„Nem azért tanultam, hogy falun legyek nagyleány”
Egy falusi tanítónő élete a 20. század elején

Takács Zsuzsanna Mária
(PTE OTDI Ph.D. hallgató)

A történeti, azon belül is a nő(nevelés)történeti kutatások egy igen érdekes részét alkotják a naplók, memoárok, melyeket legtöbbször ismert, híres emberek írtak. Azok az írások azonban, melyek a 20. század során keletkeztek és nem ismert, hanem egyszerű, a történelmet nem alakító, hanem megélő emberek életét mesélik el, legtöbbször szekrények mélyén porosodnak. Ezek azok az elsődleges források, melyek által a 21. század történészei jobban megismerhetik az adott kor embereinek hétköznapi életét. A falusi tanítók, tanítónők által írt memoárok feldolgozása pedig még több információval szolgálhat a kutatóknak, mivel legtöbbször az adott település életébe is bepillantást nyerhetünk általuk. A tanulmány Koós Olga (1904-1982) görcsönyi tanítónő visszaemlékezését kívánja bemutatni, melyből megismerhetjük egy fiatal lány mindennapjait, hogyan alakította ki egyedül életét egy számára teljesen ismeretlen környezetben és vált a gyerekek által kedvelt, a falu lakói által tisztelt tanítónővé az 1910-es, 1920-as években.


A tengerparti városban

„1904-ben születtem Fiuméban, a mai Rijekában. Ott éltek szüleim. Édesapám az ottani dohánygyár főtisztviselője volt. Szüleim nyolc évig éltek együtt, utána elváltak. [...] Nagyon szép asszony volt édesanyám, én gyermekfejjel a legszebbnek tartottam.”1 Olvashatjuk az első mondatokat Koós Olga (1904-1982) tanítónő visszaemlékezésében, melyet az 1970-es években írt. A szülők 1908-ban történt különválása után édesanyjával visszatértek Siklósbodonyba, a Pécstől kb. 20 km-re fekvő kis dél-baranyai településre az Ormánság határán, ahol az anyai nagyszülők éltek. A válás, különélés abban a korban annak ellenére sem számított mindennapinak, sőt inkább váltott ki megbotránkozást, hogy a huszadik század elején a válások aránya Magyarországon az egyik legmagasabb volt Európát nézve. 1906-ban, olvashatjuk Tomka Béla írásában, száz házasságra 3,7 válás jutott az országban (Tomka). Memoárjában nem említi, hogyan fogadták a falu lakói az egyedülálló anyaként hazatérő fiatalasszonyt, de életük nem lehetett a legkönnyebb, hiszen egy év sem telt el és Olga anyai nagynénjével, aki magához vette és vállalta taníttatását, visszatért Fiuméba, ahol férje vasúti tisztviselőként dolgozott.

      „Itt kezdődik az én külön életem. – olvashatjuk – Öt éves voltam. Nagynénénk, az áldott jó Mamuska elvitt magával Fiuméba. Neki több gyermeke nem lehetett, egy fia volt, de az már kész ember volt, jogot végzett. Emlékszem vissza, amikor édesanyám felemelt, és nagyon sírva csókolgatott és mondta, el ne felejtsél kislányom. Én nem tudtam, mi az, örültem az utazásnak.”2 Fiume/Rijeka különleges helyet foglal el a magyar történelemben és a magyar nép emlékezetében. A magyarok számára ez a város jelentette azt az álmot, melyre évszázadokon át vágyakozott, hogy magyar kikötő legyen a tengeren, egy kikötőváros magyar kézben. Egy álom, mely valóság lett, viszont nem volt felhőtlen, hanem sok nehézséget, kudarcot, rossz döntések következményeit kellett az itt élőknek megoldaniuk. Az álmok városából azonban az emlékek városa lett, ahogyan Fried Ilona olyan találóan megfogalmazta (Fried, 2001). Fiume történelmét mindig is meghatározta földrajzi fekvése. Sziklákkal körbekerített, védett öble a hajózásban védelmet, biztonságot jelentett, viszont egyfajta elszigeteltséget is a környező vidéktől, de a különböző kulturális áramlatok sem tudták hatásukat kifejteni, így ezen a téren is egyfajta elszigeteltség jellemezte a várost. Fiume a 16. század eleje óta tartozott a Habsburg Birodalomhoz és 1776-ban került a Magyar Koronához. Kezdetben a zágrábi Horvát Tanács igazgatta, majd 1779-től separate coronae adnexum corpusként, vagyis a Koronához csatolt külön testként közvetlenül a Magyar Korona fennhatósága alá került (Fried, 2001). 1865-ös országgyűlésen a város polgársága kérte, hogy ismét a Magyar Korona része lehessen, így az 1868-as horvát-magyar kiegyezés után ismét, mint „corpus separatum”-ot csatolták a Magyar Koronához.3

