|
„Mert ahová iparkodol Gilgames, az öröklétet, amit keresel, megtalálni nem fogod. Mert, amikor az istenek a kettős szaporodást beindították, és Kaint rávették a gyilkolásra, akkor azzal a halál is megvalósult. Ó, Gilgames, ne kergesd hát tovább ezt a lehetetlen vágyat! Lakasd jól a gyomrodat, légy éjjel, nappal vidám, ünnepelj okosan mulatozva minden nap. Táncolj, és vigadj. Pompásan ragyogjanak ruháid, mosakodj, fürödj jó friss vízben, gondozd kisgyermekeidet, öleld kebledre a feleségedet, és ne gondolj a halálra. Ez az ember hívatása!” Vagyis egy józan, átgondolt, szolid élet. Ezután ha rátérek arra, hogy az első emberiség világának lényei sokrétűségük ellenére miért nem múltak el nyomtalanul, és még ma is léteznek a regék, a mondák világában, már tudom azért, mert Kainig nemcsak halhatatlanok voltak, hanem ugyan azokról az istenekről van szó. Mert, amikor Zeuszra gondolok, aki az összes istenség feje volt, akkor Zeusz volt egyben a lázadó angyalok vezére Azazel is, akiről Énok ír. Vagy, ha különböző kisebb istenségekre, amelyekről a Gilgames Eposz is ír: Éa, Enlil, Samas, Istár Irragal, Ninutra, Rammán, akkor ők is, ugyan azok a lények lehettek, amelyekről Énok is megemlékezik: Arathak, Kimbra, Sammané, Daniel, Aredros, Semiel, Iomel, Chochariel, Ezekiel, Batriel, Sathiel, Atriel, Thaniel, Barakiel, Ananthna, Oóniel, Ramiel, Aseal, Rakiel, Turiel stb. De, mert Kaint rávették a testvérgyilkosságra, aki Ádám és Éva után az első generáció volt, ezzel saját magukat is alávetették a halál törvényének, az elmúlásnak. Ezért haltak ki idővel, és maradtak fenn a mesék, a mítoszok világában. A ma embere nagyon kíváncsi lenne arra, hogy vajon melyik istenség volt az utolsó? Mert, ahogyan Gilgamesnek elmeséli őse Ut-napistim azt, amikor a vízözön után először nyitotta ki a bárka ablakát és kipillantott, borzalmas látvány tárult a szeme elé. Ádám és Éva utódai az egész emberiség agyaggá vált, vagyis elpusztult. Azért, mert össze keveredtek az első emberiség lényeivel. De, mivel Kain után az összes istenségek is, akár az ember, elmúlásra lettek ítélve, |
|
Ut-napistim azok félelmeit az elmúlástól, úgy meséli el Gilgamesnek: „Hogy még az istenek is megrémültek az özönvíz utáni látványtól. Kuporogtak mint a kutyák, és görnyedtek félelmükben.” Tehát újra megismétlem, hogy annak ellenére, hogy minden földrésznek, népnek, országnak más a babonája, kísértete, és más nevű mesefigurái vannak, mivel a népek jelleme, szokása és nyelve is más, mégis ugyan azokról a dolgokról van szó. Még Énok: Látások Könyvében is, ahol tehén, üsző, bika szimbólummal, az isteni pásztorral, a bárányok Urával vezet végig az egész Biblián. Énok számára azonban mind az, amit leírt előjóslat volt, mert neki a jövőt jelentette. A harmadik táblában tárul fel igazán, hogy a regék, a mesék szereplői miért egyezik az első emberiség lényeinek valóságával. Azért mert, amikor Gilgames elhatározza Enkiduval együtt, hogy harcba indulnak Humbaba a cédruserdő királya ellen, aki még az első emberiség világának lénye volt, akinek ordítása, mint a szél zúgása, szájából tüzet okádott, lehelete halálos orkán. Vagy amikor az Anu teremtette égi bikát legyőzik, hasonló a Minotaurusz, vagy Ápisz-bikájának legendájához. Illetve ahhoz is, amikor Herkules legyőzi a kilenc fejű sárkányt, az oroszlánt, a százkarú szörnyet, stb. vagy a különböző népek hőseivel. S, ha Azazelre, Zeuszra, a Titánokra, a Kentaurokra, Hádeszre, Medúzára vagy Gabrielre, Urielre gondolunk, akkor azok az első emberiség Énok által is megnevezett jó és rossz lényeit takarják. Az áruló angyalok voltak azok, akik egynemiségüket kétnemivé, a szaporodás lehetőségévé alakították át: Shemjáza, Azázel, Ármáres, Barákjéel, Kokábel, Ázákéel, Szerákiel, Szamszávéel és Száriel stb. és a több száz, akik azután megkívánták egymást, a hús és vér gyönyörét, amivel magukat beszennyezték, utána elanyagiasodtak. Tehát-e törvénytelen viszonyból született utódok lettek az óriások, gigászok, titánok, nephilimek, az elfajzottak és kurafiak, akik az ember erejét mérhetetlenül felülmúló erővel, és tudással a |
