A nőneveléstörténet-írás aspektusai

Ventilla Andrea
(PTE OTDI Ph.D. hallgató)


Ventilla Andrea: A nőnevelés-történet írásának aspektusai

Tanulmányomban a nőnevelés-történet írásának néhány aspektusát szeretném bemutatni. Mivel a nőnevelés-történet a nőtörténet része, ezért először a híres nőtörténésznek, Gerda Lernernek az 1970-es évek végén megfogalmazott téziseit elemzem. Gerda Lerner azon kívül, hogy a nőtörténelem vizsgálatának néhány elavult jegyére mutatott rá, egy új szemléletmódot is javasolt a szebbik nem történetének megírására. Ez az új látásmód egy, a kutatások alapjául szolgáló új forráscsoportra is felhívta a figyelmet, a személyes dokumentumokra. Írásomban néhány példán keresztül próbálom bemutatni, egyrészt azt, hogy hogyan alkalmazható a Lerner-féle szemléletmód váltás a nőnevelés történetében, másrészt hogy hogyan használhatóak a magániratok a nőnevelés-történeti kutatások során. A nőnevelés-történetnek négy lehetséges szegmensét emelem ki és ezeken keresztül mutatom be, milyen adalékokat szolgáltathat a mikrotöténeti megközelítés. Először a leányiskolák ábrázolásánál mutatom be, hogyan változtatható meg és kelthető életre egy iskoláról kialakult kép azáltal, ha megismerjük a benne tanuló diáklányok véleményét az oktatási intézményről. A női magánszféra tanulmányozásakor felfedezhetjük, hogyan vélekedtek a lányok, asszonyok saját nevelésükről, milyen célt igyekeztek megvalósítani képzettségük által. A következő lehetséges vizsgálati szempont a koedukációs iskolák tanulmányozása. Végezetül az iskolán kívüli, nem intézményesült nevelési keretekre és ezek oktatási funkcióira próbálom felhívni a figyelmet.