      „A vonat előttem van, mintha látnám. Hosszú, nagy szerelvény. Nem egyedül mentünk Mamuskával, velünk jött rokonunk, Márkus Mariska és Náci bácsi, Mariska nagyapja. Mariska szép nagylány volt, 16 éves. Én a kis csöppség élveztem az utat, milyen élmény, milyen gyönyörűség az egy öt éves gyermeknek. – folytatta írásában az utazással kapcsolatos emlékeit a tanítónő – Ott jártam Fiuméban iskolába. Tudom, mikor reggelente a szomszéd kisfiúval mentünk az iskolába, eleinte jó Mamuskám elkísért bennünket. Berta néni tanítónőmért rajongtam. Jól tanultam, az olasz eleinte nehezen ment, de később egész jól belejöttem.”4 A városban élő olaszok aránya 1890-ben 44%, míg a horvátoké 36% volt a 3,6%-os magyar lakossággal szemben és a helyzet 1910-re sem változott meg jelentősen, mikor is a lakosság 48,6%-a olasz, 25,9%-a horvát származású volt, viszont ekkora a magyarok aránya elérte a 13%-ot (Fried, 2001. 24.o.). Ebből is adódott, hogy bár a magyar törvények és iskolarendszer volt érvényben, ennek ellenére Fiume városa széleskörű autonómiát élvezett, amit a hat évre választott képviselőtestület és a szintén hat évre választott polgármester gyakorolt, akit azonban a királynak kellett kineveznie. (Fried, 2001; Kiss, 1968) A nacionalista megnyilvánulások az oktatásügyben is jelentkeztek, hiszen az oktatás nyelve az állami iskolákban a magyar volt, és ha ezt összevetjük a lakosság fent említett nemzetiségi arányaival, akkor joggal gondolhatunk arra, hogy vajon hány olasz vagy horvát hatéves kisgyerek tudott olyan szinten magyarul, hogy az iskolát jó eredménnyel tudja elvégezni abban az esetben, ha állami oktatási intézménybe került. Koós Olga kezdetben valószínűleg egy állami oktatási intézményben kezdte meg tanulmányait, de pontosan nem tudjuk melyikben, viszont nem sokkal később iskolát váltott, melyre így emlékezett vissza: „A régebbi lakóhelyünkről egy újabb, modernebb lakásba költöztünk, a nagybátyám vasutas volt és a vasút épített egy új házat. Az új iskola az teljesen olasz nyelvű volt.”5 Nagy valószínűség szerint egy városi iskolába íratták be nevelőszülei, mivel azokban az intézményekben, melyek fölött a város képviselőtestülete és a három évre választott Iskolatanács gyakorolta a hatalmat, az állami iskolákkal ellentétben a tanítás nyelvének az olaszt, a külvárosokban pedig az olasz és a horvát nyelvet tették meg (Simonné Pallós, 2003). Feltehetjük a kérdést, vajon hogyan és mit tanult a tanítónő kisgyermekként a fiumei iskolákban, ahol elemi iskolai tanulmányait kezdte. Az emlékiratban tett rövid utalásából megtudhatjuk, hogy nagyon gyorsan sajátította el az olasz nyelvet, amiben bizonyosan életkora mellett az is segítette, hogy egy kisebbség tagjaként élt a soknyelvű városban. Későbbi élete és munkássága során nem használta már soha többé azt a nyelvet, melyen kezdeti tanulmányait folytatta és írásában sem említette többé, hogy valaha segítségére vagy hasznára lett volna. Otthon, mint a legtöbb fiumei magyar családban az anyanyelvét használta s hazatérve Baranyába, a mai Magyarország területére, immár nem is volt szüksége többé az olasz nyelvre.


