Előszó

Nagy örömmel ajánlom Ruppert János atya posztumusz prédikációs kötetét - főleg azoknak az olvasóknak, akik ismerték, tisztelték, szerették Ruppert atyát.

Ruppert atya 1958-tól 1972-ig volt káplán a Szent Imre plébánián. 1972-ben nyerte el plébánosi kinevezését, ám ezt a hivatását ez után már nem gyakorolhatta - még ebben az esztendőben váratlanul magához szólította az Úr. Ebben az időszakban hivatalosan nem működhetett a ciszterci rend, s a plébánia az esztergomi főegyházmegye joghatósága alá tartozott, és lelkipásztorai a főegyházmegye papjai voltak. Itt ismerkedtem meg vele, mivel a Szent Imre plébánián voltam káplán. Közeli kapcsolatban voltam vele, hiszen a plébánia épületében a vele szomszédos szobában laktam.

Ruppert atya felejthetetlen lelkipásztora volt a gyermekeknek, mivel különleges kegyelmi adománnyal ajándékozta meg őt az Úr. Kiváló pedagógus és hitoktató volt. Itt kell megjegyeznem, hogy az egyház akkori lelkipásztori struktúrájában világi hitoktató nem működhetett, s csupán a papoknak engedték meg, hogy a hitoktatással foglalkozzanak. A Szent Imre plébánia abban az időben tán Budapest legjobb plébániája volt, köszönhetően annak, hogy a területén korábban ott lévő ciszterci atyák alaposan "megdolgozták".

Persze, a jó alap nagyon fontos, de ha nem építenek rá, akkor nincs mit megalapozni. Ruppert atya és munkatársai igyekeztek az akkori lehetőségek között maximális lelkiismeretességgel végezni a lelkipásztori munkát a templomban (mert a templomon kívül nem volt szabad). A hivatalos ateista világnézetű rendszerben ennek hatására a vasárnap 9 órai diákmisék rendkívül népszerűek lettek. János atya sajátos, rövid, lényegre törő gyermekprédikációi nem csupán a gyermekek képzeletére hatottak, hanem mindig világosan és érthetően fejezték ki katolikus vallásunk hittani és erkölcstani igazságait úgy, hogy a szülők is "értsenek belőle". Ugyanez jellemezte templomi hittanóráit is. A kommunizmus évtizedeiben a templomban kizárólag két hittanórát lehetett tartani: az egyik volt az úgynevezett diákmise prédikációja, a másik pedig egy hétköznapi hittanóra. Államilag az is tiltva volt, hogy a hittanórán segédeszközt használjon a pap. Ennek ellenére János atya ügyesen megoldotta a nehézségeket: szerda esténként egymás után két csoportban tanította a hittant: az elsőt az alsó tagozatosoknak, és közvetlenül utána a felső tagozatosok hittanja volt. Kiváló pedagógiai készségével mindkét korosztály figyelmét le tudta annyira kötni, továbbá a lényeges vázlatpontokat oly érthetően volt képes lediktálni a gyermekeknek, hogy még az ő életében ezekből a szövegekből máig használatos elsőáldozási hittankönyv íródott. Megfogalmazásai oly életszerűen és világosan tudták közvetíteni a tananyagot, hogy egykori tanítványai máig is idézik mondásait.

Kiválóan megszervezte a ministránsokat, akik rajongásig szerették, hiszen még futballozott is velük - ami abban az időben politikai szervezkedésnek is tűnhetett.

Az isteni igazság örök, a közvetítése korhoz és emberhez kötött. Ruppert atya azért tudta kiválóan közvetíteni az isteni, örök igazságot, mert nemcsak igazságot hirdetett, hanem Isten ember iránti szeretetét is megélte, megmutatta a rábízottaknak.

Kívánom, hogy ez a könyv ne csupán emlékezés legyen működésére, hanem szavai életté váljanak, s vezessenek minket az Úr Jézushoz.

Ruppert atya is ezt kívánta és kívánja!

Budapest, 2009. június 15.

Dr. Bolberitz Pál
apostoli protonotárius
egyetemi tanár