel azonban 2002-2003-ban mint a BT tagja a második hadjárat ellen foglalt állást, az USA újra a "szabadon lerohanható zsiványállamok" listájára tette.)

Madeleine Albright, Clinton-elnök külügyminisztere az általa kieszelt fenti kifejezést 2000 júniusában states of concernre halványította. Ez a megjelölés olyan rakoncátlan, zabolátlan államokra utal, amelyek nyugtalanítják az amerikai kormányt, mert nem követik kívánságait, nem fogadják el ukázait, nem nyitják meg határaikat hadserege (és tegyük hozzá: a CIA és az FBI ügynökei) előtt, hanem makacskodnak. S ha fenyegetve érzik magukat, még arra is vetemednek, hogy hasonló tömegpusztító fegyvereket szerezzenek be, mint amilyeneket a szuperhatalom birtokol.

Bush elnök aztán teljes fényében visszaállította a zsiványállam kifejezést. Egy ENSZ-szóvivője, Mary Ellen Countryman 2001 márciusában még "pontosította" is: "Az elnök meg van győződve arról, hogy e kifejezés jelent valamit. A népeknek elég világos, hogy mit."

Megállapítható, hogy a történelem világuralomra törő hódítói - még Napóleon és Hitler is - végső soron békét akartak: hódításaik békés, háborítatlan élvezetét. A hegemonikus világbéke fogalmának azonban elmaradhatatlan jellemzője, hogy a nemzetközi közbiztonság nem viszonossági alapon értendő. Az Egyesült Államok haderőinek és szövetségeseiknek, még ha más államok felségvizein, légterében vagy területén is kalandoznak is (legyen az a Líbiai-öböl, a Dominikai Köztársaság, Granada vagy Panama), sértetlenség jár, míg a többi államnak az Egyesült Államoktól függetlenül fegyverbeszerzése vagy -viselése és katonai együttműködése megengedhetetlen konfliktus-szításnak számít, amelynek csírájában, ha kell, megelőző támadással is, elejét kell venni. (Az Egyesült Államok által hangoztatott "aki nincs velünk, az ellenünk" elvet a magyarság jól ismeri az 1956-os szabadságharc előtti totalitárius időkből.)

Azok a független államok viszont, amelyek nem vetették alá magukat az Egyesült Államok meghatározta egyetemes közérdeknek, olyan állapotot értenek az országok kölcsönös biztonságán, amelyben békéjük nem az Egyesült Államok szándékainak és jóakaratának függvénye, hanem ha fenyegetve érzik magukat, önvédelmi joguk akár a szuperhatalom beavatkozásával szemben is érvényesíthető. Ez elsősorban az eurázsiai nagyhatalmakra, többek között Oroszországra vonatkozik, továbbá a Biztonsági Tanács másik állandó tagjára, a Kínai Népköztársaságra, egy másik civilizációs államra, Indiára, valamint a milliárdos összlakosságú Iszlám Konferencia Szervezetének országaira is, amelyeket kirekesztettek a világ nagyhatalmi alkudozásaiból, s az "olajfejés"-től függetlenül, ha nem is zsiványállamokként, de páriaként kezelik őket. A Biztonsági Tanácsban vétójoggal nem rendelkező független államok nemzetközi közjogilag garantált függetlenségének a hegemonikus szuperhatalom és csatlósai által való semmibevétele meghiúsít minden olyan béketörekvést, amely a civilizációk közötti egyenlőség elvére épül.

Mint nemzetközi rendezési elv az önálló államok léte világos képet ad arról, hogy egy államhatalom által meghatározott közjókép milyen geopolitikai egységre, területre és népességre vonatkozik, s külpolitikailag mely közérdek képviselete tartozik hatáskörébe, elsődleges felelősségeként.

A szuverén államhatalmak a történelemi korszakok és civilizációk szerint ma is különböző alkotmányos legitimitási folyamatok eredői. Még a magukat demokratikusnak valló államok is nagyon eltérően értelmezik a népuralom gyakorlását.^[315] Míg Svájcban a szavazópolgárokból álló népnek van szuverenitása, addig az Egyesült Királyság íratlan alkotmánya szerint a képviselőháznak.

Az 1958. évi francia alkotmány 3. cikkelye szerint a nemzeti szuverenitás a népé. A függetlenségüket meg- vagy visszaszerző államok alapítói az (új) alkotmányozás révén mindenütt kiváltságos - gyakran karizmatikus - legitimációhoz jutottak. Ezt a személyhez kötött kiváltságot Fidel Castro, De Gaulle, Nkrumah, Mandela vagy Mugabe utódja már aligha örökli.

Ha áttekintjük a ma nemzetközileg függetlennek elismert államok legitimitását, nélkülözhetetlennek látszik, hogy az államhatalomnak az egész országban való tartós - aránylag békés - gyakorlását elfogadják a polgárok. S minimális kritérium, hogy ne legyenek lázongások, felkelések és a közéletet huzamos ideig megbénító általános sztrájkok. Michael Schudson könyvében^[316] megcáfolta azt a feltevést, hogy a modern amerikai demokráciában a civil szervezetek révén maga az informed citizen uralkodna és döntene közügyekben. Az állampolgár befolyása legfeljebb a tiltakozási-ellenőrzési jogra szorítkozik, ezért írt a szerző monitorial citizenről. Valóban, az ENSZ-országokban a lakosságnak az államhatalmat meg nem buktató, alapjában passzív és tartós elfogadása a kormányok elismertségének közös legitimitási alapja.

Akármilyen legitimitásra épül is a léte, egy nemzet csak önálló, erőforrásaival szabadon rendelkező államban maradhat fenn.^[317] A két ország "nyergén" ülő baszk vagy kurd nép hiába fogalmazza meg nemzeti érdekeit, ha erőforrásainak felhasználásáról nem dönthet szabadon. Egy független ország saját közérdekrendszerének megfogalmazása viszont akkor is elengedhetetlen és hasznos, ha szerény forrásai miatt céljait egyedül nem tudja elérni. Ez esetleg más országokkal való összezárkózásra késztetheti, de ha egyoldalúan, beleszólási jog nélkül feladja erőforrásait és eszköztárát más államok vagy nemzetközi hatóságok javára, az végzetes következményekkel jár.

Világítsuk meg mondanivalónkat Ecuador példájával, amelynek esetében függetlensége szétmorzsolódásának vagyunk tanúi. A pénzverés és -kibocsátás néhány évszázada a közhatóság privilégiuma, mennyisége, fedezete és nemzetközi forgalmazása az állam pénzügyi politikáján keresztül a gazdasági élet fontos szabályozója. Mármost ha egy állam - akár külföldi nyomásra, akár rövid távú előnyökért - feltétel nélkül lemond erről, gazdasági kiszolgáltatottsága óhatatlanul fokozódik. Amióta az Egyesült Államok úgy érzi, hogy az euró veszélyezteti a dollár nemzetközi befolyását, arra ösztönzi a dél-amerikai államokat, hogy mondjanak le nemzeti pénznemükről a dollár javára. Ecuador 2000-ben már át is tért az amerikai dollárra, s feltehetőleg Salvador követi majd. Ezek az államok azonban a jövőben sem lesznek semmiféle befolyással a dollárkibocsátásra.^[318]

Kiegészíti az Egyesült Államok eme politikai képét, hogy az amerikai légierő Forward Operating Locationnek elkeresztelt bázist létesített az ecuadori Mantában, amely - a kisebb salvadori, valamint az Aruba- és a Curaçao-szigeteki bázissal együtt - Kolumbia légterét is ellenőrzi. Ez tulajdonképpen a kiürített panamai Howard-bázist helyettesíti, ugyanakkor Peru és Bolívia légterének AWACS-szal való felügyeletét is szolgálja. (Akárcsak a taszári bázis, amely titokban az ukrán légteret is ellenőrzi, - mint azt már a Boross-kormány akkoriban felismerte, - s amely eredeti balkáni békefenntartó rendeltetésén messze túllépve 2002-ben az Irak ellenes amerikai invázió számára képzett ki diverzánsokat.) Külön politikai éle az ecuadori ügyletnek, hogy a szerződést a volt elnök, Jamil Mahuad írta alá, aki hazájából hatalmi visszaélés vádja elől éppen az Egyesült Államokba menekült. A szomszédai iránti semlegességéről ismert, független Ecuador az Egyesült Államok kolumbiai beavatkozása folytán belekeveredhet szomszédja konfliktusába, így az ország megtorlás célpontja lehet. Egyébként az Egyesült Államok - új, furfangosabb fellépésének szellemében - még bért sem fizet az ecuadori nemzeti terület használatáért.^[319]

A dollárosítási törekvéseket látva mármost hogyan értelmezhető a nemzeti érdekvédelem szempontjából az, hogy jelentős európai országok lemondanak nemzeti pénznemükről az euró javára? Alapvető mozzanat, hogy az euró nem tereli valamiféle márkazónába ezeket az államokat, hanem új pénznem jön létre, amelynek politikájába az összes részvevő államnak beleszólása van.^[320]

Általában az euró-zónához és az Európai Unió intézményeihez hasonlóan zajlik a katonai együttműködés az észak-atlanti államok között, ugyanis a NATO-határozatok egyöntetű döntést követelnek (az Egyesült Államokat ez sokszor türelmetlenné is teszi, és a NATO megkerülésére készteti, amelyet csatlós-koalíciók képzésével ér el), vagyis minden tagállam vétójogot élvez. Az már más lapra tartozik, hogy a résztvevő független államok operatív szinten mennyire tudják ténylegesen érvényesíteni a jogaikat, ha egyetlen partner, az Egyesült Államok jóval erősebb, mint a többi - legalábbis addig, amíg politikailag az EU csak embrionális állapotban létezik. Elgondolkodtató, hogy a NATO főparancsnoka kivétel nélkül mindig amerikai tábornok - ahogyan a Varsói Szerződésben mindig szovjet volt. Az önállóságát óvó Franciaország, mivel még a földközi-tengeri déli parancsnokságot sem adták át francia vagy európai admirálisnak, a mai napig sem rendelte erőit állandó jelleggel a NATO operatív parancsnoksága alá.

Struccpolitika volna azt képzelni, hogy az önálló államok listáján szereplő országok egyenlő mértékben és azonos feltételekkel élvezhetik tényleges függetlenségüket. Elsősorban a NATO leggazdagabb országa, az Egyesült Államok tudja nyers katonai erőfölényével és gazdasági befolyásával számos államra ráerőltetni magasabb rendűnek, globálisabbnak tartott érdekeit kifejező akaratát, még az érintett országok kárára is. Ezenkívül a mai termelési-elosztási feltételek közepette az országok java része rá van utalva a másokkal való több-kevesebb munkamegosztásra.^[321] Hibás lenne viszont ebből kiindulva arra a következtetésre jutni, hogy a független országok választási lehetőség nélkül ki vannak szolgáltatva az Egyesült Államok vezette globalizációnak, vagyis önállóságuk gyakorlása eleve illuzórikus öngyilkos politika. (Még az olyan törpehercegségeknek is, mint Luxemburg, amely éppen függetlensége révén a világ nyolcadik pénzügyi "hatalma", van némi mozgási szabadságuk.) Mint azt az előző tanulmányban bővebben kifejtettük, a globalista ideológusok az egész világnak a transznacionalista konglomerátumok által való "angol-amerikai magánosításán" és a nemzetgazdaságokat felügyelő államhatalmak elsorvasztásán munkálkodnak. A genfi székhelyű Kereskedelmi Világszervezet, a WTO továbbfejlesztéséről szóló vitából kiderül, hogy az elvben minden területre kiterjesztendő, határtalan szabad kereskedelem angolszász apostolai főleg más államok szórakoztatóipari, média- és pénzügyi piacait akarják egyoldalúan meghódítani, ugyanakkor mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szegényebb országok könnyűipari és mezőgazdasági termékei ne léphessenek be korlátlanul az angol-amerikai piacra.^[322]

Alig van olyan terület, ahol a kontrér^[323], a csak a két szélső esetet figyelembe vevő manicheus szofisztika annyi kárt okoz, mint a világgazdaság-elméletben. Ott ugyanis a globalizáció prófétái azt hirdetik, hogy semmilyen ország számára sincs más megoldás, mint a biztos elszegényedést jelentő (Enver Hodzsa-féle), gazdaságilag önellátó elszigetelődés vagy az exportot erőltető, a kozmopolita világgazdaságba való teljes beolvadás.

A WTO körüli aktuális nemzetközi munkamegosztási vitából kiderül, hogy egyrészt a határtalan világpiaci globalizáción kívül vannak regionális utak-módok is a munka- és piacmegosztásra, s ezek jobban megőrzik az egyes civilizációk értékrendjeit és intézményeit, másrészt az eltérő nagyságú országoknak nem egyforma fokú nemzetközi együttműködésre van szükségük.

Minket elsősorban az együttműködési platformoknak az államok önállóságára tett eltérő hatása foglalkoztat. Politikai szempontból nyilvánvaló, hogy a kisebb országoknak van a legnagyobb szükségük a nemzetközi együttműködésre, de az is egyértelmű, hogy a hasonló nagyságú, egy súlycsoportba tartozó országok közötti együttműködés veszélyezteti legkevésbé az államok önállóságát és cselekvési szabadságát.

Köztudomású, hogy a minimális kockázattal hasznot kereső nemzetközi beruházok a jó közbiztonságú, egységes, nagy gazdasági tereket részesítik előnyben. Ezt mutatja az Egyesült Államok-beli nagymértékű külföldi beruházás, de ugyanez olvasható ki a Kínába tartó tőkeáramlásból is, jóllehet e civilizációs állam politikai berendezése nem emlékeztet a nyugatiakéra. Mint másutt már részletesen kifejtettük^[324], a jelenlegi világtörténelmi helyzetben mind gazdasági, mind politikai szempontból kívánatos, hogy a hasonló kultúrájú, egy civilizációhoz tartozó nemzet-államok szövetségi civilizáció-államot alkossanak, mint azt Joschka Fischer az Európai Unió számára szorgalmazza. A közös magatartásformák és törvények megkönnyítik a vállalatok tervezőmunkáját, ugyanis a kölcsönös elvárások áttekinthetők, egységesek, s nagy valószínűséggel beteljesülnek.

A kínai és az indiai az a két nép, amely már létrehozott egy egész civilizációt átfogó államot. Sem a nyugati, sem az arab-muzulmán világ nem büszkélkedhet ilyesmivel.^[325] E civilizációs államoknak minden kellékük megvan ahhoz, hogy távlati fejlődésüket a szélsőséges és földrajzilag is távoli külkereskedelmi függés kolonca nélkül valósítsák meg. Ha a politikai akarat megmarad, a gazdasági szükségesség biztosan nem fogja térdre kényszeríteni őket az angol-amerikai globalizációs uralmi akarat előtt.

Mivel a hasonló értékrend és intézményrendszer a politikai-állami összezárkózás feltétele, a ma több mint félszáz országot felölelő Iszlám Konferencia Szervezete államaiban számos kísérletet tettek - főleg - az arab országok politikai egységének megteremtésére. De a Szíriát, Egyiptomot és Líbiát érintő próbálkozások felsőbbségi törekvések miatt mind megfeneklettek.^[326] Tényleges politikai összezárkózás hiányában ezeknek az országoknak a java része ki van téve az Egyesült Államok divide et impera politikájának - hiába számlál e nemzetközi szervezet több mint egymilliárd lelket, s hiába van a világ olajtartalékának jó része az ő fennhatóságuk alatt.^[327] E kiszolgáltatottságot az Egyesült Államok módszeresen kihasználja. Mihelyt egy ország kormánya nem fogadja el az amerikaiak diktálta politikát, "zsivány- vagy terrorista ország"-ként kipellengérezik, s független állami létét "kikezdik". Így vált lehetővé, hogy az angol-amerikai koalíció arab-muzulmán országbeli katonai bázisok felhasználásával 2001-ben lerohanja Afganisztánt, 2003-ban Irakot, s most már Szíria és Irán önállóságát fenyegesse; s mindez annak ellenére következett be, hogy a Pakisztáni Iszlám Köztársaság már atomhatalom.

Az euro-atlanti, "nyugati" országok is egy civilizációt alkotnak, hasonló értékrendjük és intézményrendszerük van, de politikai-állami egységük ma is nagyon részleges, s az egységesülési folyamat akadozik. Amióta a Szovjetunió szétesett, a két német állam egyesülése ellenére Európa fél száz államból áll, pedig - mint Charles Tilly^[328] is kiemelte - 1900-ban csak húsz államot számlált. Az Európai Uniót pedig 2004-es alkotmánya ellenére sem lehet még egy (egyesült) államnak tekinteni.

Ugyanez mondható el a nyugati civilizáció másik "szárnyvidékéről", Dél-Amerikáról, amelyet Simon Bolivárnak még az Egyesült Államokhoz hasonló mértékben sem sikerült egyesíteni. (Egyébként az angol-amerikai Egyesült Államoknak sem sikerült mind a mai napig egyesülnie a nálánál kiterjedtebb Kanadával.)

A dél-amerikai regionális együttműködésnek manapság két nagy alternatívája rajzolódik ki. Az egyik a MERCOSUR, a latin kultúrájú államok együttműködése, beleértve Dél-Amerika legnagyobb államát, Brazíliát is. Ez aránylag hasonló kultúrájú országokat hoz össze, bár legnagyobb tagja éppen a portugálul beszélő Brazília, s Dél-Amerika megmaradt tizenötmillió indiánja is más-más mértékben van jelen ezekben az országokban. Ezzel szemben áll az az alternatíva, amelyet az Egyesült Államok hozott létre két gyengébb szomszédjával^[329], a főleg szintén angol (és részben francia) gyarmati múltú Kanadával és a volt spanyol hódoltságú Mexikóval. Mindazonáltal nyilvánvalóan nem valamiféle többnyelvű blokkról van itt szó, hanem egy összetételében és szerkezetében angol-amerikai hegemóniájú konstrukcióról, amely még a mexikóiaknak az Egyesült Államokba való szabad beáramlását sem teszi lehetővé.

Az 1948 áprilisában Bogotában létrehozott, harmincnégy államot magában foglaló amerikai államok szervezete, az OAS 2001. áprilisi québeci konferenciáján az Egyesült Államok javaslatára elhatározta, hogy Alaszkától a Horn-fokig terjedő szabad kereskedelmi övezetet hoznak létre (ALCA). Politikailag e döntés a dél-amerikai latin államok gazdasági önállóságát, összezárkózását és az európai zóna felé való nyitását van hivatva keresztezni. E viszonyrendszer számára az USA-nak Chilével sebtében megkötött szabadkereskedelmi egyezmény lenne a példa. De a 2003-ban megválasztott Luis Inàcio da Silva (Lula) brazil és Nestor Kirchner argentín elnök világosan látják, hogy Latin-Amerika kibontakozását belső piacának, munkamegosztásának a MERCOSUR-on belüli kibontakoztatása hozza. (Modelljük az európai közös piac.)

Vessünk egy pillantást az egyes országok mozgásterére az észak-atlanti civilizációs téren belül! Nyilvánvaló, hogy hazánknak az Egyesült Államokkal és az EU-n belül Németországgal való mindennemű "kölcsönös" együttműködése az ország cselekvési szabadsága szempontjából kényesebb, s több tartózkodást és politikai elővigyázatosságot kíván, mint mondjuk Ausztriával vagy Svájccal. A különböző súlycsoportba tartozó államok között ugyanis a viszonosság rendszerint illuzórikus. S ez nemcsak az úgynevezett kis államokra, hanem a csak viszonylag kisebb államokra is érvényes: a NATO-n belül, az Egyesült Államok viszonylatában pedig olyan "nagyhatalmak"-ra is, mint Franciaország és Németország.^[330] Az észak-atlanti szövetségen belüli elhatározási folyamatok során kiderül, hogy ezek az államok nem tartoznak többé a világhatalmak csoportjába. Lépten-nyomon kitudódik, melyik fél kezdeményezhet a siker esélyével, melyiké a végső szó, s melyik partnernek marad az a lehetősége, hogy kihátráljon és marginalizálódjon, mint Franciaország a NATO-ban. Ez az európai súlytalanság a reálpolitika vastörvényei szerint csak úgy változtatható meg, ha az európai kultúrnépek valóban egy államba zárkóznak össze, mint az indiai és a kínai régiók tették.

A nemzetközi közjog szempontjából minden független államnak joga van a biztonságra. Az egyenlőség elve alapján a nemzetközi közbiztonság kölcsönösséget jelent. Ha konfliktus alakul ki, ma nincs más olyan nemzetközi szervezet az ENSZ-en kívül, amely probléma esetén úgy határozhatná meg az egyetemes közérdeket, hogy az a különböző kultúrkörhöz és civilizációhoz tartozó népek számára egyaránt elfogadható legyen. Nem tagadjuk, hogy az 1947-ben a szövetségesek által teremtett, azóta egyetemes világképviseletté fejlődő ENSZ-nek az egész koncepciója, működése, valamint a Biztonsági Tanács összetétele és reprezentativitása súlyos hiányosságokat mutat^[331], mégis meg kell állapítanunk, hogy jelenleg nincs jobb megoldás.

Az egyetemes nemzetközi közbiztonsághoz való jogról csak akkor beszélhetnénk, ha az ENSZ-nek meglenne az érvényesítéséhez szükséges végrehajtó ereje, beleértve a megtorló intézkedéseket is. E nélkül azonban e jog csak írott malaszt, nem tekinthető jognak a szó szoros értelmében. A Biztonsági Tanács - egyébként a "történelmi véletlen" által kiválasztott - öt állandó tagjának akarata ellenére pedig az ENSZ nem alkalmazhat megtorlást, mert e kivételes tagoknak vétójoguk van. A szervezet chartájának 10. cikkelye szerint a közgyűlés joga, hogy értelmezze az alapokmányt, sőt az is, hogy megnevezze a világ békéjét és biztonságát veszélyeztető agresszort a konkrét helyzetekben. Mindazonáltal csak a Biztonsági Tanács teremthet karhatalmat. A 39. cikkely szerint, ha egyszer az ügyet végrehajtásra a Biztonsági Tanács hatáskörébe utalták, akkor az kikerül a "törvényhozó" közgyűlés hatásköréből. A tanácsban azonban a tagállamok már nem élveznek egyenlő jogokat.^[332]

A világbéke, az egyesült nemzetek mindegyikének a biztonsághoz való joga, valamint az agressziós jogsértés következményeinek helyrehozása és megbüntetése (kar)hatalmi kérdéssé válik. Az ENSZ-nek viszont nincs állandó hadereje, s ha kell, határozatainak manu militari végrehajtásában tagállamai közreműködésére van utalva.

Éppen a végrehajtáshoz szükséges ütőképesség felajánlásával teremt magának a NATO és általa az Egyesült Államok de facto kiváltságos helyzetet. A nyugati civilizáció derékhadát képviselő, tagjait kooptáló NATO még regionálisan sem egyetemes szervezet, így még az észak-atlanti-európai konfliktusok megoldásában sem élvezhet az OSZEK-kal egyenlő nemzetközi közjogi illetékességet, nem beszélve más civilizációs geopolitikai egységek területeiről, mint például az arab-muzulmán világ, ahol beavatkozása óhatatlanul gyarmatosítói emlékeket ébreszt. Mégis, mihelyt egy fegyveres konfliktus vagy egy, a békét fenyegető helyzet beavatkozást kíván, a sürgősség ürügyén a NATO megkaparint a Biztonsági Tanácsban egy beavatkozási mandátumot, az ENSZ akarata a szöveg csűrése-csavarása révén hosszabb-rövidebb időn belül NATO akarattá válik, s alternatív végrehajtó hiányában a NATO szinte teljes cselekvési szabadsághoz jut. Sőt az 2001. szeptember 11-e indukálta angol-amerikai türelmetlenség óta az alárendeltség függvényében összetákolt (meghatározatlan létszámú) csatlós államcsoport úgynevezett Koalíciójának akaratáról van szó. Ennek első jelei voltak Irak északi (1991-től), majd déli (1992-től) területeinek az angolszász légierő által végzett (éveken keresztül tartó) mindennapos bombázásai, amellyel még a többi szövetséges sem értett egyet, de már nem volt képes megakadályozni. Aztán Iraknak ENSZ-jóváhagyása nélküli 2003. március-áprilisi lerohanása és meghatározatlan időre való megszállása. A nemzetközi közrendben az operációs kulcspozícióval, a birtokon belüliséggel való (vissza)élés olyan pandúrállamra emlékeztet, amelyben a rendőrség az igazságszolgáltató.

Az ENSZ kutyaszorítóba kerülésének és cselekvésképtelenségének másik forrása az említett vétójog. Ha a Biztonsági Tanács némely tagja simulékony csatlósait szárnya alatt tartva meg tudja is védeni őket a többi kis- és nagyhatalmi fenyegetéstől, mihelyt a támadás a tanács egyik állandó tagjától jön, a BT már nem tud fellépni, mert a vétójog miatt határozatképtelen lesz. Míg a hidegháború idején a Szovjetunió gyakorolta kényére-kedvére a vétójogot, addig ezt manapság leggyakrabban az Egyesült Államok teszi, hogy megóvja Izraelt a megszállt palesztin területek jogtalan kolonizálásával kiérdemelt ENSZ-szankcióktól.

A vétójog nemcsak bénítja a világszervezetet, hanem azt is lehetővé teszi, hogy az állandó tagok nemzeti érdekeik szerint büntetlenül beavatkozzanak a gyengébb országok belügyeibe, akár katonailag is, ha az állam nem jár a szóban forgó nagyhatalom kedvében. Míg hajdan a Szovjetunió gyakorolta ezt szívesen a Varsói Szerződés házi használatra "kidolgozott" brezsnyevi doktrínájának nevében saját csatlósaival szemben, addig a poszthidegháborús hegemonikus világban az Egyesült Államok, amely elfelejtette a vietnami és a szomáliai véres kudarcokat, teszi ezt főleg latin-amerikai "vadászterületeken", például Panamában, a Dominikai Köztársaságban vagy Nicaraguában^[333], sőt, közvetve Kubában is megpróbálta. Az angol-Amerika meghatározta rendeltetéssel képzett, meghatározatlan körvonalú, alkalmi úgynevezett Koalíciók egyre inkább valamiféle második Varsói Paktumra emlékeztetnek, különvéleményt nem tűrő csatlósokkal és fizetett zsoldos-államokkal.

Mint írtuk, a főként Izrael befolyását korlátozó önálló politikájú arab-muzulmán államok ellen a terror-veszély örve alatt következetesen folytatott megfélemlítő, sőt hódító politikát nemzetközi közjogilag megkönnyíti az a tény, hogy a Biztonsági Tanácsban az Iszlám Konferencia Szervezetének egymilliárd lelket képviselő országai egyikének sincs vétójoga.

Az új angol-Amerika tervezte globális világrendben a hegemonikus és szubjektivista - a felvilágosult abszolutizmusra emlékeztető - "Bilmayer-féle doktrína" szerint az Egyesült Államok altruista egyeduralkodó, amely az egyetemes közjót és közbiztonságot szolgálja. Valójában azonban minden államnak egyformán jogában áll saját közérdekét megfogalmazni; ám ha az nem felel meg az amerikai elképzeléseknek, akkor az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fenyegetésétől tartva éppen a NATO-val szemben kell biztonságát és önállóságát megvédenie, sőt, esetleg éppen egy obskurus és amorf angol-amerikai "Koalíció" ellen.

Ehhez egyrészt elrettentő fegyverzetet kell beszereznie, másrészt ajánlatos valamely más, a NATO-tól független állam szövetségét keresni. A Bilmayer-féle doktrína szerint az Egyesült Államoknak és szövetségeinek megkérdőjelezhetetlen egyetemes jó szándéka és morális felsőbbrendűsége alapján e lépéseket provokációként, a (nyugati) világ békéjét és jóakaratát fenyegető aktusként állítják be. Ennek az önkényes Nyugat-centrikus propagandaműhelynek a "konyháján" főzték ki a nemzetközi jogilag megemészthetetlen rogue country (zsiványállam) kifejezést is, amelynek - bár a franciák État voyouként, a németek pedig Schurkenstaatként fordították le - fogalmi definiálását az amerikai kormányzat szigorúan magának tartotta fenn. Mivel azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy az angol-amerikai Egyesült Államok a BT, a nemzetközi társadalom felhatalmazása és jóváhagyása nélkül megtámadott független országokat, ENSZ tagállamokat, a fenyegetett országok éppen az USA-t tarthatják zsiványállamnak.^[334]

A nukleáris fegyverzetek és újabban a rakétarendszerek gyarapodásának elkerülésére irányuló törekvéseknek is, sajnos, több közük van a hadászati fölény megóvásához, mint az általános leszereléshez. Az Egyesült Államok vezette Nyugat azt akarja elérni, hogy minden állam biztonsága lehetőleg a NATO-tól - pontosabban angol-Amerikától - függjön. Jóváhagyása nélkül ne legyenek önállók ezek az országok. A szövetségen kívül rekedő nagyvilág pedig egyoldalúan ki legyen szolgáltatva neki. Az atomfegyverek elterjedése elleni, eredetileg tíz évre szóló atomsorompó-szerződés azt írta elő, hogy az atomhatalmak nem adhatják tovább másoknak technológiájukat és fegyverzetüket, s ezt az időszakot saját fegyverzetük megsemmisítésének előkészítésére használják fel. Az atomhatalmak azonban nem tartották be ezt az ígéretet, sőt, olyan határidő nélküli szerződést kényszerítettek a világra, amelyben ez az ígéret már nem is szerepel, így tulajdonképpen a nukleáris fegyvereket még nem birtokló államokat "önkéntesen" lemondatják a hatékony önvédelemről és az agresszor elrettentésére való jogukról. A szerződés semmibe veszi az egyesült nemzetek közötti egyenlőséget (vagyis "amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek"). India nem is írta alá az okmányt (egyébként Izrael és ezért Egyiptom sem), s azóta megteremtette saját atomfegyverét, akárcsak - az Iszlám Konferencia Szervezetének országai közül elsőnek - Pakisztán. A szent és sérthetetlen Egyesült Államokat egyoldalúan sebezhetetlenné tevő "Star Wars-ernyő" fenyegetésével a háttérben a nyugat-európai NATO-államok hasonló szerződést akarnak előkészíteni a rakétafegyverekkel való egyenlőtlen rendelkezési jogról.

Az Egyesült Államok úgy képzeli el a világbékét és az egyetemes közbiztonságot, hogy a politikájának alárendelt csatlós és zsoldos-államokon kívül csakis politikailag és katonailag magatehetetlen, lefegyverzett, bénult eunuchállamok létezhetnek. A 2001 szeptember 11-én az Egyesült Államok területéről kiinduló szörnyű merényletek - és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által semmilyen államot meg nem nevező 1368-as elítélő határozat - ellenére megállapítható, hogy az amerikaiakat a hidegháború óta érő csapásokat e nagyhatalomnak a szárazföldjétől, partvidékétől és légterétől távoli kalandozásai okozták. "Ha a háborút keresed, meg fogod találni!" (Ch. Blocher) Az Egyesült Államok ugyanis masszív erőket állomásoztat főleg az arab-muzulmán államok területén és beltengerein, s háborítatlanul akarja berepülni légterüket. Az iszlám föld "szent területein" (Dar al Islam) tartósan állomásozó idegen haderőket az "igazhívő" lakosok provokációnak tekintik, s ellenállást keltenek bennük. Mit sem változtat ezen az, hogy formálisan a népuralmi mandátummal nem rendelkező arab monarchák engedték be őket. Az Egyesült Államok szándékosan mellőzi azt, hogy a betolakodóra, az idegen országokat megszállóra már nem érvényes a jogos önvédelem elve, amely a NATO kölcsönös segélynyújtási kötelezettségének alapja.

Az amerikai biztonsági politika a fejtetőre állított okozatiság iskolapéldája. Implicite arra a posztulátumra épül, hogy az Egyesült Államok a világbéke védelmezője és letéteményese, tehát ütőképességét feltétlenül fenn kell tartani, s minden, a hatalmát korlátozó lépés a világbékét (és a NATO alkotta "béketábort") fenyegeti. Arra viszont szemérmesen fátyol borul, hogy a jelenlegi világhelyzetben minden alapkezdeményezés majdnem kizárólag az Egyesült Államoktól indul, s a többi csak az arra adott pozitív vagy negatív reakció.

Az amerikai külpolitikát nem már eredetileg is létező, eredetileg is fenyegető ellenségek elleni védelem határozza meg, hanem a világhatalom kiterjesztésére irányuló törekvések és az így gerjesztett esetleges ellenállás kivédése. Ahogyan a hidegháborúban a bolsevista Szovjetunió (világ)hódító "küldetése" hozta létre az észak-atlanti tőkés államok szövetségét, úgy ma az Egyesült Államok világuralmával szembeni ellenállásból kovácsolódik objektív "fegyverbarátság", fegyverkereskedelem és tapasztalatcsere többek között a NATO-ból kihagyott Oroszország és Kína, sőt, a "zsiványállamként" kezelt muzulmán Irán és Észak-Korea, valamint Pakisztán közt.

Az amerikai politika fejtetőre állított logikájának két fő jellemzője van. Az egyik a hadiiparra épülő "önvédelmi" stratégiai tervezés, a másik pedig közel-keleti politikájának elferdülése.

Az amerikai politika célkitűzéseinek és eszközrendszerének kidolgozásában fontos szerep jut a think tankoknak (agytrösztöknek). Elképzeléseket és adatokat gyűjtenek, s cselekvési tanácsokat "agyalnak ki" belőlük, sőt, sokszor még a közvéleménybe is bedobják őket. Wolfgang Reinecke Lotsendienstnek (révkalauzolásnak) nevezi e szolgáltatást. Meg kell azonban állapítani, hogy már az első ilyen intézmény, az 1927-ben alapított washingtoni Brooklings Institution is a háború szülötte volt: az első világháború hadiiparát koordináló három intézmény összezárkózásából jött létre.^[335] A másik fontos intézet, a kaliforniai RAND Corporation pedig azt a feladatot vállalta, hogy a második világháborúban felhalmozódott know-howt életben tartja. A RAND-hoz tartozó Greater Middle East Studies Center szorosan együttműködik a Tel Aviv-i Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies-al és a Begin-Sadat Center for Strategic Studies-al (BESA).

A helytálló nemzeti stratégia mind céljainak, mind eszközeinek felsorolásában és meghatározásában teljességre kell, hogy törekedjen, s a lehetséges alternatívákat nem szabad elhallgatnia. Ha a nemzeti stratégia tervezésében a hadiipar, a hadfiak, tehát általában a "hadügy(minisztérium)" kezébe kerül a kezdeményezés, akkor főleg a lehetséges ellenségek keresése kerül előtérbe, s az "aki nincs velünk, az ellenünk" elv alapján a fegyverbarátságon kívül csak megsemmisítendő - vagy leszerelendő - szuverén ellenlábasok léteznek. Ezzel szemben a külügy(minisztérium)i stratégiai kutatás az ellenségeskedés megelőzésére, a lehetséges hasznos együttműködésre figyel.

A hidegháborúból jól ismert jelenlegi amerikai hadügyminiszter, Donald Rumsfeld és a hasonlóan ismert Paul Wolfowitz államtitkár - aki többek között az előzetes támadás elvének régi szószólója^[336] - évek óta készíti elő tucatnyi nagy költségvetésű tanulmánnyal azt a stratégiát, amely úgy akarja megteremteni és állandósítani Amerika korlátlan világ- és űruralmát, csorbítatlan fölényét, hogy eközben megszabaduljon minden nemzetközi szerződési elkötelezettség - mint például a Szovjetunióval 1972-ben kötött ABM-szerződés (Anti-Ballistic Treaty) - "koloncától". E politika az erőszaknak és az erőszakkal való fenyegetésnek az abszolutizmusát teremti meg, amelyben a külügyminisztériumnak mindössze ukázok és ultimátumok diplomatikus kézbesítése a feladata. E világrendben nincs helye az egyes államok önállóságát szolgáló kölcsönös biztonságérzetnek, mert az egyetemes közérdek és világbiztonság mindenkori meghatározója többé nem az ENSZ, hanem az Egyesült Államok.

Ha mármost megvizsgáljuk a világban ma uralkodó erőviszonyokat, megállapíthatjuk, hogy ez a stratégiai elképzelés nem valósítható meg sorozatos, véres erőpróbák nélkül, tehát a szemlélet nem áll messze a háborús uszítástól. Az amerikai hadiipar sem kíván feltétlenül a fegyverek kipróbálásán túlmenő, nagyobb háborúkat. Megfelel számára az, ha a hadügyminisztérium és a szövetségesek fenyegetésre szereznek be fegyvereket. A fölény szemléltető bemutatásához angol-Amerika ugyanis mindig megelégedett a nálánál kifejezetten alacsonyabb súlycsoportban lévő, izolált (nem-nukleáris) államok lerohanásával. Ez azonban nem a nemzetközi jogra épülő békepolitikát jelent, hiszen, mint említettük, ha a világ Hitler akaratát követte volna, s alárendelte volna magát a náci felsőbbrendűségnek, akkor a diktátor szívesen élvezte volna "háborítatlanul" békés világuralmát.

A 2001 szeptemberében Amerikát ért merényletsorozat különösen kapóra jött a Defense Policy Board szakértőcsoportnak, amelyet Washingtonban bizalmasan Wolfowitz cabalnak neveznek.^[337] E tizennyolc tagú csoport magában foglalja a kardcsörgetésnek a hadügy körül tömörülő fő szakavatottjait, közéjük tartozik a csoport már idézett feje, Paul Wolfowitz, továbbá Richard Perle a biztonsági tanácsadó szervezet 2003-ban visszaélés miatt visszalépett tagja, James Woolsey volt CIA-főnök, David Jeremiah admirális, Dan Quayle volt alelnök és James Schlesinger volt hadügyminiszter. A 2001. szeptember 19-20-ai krízisülésen Rumsfeld is jelen volt, a külügyminiszter szakértőit azonban meg sem hívtak, s a megbeszélés tartalmáról is alig adtak tájékoztatást. E műhelyben eszelték ki azt, hogyan lehetne a megtámadandó muzulmán országok listáját Afganisztánról idővel Izrael közel-keleti ellenlábasaira is kiterjeszteni, így többek között Irakra^[338] - s ezt a független arab országot 2003. márciusában angol-Amerika, ENSZ-jóváhagyás nélkül, le is rohanta -, majd Szíriára, Libanonra, Iránra, Líbiára és ki tudja, még melyik potenciálisan ellenlábas muzulmán államra. Az általunk többször is előre jelzett "szekularizált, isten nélküli keresztes hadjárat" körvonalai így konkretizálódnak. Ugyanis az angol-amerikai úgynevezett terrorellenes koalíció, ha nem is sújtja a már "betört, szófogadó" muzulmán országokat, de alapjában véve a muzulmán világ önállósága ellen irányul.

Senki sem vonja kétségbe, hogy manapság a világban az Egyesült Államok nem korlátlan, de első számú hatalom, amely súlyánál fogva majdnem minden országgal érintkezésbe kerül. Saját nemzeti érdekeinek felismerése komplex feladat. Annál is inkább, mert a csak részben beilleszkedő, állandóan áramló bevándorlók igyekeznek az ország politikáját saját etnikumuk és őshazájuk előnyére befolyásolni. Ez Amerika szempontjából sokszor kisebb regionális ügyeket is érint (lásd a ciprusi görög-török konfliktust). Más a helyzet azonban, ha az etnikai-vallási lobbizás az Iszlám Konferencia Szervezete országainak körébe ültetett Izrael államot illeti. Az ilyen konfliktus ugyanis 1948-1949-ben, 1956-ban, 1967-ben és 1982-ben is háborúra vezetett. A zsidó nép - diaszpórájának a nyugati világra kiterjedő szervezetei révén - az utóbbi két évtizedben olyan stratégiai pozíciókat tudott szerezni az amerikai közélet minden területén, hogy az amerikai politikában napjainkra meghatározó szerepre tett szert, s valóságos vétójoggal rendelkezik.^[339]

Az izraeli érdekek képviselete az amerikai nemzeti külpolitika mérvadójává vált. E megállapítás arra az elemzésre épül, hogy az utóbbi években az amerikai külpolitikai agenda és lépések véletlenül sem sértettek Izrael érdekeit, sőt Amerika hajlandónak bizonyul azt szövetségesei elidegenítésének és (véres) katonai beavatkozás keretében fellépő aktív áldozatvállalás árán is szolgálni. (Irak elfoglalása, Szíria és Irán fenyegetése, objektíve Izraelnek mint egyetlen, hallgatólagosan "elfogadható" regionális atomhatalomnak a közel-keleti katonai hegemóniáját biztosítja.) E politika nem rögtönzött, alkalmi politikai lobbizás eredménye, hanem szellemi műhelyek, ismert stratégiai-politikai intézmények működésére vezethető vissza. Az Irving Kristol kiadta kifejező című folyóirat, The National Interest (Nemzeti Érdek) egyik kikristályosító pontja e politikának. Lawrence F. Kaplan a felelős szerkesztő és tanácsadó testületében megtaláljuk a hadügyminisztériumban összpontosult harcias gárdát, így Paul D. Wolfowitz és Daniel Pipes személyét.^[340] Ezt egészíti ki a Weekly Standard, amelynek főszerkesztője a 83 éves Irving Kristol fia, William, aki 1997 júniusában egy Project for a New American Century elnevezésű csoportot alakított és írásaival az amerikai politikának a cionizmus felé hajló tendenciáját táplálja.

Anélkül, hogy itt hosszabb szellemtörténeti fejtegetésekbe bocsátkoznánk, megállapítható, hogy a fent körvonalazott csoport éllovasai, mint William Kristol, Paul Wolfowitz (politikai államtitkár), Abram Shulsky (a Pentagon speciális tervező hivatal főmunkatársa), Richard Perles (a Pentagon tanácsadója), Elliott Abrams (a Nemzetbiztonsági Tanács közel-keleti szakértője) és az újságíró Robert Kagan egyképpen a Platón ideáljával rokonszenvező filozófus, Leo Strauss (1899-1973) - a Studies in Platonic Philosophy (1983, Chicago UP) szerzője - tanítványi köréhez tartoznak, Wolfowitz^[341] és Shulsky nála is doktorált. (E kört egyébként a beavatott Nobel-díjas író, Saul Bellow leírja Ravelstein című novellájában.) Az 1899-ben Németországban született menekült Strauss 1944-ben lett amerikai állampolgár. Először a nácizmus menekültjeiből toborzott New York-i New School of Social Researchban tanít, majd 1949 és 1968 között a Chicagói Egyetemen politikai filozófiát ad elő. Strauss saját diákkörrel rendelkező, közkedvelt oktató. A zsidó vallásból exkommunikált Spinoza vallásosságát bíráló írásai, a Maimonides' Prophetologyval foglalkozó műve^[342] alátámasztja azt a megállapítást, hogy Strauss-t a zsidó teológia kiemelten érdekelte^[343], s e tudós-körök vonzatában tevékenykedett. Jellemzését kiegészíti az a kijelentése, hogy 17 éves kora óta a politikai cionizmus híve^[344]. Jóllehet Strauss csak egy évig volt Jeruzsálemben a Hebrew Egyetemen mint meghívott tanár, oktatói befolyásának ismerete szükséges ahhoz, hogy az 1967. évi háborút követő terjeszkedő izraeli politika meglepő amerikai támogatottságának szellemi gyökereit, háttereit megértsük.

Az amerikai politika fegyverzeti és financiális fedezete tette (és teszi) lehetővé, hogy jelenlegi miniszterelnök, Sharon tábornok megtorlás nélkül már 1981-ben bombázhatta Irakot, lerohanhatta Libanont, és azt két évtizeden keresztül részben megszállva tarthassa. Sharon eredeti szándéka a Nyugattal kötött "stratégiai fegyverbarátságra" támaszkodva az, hogy a palesztinokat Jordániába szorítsa, és így Nagy-Izrael minőségi katonai fölényével egészen Pakisztánig felügyelete alatt tartaná a muzulmán világot. A nagyrészt amerikai és kanadai diaszpóra által finanszírozott think tankok^[345] számos tanulmányban megfogalmazták, hogyan hiúsítható meg késleltetéssel a palesztin állam létrejötte^[346], hogyan ellenőrizhetők katonai eszközökkel a megszállott területek^[347], s hogyan kebelezhetők be Nagy-Izraelbe.^[348]

Az izraeli külügyminisztérium politikai tervezőcsoportjai olyan elgondolásokat is forgalomba hoztak, amelyek praktikusan Izraelnek a NATO védernyője alá helyezését latolgatják, hogy nevezetesen a NATO fedezze az 1967-es izraeli hódítást követő kolonizációt.^[349]

Izrael független állam. Kormányának joga, sőt kötelessége a nemzeti önérdek felismerése. A jelenlegi közakaratot majdnem teljességében a Sharon-kormány fejezi ki, amelyet a többség ismételten megválasztott, s amelynek politikájában, az első kormányban Simon Peresznek^[350] a kormányban való részvételével a munkáspárti ellenzék is felelősséget vállalt. A Kairóban 1994 májusában aláírt oslói megállapodás óta nem ismeretesek olyan jelentős világpolitikai erők, amelyek Izrael függetlenségét - természetesen az 1948-as, nemzetközileg elfogadott határokon belül - veszélyeztetnék. (Ezt bizonyítják az Arab Liga 2002. márciusi Bejrút-i határozatai is.) A terjeszkedési politika viszont minden államnak a saját létét is kockára teheti. Tanulmányunknak azonban nem az az elsődleges tárgya, hogy Izrael önérdekét elemezze, hanem annak vizsgálata: az amerikai diaszpóra befolyása miképp akadályozza meg az Egyesült Államokat és a Nyugatot abban, hogy saját világpolitikai érdekeit Izraelétől függetlenül, önállóan - vagyis esetleg eltérően - határozza meg. Mert a kérdés jogos: vajon az Egyesült Államoknak érdeke-e, hogy stratégiai szövetségre lépjen egy - általa - jól felfegyverzett, de vezérszerepre is törekvő, a muzulmán népek rovására terjeszkedő kis állammal, amely minden emberi számítás szerint több ellenséget szerez, mint amennyi erősítést ad? Érdemes-e egy olyan kis állammal szövetkezni, amely - jogosan - önállóan határozza meg az érdekeit képviselő politikát, annak gazdasági, politikai, katonai terheit és következményeit azonban igyekszik az Egyesült Államokra hárítani?

2001. szeptember 11. Angol-Amerika fekete szeptemberének nevezhető. A legalábbis technikailag-szervezetileg - Berlusconi és más személyiségek által - "alsóbbrendűnek" fémjelzett arab-muzulmánokból álló csoport önfeláldozó merényletsorozatot követett el az USA anyaország szívében. E magán-hadműveletnek mind a szabad vándorlást propagáló globalizmus adta lehetősége, mind indítékai (tehát) teljes egészében meglepte a nyugati szakértő-köröket. Feltételezvén, hogy az akció spiritus rectora Afganisztánban bujkál, a világ államai java részének (legalábbis hallgatólagos) beleegyezésével s az ENSZ BT-nek 1368(2001) számú határozatára hivatkozva az angol-amerikai légierő 2001 október 7-én - megtorlásként és a terrorizmus kiirtásának deklarált céljából - masszív légitámadásokat hajtott végre Afganisztán ellen, majd megszállta az országot, amelyben most már a NATO is részt vesz, első alkalommal Európám kívül.

Az 1949. évi Genfi Konvenció harmadik cikkelye szerint minden harci tevékenység esetén óvni kell a polgári lakosságot, s még kevésbé szabad azt közvetlen támadásnak kitenni. Minthogy az Amerikában elkövetett merényletsorozat nemcsak az Egyesült Államok hadügyminisztériumát, a Pentagont, hanem polgári épületeket is célba vett, súlyosan megsértette a Genfi Konvenciót. A széles körben gyászolt New York-i mészárlás méreténél fogva is Hirosimára és Nagaszakira emlékeztet. Nem hiábavaló emlékeztetni erre a fiatalabb nemzedéket: 1945. augusztus 6-án reggel negyed kilenckor az Egyesült Államok a történelemben egyedülállóan olyan bombát dobott a Enola Gayről Hirosimára, amely több százezer polgári személyt ölt meg. A pilóta sértetlenül tért vissza állomáshelyére, s jelentette a "siker"-t. Ezen felbuzdulva három nappal később az Egyesült Államok plutóniumbombát dobott a japán katolicizmus fellegvárára, Nagaszakira. Az akció több tízezer polgári áldozatot követelt. A Nemzetközi Vöröskereszt szempontjából nyilvánvaló, hogy ha egy pilóta az életét védve magasan repül^[351], így katonai célpontjait előreláthatólag gyakran eltéveszti, áldozatait nem kell szemtől szemben látnia, s még inkább, ha - mint Hirosimában és Nagaszakiban - egyenest a polgári lakosság a cél, nincs kedvezőbb erkölcsi-jogi helyzetben, mint az, aki szemtől szemben vagy másként önfeláldozó kamikáze-merényletet hajt végre.

Az Egyesült Államok 1945. évi nukleáris mészárlásának mai felhánytorgatását csak azok vélik időszerűtlennek, akik nem tudják, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt - értesülvén arról, hogy az Egyesült Államok egyre inkább "taktikai atomfegyverek" bevetését fontolgatja a nyomorgó Afganisztán ellen is - már 2001. szeptember 28-án memorandumban igyekezett eltanácsolni ettől a szuperhatalmat. Az Egyesült Államok azonban ezt figyelmeztetést, amelyet az Öböl-háború idején még szó nélkül elfogadott, 2001. október 5-én visszautasította.

De térjünk rá az alapkérdésre, a terrorizmus gyökereinek kiirtására, mint a világbéke megteremtésének feladatára! A nemzetközi társadalommal foglalkozó empirikus szociológus azonnal felismeri, hogy a terrorizmus ellen általánosságban csak üres szócsata vívható, hatékonyan harcolni nem lehet, mint ahogy semmiféle emberölésnek sem lehet elejét venni minden eszköz megsemmisítésével. (Az említett szeptemberi önfeláldozó merényletek kivitelezéséhez egyszerű vágószerszám is elég volt.) Az ETA a baszk államért harcol, a katolikus IRA Írország egyesítéséért, az albánok Nagy-Albániáért, míg a palesztinok az önrendelkezésükért, és sorolhatnánk tovább a terrorizmus nagyon is eltérő okait és céltábláit. Minthogy az egyes államoknak megvan a maguk potenciális terrorveszélyük, politikai csoportok által végrehajtott merényletek nem irthatók ki gyökereik felismerése és beismerése nélkül. Politikai indítékú merénylőnek senki sem születik, a méltánytalannak és kilátástalannak ítélt helyzet mozgósítja, készteti, veszi rá a végzetes aktusra. S a helyzet állandósulása folyamatosan feltölti, újratermeli soraikat. Míg az államok szimptomatikusan a rendőrségükkel harcolhatnak a merénylők ellen^[352], addig a terrorizmus "hétfejű sárkány", amely csak politikai eszközökkel semmisíthető, illetve előzhető meg. Az ellene indított globális világháború eleve célt téveszt vagy céltalan, hacsak nem a globális uralom kiterjesztésének ürügyéül szolgál (lásd az Egyesült Államok tartós katonai jelenlétét a Perzsa-öbölben, a volt Szovjetunió délkeleti, főleg muzulmán köztársaságaiban, illetve a Fülöp-szigeteken stb.).

Ami mármost az arab-muzulmán merényletek perspektívába helyezését illeti, elég a magyar népfelkelés és szabadságharc számára oly végzetes szuezi konfliktusig visszanyúlni, hogy lássuk, eredetileg az arab-muzulmán világ és az Egyesült Államok között egyáltalán nem volt kibékíthetetlen érdekellentét és ellenségeskedés, sőt, inkább összehangoltság. 1956-ban még elképzelhetetlen lett volna, hogy arab terroristák bárhol is amerikaiak életét veszélyeztessék. Az arab-muzulmán támadás célpontja akkor még csak Izrael volt. Az utóbbi húsz évben azonban a diaszpóra közéleti befolyásának növekedése révén megforduló amerikai politika villámhárítóként magára és az alárendelt szövetségben levő NATO-országokra vonja a terrorizmus átkát.^[353] Izrael ultramodern "túlfegyverzésé"-vel ugyanis a Nyugat - ha szóban nem is, de facto azonban tevőlegesen - hozzájárult Izrael gáttalan kolonizációs politikájához.

A keresztény világnak nincs oka arra, hogy az immár egy évezredre visszatekintő keresztes háborút egy tőle idegen ügyért akármilyen formában újraélessze. Arra sem utal semmi jel, hogy valamelyik muzulmán állam újra meg akarná hódítani Kelet-Európát vagy Spanyolországot. A keresztény hagyományú Nyugatnak, az Egyesült Államokat is beleértve, a muzulmán világgal való megbékélés és zavartalan együttműködés a legfőbb érdeke. Ez azonban csak úgy érhető el, ha a Nyugat - a diaszpóra befolyásától függetlenül - egyenrangúsági alapon párbeszédet kezd a muzulmán világrend egészével, az Iszlám Konferencia Szervezetével^[354], s valóban latba veti erejét azért, hogy minden ENSZ-határozat - beleértve a megszállt palesztin területek kiürítéséről szólót^[355] is - záros határidőn belül végre legyen hajtva.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy egyszerűen pragmatikus hatalmi megfontolásokból az Egyesült Államok vezette nyugati szövetség kiszolgáltatná a "kis, gyenge, védtelen" Izraelt a muzulmán szélsőségeseknek, hanem arról, hogy a Nyugat az Izraelnek nyújtott minden - fegyveres és más - támogatását pontos és betartandó feltételekhez kösse. S ez nemcsak nyugati, hanem a világbékét érintő egyetemes közérdek is.

Csak a Nyugat elvhű magatartása, amely betolakodás nélkül tiszteletben tartaná az arab-muzulmán civilizációs zóna önrendelkezését, volna képes arra, hogy e nemzetközi-jogi és politikai eszközöktől megfosztott, megvetett emberek és közösségeik végső elkeseredésben végrehajtott, önfeláldozó szörnytetteit "tárgytalanná tegye", és így gyökerestül kiirtsa.

II. János Pál pápa 2001. szeptember 17-én azt nyilatkozta, hogy igazságosság nélkül nincs béke. De már Izsák próféta is megírta (32, 17): "És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké."

Átmeneti állapotok olyan kivételes helyzeteket, hatalmi vákuumot teremtenek, amelyben két hegemónia között a nemzetközi hatalmi ranglétrán kívüli kisebb nemzetek (Szlovákia, Szlovénia, Moldávia stb.) is önrendelkezéshez juthatnak, vagy visszanyerhetik azt. Hazánkban az 1956-os népfelkelés készített elő ilyen helyzetet, a nyugati hatalmakat azonban a Szuezi-csatorna körüli posztkoloniális csatározás foglalta el, így a Szovjetunió hadserege demonstrálhatta: Magyarország függetlensége nem létezik. A belső problémák miatt visszahúzódó "mongol" megszállók azonban a rendszerváltozás után elhagyták hazánkat és a többi megszállt országot. Mivel e folyamat nyugati vagy más segítség és beavatkozás nélkül zajlott le, ritka lehetőség nyílt arra, hogy országunk területén 1944. márciusa óta először idegen csapatok még "ideiglenesen" se állomásozzanak. Számos európai államnak - Franciaországnak, Ausztriának, Svédországnak, Svájcnak, sőt Csehországnak, Szlovákiának, Lengyelországnak, Észtországnak vagy Szlovéniának - a területén még a hidegháború maradványaként sem állomásoznak idegen csapatok, sem idegen katonai támaszpontok sincsenek. Tudvalevő, hogy 1956-ban hazánk a semlegesség elérésére törekedett. A nyolcvanas években viszont a befolyásos politikusok közül elsőnek a szovjetbarát külügyminiszter, a későbbi kormányfő Horn Gyula vetette fel, hogy hazánk az észak-atlanti katonai szövetség, a NATO tagja legyen.

Mielőtt azonban 1999 márciusában hazánk NATO-tag lett, Jugoszláviának a még ma is rendezetlen szétesési folyamata válsághelyzetet teremtett. (Gondoljunk csak Montenegróra és Koszovóra.) Hazánkat e válság azonban közvetlenül, katonailag nem fenyegette, csak a vajdasági magyarság fokozatos jogfosztása és a szerb menekültáradat általi kiszorítása érintett magyar érdekeket. E helyzet orvoslására a magyar kormánynak semmilyen hathatós eszköze sem volt. Ilyen körülmények között érte hazánk első posztbolsevista kormányát 1995. novemberében az a kérés, hogy a Jugoszláviára vonatkozó Dayton-i megállapodások betartását Bosznia és Hercegovina felett az amerikai hadsereg felderítő légierői ellenőrizzék magyarországi bázisról. A kormány a földrajzi fekvésre hivatkozó amerikaiaknak megengedte, hogy Foktó, Sármellék és Kiskunlacháza helyett a magyar légierőnek a legtöbb repülőtípus befogadására képes, 1929 óta létező taszári Kapos légikikötője "ideiglenesen" amerikai ellenőrzés alá kerüljön És ott mindjárt 25 000 amerikai állomásozzon, mint az a szovjet megszállás idején is megtörtént. A sürgősség és az ideiglenesség ürügyén tehát kész helyzet teremtődött. Jóllehet az "ideiglenes állomásozás" fél évszázados logikáját egyetlen ország sem ismerte jobban, mint Magyarország, hazánk olyan szerződést írt alá, amely szerint a nálunk levő amerikai támaszpont operatív működése teljes mértékben amerikai parancsokat követ, sőt, biztonsága kedvéért az amerikai katonai rendőrség a támaszponton kívül is ellenőrző tevékenységet fejthet ki. Nem szerepel azonban e részben titkos megállapodásban semmi olyan célmegállapítás, amely szerint ez a jelenlét a délvidéki magyar kisebbség védelmét szolgálná. A magyar felet az ország területéről kiinduló amerikai megfigyelői és más tevékenységekről csak tájékoztatják, s - ma divatos kifejezéssel - vele szabadon konzultálnak. Az ideiglenesség nehézségi ereje révén azonban az amerikai sátor-tábor kőépítményekké szilárdult, s ezen öncélú amerikai beruházás állandósítási követelés (mellék)érve^[356] is lett. A boszniai feladat megszűnése óta aztán lassan újabb feladatkörök jelentek meg. Először Koszovóra terjeszkedett ki, majd 2003 februárjában már a magyar kormány és közvélemény által ismeretlen számú és rendeltetésű arab diverzánsokat képeztek ki iraki bevetésre, akiket kivételes esetben a Ferihegyi repülőtérről az amerikai titkosszolgálat emberei vihettek le Taszárra^[357]. A magyar hadsereg kaposi bázisa gyakorlatilag szabad rendeltetésű amerikai enkláve, mert a taszári támaszpont, akárcsak az Egyesült Államok dél-amerikai bázisai, politikai, katonai és gazdasági területenkívüliséget élvez. Természetesen nem azt fájlaljuk, hogy néhány négyzetkilométernyi, fallal körülvett terület felett nem gyakorolhatjuk nemzeti szuverenitásunkat, hanem azt, hogy itt nem valamiféle szabad kikötőről, hanem katonai bázisról van szó, ahonnan az Egyesült Államok az általa kiválasztott országok ellen hadműveleteket vezethet, magyar érdekképviselet nélkül, mint azt a nyitott célpontú, terrorizmus elleni hadjárat szemléletesen példázza. Az amerikai kabinet - mint minden más öneszmélettel rendelkező kormány - tudja, hogy történelmi és geopolitikai okokból a magyar és az amerikai érdekek csak hasonlók, de nem mindenben megegyezők és egybevágók, ezért is ragaszkodnak ahhoz, hogy a támaszpont működésének ügyében - jóllehet hazánk területén van - még beleszólási vagy vétójogunk se legyen. Elhangzott az az érv, ha esetleg majd további közel-keleti muzulmán országok ellen mint Szíria vagy Irán gyors támadást indítana innen Amerika, a lehetséges ellencsapásoktól (merényletek, olajszállítási bojkott stb.) az Egyesült Államok meg tud védeni minket. A valódi politikai kérdés azonban egészen más: szüksége van-e hazánknak effajta védelemre? Védelemre olyan államokkal szemben, amelyek eredetileg nem is ellenségek, legalábbis nem a mi ellenségeink? Országunknak ugyanis nem érdeke, hogy az angol-amerikai légierő az ENSZ, sőt a NATO jóváhagyása nélkül, tetszése szerinti arab-muzulmán országokat bombázzon, támadjon meg, s a támadásokért aztán hazánk magára vonja Amerika ellenségeinek haragját, miközben a kárpát-medencei magyar kisebbségek problémáinak megoldásáért az Egyesült Államok nem kockáztatna még annyi közkatonát sem, mint amennyit Nagy-Albánia terroristáiért áldozott.

Magyarországnak elsődleges gazdasági érdeke sem fűződik ahhoz, hogy a taszári amerikai katonai enkláve fennmaradjon, s még kevésbé ahhoz, hogy az "új Európa" kifejezéssel behízelgő amerikai hadügyminisztérium a volt varsói szerződésbeli államok csatlós-kultúráját méltányolva Németországból további egységeket telepítsen esetleg kis hazánk területére. Látván még a NATO-tól is elszabadult újabb amerikai kalandor-politikát - s főleg annak arab-muzulmán-ellenes agresszív közel-keleti élét - az ország függetlensége szempontjából kifejezett politikai érdeke ennek az ideiglenes bázisnak a diplomatikus leépítése. (Ebben talán majd a földrajzi helyzetünk segít, mivel az amerikai arab-muzulmán-ellenes hadjáratok számára a törökországi bázisokat kiegészítő vagy éppen helyettesítő, kiépülő romániai Konstanza-i és bulgáriai Burgasz-i támaszpont kedvezőbb helyzetet teremt.) Ha Magyarország nem akarja a nemzetközi porondon újra eljátszani "a leghűbb csatlós" vagy "a legjobb tanítvány" szerepét, akkor fel kell ismernie, hogy idegen csapatok állandó állomásoztatása nem elsősorban gazdasági, még csak nem is katonai, hanem alapvető (kül)politikai kérdés, amely súlyos következményeket von maga után, és az önálló döntésről való részleges lemondást implikálja. Hiba lenne ugyanis struccpolitikát követnünk: gondolván, hogyha hazánknak nincs beleszólása a támaszpont működésébe, akkor nemzetközileg nem felelős azokért az akciókért, amelyekben a taszári amerikai haderő részt vesz.

Az a "megnyugtató" érv is csak nagyon részlegesen igaz, hogy az amerikai hadsereg nem avatkozik be belügyekbe, s ereje folytán a befogadó ország semmilyen ellencsapásnak sincs kitéve. Ma már közismert, hogy az Egyesült Államok kiválasztotta muzulmán ellenfél megtorlásként az ellenállás számos formájával sújthatja a barátságtalannak ítélt, támaszpontot befogadó államot. Nemcsak az ország településeit fenyegetheti, hanem külképviseleteit, sőt egyszerű polgárait is, megtorló akciókkal vagy más természetű ellenlépésekkel, például előnytelen gazdasági megkülönböztetéssel.

A belekeveredés logikája hozza magával, hogy mihelyt a támaszpontot befogadó ország nem saját politikai érdekeit követi, amerikai vendégei révén ellenségeket szerez, s az átszármazó veszélyeztetettség miatt az Egyesült Államok védelmi segítségét kéri, s az tovább növeli függőségét. Hazánknak, sajnos, régi hagyományai vannak abban, milyen az, amikor egy ország megszenvedi ennek az áldatlan állapotnak a következményeit.

Irak 2003-as, világszerte nagyon népszerűtlen angol-amerikai megtámadása és megszállása zavarba hozta a magyar külpolitikát, mert a Medgyessy-kormány az USA-nak legjobban tetsző, volt szovjet csatlós szerepében szeret tündököltetni. A tartózkodó francia-német álláspontot kritikus időpontban - pár héttel az Irak-ellenes Blitzkrieg kirobbantása előtt - a Wall Street Journal hasábjain a miniszterelnök "magánnyilatkozatban" hátba támadta. Majd az angol-amerikai koalícióhoz fűződő ködösített viszony részeként a magyar országgyűlés 2003. június 3-i egyhangú határozata értelmében hazánk mint segédcsapat részt vesz lengyel parancsnokság alatt Irak angol-amerikai katonai megszállásában, jóllehet ezt a részvételi lehetőséget a felkért több mint 70 ország java része visszautasította (így jellemzően az összes muzulmán állam is). Az ENSZ 1483(2003)-as határozata ugyanis nem kéri fel erre a nemzetközi társadalmat. Nyilvánvalóan az amerikai kormány jól tudja, hogy Lengyelország és a többi volt varsói paktumbeli ország sem gazdaságilag, sem katonailag nem tudja helyettesíteni Németországot és Franciaországot az iraki arab gerilla-ellenes harcban, legfeljebb csak mint olcsó ágyútöltelék. A lengyel parancsnokság alatti posztkoloniális akciójában való katonai részvétel hálátlan és dicstelen feladat. Ugyanis a tagállamok nemzetközi vélemény- és célegyeztetésen alapuló ENSZ-nek és NATO-nak az angol-amerikai úgynevezett koalíció^[358] által való megkerülése éppen azt jelenti, hogy önérdek-kifejezésről és főleg -érvényesítésről eleve lemondó csatlós (s a szegényebb országok részéről éppen zsoldos) szokásokkal rendelkező államok képezik az USA megálmodta "új Európát", amely vészesen hasonlít a jó öreg varsói paktumra. Mivel hazánk az EU-nak nemcsak szövetségese, hanem része, ha már Einzelgang helyett "bölcs", megfontolt politikai szerénységről akar tanúságot tenni, a nagyobb európai kontinentális állomokkal való egyetértés elsődlegesebb, mint éppen velük szemben az USA ukázainak követése.

Magyarországot semmilyen állam nem fenyegeti katonailag, a Kárpát-medencei magyar kisebbségek jogfosztottságát pedig úgysem lenne képes katonai eszközökkel rendezni. Ilyen helyzetben - amíg a főváros kénytelen kimustrált német villamosokat vásárolni - sem a költséges újrafegyverkezés nem elsődleges magyar érdek, sem az akaratunkon kívüli ellenségeskedésbe vagy hadműveletbe bonyolódás. A NATO-ba való belépés sem volt egymagában szükséges, csak az Európai Unióhoz való csatlakozást siettető lépésként látszott hasznosnak. Ma a déli szárnyba besorolt hazánk NATO-tagságának hasznossága is szkeptikusabb megvilágításba került, hiszen a Jugoszlávia megtámadása óta vérszemet kapó NATO-nak az esetleges Európán kívüli bevetése nem önvédelmet, hanem agresszivitást sugall, akármilyen nemes retorikával hozzák is majd forgalomba e beavatkozásokat a közvélemény számára.

Érvényesíthetők-e egyáltalán érdekeink a NATO-n belül? Tanácsában jogilag vétójogunk van, mégis a szövetség jugoszláviai beavatkozásának eredménye a magyar érdekek szempontból leverő, hiszen a vajdasági magyaroknak a koszovói albánokéhoz hasonló - visszatérési és autonómiai - jogaiért nagy befolyású "szövetségeink" eddig alig tettek hathatós lépéseket. (A Vajdaság ma sem nyerte vissza autonómiáját, és nem rendelkezik az ENSZ-protektorátusú Koszovóhoz hasonló önkormányzattal, amely a magyar nyelv nyilvános és közéleti "körkörös" használatát biztosítaná.) Ami a kisebbségi jogok elvi védelmét illeti, még a Koszovóból elüldözött helyi szerb kisebbség jogait sem védték meg hatékonyan, hiába minősítette fennkölten egy politikusunk a NATO-akciót a világtörténelem első erkölcsi okokból indított háborújának.

Magyarországnak ma az tehát az általános külpolitikai érdeke, hogy (a) elhárítsa a nemzetidegen konfliktusokba való belekeveredés veszélyét (beleértve a Földközi-tenger délkeleti részét és a Balkánt is), hogy (b) az EU-ban tudatosan és következetesen érvényesítse gazdasági érdekeit, s hogy (c) fenntartsa a Kárpát-medencei magyar nyelvterületeket.

Mint kifejtettük, egyetemes közérdek, amerikai érdek, izraeli, albán vagy magyar külpolitikai érdek között nincs eleve azonosság, legfeljebb több-kevesebb hasonlóság. Még ha hazánk az Európai Unióhoz és a - Magyarország belépésekor még valóban kizárólag az észak-atlanti zónában működő, védelmi jellegű - Észak-atlanti Szövetséghez csatlakozva értelemszerűen vállalta a nyugati civilizáció geopolitikai alkatába való beilleszkedést, magyar érdek az is, hogy fenntartsuk a jó viszonyt az olajban gazdag arab országokkal, akárcsak a világ már megvalósult két civilizációs óriásállamával, Indiával és Kínával (még ha annak politikai berendezésével nem is értünk egyet). Semmilyen érdekünk nem fűződik ahhoz, hogy akár közvetve is részt vegyünk olyan akciókban, amelyek a Nyugat kihívó, hódító, fennhéjázó magatartása miatt kivívják más civilizációs szférák ellenszenvét és ellenségességét. Magyarország egyébként sem tartozik abba a nemzetközi erőcsoportba, amelyik Kínát vagy más mamutállamot bármilyen kérdésben is kioktathat. Az ilyen beállítottság csak külpolitikai bumeráng lehet.

A minden irányú, kölcsönös előnyökre épülő kapcsolatok ápolása a hazánk által függetlennek elismert államokra vonatkozik. A belügyeikbe beavatkozó prédikálástól vagy agresszív akcióktól való tartózkodás ennek előfeltétele. Jóllehet a Kárpát-medence legnagyobb nemzete maradtunk, világviszonylatban hazánk - még a történelmi Magyarország is - törpe országnak számít. Ha tehát kormánya vagy más közhatósági képviselőik óriásállamokat oktatnak ki, az a nevetségességgel határos. Sem Tibet autonómiája, sem Tajvan függetlensége, sem a Libanonban állomásozó szír csapatok vagy az iraki olajkutak körüli imperiális osztozkodás kérdése - hogy csak néhány kényes és aktuális problematikát említsünk - nem érinti alapvetően nemzeti érdekeinket. Jóllehet NATO-tag vagyunk, hazánknak a világpolitikai ügyekben tartózkodó álláspont az érdeke, nem pedig az, hogy a szövetséges élharcos szerepében tündököljön. (Ez nem a nemzetet, legfeljebb politikusainak a nyugati intézményekben építgetett karrierjét szolgálná.) Mint azt már kifejtettük, ebben az összefüggésben is kedvezőtlen volt, hogy hazánkat a NATO déli parancsnokságához sorolták be - a szovjet időkre emlékeztetően "saját kérésre". Ugyanis ez éppen a Balkán és főleg a Közel-Kelet lőporos hordójához visz közelebb, holott hazánkat érdekei inkább északabbra, a semleges Ausztria, Svájc és Németország felé hajtják. Egyáltalán nem a mi dolgunk, hogy az arab-muzulmán államok egymás közötti és más konfliktusaiba igazságtevőként pártoskodva beleavatkozzunk. Még kevésbé az, hogy a NATO vagy éppen nemzetközi jogilag obskúrus koalíciók katonai akcióiban vállaljunk bármilyen szerepet. Az arab-muzulmán világ megosztását célzó amerikai politika nem magyar ügy. A magyarság nem azért mondott le ezer éve a portyázásról, hogy ma idegen vizeken idegen érdekekért még messzebb kalandozzon. Ahelyett, hogy elfogadná a Közel-Kelet ügyében a "táborválasztás" kényszerét, meglevő közel-keleti kapcsolatait kellene megőriznie, még ha egy részüket a Szovjetunió kényszerítette is ránk. Helyes élénkíteni e viszonyt azokkal az államokkal, amelyekkel "szovjet barátaink" megtiltották a kapcsolatfelvételt, ilyen például Szaúd-Arábia. E kérdés azért aktuális, mert az Öböl-háborúk, Irak megszállása, Irán és Szíria megfenyítése, a Perzsa-öböl amerikai hadihajókkal való további benépesítése és az arab-muzulmán világban új amerikai támaszpontrendszerek kiépítése mind arra mutat, hogy az amerikai politika diktálni akarja a muzulmán civilizációhoz tartozó államok politikáját és még a közöttük fennálló viszonyt is, ha kell, viszályok élesztésével vagy ébrentartásával. E politikának a NATO - főleg a déli parancsnokság - gyorsegységeinek a bevetése lehet a katonai vetülete. A mások kiagyalta agresszív kalandorpolitikára hazánk csak ráfizethet, minden kézzelfogható előny nélkül. Ezért is fontos, hogy a hazai amerikai támaszpont tevékenységébe - míg létezik - a magyar kormány betekintést és tényleges beleszólási jogot szerezzen.