Az első világháború – újra Baranyában

Miután kitört az első világháború újabb megpróbáltatás várt rá, mely nem csak az egyre fokozódó hadi helyzetet és az ebből fakadó gazdasági, élelmezési nehézségeket jelentette. „Így értük meg 1914-et, az első világháborút. – folytatódik a memoár – Itt kezdődik az én életem rosszra fordulása. Unokabátyámat elvitték a frontra, Galíciába, ott szíven lőtték és meghalt. Mindenki szomorú volt és sírt, nagynénim szörnyű bánatában meghabarodott. Egyik reggel felkelt az ágyból és nekem esett. [...] Édesanyám megérkezett, akkor már én egy ismerős családnál laktam, azok jó anyámnak azt hagyták, hogy legyek náluk és év végén hazavisznek.”6 A háború eseményeiről nem találunk több utalást, feljegyzést Olga írásában. Valószínűleg a háború legmegrázóbb eseménye a kisgyermek számára az volt, hogy el kellett hagynia azt a családot, várost, melyhez boldog gyermekkorának emlékei kötődtek. Érdekes megfigyelnünk, hogy a visszaemlékezésben nem találkozunk a korszak történelmi eseményeivel, az első világháború is csak Olga életére gyakorolt hatásával, pontosabban következménye révén kerül említésre. Elbeszélése teljes mértékben a saját életének történéseire fókuszál és ebben az értelemben is csak azokra a fordulópontokra, melyek meghatározóak lettek későbbi életében vagy magyarázzák azokat. A memoárban ebből adódóan hiába keressük az első világháborút lezáró békeszerződés Magyarországra gyakorolt hatásait vagy a Pécset és Baranya megyét érintő szerb megszállást7 annak ellenére, hogy nagy valószínűség szerint édesanyjától, nagyszüleitől hallott ezekről az eseményekről.

      „Így kerültem haza nagymamámékhoz, édesanyámhoz Baranyába. – írta tovább életének eseményeit – Egy évig a bodonyi iskolába jártam, szerettem a falusi iskolát is.”8 Siklósbodony Siklóstól tizenöt kilométerre található település. Első írásos említése 1295-ből való, a 14. században egyházas hely, a török hódoltság ideje alatt is lakott település. A török alóli felszabadító háborúk során lakói a szomszédos Babarcszőlősre menekültek és csak a 18. század első felében tértek vissza. A községet a 18-19. században a Battyhány család birtokolta (MNL, 2003). Az 1902-es helységnévtárban Bodonyként szerepel a falu neve és az adatok szerint a településen 37 ház állt és 279 lakosa volt.9 Ezeket az adatokat találjuk meg az 1907-es összeírásban is, de ott már a település neve Bodony helyett Siklósbodonyként szerepel.10 Az 1910-es népszámlálás szerint a falu 272 lakosából 268 magyar származású és 269 római katolikus vallású volt.11 Koós Olga itt élt családjával, azonban nem sokáig tanult a falusi, egytanítós népiskolában, mivel édesanyja Pécsen keresett számára megfelelő oktatási intézményt, amit a Miasszonyunk, vagyis a Notre Dame Női Kanonokrend12 iskolakomplexumában talált meg.


A pécsi Notre Dame

Pécsen 1851-ben, Scitovszky János13 püspök, a későbbi esztergomi érsek hívására telepedtek meg és alapítottak a zárda mellett leányiskolát az Ágostonos Kanonisszák, akik az elkövetkező évtizedekben Pécs egyik legjelentősebb oktatási intézményrendszerét hozták létre. Ebben az időben nem volt a megyében megfelelő leánynevelő intézet és Scitovszky sokáig tanulmányozta az alapítást megelőzően a rend pozsonyi szervezetét és intézményeit, melynek következtében, hosszas tárgyalásokat követően az ottani zárda tíz apáca, két világi nővér mellett két újoncot és két jelöltet küldött Pécsre a zárda megalapítására (Szentkirályi, 1908). Az ezt követő fél évszázadban a rend pécsi zárdája és annak iskolái14 folyamatosan fejlődtek és alakult ki a századfordulóra az intézet, melyben Olga tanulmányait folytatta és amelyet Rajczi Péter találóan nevezett egy valóságos „iskolakombinátnak” (Rajczi, 1989). Az 1920-as évek elején, mikor Olga tanulmányait végezte az intézmény tanulóinak létszáma jelentősen csökkent. Az 1920/21-es tanévben még 114 tanulója volt, viszont két évvel később, az 1922/23-as tanévben már csak 53, a mélypont pedig 49 fős létszámmal 1923/24-ben következett be, de ezután folyamatos növekedés kezdődött és az évtized közepére a tanítónőképző diákjainak létszáma újra elérte a 112 főt (Rajczi, 1989)

      „Édesanyám beíratott Pécsre az apácákhoz. – olvashatjuk az emlékirat erre az időszakra vonatkozó részében, melyből azt is megtudhatjuk, milyen körülmények közt élt Olga a városban, míg a polgári iskolát végezte – Egyelőre a Lujzikáéknál laktam, itt nagyon jó volt. Lujzika rokon lánykával úgy voltunk, mint édestestvérek. De a sors újra elfordította hányatott gyermekkorom. Lujza néni férje tbc-s lett és az orvos azt tanácsolta édesanyámnak, vigyen el, mert hátha fertőzést kapok. Rövid időre egy tanárnál laktam, ez a család régi ismerőse volt anyámnak. Itt sem maradhattam meg, pedig jó és kényelmes helyem volt. Az apácák miatt, mivel a tanárék reformátusok voltak, ezért el kellett vinnie onnan. Elkerültem egy özvegyasszonyhoz. Deli néninek hívták, igen vallásos nő volt. Többen laktunk ott, valóságos kis intézet, a lánya is ott volt. Szigorú volt a néni és anyagias. Élelemért tartott, jó anyám rengeteget cipekedett és mindent megtett tanulásom érdekében. A négy polgárit itt végeztem el kitűnő eredménnyel.”15 Azokra, akik nem az internátusban éltek, szintén vonatkozott annak házirendje, természetesen megfelelően módosítva (Rajczi, 1989), így valószínűleg ezért kényszerült Olga iskolai évei alatt többször is lakóhelyet váltani.

