|
amelyik elragadta és bekapta, és azonnal megfiatalodott tőle. Mert visszamenet már levetette régi bőrét. Ahogy Gilgames ezt meglátta sírva fakadt, könnyei lecsurogtak arcán, mert hiába fáradt annyit, semmit nem nyerhetett meg. Később mégis rájött arra, hogy tapasztalatot gyűjtött az „örök élet” elnyerése, és az „örök ifjúság” megtartásának csodálatos növénye helyett. Amikor sok évvel ezelőtt először olvastam és illusztráltam ezeket a meseszerű sorokat, akkor még nem fogtam fel, hogy milyen valóságokat rejt magába. Még most is aggódom, hogy esetleg valamit, ami fontos elkerüli a figyelmemet. Ezért újra megismétlem, hogy a Vallási Iratokat, eposzokat, mítoszokat, így a Gilgames eposz legendáját azért nem értettük meg, mert minden földrésznek, népnek, országnak más nevű szentje, kísértete és hősei vannak, mert más a nyelve, szokása és jelleme, mégis ugyan azon lényekről van szó. Ezen kívül, ha egy mai képlettel fejezem ki magamat, az is ugyan az, mintha az ásatások eredményeiből, mondjuk egy váza töredékének rajzából megpróbáljuk rekonstruálni a múltat. Vagy, ha egy óriási színes olajfestményt apró darabokra szabdalunk, és a darabkákat összekeverjük. Utána megkérünk valakit, aki még nem látta a képet, hogy az egyik színes darabból próbálja elképzelni az egész festményt. Ez sem lehetséges. Vagy pedig gondoljuk el azt, hogy nyolcmilliárd ember, egy helyre tömörül össze. Azonban nem mindegy, hogy ezt az embertömeget a magasból, egy csomóban repülőgépből látjuk-e, vagy pedig külön, külön egyenként elénk állva. S, ha ezután Gilgames halálának legendájára térek rá, hogy amikor meghalt az Eufrátesz folyó habjaiba temették. Akkor, Attila halálának legendájával ugyan ez ismétlődik meg. Hármas arany, ezüst, vas koporsóba téve a Tisza folyót, ami tele volt apró szigetekkel, az egyik helyen, ahol keskennyé vált eltérítették a vizet. Ott ásták meg a sírt mélyen és szélesen. Olyan mélyen, hogy ember ott többé meg nem találhatta. Kedvenc lovát, testőreit, feleségeit |