Egyre több jel mutat arra is, hogy a nyugati nagyhatalmak "balkánosítani" akarják hazánk külpolitikáját. 2001 júliusában Karl Lammers kereszténydemokrata politikus azt az elgondolást vetette fel, hogy hazánknak a kifulladóban levő délkelet-európai stabilizációs egyezmény felélesztése céljából részt kellene vennie a Délkelet-európai Unióban (DKEU). Akkoriban az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökhelyettese nevetségesnek mondta e tervet. De nem szabad elfelejteni, hogy hazánk hagyta már magát - például a kábítószer elleni európai küzdelemben - a Délkelet-európai Unióba terelni, sőt, ott operatív főigazgató-helyettességet vállalni. Szerencsére a NATO déli parancsnokságához rendelt hazánknak sem tengeri flottája, sem számottevő légiereje nincs, s így az esetleges további muzulmán-ellenes közel-keleti akciókban nem tud agresszívan részt venni. Egyes félhivatalos szereposztások szerint azonban hazánknak a Balkánon az arab-muzulmán világban bevetendő angol-amerikai erők helyettesítésében kellene részt vállalnia.

A valódi nemzeti érdekképviselethez önállóság kell. Ezt azonban nem csak idegen ügyekért nálunk állomásozó csapatok kompromittálhatják. A gazdasági globalizáció korában a transznacionális és más uniós konglomerátumok is kihúzhatják hazánk cselekvési szabadsága alól a talajt. Magyarországnak mint szűk piacú és nyersanyagszegény államnak politikai előítéletektől mentes, széles körű külkereskedelemre van szüksége, beleértve az arab-muzulmán világot, Oroszországot, Kínát és Indiát is. S a gazdasági kapcsolatoknak - legalábbis hosszú távon - mérlegükben kiegyensúlyozottnak és kifizetődőnek kell lenniük. E két kritérium alapján ítélhető meg hazánk külgazdasági érdekérvényesülése. Ha el akarjuk kerülni, hogy az EU-hoz való külkereskedelmi illeszkedés teljesen egyoldalúvá váljon, a nyugati kereskedelmi kapcsolatok mind kizárólagosabbá tétele nem lehet a legfőbb kívánalom - főleg ha rontja az export átlagos jövedelmezőségét, sőt, idővel esetleg a külkereskedelmi és a nemzetközi elszámolási mérleget is (vö.: magyar-olasz külkereskedelmi mérleg). Hazánk kivitelét évek óta a behozatal egyre gyorsabb növekedése árnyékolja be. A Magyar Statisztikai Hivatal adatai szerint 1999-ben a kivitel 8,7 %-kal, míg a behozatal 9%-kal nőtt, s míg 2000-ben a kivitel 12,3 %-kal növekedett, addig a behozatal 14,5 %-kal. 2001 első öt hónapjában a külkereskedelem nagymértékben, 20 %-kal nőtt, a KSH adatai szerint azonban a mérleghiány is növekedett 226,5 millió euróval. Mint azt az Exportáldozat a világgazdaság oltárán című fejezetben kifejtettük^[359], ennek a deficitnek az állandósulása már egymagában is azt követeli meg, hogy alapjában újragondoljuk szélsőségesen exportorientált, differenciálatlan gazdaságpolitikánkat.^[360]

Mint tőkeszegény állam Magyarország 1989-ben, a (vissza)fordulat évében csak a bolsevizmus igáját tudta levetni, a nyugati eladósodásét nem. Az utolsó évtized gazdasági átalakulása nem növelte hazánk cselekvési szabadságát. A bolsevizmus utáni kormányok nyakló és szinte feltétel nélkül megnyitották határainkat a rövid távú, spekulatív nyugati tőke előtt. Elsősorban a tőkebehozatal tömege, nem pedig a minősége érdekelte őket, mert hogy így csökken az eladósodás látszata, indexe.

A tőkebehozatal és tőkekivitel maximalizálására épülő politika nyugati tanácsokat követett. E politika csapdáira már 1985-ben felhívtuk a figyelmet.^[361] Janine Wendel, a George Washington Egyetem antropológusa pedig könyvében^[362] leleplezte a nyugati tanácsadás egész gyakorlatát. A "tanácsadók" és "segítők", ahelyett hogy "a változás misszionáriusai" lettek volna, "gazdasági lobbizók"-ként inkább a maguk piachódító politikáját szolgálták. S így a segítségre fordított kiadás visszaáramlott a nyugati cégekhez és konzultánsokhoz. Wedel etnográfiai pontossággal követte, és írta le az eljárást. Különösen tanulságos a negyedik fejezet, amely az amerikai kormány, a Harvard-elit és a Wall Street-i bankárok és üzletemberek összefonódásáról számol be ebben a "fáradozásban".

A reklámpiac szabad kiárusításával a tömegtájékoztatási eszközök is nagyrészt idegen kézbe és befolyás alá kerültek, s ennek a fogyasztási és élvezeti cikkek behozatalának aránytalan növekedése lett a gazdasági következménye.^[363] Társadalompolitikai következményei azonban - a fogyasztási struktúra romlása (például a magyar könyvpiac elsivárosodása) mellett a magyar nyelvű kultúra elidegenedése, elangolosodása révén - még végzetesebbek. A hazánktól elszakadt nyelvtársak előtt a magyar szellemi élet le- és kifordított kultúraként jelenik meg.

A bolsevizmusból a kapitalizmusba vezető rögös úton "szükségszerű reform"-ként könyvelték el a magánosítási lázat. Törvénytelen, korrupciós, vadgazdasági aspektusain túl tőkeszegény országban ez csakis a köztulajdon nagymértékű elidegenedésére vezethet. Hazánk közérdekét különösen az veszélyezteti, hogy a közszolgáltatás kulcsvállalatait (a tömegközlekedést, az áram- és vízszolgáltatást) privatizálták.

A már idézett William Pfaff történész és újságíró, "The Politics of Hysteria. The Source of 20th Century Conflict" szerzője a Los Angeles Timesben 2001. február 22-én és június 25-én leírta, hogyan juttatta rövidlátó haszonkeresők kezébe az angol államvasutakat a Thatcher által irányított szétdarabolás és magánosítás, tette azt Európa egyik legelmaradottabb és legveszélyesebb vasútjává, míg a francia államvasutak a TGV új vonalaival virágzanak (hacsak a sztrájkok fel nem emésztik a jövedelmet). Az áramkihagyásokkal működő kaliforniai villamos művek, amelyeket még Reagan magánosított, a modern Amerika szégyene lett. Ha a természetüknél fogva monopolisztikus iparágak magánosítással való javításának tévhite már az angolszász világban sem racionális érvekre, hanem érdekcsoportok táplálta ideológiára épül^[364] - ez egyébként Blair Munkáspártját is megfertőzte, s a szigetországot (gazdaság)politikai alternatívák hiányában már-már egypártrendszer fenyegeti -, akkor a volt bolsevista országokban még inkább ez a helyzet. Ki meri akár a jobboldalon, akár a neoliberalizmushoz "áttért" baloldalon megkockáztatni azt, hogy a közintézmények kül-tőkés magánosításának ellenszegülve "reakciós kommunista" gyanújába keveredjen?

Írásunkat az alapelvekre való emlékeztetéssel zárjuk: A világviszonylatban hazánknál sokkal befolyásosabb partnerekkel való katonai, illetve gazdasági együttműködés mértékét, tartalmát és módját érdekeinknek megfelelően csak úgy fejleszthetjük, ha minden gazdasági és katonai döntés előtt a priori azt vizsgáljuk, hogyan érintik a megállapodások az ország önálló cselekvőképességét. A globalista ideológia korában ez elengedhetetlen. Különben a történelem igazolni fogja azoknak az 56-os veteránoknak a pesszimizmusát, akik szerint az 1989-ben mannaként ölünkbe hullott függetlenség megint csak tiszavirág-életű lesz.

A rómaiak Mare Nostrumnak hívták, s az európai nyelveken ma is Földközi-tenger a neve. Az óceánok hidegségével szemben e tenger említése az ábrándozás langyos-meleg hullámait ébresztette a közvéleményben. A történészek közül viszont a francia Fernand Braudel egész akadémiai hírnevét köszönheti a "Földközi-tenger világának".^[365] 1970-ben publikált háromkötetes, gazdaság- és Nyugat-központú (világ)történelemkönyvében, amelynek a Civilizáció és kapitalizmus címet adta, azt fejtegeti, hogy a világot mindig egy kereskedő kikötőváros uralta: 1380 és 1500 között Velence, majd Amszterdam, mígnem az ipari forradalomban London ragadta magához a vezető szerepet. Tőle hódította el ezt egy másik angolszász város, a New Amsterdamból lett New York. Braudel az Annales-ben kifejezésre jutó iskolájának központja is "átköltözött" a New Yorki-i Állami Egyetem binghamptoni campusára, ahol több mint negyedszázada Immanuel Wallerstein, a világrendszer teoretikusa megalapította a Fernand Braudel Center for the Study of Economies, Historical Sytems, and Civilizations-t.

Aki a világ és a metropolisok történetét valamelyest ismeri, tudja, hogy a Braudel-Wallerstein-világtörténelem, amely romantikusan Braudel kedvenc városától, Velencétől New Yorkig vezet, nagyon foghíjas világtörténelem. J. M. Blaut e szemléletet a gyarmatosítók világmodelljének nevezi.^[366] Mint azt a világvárosokkal foglalkozó munkánkban^[367] és a történész William H. McNeill, a The Rise of the West szerzője is kifejti, a Földközi-tenger csak a Római Birodalom nyomán, főleg a hellenizmus idején, az 500 évvel Krisztus születése előtti és 200 évvel utáni időkre kiterjedő korszakban töltött be elsődleges szerepet a világban. Már 200 és 600 között India kerül az előtérbe, majd az első évezred végéig a muzulmán civilizáció. Első évezredünk végétől pedig a kínai birodalom veszi át a világtörténelemben az első hegedűs szerepét, s csak 1500 körül eszmél fel újra Európa, amely lassan áttolta most már a "Nyugat" központját az (észak-)Atlanti óceánnak az egyik, majd a másik partjára.

Európának a második világháborút követő (geo)politikai schizmája, amely a kapitalista Nyugatot szembeállította az "ortodox" bolsevizmussal, volt az a történelmi esemény, amely 1949-ben életre hívta a Nyugatot ma leghatékonyabban megtestesítő katonai-politikai intézményt, az Észak-atlanti Szövetség Szervezetét (NATO-t), hogy "megőrizze a békét és biztonságot, fejlessze a stabilitást és jólétet az észak-atlanti vidéken". E szövetséget hasonló kollektív életmódú országok azért hozták létre, hogy megvédjék értékrendjüket katonai invázió vagy más erőszakos beavatkozás, felforgatás ellen. Főleg az ellenség adta stratégiai meggondolások késztették a NATO-t arra, hogy 1952-ben két egymással is viszálykodó,^[368] nem éppen nyugat-európai államot, Görögországot és a nagyrészt ázsiai, muzulmán Törökországot is felvegye. Nyilvánvalóan a NATO-védte "észak-atlanti vidéknek" a Földközi-tenger délkeleti részére való kiterjesztése jól szolgálta a pillanatnyi stratégiai célokat: a Szovjetuniónak teljes kordában tartását déli szárnyának légi megfigyelése és 1969-ben az észak-atlanti állandó tengeri haderő keretében egy földközi-tengeri sürgősségi flotta létrehozása révén, amelynek ezek az országok támaszpontot biztosítottak. De már az 1973-as arab-izraeli konfliktus rávilágított arra, hogy 1949-ben a berlini légihíd idején megnyilvánuló egységes NATO-akarat és cselekvési készség csak a szovjet veszély elhárítására vonatkozik.^[369]

A Szovjetuniónak mint világhatalomnak 1991-ben való feloszlása azonban teljesen új geopolitikai helyzetet teremtett. A NATO, e jól olajozott szervezet elvesztette eredeti cél(táblá)ját. Ebben az új geopolitikai helyzetben, mint háttér, keresi új szerepét a fél évszázados Észak-atlanti Szövetség, mint a szovjetellenes hidegháború túlélője, "maradványa". A költséges NATO-szervezet célszerűségét a szakértők megkérdőjelezték. Egyesek egyszerűen egy olyan intézményt látnak benne, amelyik betöltötte feladatát, és feloszlatását sürgetik.^[370] Azzal érvelnek, hogy a termonukleáris és más katonai fenyegetés nem békét hoz, hanem inkább ellenségességet ébreszt azokban az államokban, amelyeket valamilyen oknál fogva nem hívtak meg tagnak. Mások a NATO-nak egy olyan második "átdolgozott kiadásáról" álmodnak, amely kvázi demilitarizált. A Katonai Bizottság helyett - amelyben egyébként 1966 óta Franciaország csak összekötővel vesz részt - az Atlanti Tanács kerülne előtérbe, amely az amerikai-európai vetélkedés élének tompítására, a politikai, gazdasági és kulturális együttműködésre helyezné a hangsúlyt.

Minden szervezetnek, így a NATO-nak is megvan a maga történelmi tehetetlenségi nyomatéka, amely minden ésszerűségi meggondoláson túl meghatározza pályáját. A NATO sem tudja átugrani félszázados történetének árnyékát, viszont a célok elmosódása a legbefolyásosabb tagállam részére kiterjedt manipulációs lehetőségekhez, s egy worst-case scenario, a legrosszabb lehetőségre számító jövőkép szerint az (ön)védelmi célok perverziójához is vezethet. Mire gondolunk itt pontosabban? Jóllehet a NATO független államok szövetsége, ahol mindegyik tagállamnak vétójoga van, valójában az Amerikai Egyesült Államok jóvoltából létezik, és annak gyakorlati irányítása alatt működik. Az Észak-atlanti Szövetség (nyugat)európai tagállamai területi sértetlenségét, a status quót védte. De ma a szovjet veszély elhárításától felszabadult erők új, nem Európa által kijelölt ellenség elleni hadakozás eszközeivé is válhatnak. Floris Lewis, az International Herald Tribune 1999. március 19-ei vezércikkírója azon körökhöz tartozik, amelyek kifejezetten remélik, hogy a NATO új stratégiai koncepciója nem pontosítja új feladatkörét és működési szabályait, mert így a Washingtoni Szerződésben működési területként megjelölt Európán kívül is beavatkozhat például a "terrorizmus" ellen, méghozzá az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül. A Hindustan Times 2002. november 17-ei száma (11. old.) szerint az 1994 óta az USA által melengetett iniciativa a NATO Counter Terrorism Combined Joint Task Force. Ennek alapján, illetve a gyors akció (find and strike) örve alatt az amerikaiak vezette operatív parancsnokságnak olyan önállóságot adna, amely lehetővé tenné azt, hogy a NATO kormányok egységes jóváhagyását "megelőzve" cselekedjen, beavatkozzon - akár nemzetközi fenségvizeken - a csapásra kiszemelt ország beleegyezése nélkül és esetleg nem NATO-államok közreműködésével (mint Izrael) az észak-atlanti övezeten kívül is, bárhol a világon. Voltaképpen ez az a szövetségforma, amelyet az amerikai stratégiai nyelv "koalíciónak" nevez.

E tanulmányban nem szándékozunk azonban e kérdéskört teljes szélességében megtárgyalni - s azt sem, hogy angol-Amerika magát a NATO-t egyre inkább az egyszerű csatlós szerepét vállaló államok koalíciójával helyettesíti (vö. a két Blitzkrieg-et, a muzulmán Afganisztán és Irak lerohanását és megszállását) -, a kérdés itt csak abban a vonatkozásában foglalkoztat bennünket, hogy a szervezet lappangó metamorfózisa hogyan érintheti hazánkat, amelyet mint NATO-tag az európai Főparancsnokság Nápolyban állomásozó Déli, Földközi-tengeri Parancsnokságához soroltak be. Az országnak ugyanis elsősorban a Nyugathoz való tartozás kifejezése érdekében volt szüksége arra, hogy a NATO-ba belépjen. De a kérdés most már úgy tehető majd fel: milyen célrendszerű NATO, illetve milyen jellegű és méretű szerepvállalás felel meg Magyarország érdekeinek?

Fernand Braudel hívta fel a figyelmünket arra is, hogy látszólag triviális egyedi események hirtelen fényt vethetnek történelmi folyamatokra. Az 1998. január 5. és 9. között, tehát alig négy napra kiterjedő földközi-tengeri katonai akció ilyen eseménynek illik be. Két NATO-tagállam, az USA, Törökország, valamint Izrael a tenger keleti övezetében közös hadgyakorlatot hajtott végre. A Pentagonban működő propagandaműhely ezúttal is tetszetős, vonzó nevet talált a katonai műveletnek: "megbízható szirén". A hadgyakorlatok általában a fegyverek működésén és különböző fegyvernemek, haderők együttműködésén kívül a kiválasztott földrajzi helyszínen hadműveleti képességet próbálnak ki, kifejezett vagy meg nem nevezett ellenféllel szemben. Ezért a hadgyakorlatok ritkán társítanak véletlen összeállításban államokat, főleg ha nem is szomszédokról van szó, s ártatlanságukról a meg nem hívott államok listája árulkodik legbeszédesebben. A szomszédok megértették, s tiltakoztak. A tiltakozók mind muzulmán országok voltak, amelyek egy évvel előtte, 1997. december 9. és 11. között részt vettek - az akkor még ötvenöt országot felölelő - Iszlám Konferencia Szervezetének teheráni összejövetelén. A török "tagtársuknál" tiltakozók közé nemcsak Szíria, a Szaddam Husszein vezette Irak és Irán tartozott, hanem az Amerika-ellenességgel egyáltalán nem vádolható Egyiptom is, amelynek akkori külügyminisztere, Amir Moussa - ma az Arab Liga főtitkára - veszélyes, provokatív axisról, szövetségről beszélt.

E hadgyakorlat formálisan nem a NATO keretében zajlott le, hanem az 1996-ban megkötött, de tartalmában máig is titkolt török-izraeli katonai együttműködési szerződés első szemmel látható konkretizálása volt. "On y soit qui mal y pense." Az amerikaiak a tiltakozást azzal igyekeztek nevetségessé tenni, hogy a Reliant Mermaidet vízbe esett embereket mentő humanitárius gyakorlatnak minősítették - ami persze a bombázókból tengerbe zuhant pilóták kimentését is magába foglalja.

Formálisan a NATO nem lépett még frigyre a Földközi-tenger ázsiai partján lévő "megbízható szirén"-nel, de feltételezhető, hogy előbb vagy utóbb kísérlet történik arra, hogy megkérjék, és ezáltal megkössék a kezét abban az irányban, amelyben a jelenlegi amerikai politika azt megkívánja.

A New York Times nagyon bennfentes vezércikkíróját, Willams Safire-t ugyanis megélhetése arra kényszeríti, hogy bőbeszédűbb legyen: "Fantomszövetség átrajzolja a Közép-Keletet" című írásában^[371] fellebbenti a fátylat nyilvánosság kizárásával folyó politikai alkukról és a NATO bevonására vonatkozó tágabb tervekről. A nyilvános jogállami keretek mögötti fantomszövetség operatív katonai és titkosszolgálati szinten működik, s általa legalábbis az egyik oldal a másik - nevezetesen a török - belpolitikájába is be tud egyoldalúan avatkozni. A NATO-parancsnoksággal összehangolt török hadsereg a demokratikus folyamatokat tekintve rendszeresen közbelép, s ha másképpen nem, hát katonai puccsok révén az iszlám politikai befolyást Törökországban el tudja fojtani.

Safire azt is megállapítja, hogy Izrael az USA-ra gyakorolt közvetett befolyását használja fel arra, hogy a muzulmán lakosságú Törökországot vele katonai szövetségbe vonja. Így például a pro-Izraeli lobbi az amerikai kormányra nyomást gyakorolt, hogy Törökországnak Apache helikoptereket szállítsanak, amelyeket a kurdok elleni polgárháborúban fel tud használni. Gazdasági téren pedig a török áruk vámmentesen érhetik el az USA-t, ha kis transzformáció után mint izraeli áruk jelennek meg az amerikai piacon.

Frederick Bonnart, a brüsszeli NATO Sixteen Nations főszerkesztője pedig arról számolt be, hogy már 1995 elején maga a NATO kezdeményezett, egyelőre nagyköveti szinten, egy "földközi-tengeri közvetlen dialógust". A semleges, "pártatlan" elnevezésű kezdeményezést az teszi különössé, hogy csak bizonyos országokat hívtak meg (egész pontosan ötöt), s így közvetve a NATO Európától idegen konfliktusokba árthatja magát, lehet annak résztvevője, s így esetleg magára vonhatja terrorista akciók dühét. A "földközi-tengeri beszélgetésre" szóló meghívás választottja Izrael, Egyiptom, Tunézia, Marokkó és Mauritánia volt. A NATO-nak 1966-ban létrehozott tervezőcsoportját az amerikai kezdeményezésre készült lista összeállítása során nemcsak az nem zavarta, hogy az nem minden földközi-tengeri államra terjedt ki, hanem hogy Mauritánia partja nem is néz e tengerre.

Befolyásos amerikai körök által életre hívott magánszervezetek továbbmennek. R. Dale beszámolója szerint a "New Atlantic Initiative" nevű washingtoni magánszervezet 1998 augusztusában a "helsinki konferencia közel-keleti változatának" összehívását javasolja. Mindezeknél a kezdeményezéseknél az megy feledésbe, hogy Helsinki azért volt békéltető, mert - tetsző és nem tetsző - minden állam, így az ellenfelek is, meghívást kaptak. Ha viszont a meghívás a földközi-tengeri országok nem mindegyikére érvényes, akkor az a veszély támad, hogy a NATO nem a békéltetés eszközévé válik, hanem katonai erejét a muzulmánellenes akciókban való részvételre fogják idővel módszeresen berántani. Hans Binnendijk, a washingtoni Institute for National Strategic Studies of National Defense University igazgatója már 1998-ban fájlalta, hogy a Öböl-háborúban a NATO intézményesen nem vett részt, s kifejezetten követelt egy "déli NATO stratégiát", beleértve a NATO-t létrehozó Washingtoni Szerződés V. cikkelyének alkalmazását, vagyis a fegyveres beavatkozást.

Több mint fél százada, világos célbeli és területi elhatárolással hozták létre a NATO-t. Az Észak-atlanti Óceán két partján megoszló, Nyugatnak nevezett civilizáció életstílusa megvédése volt a cél, vagyis a tagállamok országhatáraival elhatárolt szárazföldre, légtérbe és "felségvizeire" való mindennemű behatolás megakadályozása. A szövetséget, mint tudjuk, olyan potenciális ellenség tette szükségessé, amely egyrészt a nyugati társadalmi rend erőszakos megváltoztatásán munkálkodott, másrészt rendelkezett is olyan haderővel, amely e tervek megvalósítását a Nyugat erőinek szétszórtsága esetén lehetővé tette volna. A Szövetség védelmi jellegét, területi lezártságát, "önmérsékletét", "türtőztetését" az 1956-os magyar szabadságharcba való be nem avatkozás jól példázta.

Anélkül, hogy megkísérelnénk az 1990-es évek elején bekövetkezett változást, a Szovjetunió szétesését s egyben a szovjet csapatoknak hazánk területéről történő békés kivonulását teljes történelmi jelentőségében minősíteni, nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat bolsevizálásának veszélye mind Oroszország missziós hevületének lehűlése, mind pedig (hadi)ipari bázisának és haderejének legyengülése folytán elpárolgott. S bár a többé-kevésbé használható állapotban lévő termonukleáris fegyverekkel és kilövésükre szolgáló technikai berendezésekkel rendelkező orosz föderációban kaotikus állapotok uralkodnak, ezen a tényen mit sem változtatnak, sőt alátámasztják e helyzetleírást.

Az új helyzet a NATO-t természetesen válaszút elé állította, amelyen mindmáig nem tudott túljutni. Mint említettük, célját vesztett intézmények mamutmechanizmusai koloncként nagy inerciát vonnak maguk után, és így egykönnyen fel nem oszlathatók vagy redukálhatók. Sőt, egy kis kitartó fondorlattal az egész gépezetet eredeti céljától eltérő utakra lehet elterelni. Nevezetesen a félszázados méltóságteljes, védekező-tartózkodó magatartást idegen vizeken való portyázásokkal, beavatkozó, terjeszkedő, provokáló viselkedéssel lehet "behelyettesíteni", ezáltal új ellenségek szerezhetők be, amelyek persze a NATO-országok iránt eredetileg közömbös népeket könnyen feltüzelhetik.

Számos megnyilatkozás és katonai-politikai akció mutatja, a Varsói Szerződés feloszlatása, a "medve méregfogának kihúzása" és az orosz erőknek az ún. Békepartnerség útján való beidomítása, megszelídítése óta a nyugati politikai és média-elitben nagyon befolyásos erők munkálkodnak, hogy a NATO vállaljon aktív szerepet az Iszlám Konferencia országaihoz tartozó szférában. A Földközi-tengeren állomásozó VI. amerikai flotta eredetileg csak a NATO déli szárnyát volt hivatva biztosítani az északi, szovjet fenyegetés, "kitörés" ellen. Az újfent javasolt amerikai stratégia e jelenlétnek már más szerepet oszt ki. A déli front nem szárny, hanem fő front lenne, és éle már nem északra, hanem délre irányulna. A Perzsa- vagy Arab-öbölben vagy más "belvizeken" magas fokú készültségben lévő tengeri, légi, sőt szárazföldi, gyors beavatkozásra képes erők állandó állomásoztatását - esetleg izraeli depókból való ellátását - minden bizonnyal provokációnak tekintik azok az államok, amelyek ezt az armadát kifejezetten nem hívták. Így idegen vizeken való puszta jelenlétük kiszámíthatatlan összetűzéseket idézhetne elő. Aztán, bár ezek a nyugati (expedíciós) haderők hazájuktól sok ezer mérföldnyire eltávolodnak, mégis ott az "önvédelem" jogára hivatkozva válaszolnak minden helyi ellenállásra. Az egyes agresszív körök által kívánt eszkaláció, "feltornászás" így könnyen bekövetkezik, és az észak-atlanti szerződés államait sikerül a muzulmán államok elleni - Arthur Köstler kifejezését használva -, "kereszt nélküli keresztes hadjáratba"^[372] belekeverni. A NATO bevonása pedig a meztelen világuralmi törekvéseket valamiféle globális nyugati érdek védelmének a fátylába takarná.

Ha minden megelőző támadást kizárunk egy ország területi épsége megvédésének arzenáljából, területi sérthetetlenségének védelme mind nemzetközi jogilag, mind katonastratégiailag viszonylag világosan meghatározható feladatot jelent. Ugyanez nem mondható már el egy "ország érdekeinek a védelméről". E megfogalmazás már sok kétértelműséget hordoz magában. Magyarázás, sőt félremagyarázás tárgya lehet, s ezért gyakran szolgált tolakodó, belügyekbe beavatkozó, sőt terjeszkedő, hódító, agresszív akciók takarójául.

Az ország-védelem fogalmának egyik ilyen nagyvonalú kiterjesztése a "befolyási övezetek" kitalálása. E hegemonikus kategória feljogosít egyes úgynevezett nagyhatalmakat arra, hogy önvédelmük ürügyén többé-kevésbé szomszédos országok ügyeibe egyoldalúan beavatkozzanak anélkül, hogy a nemzetközi közösség abban kivetnivalót találhatna.

Az 1823-ban James Monroe amerikai elnök által meghirdetett és róla elnevezett doktrína^[373] alkalmazása beszédes példa erre. E nemes elv eredetileg azt mondta ki, hogy a Szent Szövetség európai gyarmatosítóit az USA nem engedi beavatkozni Latin-Amerikában. Ennek az izolacionizmust (elszigetelődési politikát) hirdető elvnek későbbi amerikai elnökök olyan értelmezést adtak, amely szerint amerikai csapatok egyoldalúan beavatkozhatnak más földrészeken (Fülöp-szigetek, Hawaii), miközben Latin-Amerika az angol-Amerikai Egyesült Államok befolyási övezete, mondhatni szabad vadászterülete. E szellem ma is meghatározza az "angol-latin" viszonyt. Angol-amerikai érdekek és érdekeltségek védelmének örve alatt az USA feljogosultnak érzi magát latin-amerikai független országokba hívatlanul és minden nemzetközi megbízás nélkül akár katonailag is fellépni, mint 1983-ban Panamában. Nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha e viszonyt az amerikai külpolitikai törekvések paradigmájának tekintjük. S mivel napjainkban az angol-amerikai érdekek globálisak, világszerte igyekeznek - ha az erőviszonyok megengedik - e mintát alkalmazni. Ha mármost a NATO úgynevezett érdekzónáját a Földközi-tenger másik partjára kiterjesztené, és esetleg hasonló egyeduralkodó elvek alkalmazását kísérelné meg, ez a muzulmán civilizációhoz tartozó országokra való kiterjesztést jelentené.

Hogyha egyes államok (vagy államszövetségek) biztonságuk, sőt egyszerűen érdekeik védelmében bizonyos övezeteket jelölhetnek ki, s felruházzák magukat azzal a joggal, hogy beavatkozzanak az ott lévő más független államok ügyeibe, vagy éppenséggel megszállják azokat, mivel az ilyen beavatkozási lehetőség egyoldalú és nem kölcsönös, ezzel az államok egyenlőségének alapvető nemzetközi közjogi elve semmisül meg. Az erősebbek előjogokat kapnának csak azért, mert erősebbek.^[374] Ez a kiváltság nem is egy-egy ország nagyságát "honorálja", hanem egyszerűen a nyers erő(szako)t és a nemzetközi jogrendet a civilizálatlan ököljoggal helyettesíti. Ha például az amerikai politológiai szakirodalom a Földközi-tenger délkeleti csücskét érintő Nyugat-Ázsia erőegyensúlyáról mint a béke feltételéről ír, ezt úgy kell érteni, hogy Izrael az amerikai modern fegyverek jóvoltából érdekei szerint más államokat bombázhat, vagy ott magának más államok területén, például Libanonban úgynevezett biztonsági zónákat foglalhat el - tetszés szerinti időtartamra - az ENSZ-nek a nemzetközi közösség akaratát kifejező biztonsági tanácsi határozatai ellenére, és az arab államok minden válaszlehetősége nélkül.

Hazánk felvétele, azaz a NATO területi kibővítése felvetette a funkcionális kibővítést is. Ilyen lenne egy európai országok területeit védő szervezetnek európai és amerikai "regionális érdekeket" védő szervezetté való bővítése. Különös módon az egyébként pacifista múltú német Zöld-párt adta külügyminiszter, Joschka Fischer^[375] engedte meg magának már 1999. decemberében Brüsszelben azt a nyilatkozatot, hogy a NATO beavatkozhat saját felségterületén kívül és az ENSZ Biztonsági Tanácsának megbízása nélkül, ha úgy fogalmazza át feladatát, hogy többé nemcsak területének biztonságát, hanem érdekeit is védi.

Ennek az Európán kívül szorgoskodó NATO-nak a színhelye főleg a Földközi-tenger nem-európai, muzulmán oldala lenne, vagyis a déli parancsnokság tere. A mediterrán vizeken ma más haderő, mint az amerikai VI. flotta és néhány francia, olasz, görög és török hadihajó, nem látható. A szovjet globális törekvések eltörpülése óta, ha e vizek békességét valami fenyegeti, akkor az a NATO-államok saját akcióiból ered, esetleg egymás elleni akcióiból is. Ha a gibraltári angol-spanyol konfliktus nem is hívja életre a Nagy Armadát, a görög-török viszály már több alkalommal sem volt messze attól, hogy háborús "tettlegességgé" fajuljon.

A Földközi-tenger déli partján elterülő maghreb és mashrek arab országok részéről évszázadok óta nem érte Európát katonai támadás, s felelős katonai szakértő nem állíthatja, hogy az arab tengerészgyalogság valamiféle európai partraszállása fenyeget (hacsak nem vesszük egy kalap alá a migrációt és az inváziót). Minden más szcenárió a hisztéria határait súrolná, hiszen a közelmúlt történelme inkább az európaiaknak e tenger déli partján való gyarmatosító behatolásairól tanúskodik.

Mint Dirk Pereboommal végzett tanulmányunk is kimutatta,^[376] a földközi-tengeri európai országokat Gibraltártól Isztambulig nem köti össze jelenleg olyan aktív kohézió, mint például a skandináv vagy a Benelux országokat. Mégis 1995 óta komoly politikai érdeklődés nyilvánul meg egy mediterrán-központú stratégia életre hívására. A mögötte álló érdekeltségek retorikájukban még a latin-szász feszültségek kártyáját is kijátszották, a NATO-ban a brüsszeli főparancsnokság (SHAPE) keretében a norfolki amerikai és az angliai northwoodi La Manche-parancsnoksággal szemben a nápolyi déli parancsnokság jelentőségét hangsúlyozva. Egy időben az Európai Unión belül igyekeztek egyes mediterrán, de nem európai országokkal kiépített szerződéses kapcsolatokat a kelet-európai tagjelöltállamokkal párhuzamba, s a nekik nyújtott segítséget költségvetésileg is konkurenciába állítani. (Hiszen 1995-ben a mediterrán térségnek az Európai Bizottság 14 milliárd dollár segítséget ígért, s ebből az első öt évre 7 milliárdot.) Ez volt az úgynevezett oslói palesztin-izraeli szerződés 1994-es kairói aláírásának eufóriás ideje, amikor egyes körök először próbálták bevinni a köztudatba azt a lehetőséget, hogy a Nyugat-Ázsiában lévő Izrael idővel az Európai Unió tagja legyen.^[377] A feltűnő "mediterrán gondolat" uszályában számtalan szunnyadó, kisebb-nagyobb intézet éledt újjá lényeges költségvetési transzfúzió révén. 1996-ban a féléves olasz EU-elnökség idején megtartott mintegy 200 rendezvény némelyikén (többek között a palermói, illetve a kelet-európaiak mellőzésével tartott bolognai konferencián) igyekeztek az európai identitás fogalmát a mediterrán mögé rejteni. S a 2003-as olasz elnökség idején - az egyébként nyíltan muzulmán-ellenes - Berlusconi újra felvetette Izrael EU tagságának lehetőségét. Kelet-Európa Franciaország javára írhatja, hogy tiszta vizet öntött a mediterrán pohárba. Lehűtötte a kedélyeket, mondván, az Európai Unió együttműködik olyan európai államokkal, amelyek EU-tagságra elhivatott országok, s szintén olyan nem európai, földközi-tengeri országokkal, amelyekkel csak jószomszédi viszonyt akar kialakítani.

E tanulmányunk keretében azonban nem foglalkozunk közvetlenül az Európai Unióval, hanem csak az úgynevezett euró-atlanti érdekeknek a NATO déli parancsnokságához tartozó területen való védelmével. A sokszor elmosódott körvonalú "pro-mediterrán" érvelések hátterében három eltérő (faj)súlyú tényező összejátszása figyelhető meg: 1. nosztalgikus kapocs a volt európai gyarmatokkal, 2. a kőolajellátás, valamint 3. a muzulmán világ kellős közepén létrehozott Izrael állam jelenleg meghatározatlan határai - és telepesei - sértetlenségének garantálása. Vegyük sorra őket!

1. Az európai gyarmati nosztalgia Anglia, Olaszország és főleg Franciaország ügye. Köteteket írtak arról, hogy a francia tudatban az arab maghreb országok mint francia nyelvű országok élnek.^[378] Hiszen Algéria a francia országgyűlésben képviselettel rendelkező tartomány volt! Ezek az országok, mint a többi függetlenségét visszanyert ország, az anyanyelv természetes, elemi ereje folytán és a muzulmán vallásnak a Korán írását szentesítő hatására idővel visszatérnek az élet minden területén az arab nyelv használatára. E tendenciának a fékezése sokszor a muzulmán fundamentalizmus elleni harcként, európai érdekvédelemként kerül ideológiai szempontból kivetítésre. Franciaország 1996-ban felajánlotta, hogy a NATO katonai bizottságába (amelyet az USA-val nukleáris erők elhelyezése miatt támadt viszály során 1966-ban elhagyott) visszatér, s azt is, hogy hajóhadát a mediterrán NATO parancsnokság (amelyet már 1962-ben hagyott el) alá rendeli, ha európai lenne a nápolyi déli parancsnok, nevezetesen egy francia tengernagy. Jóllehet az Egyesült Államoknak is szándéka az arab-muzulmán civilizációs identitást, öntudatot hangsúlyozó mozgalmak visszaszorítása, mégsem adta ki kezéből a déli parancsnokságot, még ha a Földközi-tenger legnagyobb flottáját, a VI.-at ki is vonták volna ellenőrzése alól. Ugyanis Amerika a nyugati világ érdekeit védő haderőt elsősorban a kelet-mediterrán (mashrek) övezetben, az úgynevezett Közel-Keleten készíti elő esetleges bevetésre - mint az 2003-ban Irak ellen meg is történt. A dél-kaliforniai Santa Monicában székelő tanácsadó think tank, a Rand Corp. európai kérdésekkel foglalkozó igazgatója, Stephen Larrabee, valamint John Downing, a londoni Stratégiai és Nemzetközi Intézet rangidős haditengerészeti szakértője szerint az euró-atlanti érdekek védelme azt kívánja meg, hogy VI. flottáját a NATO ott védje meg mindenféle ellentámadás esetén, ahol éppen van. Hogy aztán mi célból éppen milyen felségvizek térségében állomásozik (ez a három tucat hajóból álló armada partraszállásra kész tengerészgyalogosaival és vagy száz bevetésre kész repülőjével), illetve hol és mit kell tehát majd megvédeni, annak már csak az amerikai vezetés a megmondhatója.

2. A Nyugat kőolajjal való ellátása az észak-atlanti szövetségi érdekek kiterjesztett meghatározásának másik eleme. Mivel a Gondviselés jóvoltából a természeti kincsek a világ négy égtáján vannak elrejtve, a mai globalizálódó világban elvárható, hogy a legnagyobb országok is "ki vannak szolgáltatva" más országoknak bizonyos fontos nyersanyagok beszerzését illetően, s azokat magától értetődően a világpiacon adott alacsonyabb-magasabb áron vásárolják meg. Következésképpen függenek a termelőtől, mint ahogy a termelő is függ a vevő keresletétől. Hegemonikus ambíciójú hatalmak azonban csak egyoldalú és nem kölcsönös függést engedhetnek meg maguknak. Sőt a külföldi erőforrásoktól való függésnek esetleg nyers hódítással akarnak véget vetni. A termonukleáris és más erőforrások ellenére a "folyékony aranyat" sikerült a nyugati köztudatban annyira misztifikálni, olyan életbevágó helyet biztosítani, amilyen az ókori mitológiában a víznek és a levegőnek járt ki. Ugyanis az örökmozgó modern ember ezt kézzelfoghatóan az autókultúrával azonosítja. A kiszolgáltatottság elhitetése már politikai mesterfogás volt, mint ahogy sikerült egyes köröknek a kőolajtermelést az arab világgal azonosítani. Tény és való, hogy 1960 óta létezik az OPEC, az olajtermelő és exportáló országok 13 tagállamot felölelő nemzetközi szervezete, amely ha összehangolja a termelést, a világpiacon ármegszabó monopolhelyzetbe kerülhet. Az 1973-as arab-izraeli háború idején az arab kőolajtermelők exportzárlattal való fenyegetéssel is igyekeztek a NATO-államokat arra rábírni, hogy ne támogassák egyoldalúan Izraelt. Valójában az OPEC-be tömörült heterogén tendenciájú arab, dél-amerikai, afrikai és ázsiai államok a világ termelésének csak 40 százaléka felett rendelkeznek. S ha a világ ismert tartalékainak legnagyobb része Szaúd-Arábiában is van, a második olajban leggazdagabb ország maga a fő fogyasztó, az USA (bár Michael Renner, a Worldwatch Intézet szakértője szerint, ha becsüljük Irak még fel nem tárt tartalékait, e ma megszállott ország tekinthető másodiknak). S tudvalévő az is, hogy az északi-tengeri olaj hogyan gazdagít legalábbis egyelőre két NATO országot, Norvégiát és az Egyesült Királyság skótjait. Még ha az OPEC-be tömörült országok az exportált kőolaj 4/5-ét teszik is ki, egyrészt a homogenitás hiánya miatt, másrészt a Henry Kissinger kezdeményezésére létrejött "NATO-olajtartalékolás" folytán az arab és muzulmán államoknak minden olyan akciója, amellyel a folyékony arany eladását embargó alá akarnák vonni, fordítva sülne el. A (túl)termelők érdeke a kőolaj eladása, ezért az észak-atlanti államok saját érdeke az, hogy a világpiac mechanizmusaira bízzák az olaj és a gáz beszerzését. A NATO-államoknak az sem érdeke, hogy gazdaságossági megfontolásokkal nem törődve politikai okokból a Kaszpi-tengeri olajat költséges kerülő úton jutassák el a nyugati fogyasztóhoz.^[379] Izrael - mint egyetlen közel-keleti nukleáris hatalom - geopolitikai előjogainak védelme határozza meg azt a nyugati stratégiai kívánalmat, hogy minél kevésbé függjön az "arab-muzulmán olajtól". Stanley A. Weiss, a Business Executive for National Security elnevezésű, zártkörű szervezet alapító elnöke cikkében^[380] leírja a tétet: "These petro-princes remember that their boldest attempt at using oil as a weapon, the embargo of the 1970s, failed in its main mission of forcing Israel from the Palestinian territories." Ennek a nyugati politikának a nyers kifejezése Irak 2003-as megtámadása és (olajkútjainak) megszállása. De más politikai kísérlet is folyamatban van ebben a tekintetben, nevezetesen az oroszokkal való szövetkezés a szaúdi olajkínálat kiegyensúlyozására. Az oroszországi termelés - Weiss szerint - 2002-ben elérte a szaúdi szintjét, de exportálása körülményes, míg Szaúd-Arábia gombnyomásra, szinte pillanatok alatt "rákapcsolhat" a kivitelre, és így évtizedünkben csak az iraki olajkutak amerikai kizsákmányolása változtathat a geopolitikai egyenlegen.

3. A muzulmán világ és a keresztény tradíciójú Nyugat sorozatos közel-keleti fegyveres összetűzésekkel fenyegető viszályának fő forrása az, hogy ma az arab civilizáció körében lévő, kifejezetten zsidó jellegű államot és telepesei által való terjeszkedését a Nyugat minden vonalon feltétel nélkül támogatja. (Gondoljunk arra, hogy az angol-amerikai koalíció Irak lerohanása után már az "engedetlen" Szíriát és Iránt fenyegeti.) Történelmileg hibás lenne Izrael létrehozásának nyugati szándékát a zsidó népnek a nácik részéről történt szégyenletes üldözéséből levezetni. Már 1917. november 2-án, még egy teljes hónappal azelőtt, hogy az angolok Jeruzsálemet a törököktől elhódították volna, a brit külügyminiszter, Arthur Balfour megígérte az angliai cionista vezérnek, Lionel Walter Rothschildnek a zsidó állam létrehozását.^[381] A jelenleg területében és népességében kis állam léte még a három egyistenhívő vallás olyan szimbolikusan nagy értékű Szentföldjén sem lenne többé viszály tárgya, ha nem keresne Izrael különleges státust. Míg más államokban a polgári gondolkodásúak a zsidó és más kisebbségi származású egyének mindennemű megkülönböztetése ellen harcolnak, addig az állampolgársági törvény, a "Visszatérés törvénye" alapján az, akinek anyja az ortodox zsidó főrabbinátus által elismerten zsidó bevándorló, automatikusan jogosult az állampolgárságra. Viszont az Izrael területéről elmenekült vagy elüldözött muzulmán vagy keresztény palesztinaiaknak nem jár ki ez a jog. Az így fenntartott módszeres bevándorlás társult azzal a terjeszkedési politikával, amelynek értelmében a zsidó származásúak a megszállott területeken akárhol letelepedhetnek, míg e jog kölcsönösségi alapon nem illeti meg Izraelben a nem-zsidó arabokat. Ez az egyoldalú politika nyilvánvalóan nem lenne fenntartható, ha a zsidó diaszpóra szervezetei nem nyertek volna jelentős befolyást főleg az Egyesült Államokban. Henry Kissinger amerikai külügyminiszter működése óta Izrael minden évben az amerikai államtól 3 milliárd dollárnyi segélyt kap^[382] (vagyis 600 dollárt évente lakosonként), amely egyben a legmodernebb fegyverzettel való állandó ellátást is biztosítja. E feltételekhez nem kötött támogatás tette többek között lehetővé, hogy Izrael az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait (vö. 509-es) semmibe véve Libanonban húsz éven keresztül úgynevezett biztonsági zónát tartson fenn, és a Szíriához tartozó Golán-fennsíkot annektálja. Izrael mint kis ország - akárcsak a dél-afrikai fehérek tették a feketékkel, amíg az angolszász világbirodalom azt támogatta - nagy létszámú arab szomszédainak csak úgy tud hátat fordítani, és feltételeket diktálni, hogy a Nyugat keresztény tömegeit maga mögött tudja.

Ha az Észak-atlanti Szövetség államainak saját (és kollektív) érdekeit tüzetes elemzés tárgyává tesszük, akkor ennek az arab-muzulmán világ irányában mutatott kihívó magatartása egyáltalán nem felel meg. Évszázadok óta a nyugati civilizációt nem érte agresszió a déli, dél-keleti arab-muzulmán szomszédok részéről. Ez különösen érvényes az USA esetében. Való igaz, hogy az európai gyarmatosítás vagy haszonlesés következtében (lásd a kétmillió török "vendégmunkást" Németországban) Európában jelentős muzulmán lakosság telepedett le az utóbbi időben. De ez nem telepesek által előkészített területi invázió, hanem ezeknek az országoknak a belpolitikai kérdése, amely NATO-hadműveletekkel úgysem lenne megoldható.

A muzulmán világot, annak ellenére, hogy a több mint félszáz államot egyesítő Iszlám Konferencia Szervezetében keresi az általa olyan magasra értékelt egységet, számos többdimenziójú belső konfliktus, mondhatni konvulzió emészti. A Nyugat "orientalistái" által többnyire félreértett és félremagyarázott összetűzésekbe való pártos beavatkozás, s különösen ezeknek az államoknak a területén, felségvizein katonai erők állomásoztatása kihívásnak fogható fel. S ha éppen muzulmán szent helyek környékét érinti, mint például Szaúd-Arábiában, egyes "igazhívőket" erőszakos egyéni vagy szervezett hősieskedésre, kamikáze jellegű vértanúságra késztetheti a nyugatiakkal szemben. (Ezeket a polgári lakosokat érintő erőszakos cselekedeteket civilizációnk terrorizmusnak^[383] nevezi, míg a szintén ártatlan polgári áldozatokat szedő intenzív - állami - légitámadásokat nem.)

Mivel a Nyugatot magát az arab-muzulmán államok katonai támadása nem fenyegeti, s gazdaságilag pedig inkább kiegészítik egymást (vö. kőolajtermelés), semmint hogy versengésben lennének, az egymás ügyeibe való politikai és katonai be nem avatkozás az, ami az észak-atlanti civilizáció érdeke. Hiszen ne feledjük, akár a felvilágosult polgári haladás terjesztésének örve alatt, akár azért, hogy Izrael potenciális ellenfeleit megosszuk, s így meggyengítsük az arab-muzulmán frontot (mint azt az első Öböl-háborúban az angol-amerikai koalíció tette, és 2003-ban már mindennemű nemzetközi ürügy, ENSZ és NATO jóváhagyás nélkül megismételte), a belvillongásaikba való beavatkozásainkat az iszlám tömegek világszerte provokációnak tekintik.

Valójában tehát a jelenlegi nyugati-muzulmán feszültségek okozati logikáját egyes körök különleges agresszív érdekeiknek megfelelő torzító tükörben fejtetőre állítva mutatják be, ugyanis az újkori összetűzéseknek a kezdeményezője nem az arab-muzulmán világ volt, s jellegzetesen nem az észak-atlanti országok területén zajlottak le. Még mindenki emlékezetében él, hogy az angol-amerikai légierő volt az, amelyik bombázta Irakon kívül Líbiát, Afganisztánt és Szudánt, amelyek mind véletlenül az Iszlám Konferencia Szervezetéhez tartozó országok.

Mikor hazánkat a NATO soraiba besorozták, parancsnoksága azt sugallta Keleti György hadügyminiszternek és a Horn-kormánynak, hogy Csehországtól és Lengyelországtól eltérően "kérjék" azt, hogy hazánkat a nápolyi déli parancsnokság alá rendeljék.

Mint utaltunk rá már a tanulmány elején, Európára általában a meleg tengerek, a Földközi-tenger kies vidéke különös vonzást gyakorol. Az ilyenfajta romantikus európaiságban több képzelőerővel, mint stratégiai érzékkel megáldott népünk élen jár. A turistaprospektusok szellemében kontinentális hidegben vacogó, de hévizekben gazdag hazánk előszeretettel becézi magát "mediterrán hangulatú országnak". Egyesek nem mulasztják el, hogy arra emlékeztessenek, Anjou Nagy Lajos, ha rövid időre is, 1342-től 1352-ig, Nápolyt is a magyar korona uralma alá vonta. Amikor Kossuth Lajos kiadta "tengerre, magyar" jelszavát, sem gondolt valamiféle, Sopronból az atlanti-parti Rotterdamba vivő, konténerrel történő fuvarozást szolgáló, transzeurópai vasúti folyosóra, hanem a Mare Nostrumra kaput nyitó Fiumére. A hivatalos és nem hivatalos Magyarország szívesen elzarándokol Rijekában a Baross Gábor-kikötőhöz, de nem szereti észrevenni, hogy mára már Baross második s betűje lekopott nevéről, s az r-re pedig szláv kalap került. Horthy Miklós, a lovas tengerész is jól szimbolizálta azt a különös viszonyt, amelyet népünk e délszaki tengerrel ápol. Következésképpen Magyarországnak a déli parancsnoksághoz való besoroltatását a magyar közvélemény szemrebbenés nélkül tudomásul vette.

Van-e ennek a besorolásnak valamiféle jelentősége annak a tekintetében, hogy végre Magyarországot évszázados elképzeléséhez egy intézményes lépcsőfokkal közelebb kerülve többé nem mint keleti, hanem újra mint közép-európai, vagyis "nyugati" országot kezeljék. Merthogy a semleges Svájccal, Ausztriával és Svédországgal szemben hazánknak, amelynek arculatát a félszázados orosz megszállás elhomályosította, szüksége volna európaiságának ilyen jellegű megerősítésére.

A NATO-ba való belépés jelentősége annál nagyobb volt, mivel a bővítés első hullámában csak a Nyugat által összeválogatott "visegrádi országok" kaptak meghívást, s ez hazánkat abba az ábrándos helyzetbe ringatta, hogy - legalábbis formálisan - a szomszéd utód-országok felvételét magyarüldöző politika esetén feltételekhez köttetheti. (Azért fűztük a mondatba a "formálisan" szót, mert Európai Tanács-i tagsága idején sem élt hazánk a politikai nyomás e lehetőségével, akárcsak Szlovákia és Románia NATO felvétele esetében.) Azonban ha jól körülnézünk, az is kiderül, hogy - mint Hérakleitosz bölcs megállapítása szerint nem lehet egy folyónak ugyanabba a vizébe kétszer belelépni - nem ugyanabba a NATO-ba léptünk be, amiért 1956-ban sokan epekedtek.

A Harvard Egyetem Coolidge Halljában székelő és a világ elit-közvéleményének apokaliptikus világképekkel való mozgósítása révén híressé vált "geopolitológus", a John M. Olin Stratégiai Intézet igazgatója, Samuel Huntington egykor a Nyugatot végveszélybe döntő bolsevista világhódítás okán húzta meg a vészharangot. A Trilaterális Bizottság^[384] tanácsadója továbbra is félreveri a harangot a New York-i Foreign Relations Bizottság jól ismert folyóiratának hasábjain, a Foreign Affairs-ben, sőt, könyvekben is. 1993 óta azonban már a "muzulmán és a konfuciánus civilizációk" állítólagos Nyugat-ellenes összeesküvése ellen akar mozgósítani.^[385] Évezredünk utolsó évtizedében sikerült e műhelyeknek homályos módon a NATO ellenségképét "átrajzolnia", és a fő front Keletről Délre tevődött át. Ez hazánkat a felvázolt kereszt nélküli keresztes hadjárat ("croisade sans croix") frontharcosává, botcsinálta máltai lovagjává^[386] üti.

Az udvarlások, a jegyesség, a mátkaság ideje 1999. március 12-én lezárult, a közös háztartásban való részvétel és a munkamegosztás aprólékos, de életbevágóan fontos részletes rutinjának kialakítása került napirendre. Az a kérdés vetődik tehát fel, hogy milyen NATO-politika, s milyen fokú és módozatú együttműködés hazánk nemzeti érdeke.

E kérdés átgondolásának sürgősségét aktuális események minduntalan előtérbe állítják. Például már 1999 februárjában a világsajtó a nyilvánosság elé tálalta, hogy Csehország, ha nem is tartozik a NATO déli katonai parancsnokságához, de Prágában székelő úgynevezett Szabad Európa Rádiója, 1998. október 31. óta cseh beleegyezés nélkül, Irak felé is sugároz annak reményében, hogy propagandájával ott az általa kívánt csoportokat hatalomra tudja segíteni. (Az iraki diverzánsok kiképzése a 2003-as háborúra viszont hazánkban, a taszári amerikai támaszponton történt.) Mivel pedig ez más muzulmán ország esetében is előfordulhat, akkoriban a cseh kormány jelezte, hogy ellenőrzi, és esetleg el is tiltja nemzetbiztonsági érdekeit sértő idegen propagandaanyagok sugárzását. Erre az angol-amerikai illetékesek burkoltan megfenyegették, hogy ez Csehország NATO-tagságát kérdésessé teheti.

Egy másik napi hír is elgondolkoztató: 1999. február 3-án a Mai Magyarország a magyar külügyminisztert idézi "Palesztina számít ránk" című cikkében: "...a NATO déli parancsnokságához fogunk tartozni, ami azt jelenti, hogy érdeklődésünk, ami korábban is jellemző volt a mediterrán térség és a Közép-Kelet iránt, növekedni fog."

Ezek a napi hírek arra kell, hogy ráébresszék hazánkat, az angol-amerikai vonalat spontán követő, improvizáló jeleskedés helyett égetően szüksége van egy, a NATO-n belül saját nemzeti érdekeit meghatározó, általános stratégia definiálására, figyelembe véve Magyarország földrajzi helyét és mozgásterét.

Hazánknak nincs se tengeri érdekeltsége, se jelenléte. A Földközi-tenger nem-európai partjaihoz sem gyarmatosító múlt, sem más hagyomány különösebben nem köti. Ha mármost számba vesszük azt, hogy a NATO déli parancsnokságához a "muzulmán felségvizek" mellett még a Balkán tartozik, az ország békéje szempontjából egyáltalában nem volt kívánatos, hogy a két másik velünk csatlakozó országgal szemben hazánkat a déli parancsnoksághoz sorolják.

Magyarországnak, amely a Balkánt sokkal jobban ismeri, mint az USA és a legtöbb NATO-állam, nem fűződik nemzeti érdeke ahhoz, hogy az ottani végeláthatatlan etnikai konfliktusok láncolatába akár közvetlenül, akár csak közvetve is (támaszpontok biztosításával) beleártsa magát. A magyar védelmi érdekek a magyarlakta Délvidéken és Horvátországon nem nyúlnak túl, s ez az érdek katonai akciókkal nem szolgálható. Például Koszovó - vagy Montenegró - hovatartozása nem érint életbevágó magyar érdekeket.

Európán kívül a NATO déli parancsnoksága egy másik, még megbolygatottabb "darázsfészket" súrol, az arab-muzulmán-izraeli viszályövezetet. Ez újra csak arra int, hogy hazánk távolságtartó, tárgyilagos magatartást tanúsítson. S azon józan erőket támogassa a NATO-n belül, amelyek nem hallgatnak a délkelet-mediterrán szirénhangokra, és újgyarmatosító, provokáló, agresszív behatolások helyett nem lépik át tengeri, légi és szárazföldi jelenléttel az arab-muzulmán világ fenségterületeit, s ugyanakkor pedig elismerik azt, hogy a Földközi-tenger a zsidóságot utódló, két nagy egyistenhivő hagyománnyal rendelkező, vagyis a keresztény és arab-muzulmán civilizáció közös, éppen ezért méltányosan megosztandó "beltengere", és amelynek keleti végén a héber állam is véglegesen megtalálhatja a nagyságának megfelelő, arányos helyet.

A Varsói Szerződés hagyományain, csatlós-szellemben nevelkedett magyar katonapolitikai establishment az angol-amerikai politikai ukázokat azonnali lelkesedéssel nem követő semlegesebb politikát igyekszik cinikusan irreálisnak minősíteni. A NATO-t is egy világhatalom uralja, de sem koncepciójában, sem felépítésében nem egyezik a Varsói Szerződéssel, mert öntudatos középhatalmakat - mint Franciaország, az Egyesült Királyság és Európa legnagyobb állama, Németország - tud a tagjai sorában. Ha nem is egyenlő súlyú államok szövetsége, de mégis olyan államoké, amelyeknek mindegyike a) megőrizte önálló cselekvőképességét országa területén és azon túl is, s b) minden fontos NATO-akcióra vonatkozó határozatot a tagállamok egyöntetű szavazattal hoznak meg. (Ez az oka egyébként annak, hogy a hegemóniára törekvő angol-amerikai hatalom egyre inkább a NATO keretein kívül kialakított, csatlós-jellegű viszonyhálózatra épített úgynevezett Koalíciókkal bonyolítja le hadjáratait.)

1999. március 24-én a Washingtoni Szerződés fennállásának áprilisi, 50. évfordulóját előkészítő diplomáciai és akadémiai viták egy részének a NATO balkáni tettlegességével véget vetett: történetében először a tagállamok - bár még Európában, de - országainak határain kívül egy független országra mértek csapást anélkül, hogy az az ország egy másik államot megtámadott volna, vagy a beavatkozást kérte volna (vö. Bosznia), s a nemzetközi közösség nevében az ENSZ Biztonsági Tanácsa erre felhatalmazta volna.^[387] E lépéssel a NATO elvesztette ártatlanságát, törvénytisztelő önvédelemre épített tekintélyét.

A nemzeti érdekelemzéseknél és a stratégiai választásoknál a koherencia alapvető kívánalom. Hazánknak nyilván nem érdeke, hogy mint cavalier seul gátlástalanul érvényesíteni próbálja nemzeti érdekeit. Ebből azonban egyáltalán nem folyik az a szélsőséges következtetés sem, hogy a délkelet-mediterrán aktivista angol-amerikai stratégia, amely az EU-ban Anglia révén nyert képviseletet, "vonalas", sőt élvonalbeli követése lenne az ország érdeke.

Hatalmi és geopolitikai okokból hazánk nem mintázhatja politikáját Franciaország politikája alapján. De hazánknak az sem érdeke, hogy a NATO politikai testületében, ahol Franciaország jelen van, e fontos EU-tagország visszafogottabb, tartózkodóbb politikáját Amerika kegyeiért gáncsolja, aláássa.

Alig van olyan ország, mint hazánk, amely az utóbbi századokban annyi, nemzeti érdekeit alig szolgáló, megnyerhetetlen fegyveres konfliktusba hagyta magát belerántani. Ezért stratégiánkat tekintve mégis csak sokat tanulhatunk Franciaországtól azon a téren, hogyan lehet a nemzeti érdekeket kifinomult politikával saját erőnkön felül is érvényesíteni.

A világban jelenleg tartós - tehát jogrendre alapozott - békét két nemzetközi szervezet tud garantálni: az Egyesült Nemzetek az egyetemességével és az Észak-atlanti Szövetség az ütőerejével.^[388] Mindkét szervezet meghatározott történelmi helyzetben, egy-egy államcsoport védelmének ellátására született, és ebből nőtte ki magát mai állapotába. Elöljáróban tehát vizsgáljuk meg, milyen örökség hat mai orientációjukra, akcióképességükre.

Az ENSZ-et tulajdonképpen a tengelyhatalmak elleni szövetség angolszász országainak 1941-es atlanti chartája tervelte ki. Ebbe 1942-ben bevonták bolsevista^[389] szövetségesüket, s csak 1945-ben, San Franciscóban, a megalapításánál adták meg a franciáknak és Kínának a nagyhatalmi státust jelentő Biztonsági Tanács-i vétójogot. A szervezet, amelyet kizárólag az ötvenegy győztes állam alapított, eredetileg sem eszmevilágát, sem tagságát tekintve nem volt egyetemes. Eszméjében ugyan a wilsoni 14 pont népszövetségi ideológiájából táplálkozott, de belső logikájánál fogva csak a náci tekintélyuralmat zárta ki, a szovjet totalitarizmust nem. Valójában a győztes szövetségesek elképzelte világbéke és geopolitikai rend fenntartására jött létre. Ma tulajdonképpen a világ összes állama elvben egyenjogú tagja, viszont (az atomfegyverekkel is rendelkező) nagyhatalmak - vétójoguk révén - kiváltságos helyzetet élveznek: az alapokmány megszegése esetén sem szankcionálhatók. (Az 1968-as atomsorompó-szerződés implicite lehatárolta az atomfegyvereket is jogosan viselő államok körét.^[390]) Az ENSZ e kiváltságos pozíciókkal már "megtűzdelt", meghatározott kereteibe kooptálták aztán az európai gyarmatosítás alól felszabadult államokat és a volt tengelyhatalmakat, így 1955-ben Magyarországot is.

Míg a nyugatiak az általuk elfoglalt országokban (lásd Németország és Japán) saját alkotmányos rendszerüket vezettették be - a termelőeszközök magántulajdonára épülő westminsteri közvetett demokráciát -, addig a Szovjetunió a sajátját kényszerítette rá Kelet-Európára.

1949-ben a nyugati hatalmak - az ENSZ alapokmánya 51. cikkelyére hivatkozva - egy zártkörű, új szövetséget hoztak létre azzal a céllal, hogy megvédjék az atlanti-európai térséget a Szovjetunió és vazallusállamai ellen, hogy azok katonai nyomással ne terjeszthessék ki a marxista államberendezés bolsevista változatát.

Tehát az észak-atlanti szövetség geopolitikai és ideológiai töltését a hódító-terjeszkedő bolsevista világbirodalom mint ellenségkép határozta meg.

A Szovjetunió ideológiai meghasonlása, megváltó céljainak feladása és impériumának szétesése a NATO-t megfosztotta alapmissziójától. A NATO alapvetően - minden, a "három napnyugati bölcs" által 1956-ban kitalált melléktevékenysége mellett - egy negációra épült. Ha születtek is olyan "missziós" elképzelések, hogy a NATO-nak a nyugati civilizáció életformájának tevékeny terjesztése is célja legyen, ez nem vált hivatalos állásponttá, s a NATO területileg is elhatárolta befolyási körzetét.

A NATO tehát olyan világkép csökevénye, amely a Föld államait - elnagyoltan, s néhány kisebb-nagyobb átfedéssel - három csoportba osztotta:

1. az Észak-atlanti Szerződés szférája, amelyet 1961 óta az OECD gazdasági téren kibővít;

2. a Varsói Szerződés, vagyis a Szovjetunió és vazallusai;

3. a világ népeinek kétharmadát kitevő, főleg a volt gyarmatokat felölelő, úgynevezett harmadik világ, amelyet az 1955-ös bandungi Afroázsiai, majd az 1966-os kubai Trikontinentális Konferencia hozott össze az el nem kötelezett államok laza koalíciójába. A harmadik világ elnevezést Alfred Sauvy dobta a köztudatba 1952-ben, a francia harmadik rendre utalva.^[391]

E világkép, amelyet legbeszédesebben Hruscsov emlékezetes trojka-javaslata jelképezett, többé egyáltalán nem tükrözi a világpolitikai valóságot. S távlatból tekintve az is láthatóvá válik, hogy a kép sokkal esetlegesebb, mint azt kiagyalói és propagálói képzelték.

A civilizációk^[392] történetének szempontjából nézve a központosító marxista-leninista rend és a "piac-demokráciák" közötti, a világ feletti hegemóniáról döntő^[393] hidegháború, apokaliptikus atomfenyegetéseivel együtt, összezsugorodott az újabb kori ökonomizmus posztricardói, banális, belső viszályává. Mint William Lind írja: "a Nyugat belső polgárháborújává"; főleg, ha eltekintünk e konfrontáció magyarázatában annak proto-keresztény dimenziójától, a görög-cirill ortodoxok és a "latinok" közötti szakadásvonal geopolitikai maradványaitól. (Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism című, 1978-ban megjelent munkánkban kifejtettük, hogy miért tarthatatlan az emberi munkaerővel, az emberekért működő nemzetgazdaságokat gazdaságpolitikailag szigorú központi irányításra és társadalompolitikailag kizárólagos piaci koordinálásra osztó manicheus álláspont.^[394])

Az ősellenség, Oroszország lesüllyedt regionális hatalommá, ezzel a "szovjetjárás hordái" visszahúzódtak a Kárpátok mögé. A közép-európai országok visszaállíthatták önálló államberendezéseiket, amelyekből a megszállók beavatkozása zökkentette ki őket. Immár semmi elvi akadálya sem volt többé annak, hogy a NATO által védelmezett kontinens közepén fekvő államok "visszabocsáttassanak" a Nyugat intézményrendszerébe, ha azonosulnak annak társadalmi értékrendjével, civilizációjával. Hazánk EU-integrációja több mint egy évtizeddel a szovjet hadsereg kivonulása után már réges-rég tény lehetett volna, ha a történelmi ökonomizmus nem uralta volna a kontinens szellemét, s a rendszerek az újraválasztásukért ügyeskedő alkusz pártpolitikusok helyett a kríziseken úrrá levő, messzelátó, De Gaulle-nagyságrendű államférfiakat választanának ki. Olyanokat tehát, akiket nemcsak a kincses Svájc "európaisága", közös-piaci tagsága érdekel, hanem előre tudják, hogy Európának nem az Odera-Neisse a határa, s a nemzetközi közélet nem redukálható WTO-alkudozásokra. Máskülönben miért lett volna korábban "érett" az Európai Unióban való egyenrangú tagságra a volt nemzetiszocialista Ausztria - vagy "Poroszország", vagy a még írásmódjával is kifejezetten a keleti egyházhoz tartozó Görögország -, mint a régebbi európai történelemmel rendelkező magyar állam, vagy a Bécstől még földrajzilag is nyugatra lévő Prága?^[395]

Mármost milyen új világpolitikai térképen kell majd a NATO-stratégáknak feltalálni magukat? Ténynek könyvelhető el, hogy a szovjet világbirodalom természetes elemeire esett szét, még ha John P. Hannah^[396], a washingtoni Közel-Keleti Intézet igazgatóhelyettese joggal is emlékeztet arra, hogy e folyamat még nem zárult le.

A történelmi ökonomizmus korlátolt szemszögén túl ma már előtűnik, hogy a társadalmakat nem egyszerűen

1. a) a termeléshez és fogyasztáshoz, vagyis az önfenntartáshoz szükséges munkamegosztás szimbiózisa és b) a javak elosztásáért folyó harc osztályszolidaritása tartja össze^[397], hanem

2. a társadalmi élet két másik sajátos "ragasztója", a tágabb értelemben vett fajfenntartáshoz szükséges (és veleszületett) rokonsági kötelék, valamint

3. az emberi társadalmat generációkon keresztül összetartó, megszilárdító közös Írás, a szó közvetlen és átvitt értelmében.

Éljünk itt néhány aktuális példával. A délszláv konfliktust nem érthetik meg azok a politológus-hírmagyarázók, akik azt akarják elhitetni, hogy az autóbuszban egymás mellett ülő, a katolikus templomba igyekvő, latin betűs újságot olvasó horvátok és a cirill betűset böngésző ortodox szerbek azelőtt úgy éltek együtt "szerb-horvát" osztálytestvériségben, hogy nem is tudták egymást megkülönböztetni. Ugyanez a nyugati politikatudomány a negyedszázada tartó észak-írországi véres vallási-nemzeti konfliktusra sem talál megoldást, amelyben pedig az Európai Unió két nemzete küzd, s amelynek következtében Belfast szívében a két vallás gettóját "berlini fal" választja el. Ugyanis - az elsősorban nem gazdasági jellegű összeütközéseket archaikusként kezelve - nem hajlandó saját társadalmának konfliktusait ugyanolyan kategóriák szerint diagnosztizálni, mint a bolsevista elnyomás alól felszabaduló népekét. Szólhatnánk még a baszk kérdésről is. A példák szinte tetszés szerint szaporíthatók, s így az indukciós bizonyítás erejével hatnak arra vonatkozólag, hogy e problémák nem a múltéi, és hogy az egyoldalúan ökonokratikus Közös Piac alapjában véve angolszász politikai kultúrájának nincs rá válasza. A mai politikai retorikában a terrorizmus címszó alá vont szapora jelenségek szinte katalógusát adják a világpolitika többé-kevésbé elhallgattatott, de meg nem oldott együttélési problémáinak.

A fentebb három pontba csoportosított, a társadalmat összefogó elemi vonzóerők minden civilizációban jelen vannak. Sajátos kölcsönhatásuk, összefonódásuk és az, hogy mely intézményeknek adnak előjogokat - egyháznak, pártnak, gazdasági monopóliumnak, nagycsaládnak -, individualizálja, teszi azonosíthatóvá, egymástól megkülönböztethetővé a civilizációkat, és teremti a Földön a változatosságot, a civilizációk pluralizmusát.^[398]

Szögezzük le, hogy a jelen eszmefuttatás nem értékelő jellegű. Azon Európa-központosságtól törekszik megóvni szemléletünket, amely a fajgyűlöletben^[399] is megnyilvánuló, sokszor naiv és spontán felsőbbrendűségi érzés következménye - függetlenül attól, hogy más civilizációk sem mentesek saját szubjektivizmusuktól.^[400]

Az úgynevezett Nyugat, más szóval az észak-atlanti-európai világ - mint Delmas Claude fogalmaz - az "Új Világ és Európa egy civilizáció kebelében",^[401] sajátos, ökonokratikus, individualista társadalmat teremtett. A magánszférára korlátozott kereszténységet csak szokásaiban őrzi, szekularizált, különösen érzékeny a testi épségre, humanitárius, s a családot mint születési közösséget háttérbe szorítja. Credóját megtoldotta azzal a hittel, hogy az élő civilizációk értékrendjei rangsorolhatók, és kellő "felvilágosítással" az angolszászok vezette nyugati civilizáció egyetemes előképet ad az összes többi "lokális-regionális" civilizáció számára.

Amióta az ökonomizmus bolsevista eretnekségének nagy ütőerejű Vörös Hadserege nem jelent világraszóló fenyegetést, a nyugati világ életmódjának védelmét az angolszászok vezette NATO kényelmesen elláthatja. S bár az olaj és más nyersanyagok valamelyest függővé is teszik a külvilágtól a Nyugatot, e függés kereskedés révén megoldható. Tény és való, hogy Európát évszázadok óta semmilyen külső katonai fenyegetés nem érte. Mivel a többi világrész civilizációi kevésbé vallanak térítő-hódító világnézetet, és katonailag is képtelenek az USA-val, az egyetlen világhatalommal szemben fellépni, a békés együttélést csak a Nyugatnak az az ambíciója zavarhatja meg, hogy az egyetemes előkép jogán életmódját a) a sokszor gazdasági zsarolással járó üzleti térhódítás, b) burkolt katonai fenyegetés és c) tájékoztatási monopólium kombinálásával megkísérli rájuk erőltetni.