      A polgári iskola befejezése után folytatta tanulmányait a zárda tanítónőképzőjében, mely 1922-ben vette fel a kor szokásának megfelelően egy neves történelmi személyiség nevét és lett „A Miasszonyunkról nevezett női rend pécsi Szent Margit Tanítónőképző Intézete” (Rajczi, 1989). Erről az időszakról így örökítette meg emlékeit: „Tovább akartam tanulni, így kerültem a tanítóképzőbe. Az első évet bentlakóként töltöttem, ezt nagyon szerettem. A második évben Mamuskáék megjöttek Fiuméból, itt kaptak lakást és öcsémmel együtt hozzájuk költöztünk.”16 A zárdai tanítónőképző felállításának gondolata 1895-ben merült fel, mivel „szakképzett, vizsgázott tanerőkkel a zárda gazdagon el van látva, kik a magyar nyelvet írásban és szóban teljesen bírják, hogy a tanítóképző-intézethez szükséges gyakorló-iskola a 4 osztályú külső- és a 6 osztályú belső iskolában rendelkezésre áll, valamint iskolai és szakkönyvtár szintén készen van”, így ez év szeptemberében 24 rendes és 5 magántanulóval megindult a képzés (Szentkirályi, 1908. 138., 141.o). Az ott tanuló lányok többsége bentlakó volt, így Olga itt is egy kisebb csoport tagjának mondhatta magát, akik naponta jártak be a zárda iskolájába. Valószínűleg ebből következett, hogy a tanítónőképzőben, amint írásában olvashatjuk, kezdetben „nem voltam osztály kedvence, ezért sokat kellett harcolnom, tanulnom”17, de ez az időszak minden bizonnyal nem tartott sokáig, hisz iskolai élményeiről nem olvashatunk rossz emlékeket felidéző bejegyzéseket, inkább arra utalnak, hogy az akkori diákok is követtek el olyan dolgokat, melyek nem igazán felelhettek meg az iskola szabályzatának. „A kamaszlányok gondtalan életét éltem. Az osztályunk egy nagyon kedves, összetartó társaság volt. [...] Mennyi kedves diákcsíny kötött bennünket össze. Mert én aztán semmiből ki nem maradhattam.” – írta az idős tanítónő.18 Sajnos arra már nem tért ki, vajon milyen „diákcsínyek” voltak, melyekre régi osztálytársaival még évek múltán is vidáman emlékezhettek.

      Az iskolai élethez akkor is hozzátartoztak a különböző ünnepélyek, melyeken a diákok különféle műsorokat adtak tanáraiknak, szüleiknek és a tanítónőképző növendékeinek különösen fontos volt megtanulni azt, hogyan tudják ezeket összeállítani vagy akár kisebb színdarabokat rendezni, mivel a falvakban, ahová az iskola elvégzése után a valóban tanítónőként elhelyezkedők kerültek, nagyon fontos volt a közösség összetartása és művelődése szempontjából a tanítók iskolán kívüli tevékenysége. A falusi tanítók az 1920-30-as években ezt a feladatot is el kellett lássák az oktatás mellet községük életében. Ők gondoskodtak a falvak kulturális életéről, szerveztek különböző programokat, rendeztek kisebb színi előadásokat, de az akkor oly kedvelt operettek, színdarabok is felkerültek nem egyszer a repertoárra a község lakosainak szereplésével. „Nagyon jó előadókészségem volt – jegyzi meg Olga memoárjában –, sokszor szerepeltem. Ez tette az agyamba azt az ötletet, hogy tanítóképző után még tovább tanuljak. Nagyon szerettem volna színi pályára lépni, de édesanyám hallani sem akart róla, elvetette még a gondolatot is. Pedig milyen álmom volt ez, de az akkori polgári nevelés olyan elítélő volt a színi pálya iránt.”19 A magyar színészek társadalmi megítélésében az 1920-1949 közötti időszakban jelentős változás ment végbe és a színészi pálya társadalmilag megbecsült, vállalható életformává vált, presztízsük minden rétegben nőtt (Pintér). Ennek ellenére és valószínűleg azért is, mert Olga édesanyja fiatal, férjétől különélő nőként, egyedülálló anyaként tért vissza szülőfalujába és nevelte fel gyermekeit, még nem változtatott a család kisnemesi-polgári értékrendjén, s így a Budapesten színésznőnek tanuló lánygyermeknek a gondolata is elfogadhatatlan volt számára. Ezután a fiatal lány egy újabb tanulási irányvonalat vázolt fel édesanyjának és nevelőszüleinek, mivel középiskolai tanári képesítést akart szerezni, de anyagi okok miatt erről az álmáról is le kellett tennie.


