Szabadságharczunk történetével az utóbbi időkben rendkivüli előszeretettel foglalkozik a nagy közönség. Egyik munka a másik után jelenik meg.

Oka ennek az, hogy az 1848-49-iki szabadságharcz eseményei felette fontosak; az események nagyon elevenek s egyes szereplő egyének meglehetősen felülemelkedtek a közönséges mindennapiasságon, de ami fő, az események hatása alatt állunk még ma is. E körülmények igazolják az érdeklődést. Maga a nagyközönség azonban főleg Kossuth Lajos egyénisége, személye, müködése iránt érdeklődik. Csakis ő benne, az ő körében keresi és találja fel a szabadságharcz eseményeit a maga elevenségében, való igazában.

Közvetlen szabadságharczunk leveretése után rögtön jelentek meg Kossuth személyével foglalkozó munkák.

E munkák nemcsak gyanusak, hanem nagyrészük pamphletszerü. Ez nem csoda! Oly emberek irták, kiket az osztrák kormány csak azért fizetett, hogy a közvélemény előtt gyanúsitsák, legyalázzák, bepiszkolják, sárral dobálják meg Kossuth Lajost.

Ma - több mint negyven év multán - bátran elmondhatom az akkori eseményekre vonatkozólag nézetemet, véleményemet. Elmondhatom a történetiró teljes tárgyilagosságával. Ezt a czélt tüztem magam elé akkor, midőn e könyvet megirtam, mert annak a férfinak egyéniségét tettem tanulmányom tárgyává, aki a negyvennyolczadiki nagy idők legkiválóbb alakja.

És daczára annak a rajongó előszeretet, ragaszkodás és tiszteletnek, melylyel kora gyermekségem óta Kossuth Lajos személye s elvei iránt viseltettem, akkor, midőn ez életrajz megírásához fogtam, azon szándékkal kezdtem azt, hogy elfogulatlanul s tárgyilagos világitásban fogom szemlélni az eseményeket, ugy vizsgálom és birálom el.

Tudvalevő dolog, hogy Kossuth Lajos életéről és müködéséről könyvtárakat irtak már össze a világ különféle nyelvén. Azok, kik az osztrák és bécsi körök befolyása alatt irták meg müveiket, azok feltétlenül legyalázzák Kossuthot s minden ujabb és ujabb munka irója azzal tetszeleg magának, hogy legalább is egy uj bünt ken reája. De élesen megtámadják s elitélik többen azok közül is, kik vele együtt a negyvennyolczas események vezérintézői voltak: Görgei Arthur gyávasággal vádolja; Szemere Bertalan tehetetlenséggel; Dembinsky kapkodónak jellemzi, Perczel Mór a számüzetésből visszatérte után minden tehetséget megtagadott tőle, s csakis azt ismerte el, hogy 1848-49-ben Kossuth Lajos még életben volt.

Pedig történetileg beigazolt tény, hogy Kossuth Lajos 1849 elején több éberséget és erélyt fejtett ki Debreczenben, mint talán hasonló helyzetben tanúsítottak volna azok, kik neki erélytelenséget s bátorság hiányát hányták szemére. Kossuth politikai erélytelensége szerintem véralkatában leli magyarázatát: Nem volt forradalmi ember! Mérsékelt véralkatánál fogva s természeti ösztöne folytán irtózott a vérontástól s visszariadt minden erőszakoskodástól. Ebben a tekintetben ő is oly természetü volt mint a többi magyar ember. Pedig ha a politikai hévmérő eléri a forrpontot: akkor a politikai küzdelmek hevében már nagyon bajos a tulzást, erőszakoskodást s - ha szükséges - az emberélet feláldozását kikerülni.

A Kossuth-ellenes irodalomban is kiváló helyet biztositott magának egy vékony, 24 oldalas füzetke. Szégyen, gyalázat, hogy ezt is magyar ember irta: Ponori Thewrewk József. A czime ez: "Beiträge zu Geschichte der ungarischen Revolution. 1. Ludvigh Kossuth Ungarns Diebsvogel. (Pressburg 1849.) Ez nem hagy Kossuthon egy csepp becsületet sem, még az édes anyját is ezüstkanál lopással gyanusitja. S ez a hitvány szennyirat az eredete annak a Kossuth-ellenesek közszáján forgó mende-mondának is, hogy az országból kimenekült kormányzó magával vitte az ország ezüstjét-aranyát.