A Szovjetunió feloszlása óta a nemzetközi feszültségeket sohasem a NATO-államokat érő katonai fenyegetés idézte elő, hanem a diadalmas Nyugat követelőző kezdeményezéseinek, egyoldalú igényeinek ki nem elégítése. A primum non nocere elvét kicsit kiélezve úgy alkalmazhatnánk, hogy az észak-atlanti szféra annál békésebb, minél kevesebbet kezdeményez kifelé a NATO. Úgy tűnik azonban, hogy az Amerikai Egyesült Államok - amely (akárcsak a Varsói Paktumban az oroszok) a NATO főparancsnokát állítja - nem elégszik meg a primus inter pares szerepével. Míg a NATO teljes stratégiai függetlenségre törekszik, a világ államai többségével az új, globalista világrend nevében az önrendelkezési és önvédelmi jog helyett a "kölcsönös" függés meséjét (narrative-ját) akarja elhitetni. E megállapítás a BT tárgyalta esetek elemzésével is bizonyítható. A civilizációs pluralizmus elvetése, egyszersmind a nemzetközi totalitarizmusra való hajlam tetten érhető az alkalmazott utasító és fenyegető nyelvezetben, a világszervezetekben való kezdeményezések nyugati monopolizálásában, a többi állam alkotmányos rendjébe való beavatkozásban, sőt az államok egymás közötti viszonya ellenőrzésének igényében.^[402] Az USA vezette Nyugat számára elfogadhatatlan, hogy más kultúrkörök államai - mint a délkelet-ázsiai országok - angolszász részvétel nélkül, gazdaságilag tömörüljenek, ahogy azt az európai Közös Piac tagjai tették. Vagy, hogy NATO-jellegű önvédelmi szervezetek vagy akár alkalmi fegyverbarátságok jöjjenek létre más országok között, például Kína és Irán, Kína és Pakisztán, Dél-Korea és Líbia, Észak-Korea és Szíria között. E nem kívánatos viszonyokat Samuel Huntington híres cikke, a "Civilizációk összeütközése"^[403] némi pongyolasággal Confucius-islamic connectionnak nevezi.

A nyugati világot írásmódjában, termelésmódjában, sőt jelenlegi antropológiai összetételében^[404] is viszonylag nagy homogenitás jellemzi. A harmadik világról, a történelem mezsgyéjére szorult "proletárnemzetek" (Toynbee) heterogén koalíciójáról ez egyáltalán nem mondható el. A harmadik világ nem egy civilizáció, hanem "vegyes saláta". Ami egyöntetűséget mutat, az kizárólag negatív, mint például a nélkülözés, amiből csak alkalmi összefogásra futotta, és a korábbi két hatalmi tömb lázas klienstoborzásának kihasználásában szerzett csip-csup előnyökre. Különben e téren a fő fegyvertény az OPEC vezette, az izraeli-arab konfliktus következményeképpen létrejött 1973-beli olajzsarolás volt. A gazdasági zsarolás azóta ismét kizárólag a Nyugat világpolitikai fegyvertárához tartozik.

Míg tehát a nyugati világ megnevezés pozitív kulturális azonosulásnak felel meg, addig a harmadik világ a kulturális elidegenítés eszköze lett, mert valódi tartalmát a nem-nyugatisága adja. E posztkoloniális gondolkodásmód ráveti árnyékát még a társadalomtudományra is. Vajon ismeretelméletileg mi más tartja össze a Londoni Egyetemen a Keleti és Afrikai Tanulmányok Intézete tárgyköreit, ha nem a gyarmati világbirodalomra való emlékezés?

Ha a mai földrajzi képleteket konvertálnák geopolitikai egységekké^[405], akkor sem találnánk rá a szükséges közös nevezőkre, amelyek a jövő szereplőit jeleznék. Mark Monmonier^[406] utal arra, hogy a Dél, a Kelet (Kipling), Ázsia mint társadalomtudományi megnevezések tartalmatlanok, illetve csak a nem-Nyugat kizáró fogalmának az európaiak által kitalált, eufemisztikus kifejezései. Mint már említettük, a Nyugat egyedülállóságáról szóló önképet jól fejezi ki Kishore Mahbubani a The National Interestben 1992 nyarán megjelent cikkének (3-13. old.) címe: The West and the Rest - vagyis A Nyugat és a többiek (Saïd Edward szerint pedig a Keletet a Nyugat találta ki, saját használatra, az úgynevezett "orientalizmus" tudománya által.) Mi lenne különben a Kelet? A keleti mentalitás? Arab? Kínai? Nyilvánvaló, hogy ezek egymástól legalább ugyanannyira különböznek, mint mindegyikük a nyugati civilizációtól. Az a Közel- és Távol-Kelet, sőt az "ázsiai zsarnokság" (Wittfogel), az "ázsiai termelési mód" (Marx) egyaránt csak egy, a gyarmatosítás útvonalán született Európa-központú világ(tér)kép ideológiai maradványa, s a Nyugat felsőbbrendűségét sugalló sommás értékítélet. A világnak geopolitikailag három égtájra - északnyugatra, keletre és délre - való osztása egyébként kísértetiesen egybevág E. von Eickstedtnek azzal a második világháború idején kifejtett elméletével, amely szerint az emberiség története a Pamír-fennsíkról indult, hol az észak-nyugati fehérek, a keleti sárgák és a déli feketék különváltak.

A Nyugat világképébe jól beleillik az a dualista^[407] elképzelés, miszerint a "modern időkben" már csak két civilizáció létezik, a kifejlett gazdag Nyugaté - hallgatólagosan ez a jövő egyetemes civilizációja, a civilizáltság civilizációja - és a fejlődő Napkeleté. Az utóbbi népeket az egy főre jutó jövedelmük alapján lehet rangsorolni, s nekik azt a szabadságot adni, hogy az utánzás ügybuzgósága szerint "megválaszthassák" fejlődésüknek - ha nem is irányát, de legalább - a sebességét.

Valójában a harmadik világban nem egy, hanem több aktív, életerős, saját értékrendet, törekvéseket felmutató civilizáció él.

A Nyugat már évtizedekkel ezelőtt kénytelen volt Kelet-Ázsiára fordítani ökonokratikus tekintetét, a lefegyverzett Japán gazdasági versenyképessége miatt. Majd a délkelet-ázsiai ún. Négy Tigris lépett az érdeklődés homlokterébe. Valójában nem kultúrájuk keltett figyelmet, hanem a munkaképességük. Főleg, amíg nem vált ismeretessé, hogy a magát elkényeztető Nyugattal szembeni versenyképességük a fejlett technológia elsajátítása mellett abban áll, hogy inkább a munkára koncentrálnak, mint a szabadságra. Világrekord-hosszú munkaidejük a fizetés mellett életbiztonságot adó befektetés.

Általánosságában fel kell ismerni, hogy a mai világhelyzetben a nem európai geopolitikai egységek - és konfliktusaik - többé nem egyszerűen az észak-atlanti történés vetületei, a gyarmatosítási bírvágy tárgyai, hanem a távközlés és a közlekedés fejlettsége folytán teljesen összefüggővé vált földkerekség cselekvő szereplői. Azonosítsuk a legjelentősebbeket!

A történészek megkísérelték a múltban működő civilizációk felsorolását. Arnold J. Toynbee 1934 és 1961 között írt 12 kötetes klasszikus munkájának, a Study of History-nak az első 10 kötetében huszonegy civilizációt sorol fel, de a 12. kötetben már harmincötöt. Tépelődésének 1975-ben bekövetkezett halála vetett véget. Posztumusz művében már harmincnyolcról van szó - jórészt kihalt, elvetélt civilizációkról, amelyek leginkább csak az archeológusok és a turisták kíváncsiságának a tárgyai.

Ha az egy-egy civilizáció dinamikáját, cselekvőképességét adó három kovászt - az elemi hovatartozást, a Mi-érzést keltő saját írást, a nemzetté szerveződő és antropológiailag szembetűnő (vér)rokonságot, valamint a (hadi)ipari önfenntartási készséget - keressük, akkor bizonyosra vehető, hogy a Nyugat akár akadályozza, akár nem, legalább három másik civilizáció képes megvédeni önállóságát a korszerűsítés örve alatt folyó nyugatosítástól még világháború árán is, vagy ha a helyzet lehetővé teszi, közösen formálni a valóban egyetemes, korszerű világcivilizáció arculatát. Ezek pedig

1. az arab-muzulmán,

2. a kínai, beleértve a koreai, a japán és más országbeli kiterjedését,

3. a hindu(sztáni) vagy bhárati.

A teljesség kedvéért meg kell hogy említsük az "amero-afro-indián" civilizációt, különösen Brazíliára tekintettel. Ez ugyanis egyrészt az esetleges jövőbeni egyetemes keveredést előrejelző műhely, másrészt a néger-afrikai kultúráknak a legvalószínűbb érvényre jutási területe.^[408]

A mai köztudat, sajnos, jórészt csak fonákjáról ismerkedik e civilizációkkal. Az arab-muzulmán világ közel van hozzánk minden szempontból. Mint azt a - népünket erőszakkal át nem térítő - török hódoltság is tanúsítja, szárazföldi kapcsolatban álltunk e nagy, összefüggő (félholdalakú) kontinentális civilizációval. Az iszlámság magja arab. Az arab írásra - és a származék írásmódokra - épülő Korán-iskolák összetartják, hitsorsosi azonosságot adnak a már 1945-ben alakult Arab Liga, majd az 1974 óta létező Iszlám Konferencia nemzeteinek, amelyek a szenegáli Gore szigetétől Pápuaföldig, Kazahsztántól Jáváig terjedő területen élnek. Jelenleg 1,2 milliárdan követik Mohamed tanítását. Többen vannak, mint Krisztus katolikus hívei. Osztják a kereszténységgel és a zsidósággal az egyistenhitet, s azt, hogy mindenkinek csak egy igazi hite lehet.

Ez számukra "természetes", de például a japánok számára már nem logikus, akik buddhista módon temetkeznek, de shintó szertartás szerint házasodnak. Így lehetséges e toleráns világban, hogy az összes vallás tagjai Japánban a lakosságnak több mint 100, pontosan 120,8 százalékát teszik ki.^[409]

Anélkül, hogy itt részletekbe bocsátkoznánk, nyilvánvaló, hogy az "egy igaz hit" vallásának vannak olyan történelemfilozófiai eredői, amelyek a nemzetközi együttéléssel kapcsolatos meghatározott elképzeléseket, sőt kizárólagosságokat nemzenek. A három közel-keleti vallás naptárai, amelyek közül a Gergely-naptár az Egyesült Nemzeteknél globális elfogadást nyert, nem ciklikusan visszatérő (Spengler), hanem lineárisan haladó történelemfelfogást sugallnak.

Időszerű oka is van, hogy kiemelten foglalkozunk a muzulmán civilizációval. Az amerikai közélet hangadó körei által olvasott Foreign Affairs - több-kevesebb elmélyültséggel - sorozatosan adott helyet az ősellenséget vesztett NATO jövendő missziója szempontjából releváns témáknak. Mint már jeleztük, az 1993. nyári számban a Harvard Egyetemről Samuel P. Huntington a "civilizációk ütközését" tárgyalja. A cím maga eufemizmus a Nyugatnak a muzulmánok és "sárga" szövetségeseik elleni zsidó-keresztény^[410] mozgósítására. A folyóirat 1993. tavaszi számában pedig a New York Times újságírónője, Judith Miller szinte hisztérikus hangvételű cikkében hívja fel a figyelmet a "zöld (vagyis muzulmán) veszélyre". Nem elszigetelt, ötletszerű írásokról van szó, hanem egy összefüggő stratégiai elképzelés tömeglélektani előkészítéséről, amelyet egyrészt módszeresen követnek könyvek^[411], másrészt e tanulmányokat a tekintélyes napilapok népszerűsítik, és hangulatkeltő "iskolapéldákkal" bizonyítgatják. A NATO vártáján érzékeny fülekre talál a muzulmán támadás előrejelzése, sőt, megelőző csapások, mondhatni keresztes hadjáratok^[412] meghirdetése, amely már (Afganisztánnak és) Iraknak kétszeri angol-amerikai koalíció vezette megtámadásában öltött tettleges formát.

A bolsevista világbirodalomban olyan ellenséget ünnepelhetett a NATO, amelyet Amerika tapasztalatból alig ismert, s amely az öreg kontinenssel a szárazföldön határos volt. A zöldre átfestett veszedelem csávájába esni^[413] annál kézenfekvőbb, mert egyrészt a Közel-Keleten, az arab világ szívében megteremtett Izraelnek az már fél százada ellenlábasa, másrészt irigylésre méltó az arab államok olajtartaléka. Stratégiailag ez a NATO-erőknek keletről délre való átcsoportosításában fejeződik ki. E stratégia Oroszországot is arra veszi rá, hogy csoportosítsa át erőit nyugatról délre.

Az ellenség - mint mindig - karikaturizált szörny. Rémkép. A nyugati képernyőkre meghívott "szakértők" napról napra azzal ámítják a bámuló nagyközönséget, hogy a terrorizmus, az agresszivitás, az intolerancia és a fundamentalizmus a Korán sajátos tana. Fátylat vetnek arra, hogy sok más mozgalom egyes csoportjai is alkalmazták a terrorista merényletek kétségbeejtő eszközét, mint az írek és a Stern-csoport. Elhallgatják a mohamedán medinai alkotmánynak a dimmak-kel (monoteista kisebbségekkel) szemben megteremtett, úttörő jellegű védelmét és toleranciáját, s hogy az emirátusok, szultánságok nem teokratikus, hanem civil intézmények. Sőt, fátylat borítanak arra is, hogy az integrizmus (szélsőséges hagyománytisztelet) minden vallás esetében jelentkezik mint belső áramlat, s hogy a Gush Emmunim betelepülői is fundamentalisták, a szót magát pedig egyes amerikai protestáns szekták megjelöléséből vették át.

A helyesbítéseket tetszés szerint lehet szaporítani arról, hogy a Korán és a Seria magyarázata folyamatosan előrehalad, akárcsak a Bibliáé, az egyházjogé vagy a Tóráé. A fátyolhordás például nincs tételesen előírva, csak az, hogy egy nő ne mutogassa nyilvánosan szexuális reflexeket ébresztő kellemeit. Ezzel kapcsolatban gondoljunk a nyugati világ szemérme és divatja "fejlődésére": a bennszülöttek felöltöztetésére, majd a mezítelen fehér turisták megjelenésére...

Hogyan jellemezhetjük röviden a "zöld veszedelmet"?

Az arab írást követő népekben él, sőt - részben az olajválságok nyomán - újraéledt a közösségérzet, amely - akárcsak más civilizációkban - nem vezet egyetértésre, de egymás megértésére igen. Ez az összetartozás fejeződik ki az Iszlám Konferencia szervezetében. De nincs "veszélyes" egyöntetűség, hanem az arab, a (síita) perzsa, az ottomán és más (fekete-afrikai, dél-ázsiai) hagyományok alapján sokféleség.^[414] Mivel a francia forradalom inspirálta, úgynevezett "emberi és polgári jogok" valójában nem természetes és egyetemes értékrenden alapulnak, történtek kísérletek arra - így 1981-ben Párizsban^[415] -, hogy az iszlám által elsődlegesnek ítélt emberi jogokat kodifikálják.

Emlékeztetnünk kell arra is, hogy egyetlen muzulmán állam sem komoly katonai ellenlábasa a NATO-nak, és ezek az államok nem rendelkeznek egyetlen NATO-jellegű kizárólagos katonai szövetséggel és parancsnoksággal sem. Korunkban semmi olyan komoly tervről nem hallhattunk, amelyben valamelyik kormány a muzulmán népek őshonos területén kívüli hódító szent háborúra szólította volna fel az igazhitűeket. (Ez kiderül még az Iszlám Arab Népi Konferencia 1991. áprilisi khartúmi nyilatkozatának tárgyilagos olvasatából is, amelynek szerzői az idézett Miller-cikk szerint [43-44. old.] szélsőségesek.) Az európai népek világháborúkat robbantottak ki egymás közötti konfliktusaikkal. Voltak muzulmán országok közötti háborúk (például iraki-iráni, iraki-kuvaiti), de az utóbbi évszázadokban a muzulmán és nyugati összeütközéseket mindig a túlnyomóan muzulmánok lakta vidékeken való nyugati beavatkozás okozta. Napjainkban is a muzulmán államok aggódnak az önállóságukért. A konfrontációk alapjául a Nyugat követelődző kezdeményezéseinek ki nem elégítése szolgált, sohasem fordítva. Így a NATO országai kevés erőfeszítéssel elérhetik biztonságukat, sőt minél kevesebb "erőfeszítést" tesznek, annál inkább; elég lemondani a muzulmán országok belső államberendezésébe való atyáskodó-gyarmatosító-misszionárius beavatkozásról. Európa véráldozatok nélküli védelme szempontjából úgyszintén ildomos lenne, hogy a nemzetközi élet normarendszerét és alkalmazását ne monopolizálja Nyugat "leadership" címszó alatt szankcionáló, sokszor zsaroló-beavatkozó akciókkal. Sőt, ha tartós békét akarunk, el kell fogadni azt, hogy a BT egyetemessége érdekében muzulmán állam is kapjon állandó tagságot.^[416] A nemzetközi együttélés valóban univerzális normáinak az felel meg, hogy nekik is joguk legyen legjobb belátásuk szerint gondoskodni kollektív önvédelmükről, mint azt a NATO teszi az észak-atlanti övezet esetében. Az egyenlő biztonság és emberiesség nevében mindennemű (nukleáris, kémiai, biológiai) tömegpusztító fegyvert vagy meg kell semmisíteni, vagy bele kell törődni abba, hogy azokat idővel muzulmán és más államok is gyártják. Mielőtt szociáletikai alapon diszkriminatív különbségeket tennénk civilizációk között, ne felejtsük el, hogy a nukleáris tömegpusztítás fegyverét eddig a Szovjetunió és Kína nem, de a polgári demokratikus USA ismételten - tehát a hatás tudatában - bevetette.

Az európai elitet a sárga veszedelem régen foglalkoztatja. Proust idézi Verdurin asszonyságot, aki szalonjában az arisztokrata Charlus-nak megjegyzi, hogy Kína nyugtalanítja. Minden jel arra mutat, hogy manapság "tatárjárás" nem fenyeget, viszont a kínai szféra nem fogja feladni önállóságát sem a Nyugat technológiai csecsebecséiért, sem pedig nyomásának kényszerére.

Évezredek hosszú államalkotó tevékenysége révén a kínai civilizáció ma több mint egy milliárd lelket tart össze egy országban. Elég az európai politikai egység vajúdását megfigyelni ahhoz, hogy felmérjük ennek jelentőségét. Az ősrégi piktografikus eredetű írás áll e politikai teljesítmény mögött. Mint ismeretes, K'ung-fu-ce (Konfuciusz) vagy a taoista bölcs Lao-ce írásait a mai olvasó is megérti. A kínai írást olvassák - Fu Hi császár Ji King (A változások könyve) című műve keletkezésétől, tehát i. e. 2950 óta a mai napig, a Középső Birodalomtól Koreán át Japánig, ahol egyébként a világ legrégibb dinasztiája uralkodik. A kínai gondolkodás hagyományainak erejére utal V. Holubnychy 1972-es szövegelemző tanulmánya, amely szerint Mao Ce-tung írásaiban az idézeteknek csak 4 százaléka származik Marxtól vagy Engelstől, 22 százalék viszont konfuciánus szerzőktől.^[417] A kínai civilizáció szinkretista erejével az indiai buddhizmustól a taoizmuson át a konfucianizmusig egy sajátos világnézetet épített ki, amely lényegesen különbözik a három, történeti isteni kinyilatkoztatásra épülő, egyistenhívő közel-keleti vallástól.^[418] Emeljük ki, hogy az asztronómia ciklusosságába beírt kínai naptár jól kifejezi a Természetbe beleágyazott evilági szemléletet. A Természetbe az emberi is annyira beletartozik, hogy a kínai ember természetesnek fogadja el az általa alkotott tárgyakat, mint például a művirágokat is.

E dióhéjba foglalt szellemtörténeti eszmefuttatásból az Észak-atlanti Szövetségnek Kínához való tartós viszonyára vonatkozólag néhány tanulságot le lehet szűrni. Kozakai Toshiaki szerint az amerikai megszállásból feleszmélő Japán különbséget tesz a technikai korszerűsítés és a nyugati gondolkodás- és életmód átvétele között. E szféra kulturális őshonát képező Kína önmegőrző ereje még töretlenebb. Tehát vérontás nélküli tartós béke csak úgy érhető el, hogyha a Nyugat nem tekinti az atomfegyverrel és rakétákkal is rendelkező Kínát világtörténeti tanoncának. (Az autósiskolában úrvezetők is tanulnak, akikből nem lesz taxisofőr!) Ahogy Glasenapp idézett munkájában kimutatja,^[419] a különböző nagy világvallásoknak vannak közös és egymástól eltérő elvei. A nemzetek közötti békés együttélés közös játékszabályok megtalálását és elismerését igényli. Amíg a Nyugat nem hagy fel azzal a kísérlettel, hogy saját normáit mint egyetemeseket Kínára ráerőltesse, és világszerte érvényt szerezzen az angolszász nemzetközi jognak, addig az együttműködés feszélyezett és feszült marad. Kína, Korea és Japán képes rendezni az egymás közötti ügyeit nyugati közreműködés nélkül. S ismételjük meg, hogy Kína semmilyen beavatkozással nem fenyegeti a nyugatiakat, sem Európában, sem Amerikában.

E kitekintés nem lenne teljes az angol Commonwealthből felocsúdó Hindusztán vagy Bhárat megemlítése nélkül. India szubkontinensnyi, hagyományaival vajúdó ország, amely a dévanágari írású szanszkrit Véda alapján a világ legrégibb vallását vallhatja a magáénak, mert az ország és a vallás kiterjedése szinte egybeesik (bár jelenleg a kis Nepál az egyetlen kifejezetten hindu ország). Az angol gyarmatosítás gerjesztette (és spontán) vándorlások szele Srí Lankába és néhány más indiai-óceáni országba vitte át a hindu vallás magvát. A gyarmatosítás alól alig félszázada felszabadult, milliárdnyi lelket számláló ország belsőleg úgy akarja felszámolni az angol gyarmati maradványokat, hogy ne essék vissza a kasztrendszerrel társított fatalizmusba.^[420] A nemzetközi életben még nem találta meg a nagyságának, ősi hit- és szokásvilágának, továbbá jelentős technológiai fejlettségének megfelelő szerepet és jogokat. A jövőben világpolitikai és történelmi jegyzése nyilván nem abban fog kimerülni, hogy megkísérli megteremteni a westminsteri képviseleti rendszer legnépesebb másolatát.

Mint arra a hindi világ vallási, nyelvi és faji viszályainak legjobb szociológus ismerője, T. K. Oommen emlékeztet, India nemcsak a hindu bráhmanista tan- és szokásrendszernek, hanem a buddhizmusnak is szülőföldje. Ezt a közöttük dúló konfliktusok (Srí Lanka) sem takarhatják el, akárcsak az ír sziget katolikusai és protestánsai, vagy a horvát katolikusok és szerb ortodoxok krisztusi gyökereit. Eleddig a szingaléz-tamil színezetű buddhista-hindu megkülönbözés megoldásának próbapadján, Srí Lankában India közbelépése csődöt mondott. A kínai-indiai közeledés, illetve konfliktusfeloldás India világpolitikai fellépésének szerves része. India még atombombájával sem jelenthet "barna veszélyt" az Észak-atlanti Szövetség számára. India újabban nyitott ugyan a síita Irán felé, a dekolonizációból - a szunnita Pakisztánt kell említenünk - örökölt elhatárolási nehézségek még jó ideig elmozdíthatatlan akadályt gördítenek az Iszlám Konferencia országaival való barátság elé. A NATO-val viszálya csak úgy keletkezhet, ha az USA provokatívan semmibe veszi India felségvizeit vagy légiterét, mint tette azt Líbiánál és teszi azt a Perzsa-öbölben.

A szovjet-bolsevista rém eltűnése óta az észak-atlanti világot a korlátlan - és gátlástalan - globalizmus varázsa nyűgözi le. Mint a legtöbb ideológia, ez is kézenfekvő tények önkényes értelmezésén épül. A modern távközlés és közlekedés világot átható és egyesítő erejéből nem következik, hogy egyetlen univerzális civilizáció létezne, amelyre többé-kevésbé diszkrét fenyegetéssel és masszív meggyőzéssel csak rá kell nevelni a világot. Ez az ideológia, többek között, David Rockefeller New York-i bankár trilaterális bizottságának műhelyében készül 1973 óta. Az a Huntington, aki az 1980-as években még a szovjet világuralom közeledtét festette a falra, ma már a színes - főleg zöld - veszedelem kordában tartásáról cikkezik.

A Trilaterális Bizottság propagálta világkép három axiómára épül:

1. A jövő egyetemes civilizációját az USA, Európa és Japán - egymás között osztozkodó - döntései határozzák meg, elég összehangolni törekvéseiket. A világkapitalizmushoz megtérő más kultúrnépeknek a részben elnyugatosodó Japán szolgálhat példaképül. (Ebből a gazdaságközpontú uralmi képből született a hét gazdag állam elnökének periodikus összejövetele is. A világuralom e részvénytársasági direktórium mintájára kialakított G-7-be most már meghívták Oroszországot is, s így lett G-8.)

2. A többi kultúrnéppel való együttműködés feltételéül a nyugati normarendszer elfogadását kell megszabni, mert ez a haladás egyetlen útja.

3. Végül paradox módon azt ajánlja a harmadik világra vonatkozólag, hogy ott nem kell a népképviseleti rendszert mint demokratikus alapértéket szorgalmazni, mert éretlenek és nem nyugatbarát (esetleg muzulmán) pártok juthatnak többséghez (vö. Algéria). Egyébként a magyar közvélemény jól ismeri a lakosság ideológiai, illetve polgári "éretlenségét", mind a bolsevista, mind a liberális elit doktrínájából...

A NATO országai - csak önmagukkal találva szemben magukat - sorsdöntő választás előtt állnak. Vagy megőrzik szövetségük regionális védő jellegét, és elsősorban a nyugati civilizáció védőpajzsaként őrködnek "Amer-Európa" biztonságán és a békés együttműködés feltételein. Vagy a NATO vállalja az ENSZ keretein belüli világméretű rendfenntartás szerepét, amely viszont az Egyesült Nemzetek összes kultúrkörének egyetértését célzó dialógust tenne szükségessé. Mégpedig azért, hogy a NATO, nyugati érték- és érdekrendjét kitágítva, valóban az egyetemes világcivilizáció építését szolgálja. Sajnos, van egy harmadik lehetőség is: vagyis ha elfelejtik, hogy a világ immár valóban földgolyó lehet, amelynek felületén nem csak egy központ lehet, s a NATO az ellentmondást és különbözést nem tűrő neokolonialista angol-Amerika vezette hatalom eszközévé válik. Ez az út azonban vérontás nélkül nem járható.

Az előző két tanulmányunkban azzal foglalkoztunk, hogy az ENSZ-tagságot élvező mintegy kétszáz úgynevezett független állam - mint például Magyarország, Románia, Kína, Srí Lanka vagy Izrael - mennyiben rendelkezik tényleges önállósággal. Mostani kérdésfeltevésünk pedig az: vajon a különböző elnevezésű államok milyen különbségeket fejeznek ki, s van-e létjogosultsága különállásuknak, vagy csak történelmi véletlenek összejátszása szülte, önkényes csökevényekről van szó? A manapság legelterjedtebb neoliberális normák szerint ugyanis egy-egy állam jellegét illetően már nem perdöntő, hogy milyen anyanyelvet beszélő vagy milyen (szent) Írást követő emberek a polgárai, hanem csak az, hogy intézményrendszere megfelel-e a gazdasági szabadság és a közvetett népképviselet követelményeinek. A volt amerikai elnök, Bill Clinton távirati stílusában megfogalmazva ez a market-democracy, azaz a piacdemokrácia. A tapasztalatra építő szociológusok dolga eldönteni, hogy a szabadelvű doktrína menyire releváns a (nemzetközi) valóság megértésében. A felvetett kérdésre adott válasznak azonban a tudományos megvilágításon kívül fontos aktuálpolitikai hatásai is vannak. Ha az "igazán" demokratikus (vagyis neoliberális) államnak nyelvileg süketnek és vallási szempontból vaknak kell lennie, akkor többek között a lélekszámon és a gazdasági szempontokon kívül aligha határozható meg például, milyen mértékű bevándorlás engedélyezhető, vagy milyen országot csatolhatnak valamelyik másikhoz anélkül, hogy azonosságát elveszítené. Ez a kérdés világosan felmerül az Európai Unióhoz való csatlakozási kérelmek ügyében Törökország és a Földközi-tengeri szigetek után déli partján elhelyezkedő országok esetében. A barcelonai együttműködési megállapodás nyomán ugyanis ez a gondolat egyáltalán nem utalható a képzelet világába.

S e fogas kérdés nemcsak az Európai Unió sorsát érinti, hanem általánosan érvényes más államokra is. Ha például Szlovákia úgy nyitná meg a határait, hogy egy bizonyos időpontban több magyar élne ott, mint szlovák, akkor Szlovákia maradna-e? Vagy ha Izraelben többségben lennének a muzulmán arabok, megőrizhetné-e elnevezésében kifejezett zsidó államiságát?

Bármennyire igyekeztek és igyekeznek is a volt gyarmatosítók nevetségessé tenni az önállósuló államok név-visszahonosítási akcióit, az általánosan, társadalmilag elfogadtatott elnevezés vagy a névválasztás nem ártatlan szójáték ("place-name game", ahogy az International Herald Tribune 2002. október 31-ei számának 5. oldalán olvasható), hanem a különálló azonosulás egyik szerves kifejezője^[421]. Amikor például Macedónia kivált Jugoszláviából, s önállósult, Görögország mind névválasztása, mind zászlaja ellen tiltakozott, méghozzá sikeresen. A nemzetközi elismerés fejében Macedónia kénytelen volt megváltoztatni zászlaját. S nevét^[422] is hiába keressük az ENSZ-tagállamok betűrendes listáján az M betű alatt: a (világ)béke kedvéért a volt Jugoszláv Köztársaság Macedónia néven kénytelen szerepelni. Nyilvánvaló tapasztalati tény az, hogy az államok neve gyakran utal a többség használta (anya)nyelvre, s nem is létezik olyan ország, amelyben az összes elenyésző számú (bevándorló) embercsoport nyelve a köz- és államéletben ugyanazokat a nyelvhasználati jogokat élvezi, mint a túlnyomó többség beszélte anyanyelv.

Az is szembeötlő, hogy Izrael számos államfunkciójában a nagyszámú muzulmán kisebbség szerepe nem egyenlő a bennszülött, sőt a bevándorló zsidókéval sem. Ugyanez vonatkozik számos muzulmán (Dar el Islam) államra is, amelyek vallási hovatartozásukat az Iszlám Konferencia Szervezetének létrehozásával is kinyilvánították.

De még az Egyesült Államok, amelynek az elnevezése nem árul el sokat önazonosságából, s amely a jövendő világállam demokratikus modellje szeretne lenni, sem ad az összes bevándorló csoport anyanyelvének egyenlő státust a nyilvános életben. Mi több, az ország angol(szász)ságának pusztán pragmatista megalapozottságát is kétségessé teszi, hogy most, amikor a spanyol anyanyelvűek súlya bizonyos államokban nő - számuk országszerte a 2000. évi népszámláláskor haladta meg először az afroamerikaikét! -, újabban határozottan tiltják más nyelvnek, mint az angolnak a közéleti használatát.^[423] Még a hithű liberálisoknak is, ha doktriner fanatizmusból nem utasítják vissza a tapasztalást mint a tudás forrását, el kell ismerniük, hogy a teljesen egyenjogú, gyökértelen bevándorlókból összetákolt állam legfeljebb szabadgondolkodói utópia. Sem az (anya)nyelv, sem az elismert Írás esetében nem valósult meg teljes semlegesség a létező államok egyikében sem. Sőt, belátható időn belül megvalósíthatatlan is, még ha a szabados és kaotikus népvándorlást és -keveredést - mint az összes ember valós egyenlőségének egyik társadalmi feltételét - buzgón szorgalmazzák is.

A cikkünk címében felsorolt társadalmak írásmódja eltérő. Mindegyik más-más szentírásból táplálkozik. A történelemben az államokat a szentírásokra hivatkozó intézmények legitimizálták. A görög arche és hierosz szóból összeállított hierarchia a hatalomnak "szentesítés" általi létjogosultságára utal. Most, amikor a hazánkkal is kibővült Európa politikai jövőjét intézményesen^[424] fontolgatják, időszerű, hogy a felsorolt paradigmatikus esetek kapcsán röviden áttekintsük, hogyan áll világszerte az Írás és az állam viszonya.

Mint ismeretes, Locke a Letters of Tolerance-ban még csak a keresztények további vallásháborúskodásának megakadályozása végett akarta a vallásgyakorlatot magánosítani, s olyan "laikus" keresztény államot teremteni, amelynek nincs államegyháza - sem katolikus, sem evangélikus, sem anglikán, sem ortodox. A felvilágosodás és az azt követő európai szabadelvű mozgalmak az állam világnézeti elkötelezettségét a gondolatok és más "értékpiacok" tőzsdéjének rendezésére igyekeztek korlátozni, a vallásnak és intézményeinek szerepét pedig a magánéletbe visszaszorítani, hogy a nyilvános fórumokat teljesen a szabad gondolkodás és a szabad vásár tölthesse be. Az állam és a szentírás viszonya elméletileg a nyugati állambölcseleten belül is megtárgyalható. A tapasztalati társadalomtudományokat azonban az érdekli, hogy a meghozott törvények szelleme az állam működésében az előírt, kötelező (például férfiak és nők hadkötelezettsége), megengedett és tiltott kollektív és egyéni magatartások meghatározásával milyen elfogadott Írást (tudományos doktrínákat, más meggyőző hittételeket és levezetett értékrendeket) követ, tükröz. Ennek megítéléséhez az állampolgárság, a családjog és a oktatási törvények különösen érzékeny barométerek. Az állampolgárság ugyanis nemcsak a "bennszülöttség"-től (jus soli), hanem a származástól (jus sanguinis) és a vallási hovatartozástól (például Izraelben) is függhet. Korlátlan egyéni jogok esetén például a családjog gazdasági, "háztartás-alapítási" joggá "egyszerűsödhet". A liberális állam pedig a kiskorúak iskolakötelezettségének előírása révén fontos, értékrendet is formáló nevelési-szocializációs feladatokat ragad szinte észrevétlenül magához.

Egy kitérővel azt szeretnénk érzékeltetni, mit értünk azon, hogy minden állam - a működőképes rend fenntartásáért - cselekvési kötelezettsége, "lépéskényszere" révén eszmei horror vacuinak van kitéve. Mihelyt egy eszmevilág elhagyja az államot, még ki sem hűlt a helye, máris egy másik uralja. Az egyik vallás diktálta érték- és kötelességrendet egy másik meggyőződésrendszer váltja fel. Oroszországban az ortodox keresztény egyházat Lenin kimondottan ateista bolsevik pártja váltotta fel, s a "tudományos szocializmus" egyetemen is tanított államvallás lett. Sztrumilin és más akadémikusok lettek a nép profétái, s előírták, kinek mi tetsszen. Tudományosan ugyan megrendíthetők bizonyos értékek indoklási alapjai, de tudományos bizonyítási eljárás természeténél fogva nem igazolhatja meghatározott értékek érvényességét, legfeljebb eszközrendi összefüggéseket. Így a "lépéskényszer"-ben levő állam a tudósok szaktekintélyével visszaélve egyéni vélekedéseik (például egy kémiai Nobel-díjas politikai véleménye!) között válogat, hogy legitimálja befolyásos lobbik diktálta akcióit.

A tudományos szocializmus bűvöletéből feleszmélő nyugati intelligencia a tudományos liberalizmusba vetette bele magát. A szabad vásár tévedhetetlen lett, tiszavirág-életű döntése pedig - sokszor még a kultúrértékek területén is - megfellebbezhetetlen. A törvények szelleme a fondorlatos kérdésfelvetések közvélemény-kutatói szofizmáinak egyszerű tükörképe. E kérdésfelvetéseket egy individualista, élvhajhász ideológia sugallja, amely mindent az élvezetkeresletet kielégítő piac urainak rendel alá. Bölcseleti szaknyelven kifejezve: az eudemonikus világszemléletnek egy hedonista változata hallgatólagosan államvallás lett. Majdnem azt mondtuk, hogy vitalista világnézet, ám az eutanázia és a magzatelhajtás ezer fajtájának törvényesítésével nem tekinthető fő értéknek az élet, csak az élveteg életélvezet. Az állam igyekszik elhitetni, hogy tulajdonképpen csupán a különböző társadalmi és egyéni érdekek, értékek ütközésmentes, türelmes összehangolását végzi. Ám amikor a természetes reprodukcióra eleve képtelen homoszexuálisok egyenjogúságára hivatkozva összeköltözésüket és szexuális gyakorlatukat törvényesen is a házasság intézményébe sorolja, azaz szentesíti, sőt, az örökbefogadás jogát is megadja nekik, akkor tulajdonképpen a családjogot "háztartásjog"-gá degradálja, "gazdaságiasítja".^[425] Az sem látható be, hogy ily módon, a korlátlan egyéni szabadság nevében idővel miért ne lenne a poligámia is megengedett, majd a női egyenjogúság nevében a poliendria. Ekképp a tudományos liberalizmus szellemében az egész családjogot hordajoggá fejleszthetnék. Nyilvánvalóan az is értékítéletek halmazát vonja maga után, ha a közhatóság óvszereket propagál, sőt, díjmentesen osztogat kiskorúaknak az iskolák fertályán, vagy ha ingyenessé válik a kábítószerezéshez szükséges tű, netán maga a kábítószer, merthogy állítólag nevetséges dolog az erényességre és az akaratnevelésre bízni az AIDS elleni harcot. (Az önuralmat mint elfojtottságot^[426] a kincstári pszichiátria elmarasztalja, nemde?) Minden működő állam szerteágazó területeken kénytelen beavatkozni, ezért nem merülhet ki tevékenysége a másság iránti türelmességben. A cselekvéshez értékelni kell. S az értékelés felelőssége nem hárítható át a tudományos akadémia pszichiátriai és szociológiai részlegére.

A neoliberális ideológia globalista terjeszkedésének korában tehát fontos megtudni, hogy a hindu többségű India^[427], a szunnita muzulmán Pakisztán, a síita iszlám Irán, a szintén muzulmán többségű, ám hadserege védőszárnyai alatt szekuláris Törökország, valamint a többségében askenázi, mizrachim, ortodox, konzervatív vagy liberális hívő és hitetlen zsidókból álló Izrael mint állam hogyan rendezi a közéletben a többség értékrendjével, kollektív életmódjával és társadalmi intézményeivel való viszonyát, s hogy ez miképp érinti azonosságát.

Indiát a moszlimok arabul Hindusztánnak nevezik. A Nyugat adta India elnevezés az Indus folyó perzsa nevére, a Szindhu szóra utal. Maguk az indiaiak a szanszkrit eredetű Bháratának nevezik hazájukat.^[428] Ez a hindiben átvett elnevezés tükrözi Indiának a hindu hagyományokig visszanyúló gyökereit. A Kr. e. 4-5. században írták a két hindu ős- és hőseposzt: a Mahábháratát^[429] és a Rámájanát. Az előbbi a nagy Bhárata király két családi klánjának, a Pandaváknak és a Kuruknak a vetélkedését írja le, s egyben a Bhárata-dinasztia egysége és folyamatossága mellett tanúskodik.^[430] Az az ökonokratikus világszemléleten felnőtt nyugati értelmiségi, aki hozzászokott ahhoz, hogy az országokat nemzeti jövedelmük alapján becsülje és mérje, mosolyogva olvassa ezeket a történeteket (puránákat), eredetmondákat. A valóság azonban az, hogy az ős-Véda versei, majd az azt követő "újszövetségi"^[431] szövegek, az Upanisádok, azaz a legendás szent hagyományok rituális epizódjaikkal együtt gyűrűznek tovább a hinduk kollektív emlékezetében, sokszor kiegészülve a buddhista és a dzsainista reformmozgalom tanaival. Amikor néhány éve a Rámájanát televíziós sorozatban mutatták be, a vetítés idején Indiában szinte megállt az élet. Át kellett ütemezni a munkaidőket, akárcsak egy nagy meccs idején Spanyolországban. Az indiai hirdetésipar és a világ legtöbb filmjét készítő bombayi Bollywood filmstúdiói még táncos darabjaikban is az apszarákra (a templomi táncosnőkre) és aszuraszudarikra (szolgalányokra) vagy - tudat alatt - a hőseposzok mozzanataira és bálványaira utalnak. Nem véletlen, hogy a moszlimok, akik nem ábrázolnak élőlényeket, főleg nem Mohamedet, a hindu szellem történelmi visszaszorításában éppen a képimádásra^[432] zúdítottak össztüzet. A legendás puránák erősebben élnek az indiai kollektív tudatban, mint a keresztény üdvtörténet a mai "sterilizált" nyugati köztudatban. De az alapító szentírások emlékei minden civilizáció mélyén jelen vannak, ha másképp nem, burkoltan, a nyelvekbe beépülve.

Érthető, hogy Bhárati állam e hagyományokat ébren tartja, sőt újraéleszti a hét évszázados török, afgán és mogul muzulmán uralom, majd az anglikán gyarmatosítás után. Annál is inkább, mert 1947-ben az angoloktól való, jórészt békés módszerekkel (sathagrahával) kiharcolt függetlenedés olyan körülmények között született meg, hogy a muzulmán többségű Nyugat- és Kelet-Pakisztán (az utóbbi ma Banglades), Mohammed Ali Dzsinnah Muzulmán Ligájának harca nyomán, az angolok egyetértésével független államként elvált a hindu Indiától. Egyébként e folyamat befejezetlensége a kasmíri konfliktus miatt tovább bénítja a muzulmán és a hindu többségű állam együttműködését.^[433]

A Nyugat szívesen azonosítja a mai szekularizált Indiát alapítójával, Mahatma (nagy) Gandhival. Biztosan félrevezető lenne azt állítani, hogy ma India Hindutva, vagyis hindu állam, de azt is, hogy a liberális^[434] Gandhinak a dél-afrikai angol gyarmaton kieszelt, Westminster típusú "legnagyobb demokráciája" véglegesen és megnyugtatóan rendezte Bhárata azonosságát. A harmadik kaszthoz tartozó Gandhinak sikerült legálisan eltörölnie a négy kaszt (a szó portugálul fajtát jelent) és a mintegy kétezer dzsati (a szó szanszkritül beleszületettet jelent) rendszerét, s közben megalapítania saját politikai dinasztiáját, amelynek utolsó aktusa az olasz származású Sonja Gandhinak a Gandhi-klán "trónjá"-ra való beiktatása. A kasztok endogámia általi^[435] továbbélésének azonban Gandhi sem tudott gátat vetni. A házassági hirdetéseket az újságokban - az anyanyelv és a vidék megjelölése mellett - továbbra is kasztok szerint osztályozzák. S Gandhit nem egyszerűen egy hindu fanatikus ölte meg, mint ahogy a köztudatban él, hanem egy bráhmana, vagyis az írástudó kaszt tagja. Gandhi sokat tett a pancsamáknak - az ötödik kasztnak, valójában kaszton kívülieknek, akiket páriáknak^[436] vagy aszprisjáknak (érinthetetleneknek) is neveznek - az előmeneteléért. Harijannak (Isten gyermekeinek) hívta őket. Ők azonban, jellemző módon, jobban tisztelték a saját soraikból kikerülő Ambedkart, azt a jogászt, aki az indiai alkotmányt írta (s aki egyébként 1956-ban bekövetkezett halála előtt két hónappal áttért a buddhizmusra), mint Gandhit. A 2001-ben Nobel-díjjal kitüntetett hindu V. S. Naipulnak több Indiáról írt, a mindennapi életet részletesen bemutató műve is megerősíti e megállapítást. Ez annak fényében kap igazi jelentőséget, hogy míg Gandhi részben a nyugati individualista liberalizmus befolyása alatt a "kasztvakság"-nak volt a híve, addig Louis Dumont Homo Hierarchicus című munkája szerint Ambekar, aki kaszttársait szanszkritül dalitnak (elnyomottaknak) nevezte, az ötödik rend csoportjogaiért harcolt.

Fél évszázaddal az ország függetlenné válása után Gandhi képe elhalványult, és a Kanchenjugától Kanyakumariig, Kasmírtól Kamakhiáig terjedő Bhárata (ön)azonosságát kereső civilizációs állammá vált. A nyolcvanas évek óta Karan Singh^[437] és mások nyomán megkérdőjelezték a jórészt angol intézményeket öröklő és "honosító" indiai állam múltbeli és jelenkori történelmi helyét, az iskolákban tanított történelmét és reprezentációját. Mivel a nagyszámú bevándorló diaszpóra ellenére Izraelen kívül alig van ország, szent föld, amely annyira egybeforr egy hazával, mint a hinduság Indiája, a hindu nép azonosságkeresése az állam azonosságának kérdését is felveti. Hindutva, a hindu állam keresése a húszas évek óta kibontakozó nemzeti mozgalmakig nyúlik vissza. A hindu vallási megújhodás mellett politikai szerephez is jutott több mozgalom: az 1925-ben alapított Nemzeti Önkéntesek Szövetsége (Rashtrya Swayamsevak Sangh), amelynek politikai ágából, a Jana Sanghból nőtt ki a nagyrészt bráhmanák vezette nemzeti Bháratija Janata párt (a Bhárat nép pártja, a BJP), az északkelet-indiai hindu ortodox mozgalom, az Ariavarta, az Egyetemes Hindu Világszövetség, valamint a huszonkétezer intézményt felölelő Vidia Bhárati magániskola-hálózat.^[438] E szervezetek támogatják, sőt, néha irányítják az 1998-tól 2004-ig hatalmon levő, a BJP vezette koalíciós kormány politikáját, amely a hinduságot e civilizáció-állam elidegeníthetetlen alapelemének tartja.

A hinduság valóban Indiához kötődik. Mint tudjuk, a kereszténység - "mivel övéi be nem fogadták" - a térítéssel hamar túllépett a választott nép keretein, ahogy az iszlám is Arábia határain. A hindu viszont, bár integráló, univerzális érvényességre igényt tartó vallás, nem így tett.^[439]

A hindu vallás mintegy nyolcszáz éve bezárta a kaput a térítés előtt. Univerzalitás igényének fő forrása tehát az, hogy bár alapító és kinyilatkoztató nélküli vallás, minden emberi vallás ősének tekinti magát. Ez azt is jelenti, hogy hajdan mindenkinek az őse tulajdonképpen hindu volt, s megtisztítással (suddhival) elvben bárki visszahonosítható, visszatéríthető az "eredeti" valláshoz. (Egyébként a diaszpórából Indiába visszatérő hindukat is alávetik e megtisztító szertartásnak, "bérmálás"-nak.) A többistenhitet megengedő hinduizmus egyébként más módon is integrációs hajlamú. A monoteista istenhiteket is lehetségesnek tartja mint a személyes Istenhez, Isvarához vagy az attribútum nélküli (nigruna vagy néti-néti, vagyis ez sem az sem), elvont, abszolút világszellemhez, Brahmához vezető utat (az utóbbi egybeeshet az atmannal, a lélekkel). Természetesen az egyistenhívő zsidókat, keresztényeket és moszlimokat ez nem elégíti ki, sőt, az abszolúte monoteista moszlimokat meg is botránkoztatja. A hinduk azonban saját vallástörténetükön belül is gyakorolják a nagylelkű beolvasztást. A hindu templomokban ugyanis a dzsainizmus huszonnégy tanítómesterének, Buddhának és a szinkretista szikh vallást megalapító Talwandi Rai Bhoe-nak, más néven Guru Nánaknak is van képe. Hasonlattal élve ez azt jelenti, mintha a Vatikánban Loyolai Szent Ignácé mellé odatennék Luther és Kálvin képét.

A bhárati civilizáció-államnak azonossága megőrzéséért számos problémával kell megbirkóznia. A kis, húszmilliós, hivatalosan hindu Nepálon kívül India az egyetlen hindu többségű állam. A túlnyomó hindu többségnek azonban - Pakisztán leválása után is - a világ negyedik legnépesebb és leggyorsabban szaporodó muzulmán lakosságával kell egy államban élnie. (Magyarország örülhet annak, hogy a százötven éves török hódoltság sem nagyarányú muzulmán bevándorlással, sem áttérítéssel nem járt, így e problémával jelenleg nem kell szembenéznie.)

India hindu sajátosságának megőrzése vagy újrafogalmazása egyrészt a szanszkrit nyelv és a hinduság fő tanítását hordozó autentikus dévanágari írás erősítését követeli meg, másrészt, ezzel párhuzamosan, India történetének önálló tanítását.

Mármost a Nyugat-utánzó iskola a latin írásmódú angol nyelvet szorgalmazza. A tét nagy, hiszen az írástudás jelenleg 64 százalékos az országban, tehát már többszöröse annak, ahogy az angol gyarmatosítás idején állt, s jó ütemben növekszik. Az angolbarát körök a globalizáció mézesmadzagával (és az urdu nyelvet beszélő, arabizáló írásmódú moszlimok támogatásával) igyekeznek eredetiségétől eltéríteni Indiát. Mintha nem lenne elég, hogy a külfölddel intenzíven érintkező réteg beszéli az angolt mint második nyelvet, akárcsak a világ más országaiban.

A posztgyarmati befolyásra jellemző, hogy Varanasiban, Siva szent városában a város területének 10 százalékát elfoglaló, huszonötezer diákot tanító, szövetségileg pénzelt Benáresi Egyetemen (akárcsak a Bombay - mai maráthi nyelven Mumbai - Egyetemen) angolul folyik az oktatás. Ugyanakkor az Uttar Prades tartományi kormány által fenntartott Szanszkrit Egyetem hétezer diákja kénytelen elhanyagolt campuson, nagyon szegényes körülmények között tanulni. Az a bombayi pedig, aki India kultúrnyelvét, a szanszkritot akarja elsajátítani, Londonba vagy a Dél-Afrikai Egyetemre megy.

Murli Manhonar Joshi, az emberi erőforrások fejlesztésének volt minisztere India "kulturális belterjesség"-ét szolgáló szanszkritizációs program szorgalmazása mellett India történetének újraíratásán és így a történelemoktatás "visszahonosításá"-n dolgozik. 2002-ben K. G. Rastogi és J. S. Rajput vezetésével a National Centre for Education Research and Training (NCERT) új történelemkönyveket szerkesztett a nyilvános iskolák számára.

Hogy hová vezet a történelem, az attól függ, honnan kezdjük a história megírását, milyen korszakokra osztjuk, s mit emelünk ki mint fontos eseményt. Ezek a priori kérdések. Tudományos vita aligha döntheti el, mint ahogy például azt sem, hogy egy ember mit választ tudományos érdeklődése tárgyának. A történelemoktatás azonban a köztudat, a társadalmi és a kultúrethosz formálása szempontjából is alapvető lehet, főleg, ha kötelező állami oktatásról van szó.

Az új történetírás célja tehát az, hogy India-centrikus legyen, levesse az angol India-szemléletet, s újra kiássa mindazt, amit a középkori hosszú muzulmán uralom elsöpört, és elfedett a hindu múltból. Az új tankönyvek India történetét ötezer évvel ezelőtt kezdik, az Indus-völgyi Sindh tartománybeli Harappában és a pandzsábi Mohendzsodáróban kiásott civilizációkkal.

A szellemi életben monopóliumot élvező angol műveltségű akadémiai vezető réteg azonban össztűz alá vette ezt az új "curriculum"-ot. Többek között K. M. Shrimalinak, a Delhi Egyetem történelemtanárának vezetésével - Jagdish Bhagwati és más közgazdászok együttműködésével - igyekeznek a szöveg hiányosságait felhasználni arra, hogy a szerzőket diszkvalifikálják, s az egész újítást elsüllyesszék. Antiszekularizmus és alkotmányellenesség vádjával jogilag is megtámadták a művet a legfelsőbb bíróságon, amely azonban 2002 szeptemberében visszautasította a keresetet. Manapság főleg a lekicsinylés és a gúny eszközeivel harcolnak az egész megújítási mozgalom ellen - a hindu szín alapján sáfrányozásnak "becézve" a folyamatot.

A mintegy 80 százalékában hindu lakosságú bháratai civilizáció-állam azonosságának kérdése nem egyszerű. Főleg azért nem, mert a lakosok több mint 10 százaléka olyan vallás híve, amely egyáltalán nem fér össze a hindu többistenhittel. A moszlimok jelenléte okozta probléma természetesen minden ideológiai egyeztetés nélkül, (kül)politikailag is enyhíthető lenne, ha a Pakisztánnal határos, több mint 90 százalékban muzulmán többségű Kasmírban az ENSZ-határozatok szellemében népszavazást tartanának, s a tartomány ennek eredménye alapján vagy Pakisztánhoz csatlakozna, vagy önállósulna. Egy hindu-nacionalista tendenciájú kormány még kevesebb hitellel érvelhet a status quo mellett azzal, hogy a szekularizált India több szabad vallási életteret ad még a moszlimoknak is, mint a tekintélyelvű Pakisztán.

Ha India az autentikus hindu civilizáció^[440] fellegvárának, anyaországának szerepét tölti be, akkor a muzulmán közösségnek e nem muzulmán országban (Dar al-Harb) meg kell teremteni az életterét, mert, bizony, e két világszemlélet értékrendje, intézményrendszere és jogszokásai nem vágnak egybe, hanem a főbb pontokon mind lényegükben, mind kifejeződésükben eltérnek egymástól. A legismertebb eltérés a moszlimok töretlen egyistenhite, amely kirí a hindu panteon kaotikus istentömegéből, ahová Allah nem kér bebocsátást mint valamiféle avatára (inkarnáció), s Mohamed próféta sem óhajtja, hogy képe a hindu templomok gazdag képcsarnokát díszítse.

A hindu civilizáció alapja a dharma, a világtörvény.^[441] Előírt (sastracaras) és társadalmilag elfogatott (locacaras) normákat tartalmaz, s tiszteletben tartandó, kötelező, tiltott és megengedett (nyilvános) magatartást (bahya) követel meg, amely mind az embertársak, mind az egész természet (a világmindenség) irányában nagyban eltér a moszlimok előírásaitól, tehát más beállítottságot vár el. Ugyanez vonatkozik a politikai (artha) és a családi-szexuális életre (karma) is. Az utóbbi téren számos esetben nézeteltérés robbant ki, például egy muzulmán válási ügyben, amelyben a szekuláris alkotmány 44. cikkelyével kapcsolatban a képviselőház a muzulmán seria alkalmazásával kénytelen volt kivételt tenni.^[442]

A kinyilatkoztató, alapító próféta és hierarchizált papság nélküli hindu vallás természetesen a (rig-)Védá-tól (Kr. e. 2000) az Upanisádok írásmagyarázatain (Kr. e. 800-700) át a hindu törvényességet megalapozó Manu code-ig, valamint a buddhizmus és a dzsainista reformerek befolyása által is sokat változott. A történelemben a papok (bráhmanák) önfeláldozó, önjavító, introspektív, aszketikus és spiritualista beállítottsága után a hadfi ksatriják másokat rendszabályozó, véráldozatos magatartása került előtérbe.^[443] A hindu ontológiában az absztrakt, különleges ismertetőjegy nélküli (nirguna), abszolút istenfogalom az emberi lélekkel (atman) azonosul, az Upanisádok pedig univerzum-központúvá teszik a hindu tanítást. Ugyanakkor a hinduizmusban^[444] története során együtt élt a monizmus,^[445] a dualizmus (azon belül pluralista, animista és politeista tendenciák is) és a panteizmus (azon belül lásd a henoteizmust és a hierarchia nélküli isten-panteont).

A hindu tanítás azonban látszólag mindent befogadó, átölelő, bőkezű tarkaságával nem fogadhatja el az egyistenhit kizárólagosságát. S a társadalmi életberendezés szempontjából még ennél is döntőbb, hogy a hinduk a "többi állat"-tal szembeni emberközpontúságot az élővilágban nem hierarchizált, "horizontális" állat-ember kontinuummal helyettesítik. Bhárata tehát a szó eredeti értelmében véve állatbarát társadalom.

Ha a hinduk többségének jelenlegi mély nyomorát nézzük, egy kis túlzással azt mondhatnánk, hogy India az állatok paradicsoma és a legtöbb ember földi pokla. Semmiféle állatnak, de elsősorban a Go Matának, az életet adó anyatehénnek a szabad mozgását még a városi és közúti közlekedés sem akadályozhatja. Az utcán heverő nyomorgókkal ellentétben a tehenek öregotthonnal büszkélkedhetnek. De a tehén mellett a bivaly, a kígyó, a krokodil és az elefánt is szent állat lehet. Az élőlények szimbiózisáról tanúskodnak a félig állat emberek és istenek. Sőt, a honfoglalásunkkal egy időben a Chandella-dinasztia által Kahjuraho község nyugati részén épített hindu templomok homlokzatai állatoknak az emberek nemi életében való részvételét is mutatják. A leggyakrabban vegetarianizmusra vezető "állat-ember testvériség" nemhogy megmaradt, hanem - a legapróbb részletek szintjéig - még szigorúbb is lett a buddhista és a dzsainista reform révén. Dzsainista templomba például be sem szabad lépni bőrből készült ruházatban.^[446] Felesleges további adalékokkal alátámasztanunk Bhárata alapvetően "állatbarát" jellegét. Ezzel szemben viszont a moszlim vallás - akárcsak a keresztény - emberközpontú: az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert szolgálják a természet állatai. A moszlimok és a keresztények számára a csodák azt bizonyítják, hogy Isten a természeti törvények felett áll.^[447] Míg tehát a hindu számára az ember a természet része, addig a moszlim és a keresztény monoteisták számára a természetfeletti Istennel szövetkezett embernek a természet alá van rendelve.

A moszlimok szemében "megbotránkoztató" másik hindu vonás a vallás megszámlálhatatlan avatáráját és a hittörténet hősepikáját ábrázoló képimádás. (Egy-egy isten eltérő ábrázolásban is megjelenhet, mert mindegyik kép máshogyan mutatja be az istenek viszonyát.) A hinduk szervezett káoszával szemben jellemző módon az egyistenhívő moszlimok fegyelmezett építészetükben is a szimmetriát és a geometriai formákat alkalmazzák mint díszítést. Bár élőlények megjelenítését a Korán formálisan nem tiltja, Mohamed vagy Allah ábrázolása istenkáromlásnak számít, s a különféle élőlényeket is geometriai formák, arabeszkek és a szentírást dicsőítő ragyogó kalligráfia helyettesíti a díszítésekben. Annál inkább tragikomikus látni, hogy a muzulmán mogulok építette ragyogó mauzóleumok és mecsetek építőkövei között isten-, ember vagy állatábrák részletei tűnnek fel. A hódítók ugyanis az általuk feldúlt hindu templomok építőelemeit használták fel e munkájukhoz.

Mivel a kereszténység - bár viszonylag hamar, már a Kr. e. első századokban megjelent India délnyugati partjain, Keralában - ma az ország lakosságának 5 százaléknál kisebb részét teszi ki, e geopolitikai tanulmányban nem térünk ki külön arra, hogy "a természetes hindu világszemlélet" mennyire eltér a természetfelettit kereső, egyistenhívő kereszténységtől is. Ezt a hinduk ciklikus időszámítása is híven tükrözi, nem követve a monoteista keresztényeknek az isteni megváltást és a világ végét váró naptárának történelmi linearitását.

Nyíltan fel kell vetnünk a kérdést, hogy több mint 10 százaléknyi muzulmán lakossal alkothat-e Bhárata olyan államot, amelyet egyrészt a hinduk a saját civilizációs államuknak tekinthetnek, másrészt a muzulmánok, ha nem is érezhetik Dar el Islamnak a helyet, életmódjuk elfogadható keretet kap benne, s helyzetük nem vezet folytonos lázongásokra.

A Nyugat megadta a maga válaszát: le kell másolni szekularizált, főleg angol-amerikai államberendezését. A 36 százalékos analfabetizmus problémáját pedig nem a dévanágari írásnak és a hindu kultúrnyelvnek, a szanszkritnak az elsődleges tanításával kellene a nyugatiak szerint enyhíteni, hanem a latin írásmódú angol terjesztése "hidalhatná át" az ország több-anyanyelvűségét. A világ összes államának felajánlott nyugati politikai intézmények és törvényrendszer univerzális elterjedése azonban azon akad fenn, és valószínűleg bukik is el, hogy az angolszászokon kívül a többi, nem angol anyanyelvű nép egyike sem találja meg benne gyökereit, eredeti azonosságát. Ez pedig csak növeli a felületes, kulturális analfabetizmust és írástudatlanságot, s állandósítja a gyarmati viszonyt. A Nyugat a divide et impera elve alapján mindig is a helyi kisebbségek mozgósítása révén igyekezett érvényesíteni gyarmati befolyását és hatalmát a meghódított többséggel szemben. Indiában a moszlim kisebbséget, míg Srí Lankán pedig a betelepített hindu tamilokat használták fel erre a célra. S most, amikor a gyarmatok politikailag anakronisztikussá váltak, a nyugati világ a szellemi és a gazdasági gyarmatosítás kifinomultabb módszereire tért át.

Mint már kifejtettük, illúzió volna azt képzelni, hogy az egyének egyenlőségének elve alapján valóban garantálható, hogy egyazon társadalomban a legkisebb anyanyelvi, etnikai vagy vallási közösség is teljességében kibontakoztathassa életmódját, s ugyanúgy élje meg kollektív azonosságát, mint azok a sorstársai, akik a szóban forgó nyelv- vagy írásközösség többségi államában élnek. Mivel egy ésszerűen működő(képes) társadalomban az egyes kisebbségek jogállása szükségképpen és óhatatlanul számarányuktól függ, a kérdés politikai mérlegelés tárgya. India esetében sem követelhető a méltányosság elvének alkalmazása alapján, hogy a muzulmán közösség és a legparányibb keresztény szekták is ugyanazon a szinten és "hangerővel" juttathassák kifejezésre a nyilvánosság előtt azonosságukat, mint a hinduk. India huszonöt tartományból (a des államnak, míg a prades tartománynak fordítható) és hét szövetségi területből álló szövetségi állam (szemben például Romániával vagy Szlovákiával, amelyek fennen hirdetik nemcsak román, illetőleg szlovák azonosságukat, hanem egységállamiságukat is). Márpedig nemcsak a moszlimok, hanem a többségi hindi nyelvvel és a legelterjedtebb dévanágari írásmóddal (a bráhmi nyelvtörzs révén) rokon^[448] etnikai csoportok is csupán bizonyos tartományokba koncentrálódnak^[449] (akárcsak a magyarok hazánk két említett utódállamában).

A szövetségi és a tartományi kompetencia, a belső szuverenitás átgondolt és kölcsönösen elfogadható megosztása és az eddig is létező történelmi külön jogok elismerése révén Indiából civilizáció-állam lehet. S India így kifejezheti hagyományos hindu sajátosságát, s politikailag is képviselheti azt a világ civilizációs sokféleségében (ahogy a Dar al Islam a muzulmán civilizáció esetében), méghozzá anélkül, hogy a kisebbségekkel szemben méltánytalanul elnyomó lenne, vagy önmagától elidegenedve egy angolszász állam másolatává válna.

A szent arab Írásnak (Szúra 2.2), a Koránnak a követői az egyetlen istennek, Allahnak vannak alávetve, arabul ők az iszlámok (innen származik a moszlim szó is). Bhárata, az Európai Unió vagy Kína a moszlimok számára mindig is idegen föld marad, ahol kollektív életmódjuk nem tud olyan mértékben kiteljesedni, mint ott, ahol az iszlám túlsúlyban van, s vezető szerepet játszik. Mohamed próféta célja az volt, hogy a hitben egyesülő mindenféle fajú^[450] és rangú egyén a medinai alkotmány szerint (a seria előírásainak szellemében) egyetlen civilizációs államban szövetkezzen (umma). A medinai alkotmány mind a szunnita, mind a síita tendenciájú moszlimoknak a hivatkozási alapja maradt. Másfél évezred múltán területileg összefüggően, félholdalakban több földrészre kiterjedően él a több mint egymilliárd moszlim. Többségük iszlám többségű államban. De a szent háborúk és az egységről szóló szónoklatok ellenére a moszlimok nem hoztak létre átfogó, föderatív civilizációs államot, sőt, egyelőre nem is lehet ennek megvalósulására számítani. Pedig 1969 óta az övék a világ egyetlen vallásilag azonosított nemzetközi (államok közötti) csoportosulása, az Iszlám Konferencia Szervezete, amely több mint félszáz tagállamot számlál.

Az államoknak nem mindegyikében vannak túlsúlyban a moszlimok, s az egyes országok iszlám elkötelezettsége nagyon is különböző. Magában foglalja ez a csoport a Nyugat szekularizációs állammodelljét 1922-ben átvevő Törökországot, valamint az iráni (siita) iszlám köztársaságot és a szent helyek őrét, a szunnita Szaúd-Arábiát is. A moszlimoknak a civilizációjuk iránt érzett elkötelezettsége jelenleg változóban van, s nem feltétlenül a Nyugat intézményeinek másolása felé halad. Mivel az arab a Korán szent nyelve, a Maghreb- és Mashrek-országoknak az az elhatározása, hogy a közoktatásban és általában a közéletben^[451] az európai gyarmatosítók (a franciák és az angolok) nyelvéről visszatérnek anyanyelvükre, az arabra, szimbolikus és (vallás)politikai jelentőségű is. Továbbá, a nyugati ideológusok jóslataival, reményeivel szemben a muszlim államok "demokratizálása" nem hoz eleve "iszlámtanítást", mert az utóbbi évtizedekben megkísérelt összes szabad választás éppen az iszlámra kifejezetten hivatkozó politikai mozgalmak előretörését hozta magával.

A moszlimok államalkotmányával és a társadalmi életre vonatkozó normáival (mu'ámalát) a Koránnak főképp a medinai versei^[452] (szúra) foglalkoznak. A kívülállók gyakran azt akarják elhitetni, hogy az iszlám államrendben a jogi és az erkölcsi előírások között nincs különbség (holott csak a 9. században élő Ahmad Ibn Hanbal követőinél, a hanbalitáknál van efféle tendencia). Mivel a Dar al Islam az egyistenhívők mellett a többieknek különleges "szerződéses" helyzetet ad, amely fejadó ellenében védi rítusukat és közösségi életmódjukat,^[453] a moszlimokra vonatkozó erkölcsi előírások különböznek az összes lakosra és állampolgárra érvényes állami alkotmánytól és jogrendtől (dologi, kötelezvény-, öröklési, házassági, büntetőjog stb.). Akárcsak a kereszténység történetében, a valláson belüli viszályok feloldása - nevezetesen a szunnita és a különböző síita moszlimok között - sokszor több türelmet kíván^[454], mint a többi vallással vagy a vallástalanokkal szembeni különbségek. Az iszlámon kívüliekkel való súrlódásmentes együttélést általában a nyilvános tevékenységeknek a tér- és időbeli elválasztásával igyekszik a moszlim állam rendezni. A moszlim ugyanis híve a faji keveredésnek, de nem híve a vallási keveredésnek.^[455] Az egyazon államban való békés egymás mellett élés alapelve, hogy a vallások szentségeinek tiszteletben tartásán sem káromlás, sem lekicsinylés, sem gúnyolás révén csorba ne essék. (E moszlim előírások egyébként egyáltalán nem korlátozzák szigorúbban a szólásszabadságot, mint a jelenleg Nyugat-Európában a holokauszttal kapcsolatban érvényesített törvények.) Igaz, hogy a muzulmán államrend nem független a Korán előírásaitól, s nem egyszerűen egy egyezségből adódó "társadalmi szerződés"-en alapul. Mint számos alkalommal kifejtettük, a világon nincs és nem is lehet olyan stabil állam, amelynek jogrendje és alkotmánya egyszerűen a kortársak pillanatnyi közvélekedésére épít. Az emberi jogokról szóló nyilatkozat és főleg annak a jogban (jogütközés esetén)^[456] megnyilatkozó preferenciarendszere szintén ilyen ideológiai értékítélet-rendszert tükröz, amely a nyugati civilizáció államaiban is a többségi törvényhozással szemben elsőbbséget élvez. J.-J. Rousseau Társadalmi szerződése (1762) társadalomtörténeti és szociológiai, a valóságtól idegen spekuláció. Hogy egy-egy ország jogrendje és joggyakorlata mennyire nem valamiféle "egyetemesen elfogadható", ésszerű evidenciákon, hanem történelmileg ránk hagyományozódott és hallgatólagosan elfogadott értékrenden alapul, azt leginkább a bevándorlók tapasztalják - a saját bőrükön. Az elmondottakat jól illusztrálják a (jóllehet szekularizált) Törökországból Nyugat-Európába érkező muzulmán törököknek a bíróságokon szankcionált családi drámái. A kiskorúak nemi felvilágosítása, a koedukációs nevelés és sportolás, a házasságon kívüli vagy előtti nemi élet, a magzatelhajtás törvényesítése és társadalompolitikai megkönnyítése mind-mind egy-egy társadalom értékrendjét és hagyományait tükrözik.

A tárgyilagosság tehát azt követeli meg, hogy a moszlim államokat is annak fényében ítéljük meg: teljesen értékítélet-semleges állam- és jogrend nem létezik, s nem látható be, hogyan létezhetne a társadalomtörténeti valóságban. A nem-nyugati államrendeket érő ítéletek java része egyszerűen szubjektivizmusunkra épül, mert ama társadalmak értékrendje nem esik egybe az alig néhány évszázada kialakult individualista, szabadossá váló nyugati, jórészt nihilista értékrenddel (amelyet aztán racionalistának is neveznek, de valójában csak gazdasági számításra épül).

A fikh, a muzulmán jogtudomány a Koránt és a próféta más megnyilatkozásait, szent szokásait rögzítő hagyománygyűjteményt (a hadiszokat) a jelenlegi helyzetekre alkalmazza a moszlimok konföderációjában. Ez főleg a szunnita moszlimok államaira vonatkozik. A moszlim országok jogrendszere nem azonos, mint ahogy a keresztény hagyományú államoké sem. (A sériát magába foglaló moszlim jogtudomány négy nagyobb tendenciát ölel fel: Hanafis, Malikis, Shafi'is és Hanbalis.) A síita^[457] többségűek esetében már nemcsak vallás ás állam viszonyáról van szó, hanem a klérus és az állam kapcsolatáról is - akárcsak Izraelben az ortodox rabbinátushoz, bizonyos keresztény államokban (például Angliában és Görögországban) pedig az egyházhoz fűződő viszonyról.^[458] Jóllehet a síiták Libanonban és Irakban is többségben vannak, a tizenkét imámöröklést elismerő sía, az úgynevezett Tizenkettes Imámia csak az Iráni Iszlám Köztársaságban hivatalos államvallás. A szent városban, Qomban székelő imám a síiták pápája. Törvényeket ugyan nem hoz, de mint afféle alkotmánybíró eldönti, hogy melyik törvény vagy jogrendszer nem ellenkezik az iszlám alapelveivel, tehát melyik a megengedhető. Az így kialakuló törvényrendszer egyébként nem mindenben és nem feltétlenül tilt szigorúbban, mint az európai polgári törvénykönyvek. Számos olyan intézményt enged meg, amely más államokban ismeretlen, ilyen például az ideiglenes házasság (mut'a).

Befejezésül megállapítható, hogy az iszlám eredeti célja a mozlimokat egyesítő államszövetség. A nyugati értelmiségi körök által táplált arab és más nacionalizmusok viszont a formális jogi dekolonizációt szolgálták, de emellett arra is törekedtek, hogy félretereljék, elhárítsák az elmúlt századforduló táján kialakuló muzulmán reneszánsznak (nahda-nak) - főleg a perzsa származású Dzsemál ed-din Al-Afgháni nyomán elinduló - pániszlám irányzatát. Ez ugyanis tulajdonképpen a medinai alkotmányban csírázó muzulmán civilizációs állam létrehozását célozza. S ennek híján a moszlim világ függetlenné váló, gyenge államainak halmazát a Nyugat "egyenként" politikai, gazdasági és szellemi befolyás alatt tarthatja. E politika része a közélet "arabosítás"-ának (az arab és más, abból származtatott írásmódok nyilvános használatának) nyugati nyomással való hátráltatása is.