A diákélet vége

A tanítónői oklevél megszerzése után Koós Olga szembesült a kor másik kihívásával, mely a 21. század elejére sem változott, hogy tanulmányai végeztével nem tudott rögtön tanítói álláshoz jutni. Memoárjában így írt erről az időszakról: „Ezekben az években irtó nehézségeket jelentett az elhelyezkedés. Egy évig sokat voltam a nagyanyáméknál és láttam, ez nem élet számomra. Én nem ezért tanultam, hogy falun legyek nagyleány. [...] jelentkeztem helyettesítésre a tanfelügyelőnél.”20 Annak ellenére, hogy az első világháború után a tanítók mindössze 42,8%-a maradt az új határokon belül és az 1921. évi XXX. törvénycikk megerősítette a tankötelezettséget és elindult a közoktatás újjászervezése, felmérték az iskolát tanítói ellátottságát és felszereltségét (Pornói, 1995), az 1920-as évek közepére a fiatal, kezdő tanítóknak nem jelentettek az intézkedések azonnali elhelyezkedési lehetőséget pályájukon. Az szükségletek ellenére, olvashatjuk Pornói Imre írásában, az államháztartás zilált helyzete nem engedte meg az 1920-as évek második feléig népiskolák építését (Pornói, 1995) és valószínűleg a finanszírozás nehézségeiből adódóan a falusi elemi iskolák sem tudtak minden esetben több tanítót alkalmazni. A tanítók eloszlása ebből adódóan egyenlőtlen volt, a falvak többségében általában egy, esetleg két tanítót alkalmaztak, de például az 1925-26-os tanévben az iskolák 49%-a tartozott az egy tanítós és csak 24%-a a két tanítót foglalkoztató intézmények közé (Romsics, 2003). Sokan kerestek helyettesítői állást, így Olga is ezzel próbálkozott, hogy legalább ne essen ki a tanítás gyakorlatából addig is, míg álláshoz nem jut.

      Az első állásáról ezt olvashatjuk: „Érdekes volt az első helyettesítő állásom. Legjobb barátnőm, Csizka állása volt. Ő Szederkénybe21 került és mindjárt férjhez ment az ottani kántortanítóhoz, Petz Ödönhöz. Kisbabát várt és kért, helyettesítsem, hogy végre elkezdjem a tanítást. A végzésem után egy évvel kerültem Csizkáékhoz.[...] Elboldogultam, szerettem is és örömmel tanítottam.”22 Szederkényben sok más baranyai településhez hasonlóan több nemzetiség élt. A magyarok mellet németek, ahogy itt nevezték őket, a svábok, nagy számban laktak a községben, így a német nyelvtudás szinte elengedhetetlen23 volt a tanítók számára, ugyanis a nemzetiségi területeken kisebbségi tanítási nyelvű népiskolákat hoztak létre. Az 1923. augusztus 24-én kelt, a vallás- és közoktatásügyi miniszter 110478 VIII. a. sz. rendelete a 4800/1923.ME sz. rendelet 18. §-ában24 foglalt rendelkezések végrehajtásáról három iskolatípust határozott meg: a kisebbségi tanítási nyelvű iskolát; a vegyes, kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskola; valamint a magyar tanítási nyelvű iskola, ahol a kisebbségi nyelv rendes és kötelező tantárgy, és az írás és olvasás mindkét nyelven tanítandó (Balogh, 2002). Szederkény lakossága a három választható típus közül a harmadik típust, vagyis a magyar tannyelvű iskolát választotta (Füzes, 1979) annak ellenére, hogy az 1926-os adatok25 alapján a községben 840 német és 11 magyar nemzetiségű lakos élt (Tegzes, 1981). Koós Olga esetében gyermekkorának és elemi iskolai tanulmányainak helyszínéből adódóan hiányzott a német nyelv ismerete, de munkájában ez nem jelentett akadályt. Sőt, még előnyt is jelenthetett, mivel a településeken sok esetben azért választottak a felettes hatóságok ellenére is az iskolafenntartók olyan tanítót, aki németül nem is tudott, hogy a magyar nyelvű oktatást ezzel is kikényszeríthessék (Füzes, 1979). A tanulók a magyar tannyelvű iskolákban is teljes jártasságot szerezhettek a német nyelvben, mivel a vallásoktatás is ezen a nyelven történt, és ahogy Füzes Miklós írásában még olvashatjuk, egyenesen azért választottak magyar tanítót, hogy az ne tudjon a diákokkal németül beszélni (Füzes, 1979). Olga így emlékezett vissza a Szederkényben töltött időre: „Ott jó dolgom volt, tanítottam a felső tagozatban, mert nem tudtam olyan jól németül, hogy az alsó tagozatban taníthassak, mint a barátném tanított. Elboldogultam, szerettem is és örömmel tanítottam. Teljesen ingyen tanítottam.”26

