Bevezetés

Ez a napló meg sem született volna, ha egykori uraink nem kötik országunk sorsát a Német Birodalomhoz, melynek végkifejlete, számomra egy életen át tartó traumát eredményezett, ennek hatását mindaddig nem tudtam feldolgozni, míg papírra nem vetettem, ki nem írtam magamból a velem történteket.

A "Horthy éra" alatt a fiatalságnak - köztük nekem is - az ideológiai nevelését az 1921-ben megalakított "LEVENTE" mozgalom látta el. Ennek feladata a hazánkat körülvevő Kisantant-országok miatti állandó háborúra való felkészítés, ennek keretében a katonai előképzés, ideológiailag pedig a trianoni békeszerződést követő irredentizmus, és a nacionál-soviniszta irányelv elfogadtatása volt.

Trianon, mint egy sötét árnyék borult egész hazánk fölé, hiszen hazánk kétharmadát elvették, s ott ellenséges, magyargyűlölő, utódállamok jöttek létre. Az iskolákban kötelezően, mindennap reggel elimádkoztuk a magyar hiszekegyet, erősítve hitünket hazánk egyszeri feltámadásában. Minden baj okaként országunk megcsonkítását, a körülöttünk alakult utódállamok vad magyargyűlöletét jelölték meg.

Belénk nevelték a kommunizmustól, a kommunistáktól való félelmet, az idegenektől, főként a zsidóktól való irtózást. Példaképeink előbb az olasz fasiszta állam, majd Németország lettek.

Nem csoda, hogy mást nem lehetett látni, hallani, olvasni a mozikban, sajtóban, mint a németek csodálatos összefogását, szorgalmát, bátorságát, a Hitler kancellár által vezetett új birodalom újjáépítését, erejét, képességeit.

Ámulattal figyeltük az autópályák építését, a munkanélküliség megszűntét, a hatalmas tömegrendezvényeket és a hadseregük fokozódó erejét.

Mindeközben itthon olyan szegénység volt, hogy az egykorú barátaim közül nem egy kimondottan éhezett, én adtam nekik időnként enni az uzsonnámból.

Szívvel-lélekkel németbarát voltam, a háború kitörése után, lélekben azonosultam velük, együtt harcoltam a frontokon a diadalmas német seregekkel.

A moziban jóleső érzéssel néztem, amint a német csapatok bevonultak Párizsba, megalázva az amúgy is gyűlölt franciákat, a horogkeresztes zászlót az Akropoliszon, majd az Elbrusz csúcsán. Rommel szinte egy hadisten volt, amint Afrikában szétverte az angol seregeket.

A német csapatok Moszkva előtt, a szovjet hadifoglyok elképzelhetetlen tömegének látványa után nem tudtam, de talán nem is akartam elhinni, hogy Sztálingrád, Kurszk, El Alamein, olyan csapások, melyek a német nagybirodalmi álmok végét jelentik.

Családunk, nacionalista, nemzeti érzelmű volt, nem hallgatta a londoni vagy a moszkvai rádió adásait, nem is tudtunk a környezetünkben antifasiszta ellenállókról, a zsidóktól pedig távol tartottuk magunkat.

Egészen az összeomlásig hittem abban, hogy a vereségek ellenére a németek és szövetségeseik megnyerik a háborút, hiszen a propaganda mindvégig ezt hangoztatta.

A szovjet hadsereg már a Kárpátokat is átlépte, és én balga fejjel még mindig azt hittem, legyőzzük őket, a zsidók pénzelte liberálbolsevisták nem győzhetnek.

A szovjetekkel szövetséges angol-amerikai légierő már félig rommá bombázta városainkat, mégsem akartam tudomásul venni, közeleg a vég. Minden baj okozóinak a kommunistákat, a zsidókat és az általuk fizetett amerikai bankárokat tartottam. Számomra rendkívül hatásos volt a jobboldali propaganda. Pedig ismertem Napóleon csúfos téli hadjáratát és a kétfrontos harc kockázatának lehetséges következményét.

Mikor a nyári szünidő közepén SAS behívót kaptam diák-munkaszolgálatra, lelkesen mentem én is, hogy a kunmadarasi hadirepülőteret felépítsük a németek számára. Két hónapot dolgoztunk ott.

Mikor október 15-én Horthy kormányzó a rádióban bejelentette a fegyverszüneti szándékát, a félelemtől görcsbe rándult a gyomrom, már láttam magam, amint a vad bolsevisták kancsukával hajtanak Szibéria felé, vagy egyszerűen csak tarkón lőnek. Közismert volt mindenki előtt a lengyel tisztek sorsa Katynban.

A félelmem csak akkor szűnt meg, mikor este elhangzott a rádióban: Horthy lemondott, Szálasi vezetésével új kormány alakul és tovább harcolunk a szovjetek ellen.

Most, több mint 60 év után, nem akarom elhinni, milyen naiv, ostoba voltam, de csak egy, a propagandától elbutított gyerek képe van előttem, s mindaz a szenvedés, mely végül ehhez a keserves kijózanodáshoz vezetett.

Aki valaha elolvassa ezt a naplómat, kérem, mindennek tudatában tegye ezt, és gondoljon arra, hogy hazánkban abban az időben nem volt annyi antifasiszta ellenálló, előbb szovjet-, majd nyugatbarát, mint manapság, akik az igazságot elmondhatták volna. Hazánk lakosságának nagy többsége nacionál-soviniszta volt, és ma is az.