Az Iszlám Konferencia Szervezete 1967-ben azért született meg, hogy elejét vegye a további palesztinai cionista terjeszkedésnek. Ez az országközi szervezet - heterogén volta ellenére - előmozdít olyan részleges együttműködéseket, amelyeknek alapján létrejöhet egy nagyhatalmi rangú moszlim államszövetség. Így a muzulmán civilizáció is megszerezhetné a neki járó rangot a globális geopolitikai porondon, s a jövőben meg tudná védeni önállóságát mindennemű (gazdasági, politikai vagy katonai) zsarolással szemben. Az iráni síiták, valamint a pakisztáni és a szaúd-arábiai szunniták révén már együtt van hozzá az összes összetevő a "muzulmán láthatatlan kéz"-ben: a világ legnagyobb olajtartaléka, a nukleáris és a többi know-how. Csak egyelőre a politikai bölcsesség hiányzik az akár részleges és lépcsőzetes összezárkózáshoz, mint ahogyan az Európában is évszázados vajúdás után, a második világháború nyomán kezdett csak körvonalazódni.

A zsidóság jelenlegi lélekszámával nem alkothat önálló geopolitikai zónájú civilizáció-államot, mint a hinduk és a moszlimok. S mivel nem térítő vallású, a zsidóság nem is fogja elérni a mai népes világban az ehhez szükséges kritikus lélekszámot. Izraellel ennek ellenére paradigmatikus okokból^[459] foglalkozunk. Az iszlám köztárssággal szemben ugyanis Izrael, jóllehet deklaráltan zsidó állam, mégis a nyugati hatalmi-politikai rendszer közel-keleti kirakat-országa.^[460] A Nyugatnak Izraellel való töretlen azonosulása alapján ez az ország az Európai Unió alkotmányának kialakításában még inkább tanulságokkal szolgálhat, mint a hinduk és a moszlimok államai.

E perspektívában vizsgáljuk Izraelnek mint kimondottan zsidó államnak a belső és a nemzetközi legitimációját és intézményeiben megtestesülő tényleges működését. A fő kérdés tehát az, hogy zsidó voltát mely intézmény határozza meg, s az állam zsidó jellege mit jelent Izrael különböző polgárainak és intézményeinek a jogállásában. Izrael ugyanis körülbelül 20 százaléknyi nem zsidó polgárt számlál, akárcsak India nem hindut, bizonyos moszlim államok nem moszlimot, Európa pedig nem keresztényt. (Földrészünkön azonban ez az arány kisebb, ha csak az őshonos állampolgárokat számítjuk.)

Izrael állam - héberül Medinat Yisrael -, ha objektív módon vesszük szemügyre, nemzetközi közjogilag arra épül, hogy az ENSZ 1948-ban az angol palesztinai mandátumterületen két államot alapított, s az előírás szerint mindkét ország területén az összes lakosnak egyenlő mértékben kell élveznie a demokratikus jogokat. A zsidó állam azóta is a nyugati típusú demokrácia egyetlen közel-keleti propagálójának képét ápolja a világban. Valójában azonban Izrael kezdettől fogva igyekezett az egyöntetű állampolgári jogok rendjét testületi, korporációs rendszerek (incorporation regimeek)^[461] sokaságával helyettesíteni. Ezt a rendszert Shafir rangsorolt állampolgárságnak (hierarchical citezenshipnek) nevezi.^[462]

Az újabb izraeli társadalomtörténeti elméletek szerint nemzetközi legitimációján túl létjogosultságát belpolitikailag az ország két másik, egymással részben vetélkedő elvre építi,^[463] amely a jogrendből és a gyakorlatból olvasható ki, hiszen az országnak máig sincs írott alkotmánya.

Az egyik elv az államalapító cionista, Amerikára és Dél-Afrikára hivatkozó, úttörő Yishuv zsidóknak az 1882-ben induló és a harmincas években felerősödő nem vallási, terjeszkedő-betelepülő palesztínai kolonizációja, a másik pedig az exkluzivista, ortodox zsidó államvallású (bibliai) Izrael, amely a Talmudra építő törvényeket (halakhah) ismeri el.

Az ország tehát nem érthető meg a zsidóság meghatározása nélkül. A zsidó lét - akárcsak a hindu - nem egyszerűen egy hitvallásba megkereszteléssel vagy megtéréssel való beavatás, hanem beleszületés által "örökölt" hitsorsosság, amelyet a zsidó endogámia vallási előírása erősít, mint a kasztokat Indiában. Az 1953. évi házassági és válási törvény a rabbinátusi bíróságnak ad kizárólagos joghatóságot. Akárcsak a moszlim jogrend, az ortodox izraeli törvénykezés sem szentesíti a vegyes házasságot.^[464] Az érvényben lévő joggyakorlat szerint az ortodox rabbinátus határozza meg, hogy mely anyának szülötte tekinthető zsidónak.^[465] Izrael lakosai számára ez nem egyszerűen plébániai-anyakönyvi magánügy, hanem - mondhatni - létkérdés. A zsidóság automatikusan az állampolgárság forrása is, közvetve és közvetetten (külön)jogok, kedvezmények adódnak belőle. Izrael tehát nevében, alapításában és jelenlegi működésében olyan állam, amelyben a vallási hovatartozás, sőt maguk a vallási intézmények is közjogilag össze vannak kötve az állammal és az állampolgári jogokkal. Még az Izrael területén született, őshonos lakosoknak sem mindegyike élvez egyforma jogokat. Viszont aki zsidó, s ott született, vagy - 1950 óta a visszatérési jog alapján - deklarált bevándorlási szándékkal érkezik, az teljes jogú állampolgár. Egyrészt Izrael a zsidók állama, másrészt a hitetlen zsidóságot elsősorban a Szentföldhöz, Izraelhez és a választott - akár Izraelben, akár diaszpórában élő - zsidó néphez húzás, a "hazaszeretet" tesz szellemében zsidóvá^[466], a zsidósághoz tartozóvá. Izrael tehát az ily módon meghatározott zsidóság állama, akár európai (askenázi), akár nem európai (mizrachim) zsidókról van szó. Smooha^[467] kiemeli, hogy "Izrael a világ egész zsidóságának országa, s nem szükségképpen az állampolgáraié". E megállapítás meghatározza ugyan Izraelt, de nem jelenti szükségképpen azt, hogy minden zsidó származású ember Izraelt vallja a hazájának. A zsidóságuk alapján a visszatérési jog értelmében honosítottaknak a fontosságát növeli, hogy jó részük megőrizheti addigi honosságát is, s így - az újabb liberális nyugati törvénykezés révén - kettős állampolgárságot élvezhet. Izrael korporációs rendszere szerint minden más lakos vagy állampolgár nem élvez a zsidókkal teljesen egyező politikai, civil és szociális jogokat. A csoportkategorizálástól függően (ascriptive affiliation)^[468] a nem zsidók jogállása részlegesnek vagy egyszerűen másnak tekinthető, de semmiképpen sem a zsidókéval egyezőnek. A származás és az Izrael "kiteljesedésében szerzett érdemek jogforrásoknak számítanak. Az állampolgársági törvény befolyása az egész jogrendben "kísért". Rosenhek egy cikkében^[469] kifejti: a jogok részlegességének az egyik legvilágosabb megjelenése az, hogy bizonyos állampolgári kategóriákba tartozó férfiak nem katonakötelesek, sőt, mint önkéntest sem sorozzák be őket. Ugyanakkor egyes szociális juttatásokra való jogosultság a katonai szolgálat teljesítésétől függ, de az ortodox zsidók esetében ez nem feltétel. Az utóbbiak, mint Shafir írja,^[470] a koloniális államépítés (colonial state building) más aspektusait szolgálják, nevezetesen a megszállt területeken a harcos településépítést. Mint már utaltunk rá, az izraeli szakirodalomban az úgynevezett "Területeknek" kolonializálás útján való meghódítását a dél-afrikai, de főleg az észak-amerikai példára hivatkozva a határtalan határok (open frontier) politikájának nevezik.^[471]

A közoktatásban Majid al-Haj szerint^[472] a kulturális autonómia nélküli elválasztás érvényesül. Mind az arabok, mind a zsidók oktatási programját az izraeli kormány határozza meg. Landau^[473] leírja, hogy az arabok anyanyelvük mellett hosszú időn át tanulnak hébert, judaizmust és cionista történelmet. Ezzel szemben a zsidó iskolákban alig tanulják a környező arab világnyelvet, s a hetvenes évek óta viszont az arab-izraeli konfliktus tendenciózus oktatása tölti ki a tanidő 22,2 százalékát, hogy a polgárok "etno-nacionalista" öntudatát erősítse.

A Haaretz című napilap körül tömörülő liberális zsidók az állam és az ortodox rabbinátus elválasztását szorgalmazzák, különösen azóta, hogy a volt Szovjetunióból milliónyi olyan, sokszor hitetlen zsidó vándorolt be, aki az ortodox kritériumok szerint alig-alig számít zsidónak. Mindazonáltal az izraeli vezető rétegekben szinte teljes a nézetazonosság Izrael zsidó jellegének megőrzését illetően.^[474] Csupán a zsidóság meghatározása és a más lakosok iránti "jogi tolerancia" a vita tárgya. (Mint idéztük, Smooha etnikai demokráciáról beszél.) Hibás felfogás tehát, ha a kívülálló úgy értelmezi az ortodox rabbinátus befolyását megkérdőjelező liberális, konzervatív vagy ateista (esetleg cionista) zsidó körök kritikus álláspontját, mintha e bírálatok egy etnikailag és vallásilag teljesen semleges "alkotmányreformra" irányulnának. Alapjában véve a zsidóság meghatározásának kiszélesítésére vonatkozó belső vitáról van szó.

Izraelnek a zsidó államként való működését tehát nem a zsidóságon belüli erők fenyegetik, hanem egyrészt a mozlim világ által részben támogatott, joghelyzetükkel és sorsukkal elégedetlen palesztinok és szervezeteik, másrészt a demográfiai változások, amelyek középtávon (ha a bevándorlás fel nem gyorsul) megváltoztathatják Izrael zsidó többségét. E problémát hatványozza az a cionista, - s az Ószövetségből - kiolvasott vágy, hogy bekebelezzék a megszállott területeket, minthogy ezáltal a zsidóság többségi helyzete tovább romlana. Homogén országban ugyanis a vallás közéleti szerepe még megvalósítható úgy, hogy legalább a többségi döntés pragmatikus demokratikus elve ne szenvedjen csorbát. A David Yossi összeállította tanulmánykötet^[475] kifejezi az alapvető dilemmát: mihelyt e többség a más vallásúak felé tolódik el - akár demográfiai okokból (mint például Libanonban), akár (Izrael esetében) a terjeszkedő politika révén -, a többségi döntés és a "vallásos" állam koncepciója is feloldhatatlan ellentétbe kerül, s a társadalom választásra kényszerül. Ezt veti fel az "alkotmányreformmal" kapcsolatban Gross^[476], valamint a Margolon szerkesztette kötet^[477] is.

Radikális Endlösungként a bekebelezendő helyeket "szűz, lakatlan" területnek nyilvánítják, és önbeteljesítő jóslat keretében elűzik, kitelepítik az őslakosságot. A demográfiai összetétel efféle erőszakos megváltoztatása a Kárpát-medencében hazánk utódállamaiban aránylag sikeresen működött, hiszen "csak" a nemzetközi jog előírását hagyták figyelmen kívül, sértették meg, és rúgták fel anélkül, hogy az antant ezt a szemére vetette volna a kisantantnak. Palesztinában azonban más a helyzet. Ha a kereszténység nem is támogatja hatékonyan a keresztény arabokat, a milliárdnyi muzulmánt egyesítő Iszlám Konferencia Szervezetének országai belső nézetkülönbségei ellenére sem fogadnának el (és be) újabb kitelepített palesztin tömegeket olyan ellenakció nélkül, amely végső soron Izrael közel-keleti létét tehetné kockára.

A zsidó állam 1948-as megalapítását, nemzetközi elismerését az ígéret földje tekintetében az ókori történelmi jogon "visszatérő" cionisták földelfoglalással valósították meg, gyarmatosító előretörés (pioneering, héberül chalutziyut) révén.^[478] Az államalapítással azonban e terjeszkedési törekvés nem ért véget. Mind Izrael határain belül, mind a megszállt területeken az immár rendelkezésre álló államapparátus kifinomultabb eszközeivel folytatódott a határkitolási tevékenység az úgynevezett mamlachtiyut nevében. Mind a mai napig Palesztina területének "zsidósítása" nagyrészt a palesztinok földjének különböző (biztonsági, katonai és más) ürügyek alapján való elkobzásával és "államosításával" folyik.^[479]

Ha áttekinthetnénk az alkotmányt, láthatnánk, hogy Izrael miképp értelmezi a zsidó államiságot. De mint említettük, Izrael alkotmánya nem elemezhető, mert bár az államot létrehozó 1948. évi ENSZ-határozat előírta egy írott alkotmány megalkotását, az alkotmányozó országgyűlés 1948 októberében, ahelyett hogy ezt megtette volna, knesszetté alakult át. 1950-ben Izrael formálisan is lemondott az alkotmányról, s darabokból összeálló alaptörvényrendszer létrehozását határozta el. Ben-Gurion azzal érvelt az alkotmányozás ellen, hogy a Szentföldnek a zsidó bevándorlással (alija) való benépesítése és ezáltal a végső határok elérése még nem ért véget, s a kormány kezét nem szabad emberi jogi garanciákkal formálisan megkötni. A Mapai párt (a mai Izraeli Munkáspárt egyik elődje) szerint pedig Izraelnek már van Istentől való alkotmánya, a Tóra.^[480] 1986-ban aztán jogászprofesszorok írtak egy alkotmánytervezetet, amelyet alkotmányreformnak neveztek, de amelyet sohasem fogadtak el. Csupán két alaptörvényt hoztak: a foglalkozási szabadságról és az emberi jogokról szólót, de az utóbbi kizárta, hogy az ortodox vallási hatóságoknak előzőleg adott külön jogok "alkotmányosságát" a legfelsőbb bíróság felülvizsgálhassa.

Végül felmerül a kérdés: egy vég nélkül modernizáló, csak a gazdaság és a gazdagodás követelményeit ésszerűnek tartó, a globális világpiacot mindennek alárendelő, neoliberális világban talál-e létjogosultságot Izrael mint zsidó állam?

Az a legitimációs doktrína, hogy az ilyen konstitúciójú Izrael esetében a világon egyedülálló kivételről van szó, csak az ortodox zsidóság számára elfogadható. A világ civilizációi és népei közötti egyenlő bánásmód elve alapján a túlnyomó zsidó többségű Izrael csak olyan alapon létezhet zsidó hagyományokat és kollektív életmódot a közéletben is kifejezésre juttató államként, mint India Hindutva, mint muzulmán többségű országot alkotó iszlám köztársaság vagy mint - ha a többség úgy kívánja - a kereszténység jegyeit viselő Európa. Mindazonáltal az ilyen állam csak úgy felelhet meg a stabilitás és a köz-megelégedettség kívánalmainak, ha olyan kiegyensúlyozó, alkotmányos feltételeket teremt, amelyek a többi, más értékrendet követő őslakosok kollektív életmódjának is területi és más önkormányzati alapon megfelelő életteret adnak. Ez a vallástalanokra is érvényes. Nekik azonban, akárcsak a többi csoportnak, el kell fogadniuk, hogy nem kezelhetnek - a közéletben sem - mindenkit hit nélküliként, s nem profanizálhatják a közéletet doktrinális preferenciájuknak megfelelően úgy, hogy minden szabadon gyalázható, kivéve a szent és sérthetetlen gazdaság cégérei és ikonjai (üzletrontás címén).

Izrael, bár kis ország, bizonyos feltételekkel meg tudja őrizni zsidóságát még a "mozlim emberóceán" kellős közepén is, ha államalkotói bölcsességgel jár el: szerényen elismeri kicsiségét, s mértéklettel bánik kisebbségeivel. Egy kis állam biztonsága nem építhető tartósan sem szomszédainak a megfélemlítésére, sem távoli szövetségesek jóakaratú áldozatkészségére, csakis az egyenlő félnek elismert szomszédokkal való békés együttélésre. Meggyökerezése érdekében Izraelnek mindennemű koloniális terjeszkedésről le kell mondania, s fel kell adnia az ENSZ által el nem ismert területi hódításokat, ahogyan az európai gyarmati hatalmak is tették. Meddő erőfeszítés a legendás bibliai kiválasztottságra hivatkozva nemzetközi-közjogi kivételezési követelésekkel fellépni. Hosszú távon a keresztény többségű Nyugat még a világ zsidóságának határozott nyomása ellenére sem fogja pénzelni e költséges politikát, ráadásul ezért még a muzulmán világ elidegenítésével is fizetni. Ha a zsidó állam nemzetközileg elismert határok között akar fennmaradni, annak az a feltétele, hogy feladja a "portyázásokat" és a honfoglaló mentalitást, s kordában tartja a kalandor politikusokat. A túlélés, a fennmaradás belpolitikai feltétele a kisebbségeket kiszorító és megalázó, "néptisztogató" politika helyett a kisebbségek önkormányzásának elismerése. Új, valódi, írott alkotmányra volna szükség, amely megváltoztatná a jelenlegi korporációs rendszer elismerte népközösségek státusát, valamint önálló bevándorlási, állampolgársági, családjogi, közoktatásügyi és esetleg tulajdonjogi hatáskört (jurisdictiot) tenne lehetővé számukra - véli Yiftachel.^[481] Galilea északi felén, a Negev-sivatag déli részén, keleten pedig az úgynevezett háromszögben összpontosul az egymilliónyi izraeli arab lakosság többsége. Legalább a háromszögben és Észak-Galileában tehát biztosan többségben vannak. (Názáret tekinthető az izraeli arab kisebbség fővárosának.) E területeknek belső autonómiát kellene adni. Ez lenne a valóban "alternatív út a demokrácia felé".^[482]

Az izraeli társadalomban és politikában zajló szélsőséges, sokszor késhegyig menő, erőszakos viaskodás, amelyet szomorúan jelképez Jitzhak Rabinnak egy ortodox zsidó általi meggyilkolása, olyan társadalomnak a jellemzője, amely nagy számban, eltérő földrajzi eredetű bevándorlókból állt össze, s még mindig kiforratlan határtalan állam (open frontier state), ahol keverednek a legitimációs diskurzusok, és - történelmi időléptékkel mérve - a hangsúly gyorsan változik. Sajnos, a világ zsidósága számára megteremtett ország még több mint fél évszázados létezés után sem érett állam. Jól mutatja ezt az is, hogy a választók többsége 2001 óta sohasem látott módon, ismételten agresszív, militarista kormányt választott. Pedig mérsékelt körök sürgetik a politikai érettséget.^[483]

Krisztus születése után 2002 évvel a kereszténység központi intézményei, nevezetesen a keresztény egyházak genfi Ökumenikus Tanácsa^[484] és a katolikus Szentszék egyhangúlag fejezte ki az Európai Közösség Püspöki Konferenciájának Bizottsága (COMECE) és az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) által azt az óhaját, hogy az EU készülő alkotmányának bevezetőjében a földrész keresztény örökségét is megemlítsék. Ezt megelőzőleg az egyházak már 1998-ban javasolták, hogy az Európai Unió megfogalmazta Alapvető Jogok Európai Chartája a kontinens "kulturális, humanista és vallási örökségére" hivatkozzon. Ez azonban a francia kormány hajthatatlan ellenállásán meghiúsult. Ezért is fogjuk a franciaországi helyzetet paradigmatikusan kezelni.

A kérdéseket világosan és nyíltan fel kell vetni: Mit jelent e kérelem? Milyen módszeres ellenállásba ütközött, s melyik alternatív Európa nevében?

A javaslatot nem valamiféle apokaliptikus riadalom sugallta, azt a benyomást keltve, mintha a kereszténységet földrészünkön az a veszély fenyegetné, hogy Szentírását itt, ahol a legelterjedtebb, újra katakombákban kellene tanítani. Pedig a nem keresztény, bevándorló és egyéb, hitetlen és szabadelvű köröknek sokszor a hisztériával határos reakciójából azt lehetne feltételezni, mintha az egyházak államvallás voltukat akarnák ezáltal restaurálni. Valójában azonban jelképes, védekező lépésről van szó, hogy a többségükben keresztény európaiak kollektív életmódja, istentisztelete szülőföldjükön ne szoríttassék teljesen vissza a befolyásmentes magánélet intimitásába. Azt szolgálná e védelem, hogy a kollektív élet megnyilvánulásai, szertartásai és jelképei, mint például a kereszt^[485], ne lehessenek az európai nép államában a lakosság többségét sértő gúny és ócsárlás tárgyai vagy a mindenáron hatásvadász reklámipar olcsó eszközei. Vagyis az a cél, hogy az állam a közszellem agresszív "kereszténytelenítését" ne nézhesse tétlen közömbösséggel (és főleg ne szubvencionálhassa még közvetetten sem), hanem legalább olyan védelmet nyújtson, mint amelyet egyes kisebbségek kiharcoltak maguknak. Hiszen az állam valójában manapság sem semleges a közszellemért folyó kulturális harcban.

Akár tetszik a hitetleneknek vagy a más Írást követőknek, akár nem, az Újszövetség hosszú, évszázados hagyománya felismerhető Európa lakosságának életmenetében, naptárjában, heti rendjében - ünnepeitől városművészetéig. Ha a kereszténységnek az európai országokkal való jelenlegi intézményes viszonyát tekintjük, akkor az EU-ban a lakosság többsége meg van keresztelve, s csak az unión kívüli Boszniának van többségében moszlim lakossága. Ami az állam és a kereszténység viszonyát illeti, a kép változatos. Angliában az anglikán vallás feje a királynő, míg Görögországban az ortodox egyháznak, Olaszországban és Spanyolországban pedig a katolikusnak van különleges alkotmányjogi viszonya az állammal. A skandináv Dániában az evangélikus lelkipásztor az egyházi ügyek minisztériumának állami alkalmazottja. Az ír és a német alkotmány Istenre hivatkozik. (Hazánk viszont a szovjet megszállás óta eltelt több mint egy évtizedben sem tudott új alkotmányt létrehozni).

Tőkeerős, hangadó erők és intézmények azonban nyíltan vagy burkoltan, de módszeresen azon munkálkodnak, hogy a kereszténység jelenléte elhomályosuljon Európa nyilvános életében és kulturális tájképében - ha másként nem, hát profán értelmezéssel kiforgatva a kulturális értékeket eredeti rendeltetésükből. E törekvés különösen azóta uralkodott el, amióta a szabadelvű kapitalizmus prókátorainak nincs többé szükségük arra, hogy az istentelen - és mellesleg "vagyonegyenlőség"-et hirdető - bolsevizmus elleni önvédelemben a keresztet és a kereszténységet mozgósítsák. Manapság a nyilvános élet minden területén lépten-nyomon a fokozatos, tendenciózus kereszténytelenítés nyomai ismerhetők fel. A közvéleményt formáló nagy költségvetésű és szórású médiák adásainak elemzései megmutatják, hogy főműsoridőben még a sokszor látványos vallási eseményekről (körmenetekről, zarándoklatokról) szóló adások is csak megkurtítva, nemritkán gunyoros vagy lekicsinylő kommentárok kíséretében kapnak helyet. Az állítólag világnézetileg semleges, közérdekű témákban pedig, mint például a már említett AIDS elleni védelem esetében, az államilag támogatott hirdetésekben és médiában a keresztény nézetek és megoldási javaslatok alig jutnak szóhoz. Még a világnézeti adásokban is kvázi kötelezővé vált a kereszténység szigorú relativizálása, vagyis képviselői csakis egy szkeptikus moderátor "felügyelete" alatt, kisebbségbe szorítva, mások tarka társaságában fejthetik ki nézeteiket a képernyőn. Kiskorúaknak pedig az úgynevezett világi^[486] iskolában való kötelező iskoláztatás során legfeljebb összehasonlító vallástörténet tanítható. Ez pedig, ismerve Piaget fejlődéspszichológiai megállapításait, ebben az életkorban^[487] nem szabad választásra, hanem inkább vallástalanságra vezet - hacsak a család nem lesz az "agnosztikus civil államvallású" iskola sikeres ellenlábasa. A "kiskorúak szabadságáért" folyó szülői, családi, örökbefogadói, társadalmi és állami erőfeszítések máris kaotikus kultúrharc tárgyai az iránytűjét vesztő Európában.

Az Európai Unió alkotmányának bevezetőjében a "keresztény" kitétel megemlítése, beiktatása, eszmei-tartalmi jelentésén túl, a kontinensnek mint civilizációs egységnek a geopolitikai elhatárolásában is nagy jelentőségű lett volna. A mór és a török hódoltság ellenére Európát földrajzilag ma is a folyamatos kiterjedésű, keresztény többségű lakosság határozza meg. Sem Üzbegisztán, sem Kazahsztán, sem Azerbajdzsán (még ha gazdag kőolajtartalékai is vannak), sem Törökország^[488], sem Szíria, sem Izrael (még ha sok is ott az európai bevándorló mint arra F. Oz-Salzberger^[489] cikkében emlékeztet), sem Egyiptom, sem Líbia, sem Tunézia, sem Algéria (még ha a gyarmatosítás egy meggondolatlan pillanatában, rövid időre francia tartománnyá vált is), sem Marokkó nem része a keresztény hagyományú Európának. Ezt a civilizációs tartalmat az sem változtatja meg, ha bizonyos államok a westminsteri politikai rendszert betűről betűre lemásolják. Egy ország társadalmi-politikai azonossága szociológiailag nem pusztán alkotmányjogi kérdés.

Függetlenül attól, hogy az Európán túlnyúló Európai Unió lappangó tervének bölcsességét miképp értékeljük, számunkra itt az a fontos, hogy e választás a következmények ismeretében tudatosan történjék. Ha az Európai Unió túllép a saját megnevezése adta geopolitikai, eszmei-néprajzi és civilizációs korláton, akkor feloldja létét a világban. Polgára világpolgár lesz, az európai nép pedig idegenek nemzete.^[490] Ily módon - az ő képére és hasonlatosságára kialakított világállam eljövetelét várva - időtlen időkig a "határtalan" állam (frontier state) ideiglenességében lesz kénytelen élni. A globalizmus hatására afféle terjeszkedő, (be)vándorlásos "vad-kelet" Amerikájává válna. Az Európai Unió azonban nem lehet mindenki hazája annak veszélye nélkül, hogy senkié se legyen, s végül egyetlen civilizációhoz tartozó ember se érezze valóban otthonának. Európa nem szoríthatja háttérbe saját örökségét annak kedvéért, hogy e környezetet a más civilizációból érkezők is éppúgy otthonosnak érezzék, mint őshonos hazájukat. Az Európában letelepedni igyekvőknek (akárcsak az Izraelbe, a moszlim vagy más országba bevándorlóknak)^[491] tudniuk kell, hogy milyen jellegű országot választottak célországként. Mint említettük, Európa mindennapi tér- és időrendje, a vasárnap, a karácsony vagy a húsvét ünnepe minden külső megnyilvánulásával még a keresztény többségre emlékeztet. S aki ezt nem tudja elfogadni, az nem képes magát feltalálni az új környezetben. A szociológiai őszinteség megköveteli, hogy Guy Petitdemange-nak^[492] a zsidóságra tett megállapítását általános érvényűnek tekintsük: diaszpórában nem élhető meg teljességgel (!) a zsidóság, ahogyan az iszlám sem a Dar al Islamon kívül. A túlnyomó többség követte vallás minden nyilvános és közéleti jelenlétét tagadó államban pedig valójában csak a vallástalanságot lehet igazában megélni.

A keresztény "fémjelzés" latolgatása az EU alkotmányával kapcsolatban nem járt annak a feltételezésével, hogy a megtért, Istennel új szövetségre lépett Európának civilizációs önállósága meghatározására a kereszténység elégséges követelmény lenne. Csak szükséges. A kereszténységnek Európához való viszonya ugyanis paradox. Ahogyan az Indiában született buddhizmus követői is más államokat fémjeleznek, úgy a kereszténység sem európai eredetű. S bár két fő központja Európában van (a Szentszék Rómában és az Egyházak Világtanácsa Genfben), és az európai nép java része keresztény, e vallás követőinek többsége nem itt él. (Hindut például a legnagyobb valószínűséggel Indiában találunk, ám ez nem igaz Európa és a kereszténység esetében.) A kereszténység, térítő vallás lévén, nem is szándékozik Európára korlátozódni és vele kizárólagosan azonosítani magát. E viszony leginkább az arab nép és az iszlám kapcsolatára hasonlít: az arabok nagy része mozlim, de a mozlimok túlnyomó többsége már nem arab - még ha az arab marad is a mozlim világ "latin"-ja.

Az Európa keresztény gyökereire való emlékeztetés tehát nem valamiféle egyházi kényszerzubbonyt készült a földrészre húzni, hanem csak egy szélsőséges tendencia érvényesülésének kívánt volna gátat vetni, amely a kisebbség- és a bevándorló-védelem ürügyén Európa nyilvános és közéletének módszeres kereszténytelenítését célozza.

Az európai államnak a keresztény vallástól és intézményeitől való elválasztását eredetileg a kereszténységen belüli nézeteltérések okozta antiklerikalizmus gerjesztette. Azok a körök, amelyeknek az a céljuk, hogy a nyilvános életben a kereszténység európai elsőbbségét megszüntessék, mint írtuk, szívesen hivatkoznak Locke-ra, mintha ő nemcsak a keresztények belső háborgásait akarta volna rendezni, hanem Isten nélküli közéletről is álmodott volna.^[493] A hugenották ellen vívott háború befejezésének négyszázadik évfordulóján, 1998-ban oly sokat ünnepelt Nante-i ediktum sem a vallást mellőző állam alkotmánya volt, hanem a cuis regio eius religio elvének kodifikálása, a nem-katolikusok iránti türelmesség kifejezése. Mivel pedig az európai szabadelvű viták jórészt a katolikus klérus történelmi befolyását érintették, más civilizációk viszonylatában vagy értelmüket vesztik, vagy félreértik őket.

Az újkor leválasztotta a közhatalmat a természetfelettiről, s a közvélemény által legitimálta. A természetfelettiből szekularizált "természetes természetjog" hamar megengedte, hogy az ember mint kultúrlény a mesterségeset a normalitásnak éppen olyan szintjére emelje, mint amilyen maga a természet. Az individualista, önteremtő szabadelvűség szerint a kísérletezés korlátlan jogán család és szülők nélküli homunculusok hozhatók világra. Miközben eszmeileg módszeresen kiüresítették az államot, a kötelességek morális kényszere alól felszabaduló, szabados életmód következményei, szándékolatlan mellékhatásai akarva-akaratlanul egyre többféle feladatot rónak rá, olyanokat, amelyeket a szubszidiaritás józan elve alapján azelőtt a család látott el. Mint másutt már bővebben kifejtettük^[494], a keresők, a kiskorúak és a nyugdíjasok jövedelemciklusainak állami pénztárak általi bürokratikus kiegyensúlyozása, valamint az anyáknak a gazdaságban való foglalkoztatottsága folytán az államra a bölcsőtől a sírig tartó gyámsági szerep hárul. Még ha növekvő és egyre szerteágazóbb "rendfenntartó" tevékenységét az állam profittermelő alvállalkozásoknak adja is ki, ez nem változtat kénytelen-kelletlen ráháruló, a társadalmi hiányosságokat befoltozó gondviselői felelősségén. Márpedig e kötelességek jó része nem egyszerűen értékrend-semleges technikai eszköz-előteremtő feladatokból áll, amelyek bizonyos eszmei színvallás nélkül is elláthatók lennének koherensen, motiváltan. A végtelen tolerancia modern "istene" nem tud mindenre felvilágosítást adni. A türelmesség elve egyáltalán nem elégséges az állam számára ahhoz, hogy ellássa az összes ráháruló feladatot.

A kereszténységhez megtért görög-római, hellenisztikus, majd reneszánsz világ módszeres kételkedésén magát alkotó módon túltevő, a megkeresztelt többséget figyelembe vevő Európa-koncepcióval szemben van egy szabadelvű, fundamentalista, militáns álláspont, amely földrészünk keresztény múltját és jelenét módszeresen el akarja homályosítani és felejtetni.

A nyilvános életben burkoltan folyó szellemi befolyásharcot időszerűvé teszi többek között az is, hogy az EU-ban napirenden van az államilag kötelező iskoláztatási programok összehangolása. A keresztény egyházak, mint a legtöbb más vallás intézménye, közösségi szerepvállalás nélkül nem tudják teljességgel ellátni missziójukat. Szociológiailag tekintve a lelkek befolyásolásáért folyó vetélkedés a több-kevesebb eszközzel rendelkező mozgalmak nyilvános kulturális harcában mutatkozik meg. S ebben mindig a legszervezettebb, legerősebb mozgalmak a támadások fő céltáblái.

Ilyen "frontkoncentrációt" illusztrál a katolikus egyház szabadkőműves-ellenessége^[495] és főleg a francia szabadkőművesség antiklerikalizmusa. Éppen ezért igyekszünk - szabadon gondolkodva - röviden betekinteni a szabadkőművességnek az Európa keresztény örökségének fenntartásáról alkotott álláspontjába. Ez azonban a nagyszámú - bár részben elkötelezett, részben elfogult - publikáció ellenére sem könnyű feladat. A szabadkőművesség jelenlegi helymeghatározását illetően rendkívül tanulságos az Aix-i Egyetem politológusának, Bruno Etienne-nek nagyon kifejező című munkája: Egy Út a Nyugat Számára: A Jövő Szabadkőművessége.^[496] A szerző régi szabadkőműves-családból származik, s hosszú éveken át töltötte be ükapja páholyában a mozgalom tiszteletesi tisztét (aumônier/hospitalier). E beavatottság révén öt éven át végezhetett húsz francia páholyban szociológiai felméréseket. Ha "a Vatikán pincéi"-be (André Gide), archívumába nehéz bejutni, akkor a szabadkőművességébe még inkább, ugyanis "nyíltan titkos" társaságról van szó, s az occultum "lehetetlenné teszi minden profán, be nem avatott transzparencia-követelését".^[497] A titkosság azonban kétélű fegyver. Egyrészt ugyan a háttérből irányítás korszerű módszerét alkalmazva "vitathatatlanul" meglepetésszerű sikerekre vezethet. Másrészt azonban a titkolódzó intézmény gyanakvásnak, sőt rosszindulatú képzelgéseknek teszi ki magát, s a kódolt kommunikáció klientista összeesküvés gyanúját kelti.

A szabadkőművesség angolszász eredetű. A ma már nemzetközinek számító mozgalom alapítása a legendák ködébe vész. Némelyek szerint már 1140-ben volt egy páholy a skóciai Kilwinningben, majd ugyancsak Skóciából származik 1599-ből a Mary's chapel páholy szerkesztette szöveg.^[498] Valójában azonban az újkori szabadkőművesség alapokmánya az Angliába menekült, szabadkőművesek és tiszteletesek családjából származó francia hugenottának, J. Th. Désaguliers-nek az úgynevezett Anderson-alkotmánya, amely az 1717. június 24-ei összejövetelre készült (1723-ban jelent meg, majd 1989-ben revideálták), s amely a két londoni páholy egyesülését szentesíti. Ehhez járul még az 1737-ben Párizsban kinyomtatott Andrew Michael de Ramsay-féle beszéd. A francia nagypáholy 1736-ban alakult meg. Azóta a mozgalomnak deista és francia ateista variációi is vannak. A szabadkőművesség mai változatában is szabadgondolkodó, úgynevezett természetes polgári kvázi-vallást hirdető mozgalom. Etienne exluzívista fészekként (niche) mutatta be a mozgalmat, amelyet választott beavatottság (fraternité élective) és vallásos intenzitású hovatartozás-érzés révén szektának is nevez.^[499] E társaság azonban zártkörű, ám univerzalista aspirációjú, ezért elitista jelleget öltött.

Az Anderson-alkotmány hagyományát tisztelő testvérek munkaműhelyeik napirendjét nem hozzák nyilvánosságra. A kommunikáció egymást ismerő testvérek között folyik, szóban.^[500] A páholyon kívüli testvérek egymást és szervezeti rangjukat kézszorítás és más kódok (vállveregetés, testi jelek, úgynevezett tuilage, az éppen érvényes jelmondat) alapján ismerik fel.^[501] (Megjegyzendő, hogy a szabadkőműves-templom a salamonira utal, a használt jelrendszerek jó része pedig az Ószövetségre.)^[502] Az üléseket zárt ajtók mögött tartják. A beavatottakat megegyezéses eljárásmód alapján bocsájtják be.^[503] Az elhatározott akciókat aztán ki-ki mint egyéni véleményét terjeszti, szivárogtatja ki a templomon kívülieknek, a "profánoknak" (kívülállóknak). Mivel pedig a taglista sem nyilvános - s a beavatott már sohasem léphet ki^[504] -, mindig vitatható, hogy ki is az, aki a szabadkőművesek álláspontját fejezi ki.

Minket itt elsősorban nem az foglalkoztat, hogy általánosságban a szabadkőművességnek mint titkos - vagy titoktartásra, diszkrécióra kötelezett^[505] - társaságnak mi a szerepe egy demokráciában, s az állami alkotmánnyal összeegyeztethető-e például az, hogy az andersoni alkotmány szerint a szabadkőművesek sohasem fordulhatnak viszályaikkal állami bírósághoz.^[506] A jelen összefüggésben az a kérdés, hogy a titkosság ismeretelméletileg mennyire teszi lehetővé a mozgalom támogatta véleményeknek a pontos, megbízható azonosítását.

Milyen álláspont hámozható ki az európai szabadkőművesek nézeteiből?

A tekintélyes párizsi Le Monde 1999. szeptember 11-ei számában Christina Bataille szocialista országgyűlési képviselő, a francia Nagy Orient szabadkőművesrend tagja, a parlamenti testvériség (fraternité parlementaire) elnöke megállapította, hogy a tagok, jóllehet különböző politikai pártokhoz tartoznak, a számukra fontos nemzetközi és nemzeti kérdésekben (ilyen például az állam laikus volta) összehangolják véleményüket.^[507] Tekintsünk be tehát röviden a szabadkőművességnek a francia közszellem befolyásolására irányuló "hivatalos" megnyilvánulásaiba! A legnagyobb francia szabadkőműves rend a mintegy negyvenezer tagot^[508] és 900 páholyt számláló (a taglista titkossága miatt a pontos szám ismeretlen) Nagy Orient, amelynek körében működik az említett parlamenti testvériség. A Nagy Orient - megszegve a láthatatlan, nem intézményes jelenlét "klasszikus elvét": "szabadkőművesség sehol, szabadkőművesek mindenütt"^[509] - militáns laicista fundamentalizmusával határozottan "a köztársaság lelkiismeretének" nyilvánítja magát. Hivatalos orgánuma a Humanisme, amelynek az a feladata, hogy a keresztény ihletésű Esprit, a jezsuita Études és a Débat ellen harcoljon. Cikkeinek java részét annak szenteli, hogy kifejezze: a közélet szekularizálásának további előre vitele a szabadkőművesek alapvető érdeke. Más európai szabadkőműves-páholyok támogatásával - és a közoktatás pedagógusainak ligájával egyetemben - a Nagy Orient 1998 májusában megalapította a CAEDEL-t (Centre d'action européenne démocratique et laïque) és a nemzetközi laicitás obszervatóriumát, amelyek nézeteit a Europe Laïcité című folyóirat fejezi ki. A CAEDEL alapításakor a Nagy Orient kollokviumot szervezett Laikus lesz-e Európa? címmel. (A többi politikai kollokvium tárgya ismeretlen, mert zártkörű.) Az exkluzivista és intoleráns laicista fundamentalizmus megnyilvánulása volt, hogy még a pápa egyszerű franciaországi látogatása ellen is kampányt indítottak. A Laicité info 1999. márciusi számában ezt a koros pápát nevetségessé tevő cikkel fűszerezte. Az igazi mozgósítás természetesen nem e kis példányszámú folyóiratok szellemeskedésében merül ki, hanem, mint azt Etienne írja^[510]: a Nagy Orient-rend "tenorjai módszeresen megszállják a médiát, a nagy nyilvánosságú gyűléseket, konferenciatermeket és a világlapok vezércikkeit".

A gazdasági reklámipar emlőin nevelkedő modern ember akarva-akaratlanul ki van téve masszív - közvetlenül vagy közvetve - ideológiai tartalmú hirdetések mindennapi bombázásának. Nyilvánvalóan az állam által finanszírozott közszolgálati nyilvánosság, valamint az állam törvényhozói és más politikai akciói mind valamilyen létrendi feltételezésre és értékrendre épülnek, még ha az kifejezetten nincs is kimondva, vagy a bölcseletileg iskolázatlan és eszmeileg tájékozatlan naiv politikus nem vesz is tudomást róla. A szabadelvű mozgalmak olyan államot akarnak, amely mellőzi az egyházakat, a vallásokat és híveiket. A közszellemnek és a kötelező közoktatásnak "ésszerű, minden gondolkodó lény által elfogadható", kozmopolita világszemléletet kell tükröznie. A más nézetűek pedig kápolnáik belső tereinek meghittségében hódolhatnak "ősi hiedelmeik"-nek.

De mint írtuk, néhány excentrikus szektát kivéve a vallás - akár térítő, akár nem - nem szorítkozhat a "remeteélet", a magánélet eldugott sarkaiban való "barkácsolás"-ra.^[511] Akár titkos, akár nyílt szervezetekben működik, a vallás mindig közösségi, a közügyekről is határozott nézeteket vall, s érvényesítésükhöz szellemi befolyást keres.^[512] A különböző szentírásoknak és magyarázataiknak az olvasása ezt nyilvánvalóvá teszi. A vallás előírásai nem szorítkoznak izolált, introspektív, belső felfogásbeli állapotok elérésére, hanem kiterjednek a családi, a közösségi, a nyilvános élet külső magatartás- és cselekvésrendjére is. Ez a hatás azonban állandósított intézmények és az őket fenntartó környezet nélkül nem bontakozhat ki. A vallás életkeretei nem élhetők ki a "sátoros" ünnepek, a búcsúk ideiglenes tákolmányaiban. Egy történelmi vallás átitatja a kollektív élet minden területét: az írásmódot, a nyelveket, a kifejezéseket, a kultúrát.

A nyugati civilizációban működő szabadelvű fundamentalistáknak az az ideálja, hogy a világot teljesen egyediesített (bolyongó) emberek alkossák, akikből "kigyomlálták" őseik, anyanyelvük és a rájuk hagyott Írás emlékét. E társadalomban tehát a priori az akármilyen más civilizációból érkező, turistaként idevándorlónak ugyanolyan államalkotó jogokat járnának ki, mint az (ős)honos lakosnak. Az ilyen ember M. J. Sandel^[513] szavaival élve unencumbred self (gátlástalan egyed), az idegenek köztársaságát alkotja. E doktrína nevében a globalista, kozmopolita Európának a nyilvános életben el kell hallgatnia többségi kereszténységét, vagy ha másként nem megy, el kell hallgattatni. Mivel azonban ilyen történelmileg összefüggéstelen társadalom nemhogy nem létezik a földkerekségen, hanem eleve működésképtelen is lenne, az aktuális kontroverzia valódi tétje "csak" a nyilvános Európa fokozatos kereszténytelenítése annak érdekében, hogy a hátramaradó eszmei nihilizmust más forrásból eredő ideológiák dömpingje tölthesse ki.

Summa summarum: félreértés ne essék, ha az európai keresztény közösségek hangoztatni akarják hagyományuk jelenlétét az Európai Unióban, nem valamiféle lámaizmus jellegű teokratikus Tibetet akarnak berendezni, hanem egyszerűen azt szeretnék, hogy a megkeresztelt többség továbbra is bázisának érezze Európát és nyilvánosságát, ha nem is olyan mértékben, mint a zsidóság Izraelt vagy a mozlimok a Dar al Islamot.^[514] De Európa mégis tanulhat abból, hogyan fogja a demokratikus Izrael a következőkben összehangolni zsidó államiságát mintegy 20 százaléknyi nem zsidó kisebbségének kollektív érvényesülésével; ugyanis kontinensünk megkereszteletlen lakossága sem teszi ki polgárainak nagyobb hányadát.

2001. szeptember 11-én egy, a Nyugaton legálisan, féllegálisan vagy illegálisan vándorló csoport New York kellős közepén lerombolja a gazdasági-pénzügyi egyeduralom ikerépületbe merevített, óriási szimbólumát. Válaszul a világ jelenleg egyetlen szuperhatalma hadüzenet nélkül - a feltételezett spiritusz rektort, Oszama Bin Ladent keresve (eddig sikertelenül) - az Egyesült Nemzetek Szövetségének hallgatólagos jóváhagyásával szétbombázza, és megszállja Afganisztánt, a világ egyik legszegényebb országát.

Ugyanakkor honfitársunk, Soros György óriási vagyont halmoz fel nevetségesen rövid idő alatt, naponta egybillió dollárt váltva át kedve és pillanatnyi érdeke szerint egyik nemzeti pénznemből^[515] a másikba, megrendítve egész régiók, földrészek stabilitását, s válságot zúdítva számos országra.

Az amerikai "mintagazdaság"-on belül az energiatermelő óriáskonglomerátum, az Enron vezetői, összejátszva az őket ellenőrző világhírű hites könyvvizsgáló, vagyis az Arthur Andersen-cég felelőseivel - és az általuk pénzelt politikusok szemhunyásával - egy adóparadicsomba kimenekített^[516] fiókvállalat révén üzérkedéssel meggazdagodnak, a tőkebefektetésben hívő kisemberek és a cég munkavállalói nyugdíjalapjának kárára. Ezután a céget a világtörténelem legnagyobb csődjébe juttatják.^[517] A dereguláló amerikai törvénykezés folytán pedig mindez alig-alig ítélhető el bíróságilag is.

Az ilyen jellegű híreket könnyű lenne szaporítani. A jogállamok tekintélyét, befolyását és a határt szabó hatalmát leépítő thatcheri-reagani globalizmus megnyitotta az utat a tőke nyaklótlan, jogilag ellenőrizetlen vándorlása előtt. Ez a szabad vásár, ez a határtalan, megkülönböztetés nélküli interkontinentális tőke- és emberáramlás ma a közbiztonság és garancia nélküli krízisterületeket járványszerűen kiterjeszti egész országokra, országrészekre vagy kultúrvárosok negyedeire, olyan helyekre, ahol eluralkodik a törvénytelenség. Ez a globális káosz^[518] előhírnöke.

E bevezető impresszionista helyzetkép után nyilván azt várja az olvasó, hogy az Enver Hodzsa-féle izolacionizmust (elszigetelési politikát) vagy Johann Gottlieb Fichte közösségi államát (Der geschlossene Handelsstaat) terjesztjük elő, mint alternatív modellt. Szemléletünk azonban nem követi a metafizikus gondolkodásmódot, amely engesztelhetetlenül két ellentétes tétel közötti kötelező választást írna elő.^[519]

A metafizikának eredetileg semmi köze sem volt a fizikához. Nem valamiféle szuperfizika ez, amely túl akart volna látni a tapasztalhatón. Egyszerűen Arisztotelész gyűjteményes írásaiban a Fizikája után következő ontológiát és kozmológiát nevezték el annak. A középkori skolasztika óta azonban a metafizika a léten való legelvontabb elmélkedést jelenti. E dualista (tertium non datur) gondolkodásmódot jól használják az apologetikában. A globalizáció körül manapság dühöngő szélsőséges vita szintén ilyen jelleget öltött. S akárcsak a terrorizmus elleni harcban - és előtte a hidegháborúban -, az amerikai manicheizmus két nagy, egymással élethalálharcot vívó táborra osztotta a világot: a transznacionális globalizáció ígérte megváltás híveire és ellenfeleikre, a davosi világgazdasági fórum meghívottjaira és a Porte Alegre-i szociális fórum egybegyűlt "világproletariátus"-ára. Általában a nyugati gondolkodás a diszkrét, kétértékű logika abszolutizmusában érzi magát a legotthonosabban.

Ha szociológus módjára a valóságos folyamatokat összefüggésükben vizsgáljuk, nemcsak két út - sőt nem három -, hanem több is kínálkozik. A történelmi szükségszerűség fatalista hívei hibásan értékelik a helyzetet, amikor csak a globalizáció árjával haladókat és a visszamaradókat látják. Valójában a kérdés ennél sokkal összetettebb, s nem egy, hanem számos választást kínál. S a lehetséges válaszok mindegyike más-más kibontakozással kecsegtet. Helyesen szentelte François de Bernard, a Dictionnaire critique de "la mondialisation" (Párizs, 2001) főszerkesztője munkacsoportját, a GERM-et (Groupe d'études et de recherches sur les mondialisations) a globalizációk kutatásának. A végzetesen hangzó választással szemben konkrét idő- és térbeli összefüggéseinek többességében szeretnénk vizsgálni a kérdést, s keresni az optimális kiutat.

A dialektikára való hivatkozásunkat így kell értelmezni. Elsősorban a szókratészi dialógus vizsgálódásmódjára gondolunk, aztán az arisztotelészire, amely már a valószínűséget is beveszi az érvelésbe. A hegeli dialektika azon aspektusa is tanulságos számunkra, hogy a kibontakozás fázisokból áll, a tételek és ellentételek vajúdó "összetételéből". Konkrétan arra gondolunk, hogy paradox módon a jelenlegi történelmi folyamatban a látszólagos szétbontó-elsáncoló lépések valójában hatékonyan elősegíthetik a szerves integrációt. Így az európai azonosságot és integrációt az mozdítaná leginkább elő, ha a sokszor erőszakkal kikiáltott és fenntartott nemzetállamokat (lásd a baszkokat visszafogó Spanyolországot vagy a korzikaiakat pórázon tartó Franciaországot) a határokon átnyúló kisebb egységekbe, régiókba, kantonokba "veszejtenék bele". Hasonlóképp, s ez mostani fő témánk, a valóban univerzális emberi civilizációra alapozott, stabil, rendezett világállam nem általános, közvetlen, kaotikus összekeveredés révén jöhet létre, hanem az egymással világszemléletileg legösszeilleszthetőbb, egy civilizációhoz tartozó "nemzetállamoknak" egy-egy civilizációs államban való összefogása révén (India jó példa lehet rá). Ezzel szemben a vándorlásos-keveredéses modell, a bevándorlókból álló úttörő amerikai társadalom^[520] kivetítése az egész világra a globális zűrzavar veszélyét hordozza magában.

A globalizáció problematikájával^[521] számos hosszabb-rövidebb tanulmányunkban, könyvünkben már részletesen foglalkoztunk. Még a nagy apokaliptikus globalizációs képek megjelenése előtt többek között a spanyol filozófus, Ortega y Gasset szólt a világ összezsugorodásáról. Valóban, a távközlés és a közlekedés gyorsulása, olcsóbbodása mindennap nagy változást hoz a világ egyéni és kollektív életkereteibe. Ez a globalizáció alapvető fizikai ténye, szubsztrátuma. E technikai újdonság azonban egyáltalán nem veszi szükségszerűen magára a politikai választást. A politikai választások nemcsak az egyéni, hanem a csoportérdekeket és a közjavakat is különbözőképpen érintik. Ezért a végrehajtott döntések hatalmi érdekütközések, harcok és egyeztetés eredményei. Amikor az új technikák felhasználási módjáról határoznak, előnyben részesíthetik valamelyik használatot, szorgalmazhatják valamelyik fejlesztést, nyíltan vagy burkoltan elősegíthetik az egyik lehetőséget, s egyben háttérbe szoríthatják a másikat. Az egyik tarifapolitika például a kis egyéni fogyasztókat juttatja előnyhöz, míg a másik az országhatárokon, a kontinensen belüli vagy világméretű transznacionális konglomerátumokat. Az adóztatási politika, az előnyös, de kockázatos kölcsönök, a közvetlen vagy közvetett állami garanciák a "távhatási eszközök" bizonyos irányú fejlesztését lendítik fel. A hadi- és "kémipar" fő megrendelője még Amerikában sem a politikailag semleges fogyasztókból álló polgári piac, hanem az állam.

A szent és sérthetetlen, megvesztegethetetlenül igazságos "piacisten" ítéletére sem hárítható át kényelmesen a döntés felelőssége, mert mint számos alkalommal kifejtettük^[522], a piaci döntések ésszerűsége és kollektív hasznossága rövid, közép- és hosszú távú perspektívában is kétértelmű. Magának az önköltségnek - a svéd iskola szerinti - előzetes és utólagos számítása sem ad egybevágó eredményt (vö.: dömping). S ezzel a piaci abszolutizmusnak csak az egyik bökkenőjére emlékeztettünk.

Akármilyen kényelmes lenne is, a világ globalizálódása idején sem bújhatunk tehát a piac és a történelmi trend semlegessége mögé, s nem beszélhetünk spontán folyamatokról. A fejlődés iránya emberi, emberek alkotta intézmények döntéseinek eredménye. Márpedig e kollektív döntések az államokon belül és az államok között is a hatalom megoszlását tükrözik, következésképpen - néhány széplelket kivéve - saját érdekeiket szolgálják. Sajnos, a világ népeinek érdekkonvergenciája, spontán harmonizálódása sem várható el a Gondviseléstől. Márpedig a választások java része - rövid, de akár hosszú távon is - előnyösebb az egyik félnek, mint a másiknak. S ez egyénekre, társadalmi csoportokra, osztályokra, nyelvközösségekre (lásd az angol ajkúakat), településekre^[523], vidékekre, országokra, sőt egész civilizációkra is érvényes.

Amit ma általánosságban globalizációnak neveznek, az nem más, mint globalizmus. Olyan ideológia ez, amely a világ tér- és időbeli összezsugorodását arra használja fel, hogy az úgynevezett világgazdaság a tőkebefektetésből élő és hasznot húzó nyugati establishment, valamint csatlósai vagy alárendeltjei számára több jövedelmet hozzon, mint amennyit a kisléptékű befektetés hozott. E kozmopolita érdekérvényesítés országok és munkaerők zsarolására épül. Ha a befektető nem tudja maximálisan és villámgyorsan leszedni a sápot, vagy ha nem kap kivételes adókedvezményt, a határok globalista semmibevétele révén továbbáll, s munkanélküliséget teremt. Ennek a megvalósításához gyenge, az újraválasztás finanszírozása miatt a gazdasági óriáshatalomtól függő, de a nép által elfogadott vagy legalább hallgatólagosan megtűrt állam kell. Ez "a világnak a gazdasági fundamentalizmusra épülő angol-amerikai magánosítása terve".^[524]

A Gazdaság, vagyis a nemzetközi tőke tudatosította^[525], hogy milyen államiság mellett tudna a globális technikák fejlődéséből a legelőnyösebb feltételekkel - tehát minimális kockázattal, akár tőzsdei, akár termelői befektetéssel - maximális hasznot húzni. A nemzetközi konglomerátumok saját önkéntes szabályozásukon és az állam elhalásának globálkapitalista elméletén dolgoznak. Tanulmányunk azonban nem ebből a szemszögből vizsgálja az állam új helyzetét. Egyrészt ugyanis más emberi-társadalmi értékek és érdekek (az egyének és az embercsoportok nyelvi, írásbeli és rokonsági^[526] azonosulásának, összetartozásának megőrzése) is kockán forognak, mint a világgazdaságé. Másrészt kétségtelen tény, hogy hiába jár a közhatalom határtalanul a transznacionális befektetők kedvében, a fejlődés gazdasági haszna nem adódik hozzá spontán módon a munkavállalásból (és -keresésből) élők jövedelméhez, s nem is oszlik el arányosan a népek között. Mi több, egyetlen közgazdász sem vonta vagy vonja kétségbe, hogy a nyugati tőke be- és kiáramlásának világméretű felszabadulása csak növelte mind a vagyon-, mind a jövedelemkülönbségeket.^[527]

Az állam általános elméletével doktori értekezésünkben foglalkoztunk. Itt most azokat az aspektusait vizsgáljuk, amelyeket a globális összefüggések bővülése olyan válságos helyzetbe hozott, hogy az állam nem tud többé eleget tenni elvárt szerepkörének.

Az állam éppen mint a társadalmi alkotmány állandóságot, teljességet garantáló záróköve tűnik ki a többi intézmény közül. Különleges szerepe alapján tartja fenn az erőszakos kényszerítés alkalmazásának kizárólagos jogát. Az állam e felelős képét erősíti az a tény is, hogy az ENSZ-en keresztül a világ államai függetlennek, önállónak és elvben egyenlőnek ismerik el egymást. Ám e deklarált nemzetközi közjogi rendszer mögött a jogszociológus árnyaltabb valóságot lát.

Az államok jellege, legitimációs alapja (például közvetlen vagy közvetett népuralom, dinasztikus alkotmányos monarchia), a társadalom sarkalatos intézményeihez fűződő viszonya (gazdasági társaságok, egyházak, titkos és nyílt politikai-hatalmi csoportosulások, páholyok, családok), vállalt funkciói (a tűzoltóságtól az egyén és a vagyon őrzésén át a megélhetést garantáló infrastruktúrákig és jövedelem-újraelosztásig), sőt (lakos-számban és területben mért) nagysága történelmileg és földrajzilag nagyon eltérő. S ez a világ összes civilizációs zónájára érvényes.

De maradjunk a jelenkorban! A technikai-gazdasági globalizációval szemben az államok nem zárkóztak össze, hanem inkább - mint a primitív lények - osztódással szaporodtak, következésképpen átlagos területük, lakosságuk lélekszáma és viszonylagos vagyonuk csökkent, s így többségük mint nemzetközi aktor gyengült. Míg 1945-ben ötven állam létezett, ma csaknem kétszáz a nemzetállamok száma. Természetesen főleg a hajdani európai gyarmatok állami önállóságának elismerése növelte az országok számát. Elég azonban a Kárpát-medencében körülnéznünk ahhoz, hogy észrevegyük, mennyi új állam született szétválasztással vagy széteséssel, s mennyi új határ keletkezett és változott meg Európában is. Az Osztrák-Magyar Monarchia, majd a nyomában létrehozott déli és északi szláv szövetség - Jugoszlávia és Csehszlovákia - szétesett. 1920 óta tizenhárom államból harminchét keletkezett. A legtöbb esetben nem gazdasági, hanem vallási, etnikai és nyelvi alapú szétválásról volt szó. Robert K. Schaeffer Severed States című munkájában^[528] részletesen tárgyalja ezt a jelenséget.

A nemzeti önállóság mámoros kinyilatkoztatása melengeti a szíveket, de az önállóságnak a nagyobb államokhoz hasonló és a nemzetközi mamutvállalatokkal szembeni gyakorlása már más lapra tartozik. Idézett művében Dollfus az államok földrajzi kiterjedését ábrázoló politikai térképen kívül két másikat is közöl. Az egyiken az államok kiterjedését lakosságuk arányában ábrázolják,^[529] a másikon pedig bruttó hazai termékük arányában.^[530] (A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy az utóbbi esetben nem az egy főre jutó termelésről van szó, vagyis a polgárok átlagos vásárlóerejéről, hanem az országokéról, tehát piacuk nagyságáról.)

A lakossági térképen látható, hogy a két, egész civilizációkat átfogó ország, Kína és India sokkal nagyobb népességet tudott egy államba szervezni, mint bármelyik másik állam. Az euro-atlanti nyugati civilizációs zónán belül az Egyesült Államok után Brazíliának sikerült százmilliót messze felülmúló lakosságot egy "tető" alá hoznia. Rajtuk kívül egyedül az Eurázsián "lovagló", szétesett orosz államszövetség^[531] tudja ezt felmutatni.

Hogyan befolyásolja a népesség az állam gazdasági súlyát, amely releváns a transznacionális gazdasági képződmények befolyásának ellensúlyozása és szükség esetén gyeplőn tartása szempontjából?

A nyugati civilizáción belül az Egyesült Államok gazdasági súlya messze túlszárnyalja partnereiét. De egymagában túltesz a többi civilizációs országon is, például Kínán és Indián. Egyetlen európai államnak, még az egyesített Németországnak a gazdasága sem ér fel Japánéval.

Európa állami szétdaraboltságánál csak az arab-muzulmán civilizációt képviselő Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) országai mutatnak nagyobb parcellázódást. A szervezet egymilliárdot felülmúló összlakossága több mint félszáz államban él. A legnépesebb ország, Indonézia is csak a muzulmánok egyötödének a hazája; ez kevesebb, mint az Egyesült Államok összlakossága. Ezután nagyságrendileg az atomhatalom Pakisztán következik, jóval Irán és a legnépesebb arab állam, Egyiptom előtt.

Ami a muzulmán államok gazdasági súlyát illeti, isteni áldás számukra, hogy az arab és a többi muzulmán országban található a világ legnagyobb kőolajtartaléka. Ennek megfelelően Törökország után Irán és Szaúd-Arábia a leggazdagabb OIC-ország.

Az államokra osztott világ politikai-gazdasági térképének következménye, hogy az országok alig egyötödének a költségvetése tud rivalizálni a száznegyven legvagyonosabb transznacionális konglomerátuméval. S ha az országok teljes bruttó hazai termékét vesszük is figyelembe, kétharmaduk akkor sem tud versenyezni az élenjáró nemzetközi vállalatok pénzügyi erőforrásaival.^[532]

Nyilvánvaló, hogy az állam csak a cselekvési szabadságot adó nemzetközi és nemzeti önállóság révén tudja ellátni feladatait. Ez attól függ, mennyire ellensúlyozható a külföldi transznacionális tőke és a belföldi plutokrácia - s főleg annak (a nagyrészt magántulajdonú) tömegtájékoztatási eszközökbe befektetett - zsaroló ereje. Amint a Valóság 2001/10. számában részleteztük, a nemzetközi életben a gazdasági nyomás mellett a fegyveres fenyegetés a függetlenség fő korlátozója. Az Egyesült Államok nemcsak a világ leggazdagabb állama, hanem ráadásul nemzeti jövedelmének sokkal nagyobb részét költi fegyverkezésre, mint Európa. A világ katonai kiadásainak 40 %-a az amerikaiaké, míg a világ GDP-jének csak 20 %-át hozza létre. S 2003-ban további 48 milliárd dollárral növelte e ráfordítást, amely egymaga túllépi a világ bármely államának hadi kiadásait.^[533] Az angol-amerikai Egyesült Államok nyilván arra számít, hogy katonai befektetésével a nemzetközi szervezetek helyett ő kaparinthatja meg a világ csendőrének szerepét, vagyis az engedetlen államokkal szemben az erőszakkal való fenyegetés kizárólagos alkalmazási jogát. Ez a hegemonikus világrend terve. Egyesült Államok, "mely nép merne versenyezni véled"? A Pentagon által elképzelt új világrendet sérti, hogy az Egyesült Államok mellett némely ország - a levitézlett szuperhatalom utódja, az orosz államszövetség, a két civilizációs állam, Kína és India, valamint néhány, a muzulmán civilizációhoz tartozó állam, mint például Pakisztán vagy esetleg Irán - tömegpusztító fegyverekkel megőriz egy keveset függetlenségéből, s ez kockázatossá, "ráfizetésessé teszi" lerohanását, bombázását. Az Egyesült Államok jól tudja, hogy egyetlen állam sem fenyegeti területi épségét, csupán azokat a tengeri, földi és légi expedíciós erőit, amelyekkel kész világszerte beavatkozni más államok bel- és külügyeibe. (Így például az Egyesült Államok, bár csak Kínát és a pekingi kormányt ismeri el, fegyvereket szállít Tajvannak, s bejáratos a felségvizeibe.) Kizárólagos világhatalmuk védelmében az amerikaiak meg akarják tiltani az egyeduralmukat el nem ismerő államoknak,

1. hogy ők is tömegpusztító fegyvereket tartsanak;

2. hogy fegyvereket szállító hosszú távú rakétáik legyenek;

3. hogy egymás között szabad fegyverkereskedelmet folytassanak, mint például az Egyesült Államok teszi Izraellel;

4. hogy az amerikaiak részvétele nélkül szövetkezzenek egymással (a török Erbakan iszlám Refah-párti kormányát 1997-ben azért buktatták meg, mert afféle muzulmán NATO-t akart létrehozni).^[534]

5. S ha ennek nem tudja elejét venni, angol-Amerika megköveteli magának a megelőző támadás nemzetközi jogilag elítélt eljárását, mint azt Izrael Irakkal tette már 1981-ben.

6. Végül az amerikai világhatalom a Starwar különböző Reagan- és Bush-féle variációival saját teljes sérthetetlenségéről álmodozik.

Világos tehát, hogy az Egyesült Államok a világ békéjét és biztonságát nem az önállóan meghatározott nemzeti szándékok és érdekek nemzetközi politikai egyeztetésével, hanem nézeteltérés esetén nyomással, diktálással akarja elérni. Világállam hiányában a nemzetközi köz- és magánjogi rend egyre inkább az amerikai jog extra-territoriális alkalmazására szűkül. Hogy a világ egyetlen abszolút szuverenitású államának a hatalma valóban, egymagában olyan korlátlan-e, mint fitogtatja, az a világbéke fő kérdése marad.

A szabadelvű tőkés társadalom állama belpolitikailag aránylag gyenge. Ez mind az Egyesült Államokban, mind Svájcban tapasztalható. A bolsevista kisajátítás fenyegetésétől megszabaduló, rehabilitált neokapitalizmusban a jövedelem (újra)elosztásával és a vagyon megadóztatásával kapcsolatos kérdéseket a tőkéből élő establishment lehetőleg saját hatáskörében, önkéntes alapon szereti elintézni (az adóhatóságokkal való alkudozással vagy külföldi, egzotikus adóparadicsomokban). A tőkés társadalomnak elég, ha a különböző formájú jótékonykodást, alamizsnáskodást, szponzorálást és leereszkedő PR-akciókat mint serkentést társítja a felmondás, a munkanélküliség, a reklám nyomására hitelre fogyasztott javak okozta eladósodás Damoklesz-kardjával, s az elégedetlenséget a lázadás (általános sztrájk, polgári engedetlenség stb.) szintje alatt tartja. A gazdasági hatalom politikai áttételét pedig az teszi lehetővé, hogy tőkés szponzorálás nélkül a Westminster-típusú közvetett demokráciában a renitenskedő népképviselőt egyszerűen nem reklámozzák többé, elhallgatják és elhallgattatják, következésképpen aligha választják majd újra.

A tűzoltó, piacőrző állam a tőkés rend álma. Az állam és a tőke eredetileg is kiegyenlítetlen viszonyában a globalizáció tovább rontja az állam befolyását azzal, hogy a tőke nemzetközi elektronikus mobilitása és ezzel összefüggő transznacionális összezárkózása tovább növeli súlyát, minden politikai intézményes ellensúly és ellentételezés nélkül. Ha hozzáadjuk azt a laissez-allert, amely az elpuhított, legyengített államra jellemző a nagyarányú és áttekinthetetlen illegális nemzetközi elvándorlásokkal szemben, a világban nyilvánvalóan a rendezetlenség, pontosabban a rendezhetetlenség terjed. A 2001. szeptember 11-ei öngyilkos merényletek, ha politikai gyökereikben érthetők is, e káosz előjelei mind kivitelezésükben, mind abban, hogy spiritusz rektoraikat az Egyesült Államok képtelen megtalálni. Dollfus feltérképezte azokat az országokat, amelyeknek bizonyos területei de facto teljesen kiesnek a kormány hatásköréből (ilyen például Kolumbia, Szomália és számos más afrikai ország). E vidékek addig maradnak "politikai parlagon", amíg a nemzetközi tőke számára nem lesznek érdekesek (például olajlelőhely kilátása miatt). De az úgynevezett civilizált kultúrállamokban, mint amilyen Franciaország és az Egyesült Államok is, vannak már olyan városnegyedek, ahová a rendőrség sem meri a nap bármely időszakában beküldeni járőreit, s így a közbiztonságért állandó felelősséget vállalni.^[535]

Mindazonáltal a világgazdaság mértékadó, nagy konglomerátumai számára - legalábbis pillanatnyilag - előnyösnek látszik a nemzetállamok legyengültsége.^[536] Így magánrendőrségekkel és más közszolgáltatások szelektív magánosításával a mai globalizációnak megfelelő tekintélyű államok létrehozása helyett inkább csak piaci integrációkon és, mondhatni, az állam elhalásának globalista elméletén dolgoznak. Mint arról már beszámoltunk,^[537] a világ legtöbb jelenlegi államának költségvetése messze elmarad tárgyalási partnereiéhez, az egyre nagyobb egységekbe tömörülő konglomerátumokéhoz képest. A transznacionális, de általában angol-amerikai gyökerű - és az amerikai kormány által többnyire áttételesen támogatott - plutokráciának az államokat bénító befolyása a jelenlegi globalizálási mód tipikus jelensége. Nem egyszerűen számokról van szó, hanem a nagytőke világszemléletének következetes alkalmazásáról. A két tucat legtehetősebb tőkés államot összefogó OECD és az általuk pénzelt zártkörű "tanácsadó" agytrösztök azon töprengenek, hogyan köthetnék meg az államok kezét nemzetközi szerződések révén, s hogyan nyirbálhatnák meg, sőt szüntethetnék meg határőrző, a spekulatív tőke ugrálásainak gátat vető rendfenntartó, törvényhozó és bírósági hatalmukat.^[538] A káoszt és a konfliktusokat tovább növeli, hogy a világkereskedelmi szervezet, a WTO keretében kultúrtermékekkel való, az egyes civilizációk értékrendjét semmibe vevő, minden társadalompolitikai meggondolás nélküli szabad világkereskedés is napirenden van. (Lásd az 1995 óta folyó - General Agreement on Trade in Services - GATS-tárgyalásokat.) Az illegális vándorlás^[539] tolerálása - a munkaerő olcsóbbá tétele és kihasználása érdekében - tovább rombolja a jogállam tekintélyét és belső szuverenitásának gyakorlását. Az általános rendezetlen keveredés pedig a minimumra csökkenti a társadalmakban az alapvető értékrendi egyetértést, s főleg a városokban sokszor napokig tartó, a polgárháborúval határos (esetleg gettók közötti) utcai összetűzésekre vezet (lásd nemrég Angliát).

A felvilágosodás előfutáraira és képviselőire hivatkozó neoliberalizmus gondolkodói nem tudnak olyan receptet adni, amely valóban működőképessé tenné a jelenlegi nemzetállamokat. Ma ugyanis nemcsak a kereszténység különböző irányzatainak követőit kell összehangolni, hanem az egymástól nagyon is eltérő civilizációk neveltjeit is. A különböző civilizációkhoz tartozó egyének és családok vándorlása okozta értékanarchia és -rendetlenség mértéke messze túllép azon az államot zavaró keresztény pártütésen, amely még az Arisztotelészt támadó Hobbest a Leviathanban a 17. században foglalkoztatta, vagy Locke-ot, aki a Letters of tolerance-ban a vallásosság magánosításáért emelt szót. Mindketten az államtisztelő magatartást szolgálták. Az államtól független civil társadalom fogalmát megalapozó Hegel^[540] is államtisztelő gondolkodó volt. A neoliberalizmus jelenkori fő ideológusa, a neokantiánus Rawls a Political liberalism-ban kifejtette azokat az eljárásokat, amelyek garantálják a toleráns (erkölcsileg vak) állam semlegességét. Kétségtelen, amit Rawls állít: ha a törvényhozó nem tudja, milyen státusa érinti majd őt a törvényben, akkor megvannak a feltételei annak, hogy méltányosan törvénykezzen. Minden képviselő (és pártfogói) könnyen "megsejtheti" azonban, hogy nagy valószínűséggel a törvény melyik kategóriájába kerül bele: a befektetőébe vagy a munkavállalóéba, a háztulajdonoséba vagy a bérlőébe. Általánosságban Rawls ítéletszegény, csak toleráns állama nem tudja felmutatni azt a kohéziós értékrend-csomagot sem, amelyre szükség lenne az állam funkciójának - mint a közjó zárókövének - teljes ellátásához, nevezetesen ahhoz, hogy a méltánytalan körülmények között születettek helyzetét méltányossá tegyék. Egyébként a liberális ideológia szószólóit mindig csak a (vagyonilag) autonóm egyének közötti méltányosság érdekelte.^[541]

Következésképpen a gyenge posztmodern jogállam rendfenntartó közegeinek kizárólagos helyzetét tovább csorbítják az említett osztályokat, személyeket, vagyonokat és városnegyedeket őrző, felfegyverzett magánkarhatalmak, amolyan osztályrendőrségek. A magánosításért folyó versenyfutás pedig oda vezet, hogy számos közszolgáltatás, jóllehet természeténél fogva monopolisztikus (például az úthálózatok, a vasútvonal), haszonhúzás forrásává válik, s extraprofittal kecsegtető szolgáltatásokra szűkül - kiszolgáltatva a agglomerációkat a várost fojtogató magán-járműforgalomnak. Ez különösen a Thatcher és Reagan utáni angolszász világ transzportrendszerében látható.

