A halotti címerek, vagy másképp epitáfiumcímerek nem egyszerűen valamely elhunyt személy címerét jelentik, hanem ennél jóval többet. Egy olyan történeti tárgytípus ez, amely egyrészt a gyászszertartás alkalmából, vagy éppen annak céljaira készül, másrészt pedig a központi motívumát az elhunyt címere képezi. Az epitáfiumcímer tehát elkülönítendő a feliratos halotti chartáktól, vagy a csak vallási ábrázolásokat mutató, sokszor architektonikus, esetleg a címert alárendelt szerepben ábrázoló halotti emlékektől.

Két alapvető, funkcionálisan is elkülönülő típusa alakult ki. Az egyik (a továbbiakban epitáfiumcímer) olyan halotti emlék, amely a templom falán elhelyezve az élőket emlékeztette és szólította fel imára, illetve biztosította az elhunyt templomi képviseletét, részvételét a szertartásokon, azaz tulajdonképpen hirdette örök életét. Mivel maradandó emléknek szánták, ezért ötvöstechnikákkal nemesfémből készítették, vagy fából faragva festették és aranyozták.

A másik típus, (a továbbiakban halotti címer) efemer jellegű, azaz elsődleges szerepe nem terjedt túl a gyászszertartáson. Anyaga selyem vagy papír, amelyre a címert és a feliratokat temperával festették, illetve utóbb, (legalábbis a szöveget) nyomtatták. A szöveg az elhunyt nevéről, rangjáról, tisztségeiről, kitüntetéseiről, születésének és halálának adatairól, sőt néha felmenőiről és házastársáról is tájékoztatta a gyászolókat.

A halotti-, vagy epitáfiumcímerek funkcióit illetően abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című 1736-ban készült munkája, éppen a tárgy használatának virágkorából, viszonylag részletesen tájékoztat róla. Apor ugyan a 17. század végi erdélyi főurak szokásait kívánta bemutatni, de ezek kisebb-nagyobb eltérésekkel az egész országban és az egész nemesi társadalomban ismert, illetve a lehetőségeknek függvényében gyakorolt szokások voltak. Apor szerint festett selyemcímereket szögeztek a halotti szín (ravatalozó), vagy a halottas ház bejárata mellé, a koporsó drapériájára, a templomi szószék oldalára, a katolikusoknál az oltár elé, valamint a castrum dolorisra. A halotti címerek elsődleges funkcióját az elhunyt identifikálása, a gyászoló közönség tájékoztatása és a gyászszertartások színhelyeinek díszítése képezte. Volt azonban más szerepük is, ugyanis a sokszor meglepően nagy számban készíttetett címereket kiosztották a gyászmenet tagjai között. A nagyobb rangúak, vagy az elhunythoz közelebb állók nagyobb méretű, vagy selyem címert kaptak, az alacsonyabb rangúak viszont kisebb méretű, vagy papírra festett címert vittek. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nők egyáltalán nem kaptak és nem is hordoztak címereket a gyászmenetben.

A szokás eredetét keresve végső soron arra gondolhatunk, hogy a középkori lovagot halála után is megillette a familiáris szolgálat, azaz a temetésén felvonultatták fegyvereit és zászlaját is. Noha a szokás túlélte a középkort, így a 17. századi Magyarország vitézi temetéseinél még rendszeresen találkozunk vele, nyilvánvaló, hogy a fegyvereket egyre inkább csak a halotti címerek helyettesítették. Figyelembe kell vennünk a címer szimbolikus jelentését is. A halotti címer az evilági lét, az evilági dicsőség jelképe, amelynek a halál szabott határt, míg a címerekkel együtt hordozott fáklyák és gyertyák az örök világosságot és Krisztust jelképezték, aki meghalva hozta el az embereknek a megváltást, ahogy a gyertya is megsemmisülése során ad világosságot. A szimbólumok tehát a halál két aspektusát helyezték egymás mellé, az élet végét és az örök élet kezdetét. A barokk kor különösen kedvelte az ilyen misztériumjátékokat, noha a középkor szellemétől sem volt ez idegen.

A díszes epitáfiumcímert szintén meghordozták a gyászmenetben, ahol rendszerint a halott fejénél vitték, majd onnét került a szertartás után a templom falára. Az epitáfiumcímer készíttetése, nemcsak az elhunyt tehetős voltát feltételezte, de azt is, hogy a halál és a temetés között volt idő hosszadalmas temetési előkészületekre. A 17. században még nem volt ritka, hogy a végleges temetést több hónap, vagy akár egy fél év előkészületi idő is megelőzte.