      A kis faluban azonban nem maradt sokáig, hamarosan újból Pécsre került és „...ott hol egyik, hol másik idősebb tanárnőt helyettesítettem. A zárdában is helyettesítettem, igen jó volt, mert teljesen belejöttem a tanítás ütemébe, aminek később hasznát vettem. Gürcöltem sokat.”27 A városi élet azonban nem csak a munkát jelentette a fiatal Olgának, hanem a szórakozást, a bálokat. „Közben színházba jártam – folytatta memoárját – és bálba is, ami külön élmény volt egy leány életében. De én nem igen bírtam a bálozó leányok stílusát, igen biztos voltam abban, hogy nekem oklevelem van, és nem szorulok a férjfogás mesterségére.”28 A Horthy-korszak nőideálja annak ellenére, hogy a női munka egyre elfogadottabb lett, a keresztény felfogásban, a családi közösségben gyökerezett és a középosztály tagjai számára meghatározó szempont volt a női függés tényének elfogadtatása és annak állandó igazolása, hiszen a családi szocializáció is a férfival szembeni alárendelt szerepre készítette fel a lányokat (Gyáni, 2006). Olga eltérő gondolkodásmódjában valószínűleg meghatározó volt édesanyja határozottsága, önállósága és az eltérő családmodell, melyben felnőtt. Fiatal nőként ugyanolyan határozott elképzelései voltak életéről, az előtte álló feladatokról és arról az életről, ahol tanítónőként akarta elérni céljait, álmait.


Összegzés

Koós Olga élete minden bizonnyal nem tartozik az egyedi, különleges történetek közé, viszont betekintést enged egy olyan világba, melyről ma még nincs sok ismeretünk. Egy kislány életébe, akinek gyermekkora egy nagyvároshoz, Fiuméhoz kötődött, mely nyelvi és kulturális sokszínűségével életre szóló emlékeket hagyott benne. Felsőbb iskoláit is egy városban, a Mecsek lábánál fekvő Pécsett végezte, ahol szintén megtalálhatjuk az etnikai és kulturális kavarodást, de másképp, mint a Monarchia tengeri kikötőjének nyüzsgő forgatagában. Emlékirata által megismerhetjük egy a huszadik század elején élt fiatal lány életét és bár nem árul el mindent azokról az eseményekről, melyek meghatározták mindennapjait, mégis fontos forrásként tárulnak fel a korszakkal foglalkozó kutatók számára.


