Ki gondolhatta volna azon a kellemes őszi napon, 1970 októberének elején, hogy a gyakorlati pedagógia egyik legnagyobb mártírja fekszik most itt, akiről tudomást sem vesznek a nagyképű felettesek, dehát miért is vennének épp most, mikor egyetlen dicsőséges küzdelmére sem figyeltek fel.

Akik akkor hivataluk magas létráján mind feljebb és feljebb tornászták magukat, vagy az elérhetőségi fokánál görcsösen kapaszkodtak, hogy le ne csússzanak, már sehol sincsenek: eltakarta őket a feledés és a megvetettség szürke pora. De Mária tanító néni porából megéledett főnixként lebegteti meg új erőre kapó szárnyait, hogy a feledékenységet legyőzve a halhatatlanságba emelkedjék.

Nem azért, mert erre egy szelíd vállalkozású könyv képes volna, de én tudom, hogy Mária tanító néni pedagógusi lelke azóta is titokzatos varázserővel sugárzik ki minden sikeres nevelői és oktatói tevékenységre, mert az emberi energia sem vész el, hanem befészkeli magát újabb küzdőterekbe.

Szálljon hát mind magasabbra ez a főnixmadár, s legyen intőjele azoknak, akik még nem tudják, hogy a pedagógusi pálya mindenkori legfőbb ismérve az áldozatvállalás, s csak az válassza hivatásául, aki fenntartás nélkül népe elkötelezettjének érzi magát.