Ez a kis pamphlet megrendelésre készült, tehát komoly ember nem veheti számba.

Az ujabb osztrák munkák közül legérdekesebb és kimeritőbb báró Helfert Jós. Sándor nagy müve: "Geschichte Oesterreichs vom Ausgange des Wiener Oktober-Aufstandes 1848."

Helfert báró ugy bánik el Kossuthtal, mintha utóbbi vádlott, ő pedig a császári ház ügyésze volna. Folyton az egységes Ausztria szemüvegén keresztül birál és itél.

Ha valamit szemére lehet vetni Kossuthnak, ugy az egyedül szivjósága és egyeneslelküsége. Mert az oly államférfinak, ki arra van a végzet által kiválasztva, hogy nemzete sorsát intézze, el kell hallgattatni szivét és a nemeslelküség felbuzdulásait. Az ily érzelmek esetről esetre arra indithatják, hogy még ellenségeivel is engedékenyen bánjék.

Forradalmi embernek nem szabad gyengének, egyeneslelkünek lenni; a forradalom élén álló férfiú legyen igazságos, de hideg mint a márvány. Annak nem szabad soha azt engedni, hogy az események fölébe emelkedve, reá nyomást vagy hatalmat gyakorolhassanak, hanem a valódi forradalmi államférfi jó lovas módjára megfékezi az eseményeket s uralkodik azok fölött. Az igazságot s egyeneslelküséget bátran meg lehet követelni magánemberektől, de ha forradalom élén álló férfiu nyilt szivü, igazságos és fecsegő, akkor politikájának vége. Kossuth tehát abban volt hibás, amit rendes körülmények között másoknak érdemül szoktak felróni: Jeles tulajdonai buktatták el az ügyet s a szabadságharcz historikusai kimondták rá az itéletet: "Kossuth nem államférfi, csak agitator".

De volt még neki egy nagy baja: Az emberismeret hiánya! Kossuth Lajos oly kevéssé ismerte ki embereit, hogy egész hosszú élete nem vala elegendő arra, hogy a hozzá közel álló emberekben csalatkozzék.

Viszont teljes életén át politikailag következetes volt saját magához; s fentartá elveit haláláig, nem ugy mint számkivetése részeseinek legnagyobb része, kiket a honvágy visszahozott a hazába s kik alig tértek meg az idegenből, már is politikai ellenfeleivé lettek annak, kivel hosszú éveken keresztül együtt ették a számkivetés keserü kenyerét.

Kossuth Lajos az 1867-iki kiegyezés létrejötte után nem csatlakozott a hazai politikai pártok egyikéhez sem. Ment egyenesen a maga utján, s miként a hajdankorban Lykurgus, nagyon bizott magában, hogy halála után a magyar nemzet elfogadja, magáévá teszi politikai tanait. Az elszigeteltség, a számüzetés magárahagyottsága s végre a hontalanság oly határozottságot s erélyt érleltek meg Kossuthban, ami az ő korában a csodával határos, mert egyes-egyedül haladt a maga elé kitüzött politikai uton s évtizedeken politikai ellenfél gyanánt állott vele szemben annak a nemzetnek nagy zöme, melynek hajdan ő volt vezére, vezetője, mondhatni bálványa s mely még csak a közel multban is az ő nevére esküdött.

És ha politikája nem is "e földről való," azért el kell ismerni, hogy becsületes és feddhetlen jellemü magyar ember volt s nagyon, de nagyon szerette hazáját. Politikai sikereket nem tudott felmutatni, de a magyar nép szeretetét és ragaszkodását még évszázadok mulva sem fogják tőle elvitathatni.

A politikai sikerek kivivása azon férfiu számára maradt fenn, ki abban az időben - midőn Kossuth hazafiui geniusának teljes fényében ragyogott s küzdelemre buzditá nemzetét - egészen magányba vonulva várta az események fejlődését. Amire az események megértek, akkor már húsz teljes esztendő pergett le a történelem óramutatójának számlapján.

Ekkorra uj nemzedék nőtt fel; olyan, mely Kossuth Lajost csak hirből ismerte; oly nemzedék, mely életérdekeinél fogva szorosan oda lőn csatolva ahhoz a kormányhoz, a mely alatt élt. Ez volt az oka, hogy hazájától távol végezte be életpályáját Kossuth s nem lehetett ujra a tett emberévé; s nem szolgálhatta többé hazáját.

Őt az események hatalma szoritá le politikai hivatásának teréről.