Gerda Lerner nézetei a nőtörténet-írásról

Az amerikai szüfrazsett, Susan B. Anthony az 1859-ben megjelent Az igaz nő című tanulmányában így fogalmazott: „Miért van az, hogy a történelem lapjain jeles férfiak tündökölnek és csak hébe-hóba tűnik fel egy-egy magányos nő, mint amolyan furcsa jelenség? (Kelley, 2006. 127.o.)” Ez a probléma, miszerint a nők hiányoznak a történelemből, egészen az 1970-es évekig nem látszódott megoldódni. Nem azért, mert a nők nem voltak részesei a történelemnek, hanem azért, mert a történészek jobbára nem foglalkoztak velük. Gerda Lerner1 volt az első, aki 1962-ben a nők történetéről egyetemi előadást tartott a New Research Főiskolán. Ezt követően 1972-ben, szintén elsőként alapította meg a Women's Studies alapképzéses szakot a Sarah Lawrence Főiskolán (Ulrich, 2007). Az ő munkásságának köszönhetően egyre többen, egyre több tudományágban kezdtek el foglalkozni a nőkkel. Lerner a 70-es évek végére már a nőtörténet-írás historiográfiájával foglalkozott, és új utakat próbált a történészek számára kijelölni. The majority finds its past című 1979-es tanulmánykötetében a modernkori nőtörténet-írást különböző szakaszokra osztotta. A kezdeti szakaszban az úgynevezett kompenzációs jelleg kapott hangsúlyt, melynek során a kutatók a női értékekre igyekeztek koncentrálni. Mivel a történelem részesei eddig csak férfiak voltak, a nőtörténelem írásának kezdetén a híres nőket fedezték fel. Ennek következtében számos közismert nőről keletkezett monográfia. A probléma azonban az volt, hogy mivel ez a fajta történetírás csak az egyes személyeket emelte ki, nem tudott átfogó képet adni a nők társadalmáról. A nőtörténészek a történelemmel kapcsolatos kérdéseiket újrafogalmazták és arra keresték a választ, hogy a nők hogyan működtek közre a nyilvános életben, milyen státuszuk volt és milyen elnyomásban, kirekesztésben részesültek a férfiak által uralt társadalomban. A kontribúciós aspektus felerősödésének következtében olyan történelmi munkák születtek meg, amelyek például a nők politikai- és választójogaiért folytatott küzdelmekről, különböző női intézményekről, női munkavállalásról szóltak. Ezáltal bemutatásra kerültek a nők által betöltött társadalmi szerepek, női közösségek és családmodellek is. A nőket tehát mint különálló társadalmi csoportot vizsgálták a társadalmtörténeten belül (Pető, 2001). Lerner szerint azonban a kutatók ismételten rosszul fogalmazták meg a kérdéseiket, hiszen a nőket túlságosan az elnyomás és kirekesztés áldozataiként mutatták be, és ezzel újra visszahelyezték őket a „patriarchális” társadalomba, ahol a férfiak voltak az „uralkodók”. Lerner szerint a történelmi folyamatokat a nők saját szavaival kell leírni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nők kizárása nem létezett, de ha ezt hangsúlyozzuk, ismételten férfi szemszögből vizsgáljuk az eseményeket. Lerner szerint tehát a nők történelmét a saját szempontjukból kell elemezni. A múltat véleménye szerint, úgy kell rekonstruálni, hogy annak részesei legyenek nők és férfiak egyaránt. Míg az első két aspektus a már létező narratívát egészíti ki, ehhez kapcsol adalékokat, addig a rekonstrukció egy új elbeszélés formát eredményez (Cope, 2010). Ez a gondolat egy másik történelmi irányzat, a mikrotörténet-írás felé tereli a figyelmet. Hogy megismerjük a nők saját helyzetükről kialakult véleményét és gondolatait illetve, hogy bepillantást nyerhessünk hétköznapjaikba, az általuk készített személyes iratokat (naplók, levelezések, visszaemlékezések) kell vizsgálat alá vennünk. A történelmet gyakran dokumentumokkal alátámasztott, a múltat tényszerűen feltáró tudományágnak tekintik. Ilyen megvilágításban a (vissza)emlékezés szubjektivitása miatt nem nevezhető történelemnek, mégis vannak olyan szegmensei a múltnak, amelyek csak ebből a perspektívából tárhatók fel (Ulrich, 2004b). A mikrotörténet-írással kapcsolatban az egyik probléma az, hogy nem tud releváns képet adni az általa vizsgált mikrovilágról (ami gyakran egy kis egység, egy falu, egy család vagy egy egyén), ha a körülötte levő makrovilágról és annak hatásairól, hatalmi viszonyairól nem vesz tudomást (Gyáni, 1997). A mikrotörténet-írás ugyanakkor rávilágít olyan rejtett történelmi folyamatokra, amelyek a makrovilág elemzésekor „láthatatlanok”2.


Példák a nőnevelés történetéből

Mindezek ismeretében most vizsgáljuk meg, hogy ezek a tézisek hogyan alkalmazhatóak a nőnevelés történetére. Ha a Gerda Lerner által definiált történeti szakaszolást vesszük figyelembe, akkor elmondható, hogy mind a kompenzációs, mind a kontribúciós aspektus tekintetében számos munka látott napvilágot világszerte a nőnevelés történetének témakörében: születtek munkák híres nőnevelőkről, nevelőnőkről, a nők művelődési jogaiért, egyetemi képzéséért folytatott küzdelmekről, ezeken kívül számos leánynevelő intézetet ábrázoló tanulmány látott napvilágot. A kérdés azonban az, hogy sikerült-e a szemléletmód váltást megvalósítani és a nők szemszögéből vizsgálni és leírni a folyamatokat. Megvalósult-e a rekonstrukció a nőnevelés történetében vagy ez a folyamat még várat magára? Ha az amerikai nők nevelésének történetével foglalkozó összefoglaló munkákat vizsgáljuk meg3, akkor azt tapasztaljuk, hogy azok nem foglalkoznak a női szféra ilyen szempontú bemutatásával, annak ellenére, hogy a női magániratok óriási mennyiségben állnak rendelkezésre4 az Egyesült Államokban. Most nézzük meg, hogy a bevezetőben már említett, a nőnevelés történetének négy szegmensében hogyan érhető el a rekonstrukció a mikrotörténeti források felhasználásával.