A gazdaság egyeduralmáról lévén szó, természetesen a jövedelem- és vagyon(-újra)elosztás megreformálásának hiánya mutatja leginkább, hogy az állam eltörpül, tartalmát kiüresítik, s elveszítette a társadalompolitikai közjóért jótálló szerepét. Az országokon belül - és nemzetközi szinten is - a növekvő jövedelem- és vagyonegyenlőtlenség hatása mind a társadalom megosztottságában, mind az azt tükröző társadalomtudományban felismerhető. A bolsevizmus bukása óta a tőkés globalizmus ideológiája mellett a neomarxizmus éppen a gazdasági fundamentalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban éli sohasem látott reneszánszát.^[542]

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy korunk egyik alapfeladata^[543] olyan állami közhatalmak megteremtése, amelyek dimenziójukban és befolyásukban lépést tudnak tartani a gazdaság, a tőke világméretű integrációs fokával. Különben a mohó nyerészkedés káoszba dönti a világot. Ennek megelőzésére nem elég a világot az euró mintájára nagy dollárövezetté fejleszteni. A jelenlegi formában globalizált világgazdaság működését - óriásvállalataival és spekulatív financiális világterével - egy törvényhozás és nemzetközi karhatalom nélküli, lazán összehangolt intézményhálózat^[544] nem képes társadalompolitikailag célszerűvé tenni.

A általánosan elfogadott, átfogó globális államra^[545] vonatkozó elmélet hiányát kihasználva a Soros^[546] György, Ted Turner és más filantrópok által pénzelt csoportok olyan utópisztikus populista elméleteket indítottak útnak, amelyekkel - a létező kormányokat megkerülve, szinte a hátuk mögött - a nagytőke által finanszírozott, világméretű, közvetlen választásokon valamiféle magánparlamentet teremtenének.^[547] Minden politikailag valamelyest is felvilágosult ember tudja, hogy a világ nagylelkű és bőkezű nagytőkéje által - a pápuai dzsungeltől New Yorkon át Pekingig - kijelölt és pénzelt ilyesfajta "népképviselők" legalább annyira függenek pénzelőiktől, s legalább annyira manipulálhatók, mint a jelenlegi képviselők, következésképpen képtelenek a világtőke népi ellenőrzésére.

Ezek a naiv, tömegfogyasztásra szánt, demagóg elméletek nem vezetnek el egy demokratikus világállamig. Inkább arra irányulnak, hogy a manapság legalább formálisan szuverénnek elismert nemzetállamok elhaljanak, méghozzá anélkül, hogy helyükbe egy valóban önálló közhatalom lépne. Egy világállam megteremtésére glóbuszunk jelenleg sem intézményileg, sem világszemléletileg nem elég érett és egységes. Hasznos és szükséges viszont olyan átmeneti lépéseket tervezni, amelyek újra megfelelő keretbe helyezik az államokat, s ez határt tud majd szabni a gazdasági mamutvállalatoknak, kordában tudja tartani őket.

Vitathatatlan, hogy a mai kétszáz nemzetállam jó részének dimenzióit és potenciálját túllépő államokra van szükség. A nagy államalkotás történelmi folyamatában azonban csakis olyan összezárkózás kecsegtet tartós eredménnyel, amely a népesség bizonyosfajta egyneműségére épít, s nem hódításra vagy egy népcsoport hegemóniájára. A közös civilizációhoz tartozók osztják a különböző nemzeti értékrendeknek egy kardinális részét. S még ha a modern nyugati gondolkodók hitetlenné, szkeptikussá vagy agnosztikussá váltak is, s megtagadták szellemi és emberi eredetüket, a tárgyilagos, semleges megfigyelő kérdésfelvetésükben és fogalmi alapkategóriáikban ráismer civilizációs eredetükre.

A mostanság referenciául szolgáló ideáltipikus, liberális, felvilágosult világkép állama teljesen szekularizált, s a körkörös tolerancián túl nem ismer el formálisan más értékrendet. Ám reáltípusként ilyen állam nem létezik. És soha nem is fog létezni, mert egyszerűen képtelenség valamely társadalmat értékrendszer alkalmazása nélkül működőképesen kormányozni. A mindennapi gyakorlat - kénytelen-kelletlen - elárulja a nyilvánosság elől csalárd vagy naiv retorikával elbújtatott, de alkalmazott értékrendet, s a továbbra is tisztelt tabukat vagy felállított új bálványokat. (Ilyen például a mai testkultusz^[548] vagy a mindenáron való élettartam-hosszabbítás.) A liberális doktrína csupán egy - elfogadható vagy elvethető - spekulatív ontológia. A szociológia mint tapasztalati tudomány számára nincs közvetlen heurisztikus értéke. A törvények emberemlékezet óta az axiomatikus jellegű szentírások hagyományaiból táplálkoznak. Ez nemcsak a lenézett nem-nyugati civilizációjú államokra vagy cirill írást használó "keletrómai" ortodox keresztényekre vonatkozik, hanem a latin írású, "nyugatrómai" (tulajdonképpeni) Nyugatra is.

Az írásmódok rendre elárulják az általuk megörökített tanok civilizációs alapját. A kínai nyelv képírásos eredete rányomja bélyegét gondolkozásuk "megfogalmazására", a Védák a dévanágari jelekkel leírt hindu elmélkedésekre és a kizárólagosan arab írásmódváltozatokkal leírt Korán a muzulmán államok törvénykezésére. (Ezért tért át Törökország mint nemzetállam 1928-ban a nyugati jogrendet átvevő Mustafa Kemal, "a törökök atyja" [Atatürk] törekvéseinek nyomán az arab írásmódról a latinra, amely egyébként olvashatatlanná tette a köztársaság előtti teljes szellemi hagyományukat.^[549]) A civilizációk megismerésmódokat, episztemológiákat és értékrendeket rejtegetnek.

Ahogy a piaci rend nem elég egy működő kollektív megélhetési mód megteremtéséhez, úgy a mindent tolerálás "közlekedésrendészete" sem ad elégséges értékrendet az államnak ahhoz, hogy ellássa társadalompolitikai feladatait, mert az állam nem egyszerűen a másságok vitafóruma vagy értéktőzsdéje.

A törvénykezésbe foglalt szerves társadalmi együttműködés csak egy civilizáción belül lehetséges. A magatehetetlen kiskorú a szocializáció során - az anyanyelv elsajátítása után - az iskolában a (szent)írással és az olvasással átadott társadalmi axiómákkal ismerkedik meg, "civilizálódik". Egy civilizáción belül (1) az írás(mód) mellett (2) a termelési, a megélhetési életmód, s általában a természethez való viszony is bizonyos hasonlóságot mutat, s (3) az antropológiai hasonlóság, az ősiség is fontos összetartó, a szolidaritást erősítő elem.

Mindezek együtt - egyik vagy másik aspektus túlsúlyával - alkotnak egy sajátos civilizációt. Elemi összhang nélkül az állam kénytelen a marginális helyzetbe kerülőktől túl sok egyoldalú engedményt követelni, ez viszont állandó lázongások forrása lehet.^[550]

Számos tanulmányunkban leírtuk, mi tartja össze az eddig a világon létrejött civilizációs államokat, nevezetesen Kínát és Indiát. S függetlenül attól, mit tartunk államberendezésükről és annak legitimációs mechanizmusairól, a civilizációs államot manapság építeni készülő vagy kényszerülő népek, nemzetek (mint például az európaiak vagy az arab muzulmánok) számára példájuk nem hanyagolható el.

Miért is hoztuk elő a civilizáció kérdését? Kifejtettük, hogy a többnyire - legalábbis hivatalosan - "nyelvükben élő" nemzetállamok jó részének nincs a mai globális összefüggésekben és transznacionális gazdasági összezárkózásokban elég súlyuk ahhoz, hogy közjót biztosító alapfunkcióikat ellássák. Tehát a nemzeten túlmutató politikai összezárkózásra, egyesülésre van szükség. De nem akármilyenre! Ha a politikai egyesülést a civilizációs geopolitikai zónák vonala mentén keressük, s az államok egynyelvűsége el is tűnik, bizonyos egyneműséget, így az írásmód egységét, a megélhetési mód hasonlóságát, esetleg az "ősiség" azon fokát is meg tudják őrizni, hogy az államalapításhoz szükséges lojalitás, összefogás és együttérzés uralkodhasson. Így az Európai Unióhoz szükséges európaiság-tudat, India és Kína nyomán a civilizációs államok megteremtése a világ politikai egyesítésének rendezett, járható, lépcsőzetes útját mutatja. Ha a Nyugat a világ egységesítését egyszerűen a lakosság és a kultúrák egyöntetű, rendszertelen, általános, New York-i jellegű és paradigmájú, angol hegemóniájú keveredésében keresi, univerzális egyesülés helyett az elözönlés nyugtalanító érzése folytán a folyamat hamar a kiengesztelhetetlen nézeteltérések, konfliktusok és állandósult összetűzések áttekinthetetlen anarchiájába fulladhat. A különböző civilizációs államok békés együttélését viszont veszélyezteti, hogy a Nyugat valójában nem képes elismerni más, létező civilizációk egyenrangúságát, s lépten-nyomon a maga civilizációját akarja az összes többire ráerőltetni. Az együttélés elfogadása nem a különböző népcsoportokhoz és civilizációkhoz tartozó bevándorlók befogadását jelenti, hanem a civilizációk geopolitikai egységei (Kína, India, a Nyugat, OIC) közötti nemzetközi együttműködés egyezkedő - s nem diktáló - jellegén alapul.

A deduktív metafizikai szemlélet számára a példák és esetek tetszés szerinti szaporíthatósága aligha igazol valamit, míg az induktív szociológiának ez a lényege. Ezért emlékeztetünk itt a tapasztalati tényekre, amelyek olyannyira részei a mindennapi életnek, hogy már alig vesszük észre.

Az ember természetes állatfajtaságából írástudó lénnyé emelkedett. Ha azonban az ember átlép egy civilizáció határán, első tapasztalása az, hogy nem tudja a másik írásjeleit elolvasni. Tovább kutatva kiderül, hogy az egyes civilizációk írásmódjai bizonyos szentírások, axiómák, meggyőződés-rendszerek terjedéséhez és terjesztéséhez kötődnek. Ismételjük: az arab írásmód a Korán révén összeköti a muzulmán civilizáció híveit, a devanágari a Védákon át a bharati hindukat, a görög-latin a Nyugat kereszténységének írása lett, míg a képírásból származó kínai írásmód a három tanból (a buddhizmusból, a taoizmusból és a konfucianizmusból) összeálló univerzizmus igazságait hirdeti évezredek óta immár milliárdnyi kínainak. (Még a modern tudomány is saját jelrendszert talált ki axiómáinak és levezetéseinek megörökítésére és terjesztésére.^[551])

Az egyes civilizációk kultúrértékké és törvényekké jegecesedett eszmevilága olyannyira áthatja mindennapi életünk közegeit, atmoszféráját, egész tér- és időkeretét, hogy e koordináta-rendszert már nem is tudatosítjuk, s univerzális érvényűként könyveljük el. Amit mi, nyugatiak "normális"-nak tartunk, az más civilizációs államokban egyáltalán nem az. Kalendáriumunk kezdetétől és az év beosztásától a hét napjain át a vasárnap, a péntek vagy a szombat napirendjéig minden bibliai eredetű. A mindennapos déli harangszó minket "természetesen" keresztény hagyományainkra - és Hunyadi Jánosra - emlékeztet. Ha viszont egy muzulmán civilizációhoz tartozó országba utazunk, azt tapasztaljuk, hogy a közteret a müezzin hangja árasztja el, ugyancsak "természetesen". Ezért bármennyire szeretnénk is magunkkal elhitetni, hogy a mi kollektív életmódunk univerzális érvényű, ha azt akarjuk, hogy a harangszó és a napi ötszöri kötelező imára (szalátra) szólító müezzin ne okozzon káoszt, akkor - akarva-akaratlanul - szükség van civilizációs államokra, a maguk eltérő preferenciarendszerével.

Ugyanez mondható általában a nyilvános és más viselkedési formákról (Erving Goffman), az étkezési szokásokról, a tabukról, a ceremóniákról és az az első pillantásra feltűnő öltözködésmódról. Míg a nyugati civilizáció országaiban a köztereken vagy a munkahelyeken majdnem pucéran vagy "pizsamában" járó feleségek nem vonják magukra a férjek haragját, addig a muzulmán hagyományú civilizáció országaiban a nők efféle nyilvános szereplésében a családi élet felbomlását látnák, s közmegbotránkozást okozna. Természetesen hibás lenne azt hinni, hogy az "egyetemes civilizációjú" Nyugat végtelen toleranciájával túltette magát a mások szemében való nevetségessé váláson vagy a megbotránkozás "primitív" érzetén. Elég volt a futball-világbajnokság Koreába helyezése ahhoz, hogy a rendezők észrevegyék: a koreaiak kutyahús-fogyasztása megbotránkoztatja a Nyugat "humanitárius" érzéseit. S mivel a Nyugat érzéseinek tisztelete az elsődleges, a koreaiaknak (akik viszont lóhúst nem fogyasztanak). a saját hazájukban a globális béke kedvéért le kellett mondaniuk (legalábbis ideiglenesen) egyik kedvenc eledelük, az étebek fogyasztásáról - az univerzálisan indokolatlan, provinciális európai habitus miatt. Az étkezési szokások, rend és ceremónia eltérései egyben rávilágítanak a különböző civilizációk kollektív megélhetési módjára és a bennünket körülvevő természethez fűződő viszonyára is.^[552]

Ha átlépjük a civilizációs határokat, gyakran találkozunk teljesen más antropológiai jellegzetességű népekkel is. Az angol-amerikaiak bevándorlókból álló, kevert társadalmukban népszámláláskor megkülönböztetik a feketéket, az észak- és dél-ázsiaiakat, sőt, érdekes módon a spanyol ajkú "fajtát" is a fehérektől.^[553] A Nyugat általában szemérmesen "fajvaknak" szereti vallani magát. Egy kínainak eszébe sem jutna, hogy egy európait kínainak mondjon, s a négritude apostola, a nemrég elhunyt, kiváló költő, Léopold Sédar Senghor is - akivel szenegáli államfő korában volt szerencsénk többször beszélgetni - megkülönböztette fekete-afrikai társait a kínai vagy az indiai bevándorlóktól. Tulajdonképpen csak mi, nyugatiak vagyunk zavarban a fajok vagy az antropológiai csoportkülönbségek elismerésével, mert az egész győzedelmeskedő gyarmatosító hagyomány a fajokat - burkoltan vagy nyíltan - alaptalanul hierarchizálta, így a faji különbséget elválaszthatatlanul a faji felsőbbrendűséghez kötjük. Ezért lett az úgynevezett fajelmélet egyszerűen felsőbbrendűségi elmélet, a faji megkülönböztetés pedig rasszizmus, a felsőbbrendűség hirdetésének egyik formája. (Valójában a felsőbbrendűség megvetendő elméletének jelei láthatók az establishmentek bizonyos elitizmus-elméleteiben is.) A fajok felsorolása nyitott tudományos kérdés maradt, de az antropológiailag különböző embercsoportok örökölt jegyei, motorikus és más veleszületett fiziológiai-anatómiai - következésképpen bizonyos magatartásbeli - különbségei nem intézhetők el egy mégoly jó szándékú szabadelvű kézlegyintéssel. Az embercsoportok antropológiai különbözősége színes valóság, amely - ha nem használjuk hierarchizálásra - semmiféle méltánytalanságot nem okoz. A liberálisok, akik fennhangon hirdetik a "fajvakságot", azért teszik tehát ezt, mert a faji különbségeket nem tudják elválasztani hierarchizálásuktól. Ez az angolszász gyarmatosítás mélyen ható "darwinista" hagyománya, amely még, mint említettük, az Egyesült Államok spanyol ajkú lakosságát sem emeli "a fehérek rangjára".

A civilizációs különbségek e rövid szemléltetése után ejtsünk szót a nemzetállamok civilizációs szövetségi államban való egyesítésének, összevonásának szükségességéről. Ugyanis az új globális történelmi helyzetben csak egy civilizáció-állam súlya révén érhető el, hogy az állam újra sikeresen meg tudjon mérkőzni a transznacionális vállalatok erőforrásaival. A civilizáció-államnak azonban közvetlen gazdasági előnyei is vannak. Mint ismeretes, a beruházót a nagy gazdasági tér érdekli. Ezért fektetnek be többet Kínában, mint Tajvanon vagy a térség más kisebb országaiban. Ha az üzemek és üzleti egységek egy országhoz tartoznak, az azt jelenti, hogy csak egy jogrendszert kell alkalmazni. Ezenkívül egy civilizáció-állam elég széles keret ahhoz, hogy a modern, legigényesebb munkamegosztás és specializáció jó része megvalósítható legyen a méretgazdaságosság elvének bármiféle megsértése nélkül. Ez annyit jelent, hogy egy ilyen országnak nem kell exportot erőltető gazdaságpolitikát folytatnia. (Erre a Cambridge-i Egyetem Judge Institute of Management Studies nevű részlegének Kína globális versenyképességéről szóló, a Cambridge Journal of Economics-ban 2002-ben megjelent tanulmánya is utal.) A főbb belföldi fogyasztási cikkek szintén elég tág piacot találnak az ilyen országban, s a belföldi munkamegosztást elősegítő gazdaságszervezés az állam önállóságát erősíti.

Konkrétan a jelenleg létező államok közül az Egyesült Államokon kívül Kína és India rendelkezik e potenciállal. S csak remélhető, hogy az angolszász szuperhatalom a Nyugat hegemonikus törekvései érdekében nem töri szét belső (tibeti, [török-]muzulmán és más, gazdasági regionális egyenetlenségből adódó) zavargások szításával Kína egységét. Az angol uralomtól nagyrészt passzív ellenállással megszabaduló, hindu hagyományú India politikai szerkezete pedig Európa egységét is sokban inspirálhatja, mint arra később majd kitérünk

A világ politikai egyesítése útján az említett két létező civilizációs állam önállóságának és cselekvőképességének megőrzése fontos feladat, mert a nyugati és az arab-muzulmán civilizáció egyelőre csak munkálkodik a nemzeti államhatalmaknak a civilizációs állam szintjére emelésén - több-kevesebb sikerrel.

A nyugati civilizációt az Atlanti-óceán geopolitikailag Amerikára és Európára osztja, s maga Amerika is két részből áll: az északiból és a Rio Grandénál kezdődő, latin hódítású déliből. Spanyol-Amerikában Bolivarnak nem sikerült elérnie a túlnyomóan angolszász fennhatóságú Észak-Amerika politikai egyesítési szintjét, s ma az tucatnyi államra feldarabolva néz szembe az angol-amerikai globális kihívással. Paradox módon éppen az egyetlen amerikai portugál gyarmatból fennmaradó Brazília az az ország, amely az angol-amerikai Egyesült Államokhoz hasonló neocivilizációs államot tudott létrehozni a bevándorlókból. Mint azt a Global Communication without Universal Civilization első kötetében, a Coexisting Contemporary Civilizations-ben^[554] megírtuk, Brazília az európai bevándorlókat, az indián őslakosokat és a portugál gyarmatosítók által odahurcolt "megtérített" afrikai rabszolgák leszármazottait ötvözve a New York-i olvasztótégellyel erősen rivalizáló modellt teremtett. Minket természetesen elsősorban az érdekel, hogyan sikerülhet az európai kontinens olyan nagy múltú, de mára már világpolitikailag súlyukat vesztő kis nemzetállamainak (vö.: Bibó István), mint Magyarország, Ausztria, Portugália, Svédország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország vagy Németország (igen, Németország!), ambícióik szintjére felhozni állami létüket, vagyis európai politikai uniót kialakítani. Bármennyire szükségesnek látszik is az unió, nem fog feltétlenül megvalósulni - mint ahogyan a görög városállamok esetében sem történt meg. A történelem adta lehetőségek elszalaszthatók.^[555] A szovjet fenyegetés félelmében (a Grand Large-ról az Atlanti-óceánon átnyúló nagy angolszász nukleáris katonai-politikai [fegyver]barátságról álmodó, Nagy-Britannia nélküli) De Gaulle - Adenauer - De Gasperri teremtette európai politikai mag volt ilyen vissza nem térő alkalom. Nagy-Britanniának és a szabad kereskedelmi övezet többi volt államának felvételével azonban a trójai faló már az angol-Amerikától közvetlenül függő, politikai egység nélküli piac-Európa falain belül van. (Jellemző, hogy sem Anglia, sem a skandináv államok 2003-ig még az euró-zónába sem léptek be.) Ehhez járul a félszázados szovjet megszállás alól 1989-ben felszabadult "új" EU-tagok külpolitikai magatartása is, amely csatlós (és zsoldos) reflexeiket megőrizve most az angol-amerikai birodalom irányába sodródnak.

Először az atlanti civilizáció európai ágának egységesítését vesszük röviden szemügyre, majd egy másik, politikailag még végzetesebben feldarabolt civilizációt, a milliárdnál több hívet számláló arab-muzulmánt, pontosabban az 1969 óta az Iszlám Konferencia Szervezetét alkotó, többségében muzulmán népességű országcsoportét. Milyen torlaszokat kell ledönteniük a legalább részleges politikai egységesedés útján, amikor a belső egyenetlenségek és a befelé fordulás exkluzivitása mellett a Nyugat is intenzíven dolgozik e civilizáció megosztottságának (arab és nem arab muzulmán stb.) fokozásán és így politikai gyengeségének fenntartásán, még ha az arab-muzulmán világ sokkal nagyobb földrajzi folytonosságú is, mint a nyugati.

Nem tudunk és nem is akarunk itt elmerülni az Európai Unió szerződésrendszerének kronológiájában és szerkezetében. Csupán néhány olyan alapgondolat és megfigyelés kihámozása foglalkoztat bennünket, amely a valóban önálló és egységes európai civilizációs államszövetség megszületésének esélyeit érinti. S ismétlésekbe sem akarunk bocsátkozni.^[556]

Az európai egység elindítói, a Római Szerződés megkötői mélyen keresztény államférfiak voltak. Geopolitikailag a Nagy Károly-féle Nyugat-római Birodalom jelentette Európát.^[557] Az új európai egységállam megalkotóit a római jogrend vezérelte, akárcsak korábban az amerikai^[558] alkotmányozókat. Aminek az "ökonokratikus" nyugati világ kevesebb figyelmet szentelt, az az államnak a plutokráciától való függetlensége. Az egész európai egység implicite annyira az "ökonokrácia" jegyében született meg, hogy találóan nevezték el Közös Piacnak. Az euró megteremtése centrális politikai hatalom nélkül ennek világos kifejezője. 2002-ben maga az alkotmányozó folyamat is külső kényszer alatt indult meg, nevezetesen az egykor szovjet megszállás alatt lévő államok "beözönlését" a létező intézményes keretek nem bírták volna el. Bár Magyarország egyedül kérte felvételét már 1994 áprilisában, de az EU szinte válaszul gyorsított eljárással felvette Ausztriát, Finnországot és Svédországot. Majd, hogy hazánk felvételét egy évtizeddel elodázzák, hagyta, hogy az új (keleti és déli) jelöltállamok listája tucatnyira duzzadjon^[559]. Ez szolgált aztán az alkotmánytervezet^[560] 2004-es parafálásához katalizátornak.

Az európai azonosságra, a Nyugat-Európával való azonosulásra épülő civilizációs - akár szövetségi - államhatalom megteremtése nemcsak a népességeknek a nemzethez tartozás történelmileg beidegzett hazafias érzetén akad fenn, hanem a nemzetállam régióellenes egocentrizmusán is. A nemzetállamok létrejötte, fenntartása és megerősítése ugyanis nem a "nyelvtársias" egyneműség mámorában fogant, hanem a területeket habzsoló más, nem államalkotónak nevezett nemzetiségeket elhallgató, elpalástoló, ha kell, elnyomó manőverek során. "Nyelvében él a nemzet" - a múlt század közepén a francia nemzetállamban csak a lakosság felének volt anyanyelve a francia. Elképzelhető, milyen okokból és módszerekkel változott meg e megoszlás, hiszen ugyanez tapasztalható majdnem az összes imperiális európai nemzetállam esetében. Ennek ellenére az etnikai kisebbségek elnyomását^[561] Európa nyugati része igyekszik "a sötét Kelet" specialitásának feltüntetni, s "elmaradottságának" betudni. (Franciaország mindig "példamutató" Románia számára.) Míg a Helvét Szövetségben a kantonnal való azonosulás a haza (ott)honszeretetnek természetes forrása, addig főleg a központosított uniós államokban^[562] még a sajátos (táj)nyelvű vidékek (néha részekre darabolva) is egyszerűen a központi hatalom prefektúrái lettek. Az európai politikai egység alapkérdése ez, mert az európai szövetségi állam hatalmi vesztese a nemzetállam apparátusa. S éppen ennek - a kormányok Európa Tanácsának - kellene az EU-t építenie, tehát saját kompetenciáiról lemondania, sőt azt is elismernie, hogy a magukat egy bizonyos régióban otthonosan érző, őshonos népességek a régió fogalmán a mai nemzetállami határokat áthágó egységet értenek. (Például a baszkok számára Euskadi vagy Baszkföld hét történelmi tartományból áll, amelyek részben spanyol, részben francia fennhatóság alatt állnak.) Ebből a sokszor helyi nyelvvel,^[563] nyelvjárással azonosítható lokálpatriotizmusba beágyazva jelenik meg, bontakozik ki az európaiság-tudat. E perspektívában kellene mélyebben elgondolkodni azon, hogy vajon érdemes-e a szigorúan az EU-n belüli baszk önállósági törekvéseket semmibe véve véres csatákat vívni a spanyol szuverenitásért, ha Spanyolország és Franciaország is valóban hisz Európa politikai egységében. Ugyanez vonatkozik Korzikára, Gibraltárra és Észak-Írországra is. S a példákat tetszés szerint sorolhatjuk. A politikailag egységes Európának nyilván nem a német, az osztrák vagy a svájci szövetségi állam lesz az azonosulási forrása, az építőeleme, hanem olyan, politikailag jelenleg "alsóbb szintű"-nek tekintett egységek^[564], mint Skócia, Wales, Bajorország, Karintia, a svájci kantonok vagy éppen Erdély.

De azon túl, hogy a nemzetállamok határokon átnyúló geopolitikai tájegységeinek intézményes lekicsinylése akadályozza az európai politikai egység és az Európa-tudat kibontakozását, a ma már "csak" európai nemzetállamok birodalmi múltja is kísért; nevezetesen az európai nemzetállamok burkolt egymás közötti egyenlőtlenségében. Ezt hozta napvilágra a Haider-ügy, amikor befolyásos EU-államok cenzúrázták a kis Ausztriát, amit viszont nem mernének megtenni (a máris sovinizmusra hajló, Berlusconi-Fini-Bossi-féle) Olaszországgal, még ha neofasiszta kormány kerülne is hatalomra. Némely EU-állam megőrizte gyarmatbirodalmának csonkját is, mások csak az emlékét. Nyilvánvaló ez a világbirodalmi múltú Franciaország és főleg Anglia esetében, amelyeknek még egy-egy tengerentúli bázisszigetük is van, s az (önérdeket védő vétójoggal egybekötött) állandó Biztonsági Tanács-i székük ma is fenntartja a nagyhatalmiság látszatát. (Ha a világ mai erőviszonyait tekintjük, kiderül ennek anakronizmusa. S Európa politikai egysége létrejötte esetén, e helyeket át kellene származtatniuk az unióra.) Spanyolország is világhatalom volt, s nehezen nyugszik bele abba, hogy ma az európai intézményekben esetleg nem lesz több képviselete, mint a "keleti" Lengyelországnak. A mai Magyarországgal egyező lélekszámú, kis Belgium, Hollandia és Portugália is titkon fényes, a tengerentúlra is átnyúló múltja elvesztésének sebeit nyalogatja. Nehéz ilyen deklasszált államokkal egyenlőségi alapon tárgyalni és megegyezni. Intézményes furfangokkal ugyanis kiskapukat keresnek az egyenlővé válás kikerülésére. De még az olyan, gyarmatosítási szempontból feddhetetlen múltú állam is, mint az 1834 óta semleges Svédország, amelynek nevében a hidegháború idején Olof Palme miniszterelnök megleckéztette az egész világot (s a kilencvenes évek elején azzal áltatta magát, hogy ő a hidegháború igazi győztese), hosszú időn át hegemóniát teremtett Finn-Skandináviában, s nehezen tudja elviselni, hogy egy-egy kis, szegény balti ország vagy Finnország a beleegyezése nélkül belépjen a NATO-ba.^[565] A még Magyarországhoz képest is összezsugorodott Ausztria hazánkhoz való viszonya számos vonatkozásban továbbra is hordozza a volt osztrák császárság és a magyar királyság egyenlőtlenségének stigmáját.

Quo vadis, domine? Egyáltalán nem akarjuk a fogadatlan prókátor szerepét vállalni, s kéretlenül tanácsokat osztogatni. Aki adott már szakvéleményezéseket államférfiaknak és intézményeknek, az tudja, hogy a legtöbb ésszerűtlen lépés nem tudatlanságból származik, hanem abból, hogy a hatalmi összjáték nem engedi meg a közjó hatékonyabb szolgálatát, mégpedig annak kockázata nélkül, hogy a "meggondolatlanul" cselekvő politikus elveszíti befolyását. Mi csupán a félrevezető analógiák alkalmazásának szeretnénk elejét venni. Első pillantásra ugyanis kézenfekvőnek látszik - s a Genfi Egyetem Jogi Karán is voltak hasonló kutatások -, hogy az európai politikai egység építésében érdemes lenne az amerikai szövetségi államalkotás nyomdokában haladni. Massachusetts 1778-as, majd New Hampshire 1780-as alkotmányozása után az 1787-es Philadelphiai Konvenció túllépett eredeti megbízásán - az 1781. évi szövetségi alkotmány módosításán -, és új alkotmányt hozott létre. S végül eredeti megbízásának korlátozottsága ellenére Giscard d'Estaing is alkotmánytervezetet adott át az Európai Unió tanácsának. Az kontinentális politikai egység végső kifejletében azonban hiba lenne az "amerikai példamutatást" túl komolyan venni, mert a nemzetállamok Európája és az alkotmányozó amerikai lakosság között még a közös civilizációs hagyomány ellenére sem vonható geopolitikai párhuzam. Amerika ugyanis tájegységekhez, vidékekhez kötött őshonos lakosság nélkül teremtett szövetségi államot. (Az északi föderáció és a déli rabszolgatartó konföderáció között nem volt még nyelvi különbség sem.) Ha már mindenképpen példát, analógiát keresünk, akkor Eurázsia két "szubkontinensének", az indiai civilizációs államnak és Európának a geopolitikai alapstruktúrájában sokkal több hasonlóságot találhatunk.

Miben áll ez a politikailag releváns hasonlóság? Az Egyesült Államok, Európa és India összehasonlításában azonnal két hasonlóság-különbözőség-pár tűnik fel.

1. Míg mindháromnak az egész geopolitikai egységet átfogó írásrendszere van (Indiában a dévanágari, Nyugaton pedig a görög-latin), addig az Egyesült Államok intézményes egynyelvűségével szemben Indiának és Európának vagy két tucat hivatalos nyelve van.^[566]

2. Ha a nyelvek és nyelvjárások határai nem esnek is egybe a történelmileg kialakult, kiharcolt államhatárokkal, mind Indiában, mind Európában a nyelvi változatosság tősgyökeres, őshonos lakosságra utal. A több mint két tucat állam itt is, ott is (nevezetesen a deshek) hont és (táj)azonosítást ad egy bizonyos etnikumú lakosságnak. (Egyébként India lakosságának a varna szerinti színes antropo-geográfiai megoszlása a jobbára északi árják [72 %] és a déli dravidák [25 %] között szintén némi hasonlóságot mutat Európával). Még ha a szezonális és más vándorlást kontinens szerte engedélyezik is, a honossági azonosítás alapján ott lebeg a szűkebb hazába való visszatérés, a visszatelepülés álma - vagy éppen a visszatelepítés Damoklesz-kardja. Az egykor Budapesten is tanító K. T. Oommen összehasonlító tanulmányában^[567] pontosan leírja, hogy a bevándorló hagyományú, gyökértelen Amerikában a helyzet alapvetően más. G. Aloysius^[568], előzőleg pedig Partha Chatterjee, Bipan Chandra és Sumut Sarkar klasszikussá vált munkáiból az is kiderül, hogy India nem nemzetállam, hanem egymással disputáló népközösségekből álló civilizációs állam.

Ahogy Európát a keresztény hagyományok hatják át, úgy Indiát leginkább a hindu (80 %). (Az EU országaiban és főleg Indiában nagyszámú muzulmán lakosság él [5, illetőleg 12 %]. Földrészünkön ez a gyarmatosításból és az olcsó munkaerő toborzásából adódó újabb bevándorlás következménye.) Indiában az állam és a vallási szervezetek intézményesen el vannak választva, mint azt az EU alapokmánya is kiköti.

A Houstoni Egyetemen tanító indiai Pauline Kolenda szerint^[569] az első portugál gyarmatosítók casta szava (fajta) nyomán Nyugaton kasztnak - szanszkritul varnanak (szín) - nevezett rendszer India alapintézménye marad. .Még ha a sok száz dzsati (jeti, vagyis beleszületett) kategóriának a foglalkozásokkal való (hierarchizáló) összekötése fel is bomlott, a vérségi alapú besorolás továbbra is az emberek fő csoportazonosítási módja. A törvény eltörölte, akárcsak Európában, a "kékvérű" nemesség előjogait. De ki gátolhatja meg, hogy többé-kevésbé következetes endogámiával a rokoni hálózatok al- és főcsoportjai továbbra is összeszövődjenek? Egyébként Kolenda mindezt természetesnek tartja, szerinte ez nem akadályozza jobban a meritokrácia esetleges érvényesülését, mint a mamutvagyonok (alapítványos) öröklését lehetővé tevő oligarchikus amerikai rendszer.^[570]

A magát példamutatóan fenségesnek tartó (Nyugat)-Európa számára a gazdaságilag nagyrészt elmaradottabb, de politikailag már egységes India példájának előtérbe állítása (felség)sértésszámba mehet. Ebben az összefüggésben érdemes arra emlékeztetni, hogy a civilizáló angol gyarmatosítás utáni első népszámláláson India lakosságának csak 18 százaléka volt írástudó, míg ma a 65 százaléka. Gondolatmenetünk következtetése természetesen nem az indiai civilizációs állam politikai intézményrendszerének a "lemásolása", hanem az, hogy az amerikai példa követése még sokkal sántítóbb lenne.

Kína és India mint civilizáció-állam geopolitikailag képessé tette magát arra, hogy megőrizze önállóságát annak az angol-amerikai gazdasági globalizmusnak az összes többi civilizáció életképességét megkérdőjelező, mindenhová határtalanul benyomuló kihívásával szemben, amely saját szellemi-fizikai rendjét univerzálisnak akarja elfogadtatni. Az arab-muzulmán civilizáció e politikai konstrukciót tekintve egyelőre elmaradt. Még Európánál is szétdaraboltabban néz szembe e világuralmi törekvésekkel. Mint azt a Coexisting Contemporary Civilizations-ben kifejtettük, az arab-muzulmán civilizációnak nincs hőbb vágya, mint az umma,^[571] azaz politikailag egyesíteni a dár al-islamban azokat a nemzeteket, amelyekben az "igazhívők" - a többi országgal (dár al-harbbal) szemben - túlsúlyban vannak. Így a prófétának a seríát létrehozó medinai alkotmányát időszerűsítve tudnák alkalmazni, egységállamot alkotva, keretet adva a hitet, a Koránt követők életmódjának, de védve az Írás (ahl el-katáb) többi ott élő hívének (dhimmáknek; keresztényeknek és zsidóknak) autonóm életmódját, kulturális-vallási önkormányzatát, s türelemmel kezelve a többi politeista vagy hitetlen (káfir) lakost.^[572] Mi sem mutatja jobban e civilizáció egységigényét, mint hogy nemcsak a huszonkét tagú Arab Ligát hozták létre, hanem 1969-ben Indonéziában a ma már több mint ötven államot felölelő Iszlám Konferencia Szervezetét (OIC), a világ egyetlen kimondottan vallási megnevezésű államközi politikai szervezetét is. Az OIC célja a muzulmán egység megteremtése összetartás és együttműködés révén, hogy a muzulmánok jogokkal rendelkezve méltóságban és szabadságban követhessék választott életmódjukat, s hogy a világban igazságosságra alapozott béke és biztonság uralkodjék. A szervezet a palesztin területek 1967 utáni izraeli megszállására adott válaszként jött létre. Tehát még azelőtt, hogy Khomeini "posztmodern" politikai és médiamódszerekkel 1979-ben megdöntötte a Nyugat nyomdokában haladó Pahlavi-ház uralta perzsa nemzetállamot, s létrehozta iszlám köztársaságát.

Mindezek az iszlámista fejlemények - a muzulmánok uralta olajexportáló államcsoport, az OPEC 1973-ban megszervezett, Izraelt és az őt támogató Nyugatot sújtó bojkottja - arra utalnak, hogy e civilizáció államai többé nem követik egységesen a török kamalizmus^[573] mintájára a Nyugatot. Kamal Mustafa generális (Atatürk) a húszas években Törökországban igyekezett majdnem teljesen lemásolni a nyugati intézményeket. Nemcsak a svájci polgári törvénykönyvet vette át, és szekularizálta az államot (a hadsereg lett az őre), hanem a Korán írásmódját, az arabot is a latinnal helyettesítette. Nemzetállamot alapított. A nacionalista Atatürk törökösítette az országot, marginalizálta a kurdokat és a többi kisebbséget - akár muzulmánok voltak, akár nem -, s lemondott a muzulmán civilizációs (ottomán) állam tervéről. Ezért válhatott később a formálisan nyugatosított Törökország NATO-taggá (és a még nem is teljesen szekularizált zsidó állam de facto katonai szövetségesévé, a muzulmán világban a nyugati betörés fő államának szerepét töltve be).^[574] Ezzel szemben Iránban Khomeini iszlám államot alapított, amely a jelenlegi nyugati érték- és erkölcsrend követése nélkül az iszlám társadalom (al jamaa al-islamiyya) keretében keres önálló fejlődést, nyitva hagyva az utat az umma, a muzulmán egység felé. (Egyébként Irán az amerikai bojkott és az 1980-1988. évi iraki-iráni háború ellenére gazdaságilag nem fejlődik lassabban, mint a nyugatiságról álmodó Törökország. S amikor a Nyugat elmaradottságán lamentál, valójában önálló fegyverkezését fájlalja.) A nem arab Irán lakossága jórészt az iszlám síita (síat Ali, vagyis Ali tábora) irányzatához tartozik, amelyet a muzulmánoknak csak 10 százaléka követ. Ez az áramlat a maválik, a megtérítettek mozgalmából indult ki. Eredetileg a kalifai trónöröklés választotta el őket a szunnitáktól, valójában azonban "alkotmányjogi kérdésről" van szó. A szunniták számukra a Korán mellett ugyanis a próféta megnyilatkozásai (hadísz) és példás cselekedetei (szunna) segítenek a helyes írásmagyarázat megtalálásában. A síiták szerint a próféta követésében a hozzá közel állók a leghitesebb útmutatók, míg a szunniták a muzulmánok egész közösségébe helyezték bizalmukat. (Hasonlattal élve: intézményeikkel a síiták a katolikusokhoz állnak közelebb, míg a klérus nélküli szunniták a protestánsokhoz.) Khomeini azonban, hogy előmozdítsa az arab-muzulmán egységet, államkoncepciójában a szunnitákhoz közeledett.^[575]

Az arab-muzulmán civilizációs államnak közös nevezője, hogy a Korán révén szentté vált arab írás összeköti az összes írástudó hívőt. S minthogy e civilizáció elsődlegesen vallási hovatartozásuk alapján osztályozza és kategorizálja az embereket, mind tanában, mind hagyományában a legkevésbé faji megkülönböztető, ahogy azt a többnemzetiségű muzulmán birodalmak történelme is példázza. (A hindu és a zsidó vallási beleszületettségével szemben a muzulmán vallás térítő hajlamú, akárcsak a keresztény és a buddhista, e térítés azonban nem hódítással azonos, mint a török uralom kora is mutatja.) Az arab-muzulmán államban - per definitionem - értékrend ütközés esetén a muzulmán világszemlélet intézményei elsőbbséget élveznek.

Az indiai szubkontinenst az angolok választották ketté. S a Muhammad Ali Dzsinna alapította Pakisztánnak az adott létalapot, hogy nagy többségben muzulmánok lakják. A nyugati hatalmak Bosznia modern feltámasztásában is a muzulmánokat mint politikai összetevőt azonosították. Pedig a szabadelvű doktrína a muzulmán vallási hagyomány politikai szerepét éppúgy tagadja, mint bármely más világnézetét (kivéve természetesen a liberalizmusét). A "felvilágosult" nyugati emberben tehát felmerül a kérdés:^[576] minek egyáltalán az Iszlám Konferencia Szervezete? Minek a muzulmán civilizációs állam? E megkérdőjelezés már maga is jellemző az egyeduralomra törekvő nyugati gondolkozásmódra, hiszen az iszlám politikai egység megteremtése nemzetközi jogilag elsősorban a muzulmán többségű iszlám köztársaságok, népállamok (például a líbiai Dzsamáhiríja), királyságok, szultánságok és emirátusok egymás közötti ügye, ahogyan Izrael zsidó jellege is belügy. Az algériai kormányberendezkedés többé már nem a franciák, hanem az algériaiak dolga, még ha a többség nem is a "kereszténydemokráciára", hanem az iszlámra hivatkozó pártot (a FIS-t) akarta demokratikus választások útján 1991-ben hatalomra juttatni. A "demokrata" Nyugat ezzel szemben mind Algériában, mind Törökországban az elnyugatiasodott hadsereg uralmát támogatta és legitimizálta. Nyilvánvaló az is, hogy az iszlámizmusnak^[577] nevezhető politikai mozgalom nem olyan államberendezéseket tart kívánatosnak, amelyek működésükben a korlátlan tolerancián kívül semmilyen külön értékrendet nem tükröznek, és a muzulmán többség vallását a nyilvános élet alapintézményeiben nem veszik semmibe. A liberális káfirok^[578] (hitetlenek) értékrendileg teljesen semleges utópiaállamáról empirikusan megállapítható, hogy az európai felvilágosodás évszázados múltja ellenére ma sem működik ilyen ideológiailag teljesen sterilizált, abszolút szekuláris kormányzás. A gazdasági fundamentalizmusra épülő nyugati oligarchikus, választott képviseleti rendszerben valóban sikerült a nyilvánosságból a magánéletbe visszaszorítani a keresztény klérus életmódot (viselkedést, öltözködést stb.) meghatározó befolyását, de helyette "a piacdemokrácia semleges arbitrálása" átjátszotta a megengedett közerkölcsről szóló döntéseket a divatcárok termelést és ízlést meghatározó, exhibicionista "szabadalmainak", amelyek a fogyasztói társadalom ethoszát diktálják. A propagandaeszközök és a pénzügyi források egyenlőtlensége miatt az eszmerendszerek szabad versenye is írott malaszt maradt. De a pártatlan, értékrend-semleges állam modern mítoszán túl,^[579] mint írtuk (Valóság, 2000/3.), a nemzeti és a nemzetközi konfliktusok azt mutatják, hogy a többségi döntés (a majoritizmus) vérszegény elve - főleg a mélyen megosztott társadalmakban - elégtelen az elfogadható, legitim döntések meghozatalához. Az államok közötti és azokon belüli konfliktusok (például a Srí Lanka-i "békét éneklő" buddhisták és hindu tamilok, a katolikus francia québeciek és az angolszász protestánsok vagy az ír szigeti összecsapások, és sorolhatnánk tovább) arra utalnak, hogy a nem muzulmán társadalmak mélyén más összetartó erők is működnek, mint a piaci szerződések logikája. A vallási-ideológiai hovatartozásból kiinduló politikai konfliktusok nem temethetők el történelmileg. Kiderül ez a zsidó diaszpóra Izraelhez való ragaszkodásából és a zsidó államban a rabbinátus befolyásából is. A (beleszületett vagy örökletes) kategorikus sajátosságokat elkendőző liberális (állam)rend nem valamiféle "természetes" vagy "normális" emberi társadalom empirikus megfigyelésére épül, hanem egy doktrína a maga kívánságlistájával, mint az iszlámizmus vagy a szocializmus. Kollektív (állami) tevékenység ellátása értékrend alkalmazása nélkül megvalósíthatatlan.

A zászlóvivő arab-muzulmán civilizációs állam létének értelme a muzulmánok életfelfogásának, ethoszának, kollektív életmódjának és érdekeinek önálló képviselete és hathatós megvédése lenne, továbbá, mint azt az OIC alapokmánya kifejezi, az igazságosságon és méltányosságon alapuló világbéke szolgálata. Szellemi feltételeinek áttekintése után vegyük röviden szemügyre azokat a materiális és gyakorlati körülményeket, amelyeknek létrehozását befolyásolják!

Mint említettük, az iszlám (félholdalakú) földrajzi elterjedtsége egységgel kecsegteti a muzulmánok társadalmát,^[580] mivel e civilizációs szféra folytonosságát nem szakítja meg óceán, mint a nyugati civilizáció két fő részét, Európát és Amerikát. Történelmi tény az is, hogy az iszlám többnemzetű birodalmak kormányzásának tapasztalatával és hagyományával rendelkezik. Fénykorában, az első évezred második felében a világ élenjáró civilizációja volt. Allah különös áldása révén pedig a világ kőolajtartalékának a legnagyobb része az arab és nem arab dár al-iszlám földjén található, s ez gazdasági önállóságot nyújt. Az olajipar kifejlesztéséhez szükséges nemzetközi munkaerő a muzulmán világon belül nagyarányú vándorlást is gerjesztett. Pakisztániak, malájföldiek, indonézek kerültek arab országokba, s ez tovább erősítette a muzulmánok összetartozását - a hádzzsal, a Mekkába való kollektív zarándoklással együtt, amely egyike az iszlám öt alappillérének (az arkán ad-dínnek). Ezenkívül a Pakisztáni Iszlám Köztársaság révén most már az OIC-országok körében is akad olyan állam, amelynek atomfegyvere és azt hordozó rakétarendszere van. Pakisztánon kívül számos nagy muzulmán állam létezik, mint például a több mint kétszázmilliós Indonézia vagy a több mint százmilliós Banglades. De az egységtörekvések mindeddig kudarcot vallottak, sőt Pakisztán 1971. évi széteséséből létrejött Banglades. A muzulmán világban kisebbségben levő arab nemzetet egyesíteni akaró egyiptomi,^[581] szudáni, líbiai és szíriai kísérletek rendre elakadtak bizonyos arab államfők hegemonikus "kalifaambícióin". A csalódás és a kiábrándulás nyomán fellépő rivalizálás pedig még az egyszerű együttműködés ügyét is visszavetette. Jóllehet a hetvenmilliós Irán, valamint az arab Szíria - és angol-amerikai megszállásáig Irak is - önálló politikát folytat, az arab világon belüli politikai összezárkózás hiánya nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a muzulmán civilizáció politikailag-katonailag ki van szolgáltatva a Nyugatnak. Az OIC államainak együttes lakosságszáma hiába haladja meg az egymilliárdot, és sokszor alábecsült gazdasági potenciáljuk (Irán, Pakisztán, Malajzia stb.), tudományos know-howjuk és stratégiai nyersanyagtartalékaik (kőolaj és földgáz) révén már ma is együttesen többet termelnek, mint például a "nagyhatalom" Franciaország, mégis a nemzetközi élet globális porondján eddig csak alárendelt szerephez jutottak.

A kívülálló az arab-muzulmán világ politikai egyesülési folyamatának stagnálását többféle külső és belső oknak tulajdonítja.

1. A világuralomra törekvő angol-Amerika ellenlábast látna az önálló arab-muzulmán civilizációs államban (akárcsak Kína és India önállóságában), hiszen ebben az országban lenne a világ legnagyobb olajtartaléka, s léte kétségessé tenné Izrael közel-keleti katonai fölényét.^[582]

2. A saját magába zárkózó, abszolút monoteista szemléletmód kizárólagossági hajlama csökkenti a muzulmán államok más országokkal való szövetkezési készségét, ez viszont megkönnyíti a muzulmán világ elleni összefogást, a "bekerítésére" irányuló nyugati törekvéseket. E manőverhez különösen kapóra jön az is, hogy az indiai szubkontinens megosztásakor a muzulmán többségű Dzsammu és Kasmír tartományt a maharadzsa Hari Singh és Mohamed Abdullah sejk mesterkedései átjátszották a hindi többségű Indiának, így e két nem nyugati nukleáris hatalom (India és Pakisztán) tartósan szemben áll egymással.

3. A nem iszlám országok (dár al-harb) a muzulmánok számarányának növekedésétől tartanak, mert az iszlám elvből nem korlátozza a gyermekáldást, s emellett sikeres térítési munkát folytat az elnyomott kisebbségek, például az indiai páriák vagy az Egyesült Államokban a fekete bőrűek körében. (A libanoni példa lebeg a nyugatiak szeme előtt: a palesztin menekültek bevándorlása és főleg az eltérő arányú népszaporulat révén megingott a keresztények és a muzulmánok közötti "intézményes" egyensúly az utóbbiak javára.)

A 2001. szeptemberi amerikai merényletsorozat^[583], amelyet messzemenően a globalizmus kultúra- és lakosságkeverő ideológiája tett lehetővé, a hisztériáig fokozta a muzulmán civilizáció önállósága ellen irányuló harcot "az ördögi tengely elleni" világkoalíció megszervezése által. Bár a harc általános retorikája a muzulmán államok kormányait is védeni látszanak mindenféle felforgató mozgalommal szemben, valójában "véletlenül" csak muzulmán országok - főleg Izrael arab ellenlábasai - kerültek az ördögi tengelybe. (Bush elnök mint egyetlen nem muzulmán államot csupán Észak-Koreát helyezte a vádlottak padjára. A Koreai Népköztársaság rakétákat szállít Izrael arab szomszédainak.)^[584] Az "aki nincs velünk, az ellenünk van" agresszív, vadnyugati logikája a muzulmán államok önálló politikája ellen irányul (vö.: Pakisztán). A katonai fenyegetés mellett a fő taktikai megoldás a divide et impera évezredes módszere. Az afganisztáni háború nyomán sikerült az Egyesült Államoknak támaszpontokat szereznie a (török-)muzulmán belső-ázsiai államokban. A palesztinokat aktívan támogató, olajban gazdag Irak megszállása, valamint most már a szomszédos, szintén olajban gazdag Irán és Szíria egyre konkrétabb fenyegetése logikusan illeszkedik ebbe az agresszív politikába. E politika katonai jelentőségén túl az amerikaiak igyekeznek azokat a nem arab olajtermelő államokat^[585], amelyek nem OPEC-tagok, kijátszani az arab termelők ellen. E Kaszpi-tengeri csoportnak (Kazahsztánnak, Azerbajdzsánnak, Türkmenisztánnak és Üzbegisztánnak) az olajtartaléka valószínűleg több, mint a Perzsa (Arab)-öbölé. Az Egyesült Államok igyekszik a csecsenektől félő oroszokat,^[586] a hszincsiangi (török-) muzulmánoktól tartó kínaiakat^[587] és - a 2001. szeptemberi merénylet óta - a kasmíri lázadók ellen harcoló hindukat mint csendestársakat bevonni a muzulmánokat gyengítő politikájába. Az arab és a nem arab muzulmánok közé éket verő amerikai politika a tálibok és az arabok elválasztásában is megnyilvánul.

Az arab-muzulmán civilizációs világnak a politikai megosztására irányuló másik, főleg az arab világon belüli vonala az állami nacionalizmus kártyáját játssza ki az arab-muzulmán szolidaritással szemben (például a Maghreben belül a nyugatosított, de antidemokratikus Tunéziát Algériával szemben, vagy Marokkót szintén Algériával szemben, a volt spanyol nyugat-szaharai konfliktus alapján). Az angolosított és franciásított idősebb "bennszülött" elitre támaszkodva az arabok muzulmán világtól való elszakításának másik ideológiai eszköze - mint arra Sayyid (72 l.) a kamalizmus kapcsán rámutat - a Braudel-féle úgynevezett földközi-tengeri testvériségnek a felmelegítése. Ennek lényege annak megcsillogtatása, hogy ha a függetlenségüket elnyert földközi-tengeri arab államok nem térnek vissza arab-muzulmán azonosságukhoz, arab anyanyelvük közéleti és oktatási használatához, akkor "elnyugatosodva", az EU-val - meg Izraellel - szövetkezve örök társult tagként kereskedelmi kedvezményekhez juthatnak.

Összefoglalva megállapítható, hogy az OIC-be tömörülő országoknak eddig nem sikerült olyan kiemelkedő államot létrehozniuk, amely e civilizáció súlyának megfelelő nemzetközi képviseletet tudna nyújtani a számukra. Mindazonáltal téves lenne a muzulmán világközösség létezését semmibe venni. Agyafúrt mesterkedéssel sem törölhető ki a világ térképéről az általa uralt geopolitikai szféra. Népessége nem írtható ki tömegpusztító fegyverekkel. Csak remélhetjük, hogy a világ leghatalmasabb állama nem kap vérszemet az egyik legelhagyatottabb, legnyomorúságosabb ország legyőzésétől, mint Hitler Csehszlovákia lerohanása után. A diadalmas afgán hadjárat - és a lefegyverzett és politikailag elszigetelt Irak lerohanása - ugyanis csak arra elégséges, hogy a megsértett "sérthetetlen hegemóniának" a new yorki és a washingtoni merénylet nyomán keletkezett presztízsveszteségét szociálpszichológiailag kompenzálja, de semmi esetre sem felel meg annak bizonyítására, hogy a Pentagon képes a jövőben háborús robotokkal, emberek (értsd: a civis americanus) vesztesége nélkül országokat sikeresen lerohanni más államok, a nemzetközi társadalom beleegyezése és közreműködése nélkül.

Mint azt Mohammed Hatemi, az Iráni Iszlám Köztársaság elnöke OIC-elnöksége alatt ismételten kifejtette, a Nyugatnak az arab-muzulmán világgal való, egyenrangú felek közötti dialógusa a globális világrend fenntartásának érdeke. Ez fejeződött ki abban is, hogy az ENSZ 2001-et a civilizációk dialógusának szentelte.^[588] De ismerve a hatalomra épített világrendet, az egymás szempontját és érdekeit valóban méltányoló eszmecserének egy befolyásosabb muzulmán államegység megszületése a politikai feltétele. A jelenlegi helyzet torzultságára jellemző, hogy egyetlen muzulmán ország sem jutott még az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétójoggal rendelkező állandó tagsághoz.

Eszmefuttatásunkban abból indultunk ki, hogy ha a társadalmi alkotmány boltozatában az állam nem tölti be a társadalompolitikai közjó zárkövének szerepét, akkor nincs is többé helye a társadalom intézményrendszerében. Ha az intézményhálózatban lemondunk a jogállamról, vagy megfosztjuk hatékony cselekvőképességének eszközeitől, végrehajtó hatalmától, akkor nő az általános bizonytalanság, a törvénytelenség, a szervezetlenség, a összehangolatlanság és a világ összeilleszthetetlensége. Eluralkodik a káosz. A nemzetközi közéletben az erőszak veszi át a világállam szerepét: a militarista óriáshatalom hadüzenet nélkül, büntetlenül rátörhet a be nem hódoló, gyengébb országra (míg az egyének sorsa minden jogrend háta mögött a titkos szervezetek, például a CIA, a Moszad vagy az FSB szabad vásárának lesz kiszolgáltatva). A jelenlegi világhelyzetben a transznacionálisan összezárkózó tőke saját érdekében jól kihasználja a globalizáció adta lehetőségeket. A hozzá képest viszonylag eltörpülő nemzetállamok jó része a nemzetközi oligarchia működését nem tudja többé összehangolni társadalompolitikai célokkal, és azoknak alárendelni. Ennek világszerte az egyik fő tünete - országokon belül és között is - a vagyon- és jövedelemkülönbségek növekedése és az ebből adódó társadalmi-nemzetközi hasadások erősödése. A világrend helyreállítása érdekében az államot tehát fel kell hozni a globalizáció szintjére.

A "filantróp" plutokrácia pénzelte agytrösztök - demagóg módon szabadságot és bőséget ígérve - az utópisztikus anarchiát, a világméretű közvetlen demokráciát és az állam elhalását terjesztik: az államhatárok felszámolását, lerombolását a villámgyorsan ide-oda vándorló tőke, a bolygó népességek, nyílt és zárt hálózatok és a minden párbeszédet túlharsogó angol-amerikai média felhasználásával.^[589]

Mivel a szent és sérthetetlen piac nem teremti meg spontán módon a mindenki javát szolgáló közjót, a hatékonyan terelő, irányító, összehangoló és ellenőrző államra mint civilizációs vívmányra továbbra is szükség van. A nemzetállamok összezárkózása az a logikus lépés, amely megoldja a globalizáció jelenlegi szakaszának funkcionális hiányait. Ez a gazdasági fundamentalizmus ideológiájával szemben az államot újra a társadalom nyergébe emeli. Tekintettel arra azonban, hogy a jól működő államnak társadalmi koherenciára van szüksége, nem akármilyen heterogén politikai összezárkózás tud megfelelni a kívánalmaknak. Elsősorban a közös írásos hagyománnyal rendelkező, esetleg többnyelvű civilizációs geopolitikai zónák nemzetállamai alkalmasak az összezárkózásra. Az élő civilizációk sokszor bizonyos antropológiai egységet is mutatnak. Emellett termelési és megélhetési módjuk szintén sajátos (rizs- és gabonakultúrák hagyománya stb.). A nyugati civilizációnak a különbségeket semmibe vevő, erőltetett betörése és piaci "keveréstechnikája" nem a világ egységesítését viszi előbbre, hanem nemzetközi és polgárháborús konfliktusok kiélezésére, elmérgesítésére és civilizálatlan életre vetheti vissza a világot.

A civilizációs regionalizmus kívánkozik a globalizáció jelenlegi napirendjére! A jelenleg már sikeresen létrehozott civilizáció-államok létezését, mint Indiáét és Kínáét, a Nyugatnak pozitívan kell felfognia, nem pedig hegemonikus hátsó gondolatokkal megosztásukért, felbomlasztásukért vagy gyengítésükért ármánykodnia. Inkább Európának - amelynek egyébként geopolitikai tagoltsága jobban hasonlít Indiáéra, mint a példaként emlegetett Egyesült Államokéra - civilizáció-állammá való gyors megérlelése a feladat (akárcsak az angol-amerikai Egyesült Államok mellett a latin-amerikai államok politikai összezárkózásának elősegítése).

Európa mellett a több mint egymilliárd lelket számláló arab-muzulmán a másik olyan civilizáció, amelynek harminc éve létrehozott egységszervezete ellenére sem sikerült megalapítania egy valóban reprezentatív civilizációs államot. Főleg az arab szárnyon belül kezdeményezett egységesítési kísérletek vallottak kudarcot. Meg kell azonban állapítani, hogy Pakisztán révén e civilizációs blokknak is vannak atomfegyverei, akárcsak a többi civilizációs világhatalomnak, mint a Nyugatnak, Kínának és immár Indiának.

Az élő civilizációk közötti erőviszonyok, sajnos, nem elhanyagolható jegyei a világhelyzetnek, ha arra a nagy civilizációk közötti egyeztetésre gondolunk, amelynek révén a létrejövő világállamban minden civilizáció szülötte otthon érezné magát. Mert minden jel arra mutat, hogy a Nyugat, saját civilizációját egyetemesnek kikiáltva, fondorlatos módszerek sokaságának együttes alkalmazásával (katonai fenyegetéssel, gazdasági zsarolással és tömeghírveréssel) rá akarja erőltetni életmódját és intézményrendszerét az összes többi civilizációra, amelyeknek honpolgárai így idegenek tanoncaivá válnának saját szülőföldjükön. A globális, "kölcsönös" függés tetszetős retorikája ellenére az angol-Amerika vezette Nyugat valójában (esetleg sokirányú, sokágú és sok módszerű) Nyugat-utánzási folyamattá egyszerűsíti a világ univerzális civilizációs egyesítését (Serge Latouche). Ebből az eluralkodó hatalom-centrikus világpolitikai szemléletből kiindulva tehát az egyenrangú felekre alapozott dialógus, egyeztetés csak akkor lehetséges, ha minden civilizációnak van olyan, saját álláspontját képviselő állama, amely ellensúlyozza a többit, s amelyet a szuperhatalom nem tud lerohanni, vagy hatásosan megfenyegetni. E szempontból is különösen fontos, hogy a nem nyugati civilizációs államok egymás között is intenzív kapcsolatot tartsanak fenn.^[590]

A civilizációs államokból összezárkózó, föderációba szerveződő világállam^[591] gondolatának ápolása a világbéke megóvásának egyik alapfeladata. Ha ugyanis az állig felfegyverzett szuperhatalom pökhendiségében túlértékeli erejét, és - összetévesztve elsőbbséget egyeduralommal, kizárólagos hegemóniával^[592] - le akarja hengerelni a többi önálló civilizációt, akkor kockára teszi a világbékét, s kiszolgáltatja glóbuszunkat - nagyrészt a nyugati fegyvergyárosok Pandora-szelencéjéből származó kínálat jóvoltából - a véres vagy vértelen, nukleáris, kémiai vagy biológiai megsemmisülés veszélyének. Annak elismerése viszont, hogy a világ angolul olvasni tudó 5-10 százalékán kívül az arab, a dévanágari és a képírásból kinőtt évezredek tudását átfogó kínai írástudás milliárdos tömegeit képviselő civilizációs szféráknak is van beleszólásuk saját sorsuk alakításába valamint az egységes világ építésébe, megnyitná az utat a távoli jövőre tervezhető, valóban egyetemes civilizációhoz és világállamhoz szükséges egyezség irányába.

Immár több mint 50 éve annak, hogy a második világháború győztes hatalmai San Franciscóban az Egyesült Nemzetek Szervezetét megalakították, amely azóta a világ egyetemes szervezetévé nőtte ki magát.^[593] A félszázados fennállás méltó megünneplésére határozta el az ENSZ Közgyűlése 1992 decemberében, hogy 1995-öt A Tolerancia Évének nyilvánítja.

E választás első pillanatra általános tetszéssel találkozott. De mihelyt a "Türelem" fogalma alaposabb vizsgálat tárgyává vált, abból a célból, hogy megfelelő eseménysorozatokkal a nemzetközi élet reflektorfényébe állítsák, egyre inkább kiderült, mennyire kényes és fonák fogalommal van dolgunk, hiszen alkalmas arra, hogy azt nemzetek, csoportok és egyének saját szájuk íze szerint értelmezve életterük, sőt, kiváltságaik kiterjesztésére használhassák fel.

Az ENSZ akkori főtitkára a Gazdasági és Szociális Tanács, majd az UNESCO konzultációs megbeszélései révén igyekezett tiszta vizet önteni a pohárba. E konzultációk keretében a fogalom egyetemes értelmezését keresendő kérték fel e tanulmány szerzőjét arra, hogy - mint a Globalizmus: globál kommunikáció egyetemes civilizáció nélkül témájú több kontinensre kiterjedő kutatás kezdeményezője és koordinálója - ismertesse, miként értelmezik a tolerancia fogalmát a különböző jelentős, élő civilizációkban. Az alábbi tanulmány eredeti változata e szakvéleményezés alapján íródott, különös tekintettel a tolerancia és a demokrácia viszonyára.^[594]

Kétségtelen, hogy a világ metropolisait első osztályon beutazók szállodáikban mindenütt hallják a CNN-t, és sok más olyan termékre is rátalálnak, amelyek az angolszászok vezette nyugati civilizáció a földi élet legkülönbözőbb helyeire való betöréséről árulkodnak. Mégis elsietett lenne mindebből arra a következtetésre jutni, hogy Földünket egyetlen globális társadalom népesíti be. Valójában e hotelokon - mint a globális megfigyelés őrtornyain - kívül élő népesség nagy többségében nem éli az amerikai életmódot. S ha "kénytelenek vagyunk" különbséget tenni Izrael, Irán, Korea vagy India között, ezt nemcsak az eltérő éghajlat és táj miatt tesszük, hanem azért is, mert különböző civilizációkhoz tartozó független országokról van szó. Mindegyiknek sajátos identitása van. Eredeti

c) gazdaságtörténettel^[595] rendelkezik.

Egy-egy civilizációt sajátos - bár idővel módosuló, fejlődő - intézményrendszer jellemez, amely bizonyos közös értékrendre - sorsra és perspektívákra - épül: arra, amelybe az új nemzedékeket belenevelik, s arra, amely sajátos együttérzést, összefogást teremt.^[596] Egy közkedvelt nézettel szemben azt állítjuk, hogy még a jórészt különböző bevándorlókból összeálló USA jogrendje és más intézményei is sajátos történelmi folyamatok eredői, s nem valamiféle természetes, egyetemesen elfogadható racionális, "normális" rendet^[597] testesítenek meg.

Jóval azelőtt, hogy a jelenkori, nyugati felvilágosult tolerancia-fogalom egyik atyja, Locke 1600 évvel Krisztus születése után megírta híres Epistoláját, más, nem európai társadalmak is szembetalálták magukat a tolerancia alapproblémájával azáltal, hogy önálló, nagyon is eltérő identitással rendelkező egyének és (nép)csoportok csatlakoztak egy-egy társadalomhoz vagy kerültek azok hódoltsága alá. (Vonatkozik ez a muzulmánokra Kínában, a kun "menekültekre" hazánkban vagy ma az "angolszász Amerikát" tömeges bevándorlással visszahódító spanyol ajkúakra.)

Tömören azt mondhatjuk, hogy a tolerancia^[598] - mint az egyenjogúság és a szabadság szavaktól megkülönböztetett fogalom - társadalmilag aszimmetrikus^[599] helyzetre épül. Tolerancia az, ha egy társadalomnak azok a csoportjai - többségi nemzetek, nagytőkés csoportok vagy akár akadémikusok lehetnek ezek -, amelyek abban a hatalmi helyzetben vannak, hogy mindenkire érvényes normákat írjanak elő, hajlandóságot mutatnak arra, hogy társadalmuk egészét mozgósítsák - vagy legalábbis a többieket, a marginálisokat, a "szélsőségeseket" rávegyék a békés együttélésre, s így állandósítsák, legitimálják a saját hatalmukat. Tágabb ökológiai értelemben a tolerancia válasz a kommenzális ("asztalközösségi") együttélés problémáira.

Az emberi értékek lehetnek egyetemesek, de az értékek rangsorolása, rendje azonban már egy-egy társadalmi rendszer sajátja. Ugyanis a valóság nem támasztja alá azt a kényelmes harmonikus világképet, amely szerint az emberi értékek - szabadság, egyenlőség, testvériség - egymást kiegészítik, és nem léphetnek egymással versenyre, fájdalmas választások elé állítva embert és társadalmat. Mivel a különböző civilizációk társadalmi rendszereit éppen egy-egy emberi értékrendnek a többivel szembeni előnyben részesítése teszi sajátossá,^[600] naivság azt képzelni, hogy valamiféle egységes - a történelmi adottságokból kiragadott - toleranciafogalmat minden társadalom értékrendjéhez egyszerűen hozzá lehet csatolni, azzal tarkítani, "gazdagítani". Szónoki hatás kedvéért gyakran emlegetik a "tolerancia kultúráját", de olyan társadalom nem létezik, ahol mindenféle magatartást megtűrnek.^[601] S ez nincs minden alap nélkül! A türelmesség egyetlen rendszernek sem abszolút és legfelsőbb értéke; annak a különböző társadalmi értékrendekben - levezetve másokból és alárendelve másoknak - viszonylagos helye van.^[602]

Az újító és a pszichopatikus "elhajlások" számtalan formájával szemben tanúsított - többé vagy kevésbé - pozitív vagy negatív beállítottság jelentését csak egy civilizáció meghatározott történelmi összefüggésében lehet felmérni. Minden szervezett társadalom számára, többek között, a társadalmi rend brutális megszakítások nélküli, folyamatos működése fontos érték, akárcsak a rokonságra vagy hitsorsosságra épülő szolidaritás, mert lehetővé teszi a szubszidiaritás elvének^[603] alkalmazását. A tolerancia társadalmi értéke viszont abban rejlik, hogy a) elősegíti a kísérletező kutatást, s így a felfedezéseket, b) előmozdítja a társadalomban az igazságosságot és méltányosságot, mert féken tarja a szélsőséges büntetés ösztönét, s c) játékteret hagy bizonyos szubkultúráknak, és fokozatosan együttműködésre ösztönzi művelőit.^[604]

Korunkban mind gyakrabban vagyunk tanúi annak, hogy nemcsak az üzleti életben szolgál a megbotránkoztatás a hírverés olcsó eszközéül (lásd Benetton), hanem önmagukat avantgardistának nyilvánító művészek - az igényes újítás útját megkerülve - egyszerűen perverziók révén hívják fel magukra a figyelmet.^[605] Míg a maguk számára lármásan követelik mindennemű tabu eltörlését, addig gyakran a nekik nem tetsző irányzatokat a lincselés módszerével igyekeznek elhallgattatni (vö. Rawls).

Említettük, hogy a közös értékrend egyrészt a társadalmi összefogás alapja, másrészt köztiszteletben álló szimbólumokat, elveket és intézményeket tételez fel. E jelenség minden társadalomban megvan,^[606] még ha egyes szabados társadalmak ezt el is hallgatják. Sírok, emlékművek megrongálását egyetlen társadalom sem kezeli úgy, mint egyszerű magán- vagy köztulajdon-rongálást.^[607] Hasonlóképpen az ősök, ősi hagyományok nevetségessé tétele vagy szent iratok gyalázása is sértő. Következésképpen a szabados fecsegés szimbólumát, a londoni Hyde Park Cornert mint intézményt meg kell védeni, de ez nem jelenti azt, hogy az lenne az egész társadalomnak vagy éppen a jövő úgynevezett globális társadalmának az ideális előképe.^[608] Világos tehát, hogy minden szervezett társadalomban a toleranciának határai vannak. Nem maximalizálni, hanem optimalizálni kell, hogy a vele való visszaélést megelőzzük. A fajgyűlölet, az előítéletek szándékos terjesztését és más zaklatásokat el kell tiltani s büntetni kell, mert szétzüllesztik a társadalmat. Ezt célozza az ENSZ közgyűlésén 1965. december 21-én elfogadott, a fajgyűlölet minden formájának eliminálására vonatkozó nemzetközi szerződés (2106/A XX). Különös jelentősége van a 4-től 8-ig terjedő cikkelyeknek, amelyek az euro-centralista, illetve zsidó-keresztény szemlélet kizárólagosságát elkerülendő előírják, hogy a szerződés végrehajtását ellenőrző 18 tagú felügyelő csoport összetételében nemcsak "méltányos földrajzi felosztást" tükrözzön - mint az a legtöbb ENSZ intézményben a gyakorlat -, hanem "a különböző civilizációk és jogrendek képviselői" is megfelelő arányban legyenek jelen."

El kell kerülnünk, hogy a saját úgynevezett nyugati civilizációnkat - mivel az az egyetlen, amelyet belülről élünk át, illetve "belátva", "önmegfigyeléssel" (introspekcióval) értünk meg -, a világ egészét érintő ügyekben egyszerűen és kényelmesen globális előképnek nyilvánítsuk, ahelyett, hogy a többi civilizációval való konszenzust, egyességet keresve valóban az egyetemes humánumra támaszkodnánk. Ez a kísértet megjelent az ENSZ Tolerancia Évének kapcsán is, amelynek számos rendezvénye a nyugati intézményrendszerek magasztalásában merült ki. Ezért legalább madártávlatból tekintsük át, hogy a jelenleg is élő többi civilizáció történelmi keretei között hogyan merült fel a tolerancia kérdése.