Irodalom
  • A Magyar Korona Országainak helységnévtára 1902. A Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter rendeletéből. A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság. Budapest. http://konyvtar.ksh.hu/helysegnevtar/1902/index.html (Letöltés: 2010.11.28.)
  • A Magyar Korona Országainak helységnévtára 1907. A Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter rendeletéből. A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság. Budapest. http://konyvtar.ksh.hu/helysegnevtar/1907/index.html (Letöltés: 2010.11.28.)
  • Fried Ilona (2001): Emlékek városa Fiume. Ponte Alapítvány, Budapest
  • Füzes Miklós (1979): A nemzetiségi oktatás szervezési problémái a baranyai népiskolákban az 1923/24- 1943/44 tanévben. In: Szita László (szerk.): Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 1979. Pécs, 385-439.
  • Gyáni Gábor (2006): Hétköznapi élet Horthy Miklós korában. Corvina Kiadó, Budapest
  • Kiss Dezső (1968): A fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzó iratai a Fiumei Állami Levéltárban, 1870-1918. Levéltári Szemle 1968. 18. évf. 3. sz. 783–794.
    http://mol.arcanum.hu/digilib/opt/a091001.htm?v=pdf&q=WRD%3D%28fiumei%20 proviz%F3rium%29&s=SORT&m=1&a=rec (Letöltés: 2010.05.07.)
  • Koós Olga (1970-es évek): Életem. Kézirat. Az ide vonatkozó részek másolata a tanulmány szerzőjének tulajdonában.
  • Magyar kereskedelmi tengerhajózás Fiumében. http://www.mult-kor.hu (Letöltés: 2010.05.07.)
  • Magyar Nagylexikon Tizenhatodik Kötet. Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2003, 71. (rövidítés: MNL)
  • Pintér Márta Zsuzsanna: A színészek társadalmi státusza. In: Magyar színháztörténet 1920-1949. http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/36.htm (Letöltés: 2011.01.22.)
  • Pornói Imre (1995): Az 1920-as évek népoktatása és a nyolcosztályos népiskola Magyarországon. Magyar Pedagógia 1995/ 3-4.sz. 315-331.
  • Rajczi Péter (1989): A Miasszonyunkról nevezett női kanonokrend pécsi róm. kat. tanítóképző intézetének története. 1895-1948. In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 1989. Pécs, 439-473.
  • Simonné Pallós Piroska (2003): Fiume tanügyének szabályozása a provizórium korában. In: Kiss Vendel (szerk.): Az oktatási rendszer jogi szabályozása Magyarországon a 19-20. században. Országos törvényektől a helyi szabályozásig. Tudományos konferencia. Tatabánya, 2002. október 11. Tatabányai Múzeum, 125-135.
  • Szentkirályi István (1908): A pécsi Notre-Dame Nőzárda és iskolái. Történeti és Leíró ismertetés. Alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából közzéteszi a pécsi Notre-Dame Nőzárda. Pécs: Taizs József Könyvnyomdája.
  • Tegzes Ferenc (1981): Statisztika források Baranya megye nemzetiségtörténetéhez a két világháború között (1926, 1938). In: Szita László (szerk.): Baranyai helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 1980. Pécs, 495-531.
  • Tomka Béla: Társadalmi integráció a 20. századi Európában: Magyarország esete. Demográfiai és családfejlődés. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/17/tomka.htm (Letöltés: 2010.11.19.)