      Ha egy leányiskola életét vizsgáljuk, általában a legkézenfekvőbb forrásokhoz (tantervek, iskolai jegyzőkönyvek, értesítők, stb.) nyúlunk. Ha azonban kizárólag csak ezeket az anyagokat analizáljuk, nem tudunk teljes képet kapni az iskola működéséről. Nem ismerjük meg a diákok/diáklányok szemszögéből az iskolai életet vagy azt, hogy mit jelentett számukra a tanulás és milyen céljaik voltak az iskola befejezése után, immár képzett asszonyokként. A Michigani Egyetem levéltárának Clements Történeti Könyvtárában található egy 19. századi bentlakásos iskola tanulójának iskolatársához írt levele, amelyben a diáklány szarkasztikus leírást ad az iskola igazgatójáról és az ottani oktatásról: „Miért Alice, mi másról álmodozhattál volna, ha nem arról, hogy elfogadod Mr. Crittenden meghívását? Nem minden fiatal lányhoz lenne hajlandó ily módon leereszkedni, hogy azzal megbecsülését fejezze ki, és attól tartok, hogy egy szegény, féktelenül vidámnak titulált lány soha nem tapasztalhatna meg nagyobb örömöt. Óh, micsoda boldog időket töltöttünk együtt, amikor annyi mindent fedeztünk fel az órákon! Sok hűhó semmiért! Óh, de soha nem beszélünk erről! Mit nem adnék most Pluto egy előadásáért! Most, hogy elszakasztottak védőszárnyai alól és most, hogy eltiltattam mennyei árnyékától! Milyen ékesszólóak és tanulságosak voltak!5” A szöveget képi ábrázolás is kíséri, amelyen az igazgató egy késsel a kezében tornyosul a lányok fölött az étkezőasztalnál és a következőket mondja: „Még soha sem szöktettem meg senkit szerelemből az iskolából!” A képi ábrázoláson jól látszik, milyen rémülten néznek a lányok a hatalmas, félelmetes külsejű, ördögfülű igazgatóra. Kiszolgáltatottságuk többek között abból is adódik, hogy magániskoláról lévén szó, a diáklányok nem mehettek problémáikkal felsőbb állami szervekhez. Az egyetlen választásuk az lehetett, hogy elhagyták az iskolát, ha az nem tetszett.


Agnes levele Alicenek. A szerző és a keletkezés pontos dátuma ismeretlen.6

A női magánszféra elemzésével megtudhatjuk, hogyan képezte a nők mindennapi tevékenységeinek részét a tanulás. Ennek kapcsán először egy több gyermekes, 26 éves amerikai családanya 1872-es naplóbejegyzéséből idéznék, amelyben Ellis Shipp beszámol arról, hogyan próbálta autodidakta módon képezni magát, amellett, hogy háztartásbeli kötelezettségeinek is eleget tett. Az általános tantárgyak (irodalom, matematika, földrajz, történelem) mellett elsősorban biológiai és gyermekgondozási kézikönyveket olvasott és igyekezett minél több tudást szerezni belőlük. „Ma reggel négykor keltem, nagy reményekkel és elszántsággal. Nagy lelkesedéssel láttam hozzá tanulmányaimhoz, azzal a céllal és dédelgetett vággyal, hogy férjem igaz társává válhassak, aki minden energiájával azon van, hogy jogász legyen, valamint azért, hogy alkalmas anya lehessek gyermekei nevelésére és tanítására. (...) Továbbra is tartom a tervemet: korán kelek és amennyiben a körülmények lehetővé teszik tanulok. Az elsődleges tanulásra szabott időm reggel négy és hét óra között van, de minden időt tanulásra fordítok, amit csak lehet a többi kötelességem elvégzése mellett. Ha szorgalmas vagyok, elérek valamit. Óh, hogy vágyom tudásra és bölcsességre. (Shipp, 1985:85, 87)” Ellis Shippnek, a fenti sorok szerzőjének szorgalommal és kitartással sikerült vágyait elérnie: amellett, hogy férjének méltó társa és gyermekeinek felkészült édesanyja lett, 1875-ben orvosi diplomát szerzett a Pennsylvaniai Női Orvosi Egyetemen. Az egyetem elvégzése után nemcsak orvosként tevékenykedett, de szülésznő-képző tanfolyamokat is szervezett és élete végéig több száz nőt készített fel erre a hivatásra. Naplójának ismerete nélkül azonban fogalmunk sem lenne arról, milyen áldozatokat hozott azért, hogy tanulhasson. A következő idézet egy 16 éves tanuló lány, Amelia Cannon 1886-os naplóbejegyzéséből származik, aki egy koedukációs magániskolában felsőbb tanulmányokat folytatott. „Most már jobban szeretem az iskolát, mint mikor elkezdődött. De meg kell hagyni, H-nak és nekem nagy megpróbáltatásokban lesz részünk, ha minden óránkat teljesíteni akarjuk. De kinek ne lenne, aki ilyen tanulmányokat folytat? Mennyire lesz bonyolult a fizika, ha egy kicsit is tovább haladunk az anyagban? Mindenki azt mondja, hogy ez az egyik legnehezebb vagy talán a legnehezebb tantárgy az iskolában. Idén imádom a rajzórát. Tavaly nagyon utáltam. Most megpróbálom az érdeklődésemet fenntartani. Tudom, hogy ha szorgalmasan gyakorolok, örömöm lesz benne. Ottinger professzor egy híres művészt idézett, aki azt mondta, hogy bárki, aki egy éven keresztül naponta legalább fél vagy egy órát gyakorol, utána bármit le fog tudni rajzolni, amit csak lát. Ma úgy mentem iskolába, hogy a hajamat a fejem tetején kiegyenesítettem. Elég gyakran kellett az öltöző szobába bemennem, hogy újra és újra megfésüljem, hogy úgy álljon, ahogy szeretném. A német elég élvezetes óra. Kicsit bonyolult. De nem nehéz annak, aki folyamatosan tanul és megcsinálja a leckét. Úgy tűnik, minden diák, aki kedves, általános tanulmányokat folytat. Úgy sajnálom. Így nincs lehetőségem megismerni őket, mivel én a haladó osztályba járok.