Mint a legtöbb fogalmat, a civilizációt^[609] is sokféleképpen határozták meg. Mi olyan adott történelmi és földrajzi összefüggésben működő rendszert értünk alatta, amely tartós és átfogó kollektív életmódmintát jelöl ki, s keretet ad az általa felölelt társadalmaknak és egyéneknek, hogy kibontakozzanak, fennmaradjanak és szaporodjanak. Egy civilizáció több kultúrát is magába foglalhat. Így beszélhetünk magyar vagy francia kultúráról, s nyugati civilizációról. Többnyire egy-egy írásmód sajátja egy civilizációnak, amely egyben hordozója egy (szent)írásnak.

A továbbiakban négy átfogó, élő civilizáció esetében vizsgáljuk türelmesség helyi értelmezését.

1. A hindusztáni vagy bhárati civilizáció a Véda szanszkrit^[610] tanítására épül, amelyet eredetileg a bráhmi írásban rögzítettek, őriztek meg, s amely a világ legrégibb vallása alapján endogámiával állandósuló kasztrendszert teremtett.

2. A kínai civilizációnak van a legrégibb kifejezetten képírásból származó írásmódja, amely évezredek óta tájszólások sokaságán keresztül az univerzista világszemlélet írásos emlékeinek élő hordozója. Ez Kínán kívül átfogja déli és keleti szomszédait is, beleértve a világ legrégibb folyamatos monarchiáját, a japán szigetországot.

3. Az Iszlám Konferencia államegyüttese számára az arab írásmódban fennmaradt Korán képezi a tárgyalások hivatkozási alapját.

4. Végül a jelenleg erősen angolszász irányítású, latin írásmódú nyugati civilizációnak két fő ága van, az őshonos európai és a újkori európai bevándorlókkal, behurcolt afrikai rabszolgákkal benépesült Amerika, ahol a pár millió indián őslakos sokszor feledésbe megy.

Az indiai zászlóban a sáfránypiros szín a hindukat^[611] szimbolizálja, a zöld a muzulmánokat és a fehér a többit, főleg az európai fehéreket. India hivatalosan világiasított (szekularizált) állam.^[612] Akárcsak más országoknak, Hindusztánnak is története során szembe kellett néznie azokkal az együttélési problémákkal, amelyek vagy a) a fejlődés folyamán fellépő különböző hindu áramlatok ütközéséből, vagy b) más kultúrájú hódító vagy meghódított népekkel való találkozásból adódtak.

Talán egyetlen más civilizációban sincsenek a társadalmi viszonyok - s így a türelem és az erőszak fogalmai - annyira átitatva vallási vonatkozásokkal, mint Hindusztánban. A hinduizmus nem különösen intoleráns vallás, hiszen ha beszélhetünk doktrínáról, az a legtágabb értelemben vett sokistenhit, amelyben az istenfogalom esetleg egyszerűen a világrend őselvévé is leegyszerűsíthető. A hinduk minden kollektív szimbóluma és intézményei közvetlenül vagy közvetve e vallásra utalnak. A hindu világban az egyénnek a kaszthoz való tartozás adja első azonosságát. Ebbe viszont az ember beleszületik. Vele jár a reinkarnáció - a lélekvándorlás által való újjászületés -, s a kaszt határozza meg a nevelését is, amely képessé teszi a kasztjának megfelelő külső (rituális) magatartásra, s így válik felismerhetővé hierarchikus helye. Ez fontos, mert a kirívó viselkedés, megjelenés gyakrabban vezet tettleges összetűzésekhez, mint a nézeteltérések. Daya Krishna szerint a bráhmanizmus úgy igyekezett az összeegyeztethetetlen társas életstílusok összeütközésének elejét venni, hogy a különböző kasztok csak a sátoros ünnepeket töltötték együtt.^[613]

A kasztrendszer jogilag a múlté, de a törvény nem akadályozhatja meg, hogy a kasztok endogámia révén tovább éljenek. S a bráhmanák egész Indiára kiterjedő hálózata továbbra is a legbefolyásosabb elitet képezi.

A kasztot jelentő varna szó szanszkrit nyelven színt is jelent, s mivel a hindu kasztrendszerbe az ember beleszületik, s az endogámia megerősíti a vérségi kapcsolatot, a "tiszta" bráhmanák az emberi nemnek a legmagasabb rendű képviselői. A fajok rangsorolásának kísértete jelen van a "mindenséget besoroló-osztályozó" hindu civilizációban (Brian K. Smith). Történelmileg 1500 évvel Kr.e. az árjáknak a szubkontinensre való betörése idején a sötétebb bőrű dravidákat - délre szorítva - mint negyedik kasztot, súdrát kooptálták rendszerükbe. Így "papíron" árják lettek, de nem részesülnek a reinkarnációban, s megfelelő iniciáció hiányában hivatásnélküliek maradtak. Ebből is látható, hogy e negyedik kaszt tulajdonképpen toldalék az indoeurópai három rendhez, nevezetesen a papokéhoz, a hadfiakéhoz és a termelőkéhez.^[614] E hagyomány szerves része annak, hogyan látják és viselik el egymást a hinduk.

A hinduk toleranciáját próbára tették a vallás inherens belső feszültségei, a fellépő reformmozgalmak, valamint a különböző monoteista hódítók jelenléte.

A teljesen erőszakellenes dzsainista^[615] vallásújítókat a hindu társadalom marginalizálásuk árán fogadta csak be. A buddhizmus kihívása kettős volt: tanításával ahelyett, hogy a hindu istenek panteonját egészítette volna ki, az istentagadással kacérkodott, s a kasztrendszert is tagadta. A Szuttanipáta szöveggyűjtemény - Buddhát idézve - megállapítja, hogy nincs analógia az állatfajták és a kasztok rendszere között, hiszen biológiailag akármelyik férfi akármelyik nővel nemzésre párosulhat. A buddhizmus így idővel szinte teljesen kiszorult Hindusztánból. Ezért nevezi Sir Charles Eliot a buddhizmust a "hinduizmus exportált formájának". Napjainkban Sri Lankában a politikai buddhizmus "megbosszulja magát" a hindu tamilok kárára.^[616]

Valójában azonban az ősi, eredeti Véda-i bráhmanizmus - a déli dravida vallási hagyományokat és a 2. századtól egyes buddhista reformokat is beillesztve - ötvöződött a mai hinduizmussá.

Első tekintetre tehát a hinduizmus mint a világ legátfogóbb politeizmusa toleranciára különösen hajló vallásnak tűnhet. Hindusztán történelme során - még az Anglikán Egyházat követő angol hódítók előtt - találkozott a (muzulmán) monoteizmussal. Ennek beillesztését úgy képzelték el megoldani, hogy Allahot besorolták a többi hindu istenek összességébe. Az iszlám - mint alapvetően monoteista vallás - számára ez természetesen elfogadhatatlannak számított. Annál is inkább, mert az iszlámtól mi sem áll távolabb, mint a "kasztszínek" megkülönböztetése. Így került Hindusztánban az iszlám vallás mint egy "szekta" a társadalom szélére. A szinkretista szikheknek a két vallás összeegyeztetését célzó kísérlete is eddig inkább konfliktusokat, mint egyességet hozott.^[617]

Az ortodox bráhmanizmus, a védaizmus már alapvetően pluralista, nemcsak az istenek számát illetően, hanem kozmogóniájában is:^[618] (körültekintően) több világrendszer létét sem zárja ki, s még a világkép többességét is megengedi.^[619] A kasztrendszer elismerése vagy tagadása viszont vízválasztó.

A többisten-hit tüzetesebb vizsgálata azonban azt is megmutatja, hogy ez a vallási rendszer sem mentes belső konfliktusoktól. Mindenekelőtt az egyistenhit és a sokistenhit közötti választóvonal elmosódottabb, mint azt a katekizmuson nevelkedett európai gondolná. Valójában a kereszténységben csökevényes, lefokozott formában - mint angyalok, szentek - a politeista panteon istenségei tovább élnek. A kereszténység ismeri a Szentháromságot, a hinduizmus pedig megkísérelte egyesíteni Brahmát, Visnut és Sivát a Trimurti háromalakúsága alatt.^[620]

1. A politeizmus belső összekülönbözéseinek egyik forrása az istenek rangsorolása.^[621] Áramlatok, népcsoportok, vidékek szerint különbözhet az, s a különféle isten kizárólagos felsőbbségét követelők nemegyszer ökölre mentek. Mint látni fogjuk, a kínai többvallásúság a vallási tolerancia csíráját inkább magában hordozza, mint önmagában a többistenhit.

2. A többistenhit belső konfliktusainak egy másik forrása az, hogy a panteonba beengedett istenek listája e rendszerben is zárt. Már Athénban is Melitosz azzal vádolta Szókratészt,^[622] hogy olyan istenségeket akar a poliszban meghonosítani, akiknek nincs ott kijelölt helye és funkciója, mondhatni "tárca nélküli isteneknek" akar helyet adni. A hinduizmusnak e téren is sok türelmetlenséggel kell megbirkóznia.

Az Indiai Köztársaság, hindi nyelven Bhárat, ha magában foglalja is jelenlegi határain belül a világ harmadik legnépesebb muzulmán közösségét, mégis állampolgárainak több mint 80 %-a hindu. Így a vallási antagonizmusok jó része a hinduizmuson belül feszül. Van azonban ennek a mintegy egymilliárdnyi lelket számláló országnak egy másik pluralitása, nevezetesen a nyelvjárásoké, a népcsoportoké. Az indiaiak 72 %-a indo-árja, s a legtöbbnek - 40 %-uknak - a hindi az anyanyelve. Míg az őslakos dravidák napjainkban 25 %-ot tesznek ki. Az országnak 15 hivatalos nyelve van,^[623] de több ezer tájszólás teszi teljessé a nyelvhasználat valóságképét. Ellentétben a jórészt újkori bevándorlókból összeverődött USA-val, itt a 24 állam és a 7 szövetségi tartomány mindegyike legalább egy népcsoport, illetve nyelvjárás homeland-je, szülőföldje (vö. az Európai Unióval vagy Svájccal). E vonatkozásban a tolerancia-probléma abból a paradoxonból nő ki, hogy egyrészt ez a földrésznyi ország a szabad letelepedés révén hallatlan belső népvándorlásokat tesz lehetővé, másrészt viszont a des-ek a haza jellege folytán a tömeges átvándorlók (vides-ek) hazatelepítésének nyomatékos követelésével léphetnek fel. A toleranciát feszegető vándorlás kapcsán India mindenkori kormányának képesnek kell lennie arra, hogy két követelményt össze tudjon egyeztetni: egyrészt az indiai nemzethez való tartozás tudatát, másrészt a des-ekben megnyilvánuló népi azonosulás igényét, amely a vidékek változatosságát biztosítja.^[624]

A Nyugat szemében Mohanadas Karamchand Gandhi - aki az új indiai állam atyja, s aki fáradhatatlanul munkálkodott a szubkontinens megosztása ellen, nem utolsósorban azért is, hogy Indiát az összes világvallás egyetemes őshazájának lehessen tekinteni - testesíti meg az indiai toleranciát.

Gandhi a Bhagavad Gítán, a hinduknak a Magasztoshoz szóló Énekén nevelkedett, de Ruskint és Tolsztojt, valamint Thoreau-nak a polgári engedetlenséggel foglalkozó Walden-jét is olvasta. A világcivilizációhoz való legsajátosabb hozzájárulása a türelmes módszerek hatékonyságába vetett hit terjesztésében rejlik. A tisztátlanoknak tartott pancsamákat a szatyagrahával, az igazságosságért az életet is kockáztató, kitartó éhségsztrájkkal védte. Így mozgósította a hindukat az angolok ellen is az ország függetlenségéért. Az erőszak nélküli ahimsá^[625]-val Gandhi bizonyos értelemben a hinduizmus dzsainista és buddhista tanait követi, amelyek az emberek és állatok sérthetetlenségét tanítják.

A kereskedő családba született Gandhi a 3. kaszthoz tartozott. Jogot Londonban tanult, s tanainak jó részét az angol Commonwealth más országaiban, elsősorban Dél-Afrikában dolgozta ki. Származása hátrány a bráhmanák uralta indiai elitben való teljes jogú részvétel szempontjából. Korai lenne eldönteni, hogy módszere, amely az angol gyarmati időkben valóban hatékonynak bizonyult, a jelenlegi Indiában is azonos hatásfokkal alkalmazható lenne-e.^[626]

Hindusztánban is érvényes az, hogy a türelmességnek a társadalom értékrendjén belüli jelentősége és jelentése óhatatlanul az adott civilizáció történelmi paramétereinek a függvénye.

Amikor kínai civilizációról beszélünk, nemcsak Kínáról van szó, hanem arról az egész, népszerűsítő művekben sokszor "sárgának" minősített civilizációról, amely olyan jelentős nemzeti kultúrákat is magába foglal, mint a japán, a koreai vagy a vietnami, mert e kultúráknak is a kínai írásos hagyomány képezi az alapját.

A Creel^[627] nyomán "sinism"-nek és de Groot^[628] után pedig "unverzizmus"-nak nevezett tanítás a konfucianizmus, taoizmus és buddhizmus szent írásainak sajátos ötvözete. "Három hit egyben" (san ye jiao). A monoteizmus és a politeizmus hitvitája távol van e doktrina-ötvözettől, amely - főleg a taoizmuson keresztül - helyet ad az öregek és az ősök tisztelete, az óhitűség népi kultuszának is. Egyes szerzők szerint tulajdonképpen nem is vallásról van szó, hanem egy szociáletikáról, amely nem istenfélelemre támaszkodik. E gondolatrendszer sajátossága az, hogy ugyanaz az egyén egyszerre lehet több "felekezet" követője, s így az élet különböző területeit illetően valamiféle "szektoriális" (munka)megosztás is felléphet közöttük. A konfucianizmus a közéleti etikára, a taoizmus az embernek a természetbe való beilleszkedésére, míg a buddhizmus az ember "önmegváltására" összpontosítja a figyelmét. A szertartásokat illetően például Japánban a születés és a házasság az ősi ("hazai") sintó hagyományt követheti, míg a temetés a buddhistát. A hitvallásoknak ez az elvben oly békés együttélése, amely oly szokatlan, főleg a kizárólagossághoz szokott monoteisták számára, eredményezi azt a mi elvilágiasodott társadalmunk számára különös jelenséget, hogy Japánban a különböző felekezetek gyakorlói összesen a lakosságnak mintegy 120 %-át(!) teszik ki. Intézményes szinten az úgynevezett "északi buddhizmus"^[629] vidékein vannak templomok, amelyekben együtt balra a taoizmust megalapító Lao-ce, míg jobbra Buddha és Konfúciusz szobra áll.

A konfucianizmusban a tekintélyelvűségnek és etatizmusnak mély gyökerei vannak. Japánban a világ legrégibb megszakítatlan uralkodóházának leszármazottait alig félszázada még istenítették. A kínai császár is a Mennyei Birodalom isteni helytartója, valamiféle pontifex maximus (főpap) volt. Ezért figyelmezteti több konfuciánus emlékirat a császárt arra, hogy a buddhizmus meghonosítása alááshatja a császár tekintélyét, az államot és a törvénytiszteletet, és veszélybe hozhatja Kínának a Nagy Fal által jelképezett folytatólagos politikai egységét és függetlenségét is. Az állam "vezetőjének", szellemi tekintélyének kultusza egyenesen vezet ahhoz a Mao Ce-tung, sőt Teng Hsziao-ping vitt szerepkörhöz, amelynek alapján e személyek a kincstári tan, a marxizmus hivatalos magyarázói, mondhatni főpapjai lehettek.^[630]

A konfuciánus Fu Ji 624 évvel Krisztus után, Jao Csung 714-ben, majd egy évszázaddal később Ha Jü írt memorandumot a császárnak, óva intve azt a "nyugati(!) barbár buddhizmus"-tól, mert az kikezdheti tekintélyüket. Érvelésükben arra is kitérnek, hogy a kolostorrendszer eltereli a figyelmet a családról, a szenvedélyek kialvása révén elért teljes megnyugvás, a nirvána,^[631] amelyet a buddhizmus a taoizmusba is becsempészett, az embereket tétlenségre és a társadalmi kötelességérzet erényének elhanyagolására készteti.

Később, amikor a térítésre törekvő, Kínában meg nem honosított nyugati irányzatok hívei - jezsuita és más misszionáriusok - megjelentek a kikötőkben (mint ma a modernizáció címszó alatti nyugatiasítás szatócs apostolai), előbb toleranciával, majd pedig kiutasítással találkoztak. A látszólag ellentmondó ediktumok mögött nem császári szeszély húzódik meg. Elég következetes elveket alkalmaztak a térítők "tartózkodási engedélyének" elbírálásánál. Mihelyt a pápa hívei a kínai államiság és császári tekintély alapjául szolgáló - évezredes egységes kínai íráshagyatékon nyugvó - univerzizmus lekicsinylésével igyekeztek a lakosságot és a hivatalos személyeket az új felsőbbrendű és kizárólagos istenhitre áttéríteni, (ki)üldözés lett az osztályrészük. Amikor ellenben tartózkodtak a kihívó hitterjesztéstől, toborzástól, türelemmel fogadták be őket.

Kína mandzsu császára, K'ang-hi 1692-ben kihirdetett ediktuma befogadást biztosít a keresztény térítőknek, mert - úgymond - időszámítási módszerük hasznos, s nem keltenek zavart, hiszen templomaikon kívül a nyilvánosság előtt nem terjesztenek kétséges tanokat. Miután azonban IX. Kelemen pápa az Ex illa die kezdetű bullája megtiltotta a keresztényeknek, hogy a konfuciusi tanokat is tiszteljék, a császár által bálványimádóknak tartott keresztény térítők működését betiltotta. Az 1677-től 1736-ig uralkodó harmadik mandzsu császár, Jong-cseng nem engedélyezte az idegen vallások terjesztését, mert az úgymond zavaros időkben veszélyt hordoz magában. 1785-ben K'ien-long viszont megkegyelmezett a bebörtönzött keresztény misszionáriusoknak azon a címen, hogy nem ismerték a kínai törvényeket, de aláhúzta, hogy e kegyelem nem érinti általában az összes külföldi elítéltet. Tao-kouang császár 1846-beli türelmi rendelete részletesen előírja a (meg)tűrés feltételeit: igét hirdetni csak a templomban szabad és a vallás gyakorlása nem szabad, hogy felforgató tevékenységet takarjon, valamint a hitterjesztők nem hatolhatnak Kína belsejébe. A kisajátított templomokat a keresztények visszakaphatják - amennyiben nem alakították át azokat közben pagodává.^[632]

Anélkül, hogy Kínának a Nyugat igehirdetőivel kapcsolatos beállítottságát az általánosság igényével értékelnénk, nyilvánvaló: a türelmes befogadás mértéke azon múlik, hogy mindenféle "térítő" mennyire veszélyezteti Kína független szellemét és az ősi civilizációs államóriás egységét.^[633]

A hinduizmusból származó buddhista tanítás áthatja egész Kelet-Ázsiát, Srí Lankától egészen Japánig, de a kínai civilizáció elitjét egyesítő univerzizmus társadalometikai gerincét a konfucianizmus adja.^[634] Az univerzizmus harmadik összetevője, a taoizmus megőrizte kínai otthonosságát. A hatalmi meggondolásokat háttérbe szorító, visszahúzódó és relativizáló taoizmus az, amelynek értékskáláján a türelmesség a legelőkelőbb helyet tölti be, míg a konfucianizmus toleranciafogalma az állam-központú utilitarizmusból táplálkozó irgalmasság, elnézés, amely többek között a zavargások, a törvényes rend elleni lázongások megelőzését van hivatva szolgálni.

Az arab-muzulmán tolerancia irányvonalát a próféta kinyilatkoztatásait arabul rögzítő Korán, a hadíszok,^[635] valamint azon intézmények határozzák meg, amelyeket Mohamed hozott létre.

Az iszlám fogantatásától kezdve a legmegalkuvás-mentesebb, módszeres egyistenhit, amely túllépve a beduin törzseknek - Mohamed szavaival élve - "barbár" animista sokistenhitén, létrehozta az arab egységet. Következésképpen Ábrahám és Jézus, a Biblia^[636] (vagyis az Evangélium, a zsoltárok és a Tora) híveit Mohamed előfutárnak és szövetségesnek tartotta az egy istenben, Allahban való hit propagálásának útján. A muzulmán vallás annyiban közelebb áll a zsidóhoz, mint a keresztényhez, hogy mindkettőnek eredetileg még természetistenek uralta szellemi környezetben kellett kifejtenie tanait. Mivel pedig a mindenható egy istennel való kizárólagos (Ó-) Szövetséget egy nép egysége megteremtésére és egy (Szent)föld^[637] meghódítására akarja mozgósítani, mesterségesnek tűnhet a vallásnak politikai felhasználhatóságáról való lemondás.^[638]

A történelmi összefüggésekből megérthető, hogy az iszlám különösen fontosnak tartja a tan egységes értelmezésének megőrzését, amelyet az ulema, muzulmán írástudók, alimok konciliuma biztosít. (Tulajdonképpen az iszlámba beavatott hívők^[639] egységesített véleményéről van szó.) Az umma a muzulmánok közössége, míg a dhimmis (pártfogoltak) azok, akik a Dar al-Islamban élő nem muzulmánok, de van Szentírásuk (ahl el-Kitab, a Szentírás népe), tehát eredetileg a zsidókat és a keresztényeket foglalta magába. Majd az iszlám perzsiai és indiai terjedésével a muszlim hatalom a zoroasztrizmus és a hinduizmus követőit is pártfogolta. Az iszlám számára, amely nem diszkriminatív sem fajokat,^[640] sem más velünk született különbségeket (például kasztokat) illetően, az umma és a dhimmis alapvető különbséget rejt magába. Az, hogy valaki arab nemzetiségű vagy sem, lényegtelen, mert a megtért nem-arab maulák vagy mawali - maléziaiak, indonézek vagy szenegáliak is egy civilizációban egyesülnek az iskolákban tanított arab írás révén.

Az iszlám olyan vallás, amely az együttérzést^[641] magasra értékeli. Erős összetartozási, hovatartozási "mi"-érzést ébreszt, amelyet mind a mecsetek körül kialakított többrendeltetésű (nevelő-oktató-gondozó) intézmények, mind a hadzs, a Mekkába való zarándoklás egységes kötelezettsége ténylegesen ápol, ébren tart. A belső kohézió keresése alapvető a muzulmánok számára, s a dzsihád^[642] bajtársiassága elsősorban ezt védi külső beavatkozások ellen.

Az Iszlám Konferencia - amely egyébként a világ egyetlen vallásilag meghatározott kormányközi nemzetközi szervezete -a világ nemzeteit koncentrikus körök mentén helyezi el. (Legbelül vannak a muzulmán testvérek, következnek a többi egyistenhívők, majd a sokisten-hívők, s végül a hitetlenek.) Ez határozza meg a szolidaritás, együttműködés fokát s az alkalmazandó toleranciát is. Nem szabad természetesen abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy más országokban egyformán türelmesen kezelik a hatóságok az összes elhajlót, marginális mozgalmat vagy csoportot, függetlenül attól, hogy élesen vagy kíméletesen támadták az uralkodó társadalmi berendezés alapintézményeit. (A megkülönböztető bánásmód már előzetesen, a címkézésből kiderül (vö. "egyházak" vagy "szekták").^[643] Az iszlám világ toleranciájának sarkalatos kérdése a nyilvánosságnak a vallásfelekezetek között való megosztása, a térítés, valamint az "eltérítés", a hitehagyás kérdése. A hindukkal^[644] és zsidókkal ellentétben a muzulmánoknak - akárcsak a keresztényeknek - erkölcsi kötelességük a hit nyilvános megvallása, a hívek toborzása (vö. a reverzális), a megtérítés az igaz hithez. A városokban való együttélésre vonatkozólag a hadíszok, és Medina - ahol muzulmánok mellett zsidók és keresztények is éltek - alkotmánya a modell.^[645] A Korán azt is előírja, hogy a muzulmán országok kormányainak védelmébe kell venniök mindennemű bántalmazás és zaklatás ellen a bálványimádókat és a hitetleneket is. És általában mindenkivel türelmesen, irgalmasan, megbocsátóan és méltányosan kell bánniok.^[646]

Az emberi együttélés muzulmán koncepciójában előkelő helyet foglal el a családi szféra és a nyilvánosság éles megkülönböztetése. A tolerancia első elve, hogy a magánszférába nem szabad beavatkozni. A toleranciának a nyilvánosságban azt kell elrendeznie, hogy a város ne essen a harangok, müezzinek, dobolások és más hívások bábeli hangzavarának áldozatául. A nyilvános helyek - terek, bazárok stb. - közös használata magában foglalja a nyilvánosságban való megengedett viselkedés kódját, beleértve az öltözködést,^[647] amelyet a jelenkori nyugati társadalmakban közvetve a divatdiktátorok, másokban viszont papok írnak elő. Napjainkban, a mass media^[648] korában e problematika felöleli tágabb értelemben nemcsak a tömegtájékoztatás eszközeihez, hanem a többi népszerűsítő vagy akadémiai és más publicisztikához, nyilvánossághoz való "arányos hozzáférhetőség" kérdését is.

Kétségtelenül a muzulmán tradíció a toleranciát és a társadalmi békét inkább az eltérő erkölcsi elveket valló és szokásokat követő közösségek tapintatos elválasztására építi, mint a promiszkuitás szabadelvű rendszabályozására. Mivel az iszlámnak nagyon pontos előírásai vannak a nyilvános helyeken való ildomos viselkedésre vonatkozólag, Dár al-Islam kormányainak megkülönböztetett figyelmet kell szentelniök arra, hogy minden közösség a megfelelő térben zavartalanul gyakorolhassa a vallását. Anélkül, hogy gúnynak vagy megbotránkoztató viselkedésnek legyen kitéve, amely meggyalázza őseit, sírjait vagy Istenét.

Egy elterjedt hiedelemmel ellentétben a Korán nem ajánlja az erőszakkal való térítést, sőt, meg sem engedi.^[649] Az aszlamának, a hívőnek csak az a kötelessége, hogy hirdesse az igazságot a más hitűeknek. Az araboknak az Ibériai-félszigetről való kiűzése után (1610) Mohamet Rabadan joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy a muzulmánok uralmukat nem használták fel tömeges térítésre.^[650] S bizony a hazánk jó részét hosszan megszálló Ottomán Birodalom sem alkalmazta a cuius regio, eius religio elvét.

Az iszlám jelenlegi terjedése^[651] nem erőszakos térítésnek tudható be. Ezért őrizték meg hitüket a muzulmánok ott is, ahol hatalmukat elvesztették. A terjedés részben népességszaporító beállítottságra és politikára, részben pedig arra vezethető vissza, hogy diszkriminációellenes tanaival és élénk közösséget építő szellemével magához vonzza a faji és más társadalmi üldöztetéstől felszabadulni kívánókat (például indiai "tisztátalanokat").

A jelenkori dekolonizációt követően, az európai befolyás mérséklését jelentő arabizálás nyomán, amely a muzulmán hagyománytisztelet reneszánszát is jelenti,^[652] erős belső feszültségek léptek fel. Így az arabo-muzulmán civilizáció számára jelenleg a tolerancia alapfunkciója a magasra értékelt és elvesztett konszenzus, az idzsma - és aztán az umma -, mondhatni, az "ökumenizmus" megteremtése a síiták, szunniták és a többi áramlat között. Ebben a helyzetben a Nyugat szokásos (külső) beavatkozási, tanácsolási vagy döntőbíráskodási kísérleteire ("fogadatlan prókátorkodására") erélyes visszautasítás vár. (Elég, ha az algériai és az egész maghreb oktatás újra-arabizálására gondolunk.) Természetesen a türelmesség kérdése aszerint, hogy egy állam vallásilag mennyire homogén, más és más hangsúlyt kap.

A különböző szentírású civilizációkat áttekintve megállapítható, hogy a meggyőzésre számító vallások esetében, mint az iszlám és a kereszténység, a kihívó hitvallás mérséklése és a hitehagyás eltűrése a tolerancia próbaköve. Míg a beleszületettséget vallóak esetében, mint amilyen a hinduizmus és a judaizmus, a származási felsőbbrendűség^[653] adta elzárkózás ellen kell fellépni.

Az élő nagy civilizációk rövid szemléjében nem ejtettünk szót a nagymértékben szájhagyományra épülő, nyelveiben is töredékes, de genetikailag összefüggő Fekete-Afrika és a Nyugat civilizációjáról. Az afrikaival másutt részletesen foglalkoztunk^[654]. Itt helyszűke miatt nem tárgyalhatjuk tüzetesen. Csak azt jegyezzük meg, hogy 1935 óta a Senghor, Césaire és Diop által büszkén négernek (négritude) nevezett civilizáció jelenleg a világcivilizáció alakításában a legtevékenyebb szerephez a bevándorlásos amerikai társadalmakban jut. Különösen Brazíliában, amelynek kollektív életformájában az afrikai összetevők nemcsak megtűrt, mellékes elemek - mint az angol-amerikai Egyesült Államokban, hanem a sokárnyalatú keveredés révén annak magjához tartoznak, a brazil civilizáció lényegi jellemzői. A tabukat lefaragó, szabados - és szenzuális - brazil (keresztény-animista) szinkretizmus megszelídítette az erőteljes afrikai törzsi torzsalkodásokat is.

E fejezet fő tárgya azonban az, hogy mi a jelenlegi nyugati civilizációban a türelmes együttélés alapproblémája. Az általános elvárás az, hogy ebben az összefüggésben főleg a kereszténység vagy éppen a zsidó-kereszténység toleranciafogalmát elemezzük. Anélkül, hogy kitérnénk e kérdésfelvetés elől, világossá kell tenni, hogy egyrészt a kereszténység és zsidó-kereszténység szinonimaként való használata nem olyan evidens, mint az a közhitben él. Másrészt a nyugati nyilvános és közéletben ma jelentkező türelmetlenségnek többé nem lehet a kereszténység a forrása, minthogy a laicizálódás (világivá válás) folytán az elvesztette az ehhez szükséges uralkodó befolyást.

De vegyük mégis röviden szemügyre először az újszövetségi vallás alapállását, amely nem mosható össze az ószövetségivel, mert különben miért lett volna Újszövetségre szükség. A tisztázás másik előfeltétele annak megértése, hogy bár az izraelita vallás a kereszténységgel és az iszlámmal egy tőről fakadó "ábrahámi vallás", a közöttük lévő különbség nem merül ki abban, hogy az utóbbi két világvallás^[655] új hajtással elágazott ettől, míg a jelenkori izraelita vallás kizárólag az eredeti Ószövetséget követi. Vallástörténeti tény és valóság, hogy mindhárom kinyilatkoztatásra építő, egyistenhívő vallás a maga módján "megújította" az Ószövetséget. Csak míg a keresztények és a muzulmánok új kinyilatkoztatásra hivatkoznak, addig a rabbinikus judaizmus legjelentősebb áramlatainak a Krisztus utáni 4-5. században (nem héberül, hanem) arámi nyelven összeállított (részben a Misnára támaszkodó), mintegy 5000 oldalnyi szentírás, a Talmud a legfontosabb "(perdöntő) törvény- vagy normatára", ami pedig részletes teológiai, etikai, szertartási, "egyházjogi", néphagyományi és más, a társadalmi életvitel gyakorlatára vonatkozó specifikus előírásokat tartalmaz.^[656] Ezek az előírások önálló életet élnek, sok, magát zsidónak valló hitetlen is követi. Ezért kell tudományos igényű szerzőknek a zsidó-keresztény kifejezést körültekintően kezelnie.

Ami mármost az Újszövetség felekezeteinek a toleranciatanát illeti - szemben az Ószövetség "szemet szemért, fogat fogért" elvével -, a "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" parancsára épül, amely az ellenségszeretetet is felöleli, s ennek megfelelően új közéleti szociál-etikát propagál. A türelmesség és megértés történelmi kibontakozását e főparancsnak a végletekig menő hitterjesztése,^[657] valamint a hitigazság és -magyarázat kizárólagosságának a megkövetelése keresztezte. Újra, mint a többi civilizáció esetében, az értékek rangsorolása képezte az alapdilemmát!

Az evangéliumok mellett különösen Pál apostolnak a zsidókhoz és más közösségekhez írt leveleiben nyer kifejezést a türelmesség jellegzetesen újszövetségi álláspontja.^[658] Idézzük a legmarkánsabbakat! Pál apostol a galatákhoz írt levelében felsorolja a Lélek gyümölcseit (5,22): "szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség..." A thesszalonikiaknak azt írja (5,15-16): "...testvérek... legyetek türelemmel mindenki iránt. Ügyeljetek, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem szolgáljátok szüntelen odaadással egymás javát és a többiekét."

Az univerzális felebaráti szeretetre épülő s mindenkire kiterjesztett türelem elve akkor lett próbára téve, amikor az egyház révén a kereszténység tekintélyre tett szert, s az intézményesített kereszténység összefonódott az államhatalommal - mint ma az a zsidó vallást illetően Izraelben tapasztalható -, és a térítésnek a meggyőzésen kívül kényszerítő erejű eszközök is a rendelkezésére álltak. Róma, az Örök Város, az akkori világbirodalom fővárosa püspökének millenniumi előjogai már előrevetítik a hatalmat használó türelmetlenség árnyékát. Az egyházszakadások, (kölcsönös) kiközösítések, a tekintélyt megtagadó eretnekek üldözése, a keresztes hadjáratok és a keresztény vallás(bel)háborúk jelölik meg a keresztény egyházak (a többes szám azt jelzi, hogy nemcsak a katolikus egyházról van szó!) eluralkodása nyomán kialakult áldatlan állapotokat, amelyek szöges ellentétbe kerültek éppen az Újszövetség társadalometikai újításával.

Korunkban azonban a laicizálódás (világivá válás) és a szekularizáció (vallásoktól való elfordulás) révén nemcsak a klérus, hanem a vallás is egyre inkább kiszorult a politikai és a szellemi (nevelői) hatalom központjaiból, s a kereszténység többé már nem vonható felelősségre a jelenkori nyilvános és közéletben jelentkező türelmetlenségért. Sőt, ennek - a francia forradalom óta - inkább csak áldozata. Kipellengérezés és gyalázás kockázat nélküli tárgya, a "hírverők szabadsága" gyakorlásának kedvelt céltáblája. A kíméletlen bolsevista osztályharc és a hitleri fajüldözés mind névlegesen, mind eszmeileg, mind pedig intézményileg már századunk európai újpogányságának tudható be. Történelmileg a világiasítás vagy szekularizáció, a laicizálódás egyházellenes éle kétségtelen.^[659] A világnézetmentes közhatalom elvének veszélye pedig éppen abban rejlik, hogy a pillanatnyi közvéleményre épülő, koherens értékrend nélküli, szeszélyes hatalomgyakorlás illuzórikus voltára nem derül fény, az állam és a tömegközlés burkolt értékrendek türelmetlen prókátorává válik. Ilyen implicit értékítéletek az ésszerűségnek a gazdaságiassággal való leegyszerűsítő azonosítása, a piaci (elosztási) igazságszolgáltatás megfellebbezhetetlensége, a cenzus cenzúrájának^[660] elhallgatása, a brutális narcizista (önimádó) antiszociális öntetszelgés és az egyéni ösztönök megfékezhetetlenségének szabadelvű apológiája.

A modern nyugati nyilvános és közélet toleranciaproblémáinak ismeretelméleti gyökere azon ideológiai tétel a priori, elemzés nélküli elhitetése, hogy a közügyek értékrend semleges intézése nemcsak ideális lenne, de megvalósítható. Ehhez társul egy másik doktrína, nevezetesen, hogy egyes kiszemelt, többé vagy kevésbé tartós társadalmi változások, divatok a fejlődés kategóriájába sorolhatók, amelyek ezáltal egyrészt kétségtelenül általánosan kívánatosak, másrészt így is, úgy is kikerülhetetlenek. A történelmi szükségszerűség mind a kollektivista hegeli-marxi, mind pedig a liberális-progresszista ideológiák alaptana.^[661]

Miért is van szükség ebben a toleranciával foglalkozó tanulmányban erre az elvont ismeretelméleti fejtegetésre? Az elit vagy élcsapat avantgárd (ön)tudata, a szükségszerűségnek a mindennapi események szelektív olvasata által a történelemre való prospektív (jövőbemutató) "ráolvasása"^[662] által megadja a közügyeket intézőknek és a közvéleményt alakító "szak(?)értőknek" a bizonyosság érzetet. Vagyis azt, amely türelmetlenségre jogosítja fel a "felvilágosultakat", és arra, hogy kizárólagossággal oktassák ki a köznépet, jobbára a köztársaság költségén, marginalizálva más irányzatokat és történelem-magyarázatokat. Az AIDS ellen folytatott kampány, amely csak az óvszerek népszerűsítésére összpontosít - s a házasság, illetve család intézményének a védelmét mint a megelőzés útját-módját szándékosan mellőzi -, beszédes példája annak, mennyire lehetetlen értéksemleges politikát folytatni. Ehhez járul az a politikai felismerés, hogy minden egyes proklamált "történelmi szükségszerűség", jövőbe vetített trend elfogadtatásához és "bekövetkeztetéséhez" különféle csoportérdekek fűződnek. Vonatkozik ez nemcsak a proletárdiktatúra elméletére, hanem a globalizmusra is.

Jóllehet a magát öntelten nem fejlődőnek, hanem fejlettnek nevező Nyugat nagyon is leereszkedő a többi "regionális atavisztikus" civilizációk irányában. Téves lenne azt hinni, hogy országaink közéleti és állami szférája valóban a multikulturális együttélés megkívánta ideológiai semlegesség normáját követi. Mind a nemzeti tömegközlés eszközei, mind más közintézmények olyan ügyek és politikák népszerűsítésére kerülnek egyoldalúan felhasználásra, amelyek világosan meghatározott világnézetek preferálását^[663] tükrözik, s egyben a civilizáció alapértékeit és -intézményeit érintik. Az ENSZ 1994-es Nemzetközi Család Éve kapcsán említsük meg a házas- és vadházaspárok egyenlősítésének kérdését, a homoszexuális pároknak a házassághoz, gyerekneveléshez és örökbefogadáshoz való úgynevezett "alapvető emberi jogát" és az AIDS elleni harcnak éppen említett, egész választott stratégiáját.^[664] Itt nincs helye ezeknek az álláspontoknak az érdembeli értékelésének. Csak azért ejtünk róla szót, hogy illusztráljuk: az állam világnézeti semlegessége megvalósításának lehetőségét a mi társadalmunk gyakorlata egyáltalán nem demonstrálja - inkább az állam természetében rejlő ideológiai horror vacui elvének érvényesülését tapasztalhatjuk.

A Nyugat elvilágiasított, vegyes "nemzetállamaiban" - amelyek minden vallási meggondolást a magánszférába rendelnek,^[665] de amelyek ugyanakkor mélyen át vannak itatva az ökonomizmus fundamentalista ideológiájával^[666] - a politikai toleranciát illetően különösen két probléma időszerű:

- a nyilvánossághoz,^[667] a közügyekhez, a választott hivatalokhoz való tényleges hozzáférhetőség egyenlő esélyei, és

- a demokrácia alapvető félreértése a többségi döntés elvével való egyszerű azonosításával.

1. Az ortodox (neo)liberalizmus^[668] a demokratikus határozathozatalban való részvétel kérdését alapjában véve annak a két elvnek az alkalmazása által már megvalósítottnak látja, hogy a) egy polgárnak egy szavazata van, és hogy b) az állami cenzúra eltörlése révén a kisebbség meggyőzheti igazáról a többséget. A Westminster-típusú képviseleti népuralomban azonban az ördög máshol rejtőzik. A kritikus pont az: kinek van tényleges lehetősége arra, hogy meg legyen választva. Ugyanis egyrészt a komoly pénzügyi forrásokkal rendelkező lobbik praktikusan - ha másképpen nem, a kereskedelmi hirdetések elosztása révén - ellenőrizhetik a nagy hatósugarú, globális tömegtájékoztatási eszközöket.^[669] Ezzel közvetett módon korlátozhatják a nyilvános viták tematikáját, elhallgattathatják a nem konformista, újító elképzelések szószólóit, ehhez kapcsolódóan pedig a különböző fellépő áramlatokra túlzott leszűkítéssel reagáló "alkotmányvédelem" oda vezethet, hogy a politikai határozathozatalban való ténylegesen széleskörű politikai részvételt és intézményi megújulást szolgáló kapilláris hálózatok eldugulnak. A valódi alternatívák nélküli választásoktól való növekvő távolmaradás ezt jól tükrözi.^[670]

2. A Dél-Afrikai Köztársaság megszabadult a gyötrő faji diszkriminációra alapított politikai berendezésétől, s az ország fekete többsége máris új fekete elnököt választott. Vajon ezentúl mindig fekete elnöke lesz-e az országnak? (mint ahogy az USA-nak sem volt két évszázada más, mint fehér?!) S Szlovákiának sem lesz sohasem magyar elnöke? Emögött alapvető kérdés húzódik meg: vajon a többségi döntés elvének mechanikus alkalmazása minden történelmi helyzetben biztosítja-e automatikusan a demokrácia céljainak megvalósulását?

A demokrácia fő ígérete a politikai egyenjogúság megteremtése: a) mindenkinek egyenlő joga van a boldoguláshoz, s b) egyben egyenlő beleszólási joga a közakarat kialakításában^[671] is.

Mármost a többségi döntés elve csak egy második, pragmatikus szinten kap érvényt azért, mert mindenki nem érthet mindig mindenkivel egyet még kölcsönös "meggyőzködés" után sem. Ha a többségi döntést azzal akarnánk törvényesíteni, hogy azok száma, akiknek a boldogulása és akarata el lesz hanyagolva, "le lesz szavazva", eltörpül a túlnyomó többség adta boldogsághalmazhoz képest, máris elárultuk a demokrácia ideálját. A demokrácia tanát jól megértve világossá válik, hogy a többségi döntés elve csak meghatározott feltételek teljesülése esetén eszköze a népuralmi rendszer megvalósításának. E feltétel nevezetesen az, hogy a társadalomban mindenkinek egyenlő valószínűségű esélye legyen arra, hogy alapvető kérdésekben váltakozóan a többségbe kerülhet.^[672] Márpedig még a Kárpátokon sem kell áthágnunk, hogy megtudjuk, hogy a mai nemzetállamok többsége nem annyira homogén, hogy e feltétel megvalósuljon. Többnyire nyelvileg, vallásilag, szociálisan és/vagy éppen fajilag annyira mélyen^[673] és tartósan megosztott társadalmakról van szó, ahol a sorsközösség érzete, a közös célok megfogalmazása, az összetartás elsődlegesen ezen törésvonalak mentén jelentkezik, és ez blokkban való szavazásban félreérthetetlenül kifejeződik. Következésképpen egyesek sohanapján juthatnak többségbe, vagyis akaratuk - s vele valószínűleg érdekük - sohasem érvényesül. Ez a helyzet Ruandában, Cipruson, de Észak-Írországban és Jugoszláviában is, és sorolhatnánk tovább.

Itt elérkeztünk számos aktuális politikai válság egyik alapkérdéséhez. Mint említettük, a ma uralkodó angolszász politikai iskola azt tanítja, a demokrácia elégséges feltétele, hogy a többség határoz, a kisebbség viszont állami cenzúra nélkül meggyőzheti a többséget az igazáról.^[674] Ez pedig a politikai elmélet szociológiai valóságot figyelmen kívül hagyó mechanikus alkalmazásának köszönhető. Vagyis hogy minden többségben lévő népcsoport körömszakadtáig védi azon államhatárokat, amelyek a többségi szerepet neki biztosítják - mint a szerbek Jugoszláviában s a protestánsok Észak-Írországban. A kisebbségben maradt társadalmi csoport viszont magától értetődően éppen e határok megváltoztatásától várja a megváltását.

Az általános választójog alapján keletkezett többség akaratának az érvényesítésére redukált népuralom természetes fonákja, hogy eljövetele a kisebbséget politikailag súlytalanítva, majdhogynem törvényen kívül helyezve,^[675] sorsát ahelyett hogy javítaná, tovább rontja. Részletezés nélkül leszögezhető, hogy csak a parlamentáris demokrácia intézményének átalakításától - amilyen a megfelelő szabályok szerint alakított "felsőház" beiktatása vagy a konföderális államberendezés - várható alapvetően az ilyen elsődleges kohézióval bíró kisebbségek státusának javulása. S nem attól a szlogentől, hogy a demokráciában a kisebbség irányában türelmet kell gyakorolni - azzal a mellékgondolattal, hogy így idővel az úgyis beolvad a többségbe.

Az egész földkerekségre kiterjesztendő toleranciának két egymással szorosan összefüggő problémával kell megbirkóznia. Egyrészt azzal, hogy a fogalom tartalma, jelentése és az értékskálákban elfoglalt helye a civilizációs paraméter függvénye. Másrészt pedig azzal, hogy az egyetemes türelmességnek nemcsak egyének, csoportok és az állam viszonyára kell vonatkoznia, hanem a kisebb-nagyobb hatalmak egymás közötti viszonyára is.

Mint láttuk, más-más civilizációhoz tartozó társadalmak különféle történelmi helyzetsorozatoknak megfelelően más-más területeken fejlesztették ki a tolerancia fogalmát és annak gyakorlatát. Durva leegyszerűsítés lenne az a mennyiségi összehasonlítás, amely szerint a nyugati társadalmak példamutatóan türelmesebbek, emberségesebbek, mint az összes többi.^[676] Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az USA sem törölte el a kíméletlen halálbüntetést. S jelenleg is ott van - egy másik nagyhatalom, Oroszország után -,. ahol a lakosság legnagyobb hányada börtönben van.^[677] Helyénvaló lenne tehát - akár az ENSZ-nek, akár egy nyugati koalíciónak, főleg pedig az USA-nak - az egyetemes emberi jogokra vagy humanitárius megfontolásokra hivatkozó nemzetközi koercitív (kényszerítő erejű) beavatkozás eszközével^[678] csínján bánni. A globális intervencionizmusnak ugyanis van egy "szépséghibája", mégpedig az, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa az európai eredetű normákat hallgatólagosan egyetemesnek elismertetve^[679] igyekszik főleg az észak-atlanti szférán kívüli, "renitenskedő kishatalmakat" rendre utasítani - míg a nagyhatalmaknak nyilvánított országokat vétójoguk minden nemzetközi szankció alól mentesíti.

A Nyugat a globális tolerancia nevében, más civilizációkhoz tartozó államokat szisztematikusan kipellengérező, mondhatni diabolizáló "virgácsolással" kísért kioktatása által szunnyadó hegemonisztikus gyarmatosító reflexeit öltöztetheti a paternalizmus báránybőrébe.^[680] Van nemzetközi intolerancia is. Nevezzük nevén! Imperializmus.

Jóllehet a tudományok leginkább hasznos alkalmazása bizonyos jövőbeli történések anticipálását jelenti,^[681] azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a valóság előrelátása annál megbízhatatlanabb, kockázatosabb mesterség, minél távolabbi és átfogóbb eseményekre (megatrend) - így az emberiségnek (a "társadalomtudományi" ráolvasással is befolyásolható)^[682] jövőjére - vonatkozik ez a törekvésünk. A "történelmi időjárás-jelentések", elvárások történetének vizsgálata^[683] visszaidézi az elfelejtett félrejelzések s azt követő melléfogások sorát.^[684] Ezért bölcsebb dolog az olvasót nem az átfogalmazott történelmi szükségszerűség, a "több mint valószínű"^[685] támasztotta kényszerpályák ismeretével áltatni, hanem inkább a lehetséges jövőkombinációk kimeríthetetlen listáján belül egyes irreális szcenáriók lehetetlenségével megismertetni. Annál is inkább hálás feladat ez, mert a mágikus 2000. évet lázas izgalommal előkészítő kuruzslók és javasasszonyok jövőképei nagyobbrészt nem jelentettek többet, nem lehettek többek, mint a ma uralkodó tendenciák többé-kevésbé kiszínezett extrapolálásai, vagy - morális és technokratikus - vágyálmoknak, illetve apokaliptikus világvég-képeknek a jövőbe való alkalomszerű kivetítései.^[686]

Kezdjük a leszűkítéseket azzal, hogy az - egy-egy dinasztián túlnyúló - nagybetűs Jövővel való foglalkozás azon eszkatologikus szentírással rendelkező civilizációknak a szívügye, amelyek lineáris kalendáriumban olvassák a (történelmi) idő "haladását". Ez feltűnik mindjárt azon, hogy a Harmadik Évezred várása és bekövetkezte^[687] csak a kereszténység ügye, illetve nemzetközi terjeszkedéséé. Minden civilizációnak megvan ugyanis a maga időszámítási rendszere, amely megfelel kozmogóniájának, és összefüggésben áll szent írásának születési időpontjával.^[688] Itt sajnos nincs hely arra, hogy e problémakört részletesen fejtegessük, de mégis ki kellett térnünk e kérdésre, hogy jelezzük, milyen hallgatólagos Nyugat-központúság húzódik meg a Krisztus születése utáni trimillennium eljövetelének - a kereszténységnek hátat fordított, elvilágiasodott Nyugat által való - groteszk celebrálása mögött. (Egyébiránt a kerek évszám ünnepléséhez a tízes számrendszer hívének is kell lenni, s méghozzá az is valószínű, hogy az ünneplés Jézus születésének nem a 2000., hanem a 2002 évére esik.)

A nyugati civilizáció naptári ezredfordulója ünneplésének valódi jelentéstartalma az, hogy a transzformáló beavatkozásra mindig kész, aktivista Nyugat megerősítse, "előrebocsássa", kiterjessze kezdeményező szerepét az ún. globális világ kialakításában félig szükségszerűnek, félig kívánatosnak festett jövőképpel. A felvázolódó freskó sarkalatos pontja e hatalmi viszonyok tartósítása és a Nyugat uralkodó ökonokratikus ("gazdaságközpontú") világszemléletének egyetemessé tétele. Nevezetesen annak elfogadtatása, hogy csak az emberi, ami racionális, s csak az racionális, amelynek kifizetődősége elég rövid távú ahhoz, hogy kiszámítható legyen, s hogy ez maga a (teljes) emberi ésszerűség. Így merül ki intézményesen a világ racionális egyesítése, összetartozása abban, hogy az export-import, a világcégek kereskedelme növekszik, és ennek megfelelően az úgynevezett szabad tömegtájékoztatást szolgáló globális médiák kialakítása, fejlődése a népek modern ópiumát jelentő "fogyasztásvallás" reklámozásának útján valósul meg. Az Írások és a rokoni kapcsolatok csak annyiban kerülnek a tervezett körképbe, amennyiben azok a történelmi ökonomizmus felvázolta (gazdasági) haladásra mint háttérben lévő "felépítmények" árnyékot vetnek, vagy terebélyesedését hátráltathatják.

A félreértések elkerülése érdekében engedtessék meg egy kitérő! Ha ilyen tartózkodóan, eltávolodottan kezeljük a Nyugat globális jövőképzeteit, nem valamiféle turulmadaras romantikából tesszük: mintha a Történelem "Góg és Magóg fiainak" ma valahol a Kelet és Nyugat között foglalt volna helyet. A magyarság mind kollektív vágyaival, mind évezredes múltját tekintve a Nyugathoz tartozik. (Herbert Hyman szakkifejezésével élve, reference group-ja a Nyugat.) Azt már kifejtettük, hogy szellemtörténetileg a Kelet önmagában nem is létezik másként, mint egy nyugati konstrukciót: mint az egész "egzotikus kényelmetlen" nem-Nyugat amalgámozott képe s bélyege. Hiszen a valóságban az arab-muzulmán és a kínai világ között legalább akkora a különbség, mint Európa és "kelet"-India között. A magyarságnak nyugatiasságát ápolandó, nem kell azért folyton aggódnia, hogy Budapest nem London, mert Lisszabon és Párizs sem az. S Budapestet Pekinggel összehasonlítva mindjárt szembeötlik Madrid, London és Budapest - ha nem is kulturális, de - civilizációs rokonsága, összetartozása (group membership). Tehát a Nyugat jövőképével kapcsolatos tartózkodásom egyáltalában nem nemzeti hovatartozásomból ered. Inkább onnan, hogy a Mars-lakó modern, nagy teljesítményű teleszkópjával igyekszem észlelni a lehető legnagyobb tárgyilagossággal glóbuszunk huzamosabb történéseit.

A Mars-lakó itt kiterjedt földrészeken más-más fajú és írásmódú népességeket figyelhet meg. Aztán a földkerekséget átfogó "globalizáció" szubsztrátumaként az egyes részeket, s főleg a fehér bőrűek benépesítette földzónákat sűrűn behálózó, (a műholdak által segített) és a két ún. intelligens érzékszervre - a hallásra és a látásra - szorítkozó, azonnali s egyre erőfeszítés- és költségmentesebb tömegtávközlési hálózatot, valamint a világméretű jelenlét-kommunikációt kiterjesztő (a hangsebességet túlszárnyaló) távközlekedési rendszert. Feltalálásokban és alkalmazásukban a Nyugat kezdeményező szerepet játszott. Felsorolhatnánk a nyugati egzakt és természettudományoknak más látványos alkalmazásait is, így az új tömegpusztító fegyverek feltalálását és bevetését, amelyek most már több - és nemsokára mindegyik - élő civilizációnak rendelkezésére állnak. Ezek alkalmasak arra, hogy (kölcsönös) megfélemlítéssel elrettentsék a másik civilizációhoz tartozó geopolitikai egységeket attól, hogy kollektív életvitelének kereteit a másik nem kívánt módon befolyásolja (vö. diffusion of the American way of life). A bevethető nukleáris fegyverekkel pedig nem rendelkező szerényebb államok kiszolgáltatottságukat kémiai és biológiai fegyverekkel^[689] igyekeznek csökkenteni.

Mint ahogy egy hangszóró se arra való, hogy állandóan bömböltessék, a különböző eszközök léte sem az diktálja, hogy azokat ilyen vagy olyan fokú, arányú vagy módozatú maximálás kihasználással alkalmazzuk. Természetesen az egyes technikai újdonságok termelői és üzemeltetői szeretnék ezt elérni. A távközlési bolygóknak a hollywoodi filmiparral szövetkezett bérlői szeretnék mozgóképeiket a világ összes képernyőjére maximálisan rásugározni, "rátukmálni", háttérbe szorítva a többi civilizációnak írásmódjait még saját otthonában is. Az információ többnyire egyirányú sugárútjain zajló forgalom és más távolsági (össze)függések szélsőséges túlhajtása már nem egyszerűen földi méretű közlési és közlekedési virtualitás, hanem egy meghatározott ideológiai opció, amelynek globalizmus a neve.

Mivel pedig a mai adott geopolitikai világhelyzetben a növekvő távexport,^[690] a tőzsdei és más földrészek között zajló ügyletek aszimmetrikus függőségeket vonnak maguk után, ezek túlhajtása pedig nem tekinthető egyformán optimálisnak minden ma önmagában működőképes civilizáció szempontjából. Ha a világ eszköztárának használati módját, fokát (vö. környezettisztelő panteista világszemléletek), arányait vakon a világkereskedelemben uralkodó, (jelenleg) politikailag rendszabályozhatatlan transznacionális elosztórendszerek vak versenye határozza meg, egyrészt az egyik - a nyugati - civilizáció kollektív életmódja elözönli a többit, másrészt az egyes országok, sőt földrészek társadalompolitikája a gazdasági mamut elosztási rendszerek játékszerévé válik. S így világpolitikai gerinc hiányában labilissá teszi az egész világrendet. A globalizmus a Nyugat ökonokratikus ideológiájának árnyképe.

Az ökonomizmus elsődlegességét és a történelmi "fejlődés" szükségszerűségét többnyire elfogadó közgazdász-jövőkutatók a nyugati és az összes többi élő civilizáció közti (erő)játszmát - legalábbis hallgatólagosan - lejátszottnak tekintik. Következésképpen számukra a más írás (scriptum) szerinti kollektív életmódot űző civilizációk népei puszta fizikai fennmaradásának egyetlen esélye az, hogy nyugativá "vedlenek", mint azt a japánok a vesztett háború után megkísérelték, vagy hogy egyénileg mint hazájukat elhagyó ide-oda (be)vándorlók betörnek, -olvadnak a Nyugat képezte univerzumba. A Nyugaton kívüli jövőtervezés tárgya így csak a kulturális fegyverletétel módozatainak és sürgősségének megállapítása lehet. Az a meglepő terminológia, amely a Nyugatot "fejlettnek" nevezi, a többi civilizációt pedig "(legfeljebb) fejlődőnek", pontosan tükrözi azt a felfogást, amely a West and the Rest (Kishore Mahbubani)^[691] bipolaritás kényszerzubbonyába húzza a jelenlegi világ teljes leírását. Ebben a jövőképben a nemzetek és civilizációk időbeli-fejlődési - s egyben általános értékbeli - rangsorolásának elsődleges, sőt egyetlen szempontja a gazdasági, a társadalom nyújtotta összkomfortosság foka. Ezt a világszemléletet neveztük gazdasági fundamentalizmusnak.

A "szükségszerű történelmi fejlődésnek" az ökonomizmus sémája szerinti kiszámíthatóságát már a jelenlegi véres események előreláthatatlansága, megmagyarázhatatlansága - és így kezelhetetlensége is áthúzza. (Gondoljunk a már említett észak-ír és más vallási, nyelvi, faji konfliktusokra!) Az összes, a termelői-fogyasztói, birtoklói-munkavállalói osztálytudaton túllépő, más természetű társadalmi azonosság nem kezelhető le, "intézhető el" mint elmaradottság, tradicionalista csökevény vagy beteges irracionalitás. Tapasztalati történelmi tényként kell továbbra is elismerni, hogy a Scriptum-okhoz való tartozás - akárcsak kulturális szinten az anyanyelv - és a fajfenntartási közösségben megélt rokonság az osztályöntudattal - és a munkaközösséggel - vetélkedő erejű azonosulási és összefogási érzéseket kelt, tart ébren.^[692] Az a szkeptikus álláspont, feltételezés, amely szerint a civilizációk, amelyek még áldozatok árán is ilyen "atavisztikus" értékekhez ragaszkodnak, pusztulásra vannak ítélve, olyan világégésekhez vezethetnek, mint amilyeneket a saját szónoklataitól megtáltosodott Hitler öntelt geopolitikai számításai okoztak.

A globalizmusnak s egyben az ökonomizmusnak Nyugatközpontú progresszista derűlátása, amely abba a hitbe ringatja magát, hogy a Nyugat intézményei és értékrendje a világpiaci erők működése nyomán belátható időn belül mintegy önmagától az univerzális egyetértés képét öltheti magára, a világ egészének hiányos és felületes ismeretére,^[693] tapasztalatilag megalapozatlan előfeltevésekre épül. Így volt ez a ricardói ökonomizmusra építő marxista-leninista irányzattal, s így van ez ma az ökonomizmus győzedelmes, neoklasszikus szabadkereskedelmi hajtásának világtörténelem-magyarázatával is.

A jövő negyedszázad perspektíváit vizsgálva az ajánlkozó szcenáriók képtárából legalább kettőt félre lehet tolni:

1. Glóbuszunk világméretű egységesedése, amely a termékeny együttműködéshez elengedhetetlen, nem fog egyelőre a népek és egyének vándorlása és amerikai típusú keveredése révén megvalósulni. Konkrétabban kifejezve, New York városa mint olvasztótégely, ahol mindenféle "népség" keveredve tanoncként beolvad az angol-amerikai kultúrába, nem a világ történelmi fejlődés belátható előképe. Egyrészt nincs tényleges kulturális szintézis (vér)keveredés nélkül, másrészt viszont a statisztikai demográfia kimutatta, hogy ha mindenki a világon a legliberálisabb recept szerint maximálisan kezdene keveredni a többi népfajjal, akkor is 100 generációra, vagyis újabb két évezredre lenne szükség egységes emberfaj létrejöttéhez.^[694]

2. Jóllehet az áruk, a hírek és az emberek gazdaságilag és fizikailag egyre "gátlástalanabbul" járják be a világot, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a világ kultúrtájai, nevezetesen a kínai, hindu és arab-muzulmán civilizációk az amerikanizmus mögött eltűnnek vagy kis helyi turisztikai rezervátumokká zsugorodnak. A Nyugat csak gőgös geopolitikai tudatlansága folytán képzelheti el a világ "különbözőségeinek" megszüntetését, azt a Gleichschaltung-gal járó Endlösungot, hogy az óriás államokat alkotó és fenntartó többi civilizáció "furcsa" intézményei és értékrendjei az indiánoké mintájára - a konzumerizmus ópiumának hatására - egyszerűen a Nyugat világképébe szívódnak fel. Tény és való, hogy a nemzetközi élet nyelve "már" az angol, de ez távolról sem jelenti azt, hogy az a globális nyelv. A világ lakosságának alig 10 százaléka beszéli (valamelyest!), s még ha ez a kisebbség elitnek is titulálja magát, nyilvánvaló, hogy olyan civilizációs államóriások számára, mint Kína, a nemzetközi nyelvhasználat nem olyan jelentőségű, mint a még a politikai egységükön bajlódó kis európai nemzetek számára.^[695]

Ha tehát a világ jövendő évtizedeiben a jelenleg uralkodó Nyugat valóban a békés és termékeny együttműködést keresi, stratégiája nem épülhet a többi civilizáció alábecsülésére. Nem kezdhet aktivista történelmi hajlamait követve harcias határromboló, erőszakosan bomlasztó és tolakodó piacterjesztő térítésbe vagy a Westminster-modellt mindenáron - gazdasági zsarolással is - terjesztő "vakbuzgó laikus keresztes hadjáratba". Ami a békét illeti, a két világháború mutatja, hogy a Nyugatot saját kultúrtájain az utóbbi évszázadokban más nem fenyegette, mint saját, erőszakos nyugati versenytársai.

Hasznos stratégiai cél olyan világkoalíció előmozdítása, amely cloning^[696] helyett - a biológiai diverzitás programjának mintájára - az emberi méltóság alapján, az élő civilizációk diverzitásának tiszteletéből indul ki, meghagyva minden egyes civilizációs geopolitikai egységnek azt, hogy céljait, prioritásait, javát önmaga, saját képviselői révén fogalmazza meg, beleértve az általa kívánatosnak tartott nemzetközi együttműködés fokát és módozatát. Belátható időn belül a Nyugat úgysem emésztheti el háborítatlanul, sem elözönléssel, sem "darabokban", bevándorló egyénenként az összes többi mega-civilizációt. A "béke kedvéért" nem marad más hátra, mint az egyenrangú felekkel való egyezkedés új útjára lépni. Ma a más civilizációk legitimitásának az erőfölényben lévő Nyugat által való elismerése jelenti a tényleges globális toleranciát.

Emlékezni szeretnék... Címtáramat lapozgatom. Társas történetem. Túlélt földrengető szőnyegbombázásokat, elárvulást, szovjet számkivetést. Fél évszázados munka van benne. 16 évesen kezdtem el vezetni. Serdülő fejjel megnéztem, a soproni telefonkönyvben melyik betű alatt arányosan mennyi név áll. Egy vaskos füzetben a talált arányoknak megfelelő ábécés beosztást készítettem jövendő ismeretségek címeinek életfogytiglani feljegyzésére. Címtáram azóta is vándorbotom. Pedig átgázoltam nyelvhatárokon, más tájak bennszülötteivel éltem együtt. Arra is rá kellett döbbennem, hogy a világ más fertályain az írásjegyek sem mindenütt ugyanazok mint a Lajtabánságban - ha egyáltalán vannak. De a nevek, címek azóta is időtlen rendetlenségben egymásra rakodtak: eltűnt vagy számomra letűnt embereké, szomszédoké, munkatársaké, tartósabbnak tervezett, elfelejtett futó ismeretségé vagy életpályát halmozó, bolyongó, sok-című barátoké. Egy cím mozdulatlanul Sopronban maradt, legrégibb barátomé, Verő Jóskáé. Füzetem betelt. A címek a temetőbe vándoroltak. Némelyik a Ki Kicsodából az e földi örökkévalóságot ígérő Révai Lexikonba.

Hány határon hágtam át? Hány világnyelvet bitoroltam, oroztam el művelőitől? Míg ide jutottam, hogy a kenyérkeresés megannyi idegen szóvirággal díszített kényszerzubbonyától megszabadulva újra «színmagyarul» szólhassak. Ha anyám nyelve útközben menthetetlenül meg nem kopott volna. Ki nem lett forgatva bennem. El nem hagyott. A szórend habozóvá vált. S minduntalan kísért a szókeverés. Pedig Isten lássa lelkemet, ha idegen szavak után kapkodok, nem világpolgári tudálékosság okán teszem, hanem anyanyelvi feledékenységből.

"Másutt nincs számodra hely!" De ma már otthon sincs. Dzsingisz kán újdonsült csordái Dzsugasvili halála után ugyan visszahúzódtak gyepűjük mögé, de a földönfutó számára nincs már megtérés, visszatérés, igazi visszaút. Már örökre elbizonytalanodott szórendű, hangvételű, hanglejtésű, ékezettelen idegen szavakkal éktelenített szószedetű útonálló marad. Valahogy úgy, ahogy Karl fabrikálta száz nyelve Das Kapital-ját a British Múzeumban.

Amikor ezt bevallom, számolok és leszámolok vele, valamilyen hihetetlen felszabadulás érzete fog el. A gyökértelen buja délszaki növény rakoncátlan szabadossága, amely a földbe kapaszkodó gyökerek helyett a dús légkörben szabadon választott összefonódásokból élősködik: megvallva nemzetét, de szabadon választja kötöttségeit köteles társadalmi hivatkozás nélkül. A senkiháziság mámora ez, azé, akit semmi más nem köt, mint saját ígéretei.

A nagy kaland: mesterek árnyékába nem kapaszkodva felfedezni esetleg újra a spanyolviaszt.

Szinonimák támfalait szolgáltató értelmező nagyszótár nélkül vetem papírra e sorokat, Vízkereszt napján, az Afrikától elidegenített spanyol sziget csücskén. Az Atlanti óceán keleti partján, a Las Canteras homokján, anyám nyelvére hallgatva, de szép- és helyesírási béklyók nélkül. Emlékezetből írom, ahogy és amit írok. A bujdosó jogcímén emlékezetből, megtáltosodva, a kritika fintorainak fittyet hányva. Mi több, becsvágy nélkül írok, nem elismerésért, kitüntetésért ide-oda kacsintgatva, hízelegve, hasonszőrű hírességeket idézve, hozzájuk dörgölőzve, nyalakodva, vagy "pedálozva", másokat taposva. A szabad verseny nélküli szabadság kapuja tárul ki előttem.

Levetkőzzem teljesen a világtenger partján? Egészen felfedjem magamat? Kiteregessem kínjaimat, kínlódásaimat, és szemérmetlenül örömeimet vagy sikereimet? A 1956-ban otthon maradtak feletti visszafojtott káröröm kitörését várják tőlem? Pedig - bár a távoli keleten sem vedlettem buddhistává - valójában még egy rovart sem tudok megölni, rácsapni, ha az meg nem csíp. Mit áruljak és kit áruljak el? Ha senkit és semmit, korunk elkényeztetett, csámcsogáshoz szokott olvasója hamar cserben hagy, s szövegelésemet a konyhafiókban hagyhatom makulatúrának.

De számomra a dolog egyszerű! Hiszen nem is akarok magamról írni. Mindig irtóztam a nyugati írók szimulált szerénységétől, személyeskedő nárciszizmusától vagy világfájdalmas öntetszelgésétől. Üzenetük nem több saját "szerény" személyüknél. Az író öneladó propagandája nem kevésbé visszataszító, mint a politikáé, akárcsak a tudálékos tekintélyelvűségé. Az ihletett tollforgató számára személye, nevének forgása fölösleges, legszívesebben névtelenül alkot, ha csak a felelősségvállalás miatt és az idegen tollakkal való ékeskedők ellen nem lenne kénytelen aláírását odabiggyeszteni.

Valójában számomra a dolog egyszerű. Hiszen egyáltalában nem akarok magamról írni. Szeretteimről sem. Sem a hírverés kedvéért páváskodó notabilitásokról, akikkel a sors kénytelen-kelletlen összehozott. Levelet váltottunk vagy éppen összefényképeztek.

Szeretteimnek azt akarom palackpostába zárni, amit olvasásból és más tapasztalásból elsajátítottam, amire ráeszméltem, amit megértettem. Sokszor írtam már erről, de a foglalkozás kötötte "aranyszabályok" kötelékében. Most viszont e fegyelmező szabályok tisztelete nélkül. Nemcsak őszintén mint eddig, de most már nyíltan és szabadon is. S élettörténetem élményei - itt-ott - csak indokként bújnak esetleg elő.

S hogy kik a szeretteim, akiknek e sorok íródnak? Azt az írás nyelve már el is árulta.

Újra csak idegen szavakba burkolódzom ahelyett, hogy egyszerűen anyanyelvemen írnám le a gondolataimat: "A változatosság gyönyörködtet". Pedig nem azért tettem, hogy megkopott latin tudásomat fitogtassam. Éppen csak hogy elmondjam: nincs új a nap alatt! Csak spanyolviasz.

Vagy mégis van? A világ piacának egybevonását, bővítését erőltetve a nyugati nyaklótlan kereskedelmi szabadelvűség házhoz szállítva összekeveri a mindenséget. Közben hang-sebességgel szállít tudatlan népséget a számára teljességgel ismeretlen, sokszor érdektelen országba pár napos, úgynevezett kikapcsolódásra. Ide-oda. Egyik Hiltonból a másikba, ahogy éppen a divat vagy a Four Seasons utazási irodája megkívánja. Nem meddő ez az erőfeszítés, amikor minden világvárosban ugyanazok az áruba kiszerelt szabványos ingóságok kaphatók, s a képernyőn úgyis megbámulható mindenféle egzotikus táj, méghozzá sterilizálva elviselhetetlenül nedves hőségtől és veszélyes moszkitóktól?

A tájak és az őshonos lakosság változatossága helyébe a divatos magamutogatás és a színlelés virtuális kaméleon-világa lépett. A sehová se igyekvő, semmittevő mozgolódásé.

De a földrészeket még mindig különböző emberfajták - óvatosan mondva: etnikumok - lakják, még ha New York azokat a be- és kivándorlás hajszolásával valamiféle egyvelegbe szeretné is elegyíteni. Minden nép önmagában tetszik nekem, azért nem erőltetném összekeveredésüket. Így ugyanis nemcsak az egynemű kultúrák, japán-fajta monokultúrák tűnnek el, hanem velük maga a hőn óhajtott multikulturalizmus is. Hiszen egyszer csak nem lesz többé mit összekeverni. S a nép egy lesz, gyülevész.

Varietas delectat. Az építész különösen keresi a változatosságot a térben, még ha a földrajzosok tudják is, hogy a tájak változatosságával a világvárost építő is aligha tud vetélkedni. Az korszerűség hajszolása a Föld, a tájak, a városképek változatosságát kikezdi. Csak egyfajta marad: az egymásra következő történés, a "haladás". De összehasonlítható, párhuzamos történések híján a Történelem is csak a divatok elcsépelt variálása! S minden újdonság a technika kezében marad.

De ha New York gomolygó provincializmusából kidugjuk az orrunkat, akkor is van még színesség a világban. Még meg tudjuk különböztetni a kínaiak honát a szenegáliak vagy az indiaiak házatájától. Elfogulatlan, szabad szemmel még el tudjuk választani a bennszülött, őslakos skandináviai svédet a tősgyökeres szenegálitól, nemcsak testalkatát, de beállítottságát tekintve is. Persze ha valaki elvándorol a hazájából, az megtizedeli önazonosságát. Balgaság lenne tehát szemellenzős szabadelvűségből vagy helytelen szeméremérzetből a népek tapasztalható, kézzelfogható származási különbségeit tagadni. Természetesen vannak keverékek, mint másutt az élővilágban, de van, ami világosan megkülönböztethető. Mint azt a szenegáli államférfi-poéta, Leopold Sédár Senghor kifejtette, sértés lenne a négerséget tagadni. Ez a dolog magva.

