Számosan, a kik e kis füzetkét elolvassák, emlékezni fognak még arra a mozgalomra, a melyet néhány iró a hetvenes évek derekán indított, s a mely a hunyadmegyei eloláhosodott magyarság megmentését, visszamagyarosítását tűzte ki czéljául.

Az akkori csöndes időkben a magyar társadalom föl is karolta az eszmét, s szinte divattá vált a megvalósításra való adakozás, úgy, hogy egy kis tőke gyűlt is, s - ha jól tudom - Déván kezeltetik.

Bennem ez a mozgalom bizonyos gondolatokat támasztott föl, kivált azért, mert a czél ugyan ki volt tűzve, de hiányzott a concrét terv; sőt attól a gondolattól sem bírtam menekülni, hogy az egészbe a pártpolitika is belejátszik; azonban úgy gondolkoztam, hogy az eszme fölvetése minden esetben hasznos volt, útjába állani - mellékokok miatt - nem eszélyes cselekedet s ezen a réven jutottam ahhoz, hogy a "Vasárnapi Ujság"-ban egy czikket írtam e czím alatt: "Még egy mérges csók", mely kivált az erdélyi Mezőség eloláhosodását festette, czíme tekintetében pedig pendantja volt annak a czikknek, melyet "mérges csók" czím alatt a búcsújárásokról írtam, s mely a "Természettudományi Közlöny"-ben megjelenve, nagy körben visszhangot keltett.

Az eloláhosodás kérdésében, éppen czikkem ötletéből, levelezést folytattam Kossuth Lajossal is, ki éppen úgy, mint én, keveset várt a mozgalomtól, főképen azért, mert a terv hiányzott; s a mennyiben a mozgalom vezetői valami szándékot mégis csak kifejtettek, ez helyesnek nem volt tekinthető.

Minthogy ezt Kossuth leveleiben ki is fejezte, azoknak közrebocsátása akkor nem volt indokolva, mert ártott volna a mozgalomnak, mely - mint mondtam - a czél tekintetében kifogás alá nem eshetett.

Ez a mozgalom azután a török-orosz háborúba fult belé; főindítója országgyűlési mandatumot nyert, s az ügy úgyszólván helyi jelleget öltött; fejlődéséről nekem tudomásom nincsen.

Most erősebb kezek ragadták meg ugyanazt az ügyet; az "Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület" megalakult; ezzel Kossuth leveleinek hevertetésére az ok megszűnt s én elhatároztam, hogy azoknak azt a részét, a mely az ügygyel foglalkozik, a mozgalom javára kiadom; annyival is inkább, mert nemcsak irályi remekek, hanem rendkívül fontos gyakorlati utasítást is tartalmaznak.

A mi a bevezetést illeti, ezt akkor, 1877-ben kezdtem írni; de a történelmi események rohanó fejlődése folytán abba hagytam. Nem akartam s nem akarok vele többet elérni, mint azt, hogy az olvasót saját leveleim nagyobb részének elolvasása alól fölmentsem, a melyekre Kossuth válaszszal megtisztelt.

Azt megvallom, hogy körülbelül nyolcz évi tapasztalat, beható gondolkozás eredeti nézeteimen módosított.

Annak idejében Buckle és Darwin tételeit - az utóbbiét erős Hackel színezettel - ridegen alkalmaztam; ma belátom, hogy a csoportosulás bizonyos szabadságát meg kell adni, abban a mértékben, a mint ezt Quetelet hasonlata a körről kifejti, mert ez a szabadság - eltekintve egyebektől - föltétele a haladásnak, - igaz, - túlságaiban a hanyatlásnak is.

E módosítás igen közelre hozott Kossuth alaptételeihez, s a különbség csak az, hogy a míg Kossuth a "faji önérzetet", mint nemzetalkotót és fenntartót, a vérben, a szív épségében - sőt ösztönben látja, én nagyrészben a történelmi tudatban keresem; itt találkozik velem Kossuth is, a midőn a lengyelekről oly valóban fölülmulhatatlan szépségű képet fest.

Hogy én a történelmi tudatra nagy súlyt fektetek, ezt a tény követeli, hogy t. i. különböző elemek vegyüléséről van szó, a faji ösztön - a szó szoros értelmében véve - tehát szükségképpen módosult, s azt hiszem, hogy némi figyelmet érdemel az is, a mit concrét alkalmazásban az eloláhosodásról, eltótosodásról írtam, mint nem kevésbbé az is, a miben az elnémetesedés teljes elmaradásának okát látom.

Alsó-Hámor (Borsod), 1885. szeptemberben.
Herman Ottó.