      A mindenségit! Bárcsak felkészültem volna a holnapi óráimra! Most azt gondolod, kedves naplóm, hogy lusta vagyok, mert nem készültem el egészen eddig (este tíz óra van), de ne hidd! Nos, be kell fejeznem az írást és mennem kell tanulni. Jó éjt! (Cannon, 1888:5)”

      Amelia naplójából megismerhetjük, milyen küzdelmeken ment keresztül az otthoni tanulása során, hogyan próbáltak ikertestvérével (az idézetben H-ként szerepel) egymásnak kölcsönösen segíteni a felkészülésben. A küzdelmek oka egyértelműen a motiváltság hiánya volt, Amelia semmi mást nem akart elérni tanulmányaival, csak hogy „megvalósíthassa legnagyobb álmát és jó zenész lehessen” (Cannon, 1888). Az iskolát nem fejezte be, rövid ideig édesapja nyomdájában dolgozott, majd édesanyjának segített a ház körüli munkákban, és 21 évesen férjhez ment. A zene iránti szeretetét és tehetségét családi és jótékonysági koncerteken kamatoztatta. Asszony korában aktív szerepet játszott a helyi „Női Filozófikus Egyletben”, ahol számos beszédet tartott a zenéről és gyereknevelésről. Bár az iskolát 17 évesen abbahagyta, felnőtt fejjel mégis úgy gondolta, a lányok oktatása és tanulása fontos és szükségszerű, ezt a nézetét ki is fejtette előadásai során7.