A faji különbségek megállapítása és felsorolása tudományos feladat. S a faj, fajzat, nemzetség, a közös (le)származásúak, hasonszőrűek egybekelésében, összefogásában sem szabad eleve valami kivetnivalót gyanítani, akárcsak a megélhetésért való küzdelem különbözősége szülte osztályszolidaritásban sem; vagy ha a közös Írás hitsorsosi meghittséget gerjeszt. Éppen ez a társadalmakat összefogó három ragasztóanyag! Sértő csak az, ha megvetésből a gettók kapuit kívülről lelakatolva zárják magukba a fajokat. A fajok - vagy akárminek is nevezzük - különbözősége az ép elmében csak a másik iránti kíváncsiságot ébreszti fel. A mással való társulás, keveredés pedig nem kivetnivaló, de ugyanakkor állampolgári kötelességnek sem mondható.

Az angolszász gyarmati hagyományon felnevelkedett ember viszont, mihelyt színesbőrűt lát - akár egy valamivel barnább dél-amerikai spanyolt - azt önkéntelenül lekezeli, lenézi. A világ népeinek a sápadtarcúak szürkeségébe való feloldását, a népek "kifehérítését" azok követelik, akik ha a földkerekség szép faji változatosságában körülnéznek, mindjárt lelkük mélyén fölé- és alárendelésben gondolkodnak, felnézésben és főleg lenézésben. Nem a fajok különbözősége, hanem a felsőbbrendűség érzése a világ véres átka, akár származási vagy vallási, akár osztálybeli megfontolásokból származik.

Nem az fájlalandó, hogy Hongkongot majdnem csak kínaiakat lakják, hanem hogy az előző, angolszászok uralta pár évszázadon keresztül a kínaiak szülőföldjükön, gyarmati sorban megkülönböztetve, polgári jogoktól megfosztottan éltek. De az angol kormányzó, Christ Patten távozásakor nem átallotta kioktatni őket, hogyan kellene majd nyugati sütetű demokráciában élni.

Sem a fajkülönbség, de még az etnikai összefogás sem vezet eleve vérengzéshez, ha nem párosul fajmegvetéssel. Ugyanis mindenfajta szupremáciára támaszkodó magatartásmód, kollektív felsőbbrendűségi érzés ehhez vezet, legyen szó akár faji, akár vallási-írástudói, akár pedig a ma divatos pénzemberi, világpolgári úrhatnámságról. Az olümposzi fölénybe burkolódzó közömbösség gerjeszti a gyűlöletet.

A fajkülönbség különösen akkor csap át fajgyűlöletbe, ha a körülmények - népek természeti kincseinek kizsákmányolása - népvándorlást, elözönlést, hirtelen tömeges keveredést kényszerítenek különösen sűrűn lakott településekre.

Gyakran nevezik hanyagul az idegengyűlöletet fajgyűlöletnek. Az "idegen"-ség nem önazonosság, hanem helyzet dolga. Az idegenség "nemtelenség". A tamil, görög, angol, magyar, szenegáli, olasz Svájcban egyaránt idegen lehet anélkül, hogy ezenkívül valami közös vonásuk is lenne. Csupa negatívum, a nem-svájciság tartja össze őket ebben az állapotban. De nem idehurcolt rabszolgák. Saját maguk tették idegenné magukat, elhagyva szülőföldjüket, földijeiket. De elég, ha valamelyik olasz Chiassonál átlépi a svájci határt, varázsütésre leveti az idegenség kényelmetlen gúnyáját. Visszanyeri honos azonosságát, s most már körülötte a svájci útitárs a külföldi, az idegen.

Különösen magasztos érzés volt, amikor több mint két évtizedes számkivetés után 1979-ben Gyékényesnél újra átléphettem a magyar határt. Férfi létemre szégyenkezés nélkül bevallom, hogy könny gyűlt a szememben, amikor nemcsak hozzátartozóimmal, hanem a vonat jegykezelőjével és körülöttem mindenkivel anyanyelvemen válthattam szót. Így lett még a jegyellenőrzés is megható: Magyarországon voltam, s nem voltam többé idegen!

Az emberek keveredése önmagában ritkán forrása valami jónak, akárcsak a mobilis izgágaság. Pedig manapság az autó, a gépjárművek művészete nagyobb tekintélynek örvend, mint az építőművészet, amely megelégszik egyre nyomottabb terű, de túlgépesített tömegszállások és fancy, kacifántos, szembeötlő másod-rezidenciák szaporításával. Ha az örök-utazók izgágasága zavar, persze nem a tanulmányútra menő, Wanderjahr-ját külhonban töltő tanoncokra gondolok, hanem az idegenben "turistaként" letelepedő, nekivetkőzött, szedett-vedett népségre. Ez "szeleskedő", örvénylő, kaotikus, aranyszabályt vesztett, eltájolt társadalmat képez, ahol a türelem hamar fogytán van. A bevándorló kénytelen-kelletlen azonosságát feladja, eladja, aprópénzre váltja. Magától is elidegenedik, generációkba telik, míg talpra áll, s újra otthon érezheti magukat.

A népek területi elkülönülésében, lakásbéli, városnegyedi különélésében sincs tehát eredetileg semmi kivetnivaló, akár családról, akár tágabb nemzetről van szó. A szabad összetalálkozás, vendégeskedés annál izgatóbb élmény. Miért ne hagynánk a kínaiakat Kínában kibontakozni, a hindukat Indiában, az afrikaiakat Afrikában, a muzulmánokat a Dar al Islamban, az Iszlám Földjén. Az európaiakat meg Európában. Ha viszont az észak-atlanti nyugatiak saját keresztény hagyományaikkal nem akarnak többé azonosulni, és "amerikás" módra bevándoroltatnak akármilyen írású, származású - esetleg írástudatlan - népességeket, pontosabban kihasználható, olcsó munkaerőket, és kitanulják, hogyan osszák meg velük anyaföldjük kormányzását, ez a Nyugat őslakosságának a dolga. De New York nem a világ paradigmája, mércéje, s ez bizony nem jogosítja fel a Nyugatot arra, hogy az általa kitalált és alkalmazott szabályok nyomán kölcsönösséget követelve azokat egyetemesnek kiáltsa ki, hogy e jogcímen más honában vigéceik kötetlenül felüthessék fejűket, sátraikat, ügynökségeiket! Szatócskodva, üzérkedve feldúlják mások frigyeit, tisztelt zarándokhelyeit, önbecsülésüket, kiokítva őket az együttélés nyugati rendjére. Nem hiába neveznek egy öblöt perzsának vagy arabnak, s partjait sem Omaha Beach-nek!

Az emberek egyenlőségénél csak méltóságuk foglalkoztatott jobban. Ahhoz, hogy a személyiség alapvető sérthetetlenségét, tiszteletét el lehessen várni, elsősorban az embernek kell önmagához méltónak lennie.

Az újkori nyugati civilizáció alapvető egyenlőséget ígér, mert az állam, úgymond, az egyének szabad társulásának alkotmánya. Az eszmefuttatás emelkedett és eredeti, de a valósághoz nincs sok köze!

Az emberpalánta nem alkotmányozással kezdi életét. Valamilyen alkotmányba beleszületik. Tehetetlenül és kiszolgáltatva; tehát elkötelezve, felnevelve, felnőtten válik csak önálló, szerződőképes féllé. Elszerződik, mert bizony ritka az olyan fontos szerződés, amelyet minden fél egyformán, a sürgetés kényszere nélkül fogad el!

Aztán az ember felnőtten sem él örökké. Elődeitől örököl nevet, hagyományokat, "patrimóniumot", esetleg vagyont, sok más társadalmi elismervényt, csecsebecsét. Minden társadalomban. Többet vagy kevesebbet. Van, aki igazan semmit. Kivetetten, szemétkosárban kezdi az életét.

De örvendezzünk, a magunk nyugati társadalmában "a törvény előtt mindenki egyenlő." Istennek hála, hogy nem születtünk valamiféle kaszttársadalomba, s ott is nem páriáknak! A törvény előtt mindenki egyenlő, de a törvények sem Istentől származnak, hanem még a neoliberális próféta, Rawls szerint is emberektől, embercsoportoktól, a megválasztottak, valahogyan kiválasztottak többségétől. S ha a nép képviselője újra szeretné is választatni magát, jobb, ha nem felejti el szponzorai jóakaratát, akik nélkül képe ismertté sem válhatott volna a társadalom kirakatában!

Törvényeinkben kaszt- és osztálykülönbségek nem jutnak kifejezésre. Csak "kategóriákat", a társadalmi rendnek megfelelő kategóriákat különböztetik meg. Mindenki egyenlő, csak a szerencsések ép' a szerencsésebbek kategóriájához tartoznak. S a törvények kezdeményezője, a törvényhozó tudja, hogy milyen körülmények között melyik kategóriába fog ő és szponzora, pártfogója tartozni. Bérlő vagy bérbeadó, munkás vagy tőkepénzes munkáltató-befektető.

A helységekhez, kastélyokhoz kötött nemesi családnevek - és más hírnevek, nevességek - befolyása is tovább él felvilágosult társadalmunkban. Az ősiség a magát turistának kiadó bevándorlóval szemben. Ez egy működőképes társadalmi berendezés elkerülhetetlen feltétele lehet. Így volt ez az athéni minta-demokráciában is. A vérlázító csak az, hogy ezt és más egyenlőtlenségeket a kaszt- és sok más társadalom nyíltan bevallja, míg a nyugati ezt palástolni igyekszik. A korszerű tőkés társadalom leggörcsösebben tagadott egyenlőtlensége természetesen a legalapvetőbb, a legmélyebben fekvő: az örökölhető, alapítványos vagyon adta különbség. Az oligarchikus társadalomban pedig többé-kevésbé minden megvehető. Hogy mennyire minden, az azon múlik, ki-ki milyen magas vagyoni kategóriához, osztályhoz tartozik. Mindegyiket a kézzelfogható kiváltságok és kirekesztések gazdag holdudvara veszi körül. Magánrendőrség és más apró ínyencségek. Az osztályok halmazállapota talán valamelyest cseppfolyósabb, az átmenetek folytonosabbak mint a kasztok között. Rotschild asszony tanúsága szerint van mobilitás. A vagyonos (pár)választásában szuverén. S így a sex-appeal forgalmazható.

Általában a valódi egyenlőség csak pillanatnyi állapot, mikor az egyenlőség forradalmi csatakiáltásával egyfajta egyenlőtlenségből a társadalom másik fajta egyenlőtlenségbe csap át, a származásiból az írástudókéba vagy a tőkésekébe.

Hogyan lehet egy olyan társadalomban valamirevaló, még akár formális jogi egyenlőségről is komolyan beszélni, vagy akár esélyegyenlőségről papolni, ahol egyeseknek joguk van életüket tetszésük szerint, kényükre-kedvükre úgy leélni, hogy - Monaco-i semmittevő semmirekellésbe merülve - semmi hasznosat sem tesznek másoknak. Míg a nincstelennek még ahhoz sincs elidegeníthetetlen joga, hogy saját erőfeszítését értékesítve legalább munkájával feltétlenül megkereshesse mindennapi kenyerét? A dolgozni hajlandó megélhetéshez való jogának abszolút elismerése kommunista idea. Ezt a gondolatot a bolsevista és a Pol-Pot-ista zsarnokság véres szaga lengi körül, fertőzi meg. Pedig munkakötelezettség nélkül, munkára való általános rászorultság nélkül egyenlő emberi méltóság a képzelet világába tartozik.

A mai nyugati civilizáció az árulók paradicsoma, a pénzimádathoz megtérteké. A volt katolikusoknak, a volt kommunistáknak, a volt iszmalistáknak van ázsiója, jár a kitüntetés. A tegnap még Enver Hodzsát hozsannázó "szabadságharcos" Ismail Kadaréknak. A "poszt"-ok, a "neo-poszt"-ok, a már megnevezhetetlen előremenekülés kora.

A türelemnek átkeresztelt cinikus nemtörődömség. A becsület, a kitartás, az áldozatkészség s minden erény tagadása. A pillanatnyi hedonizmust nihilista szofizmákkal nyugtázzák. Új tapintattal semmi sem lesz többé a nevén nevezve. Legfeljebb rövidítésben. S átkereszteléssel, a cégér átfestésével minden a múlté, minden csőd elintézett. Azonosulás helyett meghasonlás.

A birkózók, az erőfitogtatók uralma. A hangoskodók társadalma. Ahol senki sem tudja a másikat túlkiabálni, az izgága reklámok, hírverés káprázatát túllicitálni. A maradandónak nincs többé kelete, csak a másik túlszárnyalásának, a piac elhódításának. Rikkancsok társadalma, ahol a hangosbemondó helyettesíti az előszót, a tintás kézírást színlelő "személyesített" körözvény a levelet. Van üzenetrögzítő, de nincs sem üzenet, sem válasz. A meghitt beszéd fehérholló. S ami van, azt is a big brother már előre lehallgatta.

Istenfélő tisztelet csak a Hatalmat, a hatalmas befolyást illeti. Az ember és népek közötti viszonyok - amíg, ahogy lehet, burkolt, ha nem, nyers - zsarolásra egyszerűsödtek.

"Can I help you?" - mondja nyájasan a "gatekeeper", a hatalom őre. De ha sima mosollyal nem tudja a gyalogos útját állni, kiderül a jól leplezett nyers erőfölény. S az erőszak többé nem a kincstári közhatalom, az állam kiváltsága, hanem közvetlenül is kijár a plutokrata karhatalomnak: polgártársakat kilakoltatva tehet hajléktalanná, tó- és tengerpartokat, egész városrészeket sajátíthat ki kizárólagos használatra. Soha ennyire elrekesztett, elreteszelt társadalom nem nevezte magát "nyitott társadalom"-nak!

S globálisan? A jenkik kényükre-kedvükre, független népek, nemzetek önállóságát megcsúfolva, önhatalmúlag, hadüzenet nélkül, az egek büntetlen magasságából terrorizáló bombaszőnyegeket zúdíthatnak az ellenlábasokra, míg a szembeszegülők ki nem vesznek, vagy ügyüket feladva át nem állnak.

A nihilizmust megfizetett képmutató írástudók szépveretű, távolba nyúló jövőképek szofizmáival álcázzák. A megszámlálhatatlan emberi jogokat, egyenlőséget, testvériséget és még szabadságot is ígérgető társadalom nem tehet mást, mint hogy a Jövőbe kapaszkodik. Ez az istentelenül szép jövőt ránk olvasó, át- meg áttért, hitet vesztett papok, bestselleres pillanat-próféták kurzusa! A globális futurológia önbeteljesítő jósolgatásainak művészete. Mutogatóké, mutatványoké, látványosságé. A tudálékossággal szavatolt riasztó extrapolációk, a világ túlnépesedéséről szóló tiszavirág életű előrejelzések vagy éppen az emelkedő statisztikák, növekedésmutatók korszaka. Haladás!

Ami valóban halad, az a plutokraták eluralkodása. A bértollnokok agnoszticizmusának sikerült a semmiháziak lázadási kedvét szegni. Letarolni.

Szabadabb a világ? Már akinek! A Felvilágosodás kincstári optimizmusával szemben bizony szabadabb lehet valaki a másik szabadsága nélkül, sőt annak terhére. A Nagy Francia Forradalom a klerikális és más tiszteleti tabukat ledöntötte, mint azt az igazhitűek tették korábban a bálványokkal, hogy újabb, szabad szemmel nem látható tilalomfákat ültessenek a helyükbe. Kőműveseket szabadon csak kőműves, etnikai összejátszásokat, összeszövődéseket csak beavatott hozhat testvéri tapintattal szóba a médiában. A médiák színlelt "megbotránkozása" elárulja, hogy vannak, és hogy hol vannak a mai establishment tabui.

Titok nélkül nincs hatalom, ezért vannak a tőkés társadalomban éppen a gazdaságnak törvények védte titkai, société anonyme-ei, névtelen (részvény)társaságai, hol a csődhalmaz után a beavatott kölcsönre újrakezdhet. A semmibe vett államnál viszont minden nyilvános (ha csak valamit nem bíztak sürgősen az Elhárítás jogállamon kívüliséget élvező titkosszolgálati ügynökeire).

Valóban, sem a papság, sem az állam nem köthet többé szájkosarat a szabad sajtóra. Csak a pénzelő társaságok tarthatják azt hosszú, rugalmas pórázon, hogy meg ne harapja mesterét, jótevőit, nehogy a meghitt kapcsolatokat, összefonódásokat pőrére vetkőztetve, a nagy nyilvánosság előtt megszégyenüljenek. A szabados társadalomnak is megvan a maga szemérme!

A plutokraták az arab és más muzulmán "tevehajcsárokat" vetették oda a média vérebeinek. Azok szövetkezéseit szabadon lehet kiteregetni, országaik számunkra szokatlan bizarrságain csámcsogni. Bizonyos más hitsorsosokéról már aligha ildomos, meggondolandó fecsegni. A diszkrét cenzúra a tollforgatót idejében lefegyverzi. Általában egyes hovatartozásokat csak akkor illik nyilvánosan emlegetni, kiteregetni, ha kiválóságra, kitüntetésre utal, de nem, ha a rendőrségi rovatba tartozik.

A taláros cenzorokat nevetségességig kipellengérezték. De a hedonizmus főpapjai a szekularizált állam nevében szabadon szónokolhatnak, és költhetik a közpénzt a hasonneműek sajátos, óvszeres közösülésének népszerűsítésére. A szabad, "semleges" állam kincstári pszichoanalitikus erkölcstana a lelki egészségesség nevében az egyneműek közösülési szabadságát még "ötletekkel" is támogatja. S eleve meddő házasságuk így legalább "normális", ha már nem is természetes. Az egyenlőség nevében végbevitt, zabolatlan, pár-cserés tobzódásaik szaporította epidémiák következményeiért a hallgatag többség adózik. A muzulmán társadalmak nevetséges szemérmével szemben így papolnak a közpénzen élő nárcista propagandistáink!

A szabadság oszthatatlan? Aligha. Egyeseknek kijár a mások mozgásterét semmibe vevő szabadosság. Egyenlőség nélkül. Nem sorsolás dönti itt el a sorsok különbözőségét. S nem is az érdemesség.

A kitüntetés az önkifejezés csapdája. A sugallatot, az ihletet, az alkotókészséget a társadalom karámjába tereli.

Hatalom nélkül nincs társadalom. A hatalom pedig a saját tükörképét tünteti ki. A kitüntetett tükrében akar ragyogni. Az alkotás spontánul kitörő lávája akkor válik elismerésre, megtiszteltetésre méltóvá, éretté, ha a hatalomnak kapóra jön, erejét megzabolázva saját szekerébe be tudja fogni, ellenlábasok lehagyására, ha nem elgázolásukra felkarolni. Leonardo da Vinci lángelméjét fegyvergyártásra. Szempont az is, hogy valamely felfedezést ne kelljen valamiféle rakoncátlan, besorozhatatlan szabadevezősnek betudni. Posztumusz munka elismerése azt a látszatot keltheti, hogy a társadalom önmagában méltánytalan, s intézményei kiigazításra szorulnak.

Mi késztetheti az alkotót arra, hogy jelöltesse magát művének, életművének a hatalom tekintélyével való megerősítésére? A hiúság, a pénzéhség vagy a pénztelenség? A feltűnés, a kitüntetés nem segít a felismerésben, a feltalálásban, de hoz valamit a nincstelen - micsoda paradox szó! -, az éhenkórász alkotó konyhájára. Lesz betevő falatja, esetleg fel is szabadulhat a kenyér keresésének szolgasága alól: mármint az ember nemcsak nem születik önellátónak, s a módosat kivéve, szabad lénynek sem.

A Hatalom tükörfalai "visszaverik" a lángelmét, még ha torzítás árán is. A hatalom "felhatalmazza" az elismert alkotót: "felruházza" állami főtisztviselőséggel, hogy az egyetemen nyilvánosan és rendesen tanítva a hatalom önálló támasza legyen.

De az elismertetéshez nem elég egyszerűen a kiválóság, szimat is kell. Legalább halkan, loppal, furfangosan, suba alatt versenyezni kell érte. Nem elég a kutatónak arra gondolni, hogy felismerése igaz-e, vagy jó-e szeretteinknek, hanem arra is ki kell térnie, hogy a módosak, a hangadók számára hasznos-e, érdekes-e, s főleg ne sértse az érdekeiket. A névtelen írónak hasznos állandó "istenfélelemmel" félre is sandítania a Kultuszok Minisztériumára, a pártfogó Pártra, vagy a demokráciában az Óperenciás tengeren, az Atlanti óceánon túli tehetős jótevőre, aki a nevével fémjelzett tanszéket adakozta, esetleg vallásos-etnikai hovatartozására, aztán általában a média moguljaira is. Sőt, ezentúl gondolni kell a még tekintélyesebb, kiszolgált, rangidős kollega nevének szertartásos emlegetésére, megidézésére, vagy legalább az akadémiai sorozat-igazgatók és az elit-közvélemény többi rangos kapuőreinek kegyére, mert különben az írás még a fiókot vagy a hard diszket sem tudja elhagyni. A bizantin személyi kultuszt bizony nem Sztálin Jóska találta fel, s vele el sem temették! Az öntetszelgőktől terhes újkori universitas azt módszeresen ápolja. A kíméletlen bolsevista vagy a megriadt, McCarthy-sta tőkés társadalomban nem, hogy a rendszert nem ajnározó írás nem láthatott napvilágot, hanem a hatalom betekintett még a fejekbe és a fiókokba is, a szerzőt pedig még attól a kis szabadságocskától is megfosztotta, ami magánosságában még megmaradt. Ha megelőző gondviseléssel, megriadt családja hisztériája meg nem teszi a rendfenntartó munkát, s rá nem rakja a rakoncátlan tollforgatóra a szájkosarat már a (ház)falakon belül, az írót rács mögé is rakhatták, kizárattak a társadalomból, ha másként nem ment, végelegesen, valamilyen ürüggyel villanyszékbe ültetve. De lehet tudományosan megalapozott diszkvalifikálás is: "Sárga kaszinó". Nem elég ismételni, akármit is kelepel a sajtónk más társadalmak tabuiról és a "szabad társadalmunkról", Nyugaton is vannak fenyegető, hosszú árnyékot vető tilalomfák. Ilyen például a tőke szent és sérthetetlen magántulajdona.

De térjünk vissza a versengésre! Ha valaki feliratkozik a várományosok listájára, a várakozás maga megfosztja az önkibontakozáshoz szükséges szabadságérzettől. A versenyzőnek el kell fogadnia a célpontot, az előírt játékszabályokat, a kijelölt játékvezetőt. A megadott irányba kell lihegve szaladnia. A megfelelő izmokat kell kifejleszteni, nem akármilyeneket, hanem az ISO-előírta, úgynevezett szakizmokat. Az öttusázónak sem szabad akármit tennie, előírt kordában tartott sokoldalúságot kell kifejlesztenie. Még ha egyébként öndiktálta igényeinek, alkatának, életütemének a hat- vagy a héttusa jobban megfelelne. Aki szakosít, szemellenzőkkel húzza majd az igát legjobban.

A versengés (ön)idegen céloknak rendel alá. Az önválasztotta erőfeszítésben saját teljesítményünk túlszárnyalásának örülünk. A másik legyőzése csak szépen csomagolt karörömöt hoz. Az egyszerű járókelő, még ha lótva-futva hamarabb ér is célba, mint a hivatásos versengő, versenyt nem nyer, mert nem a pályán futott, korlátok között, teljesítményét nem mérték, hitelesítették az illetékesek. Az amatőr, a műkedvelő csak azért műveli, mert szereti csinálni, s úgy, ahogy és amíg szereti. A céhen kívüli, bármit is teremt, az nem munka, teljesítmény, csak időtöltés, közönséges kedvtelés. A modern időkben, ha nem akarunk gyanússá válni, az úgynevezett szabadidőt is ajánlatos szabályos keretek között űzni, a költséges kellékek előzetes bevásárlásával. Természetesen megfelelő keretek között az amatőr szobrász is versenyezhet. A neki megfelelő súlycsoportban, a homokozóban: a széleken, a szakértők kijelölte mellékvágányon. De még a mezsgyén, a versenyen kívül is vannak szabályok. S ha megismer, elismer, s jól beidegzi azokat, lehet, hogy később a szakavatottak meghívják, s a válogatottal pályázhat. S egyszerre a divatosság szabályait megértve alkotásait önmagától is el tudja idegeníteni, jó áron. Mecénásnak, műkufárnak vagy közpénzekből élő múzeumnak. A kapott tallérok lehetővé teszik, hogy lélegzetvételhez jusson addig, amíg a hírverők figyelmét újra felkelti.

Jaj a vesztesnek! Tanítja a történelem, de az alkotók versenyében a nyertesnek is jaj: tekintéllyé bálványozzák. Vezéregyéniség lesz. Példát kell adnia. Követik. Állandóan követik, a sarkában vannak. Már nemcsak önmagának felelős, hanem a versenyt futtató, pártoló-szponzoráló "nagyérdemű közönségnek" is. Egyfolytában elvárnak tőle valamit; s közben elveszíti a névtelen mozgási szabadságát.

A népeket, nemzeteket, közösségeket és egyéneket háborgásaikba, véres viaskodásaikba nem önkiteljesedésük előre vitelének nemes vágya lovalta, hanem a másik túlszárnyalásának szomja. Ezért örvendetes, ha az emberek ízlése, törekvései egymástól eltérőek. Csökkenti a féltékenységet, a legyőzni akarást. Segít békében együtt élni.

Szerencséd, hogy "elitnek szólítottál", mert kiválasztott nép fia vagyok! A kiválónak pedig kiváltság jár: génjei révén géniusz. Örökölte ezt is, azt is. S nem is kicsiny örökséget. Mindenféle dinasztia. Egy Rothschild az Rothschild, egy Rockefeller az Rockefeller, az első, a második, a harmadik vagy a negyedik, egy Agnelli az Agnelli, az első vagy a második Giovanni, ahogy egy Karinthy az Karinthy, Frici vagy Franci.

Weber Maxival freischwebender Intellektuelként leereszkedni az univezitász kényeztető (chrys)elephantin tornyából. A dinamit-gyártó Nobel hívságos díjazásáért epekedni, finoman tülekedni, Isten bocsá', azért lobbizni.

Utána az (ott)honokra lenéző, felfuvalkodott léggömbből globálisan - a jet-set-tel karöltve - leereszkedően "közönségeskedni". Bennszülött népségnél angolosan, angolul népszerűsködni. A képernyőről kihajolva a sokaságnak kurizálni. Gutenberg nyomán Vásárhelyiesen sokszorosítani, s aztán diadalmasan példányt számoztatni és (el)számoltatni.

S világpolgárnak maradni. Élenjárónak - élmunkásnak vagy éllovasnak, - élbelinek minden körülmények között: Afrikában franciábbnak a franciánál, on the Continent amerikaibbnak az amerikainál, Pest-Budán pedig európaibbnak a közép-európainál, polgáribbnak az adózó (állam)polgárnál, pop-abbnak a popistánál, népszerűbbnek a népnél, s magyarosabbnak a magyarnál.

Van jogrend nélküli társadalom, de nincs valóban anarchikus. Nincs társadalom hatalom nélkül. Minden hatalom fenekén pedig az erőszakkal való zsarolás Lochness-i szörnye leselkedik mint ultima ratio. Jólnevelt, értelmes emberek számára idáig nem fajul a dolog. Sohasem találkoztak vele, láthatják, tapasztalhatják e szörnyet. Ezért nem kell a szalonokban a kincstári erőszakról beszélni. A jól szocializált ember Gewohnheitstier. Az öntetszelgő egyénieskedés is egy szokáshalmaz. A rutint jól besulykoló társadalomban a rendfenntartás békés. Az erőszak alkalmazása szükségtelen. A szociológiai törvényszerűség biztosítja az önkéntes alkalmazkodást, beilleszkedést. Az átlagember beidegzett - tunya, időmegtakarító - önutánzása és a sztáremberek versengő majmolása révén előrelátható lesz, a hatalom számára teljesen átlátszó. Az időszerűtlenségtől való félelem, a divat diktátuma lép az istenfélelem helyébe.

Az angolszászok kiagyalta nyugati társadalomban marad a privacyba menekülő önállóság. Late biosas, élj a nyilvánosságtól rejtve szeretteid körében! Tusculanumban, a nyári lakban, a dácsában. De bizony ide is bekukucskál az ólálkodó közhatalom. A big brother beküldi üzenetét. Az óva intő, meghitt élettársak gyanútlanul önkéntes, bérmentes ügynökké válnak. S a családi asztaltársaság benépesedik a médiáknak a "kiskertbe" ültetett papagájaival. S az egyéniség személyazonosságát a képernyőkön szétsugárzott képe helyettesíti. Minden csak kirakat lesz, és "saját" véleménynyilvánításunk kirakatper. Az ember sokszorosított képe árnyékán még meghitt körben sem tud átugrani. Nincs kiút, hátsó kapu a kiskertben. Csak két világ van: belső egyes-magunk, mint azt Max Stirner megírta, Der Einzige und sein Eigentum, valamint a Környezet(ünk).

Szigeten a hajótörött nyomasztó, szorongató magányában embertársak után kiált. De a magaválasztotta egyedüllét jótékony, sohasem unalmas. E magányosság nem kizártság. Visszavonultság. Társadalmunkban szinte ez az egyetlen kiváltság. De ha a magános ember leír egy szót, minek is teszi? A kifejezés gazdagítja-e a képzeletet, az elképzeltet, ami eszébe jut? Segíti-e a megfogalmazás felfogni egy fogalmat? Vagy csak eltorzítja a gondolat eredetiségét?

Írni lehet a fióknak, ami szabadságot ad a nyilvánosságra hozatallal, a nyilvánosságra hozatal kiadói, szerkesztői sürgetésével és cenzúrájával szemben. A fióknak írás - akárcsak a névtelenül írás - a szerzőt még attól is megóvja, hogy sokszorosított nevét fitogtatva a kirakatban a népszerűség hajszolása megrontsa.

Az ezerféle társadalmi kényeztetést el lehet kerülni, félretolni, föléje kerekedni, de címzett elképzelése nélkül nem lehet írni. Az írás nyelven történik, és akarva-akaratlanul elképzelt kommunikáció, magyarul közlés. Az anyanyelv adott. Az írás önkéntelenül is elsősorban a nyelvtársaknak szól. A nyelvközösségben lehet aztán az kiválasztott személynek szánt üzenet vagy még ismeretlen rokonléleknek szánt palackposta. Lehet aztán a "nagyérdemű közönségnek", a minél többnek szánt Veröffentlichung. Az író akkor a legszélesebb nyilvánosságért epekedik. A "Nagyérdemű" pillanatnyi legkisebb közös nevezőjét keresi. A bestsellert. Akárcsak a szavazat-éhes képviselő erőlködése, piackutatás ez, a "ponyvaregény" piacáé. Elviselhető, ha a példányszámvadász feltűnési viszketegségét vagy pénzéhségét bevallja! Elviselhetetlen viszont, ha ezt még a "nagyérdemű" közönség fennhéjázó lenézésével, megvetésével párosítja. Kommerciális elitizmus. Mindenki, aki írása sokszorosított terjesztésére szánja el magát, szükségelteti a közönséget, kiteszi magát neki. De mihelyt munkája érdemességét a példányszám növekedéssel kezdi mérni, akkor annak foglyává válik.

Aki leír egyetlen szót is, vállalja az adott nyelvközösséget, a vele való közösködést. Ha pedig nem bírja a nyelvet az anyanyelviség jogán, a szavak értelméért, érthető egymásutániságáért meg kell birkóznia, még a teljesen elangolosodott Vladimír Nabokovnak is.

S főleg, ha az a nyelvközösség helyesírást előíró Akadémiát is teremtett magának, mint a francia és a magyar, a jött-ment idegennek különösen alá kell vetnie magát a nyelvőrző szentszék döntésének. Ezért is mind több az angol nyelvbe menekülő író.

Értelmes írás a címzettek előzetes elképzelése nélkül lehetetlen. A megértés, a szóértés kulcsa első fokon a nyelv megválasztása. Aztán meg a Sopronból Pestre, a Pestről Genfbe, a Genfből Cambridge-be vezető utat sem képes egyformán leírni a hindu, a kínai vagy a lajtabánsági. Még ha nem is vesszük észre, minden írásban kifejezésre jutó életkép hasonlításból, összevetésből származik. Vagyis a valóság viszonylagos vetülete. A vonatkoztatások révén tehát az író akarva-akaratlanul kiszemeli a címzetteket.

Írni. Lehet írni szabadon, magánosan, de érthetően, valahová parancsolóan vezető stilisztikai kényszer nélkül? S mégsem kisiklottan? Írni önmagunknak őszintén minden exhibicionizmus, önmutogatás, főleg pedig önfitogtatás nélkül? Kinek? Hány embernek? - kérdezné a kiadó -, ha szóba jön. No, de alapvetően, mi a "szösznek"? A Jövőnek? Az öntetszelgő meg nem értettet játszva a még meg sem születettek kitalált zsűrijéhez fellebbezve? De ha az utókor valamit vagy valakit felértékel, rehabilitál, miért is jelentsen ez feltétlenül többet a kortársénál? Végítéletet? Csak a társadalmi fejlődés-elméletre alapozó szociáldarwinista számára helytállóbb - vagy akár maradandóbb - az utókor ítélete. Az írás természetesen önmagában már egy tartósító szer. Gondolatokat örökít meg. Ki tudja jobban ezt, mint a kínai? De a történelem maga sem több szintetikusan egymásra hömpölygő divatoknál - a múlt temetésénél, kutató-nyomozó kiföldeléseknél, rátemetéseknél -, spanyolviaszok újrafelfedezésének heurekáinál. A történelem nem épít, nem halmoz fel tapasztalatot. Számtalan emberi település még együttesen sem őrizte meg annak az emlékét, hogy elnevezése pontosan honnan származik! A felejtés mindent ellep. A közemlékezésre szánt adathalmazt a számítógép-hálózatok tetszés szerint megsokszorozták, de tiszavirág életű kódrendszereik aligha tartósítják.

Magános vállalkozásba kezdtem, akárhova is vezet. Borúlátóan, de derűsen. Semmi nem vakít el. Hírre nem pályázok. Sem elkötelezettség nem bénít meg, sem sértődöttség nem kerülget. Senkivel sem akarok leszámolni. Elveimet, felismeréseimet, az idő múlásával kijegecesedett meglátásaimat vetem papírra. Rögzítem anyanyelvemen. Szeretteim nyelvén. Soraimat nyelvi elszólások fűszerezik, vándorszavak éktelenítik. Nem vagyok hittérítő. Se baj, ha kutya sem olvassa az Írást. Ha mégis igaz és szép, rajta vesszen. A kutya!

Minden evilági - mennyiség. A nyugati metafizika igyekezett a többességet az 'igen' vagy 'nem'-re, a jobb és bal kétpártrendszerére, az áramkör abszolút mechanikus kettősségére leszorítani. Aztán a logikai négyszög kalodájában a contraria, a kontrér, vagyis a két általános ítélet közti választás kényszerét besulykolni. Tertium non datur! Pedig két általános konkrét ítélet mindegyike hamis lehet. A színtelen fehér-feketében látás, sablonos eszmefuttatás számára a 'néhány' és a 'néha' megemészthetetlen, felfoghatatlan.

"Aki nincs velünk, ellenünk!" - hány politikai leader parancsolt így megtévesztett tömegeket a vérmezőre! A hamis, leegyszerűsített választás kényszere és az üres szavakkal, olyan állításokkal való zsonglőrködés - amelyek "példátlanok", mert sem a belső, sem a külső valóságban konkrétan semmire sem vonatkoztathatók - járatta le a skolasztikát is. A mennyiségben gondolkodás bevonása nélkül, ki tudná megmondani, mi egészséges, s mi a túlzott és káros? Mivel önmagában mindennek van előnye és árnyoldala, csak a mennyiségi összemérés jelölhet ki optimumot.

Ma a metafizikai morfondírozást a szociológia szeretné helyettesíteni a módszeresen kiszámított mintavételi tapasztalattal. De általánosítani a számos tapasztalásból is csak akkor lehet, ha a lehetséges, elképzelhető alternatívák és kategóriák exhausztive, kimerítően felsorolásra kerülnek. S ne legyen a töretlenül folytonos valóság a boncolás kényelméért önkényesen megszámlálható, diszkrét elemre sem tördelve! Különben a lehetséges a valószínűtől, a valóságostól és a kívánatostól elválaszthatatlan, megkülönböztethetetlen. S a világkép a halmozódó szofizmák zűrzavarába vész. A szemfényvesztő, káprázatos metafizikai mesterkedés után így lesz a tapasztalati "társadalom-tudálékosság" az ideológiai ködösítés, szédítés korszerű eszköze. Mint ahogy valaha a filozófia a teológia szolgálólányává (ancilla theologiae) vált, úgy alakult át a mai társadalomtudomány a progresszista-technokratikus-futurológiai önbeteljesítő ráolvasás apologetikájává. S a társadalom új tudománya is az egyetemi főtisztviselők személyi vélekedéseiben, tekintélyelvű találgatásaiban (úgynevezett informed guessing) merül le.

Az ember egyetlen porhüvelybe van zárva, amely magáévá teszi, emészthetővé teszi, áthasonítja környezetét. Az "Én" mellett a "Mi"-ről is beszélünk. De óhatatlanul minden az Én-ben leképezve játszódik le. Még ha egész életünket a mással való azonosulás köti is le, az Én marad minden tapasztalás, megismerés, meglátás, öröm, üröm, kínlódás vagy gyönyör helye. Míg él, az önfeláldozó sem tud magán "túltenni", magából kilépni, csak magát megsemmisíteni. A kimerítően és elmélyülten érdeklődő tudós, a kíváncsi szerető vagy az ólálkodó kém sem tudja magát teljesen a másik bőrébe átültetni. Max Weber verstehende szociológiája is nagyban ellenőrizhetetlen illúzió. Aligha lehet tudományos megértésnek nevezni. Minden lelket hét fátyol fed, mint ahogyan azt az orvos-író Céline a Voyage au bout de la nuit-ben olyan példásan leleplezte. Tóth Árpád is. Az út "Lélektől lélekig" végeláthatatlan.

A "nyilvánvaló" egyetértés gyakorta alapul kiderítetlen félreértésen. A hallgatólagos összehangzások, románcok pillanatnyi varázsa és felejthetetlen, kitörölhetetlen emlékértéke is abban rejlik, hogy az idill olyan futó viszony, amikor a félreértés, érzet- és nézetkülönbség még nem tudta felütni sárkányfejét. A "mély" hallgatólagos egyetértés az állatbarátságnak is forrása. A félreértés nem derül ki, mert az állat szótlan. Ha a kutyabarát embertársától is annyit elviselne, mint a kutyájától, - ha annyit dédelgetné, simogatná mint ölebét, kétlábú élettársa is szeretetreméltóbb lenne!

A platóni dialóguson, párbeszéden túli, az úgynevezett nyilvános eszmecsere különösen hasztalan, mert akkor az ember már nem a társának beszél, hanem a karzatot képező harmadiknak akarja eladni az álláspontját, hogy aztán többségi alapon a vitatársán felülkerekedjen.

Minél távolabb van az egyik ember vagy embercsoport korban, típusban, fajtában, életmódban, írásmódban a másiktól, annál önkényesebben ítéli meg viselkedését, s idétlenebbül képzeli helyébe magát. Viszont a nagy számok törvénye szerint, ha az emberhalmazok magatartásának megfigyelését szaporítjuk, és az ismétlődéseket, rendszerességeket merészen a jövőbe kivetítjük, remélhetőleg egyre nagyobb valószínűséggel előrelátjuk a tömeg viselkedését. Vonatkoztathatjuk ezt kiválasztott embercsoportokra, de egyénekre is: szeretteink gyakori, gondos megfigyelésével figyelmesebbek lehetünk irányukban.

Sokan fanyalognak a számoktól, a "népszámlálástól". Pedig nem a szám fenyegeti az emberi egyéniséget, főleg ha nem keverjük össze a számosságot a sorszámmal. Nincs az, ami a társadalomban az egyediséget egyenlőbben biztosítja, mint a véletlen szabályai szerint szétosztott sorszám, "rendszám". A név-kultusz megszállottjai elfejtik, hogy az álnéven kívül mind a családi, mind a keresztnév a társadalom gyámkodó bélyege.

Hegel. A név, nevesség nem egyedi, egész családi törzset idéz. Hegelt mindenki ismeri keresztneve, Georg Wilhelm Friedrich említése nélkül. Hírének ára, hogy a nyilvánosságban egyszerűen kisajátítja az egész család nevét. S a többi non-person lesz. Az egyént, az emberi méltóságot állítólag mindenek felett tisztelő Nyugaton, ha valaki elveszti a hírnevét, maga is senki lesz, úgynevezett nonentity. A Nyugat újkori név-kultusza egyáltalán nem minden egyed, ember tiszteletének diadala, hanem a diszkriminációé! Elitista? A hírhedt bűnöző, a nagy szélhámos is számít. Neves, nevezetes a többi senkiházival szemben, a szenzációhajhász nyilvános életben. Még az egyházi, szolidaritás-szakszervezeti és más jótékonykodó felvonulásokon is a többi, a név szerint meg nem hívottak nem számítanak, illetve csak számosságukban veszik őket számba, szemben az említésre méltó Nobel-díjas personalityvel vagy akár a közismert ripaccsal szemben. Mindenki helyettesíthető, mint egy hadifogoly a Szibériába menő szerelvényen.

A társadalomban sorszámom van. Magamat belülről látom. Úgy, ahogy senki más nem észlelhet. Minden rebbenésemben. Semmit érő öntetszelgés? Értelmetlen szubjektivizmus? Lehet, másnak, de nekem nem. Ha megfelelő "fifikával" járok el, még ön-adatokból kizárólagos statisztikát is csinálhatok. Jobban átvilágíthatom, átláthatom magamat, jobban megismerkedhetek magammal, mint bárki. Ez az ön- és Én-ismeret titkos valódi verstehende magántudománya. Ha akarom, lerántom magamról a fátylat, vagy ha nem, csak kacéran, részlegesen.

A belső élménynek a képzelet is része, sőt főszereplője. Mindent beszínez, vagy befeketít, vagy fedő-fehérrel takar. Ez enged élni. A legnagyobb merénylet, amit környezetünk elkövethet, ha elképzeléseinket, képzeletünket csirájában elfojtja, lehetőségeket felfedező alkotókedvünket szegi, a tervezést letarolja. Az álomból való folytonos felrázás bevált kínzási mód.

Hidegháború kint a piacon, idegháború a családi ház kapuin belül. Mikor Kőrösi Csoma Sándor a nagyenyedi utca járdáján megmondta, hogy Tibetbe megy az őseinket keresni, hitetlenkedő, ellehetetlenítő gunyoros mosoly fogadta. Aztán elment, és megírta az első tibeti nyelvtant. De már többé nem jött haza.

A korosság se nem kórság, se nem áldás. A serdülő ítélő képesség nélkül születik, és botorkál a (nap)világban, de ifjúságát bölcsebben átgondolva sem képes a "vének tanácsa" őt igazában intelmeivel segíteni, útmutatással kiokosítani. A fiatal helyzete alapvetően más, mint az idősé. A fiatalnál a történelem és saját jövőjük karöltve halad, míg a koros embert saját jövője elhagyja. A fiatal életstratégiája az erőforrások és az idő kimeríthetetlenségének hitére épít. A lehetőségek, az újrakezdés végtelenségére. A idős idejével és erejével már takarékoskodik. Megvesztegethetetlen is, mert maradék ideje megfizethetetlen. Jobban kiismeri magát, és átfogóbban látja a környezetét, viszont a feledékenység állandóan kísérti, megtizedeli az ismereteit.

A serdülők és az öregedők közötti nézeteltéréseket tévhitek értelmezik félre. Összekeverik egyszerűen a kort a korszakkal, a közönséges korkülönbséget az új korszak születésével. Ahogy a korosnak nem lehet eleve bölcsességet betudni, úgy az ifjak tapasztalatlan meglátásai sem jelentenek eleve korszakváltást. Leverő, de igaz, hogy gyakran az alapvetőnek kikiáltott nézeteltérések valójában nem is a nézetek, hanem csak az egymástól eltérő helyzetek adta szempontok eltérései. Az öreg magának bölcselkedik. Az éretlen serdülő lázadásában ritkán rejlik olyan eredetiség, hogy abból új történelmi nemzedék rajzolódna ki. A régmúltat, a világválságot, a világháborút megjárt veterán bölcsességeit mérséklettel kell élvezni, de élni kell a gyanúperrel akkor is, ha heurékát kiáltó firkászok éretlen grüne Heinrich-eknek adják a hang(szóró)t a médiában, hogy megmondják, milyen legyen, lesz a holnap. A tejfelesszájúak hadaró fecsegése csak azért hat forradalmian újnak, kiútnak, mert a számvetésnél és a tervezésénél egy sereg döntő tényező befolyásáról megfeledkeznek, elhallgatják, vagy éppenséggel az elfogult szerkesztő a pódium alá söpri azokat. Az ellentmondást, kételkedést nem tűrő radikális tabu-rombolásban éppen azért nincs cseppnyi eredetiség sem, mert a teljes tagadás, ellentmondás tartalmában menthetetlenül a kiinduló állítás függvénye, rabja.

Az egyenlőség érzete emberi méltóságot ad. Ezért ad olyan mély örömet, mondhatni boldogságot a kölcsönös vonzás érzete. Ez főleg önálló, felnőtt emberek osztályrésze. Látványos az afrikai nincsteleneket segítő nyugati filantróp, az gyarmatosításból alig felocsúdott angol trónörökösök, média-sztárok vagy tőzsdei üzérségből máról-holnapra milliomossá rangosodottak adakozása. De vajon valódi örömet okoznak-e, osztanak-e, osztoznak-e, vagy csak a másikat megalázkodásra nevelik. Ingyen lónak nem illik megnézni a fogát!

Do ut des, mint azt Yi-Fu Tuan az Escapismban idézi (190. old.).

Más az az adakozás, ha adok, hogy a másik is (vissza)adhasson. A viszonozhatatlan adakozásnál még a csere, a kereskedés is kielégítőbb viszony! Ha beengedjük Nyugatra, és megvesszük a szegény ember termékét. Ez is csak akkor, ha a felek egyenlőek, s egyik fél sem kénytelen szerződést kötni, elszerződni a sürgősségtől kényszerítve. Mindenesetre méltóságteljesebb, ha a népek értékeket cserélnek, mintha egyeseket a világban eluralkodott önkény, jogfosztottság és egyenlőtlenség állandó jelleggel alamizsna elfogadására kárhoztat.

De vannak a méltányos árucserénél is örvendetesebb kölcsönösségi viszonyok. Ha a társak a tartós viszonyuk teremtette bizalom alapján egymásnak kitöltetlen csekket írnak alá, egymásra hagyatkoznak. Nem felemás, hanem feleség. Élettársak lesznek. Az életet és társadalmat építő kölcsönösség páratlan élmény! A házasság igazi értelme. Nem a próbaházasságé. De lehet a barátságé is. Az élet időlegességébe becsempészi a határidő nélküli örökkévalóságot. Szépsége, különös éke, hogy emberi választásra épül. Önállóság nélkül nincs viszonosság. Az ilyen együttéléshez az életérzés összhangja szükségeltetik. Nem munkamegosztás, hanem együttörvendés. Hasonló életfelfogás, szemlélet, a dolgok hasonló rangsorolása. Ez az "összetartás", egymásra találás, összetartozás nem pillanatnyi rokonszenv vagy más szenvedély gyümölcse. Lehet akár társadalmi nevelés, akár öröklés eredője.

A társaknak magához a viszonyukhoz is egyezően kell «viszonyulniok». Viszonyuknak hasonló fontosságot tulajdonítani, betudni; egymástól való hasonló közelséget-távolságot keresni, mert végső soron mindenki bizonyos fokig mindenkivel társulhat, elviselheti a másikat; csak egyesek között az összeférhetetlenség akkora, hogy közöttük a társulhatóság foka végtelenül kicsi, mondhatni nulla.

Az ismeretlen, akivel nincs viszonyunk, könnyen helyettesíthető. A másik az által lesz helyettesíthetetlen, hogy vele tartós viszonyba lépünk. Ahogy a viszonyba «befektetünk», elkötelezzük magunkat, egyedivé válik, elmélyül. Szociológiailag mondhatni nem is a másik, hanem a viszony válik pótolhatatlanná.

Az egyensúlytalan emberi viszonyoknak se szeri, se száma. A félreértésre épülő egyoldalú viszony tarthatatlan. Sokan nem is társat, munkatársat keresnek, hanem csak segédmunkást. Előfordul nagy számban megalkuvó, heterogén egyensúly is. Szánalmasak. A híres-neves kappan, vén grigou - a befolyását szexuális kegyek aprópénzére váltva - minduntalan egybe kel, fényűzően frigyre lép újabb és újabb csitri modellel, "elveszi", elkápráztatja őket. Itt nincs félreértésre ok. De a dörzsölődésből hamar torzsalkodás lesz. Eddy Barclay.

Az úgynevezett pragmatista modern nyugati gondolkodás és a freudizmus - a haszonhúzáson, tulajdonharácsoláson kívül - a nemi ösztön ellenállhatatlanságát vallva minden emberi viszonyban rejtett, szubliminális nemi vonzódást szimatol. A párzás most már a nemzéstől is elválik, és a közösülés ingere bevezeti a frigybe a mindennapos elválás-összeállás szakító rombolását. Az eltartás, gyerektartás és gyerekláthatás körüli szerződéses szatócs-alkudozásokkal. Sőt az apátlan gyerek lett a feministák sztárja. (Mint Corea Gena írta 1985-ben könyvében: The Mother Machine. Reproductive technologies from artificial insemination to artificial womb.)

Végül a magatehetetlen gyerekhez, akárcsak a kiöregedett szülőkhöz vagy a megrokkant élettárshoz való kapcsolat önmagában nem épül szimmetrikus, részarányos viszonosságra. Szabadon vállalt örökké való elszerződés teszi viszonossá. Nem Auguste Comte-féle altruista, egyetemesen jótékonykodó emberbarátságról van szó, hanem arról, ami személyesen neki szól. Pedig a megrokkant családtag sohasem fog újra talpra állni, de jelenlétének kívánása méltóságát megőrzi. Nem látnak benne, mint a spártaiak, haszontalan élősködőt. Nem hagyják, hogy az eutanázia újkeletű holland misszionáriusai ráolvassák, elhitessék vele költséges élete értelmetlenségét.

Aki nemcsak pompásan megélni, hanem élni és alkotni akar, óhatatlanul másokról eltérő életelveket követ. Szemben a közhittel a tehetséges embernek érdemesebb többet dolgozni, mint másoknak, mert erőbefektetése gyümölcsözőbb.

Fáradozásaink értelmét saját örömünk, kibontakozásunk és a társainkkal való viszonyunk megszilárdítása adja. Az élet telis-teli van választásokkal. Amikor az útelágazást nem látjuk, magunk fel nem ismerjük, mások választanak helyettünk. Rossz szándékból vagy tudatlanságból eltorlaszolják a számunkra legkívánatosabb utat. Válaszúton, csatában egyedül vagyunk. Mint Leopold von Wiese mondta, Mutterseelenallein. Mert különben mások útját járjuk, mások csatáit vívjuk. S a világpolitikában is miért kellene népünknek a közel-keleten az angol-amerikaiak és "társbérlőik" (közel)keleti hódításaiért áldoznia, hamis keresztes hadjáratban vért ontania?

A választás sokféle lehet. Meredek vagy lassú. Csúsztatásos. S a semmittevés is választás. A társadalom ingyenesnek reklámozott portékáinak is megvan a maga ára, csak éppen nincs mindjárt felfedve. Vajh' milyen szolgaságba, függőségbe akarja az együgyűt becsalogatni? A márkás névvel fémjelzett fényűző "javak" sokszor még a kényelmet sem szolgálják. Csak önfitogtatásra alkalmasak. A nevetségességig kényelmetlenek. A csábító javak megkívánása, hitelre való fogyasztása pedig zsarolásnak teszi ki a beugrasztott vevőt. Aztán éjt nappallá téve túllihegi magát, mígnem az American Express mégis ráuszítja a végrehajtót. Anélkül, hogy buddhista koldusbarát lenne, a bölcsnek van egyszerű, házi ellenszere: lemond a nélkülözhetőről.

Természetesen a legkényelmesebb követni. Mások életét élni. Ionesco Orrszarvú-i módjára náci fenevadakkal - akik kivégezték a nagyapámat - együtt üvölteni a közellenség ellen, vagy a holocaust unokának az unokáival örökös self-pity-ben élni, megfeledkezve a palesztinok jelen szenvedéseiről? De akkor viszont a saját hangodat többé nem hallathatod. S ha a barátság, a mozgalmi hűség és az eszme ütközik, nem szállhatsz már ki a Szerelvényből.

Pedig nemcsak a partner-választás elkerülhetetlen, de az értékek közötti is. A mindenkivel egyenlő, semleges együttérzést szimuláló altruizmus könnyen képmutató. Vagy általános közömbösséggé laposodik. A világpolgári együttérzés - mint atavisztikus vonásról - se az "ósdi" (vér)rokoni, se más testvéri, sorstársi vagy akár a (fele)baráti szeretetről nem akar hallani. "Együttérzése" annyira ítélet-semlegesen átfogó és egyetemes, hogy még az öleb is belefér nagylelkű, elvilágiasodott filantrópiájába, emberbarátságába. Bár eredetileg az angol gyarmatokon még a néger sem volt ember?! Az elsősorban egymás közötti összefogást hirdető muzulmán őszintébb. (Hogyan tudhatja az egyetemesen altruista nyugati eldönteni, hogy két ellenkező irányban fuldokló közül melyikkel kell elsősorban együtt éreznie és kimentenie? Hamlet-i habozással, makulátlan lelkiismerettel talán jobb mindkét fulladozót "egyelőre" veszni hagyni?) Vagy az angolszász is összetart, csak nem akarja elárulni részrehajlását?

A választás szívszaggató lehet. Lemondást is jelent. De nem élünk a Paradicsomban! A keresztény tanítás szerint éppen őseink rossz választása miatt űztek ki bennünket az Édenkertből. E világban azóta sincs harmónia, hiába is keressük. S az általános összhangban hinni, végzetes lehet. Minden választásra késztet: célok, teendők, emberek között. Szabadság, egyenlőség, testvériség! A Föld kincsei elvben mindenkié, de választani kell a "tőzsdézők kaszinói" szabadsága és a megélhetéséért munkát keresők egyenlősége, a velük való testvériség között.

De a magának élő, a mulandó idővel rendelkező alkotónak is választania kell. Ne hagyja fejét elárasztani sok hétköznapi, romlandó lommal. Hogy felszárnyaljon, felemelkedhessen, mint a léghajó. Az emlékezés sem végtelen. A végeken a dolgok elhomályosodnak, mint a régi írás. Az emlékezőtehetség és a testi szépség még a vagyonnál is mulandóbb!

Mire érdemes figyelni? Mit érdemes (meg)tudni? S melyik (levél)borítékot nem ajánlatos felbontani? Sürögni-forogni, sürgős ügyeket intézni, fontos, látványos dolgokat művelni, mindig az előtérben lenni, az érdeklődés homlokterében maradni. Hiszen mi elavultabb, mint egy tegnapi napilap! Újság. Más a társadalomban forogni, «fontoskodni», megint más a legfontosabbat kikutatni, kiválasztani, s arra összpontosítani. Vagy annak híján inkább napot lopva, tárgytalanul tűnődni, mint Lenau cigányai a fa alatt.

Személyek, események, ideák versengenek a figyelmünkért. A balga figyelme a szomszédjain, az izgága sztárok gagyogásán akad fenn. Balga az is, akinek az érdeklődését minduntalan a legújabb esemény köti le. Lebilincseli. A Diogenész-féle bölcs a gondolatok, felismerések bűvöletében él. De ott is állandóan szűr, és szabadon válogat. Túltekint az Akadémia egén éppen feltűnt káprázatos üstökös tekintélyesen vonzó varázslatán, karizmáján. Nem illeszkedik be gondolkodás nélkül a csóvájába, hogy korlátozza kockázatát. Aki persze akadémiai osztálya (elő)ítéleteit nem osztja: egyedüllét az osztályrésze. De az ítélet helyességéért sem a tömegek tapsorkánja, sem az elit méltóságteljes bólogatása nem kezeskedik. Csak az elmélyülés. A munka és az újra megfontolás.

Aki megtanult számolni tudja, hogy hemzsegnek a világ-rejtélyek hamis megoldásai, míg az igazi viszont egyetlen.

Családi ház. Házas. A háztartás körülvesz, átölel. Kerítőbe vesz. Bekerít. A kerítés lassan szövődik, mint a pókháló. Home, sweet home. Édelget, dédelget. Elandalít. Elaltat, álmok nélkül. Kint dúl a hidegháború, bent fellángol a kandalló. Kint nagy ütközetek, bent végeláthatatlan, időemésztő csetepaték. Míg csak az önkéntes tűzoltóság, a nagycsalád meg nem érkezik. Ha pedig a renitenskedő nem parírozik, statárium és kizárás a sorsa. Megszokja. Belecsúszik, belecsiszolódik, simul a sémába, vagy megszökik. Kereket old.

Ugyebár a valódi alkotáshoz, teremtéshez nem kell partner, társszerző. Magánosság, szabadság és merészség is elég. Nem olyan, amelyet az utcai barikádokon lehet kivívni. Hanem szabadságharc bezárt ajtókkal kiharcolt térért, pivacyért, a használt tárgyak "rendetlen" rendjéért. Szabadidőért. Szabadon szárnyaló szellemért. Csapongó nagy szabadság! Csend. Megint csak csend. Vagy maga választotta hangzat, zene. Magyarázkodás, kimagyarázkodás nélküli élet. Időbeosztás, előzetes beleegyezkedés, előírt és előjegyzett napirend nélkül. Menetrend nélküli közlekedés. "Késedelem". Utólagos időelszámolás nélkül. Vándorolni a világban a teherkocsi taximétere nélkül. A karácsonyi ajándékként nyakba akasztott mobil telefon póráza nélkül. Egészségtelen folyton röntgengépben élni!

Magához az alkotáshoz nem kell még a "felvilágosult" állam adakozta, alkotmánya adományozta szabadságjog sem. A gondolatok, felismerések szerte kiabálásának, Veröffentlichung-jának, értékesítésének joga. Az alkotónak elég az autonómia. Az öntörvényűség és az önkormányzás.

Viszont a társadalom nagy családi buldózere mindenki tőszomszédságában ott ólálkodik. A kiugrásokat, kiemelkedéseket kiegyengeti, legyalulja, ellaposítja. Kérlelhetetlenül letarolja. Vagy legalábbis megnyirbálja. Ha valaki piruló természet, elég a nevetségesség tömegpusztító fegyvere, hogy kiirtsák eredetiségét, vagy csirájába fojtsák képzeletét, elképzeléseit. Képzelgéseinek témái nem rímelnek a családi "drámák" köznapi forgatókönyvével. De még csak a vasár- és ünnepnapok szertartáskönyvébe sem illenek. Ha pedig kételkedés marcangolja, s éppen e válságos órában keresi meg a belső kétség élete labirintusában, minden elveszhet. Felad mindent. Megadja magát. Ha csak idejében ki nem tud menekülni a vízpart exterritóriumába, területenkívüliségébe. Méltatlan kicsapongás? A szellemi rend őre úgysem fogja elhinni, hogy a vízben elmélkedni is lehet.

A bokros családi elfoglaltságok alól csak a nagy nyilvánosság parancsuralma, fizetsége adhat mentesítést, helyezheti ideiglenesen szabadlábra.

Nincs elég megértés a világban!? A megértés kötelezettsége mögött gyakran nem a segíteni akarás kötelességérzete rejlik, hanem a megértetlent ösztönösen elnyomó türelmetlenség. A hegeli egyetemes Geist egységes (meg)osztása helyett az emberek, népek csak halványan hasonlítanak egymásra, s a németekre... Ami érthetetlen, nem feltétlenül értelmetlen. A társadalmilag haszontalannak kikiáltott műre is felfigyel a felvilágosult társadalom új főpapja, kuruzslója, a kincstári pszichiáter, hogy "normalizálja" a helyzetet, s kimentse az alkotót az örvényből. Fennkölt a «közösülési» érzés, az egymás megértése, az összetartás. Ferdinand Tönnies Gemeinschaft-ja. De az irgalmatlan szamaritánus a szabadság esküdt ellensége. Betegszabadság? Gyámkodnak, újra gyerekesen kényeztetik? De a beteg, a rokkant diszkvalifikált. Az ápolónő éppen az ő jól felfogott érdekében von mindent az ellenőrzése alá. Úgymond, meg akarja menteni életét. Pedig az orvos is csak meghosszabbíthatja az életet, a rongyos életet. Esetleg egy-két felejthetetlen vagy gyötrelmes perccel...

Az első atrocitás, aminek a bujdosó ki van téve, anyanyelvének semmibevétele. Ha hagyja, és nem veszi kezébe a sorsát, az egyén tiszteletét prédikáló Szabad Világ a keresztnevét nyomban elékteleníti. Aszerint, hogy a világtengerek melyik partján üti fel fejét, Géza nemet változtat, Geza, Ghesa, Gésa, Gheisa vagy Gaza lesz. Elejét lehet venni: ha a bolygó ember a legjellegtelenebb keresztnevét hozza hivatalosan forgalomba. Ez a számkivetés keresztelője. Ára: Crypto-Hungarian leszel kétszeresen. Félhalott vagy tetszhalott. Magyarságod elmélyül. Mélymagyar leszel, még ha időnként rajta is kapod magad azon, hogy lassan felüti fejét benned is a gyanúsítgató, kémlelő svájci tartózkodás. Pedig Isten látja lelkemet, sohasem lettem a fölényes Nyugat alázatos, árulkodó ügynöke. Még szabad-Európa fizette "hungarologus" sem. Sohasem fizettek magyarságomért. Pedig a menekülő földönfutó megannyi alantas kísértésnek van kitéve.

Nincs mélyebb a titkolt szeretetnél. In pictore. Magyarságom az enyém. A háztájim, a kiskertem. Ez az első és utolsó szerelmem. A kriptáig megmarad. E forrongó szeretet űzött ki hazámból. Népem utolsó büszke fellángolásakor. Országh, Eckhardt és a többi nagyszótár megengedte, hogy beférkőzzek, beékelődjek a nagyvilágba, míg állandóan Budavár visszavételére gondoltam. Mint a zsidók Jeruzsálemre.

Nyelvében él a nemzet, még ha a mai egyvelegesítésben azt vallják, hogy csak az angolban van élet, megélhetés. Hiszen a világjáró ember mint beszélő lény mit árul el első kiejtett szavával? «Hogy 'hol született, látszik a vers ütemén». Pedig Janus Pannonius latinul írt. Hogy nyelvemen megéljek, ettől a kivándorlás megfosztott. De nem tudták anyám nyelvét szájamból kitépni, tollamról leparancsolni. Elsikkasztani. Csak kisebbségi sorban és száműzetésben lehet az otthonhoz, hazához szenvedéllyel ragaszkodni! Sorsáért és romlásáért szenvedni. Hiánya adja értékét. Nem vagyok otthon turista. Nem azért térek vissza, s ragaszkodom hozzá, mert nincs nála gazdagabb és szebb ország e kerek világon, az öt világrész nagy területén, hanem mert beleszülettem. A csontomban, véremben van.

Haza megyek, még ha üres szék nem is vár. Engedd meg, hogy szeresselek, és ostorozzalak. Fel vagyok jogosítva, mert ez egyben önkínzás. ...mert sok dolog fáj. Felejthetetlen '56... Nem találtam újra meg azt az önérzetes, öntudatos, szorgos népet, amelyet fél évszázada világszerte csodáltak. De akik otthon végig helytálltak, ha kellett, a szovjet bitófa alatt, megfizettek e tiszteletért. Utódaik, a túlélők levonhatták hát a következtetéseket. Deák Ferenc azért többet kapott a kiegyezésért, mint Kádár János!

Dzsingisz kán halála után a keleti elözönlők önmaguktól visszahúzódtak kietlen honukba. A visszafordulás éve óta beözönlő nyugati szatócs-propaganda orkánja készületlen, ártatlan együgyűségben érte e népet. Az emlékképet leporolva a hazatérő örömkönnyei hamar elszáradtak. Szürke, lihegve majmoló, másoló, harácsoló, néha kéregetőn kezét nyújtó, eltájolt népet talált a megtérült bujdosó. Túlbuzgóan öngyarmatosítót.

Hol van a Halálos Tavasz Ág utcája? Te bolond, bódító, balga Budapest!

Káprázatos nép helyén egy elkápráztatott népség. A képtelenül elképzelt fogyasztói Paradicsom tisztítóhelyén olcsó csalétekért kapkodó cafatos ország. Valóban az válik e cifra nyomorúság poklának tornácán a multikkal, újra idegen szoldateszkával, CIA-val elöntött, moszádos országnak a büszkeségévé, hogy vásárlókosarában több a csecsebecse mint az "oláhokéban", a "tótokéban", a "ruszénokéban"? Valóban csak Nagy-Magyarország kellene, s minden helyrezökkenne? Vagy kéregető ország helyett inkább erős, szorgos, gondos és összetartó ország.

Minden megvan a visszatőkésített, nyugatosított nyugtalan új Magyarország kirakatában. Olcsó veretű drága másolatok. A "legvidámabb keleti barakk" szigorúan őrzött, bár lejárt rangja. Hol van a Minőség Forradalma? Hol az eredetiség? A múlté. Vagy az értékesebbjét a külhonba csempészték, csalogatták dollárért?

Felocsúdás? Vagy csak a megváltó, adósság kiváltó Godot-ra várni Nyugatról? Régi-újgazdag establishment vagy elit? Mi? Elit? Ifjabb-öregebb kakasok, hordószónokok, öblös hangú guruk elszaporodása. De még ez sem magyar. Halvány, sápadt másolata a nagy európai politikai sivatagnak. S hol az oázis? A benépesedett képernyőn megjelenő, öntetszelgő Blair-utánzatok jeleznék? Eredménytelen sikerekkel? Vagy megtért munkásőrökkel? Mindenki csak a saját hangját hallja. Attól táltosodott meg. Fülvédőt vesz fel, ha a kívülálló beszél. Magát idézi. Annak igézetében él.

S mit gondolnak erről otthon egyivású barátaid? Gondolatban a múltban élnek vagy másutt, Fernweh-ben szenvednek.

S te hát végül is hol akarsz éli? Lázálmos fejedet nyugovóra hajtani? Mert miután ezt papírra vetetted, itt sincs többé számodra hely. Maradás. De semmitől és senkitől sem függesz. Nem akarsz a németül beszélő «legnagyobb magyar» lenni: nem vársz se Széchenyi- se Kossuth-díjra. Se más vállveregetésére. Pedig mindenki csak saját hazájában szeretne próféta lenni! Még ha Jézust övéi be sem fogadták, s Mohamed is kénytelen volt Mekkát elhagyni.

Vagyon-, név és más öröklések folytán az emberek már születésükkor Nyugaton sem lehettek egyenlők. Még esélyeik sem. Nem érvényesülnek egyenlő feltételek között.

A demokratikus szuverén állam viszont csak az emberek egyenlő önállóságán, önrendelkezésén alapulhat, legitimálhatja magát. Semmi máson. De a társadalom, Rousseau okoskodása ellenére, sem szétszórt egyénekből áll, szerződik eggyé, hanem nemzési, nyelvközösségi, «hitsorsosi» és osztálybeli véd- és dacszövetségek fogják, tartják össze. Ezek az összetartozások a történelem önkénye szabdalta államhatárokon túlnyúlnak. Nemcsak az «archaikus» Afrikában van ez így, ahol a kimenekülő európai gyarmatosítók nyomában törzsektől független, úgymond, nemzetállamokat hoztak létre, hanem magában Európában is, ahol az államok mindmáig számos nyelvnek és beszélő közösségnek még a létét is tagadják. Így keletkeztek kisebbségek, pontosabban kerültek egyesek kisebbségbe. Mármost a világnak példás rendet ajánló angolszász demokratikus - vagy francia jakobinus - eszme a többségi döntés mechanikáját teszi meg az új törvényes legitimitás szent és sérthetetlen alapkövévé.

Valójában a «(le)szavazás», a többségi döntés mindenható bálványozása együgyű félreértésen alapul. Ugyanis ha a népuralomnak van létapja, akkor az mindenkinek egyenlő jogosultsága a boldogulásra, s nem valamiféle többségnek. Ellenkezőjét csak valamely kollektivista állíthatja.

A gyakorlatias gondolkodás természetesen azt diktálja, hogyha a világban, összhang híján, mindig mindenki nem lehet elégedett, legyen legalább mindig a legtöbb ember. Ez helyénvaló, feltéve, hogy mindenkinek egyenlő esélye van felváltva e többséghez tartozni, mert a népuralom nem elégítheti ki egyszerűen (mindig ugyanazt) a legtöbb embert. Mindenkit kell. Márpedig az elemi összetartozás blokkjaiba tömörült népességű, megosztott társadalmakban ezt az egyszerű többségi döntés nem szolgálja, hanem meghiúsítja. Az ilyen elemi erők adta társadalmi pluralizmus felismerése és elismerése égetőbb, mint az állítólag csak nézetkülönbségeket kifejező pártoké. Cipruson a török kisebbséget a görög többség mindig le fogja szavazni. De minket az érdekel, hogy a magyart is Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában!

Valójában tehát az alapvető szolidaritásában megosztott társadalmakban a többségi döntésnek nincs más jogosultsága, minthogy túlnyomó erejével döntéseit foganatosítani tudja, mert ha kell, a demokratikusan megkaparintott államapparátus rendfenntartó közegei lecsaphatnak a törvény kizárólagos szigorával az engedetlenekre.

A kisebbségiség nem alkati kérdés, akárcsak az idegenség. Az idegen hazatérve nem idegen. Fonák módon a többség szeretné a kisebbséget az idegenséggel összekeverni. Tehát a kisebbséget "haza"-küldeni. Csakhogy a magyar őshonos Erdélyben, Kárpátalján és a Fel- és Délvidéken is. Ha a Kárpát-medence utódállamaiban a Hatalmak kijelölte határokon belül állandósított "nemzeti" többség végképpen nem tud, nem akar a szintén állandó "nemzetiségi" kisebbséggel az új idők előírta egyenjogúság alapján zöld ágra vergődni, kiegyezni, van egy méltányos mód a kisebbség eltüntetésére. A fordulatra. A határkiigazítás. Észak- és Dél-Írország egyesítésével a kisebbség varázsütésre átvedlik többséggé. Csöbörből-vödörbe: a kisebbség lesz többség és a többség kisebbség.

Méltányos "szuper-elv" lehetne: ahhoz az államhoz tartozzon a kevert lakosságú terület, amely a kisebb közösséggel készségesebben megosztja a hatalmat.

Álmodunk? Bizonyára... Ha például az elszászi németek és sok más nyugati barátunk helyzetüket szellőztetnék, kiderülne, hogy a kisebbségi sors megoldatlansága nem valamiféle peremvidéki, "kelet-európai" csökevény-probléma, hanem államberendezésünk alapkérdéseinek és elveinek rendezetlenségéből következik.

Semmi nacionalista melodráma! Hiszen a népek utaznak, s keverednek! Újabb keveredéseket okozva.

Hol volt, hol nem volt a fogyasztók Paradicsoma, ahol mindenkit királynak kiáltottak ki. E birodalmat globális falunak is hívták. Mindenki mindenkinek testvére, játszótársa volt. Egy nagy család! Tokiótól New Yorkig terjedt. Mindenkit elektronikus és más drótnélküli szálak fűztek mindenkihez. Ezrével. Olyannyira, hogy még a jártasak is belegabalyodtak. De azok a pókok, akik a hálót kivetették, mégis kiismerték magukat benne. Ők páholyokban ültek. Hozzáfértek mindenki legtitkoltabb címéhez is. (Propaganda)üzeneteiket színesen nyomtatott aláírással személyesítve hitelesítették a jámbor fogyasztó számára.

