Előszó

Goethe mester, a németek nagy költője azt mondta: "Akit az isten szeret, a nagyvilágba küldi." Igaz ez, mert a nagyvilág az élet iskolája. Egy gyönyörü szép könyv, telve csodás képekkel, ismeretekkel, fénynyel, árnynyal, könynyel és mosolylyal, jóléttel és nyomorusággal, amelyet látni és ismerni kell, mert csak egy lapját olvasta az, a ki szülőföldje határait tul sohasem lépte.

Én, a magam részéről nem mondhatom, hogy az "istenem" valami nagyon szeretett volna, sőt - az üres zsebeimre esküszöm, - ennek az ellenkezőjéről győződtem meg hányt-vetett és sok csapással bővölködő életemen át. Az öreg Ur, nyilván haragudhatik reám valamiért. Igen sokszor végig vert rajtam a szeges ostorával - hanem azért én mégis a nagyvilágba mentem ...

Erről a világbani csavargásomról fogok itt mesélni.

Ez nem akar szakkönyv lenni, sem tudományos munka; nélkülöz minden hivatalos komolykodást. Szán-szándékkal a legegyszerűbb nyelvezettel, a legkeresetlenebb kifejezéseket használva irtam meg, unalmas okoskodást, bölcselkedést kerülve, mert ezt nem mindenki szereti. A terem sem engedi meg, tehát röviden kell elbánnom a nagy anyaggal. Nem irok le semmit tövéről-hegyire. Megemlitem azokat a dolgokat, amelyek érdemesek a megtekintésre s magára bizom az illetőnek a szemlélődést. Arra törekedtem, hogy ne legyek száraz. A tudákoskodásnál jobban szeretem a tréfát s könyvem is vidám, mosolygós kiván lenni, mint maga az ifjuság, amelynek főleg szántam.

Én utamat 1897-ben tettem meg s hogy ez utazásom éleményeit eddig meg nem irtam, ennek főleg az volt az oka, hogy az ehhez szükséges idő és nyugalom nem állt rendelkezésemre az elmult évek alatt. De arra is vártam, hogy a sok utazó kollégám közül akad valaki, az enyémnél hivatottabb tollu, aki egy olyan könyvet ir utazásairól, amely a fiatalabb generációval megismerteti egy hosszabb külföldi utazás hasznát, utasitásokat ad s megszeretteti velök, kedvet ad nekik a valcoláshoz, amelyre nem annyira szak-, mint általános ismeret szerzése és egészségi szempontokból van szüksége a nyomdászságnak. Aki közülünk nem utazott, az - kevés kivétellel - konzervativ, korlátolt marad. Az ilyenek mindennemű mozgalmainknak kerékkötői. A világlátottság felvilágosodottá, nyugodttá, egyszerűvé és önérzetessé teszi az embert. Az pedig, hogy az ilyen gyalogutazás fáradalma tönkreteszi a szervezetet, nem áll. Sőt megedzi. Atilla azt mondta: Akinek meg kell halni, ha veszteg ül is elvész. Könyvemet azért irtam meg, mert olyan munka, amely mindezekről felvilágositsa a szaktársakat, eddig nem jelent meg.

Az elmult évek alatt az utazás körül is változtak, illetve javultak a viszonyok. De azon tanácsoknak, melyeket e könyvben elmondok, ma is hasznát vehetik a szaktársak. Önöknek, ha utra indulnak az enyémhez hasonló kellemetlenségeket nem kell átszenvedniök, mert e könyv függelékében mindazon tudnivalók fel lesznek sorolva, amelyekre egy hosszabb külföldi utra menő szaktársnak szüksége van, t. i. ruha, felszerelés s német-, francia- és olasz-nyelven azok a legszükségesebb szavak és mondatok, amelyeket ha betanul az illető szaktárs, nyelvtudás nélkül is boldogul az emlitett országokban.

Akik már jártak a leirt helyeken, szórakozást találnak benne az emlékek felidézése által, akik pedig még nem ismerik e tájakat, fogalmat szerezhetnek belőle a közvetlen tapasztalatból meritett leirás után.

Megemlitem még, hogy 1900-ban a párisi világkiállitást is megnéztem és könyvemben ezzel is foglalkozom.

Ifju szaktársaimnak tanulságul, idős szaktársaimnak pedig, akik utaztak, a régi, kedves emlékek felelevenitéséül szántam e könyvet. Tudom, hogy nem egy helyzetben ismerős esetekre akadnak, velük megtörtént epizódok élednek ujra előttük e könyv lapjain. Visszaszáll hozzájuk a tavasz - az őszbe; az ifjuság, a maga elpusztithatatlan könnyelműségével és jókedvével, szines, merész álmaival, mikor még az élettől sokat reméltünk s tele voltunk tetterővel, duzzadó ambicióval; rózsaszinű szemüvegen át néztük a förtelmes életet és nem hittünk lehetetlenségekben.

De ne fájjon nekünk ma már, hogy az álmaink szétfoszlottak s ez aranyos pókhálófonálból szőtt szép fátylat az élet durván összetépte. Az álmok megmaradtak, csak mi vesztettük el őket. Mások megtalálták. Átköltöztek az ifju szivekbe és azokban laknak, mig a tavaszi nap süt, csillog és csalóka fénye egy dús, meleg nyárral és termékeny őszszel biztat. Ők, az ifjuság, hadd higyjen. Mi már tudjuk, hogy e szines hazugságok elmulnak az ifjusággal együtt és a komor őszben nem marad egyéb, mint csalódás, fojtó, szürke köd - és az emlék. De az emlék, az ifjuság édes emléke, csalóka tavaszi napsugara, bearanyozza nékünk a hervadást!...

Maros-Vásárhely, 1909 január 20.
A szerző.