      A koedukációs iskolák női szempontú elemzésekor a kutatók gyakran arra helyezik a hangsúlyt, hogy bemutassák, milyen kirekesztésben és megkülönböztetett bánásmódban volt részük a diáklányoknak vagy tanárnőknek, ahelyett, hogy a bevonásra és a nők által elért vívmányokra koncentrálnának (Radke-Moss, 2008). Egészen a XX. századig a koedukációs iskolákban a lányok külön tantermekben, az iskolaépület elkülönített részeiben tanultak, eltérő tantárgyakat oktattak nekik és a fiúkkal szemben eltérő jogokkal rendelkeztek. Ha a koedukációs iskolák történetét alaposan szemügyre vesszük, észrevehetjük, hogy a lányok, a fiúkhoz hasonlóan igyekeztek „saját tereiken” belül céljaikat és vágyaikat megvalósítani. A fiúkhoz hasonló diákszervezeteket, egyesületeket létesítettek. Az 1850-ben alapított Utah Egyetem a kezdetektől fogva tárt karokkal várta fiúk és lányok jelentkezését egyaránt. A század végére az egyetemen a lányok, csakúgy mint a fiúk egyre több női társulatot hoztak létre. Az 1897-ben létrejött női kosárlabda csapat sikereiről egy szemtanú diák a következőket írta: „1897 januárjában debütált a Utah Egyetem első női kosárlabda csapata. A leánynövendékek olyan izgatottak voltak a verseny miatt, hogy egyből tárgyalásokat kezdtek más iskolák szervezeteivel. Az iskola Atlétikai Szövetsége megvette a szükséges felszereléseket, hogy a lányok felkészülhessenek az elkövetkezendő mérkőzésekre. Általában két csapatban gyakoroltak” (Adix, 1976. 145.o.). Az egyetem női kosárlabda csapata ugyan pár évvel később alakult, mint a fiú csapat, mégis azonos támogatásban részesült. A Gerda Lerner által elképzelt történelmi rekonstrukciót a neveléstörténet eme szegmensében lehet a legjobban alkalmazni, hiszen itt, koedukációs iskolákról lévén szó, megvalósítható az, amit Lerner oly sokszor hangsúlyozott, hogy a történet-írás részese legyen mindkét nem.

      A XIX. században Amerikában és Európában egyaránt, sorra alakultak a nők által alapított egyletek, klubok, szervezetek. Kezdetben elsősorban jótékonysági céllal jöttek létre, de a század második felére már a női emancipációs törekvések színtereivé váltak (Kéri, 2008). Ily módon a nők képzésére és oktatására is egyre nagyobb hangsúlyt fektettek. Egy 1877-ben, Utahban alakult Női Irodalmi Egyesület kifejezetten azzal a céllal toborozta művelődésre vágyó nőtagjait, hogy az irodalomról, történelemről beszélgessenek. Az egyik tag, Mrs. George Y. Wallace így emlékezett vissza a gyűlésekre: „Azt hiszem az első téma, amit kijelöltünk, Róma története volt. Addig tanultunk róla, amíg már akár csukott szemmel is eltaláltam volna Róma utcáin. Egy esszét is kellett írnom a témáról. Az nem zavart, hogy meg kellett írnom, de az már igen, hogy elő is kellett adnom. Próbáltam szerezni valakit, aki felolvassa helyettem, de senki nem vállalkozott, így nekem kellett megtennem. Halálra izgultam magam, de végül sikerült” (Whitley, 1996. 51-52.o.). Az irodalmi egyesület több szempontból is fejlesztette a nők képességeit: egyrészt a felkészülésük során tudásukat gyarapították, másrészt az előadás révén a nyilvános szerepléshez is hozzászoktak. A női egyletek gyakran elemi vagy középiskolákat is alapítottak, felkarolván ezzel a leányok nevelésének eszméjét. A XIX. századi Magyarországon például a Magyar Gazasszonyok Országos Egyesülete, az Országos Nőképző Egylet és a Mária Dorothea Egyesület elemi és felsőbb osztályokat működtető tagintézeteket hoztak létre leányok számára (Kéri, 2008).