A fogyasztó király afféle Dobzse János volt. Neki tétlenül csak arra kellett várnia, hogy a legújabb divatot kikiáltsák, aztán az ajánlatot kikürtöljék, s futhasson a bargainre, a kiárusításra a meghirdetett pillanatban. Véleményére istentelenül kíváncsiak voltak. De csak ha kérdezték: kérdőívet kitölteni feleselés nélkül. Aztán várni az ügynök hívására, udvarlására, kapacitálására. S amikor a frigyet végre megkötötték, aláírták, ha netalántán reklamálni akart vagy "feleselni", már csak a gép felelt néki. S még néki, a Királynak kell azt is megfizetnie, hogy a gép meghallgassa. Óz, a Csodák Csodája. Az óriásság személytelen díszletei mögé bújtak a pökhendi intézményes gnómok. E kiváltság a fejlécnek jár ki. Mígnem az intézmény, a tisztelt cím el nem tűnik, el nem merül valahol a Csődök nagy tengerében.

De a közönséges fogyasztók szép új világának együttélésre berendezett, globális falván túl van egy másik Paradicsom is. Ez már nem globális, hanem el-szigetelt. Az üzérek, a vég nélkül közvetítve üzletelők sötét egyenruha-soros, filantropikus főpapjainak a szentélye. Off-shore adóparadicsomnak hívják.

Élni-halni:

Nem megélni, hanem élni!

Az életművészet napok, évszakok és életkor művészete.

Az egészség fontosabb mint az élet.

Az élet kockázatos, a megélés biztonságosabb.

A házasság a legdrágább életbiztosítás?

Ki-ki a maga rendetlenségét jól elviseli.

A meggondolatlan tettek több örömet hoznak, mint a meggondoltak?

Hogy az ember élete megújhodjon, az árnyékát kell átugrania.

Aki a lelkesedését elveszti, a lelkét vesztette el.

A szívverés reverzibilis, az élet nem.

Ereinket, szívünket az élettapasztalat megkeményíti.

Az élet egy nagy menet a vágóhíd felé.

Az emberek mennek-jönnek, az élet csak megy.

A halál az embert a rutinjából kizökkenti.

La mort... la mort qui sonne à la porte et je n'ai pas ouvert encore. (1971. II. 17)

Kishírek: Holttestét csak egy hétre rá fedezték fel lakásában. - Már élve el volt temetve.

Mit szeretnek az emberek: beszélni, beszélni, magukról beszélni, - s ha másként nem megy, magukban.

Nem kell sok barát, csak egy kebelbarát.

Ha két ember viszonyába egy harmadikat beavat, akaratlanul bíró elé viszi az ügyet.

A kommunikáció mitológia: a másik megértése sokszor eltávolító, sőt visszataszító.

Az együtt eltöltött csend vagy közelebb hoz, vagy eltávolít.

Nulla dies sine linea: a sokat beszélő nem ír és nem olvas, de lehet számító...

Budapest szertelen, CH fűszertelen.

A "Szovjetben" az embert minden további nélkül be lehetett zárni, - CH-ban a lakásából, a megélhetéséből, a munkahelyéről csak kizárni lehet.

Svájcnak nincs se szíve se lelke, tisztelet a kivételnek; de jó altatói vannak!

Az angolszász, ha rejtett ok után szimatol, fürkészik, gazdagságot szimatol, a magyar szexuálisat.

Új idők: mennyi önzés a világban, s mennyi visszaélés az önzetlenséggel! S reklámozott alakoskodás.

Korszerű hitoktatás: a valóságot a képernyőn hitelesíteni, a másolatnak hitelt adni.

A Szabad Népben tanultam meg újságot a sorok között olvasni.

Zsurnalizmus: a kiküldött tudósító még a helyszínre visz. De a szerkesztő általánosításaival már félrevezet.

Unisex: nemtelen időket élünk!

A mobiltelefon az Új Ember köldökzsinórja.

Erving Goffman a Nyugat ceremónia-mestere, és szociológiája a szertartástana.

Képviselő - az ember képét épp hogy elviseli.

A modern népuralomban minden csak látszat: látszatkeltésre épít, és a választottak hatalma is csak látszólagos, kirakati tárgy a gazdasági hatalmasok üzletében.

Anarchisták: a hamis, betarthatatlan választási ígéretek szörnyszülöttjei.

Az idegen a társadalom fűszere, de nem szabad a levest elsózni.

Feleségnek? Isten ments, - csak albérlőnek.

Ami tetszik, nem feltétlenül szeretjük, s amit szeretünk, nem feltétlenül tetszik.

Az ököljog korában sem az nyer, aki el nem esik, hanem aki utoljára áll talpra.

Érdekes ember, de a sündisznót nem lehet úgy istenigazában magunkhoz ölelni.

Házaspár: rokonszenvesek, csak a közös nevezőjük elviselhetetlen.

Az érzelem a szerelem software-je.

Térdeik már tegeződnek.

A legszemérmesebb az a nő, aki csak úgy hagyja magát «felcsinálni», hogy maga se vegye észre.

A szemérmetlen! Ruhája alatt pucér.

Tengeren túl: hallgatom, hallgatom tenger mormolását, légkondi zúgását, egyedül a bujdosók közül.

A Történelem nem kényeztetett, talán a család.

Otthon zárójelben élek.

A kisiklott vonat megszabadult a menetrendjétől.

Elrepülni, az semmi, ha nem ad szárnyakat!

A (ki)vándorló boldogul, de nem lesz boldogabb.

A bölcselő semmit sem tud, de mindent megért.

A kérdés fontossága: Szókratész csak kérdezett, mégis kivégezték.

Erőszak nélkül lehet élni, de erő nélkül nem.

Van lelkierő és termelőerő.

Az érettség jele az arányosság.

Önállóság: magam ura vagyok és szolgája.

Szabadon gondolkodó vagyok, és ezért borzadok a szabadelvűek és a szabadkőművesek jól titkolt tilalomfáitól.

Nem volt szerencsém még olyan intézményt megismerni, amelyet annyira tisztelnék, hogy kitüntetése megtisztelne.

Amit az ember maga kiharcolt, azért nem tartozik senkinek sem hálával.

Minden ember boldogságát kívánom, kivéve a kárörvendőét.

Két alapelvem: a jó szándékú kezdeményezés és az ígéret szentsége.

Csalódtak bennem? Pedig senkitől sem vártam el többet, mint amennyit én akartam adni neki.

A békére való oktatás két alaptárgya: a méltányosság- és tapintat-tan.

Magyar nyelvlecke: révületben, szédületben lehet élni, de nem szédelegni.

Az akadémikus élet olyan akadályverseny, amelynek csapdáin nehezebb átjutni, mint a tevének a tű fokán. A publikációs lista olyan papirusz, amely átcsúsztat az akadályokon. Távolról sem az egyetlen. A jó hálózati kapcsolat még hasznosabb kenőolaj.

Minél zöldfülűbb a tudós, annál kiéhezettebben lót-fut "jobbra-balra", hogy kinyomtassák szerzeményét, amit más könyvekre könyökölve kieszelt; szigorúan megköszönve lábjegyzetében az összes gatekeeper-nek, hogy a szűk körű és szűkkeblű akadémiai nyilvánosság hét lakatjának zárát előtte kinyitotta. Aztán, amikor már a lába bent van az ajtórésben, a befolyásharc kényelmesebb kölcsönösséggel, a szakosztályok, úgynevezett Iskolák véd- és dacszövetségében folyik. Nem csak a házas élet ismeri a háromszögeket, hanem a "tudálékos" élet is: asinus asinum fricat. Oktalan, meggondolatlan, dőre dolog lenne, ha két Tudálékos egymás munkáját könyvismertetésben szembe- vagy keresztbe dicséri. Üdvösebb azt háromszögben gyakorolni.

A cikkek listája aztán nyúlik magától mint a rétestészta, anélkül, hogy újabb anyaggal kellene felereszteni. Nyúlik, nyúlik, szinte magától, társszerzősködéssel. A tészta egyre átlátszóbb lesz. A lyukak szaporodnak. De a lapok lapokra göngyölődnek. S az üres ismétlés már fel sem tűnik. Új tarka címekkel elfedik.

A könyvírás már gondot okozó, fáradságos művészet. Megköveteli hosszú gondolatsorok összehangolását. Egyszerűbb és folyékonyabb, az előmenetel rögtönző kívánalmaiba jobban beleillik viszont a folyóirat. Azok végnélküli elszaporítása azonban újabb háromszöget igényel. Olvasótábor toborzása nem nélkülözhetetlen. Elég egy abstrakt-okat író Turing-masina. Pénz, pénz kívántatik és jó akadémiai rezolúció! Egy aranyérmes goodfather, pár rövidlátó, az adózó jó nép kasszája felett uralkodó honatya. Pénz kell nemcsak a nyomtatásra, de könyvespolcokra is. A folyóirat mint a szú, gyorsan emészti a polcokat. S az üres járatban az áradat óriási. Viszont ha az egyes számok felvágatlanok maradnak, nem kell sokat porolgatni! A végtermék úgyis csak az önéletrajz publikációs listája.

A publish or perish játékot minden amerikás tudós ismeri. A székfoglalóig tart. Mihelyt valaki tanszékel, akkor már mások is töltik a publikációs listáját, csak a nevét kell társszerzőként alábiggyesztenie. Magam is talán halálomig űzném e nemtelen szószaporítást, ha nem lett volna egy matematika tanárom, aki elárulta, hogy A-szor B egyenlő C-vel is lehet Nobel-díjat nyerni, attól függően, mi az A, mi a B és mi a C.

Ezért amióta székbe ültettek, csak azt írom le, amit a leglényegesebbnek tartok, amit a Felvilágosult köztudatban uralkodó félreértő, félremagyarázó ködösítések fáradságos eloszlatása által derítettem ki. Ha új felismerés nem hajtott, hagytam az írást.

Hányatott életem a szakmai kívánalmak tengerén sok partra vetett el. S addig nem volt nyugságom, míg mélyre ásva talpam alatt gránit-alapokat nem találtam. Párizsban, Cambridge-ben, New Yorkban és Genfben megjelent munkáim mindegyike így több mint egy évtizedes kutatást igényelt.

Egyszerűen felsorolom a leszűrteket. Az olvasó a megmondhatója, hoztam-e valami új maradandót, vagy akaratlanul visszaéltem a figyelmével.

A liberalizmus és a szocializmus a Nyugat két jövőt ígérő vezérlegendája, Narrative-ja. Illúziókeltések. Valójában nem alternatívák. Egy tőről fakadnak. A gazdaságtörténet variált üdvtörténeti olvasatai.

A szabadelvű azzal hiteget, hogy minden polgár önállóan, függetlenül, a vele született elkötelezettségek és hátrányok vagy előnyök nélkül, egyenlő eséllyel nőhet fel. S az akaratától függ, mivé, kivé válik. Önteremtő. A fogyatékos bajnok lehet, a nyomorúságos krőzus. A "Nagy" francia forradalom, de különösen Napóleon óta mindenkinek a zsebében van a marsallbot.

Ha azonban a valóság a szabadelvűt netán arra kényszeríti, hogy ígéretlistáján mindenki megélhetési képessége és a módosok szabadsága között válasszon, a szabadvásárra esik a választása. A liberalizmus egy beválthatatlan utópia, kívánságlista, amely tőkevagyon öröklési rendszerének kaszttermészetét elkendőzi.

A szocializmus az örökölt magántőke szabadságát tagadja. Csak az egyéni érdem, teljesítmény jutalmazását ismeri el. Meritokráciát ígér. Csak hogy a társadalmi érdemek, a különféle teljesítmények aligha összemérhetők, a pillanatnyi igények és sürgősségek piaci mérlegén kívül. A jövedelem és a szükségletek diktálta fogyasztás közötti hiátus folytán a vagyonkülönbség egyre nő. A szocializmus így újra meg újra "felfeslik", "kapitalizmussá züllik". És ahogy a mezőgazdaság állandó agrárreformot követel meg, a poszt-agrár és posztindusztriális szocializmus ismétlődő művi beavatkozások nélkül életképtelen. Állandóan lábadozik. Meritokrácia helyett újra ökonokrácia lesz. A bolsevizmus elárulta: a valóságban a szocializmus nem a kommunizmusba, hanem a NEP, az őskapitalizmus újratermeléséhez vezet.

A kommunizmus önmagában teljesen koherensen elgondolt rendszer. Logikája kifogástalan: Ha mindenki a képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesül, nincs szükség folyton helyreigazító művi újraelosztásra. Sőt mivel e rendben a fogyatékosan született az egész emberiséggel egyetemben a természeti kincsek közös járadékosa, nincs megalázó alamizsnálkodásra, jótékonykodásra utalva. A közhittel ellentétben a kommunizmus nem követel meg általános ingyenességet sem a vele járó "herdálással", pazarlással. Mert miért ne lehetne az emberek helyzetének megfelelő, összesített szükségleteket a háztartásoknak folyósított megfelelő pénzösszeggel fedezni? De a társadalom nem kolostor, s a kommunizmus rákfenéje az, hogy az embereknek nemcsak a szükséglete, de a (teljesítő)képessége sem transzparens, főleg, a "hálátlan" munkák elvégzése esetében. Így állandó gyanakváshoz, szabotázs megszimatolásához vezet. A magánéletbe való folytonos, zaklatásos beavatkozáshoz. A polgárok közötti egyszerű (eszme)csere is közüggyé válik, és a polgári helyett mindent a büntető törvénykönyv szigora szerint ítélnek meg. A fullasztó atmoszféra minduntalan robbanással fenyeget.

A jelenkori nyugati gondolkodásmód és a benne nemződő munkák legalábbis hallgatólagosan feltételezik, hogy az egész földkerekségnek a média összefogta "globális falujában" csak egyetlen univerzális civilizáció él. Ez pedig a nyugati. Azért, hogy egyértelműen a Jövő univerzális civilizációjának tűnjék, az élő civilizációk geopolitikai egymásmellettiségét történelmi egymásutániságba rendezi át. A környező 'Kelet' pedig archaikus, informálatlan, formátlan massza. Csak arra való, arra vár, hogy a Nyugat rányomja bélyegét. S ezért segélyezésére is számíthat.

Alapprobléma, hogy 'Kelet' nem létezik. Kitalálás. A fogalom tartalmatlan hüvely. Egyszerű fosztóképző: a nem-nyugatot képviselő dummy box. Az emberi józan ész trónfosztása, az ismeretelmélet elárulása, hogy az angol "koloniális tudomány" elhitette az akadémiai establishmenttel, az úgynevezett keleti civilizációknak - mint Kína, India, a muzulmán világ - vannak olyan közös jellemző vonásai, amelyek alapján az orientalizmust mint tudományt lehet komolyan űzni. Mert vajon Kína és a muzulmán kultúrkör között nincs legalább annyi különbség, mint például Kína és a Nyugat között? Az a nyugati intelligencia viszont, amely ezt az alapvető igazságot nem tudja vagy nem akarja fel- és elismerni, csak társadalomtudományi részletkérdésekre válaszolhat, de korszakalkotó munkát nem alkothat.

Az is csak félig felvilágosult, homályban botorkáló, aki a geopolitikai civilizációs különbségeket összekeveri a földrészek elnevezésével, "ázsiai" és más kontinentális civilizációkról beszél. Nem ismeri fel, hogy áldozata, rabja a Föld Európa-centrikus feldarabolásának, címkézésének. Miért lenne az Ural elsődleges (geopolitikai) civilizációs választóvonal és a Himalája nem? Mert Európát földrésznek hívják, és Indiát "csak" szubkontinensnek?

A civilizációkat különböző kollektív életmód jellemzi. Mindegyikét három fajta ragasztóanyag tartja össze. De a kötőelemek viszonylagos jelentősége, hordereje civilizációnként más és más, akárcsak sarkalatos intézményeik.

A három kötőelem:

1. a fajfenntartás, a közös elődökre, ősiségre hivatkozó rokonság;

2. a környező természettel való anyagcsere, gazdálkodás, kollektív önfenntartás, "termelésmód"; végül

3. az Írás az, amely a legmarkánsabban képviseli a civilizációkat, mert alapvetőnek hitt axiomatikus tantételek hordozója. A Nyugat aránylag elhanyagolja az Írás(módo)t mint civilizációs jellegzetességet szemben a kínai észjárással, mert közel-fonetikus, "beszédleképzéses" írást használ; s az egyes kultúrákat meghatározó (anya)nyelvtől alig választja el az iskolai civilizálás keretében történő írástanítást.

A különböző civilizációkban kifejeződő emberi értékek univerzálisak lehetnek, de mivel nincsenek egymással eleve összhangban, a társadalom működőképességéhez, cselekvésképességéhez kell rangsorolni azokat. Akárcsak az Írásuk alapján, a civilizációk megkülönböztethetők annak az alapján is, hogyan rangsorolják az értékeket.

Vázlatosan felsorolhatjuk a jelenleg élő világcivilizációkat:

- A több kontinensre kiterjedő, de geopolitikailag összefüggő muzulmán civilizáció a Korán arab szentírására épül. A faji hovatartozás helyett az abszolút egyistenhit az összetartás fő kovásza.

- A dévanágari írású vedikus bharáti, hindu civilizáció tipikusan (akárcsak a zsidó) beleszületett, származásos civilizáció. Egy szubkontinensre összpontosul. De több-istenhitével a világ ősvallásának tekinti magát.

- A kínai civilizációnak képírásos eredete jellemzi látásmódját és az térben-időben is átfogja népességét. Ez a kínai univerzizmus a társadalomra, a környezetre és emberi önmagára vonatkozó konfucianista, taoista és buddhista hármas, évezredes bölcsesség (San Je Jiao) hordozója.

- Az euro-atlanti nyugati civilizáció "fehér-kultuszt" feladó, térítő latin-keresztény gyökerű. Szekularizációja óta pénz- és általában eszközimádó, ökonokratikus világszemlélet jellemzi.

A fekete-afrikai kollektív életmód sajátosságához sem fér kétség; azonban főleg (orális) jelenlét-kommunikációra épülve közös írásmód kijegecesedésének hiányában nem tud korunkban tartós, geopolitikailag önálló civilizációs azonosságot felmutatni.

A bolsevista államvallás uralta 1950-es évek sztálinista szellemtudományától való menekülés, időt állóbb ismeretek keresése vitt a Műegyetemre. Építészmérnök lettem. S csak egy évtizedre rá, Nyugaton, szociológus. Az akkor még úttörő szakpárosítás alapján fordult hozzám az M.I.T: kíséreljem meg az építészet-elméletet a szociológiával megtermékenyíteni. Több mint egy évtizedes kutatás után megírtam a szakirodalom első, ma is egyetlen, átfogó építészetszociológiát.

Fellebbentve a műtörténészeknek az építészetre ráhúzott fátylát, az öntetszelgő nyugati építészek kultusza mögött találtam rá a páratlan Építészetre: hogy mi sajátosan, egyedülállóan építészet. Nem szobrászat, még csak nem is építés, hanem (emberek befogadására szánt) térrendszer-koncipiálás, mint ahogyan azt a szociológia felderítette.

Marcus Vitruvius Pollio tízkötetes De Architectura-ja nem tiszta építészetelmélet. Átfogja az egész (környezet-)építés antik mesterséget. A reneszánsz feltámasztása nyomán azonban építésznemzedékek szentírása lett. A Le Corbusier-ként ismert, svájci Charles Edouard Jeanneret-Gris pedig megkísérli a múlt században divatosan, időszerűen az időtállóságára büszke építészetet az éppenséggel örökmozgó gépiparba (Machine à habiter) beolvasztani. Mígnem szocialista-realista és posztmodern ellenlábasai visszavezették az építést a(neo)klasszicizmusba. A rendeltetésükből kivetkőztetett homlokzat-monumentumokat tervező eklektikus műépítészt nem zavarta, hogy az így alkotott óriás-szimbólumok legfeljebb csak szobrok vagy városba beépítve utcaképek lehetnek, de nem építészet.

Építészet mint saját elnevezésű műalkotás, művészet, mesterség nem létezik, ha a Természet adta terekkel, barlangokkal szemben nem alkot mesterséges "légkörű" tereket és térrendszereket, hogy a pihenő és a tevékeny embert, társaságait, társadalmait a természetes viszontagságoktól megvédje, valamint privacyját megóvja mások esetleg zavaró jelenlététől. Mivel ilyen tereket - igényes építészeti tereket, mint például egy koncertterem - nemcsak a föld szintjére lehet építeni, de a föld alá is vájni, ebből az is következik, hogy a homlokzat az építészetnek nem elmaradhatatlan, esszenciális része, hanem csak az elhatárolt építészeti térképzés egyik folyománya. (Esetleg az urbanisztikai művészet része.) Pedig mennyi díjjal kitüntetett építésznek biztosította éppen a homlokzatok látványossága gránitba vésett, "örökkévaló" hírnevét!

A másik súlyos félreértés az építészetnek egyszerűen a vizuális művészetek közé való sorolása. Valójában több-érzékletes multimédia, mint a filmművészet. Az építészet terei ugyanis az embert minden érzékszervével foglalják magukba. S így több érzékszervvel fogható fel minden egyes érzékletes (befogadó) tér két alapvető jellemzője: a térfogati nagyság és a forma. Elégtelen azonban az építészeti térnek még az a konvencionális értelmezése is, hogy egy-egy építészeti teret látásunk mellett hallással és tapintással is érzékelünk. Ugyanis az optikai, akusztikai, tapintható, sőt szag-izolált terek már fizikai létrehozásukkor sem esnek feltétlenül, elkerülhetetlenül egybe. E terek élhetik külön létüket! S ez egyre inkább ténylegesen megvalósítható, mióta az építőipar a legváltozatosabb tulajdonságkombinációjú műanyagfalakat, mennyezeteket, burkolatokat kínálja.

Az építészet sajátos művészete ezen érzékletes terek formájának és térfogatnagyságának kialakítása, kombinálása, bejárható rendszerbe-foglalása, - a mű rendeltetése szerint. Az építészeti alkotás felfogásához a festészet és más társművészetek játékos térillúziók keltésével természetesen hozzájárulhatnak, mint a barokk korszakban.

Az építész tehát hasznos, "alkalmazott" művészetet űz. Mestersége az épületbe befogadott több-érzékszerves emberi jelenlét-kommunikáció formálása, szűrése, befolyásolása. Ugyanis a jelenlét-kommunikáció több érzékszervet "vet latba" s a több-érzékletes üzenés szenzoros összetétele pedig - a mellettünk lévő vállveregetése vagy a tömegbe való kiáltozás - a társak egymástól való viszonylagos térbeli helyzetétől és a befogadó tér hatásától függ. Az építészeti tér tehát nemcsak inspirálja, stimulálja, hanem fizikailag be- vagy kizárja a résztvevőket, szűri - mint egy üvegfal - formálja a bentlévők jelenlét-kommunikációját. A jelenlét-kommunikációt rehabilitálni kell az érzékletileg sokkal leszűkítettebb, szegényebb divatos telekommunikációval szemben!

S végül eljutottunk az építészetesztétika egy végső igazságához. Az építészeti alkotások egyáltalán nem merülnek ki arányosságokban, formájukban. Mibenlétük, élvezetük elválaszthatatlan abszolút nagyságuktól. Még az optikai teret sem lehet miniatűr modellen úgy leképezni, hogy tényleges percepcióját élvezhessük, mert az emberi érzékenységi küszöbök nem miniatürizálhatók. S itt még figyelembe se vettük az akusztikai és más érzékletes terek kicsinyített modellen való érzékelhetetlenségének kérdését! A felfoghatóság, az érzékelés alsó, felső és különbségi küszöbei az emberi természetbe be vannak vésve. A távcső nem természetes látás. Talán a különböző érzékelések szimulálási technikája egyszer annyira kifejlődik, hogy a több-érzékletes építészeti térrendszerek természetes nagyságukban elképzelhetőkké válnak, de a jelenlegi kisebbített modelleken bemutatott műveknek, pályázati terveknek ilyenfajta versenyeztetése merénylet az építőművészet ellen.

agytröszt és hadászat (think-thank) 194, 199, 221
Ảland-sziget (Finnország) 52
alapszerződés(ek) 53, 55, 59-60, 61, 70, 71, 73, 86-87
alkotmány 63-64, 74
állam 87, 136-137, 142, 153, 279, 280, 305
   ~ elhalása 26
   ~ és globalizáció 142-145
   civilizáció-~ 92, 148, 188, 258, 263, 277, 286, 297, 306
   jog~ 305
   keresztény ~ 245
   liberális ~ 245
   nemzet~ 31, 39, 40, 277, 286, 287, 288
   utód~ 77
   világ~ 267, 286, 287, 306, 307
   világnézetileg semleges ~ 265
államnyelv lásd (hivatalos) nyelv
állampolgárság, kettős 86
Amerikai Egyesült Államok 27-28, 81, 122, 125, 133, 145-146, 153-180, 181, 183, 184, 186, 192, 194, 204, 205, 217-218, 233, 244, 281-283, 291-292, 296, 303
amerikanizmus 124, 126, 134, 141-142, 149, 337
analfabétizmus lásd írástudatlanság
angol (nyelv) 81, 86, 92, 98, 126-130, 141, 148, 254, 296, 337
   anglofóbia 130
   angol-amerikai kultúrnyelv 146
angol-amerikai hegemónia (világuralom) 13, 138, 153, 189, 242, 281, 307
   világuralmi ambíció 151-180, 181-184
angolszász sovinizmus lásd sovinizmus
anyanyelv lásd nyelv
anyanyelvhasználat lásd nyelvhasználat
anyaország lásd védőország
arab (nyelv) 82, 90, 128, 134, 149, 220, 255
arab írás 236, 289, 298, 299, 313,
arab-muzulmán (államok, civilizációs világ) 167, 177, 179,202, 211, 236, 237, 251, 299, 301, 304
   ~ merényletsorozat 200
   ~ terrorizmus 200-202
arab-muzulmán civilizáció lásd civilizáció
atomsorompó-szerződés 72, 156, 193
Ausztria 69
autonómia lásd önkormányzat
azonosság (európai) 82, 126, 293-294
   ön~ 94
Ázsia 105-114

Balkán 29, 30
barbárság 109
baszk (Baszkföld) 30-31, 45, 201, 232, 294
bevándorlás lásd vándorlás
Belgium 53, 55
bolsevizmus 22, 24, 107, 153, 229, 245, 266
Brazília 131, 189, 280, 292, 324
buddhizmus 148, 314-315, 318
business-civilizáció lásd civilizáció

cigányság 83
cirill írás 90, 98
civil társadalom 257, 285
civilizáció (kultúrkör, civilizációs szféra) 88-100, 135-150, 207, 232, 236, 263, 289-291, 306, 313
   arab-muzulmán ~ 148, 281, 292, 298, 323
   ázsiai ~ 108-110
   bhárati ~ (hindu ~) 249, 251
   "keleti" ~ 112-115
   kínai ~ 89, 100, 148, 317-320
   nyugati ~ 92, 152, 292, 312, 324
   világ-~ (globális, univerzális ~) 122, 147, 150, 236, 242, 317, 331
civilizációs pluralizmus 233
civilizációs állam lásd állam
cyberspace 132

család 78-79, 94, 96, 266, 269
családjog és háztartás alapítási jog 245, 246

demokratikus egyenlőség elve 36
   liberális ~ 57
Dél-Tirol 52, 68-69
Délvidék lásd Vajdaság
demokrácia lásd népuralom, többségi döntés elve
dévanágari 91, 92, 100, 111, 147, 148, 240-241, 250, 288, 289, 296
dollárosítás (dollárzóna) 172, 185, 186

egyenlőség 86-87
   analóg vagy arányos ~ 40, 75-76
   jog~ 40
   ~ elve 31
egyöntetű ~ 40
Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 35, 36, 52, 70, 125, 134, 155, 182, 191, 192, 193, 205, 219, 224, 229, 304
   ~ Biztonsági Tanácsa (BT) 52, 70, 87, 103, 104, 121, 122 134, 157, 191, 192, 239, 279, 295, 321
elitizmus lásd establishment
elnevezés (névválasztás) 243-244
   címkézés 16, 28
   földrajzi ~ 102-105
elszigetelődés(-i politika, izolacionizmus) 217
Erdély lásd Románia
establishment 15, 22, 23, 24, 278, 283, 291
eszperantó 129
euró 173, 186, 293
eurocentrizmus 102, 106
Európa 74, 96, 189, 267, 294, 295, 296
európai mint világpolgár 267
"európai normák" 73, 74
Európa Tanács (ET) 72-73, 83
Európai Unió 32, 125, 131, 133, 177, 179, 188, 189, 265, 267, 289
érték-rangsorolás (értékrend, értékskála) és civilizációk 257, 287, 310-311, 325, 330
   semleges ~ 269
Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) 38-39, 102, 117, 123, 134, 154, 158, 159, 166, 176, 178, 179, 180, 182, 186, 187, 191, 193, 194, 199, 202, 203, 205, 206, 212, 213, 215-216, 218-220, 223-228, 229-242, 295, 298
Észak-Írország 57, 201, 232

fajfenntartás 147 (lásd még család, civilizáció)
fajgyűlölet (rasszizmus) 232 (lásd még felsőbbrendűségi érzés)
faji előítélet 86
fajvakság 290
felsőbbrendűségi érzés (szupremácia) 116
faji ~ 30, 86, 232, 321
   nyugat-európai ~ 29, 92
   vallási ~ 324
Felvidék lásd Szlovákia
fonokrácia (nyelvi egyeduralom)
   angol-amerikai ~ 125, 126-132
fonokratikus terror 132
Földközi-tenger 152, 211, 213, 215
francia (nyelv, Franciaország) 21-23, 31, 57, 66, 80-81, 128, 133, 134, 212, 220
frankofónia 131
fundamentalizmus 24
   gazdasági ~ 136, 300. 305, 336
   laicista ~ 272
   szabadelvű ~ 266, 273
függés
   kölcsönös ~ 149, 221
   asszimetrikus ~ 149
   arányos kölcsönösség 74-75

Gandhi 248-249, 317
globalizáció 276-285, 297, 305
   távközlés 132, 149, 163, 241-242
   távközlekedés 120, 132, 149, 163, 241-242
   transznacionális ~ 140
globalizmus mint ideológia 120-134, 137-139, 241-242, 267, 308, 335
görög 90, 100, 109, 231

harmadik világ (fejlődő ~) 13, 115, 146, 230, 234, 235, 242 (lásd még nem-nyugat)
határ (ország~) 28, 29-43, 294, 330
   ~revízió (területátcsatolás) 25, 26, 27, 36, 40, 43, 60
   ~átlépés 27
hindu, hinduizmus 91, 92, 111, 313 (lásd még bhárati civilizáció)
Hindusztán lásd India
Horvátország 90, 98

idegengyűlölet (xenofóbia) 232
identitás lásd azonosság
India (Bhárat, Hindusztán) 92, 147, 211, 240, 247-255, 288, 289, 291, 296, 297, 316
integrizmus (szélsőséges hagyománytisztelet) 238
Irak 122, 158-162, 166-169, 205
Irán mint Iszlám Köztársaság 11, 151, 157
írás(módok) 34, 54, 78, 81, 88-100, 147, 178, 232, 312, 373 (lásd még civilizáció)
   ~ és szent Írások 100, 106, 110, 147, 244, 265, 287-288, 335, 336
   fonetikus ~ 89
írástudatlanság (analfabetizmus) 47, 78, 82, 178, 254
iskolakötelezettség 95-96
iszlám 111, 301, 321
   ~ politikai egység 299
iszlámizmus 300
Iszlám Konferencia Országainak Szervezete 110, 133, 134, 149, 177, 184, 188, 192, 202, 214, 215,, 224, 255, 258, 281, 292, 298, 313
Izrael 164-166, 170, 196-200, 215, 218, 220, 258-264

Japán 148, 157, 240, 281
jelenlét-kommunikáció 89, 120, 334, 374
jobb- és baloldal 14-15, 19-20 (lásd még politikai következetesség)
jog(ok)
   alanyi ~ 47
   egyéni (személyes) ~ 75
   közösségi (kollektív) ~ 75
   emberi ~ 13
   ~fetisizmus 74
   ~rend 74
   nemzetközi köz~ 181
jövő(kutatás, ~tervezés) 332, 334, 335
Jugoszlávia 9, 38, 66, 98
jus sanguinis (vérségi jog) 26, 34, 85
jus soli (szülőföldi honossági jog) 26, 34, 85

Kanada 52-54, 63, 67-68, 99
   ~ és Québec 67-68, 99
Kárpátalja lásd Ukrajna
Kárpát-medence 45, 81, 94, 96, 97-98, 206, 280, 329
"Kelet" 5, 13, 101-119, 139-140, 235, 334, 372 (lásd még nem-nyugat)
   ~kutatás 112-124
   ~kép 113, 117
"keleti civilizáció" lásd civilizáció
Kelet-Európa 104, 118-119, 160
képírás lásd kínai írás
kereszténytelenítés 265-273
keresztes hadjárat 202, 237
kereszténység és Európa 202
keveredés 78-83
   népek ~e 256, 321
   vallási ~ 256
Kína 92, 173, 174, 183, 188, 211, 239-240, 288, 289, 291
kínai írás 89, 110, 289
kisebbség 19, 38-39, 43, 45, 47, 56, 61, 64, 73, 294, 330
koalíció, angol-amerikai 158-180, 191, 202-210 (lásd még angol-amerikai hegemónia)
   csatlósok 158, 176, 205
   zsoldosok 158, 177, 180, 205
kölcsönös függés lásd függés
kommunikáció 47, 62, 80, 86, 88
Korán 91, 134, 147, 148, 256, 288, 289, 298, 299, 323 (lásd még civilizáció, arab-muzulmán)
közbiztonság
kölcsönös ~ 193
   nemzetközi ~ 190
   egyetemes ~ 190-194
   világbéke 181, 182, 193
közérdek 181-210, 182, 190
kultúra keveredése (multikulturalizmus) 86, 123
kulturális árukapcsolás 141
kultúrkör lásd civilizáció

latin 34, 90, 100,, 146, 250, 296, 297, 298
Latin-Amerika 217-218
Lengyelország 159, 205
liberalizmus mint ideológia 17-18, 34, 246-247, 266, 285, 328, 371
lobbi 162, 226, 246
"lokális kultúra" és globalizmus 124, 142
lokálpatriotizmus lásd otthonosságérzet
Luzitán Világszövetség 131

Macedónia 244
magánosítás (angol-amerikai) 135-150, 210, 285
magyar nyelv használati értéke 48-49, 51, 97-100
Magyarország 10, 60, 71, 118-119, 178-180, 203, 205, 210, 225, 227-228, 293
majoritizmus lásd többségi döntés elve
marxizmus, neo-~ 106
medinai alkotmány 238, 256, 322
monokultúrák 86, 123
Monroe elve, kiterjesztése 217, 218
multikulturalizmus lásd kultúrák keveredése
munkamegosztás, nemzeti és nemzetközi 143
munkanyelv lásd (struktúr-)nyelv
múzeumfalvak 76

Nagy-Britannia 190, 292
naptár (kalendárium) 237, 289, 333
NATO lásd Észak-atlanti Szerződés Szervezete
nem-nyugat(i) 13, 114, 139-140, 235, 334
nemzet 32
nemzetállam lásd állam
nemzeti érdek 181, 199, 228
   ~ érvényesítés 202
nemzeti önállóság 181-210, 280
nemzeti stratégia 195
neoliberális normák 243
német 98, 133
népszavazás 24, 26, 36, 42
népuralom 13, 14, 31, 34, 36, 80, 85, 243, 329

nyelv 88-100
   anya~ 34, 38, 39, 41, 44-49, 56, 62, 71, 78-83, 86, 88-100, 126-130
   anyanyelvi kisebbség 85
   globális ~ 129, 134, 148, 337
   hivatalos ~ 41, 72, 83, 97
   kisebbségi ~ 76
   környezet~ 56
   köz~ 51
   nemzetközi ~ 81
   ~i asszimiláció 72, 79, 99
   ~hódítás 131-132
   ~sztrájk 57
   ~i tolerancia 81
   struktúr (munka) ~ 45, 48-55, 76
   többségi ~ 76
   világ~ 130-134
   egynyelvűség 39, 79
   többnyelvűség 80, 83, 86, 99
nyelvhasználat
   anyanyelv~ 60, 78, 82-83
   nemzetközi ~ 134, 337
nyelvközösség 128
nyelvökológia 94
nyelvterület 65, 75, 76, 100
Nyugat 5, 13, 109, 114-118, 140, 233, 235, 289, 327, 334, 337, 347, 371, 372 (lásd még civilizáció, nyugati)

OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 121, 139, 146, 166, 284
olasz 57, 69
OPEC 220-223, 234, 303
orientalizmus 106, 112-114
Oroszország 71, 231, 237, 245
Osztrák-Magyar Monarchia 28, 280
otthonosságérzet (lokálpatriotizmus) 65, 294

ökonokrácia (privát birodalmak) 137-138, 143, 145, 163, 232, 293, 333
ökonomizmus 135-137,
   történelmi ~ 231, 335, 336
önfenntartás, kollektív lásd civilizáció
öngyarmatosítás 104
önkormányzat (autonómia) 44-61, 85
önmeghatározás 119
önrendelkezési jog, egyéneké és népeké 33-34, 35-36, 39
őshonosság 39, 48, 65, 75, 83, 179, 273

piac 142, 144, 278
"piacdemokrácia" 18, 161, 243, 300
pluralizmus, civilizációs 306, 315
privátbirodalmak lásd ökonokrácia
politikai következetesség 17, 24
profanizáció 263, 266, 271

rasszizmus lásd fajgyűlölet
regionalizmus, civilizációs 306
regionális együttműködés 189
reklámpiac 209, 272
Románia 57, 81, 90
   Erdély 67, 76

sovinizmus 98, 115
   angolszász ~ 125
spanyol 54, 81, 82, 86, 125, 127, 133
Svájc 41-42, 63-67, 76, 80-81, 133, 294

Szabadkőművesség 270-272
számrendszer 89
szeparatizmus (különválásra való politikai törekvés) 25, 30, 38, 183
   szeparatista mozgalmak 30, 42
Szerbia 57, 81
   szerb nyelv 90
   Vajdaság (Délvidék) 54, 96, 206
szláv 98
Szlovákia 55, 58-61, 81, 329
   Felvidék 54, 57
szociálökológia 46, 47, 62-77, 83
szolidaritás 34, 86, 180, 288, 322
szövetség (csatlósság és zsoldosság) lásd koalíció
szubszidiaritás elve 51
szupremáciára épülő magatartásmód lásd felsőbbrendűségi érzés
szuverenitás 50
   belső ~ 32, 39, 40, 42, 43, 77, 184
   külső ~ 40, 43

távközlekedés lásd globalizáció
távközlés lásd globalizáció
térítés 299, 323
térképészeti (ismeretek) 101-105
   ~ elnevezések 103-105
   ~ és eurocentrikus világtérkép 102-105
   ~ ismeretelmélet 103
természet 86, 269
természetjog 135, 297
területátcsatolás lásd határrevízió
think-thank lásd agytröszt
többségi döntés elve 19, 31, 36, 37-39, 40, 42, 45, 51, 54, 85, 300, 328, 329
tolerancia lásd türelem
tömbmagyarság 39, 47, 48, 57, 60, 77
Törökország 90, 109, 212, 215, 288, 298
törvényesség (legitimitás)
   új ~ 32, 37
trasznacionális
   ~ részvénytársaság 137-139, 181, 208
   ~an összezárkózó tőke 305
   ~ elosztórendszer 335
türelem (tolerancia) 118, 123, 246, 269, 290, 308-338

újpogányság 326
Ukrajna 57
   Kárpátalja 54, 58, 96
univerzizmus (kínai)
USA lásd Amerikai Egyesült Államok
utódállam lásd állam

Vajdaság lásd Szerbia
vallási antagonizmusok 316
Varsói Szerződés 159, 227
vándorlás, nép-~ 27, 55, 76, 83, 84, 95, 284,
Véda 91, 92, 111, 147, 148, 240-241, 288, 289, 313 (lásd még civilizáció, bhárati)
védőország (anyaország) 68, 73, 77 (lásd még állam)
vegyes társadalom lásd keveredés
világbéke lásd (egyetemes) közbiztonság
világgazdaság 137
világpiac 137, 142
világnyelv lásd nyelv
világrend, pénzügyi 39, 138, 172, 305, 335
világtörténelem, civilizációk hegemóniája 152-154, 183, 196, 211, 337
világuralom lásd angol-amerikai hegemónia
viszonosság lásd (kölcsönös) függés

WASP (White Anglo-Saxon Protestant) 22, 81, 163
WTO (Világkereskedelmi Szervezet) 121, 138, 139, 187, 188, 231, 284

xenofóbia lásd idegengyűlölet

zsiványállamok 166, 193, 194

(Ez az írásgyűjtemény korábban folyóiratokban és részben kötetben is [Nyugat van, Kelet nincs, 2000, Budapesti, Osiris Kiadó] megjelent dolgozatokat tartalmaz. Mindemellett az ide beillesztett dolgozatok egyképpen annak az átdolgozásnak az eredményeképpen kaptak helyet, amelyet a szerző 2003/2004-ben végzett el. A dolgozatok hivatkozásai is jelentős felfrissítésen mentek keresztül.)

Önbecsülés és összetartás. Gondolatok a magyarság önrendelkezéséről 1990-ben
2000, 3-7. old, valamint in: Monory M. András - Tillmann, J. A.: Ezredévi beszélgetések, Budapest, Kiút, 1998., 26-43. old.

A politika egydimenziós tudománya
Valóság. 1996, 6. sz., 1-10. old.

Határrevízió és a többségi döntés "demokratikus" elve
Valóság, 2002, 3. sz., 1-15. old.

Autonómia és nyelvhasználat
Valóság, 1995, 10. sz., 1-14. old., valamint a Rész és egész című kötetben, Budapest, 1998, 27-40. old.

Szociálökológiai stratégia a Kárpát-medence őshonos magyarsága fenntartásáért
Magyar Szemle, 1993, szeptember, 906-920. old., valamint a Nemzet és társnemzet című kötetben, 1993, Budapest. (The Natives' Right to Speak Hungarian in the Carpathian Basin, Hungarian Quarterly, 1994, II.)

Az anyanyelv és a többi - nyelvhasználat egy "keveredéses" világban
Mother Tongue and Others: The Use of One's Mother Tongue in a Mixed Society, Család, Gyerek, Ifjúság, 1994., 3-4. sz., 11-15. old.

A különböző anyanyelvű, fajú és gazdálkodású népességek kölcsönösen hasznos együttéléséről
Magyar Kisebbség, 1995/2., 170-174. old. (Theses on Migration, on Society Mixed with Natives and Immigrants and on Relation between Societies of Different Civilizations, Europa-Ethnica, 1994, 2. sz., 70-73. old.)

Anyanyelv és kultúrközösség, írás és civilizáció
Magyar Kisebbség (Kolozsvár), 1995, 2. sz., 170-174. old.

"Nyugat" van, "Kelet" nincs
Valóság, 1997, 8. sz., 1-14. old.

A globalizmus, az angol és a többi nyelv
Valóság, 1997, 1. sz., 1-11. old.

A világ angol-amerikai magánosítása és a többi, más írásmódú civilizációk
Forrás, 1999, 1. sz., 21-32. old., valamint Népszabadság, 1998. április 11., Húsvét hétvégi melléklet.

Világuralom - hitelre
Valóság, 2003, 12. sz., 1024. old.

Nemzeti önállóság és a nemzetközi közbiztonság meghatározása
Valóság, 2001, 10. sz., 11-31. old.

Az Észak-atlanti Szövetség és a Földközi-tenger szirénhangjai
Valóság, 1999, 4. sz., 1-14 old.

A NATO együttműködése a többi civilizációval
Magyar Szemle, 1994, 4. sz., 422-436. old.

A hinduk, a moszlimok, a zsidók állama és a "keresztény Európa"
Valóság, 2003, 2. sz., 1-25. old.

A globális káosz vagy a civilizációs államok kora
Valóság, 2000, 5. sz., 1-26. old.

3. A harmadik világ fogalma úgy él a köztudatban, mintha csak a Hruscsov-féle "világtrojká"-hoz kötődne. Valójában az ötvenes években a demográfus Alfred Sauvy használta a szót először a francia forradalomban megjelenő "harmadik rend" mintájára, amely a nemességgel és a klérussal egyező jogokat követelt. Girault, J. et al.: Le Tiers Monde, 1977, Párizs, 6. old. A bipolaritás megszűnte óta a világhatalomból kizártak heterogén csoportját alkotják a nem nyugati államok. Mivel a muzulmán, kínai és hindu civilizáció közt nincs több közös vonás, mint köztük és a Nyugat között, tudománytalan a "Kelet" szónak társadalomtudományi értelmet adni. Vajon mi más lehet a Londoni Egyetemen működő Keleti és Afrikai Intézet tantárgyainak közös nevezője, ha nem az, hogy volt angol gyarmatokkal foglalkoznak? ^[VISSZA]

5. Lásd a Tarskit követő Bochenski I. M. könyvét: Die zeitgenossische Denkmethoden, 1954, Bern. ^[VISSZA]

6. P. Braud: La Science politique-jában (1982, Párizs, 19-33. old.) a modern politológiai kutatásokat jellemzően két fejezetre osztva tárgyalja: "közvélemény-kutatás" és "mások". ^[VISSZA]

7. A modern elit-teória az olasz Paretóig és Moscáig megy vissza. A korszerű amerikai kérdésfelvetést C. Wright Mills: Power elit-je (1956) hozza, amely a business, a kormány és a katonai-ipari komplexum vezetői között működő szétválaszthatatlan közlekedőedényt mutatja be. Mindazonáltal a politikatudomány összefüggésében R. Michels "oligarchiai vastörvénye" (La sociologia del partito politico nella democrazia moderna, 1912) marad az alapvető kiindulópont, leírva, hogy mind a szocialista, mind a liberális pártokban, mind a szakszervezetekben (s tegyük hozzá, mind a bolsevista pártban, mind a zöldek mozgalmában) fellelhető a választók és választottak, a megbízók és megbízottak, a delegálók és delegátusok schismája, s az utóbbiak a névtelen tömeggel szemben örökölhető oligarchiát alkotnak. (Roniger, L. és Gunes-Ayata, A. szerk.: Democracy, Clientelism, and Civil Society, 1994, New York, - Weir, S.: Political Power and Democratic Control in Britain. The Democratic Audit in the United Kingdom, 1999, London.) ^[VISSZA]

8. Ebből a Fradi lelátójára emlékeztető "tudományos" terminológiából aztán olyan épületes formulák születnek, mint "a jobbközép politikát folytató balközép" (Népszabadság, 1996. január 31., 3. old.). ^[VISSZA]

10. Általában a szakirodalom Locke-nak tudja be a "selfpossession" posztulálását. Ő írta (Two Treatises of Government. Second Treatise, 5. fejezet, 44. old.): "Man (by being Master of himself, and Proprietor of his own person, and the actions or labor of it) had still in himself the great foundation of propriety." Valójában Richard Overton ezt már harminc évvel előbb, 1646-ban kifejtette az An arrow against all tyrants-ben. A német Max Stirner és Nietzsche fogalmazza meg az individualizmusban rejlő abszolút egocentrizmust. (Ankerl, G.: Sociologues allemands. Études de cas en sociologie historique et non-historique, 1972, Paris - Neuchâtel, 67. old.) ^[VISSZA]

12. A liberális mozgalom jelenlegi álláspontjairól és állapotáról J. Rawls (Theory of Justice, 1971, Cambridge, MA, magyarul: Az igazságosság elmélete, 1977, Budapest, Osiris, és Political Liberalism, 1993, Cambridge, MA) és Robert Nozick (Anarchy, State, and Utopia, 1974, London) vitája, valamint Isaac Berlin (Against the Current, 1979, London), C. B. Machpherson (Life and Times of Liberal Democracy, 1977, Oxford), A. Arblaster (1984) és Robert Paul Wolff (The Poverty of Liberalism, 1968, Boston) művei adják a legjobb tájékoztatást. E cikk szerzője a Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism című könyvében részletezte álláspontját (1978, Cambridge, MA). ^[VISSZA]

14. Az amerikai elnökválasztások vagy fél tucat kandidátusának a közönség még a nevét sem ismeri meg (name recognition; v.ö.: márkafelismerés). Charles Lewis könyvének (Buying of the President, 1995, New York) végszavában a helyzetet a következőképpen írja le: "...magyarán (simply stated), a társadalom leggazdagabbjai finanszírozás útján - hónapokkal azelőtt, hogy egyetlen szavazásra is sor kerülne - előre kiszűrik, előválasztják (preselect), ki legyen az életképes jelölt... A jelöltnek a nép általi megválasztása a tulajdonképpeni választásnak már csak utójátéka (afterthought). Lewis ennek alapján jut arra a következtetésre, hogy az elnökválasztási hadjárat se nem lóverseny, se nem szépségverseny, hanem egy óriási árverezés (auction)." Ezért beszél Robert Krulwich barterkultúráról. (Delwith, P. et al.: Le mode de scrutin fait-il l'élection?, 2000, Bruxelles.) ^[VISSZA]

16. Történelmileg a populizmus az amerikai farmerok 1891-92-es lázadásából ered, amely állami beavatkozást követelt a bankok és a vasutak monopóliumából adódó "agrárolló" ellen. Mivel a marxista-leninista történelmi materializmus monopolizálta a baloldaliság fogalmát, a munkásosztály és élcsapata vezető szerepét félreértő "népközeli, népbarát narodnyikokat" az egydimenziós politikatudomány a jobbszélre tolatta. ^[VISSZA]

22. 1972. január 30-át a brit rendőrségnek az 1887-es munkástüntetés elleni atrocitásaira utalva véres vasárnapnak nevezik. E napon a rendőrök harminc embert lőttek hátba abban a húszezres fegyvertelen tömegben, amely azért tüntetett, hogy Észak-Írország szakadjon el az Európai Unió egyik tagjától, az Egyesült Királyságtól, és csatlakozzon egy másik EU-országhoz, az Ír Köztársasághoz. Ezzel kapcsolatban ifj. Edward McGlynn Gaffney, az Indiana állambeli Valparaiso-i Egyetem jogprofesszora a The Washington Postban 1999. december 3-án megjelent cikkében megállapította, hogy Nagy-Britannia aligha lehet más, például harmadik világbeli országok példaképe. Vö. K. Ohmae álmodozásával a The borderless worldről (1990, London). ^[VISSZA]

23. Az Amerikából Izraelbe vándorlók gyarmatosító pionírmentalitást vittek magukkal. Ugyanis 1890-ig az Egyesült Államoknak nem volt állandó határa, a hódítók számára mindig odáig tartott az ország, ameddig a bennszülötteket vissza tudták szorítani. Jackson Frederick már 1893-ban leírta, hogyan befolyásolta e kolonizáló-civilizáló magatartás az Egyesült Államok történelmi szerepét. Ma a nemzetközi közjog valamely szuverén állam birtokolta országot imperiumnak nevez, és megkülönbözteti a (belső) állami birtoklástól (dominium), illetve a magánbirtoktól. Brownlie, I.: Principles of Public International Law, 2003, Oxford. 106. old. ^[VISSZA]

25. Az afrikai és a dél-amerikai államok határainak megállapításakor az uti possidetis elvét alkalmazták, vagyis a volt gyarmatok határvonalait őrizték meg. ^[VISSZA]

29. A szakirodalomról jó áttekintést ad Bodénès, Stephannak a genfi egyetemen 1991-ben elfogadott doktori értekezése (Les frontières en Europe). A Versailles-i békeszerződést Arnold Van Gennep: Traité comparatif des nationalités című háromkötetes munkája készítette elő (az egyik kötet először 1920-ban, majd 1995-ben jelent meg). Ebben két fejezet foglalkozik az európai határokkal. Bodénès méltatja Teleki P. (La Hongrie occidentale: Burgenland actuel, 1920, Paris; La Hongrie du Sud, 1920, Paris), Csáky E. (La question ruthène, 1920, Paris), Cholnoky E. (Critique des nouvelles frontières de la Hongrie, 1921, Budapest) és Dami A. (La Hongrie de demain, 1929, Paris; L'Anschluss et la question danubienne, 1932, Paris; Les nouveaux martyrs: Destin des minorités, 1936, Paris) munkáit. ^[VISSZA]

32. G. van der Leeuw már 1928-ban kimutatta (La structure de la mentalité primitive, Paris, 27. old.), hogy az emberi mentalitás minden kultúrában és korban az érzelmek, az érzékek és a célszerűség ötvözete. ^[VISSZA]

34. Az európai nemzetek nyelveiről ad áttekintést: Baggioni, D.: Les langues et nations en Europe, 1997, Paris. A baszkok ősi nyelvéről lásd Morvay Károly cikkét A világ nyelveiben (1999, Budapest, Akadémiai Kiadó, 160-166. old.), továbbá: Dyhamburn, P.: L'irrésistible phénomène basque, 1979, Paris; Kurlansky, M.: The Basque History of the World, 1999, New York; Haritchselhar, J.: Etre basque, 1980, Paris. Lásd még: Mordrel, O.: Le mythe de l'Hexagone, 1981, Paris; uő.: L'idée bretonne, 1981, Paris. ^[VISSZA]

36. Worsley, P. in: Featherstone, M. cikkgyűjteménye (Global Culture, 1990, London); Smith, A.: The Ethnic Origins of Nations, 1988, London; Raffenstin, C. és mások: Frontières et sociétés, 1975, Lausanne; Caratini, R.: La force des faibles, encyclopédie mondiale des minorités, 1986, Paris. ^[VISSZA]

38. Hobsbawm, J. E.: Nations et nationalisme, depuis 1780, 1992, Paris; Thiesse, A.-M.: La création des identités nationales: Europe XVII-XX siècle, 1999, Paris. A. Bonnefin (La monarchie française, constitution et lois fondamentales, 1987, Paris, 184-207. old.) szerint az első szerződés, amely az államhatárokat pontosan kijelölte, a campoformiói volt, amelyben Napóleon győzelme után, 1797-ben felosztotta Velencét Ausztria, Franciaország és az új köztársaság között. Ami a népek jogait illeti, az 1566. évi moulins-i ediktum és az 1579. évi Blois-rendelet szerint a francia király nem cserélhetett el új hódított területeket lakossága beleegyezése nélkül. ^[VISSZA]

41. A népek önrendelkezése az ENSZ Chartájának bevezetőjében és többek között 55. cikkelyében is szerepel. Számos közgyűlési határozat is megerősíti, mint például az 545(VI.) (1955. II. 5.) számú, amely az emberi jogok deklarációjába beleveszi a népek önrendelkezési jogát. A 637(VII.)-es határozat (1952. XII. 16.) a népek és nemzetek önrendelkezéséről szól. Az 1514(XV.)-es határozat (1960. XII. 14.) kinyilvánítja a gyarmatosított népek szabad önrendelkezési jogát. Ugyanezt erősíti meg az 1966 decemberében elfogadott és 1976-ban érvénybe lépett emberi jogi paktum. A népek önrendelkezési jogát majdnem minden ENSZ-határozat szertartásosan megismétli. Ez azonban, mint Cassese kiemeli (1978, 63. old.), mindig csak a volt gyarmati népekre vonatkozik, nem pedig az esetleg "elnyomott, kizsákmányolt, tirannizált kisebbségekre" - kivéve azt az 1962-es határozatot, amely minden népnek a természeti kincsei feletti rendelkezési jogát szentesíti. A. Cristescu (Le droit à l'autodétermination, développement historique et actuel sur la base des instruments des Nations Unies, 1981, New York, 37. old.) leszögezi az ENSZ számára, hogy "a nép nem tévesztendő össze az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekkel, amelyeknek léte és jogai a nemzetközi polgári és politikai jogok szerződésének 27. cikkelyében vannak elismerve." Lásd: Ankerl, G., The Hungarian Quarterly, 1994, 2. sz., 17. old. ^[VISSZA]

42. Ankerl, G.: A globalizmus, az angol és a többi anyanyelv, Valóság, 1997, 1. sz., 1-11. old.; uő.: Anyanyelv és kultúrközösség, írás és civilizáció, Valóság, 1998, 10. sz., 22-31. old.; Kuhl, P. K.: Linguistic experience. Alter Phonetic Perception in Infants by Six Months of Age, Science, 1992. január 31., 606-608. old. ^[VISSZA]

43. A cuius regio, eius religio elvét az augsburgi béke szentesítette 1555-ben, míg Oroszországban először III. Sándor cár alkalmazta 1880-ban. A mai szekularizált Európában az anyanyelvi közösséghez való tartozás sokkal erősebb összekötő erő. Thiesse, A.-M. 1999, 234. old. ^[VISSZA]

44. Jandt, F. E.: Intercultural Communication, 1998, Thousand Oaks, California; Theodorson, G. A. - Theodorson, A. G.: The Concepts and Terminology of Sociology and Related Disciplines, 1970, New York. Az utóbbi mű a nép fogalmat meg sem említi. J. Udell (Toward Conceptual Codification in Race and Ethnic Relations, 1979, Roslyn Heights) leírja a jogilag működőképes definíció feltételeit. ^[VISSZA]

50. Aki pedig Kocsis Károly és Hodosi Eszter művében (Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin, 1998, Budapest, MTA, 161. old.) megtekinti a Vajdaság mai etnikai térképét, az megérti, hogy miért szorgalmazzák a magyar körök a Ferenc József-csatornától északra eső terület önrendelkezését, s miért van a szerbség e képzeletbeli "szavazókerület" ellen. Lásd még Magocsi, P. R.: Historical Atlas of East Central Europe, 1993, Seattle; Római A.: Atlas of Central Europe, 1945, Balatonfüred. ^[VISSZA]

51. Ankerl, G.: Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism, 1978, Cambridge, 7. old.; uő.: Nyugat van, 'Kelet nincs', 2000, Osiris. ^[VISSZA]

53. Az 1938. február 2-ai és az 1940. augusztus 30-ai bécsi döntésnek az országok etnikai összetételét befolyásoló következményeiről lásd: Kocsis, K. - Hodosi E., 1998, 64., 116. old. ^[VISSZA]

56. Az amerikai politológiai szakirodalom E. Gerry massachusettsi kormányzó (1744-1814) nevéből külön szakkifejezést kovácsolt annak a manővernek a megjelölésére, amellyel egy kormányon levő párt a maga számára előnyösen osztja fel az országot vagy a megyét választási kerületekre. Griffith, E. C.: The Rise and Development of Gerrymandering, 1907, New York (1974, második kiadás). Egyébként a közvetett demokráciának az a számos írásunkban már kifejtett rákfenéje, hogy még ha a választások torzulásmentesen tükröznék is a nép többségi akaratát, akkor sincs a polgároknak egyenlő esélyük a jelöltetésre, mert annak sikeressége az anyagi forrásokhoz és a tömegtájékoztatási eszközökhöz való hozzáféréstől függ. ^[VISSZA]

57. Túlzás nélkül használhatjuk a bálványozás szót, hiszen minden, a valószínűség-számításban és a statisztikában valamelyest is járatos ember számára logikai bukfenc, hogy például a svájci Szövetségi Gyűlésben (és sok más ország területeiben) a más-más módon megválasztott képviselők és szenátorok együtt üléseznek, és a Szövetségi Tanács tagjainak egyszerű többséggel való megválasztásakor e két képviselet egyazon urnába dobott szavazatait egyszerűen összeadják (a svájci alkotmány 157. cikkelye értelmében). ^[VISSZA]

60. Bakos Ferenc (Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, 1994, Budapest, Akadémiai, 741. old.) szerint a görög szimpózium első jelentése: "lakoma, étkezéssel és némi iddogálással összekötött magasabb színvonalú beszélgetés". ^[VISSZA]

61. Egyes magyar szakkörökben elterjedt nézettel szemben a nemzeti kisebbségek problémája egymagában nem korlátozódik Kelet-Közép-Európára, amelyet a "fejlett Nyugat már rég megoldott". Valójában ez egész Európára, sőt az egész világra kiterjedő probléma. (Hernaud, G.: Conflits ethniques en Europe, 1991, Genf.). A Hérodote geopolitikai folyóirat 105-ös számában (2002) az EU-n belül Joseba Arregi kifejti a baszk nép önrendelkezési problémáit (129-135. old.), Marianne Lefèvre a korzikaiakét (38-59. old.), Wesley Hutchinson pedig az ír nyelv helyzetét Észak-Írországban (142-153. old.) ^[VISSZA]

63. A "szabad önazonosításhoz" való egyéni jogra épülő 1994-es (szórvány- és szigetkisebbségekre szabott) szabadelvű magyar kisebbségi törvény alapján németnek sorolhatták be magukat egyesek, mert ez jelenleg divatosabb, rangosabb, akárcsak a hírhedt Volksbund idején történt. (A határtalanul versatilis szabad öndefinícióhoz való korlátlan jogról lásd: Autonómia és integráció, 1993, Budapest, 33-39. old.) ^[VISSZA]

65. Ankerl, G: The Natives' Right to Speak Hungarian in the Carpathian Basin, The Hungarian Quarterly, 1994, 35. kötet, 7-23. old. Ankerl Géza: Szociálökológiai stratégia a Kárpát-medence őshonos magyarsága fennmaradásáért, Új Magyarország, 1991. június 17. ^[VISSZA]

67. A bécsi deklaráció II. függeléke egyéni kulturális jogokról szól [ET: CM (94)161, 13(5). l.]. Továbbá Wilhelm, B.: Autodétermination et culture, doktori értekezés, 1992, Genfi Egyetem., - Alikoko Mufwene, a Chicagoi Egyetem nyelvészeti tanszékének a vezetője világosan kifejti, hogy "it is unrealistic to expect a minority language to survive if no business is conducted in it." (16. old.), majd folytatja: "preventing a language dying out is not the same as giving it new life by using it every day. We must always remember the distinction between preserving a language and revitalising it. Preserving a language is more like preserving fruits in a jar." (17. old.) A. M.: Lost for words, New Scientist, 2000, 08, 12., 16-17. old. ^[VISSZA]

68. Ezt teljesen alátámasztják a szlovák nyelvtörvény alapelvei: az "államigazgatási alkalmazotthoz", ha magyar is, nem szólhat a másik magyar hivatalosan magyarul, hanem csak "tolmács kirendelésére van joga". Szlovákiában általában mindennek az államnyelven kell történnie, s a hivatalos okiratok csak lefordíthatók más idegen vagy külföldi nyelvre, értsd alatta a magyar anyanyelvű szlovák állampolgár nyelvét. A kölcsönös megértésnek arra kell épülnie, hogy a nem szlovák anyanyelvűek elfelejtik anyanyelvüket. A szlovák nyelv "tisztelete" az állami lojalitás mércéje. ^[VISSZA]

73. L'État autonomique: forme nouvelle ou transitoire en Europe, Nizzai konferencia, 1994, Paris. Az alapelveket illetően lásd Brawnlie, I.: Principles of Public International Law, 2003, London, 31. és köv. old. ^[VISSZA]

75. Dél-Szlovákia helyi önkormányzati képviselőinek, polgármestereinek és parlamenti képviselőinek 1994. január 8-ai komáromi országos nagygyűlése példamutató pontosságú állásfoglalásában is a számbeli arányosság betartása csak másodlagos követelés volt. Az önkormányzat az önrendelkezés alapja, 1995, Komáromi Lapok Kiadó. ^[VISSZA]

82. Az olaszországi Valle d'Aostában a francia nyelv az olasszal alternatív módon használható, kivéve a bírósági okiratokban (VI. fejezet 38. cikkely, G. U. no. 59., 1948. március 10.). Figyelembe veendő, hogy Dél-Tirolban a német és az olasz nyelv között nincs meg ugyanaz az "átértés", mint az olasz és a francia között. Langereau, M.: La Vallée d'Aoste: minorité linguistique et région autonome de la république italienne, 1968, Montefleury, 181-202. old. ^[VISSZA]

83. Hosszú tárgyalások után az 1991. augusztus 16.-i finn törvény 6. fejezetének 36. cikkelye elismeri, hogy Ålandon a svéd a hivatalos nyelv. A 21. cikkely szerint az iskolába finn tudás nélkül is fel lehet venni a tanulót. Åland esete azért is érdekes, mert, mint Szlovákia esetében, Finnország azelőtt Svédországhoz tartozott, s átcsatolás által kerültek a svédek kisebbségi sorba. ^[VISSZA]

86. Ankerl, G. és Pereboom, D.: Európa részeinek koherenciája, Magyar Szemle, 1995. április, 433. old. Belgiumban az 1995. májusi választásokat már az 1992-es új alkotmány szerint tartották meg. Ennek szellemében a központi szövetségi intézményekbe választott képviselők számát csökkentették, míg a három regionális (Vallonia, Flandria, Brüsszel) és a négy tájegységi testületbe való választás új képviseleteket teremtett. ^[VISSZA]

87. Mind a kanadai, mind a svájci (rétoromán) felmérések azt mutatják, hogy egy nyelv elsődlegességi bázis nélkül az átmeneti kétnyelvűségen át felszámolódik. (Levine, Marc V.: The Conquest of Montreal: Language Policy and Social Change in a Bilingual City, 1990, Philadelphia; Mahajan, G.: Multicultural Path: Issues of Diversity and Discrimination in Democracy, 2002, Thousand Oaks, CA; Spiro, P.J.: Language and Federalism. The Multi-Ethnic Challenge, International Social Science Journal, 2001, 03., 51-60. old.) ^[VISSZA]

88. Az 1978-as spanyol alkotmány 3.1. cikkelye szerint a "kasztíliai spanyol az ország hivatalos nyelve", de elismeri az "other Spanish languages"-t (3.2.) és a "different language varieties of Spain"-t is (3.3.). Először négy tartomány (1979. december 18.) - Baszkföld, majd Katalónia, Galícia és Andalúzia - kap "Autonomy Statute"-t (ahol a katalán, illetőleg a baszk az elsődleges hivatalos nyelv), utóbb az autonómia összesen tizennyolc tartományra terjed ki. Az alkotmány 148. és 150. cikkelye részletezi a különböző tartományok egymástól is eltérő jogait. ^[VISSZA]

90. Fontos nemzetközi közjogi tény az új nemzetközi határokat illetően az is, amit az EU Tanácsa 1991. december 17-én Vezérelvek a kelet-európai és szovjetunióbeli új államok elismeréséhez címmel adott közzé: az új kelet-európai határokat illetően - így a jugoszláv tagköztársaságok esetében is - az ante possidetis juris-elvet alkalmazták, vagyis a határokat érintetlenül ismerik el. Így kizárták a határ-újrarajzolást. (Europe, 5632. old., Vö. még Brownlie, I.: Principles of Public International Law, 2003, Oxford, 129. és 553. old.) ^[VISSZA]

91. Nem lehet elégszer ismételni, hogy az ENSZ az önrendelkezés elvét csak a dekolonizáció adta történelmi helyzetre alkalmazza (545 A/VI., 637 A/VII. self-determination; 1960 Declaration on Granting Independence to Colonial Countries and Peoples), és az világosan megkülönböztetendő az önkormányzattól (self-government, autonomie), amely csak az állam belső szuverenitását érinti. E kettőnek az összekeverése riasztja sokszor el a kormányzatokat az önkormányzás megadásától. (Hurst, H.: Documents on Authonomy and Minority Rights, 1993, Dordrecht, XIV. old.) ^[VISSZA]

92. Az Önkormányzatok Európai Chartájának 5. cikkelye, amelyre a komáromi állásfoglalás helyesen hivatkozik is, valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának 7.1.b cikkelye. Ezt a magyar-szlovák alapszerződés is átveszi (15.2.d). ^[VISSZA]

93. Ezért fontos, hogy most már például a felvidéki magyar szervezetek, pártok irodája is magyarul szólal meg elsőnek. ^[VISSZA]

94. Egy de facto helyzet megvédése mindig könnyebb, mint egy újnak a létrehozása. Ezért is volt Domokos Géza részéről politikai hiba az, hogy a volt erdélyi Magyar Autonóm Tartomány román (alkotmány)jogi precedensét 1989-ben nagyvonalúan leírta az RMDSZ politikai érvelési eszköztárából. ^[VISSZA]

97. Hegyek vajúdnak, egerek születnek - csak a kis magyar Salamonban, Csapnál lett egy szabadkereskedelmi övezetnek nevezett "átrakodó szabadkikötő". ^[VISSZA]

98. "Visszahalászásról" azért beszélünk, mert a magyar kormány - Románia és Szlovákia nagy örömére - engedte, hogy az 1994. november 10.-i Európai Kisebbségi Keretegyezményből kihagyják e cikkelyt, pedig Gyenge András, a külügyminiszter nemzeti kisebbségi biztosa a keretegyezmény ratifikálásakor az Országgyűlés külügyi bizottságában azt nyilatkozta, hogy e dokumentum "összeállításában Magyarország aktívan részt vett". (Népszabadság, 1995. június 22.) Az ET 1201/1993-as ajánlását az ET 1995 áprilisában Frunda György RMDSZ-szenátor fellépése jóvoltából 508-as határozatában megerősítette. A keretegyezmény pozsonyi parlamenti megerősítésénél a magyar koalíció tartózkodott, mert mint az Együttélés elnöke, Duray Miklós elmondta: "nincs jogi tartalma, nem alkalmazható közvetlenül, és nem is ellenőrizhető nemzetközileg a betartása". (Népszabadság, 1995. június 23.) ^[VISSZA]

99. Az ET CAHMIN ad hoc bizottság (doc. 7109/1994. június 21-én) a 9. pontban "program-type provision"-ról, "objectives"-ről beszél. "Such provisions - which will not, in principle, be directly applicable (»self-executing«) - will leave a margin of appreciation to the States Parties." ^[VISSZA]

100. Az ET 1201-es ajánlásának 12.1. pontja kimondja: "Jelen jegyzőkönyv egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az csonkítja vagy korlátozza... a nemzeti kisebbségre vonatkozó kollektív jogokat..." ^[VISSZA]

101. Az alapszerződés törvényerőre emelkedését megelőzendő, a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa által 1995 májusában elfogadott Az államnyelvről szóló törvény alapelveinek tervezete eleve kendőzés nélkül kimondja, hogy e (soviniszta-totalitárius) törvény elfogadását siettetni kell, hogy 1995. szeptember elsején életbe lépjen, s megelőzze a kisebbségről szóló törvényt (lásd: indokolás). Ugyanígy igyekezett a szlovák kormány egy területi újrafelosztási törvényt még az alapszerződés megerősítése előtt keresztülhajszolni, s így, mint Duray Miklós találóan mondta: ez "megkérdőjelezné az alapszerződés hatályát és értelmét". ^[VISSZA]

102. Az ET 148/1992-es Regionális vagy kisebbségi nyelvszerződése 4., 4.c., 8.c. cikkelyét felvették az alapszerződés 15.4. a pontjába. ^[VISSZA]

103. Ezt követelte helyesen az 1994. januári komáromi állásfoglalás. Az alapszerződésbe való beiktatása esetén e chartákat nem hathónapos, hanem csak tízéves határidővel lehet felmondani (alapszerződés, 21. l.) ^[VISSZA]

106. Ez éppen az 1201-es ET-ajánlás felhígításából született új Európai Kisebbségi Keretszerződés szellemében történik [14.2. cikkely és 77-es kommentár, CM(94) 161/1994. november 8.]! A keretszerződéshez meghatározott méretű csoportokra vonatkozó, ellenőrzött kulturális jogokról szóló fakultatív, úgynevezett "kiegészítő jegyzőkönyv" járul. Az alapszerződésben egyébként "az egyénileg vagy csoportjuk tagjaival közösen", a "magán- és közéletben", valamint az oktatásban használható anyanyelv homályos kifejezése (15.2.g) eltakarja azt, hogy az arányosság elve alapján a hazai szlovák és a felvidéki magyarság nagy számbeli különbsége miatt minőségi eltérés van e két kisebbség jogproblematikája között. ^[VISSZA]

107. A kelet-európai konfliktusokkal való foglalkozást a "végrehajtó" hatalommal rendelkező NATO-országok jellemzően az összeurópai EBESZ-nek osztották ki, míg az észak-írországi, baszk vagy "más fejlett ország" etnikai konfliktusaira vonatkozó kérdések rendezéséből ezt a szervezetet kizárják. Ám az EBESZ-re való minden hivatkozás meddő, hiszen Jugoszlávia tagságának felfüggesztésén és egy-egy megfigyelői misszión kívül egyhangú határozatainak - ha egyáltalán létre tudtak jönni - végrehajtása illuzórikus. ^[VISSZA]

110. Elazar D. a föderációból a konföderációba való átmenetről beszél cikkében: International and Comparative Federalism, in: Political Science and Politics, 1993, VI., 190-195. old. ^[VISSZA]