  1. Koós Olga (1970-es évek): Életem. Kézirat. Az ide vonatkozó részek másolata a tanulmány szerzőjének tulajdonában.
  2. Koós, Életem
  3. Magyar Kereskedelmi Tengerhajózás Fiuméban. http://www.multkor.hu (Letöltés: 2010.05.07.)
  4. Koós, Életem
  5. Uo.
  6. Koós, Életem
  7. A pécs-baranyai háromszöget 1918 őszétől a szerb hadsereg tartotta megszállás alatt és a nagyhatalmak által megszabott határidőre sem ürítették ki, hanem 1921. augusztus 14-én kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot, mely Jugoszlávia védnöksége alá helyezte magát. A magyar hadsereg augusztus végén vette birtokába a területet, mivel a nagyhatalmak nem változtatták meg korábbi döntésüket a déli határvonalat illetően. (Romsics, 2003)
  8. Koós, Életem
  9. A Magyar Korona Országainak helységnévtára 1902. A Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter rendeletéből. A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság. Budapest.
    http://konyvtar.ksh.hu/digitalizalt_anyagok/helysegnevtar/1902/index.html (Letöltés: 2010.11.28.)
  10. A Magyar Korona Országainak helységnévtára 1907. A Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter rendeletéből. A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság. Budapest.
    http://konyvtar.ksh.hu/digitalizalt_anyagok/helysegnevtar/1907/index.html (Letöltés: 2010.11.28.)
  11. Siklósbodony. http://hu.wikipedia.org/wiki/Sikl%C3%B3sbodony (Letöltés: 2010.11.27.)
  12. Notre Dame/ Miasszonyunk Női Kanonokrend vagy Ágostonos Kanonisszák rendje. (Congregatio a Domina Nostra Canonissarum Regularium Ordinis Sancti Augustini) Fourier Szent Péter (1565-1640) ágostonrendi kanonok, mattaincourt-i plébános és Boldog Alix Le Clerc (1570-1622) alapította 1597 karácsony éjjelén Mattaincourt-ban, Szent Ágoston Regulája szerint. A rend jóváhagyása 1628-ban történt meg. Az új közösség minden imájával, munkájával és vállalkozásával a szegény gyermekek nevelését akarta szolgálni. A pápai klauzúrában élő ágostonos kanonisszák rendje rendkívül gyorsan elterjedt Európában; a leánynevelés és oktatás úttörőinek számítottak. http://www.adorans.hu/node/2469 (Letöltés: 2010.11.28.)
  13. Scitovszky János (Kassabéla, 1785 – Esztergom, 1866) bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. Az elemi iskolát Jolsván, a gimnáziumot Rozsnyón végezte. 1804-ben kápán lett. 1808-ban a művészetekből és bölcsészetből, 1813-ban pedig teológiából szerzett doktori minősítést. 1809. november 5-én szentelték pappá. A rozsnyói kanonok és papnevelő intézet igazgatója, de emellett tanári minősítését továbbra is megtartotta. 1827. augusztus 17-én rozsnyói, 1838. november 19-én pécsi püspökké nevezték ki. 1849. július 21-étől hercegprímás és esztergomi érsek, 1853. március 7-étől bíboros. http://hu.wikipedia.org/wiki/Scitovszky_J%C3%A1nos (Letöltés: 2010.11.28.)
  14. A pécsi Miasszonyunk női kanonokrend iskolái közül elsőként az elemi népiskola alakult meg, majd erre épülve fokozatosan nyitotta meg kapuit a polgári, a felső leányiskola, mely az 1910-es évek közepére a rend Szent Erzsébet Leánygimnáziuma lett és később az Erzsébet Tudományegyetem Pécsre költözésekor (1922-ben kezdte meg működését) a bölcsészettudományi kar női hallgatóinak gyakorlóiskolájává vált (Rajczi, 1989).
  15. Koós, Életem
  16. Uo.
  17. Koós, Életem
  18. Uo.
  19. Uo.
  20. Koós, Életem
  21. Szederkény, németül Surgetin Baranya megyében, Pécstől 20 km-re DK-re fekszik. Első írásos említése a 13. század végéről származik, a török hódoltság végére viszont teljesen elnéptelenedik. Az 1720-as években, a Fulda környékéről jött német betelepülők révén lett újra lakott település. 2001-ben lakosságának 24,6%-a német származásúnak vallotta magát. http://hu.wikipedia.org/wiki/Szederk%C3%A9ny (Letöltés: 2010.01.29.)
  22. Koós, Életem
  23. Már az 1907. évi XXVII. tc. 18. §-a kimondja, hogy gondoskodni kell a magyarul nem tudó tanulók anyanyelvi oktatásáról. „Az 1868:XLIV. tc. 14. §-ának az a rendelkezése, mely szerint az egyházközségek iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg, akkép értelmezendő, hogy szabadságukban áll oktatási nyelvü vagy az állam nyelvét, vagy a gyermekek anyanyelvét megállapitani, fenmaradán természetesen ez utóbbi esetben a magyar nyelvnek tanitására vonatkozó törvényes intézkedések feltétlen érvénye és hatálya. A hol magyar tannyelvü iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, a melyekben állandóan vannak magyar anyanyelvü növendékek, vagy olyan nem magyar anyanyelvüek, a kiknek magyar nyelvü oktatását atyjuk vagy gyámjuk kivánja: a vallás- és közoktatásügyi minister elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassék mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvüek száma a huszat eléri, vagy az összes beirt növendéknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv, mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beirt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvü, a tanitási nyelv a magyar; de az iskolafentartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.” In: Ezer év törvényei.
    http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=6966 (Letöltés: 2010.01.29.)
  24. A 4800/1923. ME számú kormányrendelet 18. §-ának első bekezdése: „Az állami és községi népoktatási intézetekben oly községekben, illetőleg iskolai körzeteken, ahol egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó tankötelesek száma negyvenet eléri vagy ahol a magyar állampolgárok egy és ugyanazon nyelvi kisebbséghez tartozó része a lakosság többségét teszi, a helyi iskolai vagy közigazgatási önkormányzati szervek vagy a nyelvi kisebbséghez tartozó negyven tanköteles gyermek szülőjének (gyámjának) kívánságára az illető kisebbség anyanyelve – a magyar nyelv kötelező oktatására vonatkozó törvényes rendelkezések sérelme nélkül – megfelelő számú osztályban egészben vagy részben tanítási nyelvül alkalmazandó.” (Balogh, 2002. 276.o.)
  25. A Rakovszky Iván belügyminiszter által kiadott 3900/1925. B.M. eln. számú körrendelet előírta közigazgatási adattárak létesítését, melyek melléklete, a „közigazgatási tájékoztató lapok”. Ezen lapok kitöltése 1925. szeptember 24-én kezdődött és Baranyában 1926 első felére készültek el az összeírások. (Tegzes, 1979).
  26. Koós, Életem
  27. Koós Életem
  28. Uo.

A dokumentum forrása:
Kéri Katalin (szerk.): Társadalmi nem és oktatás. Konferenciakötet,
PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola, Pécs, 2011.

2010. november 20-án a PAB Székházban megrendezett konferencia
előadásainak szerkesztett, elektronikus változata.

A kötet szerkesztése lezárva: 2011. május 5-én.

ISBN 978-963-642-383-4

© A szerzők és a PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola.
Minden jog fenntartva!

PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola
H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6. | Tel.: 06 (72) 501-500 / 4273