Összegzés

A történelem tanulmányozása során szükségszerű, hogy amennyiben azok rendelkezésre állnak, a személyes iratokat is bevonjuk a kutatásokba. Nagyon fontos azonban, hogy a forrásokat megfelelő kritikával kezeljük8, hiszen ezeknél a dokumentumoknál épp a szubjektivitás miatt nagyobb esély van a megtévesztésre. Egy átfogó, színes képet a nők és lányok neveléséről úgy kaphatunk, ha minél több forráscsoportot vizsgálunk. A mikrotörténeti kutatások és az általuk kapott eredmények ne önmagukban létezzenek, hanem egészítsék ki a feltárt történelmi tényeket. A múlt ilyetén újraértelmezésekor fontos, hogy figyelembe vegyük, nemcsak kronológiai beszámolót kell adnunk a feltárt eseményekről, de speciális szinkroniksztikus kutatásokat is kell folytatnunk, amely lehet problématörténeti csomópont kiemelése, neveléstörténeti hatáskutatás vagy összehasonlító neveléstörténeti elemzés (Kéri, 1997). A fent vázolt szemléletmóddal tehát megvalósítható a Gerda Lerner-féle rekonstrukció a nőnevelés történetében is. Bár Gerda Lerner nőtörténet-írással kapcsolatos állásfoglalását a legtöbb kritika a túl általános megfogalmazása miatt érte, elmélete mégis működik. Nézeteit később sikeresen a gyakorlatba is átültette, amikor megalkotta The creation of patriarchy című munkáját, melyben az ősi és ókori társadalmak férfi központúságának kialakulását vizsgálta. Koncepciója sok tekintetben elgondolkodtató, és akár a nőnevelés-történetben is új utak keresésére inspirál. Az írásomban vázolt mikrotörténet-írás bevonása a történeti kutatásokba egy lehetőség arra, hogy megvalósítsuk, amit Gerda Lerner harminc évvel ezelőtt javasolt, és ezáltal a múltat úgy rekonstruáljuk meg, hogy annak férfiak és nők egyaránt részesei legyenek. A történészek újra és újraírják a történelmet nemcsak azért, mert mindig új és feltáratlan kutatási területeket találnak, hanem azért is mert a múlttal kapcsolatban új kérdéseket tesznek fel (Ulrich, 2004a), új módszereket alkalmaznak és kutatásaikhoz új tudományágakat hívnak segítségül. A múlthoz való viszonyunk azonban mindig szubjektív marad. Azt a történelmet fogjuk írni, ami bennünket, kutatókat érdekel (Gyáni, 1997) és úgy, ahogy azt mi szeretnénk. „A férfiak 4000 éven keresztül írták saját történelmüket, így aztán nekünk, nőtörténelemmel foglalkozó kutatóknak is szükségünk van még 4000 évre, hogy a nőtörténelem fő irányvonalairól beszélhessünk”9. A nőtörténelem számos feltáratlan terület foglal magába a mai napig. Ezek között van a nőnevelés-történet, amely szólhat akár modern akár régi korok, elfelejtett népcsoportok leányainak neveléséről. Nekünk, kutatóknak kell megtalálnunk és feltárnunk azokat.


Irodalom

  • Adix, Shauna McLautchy (1976): Differential treatment of women at the University of Utah from 1850 to 1915. PhD értekezés, University of Utah, Salt Lake City, 1976. Kézirat.
  • Merill-Cazier Library Special Collection. Brigham Young College Papers. Mss 1 Series II. Box 4 folder 1-2. Beacon Light Society minutes and programs.
  • Cannon, Amelia T.: Journal 1886-1888. Kézirat. Az eredeti Richard J. Fish tulajdonában található.
  • Cope, Rachel (2010): Shifting the plot. Kézirat. Az eredeti a szerző tulajdonában található.
  • Gyáni Gábor (1997): A mindennapi élet mint kutatási probléma. Aetas, 12. 1. sz. http://epa.oszk.hu/00800/00861/00004/1997_t9.html (Letöltés: 2010.10.11.)
  • Kelley, Mary (2006): Learning to stand & speak: women, education, and public life in America’s republic. UNC Press, Oxford.
  • Kéri Katalin (1997): Mi a neveléstörténet? JPTE Tanárképző Intézet, Pécs.
    http://kerikata.hu/publikaciok/text/mozaik02/mozaik02.htm (2010.09.22.)
  • Kéri Katalin (2008): Hölgyek napernyővel. Nők a dualizmus kori Magyarországon. Pro Pannónia, Pécs.
  • Lerner, Gerda (1979): The majority finds its past. Placing women in history. Oxford University Press, Oxford.
  • Making history her story, too. Interview with Gerda Lerner by Felicia R. Lee for The New York Times. 2002. július 20. http://www.temple.edu/tempress/authors/1635_qa3.html (2010.10.02.)
  • Pető Andrea (2001): A nőtörténetírás története. Rubicon, 6. sz. 42-44.
    http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/notortenetiras_tortenete/ (Letöltés: 2010.10.11.)
  • Radke-Moss, Andrea G. (2008): Bright epoch. Women & coeducation in the American West. University of Nebraska Press, Lincoln.
  • Shipp, Ellis M. (1985): While others slept. Autobiography and journal of Ellis Reynolds Shipp, MD. Bookcraft, Salt Lake City.
  • Ulrich, Thatcher Laurel (2004a, szerk.): Yards and gates. Gender in Harvard and Radcliffe History. Palgrave Macmillan, New York.
  • Ulrich, Thatcher Laurel (2004b): Rachel’s death. How memory challenges history. Utah State University Press, Logan.
  • Ulrich, Thatcher Laurel (2007): Well-behaved women seldom make history. Alfred A Knof, New York.
  • Whitley, Colleen (1996, szerk.): Worth their salt. Notable but often unnoted women of Utah. Utah State University Press, Logan.

  1. Gerda Lerner 1920-ban született Bécsben. 1939-ben családjával együtt az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol sokáig gyári munkásnőként dolgozott. 1966-ban a Columbia Egyetemen szerzett doktori fokozatot a történelemtudományok terén. Gerda Lerner a Wisconsin Egyetem emerita professzora. Számos nőtörténelemmel foglalkozó munkája mellett forgatókönyveket is publikált (Ulrich, 2007).
  2. Írásomban nem kívánom részletesen bemutatni a mikrotörténet-írással kapcsolatos pro és kontra érveket. A témával kapcsolatban l. például az alábbi műveket: Gyáni Gábor: A makro- és mikrotörténet vitája, In: Budapesti Könyvszemle, 1992. 4. sz. 492-496., Maurizio Gribaudi, Giovanni Levi, Charles Tilly: Mikrogeschichte/Makrogeschichte: Komplementär oder inkommensurabel, Göttingen, Wallstein Verlag, 1998., Christophe Charle: Micro-histoire sociale et macro-histoire sociale: Quelques réfléxions sur les effets des changements de méthode depuis quinze ans en histoire sociale. In: Christophe Charle: Histoire sociale – histoire globale? Editions MSH, Paris, 1993. 45-57.
  3. Itt többek között az alábbi munkák említhetők meg: Woody, Thomas: A history of Women’s education in the United States I-II. The Science Press, New York, 1929., Miller, Solomon Barbara: In the company of educated women. Yale University Press, New York, 1986., Harwarth, Irene: Women’s College in the United States: History, issues & challenges. DIANE Publishing, New York, 1997.
  4. Az Amerikai Egyesült Államokban található, nőktől származó személyes iratokat, kéziratokat tartalmazó könyvtárak listája megtalálható az alábbi honlapon: http://www.iisg.nl/w3vlwomenshistory/unitedstates.html (Letöltés: 2010.10.11.)
  5. Agnes levele Alicenek. A szerző és a keletkezés pontos dátuma ismeretlen. William L. Clements Könyvtár, Michigan Egyetem. http://www.clements.umich.edu/womened/StudentLife.html (Letöltés: 2010.10.11.)
  6. Uo.
  7. Merill-Cazier Library Special Collection. Brigham Young College Papers. Mss 1 Series II. Box 4 folder 1-2. Beacon Light Society minutes and programs.
  8. A neveléstörténeti kutatások módszertanáról részletesen l. például: Kéri Katalin: Bevezetés a neveléstörténeti kutatások módszereibe. Műszaki Kiadó, 2001., Falus Iván (szerk.): Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Műszaki Kiadó, 2004., Best, John W.: Research in education. Allyn and Bacon, Boston, 2004.
  9. Making history her story, too. Interview with Gerda Lerner by Felicia R. Lee for The New York Times. 2002. július 20. http://www.temple.edu/tempress/authors/1635_qa3.html (Letöltés: 2010.10.02.)

A dokumentum forrása:
Kéri Katalin (szerk.): Társadalmi nem és oktatás. Konferenciakötet,
PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola, Pécs, 2011.

2010. november 20-án a PAB Székházban megrendezett konferencia
előadásainak szerkesztett, elektronikus változata.

A kötet szerkesztése lezárva: 2011. május 5-én.

ISBN 978-963-642-383-4

© A szerzők és a PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola.
Minden jog fenntartva!

PTE BTK „Oktatás és társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola
H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6. | Tel.: 06 (72) 501-500 / 4273