Az epitáfiumcímer eredetét abban a középkori gyakorlatban kereshetjük, hogy bizonyos feltételek mellett az elhunyt címeres pajzsát a templom falára függesztették. A nürnbergi Szt. Lőrinc és a Szt. Sebaldus templom falain és oszlopain, pl. ma is számos későközépkori címerpajzsot láthatunk. Magyarországról Gaissel Henrik soproni patrícius 14. század utolsó harmadából való címeres epitáfiumpajzsát ismerjük. A meglehetősen szokatlan oválpajzs aligha készült lovagi torna céljára, részben mivel egy polgár címeréről van szó, másrészt, mert diszfunkcionális módon a pajzson egy kisebb csücskös pajzs mutatja a kecskét ábrázoló címerképet, amit ráadásul sisakdísszel is kiegészítettek. Epitáfiumra utalhat viszont, hogy a címer feketére festett pajzsmezőben helyezkedik el, valamint, hogy a tárgy a 19. század végéig Sopronban, a volt bencés templom nyugati karzatán ábrázolt donátorfigura konzolán függött. Az epitáfium elhelyezését az indokolta, hogy Henrik jelentős adományt tett a templomnak.

A címer, mint identifikáló jelvény természetes módon és korán szerepet kapott a halotti kultuszban. Elsődlegesen bizonyára a sírkeresztre függesztették a címerpajzsot. A 14. századtól fogva pedig már olyan sírköveket is ismerünk, ahol a kőre vésték a sírkeresztet a rajta függő címerpajzzsal, sőt néha más fegyverekkel együtt. Nyilvánvaló, hogy a címerpajzs akkor válhatott önálló tárgyként másodlagos halotti emlékké, ha az elhunytnak nem készült, vagy nem készülhetett templomi síremléke, sírköve. Röviden tehát a címeres halotti pajzs, amelyet egyre gyakrabban felirattal is kiegészítettek helyettesíthette a drága sírkövet.

A középkor végére azonban a templom járószintjébe süllyesztett sírköveknek is leáldozott. A reneszánsz korban terjedtek el a fal mellett álló síremlékek, amelyek részben helytakarékosak voltak, másrészt az immár architektonikusan készülő oltárok formai leképezését jelentették. A falra függesztett epitáfiumokat (epitáfiumcímereket) sem tekinthetjük másnak, mint a fali síremlékek egyszerűbb lebegő változatainak. (Ellenpéldaként említhető, hogy az 1616-ban meghalt Thurzó György nádornak egyaránt készült alakos fali síremléke és díszes epitáfiumcímere is.)

A barokk korral terjedt el a templom járószintje alá süllyesztett családi kripták építésének gyakorlata is, amelyek lefedése csak sima kőlappal történik, azaz nem árulják el a benne nyugvók pontos kilétét. Ez a körülmény szintén az epitáfiumkészítés gyakorlatát segítette elő.

Az epitáfiumcímerek gyakran magukhoz vonták a temetési menetben, a világi státus jelzésére szintén felvonultatott temetési fegyvereket, trófeumokat, vagy esetleg egyéb jelvényeket is. Más adatok viszont arról szólnak, hogy a zászlók és a fegyverek, a halotti címerekkel együtt elkísérték a koporsót a kriptába is. A jelenség értelmezését ismét Apor Péter könnyíti meg számunkra. Apor szerint az igazán rangos temetéseknél a temetési menetben felvonultatták az elhunyt két alteregóját, amelyek közül az egyik díszfegyverzetben, felemelt aranyozott zászlóval lovagolt. A zászló egyik oldalán címer a másik oldalán pedig epitáfium volt. A másik hasonmás fekete, vagy rozsdás fegyverzettel és földig hajtott fekete zászlóval lovagolt. A díszlovas zászlaja és fegyverei a templom falára kerültek, ahol a hasonló szerep az epitáfiumcímer mellé rendelte őket, sőt hamarosan a címer kiegészítőjévé is váltak. A gyászlovas fegyvereit viszont (kard, kopja, zászló) összetörték és a sírban a koporsó mellé dobták. Ha az epitáfiumcímer nem készült el a temetésre, úgy a trófeumfegyverek (sisak, vért, buzogány stb.) számára néha külön trófeumállványt készítettek koporsó fölé. Nyilvánvaló, hogy a két lovas egyike az elhunytat élőként, a másik pedig holtként idézte meg a gyásznép számára.

A szokás eredete a középkorba nyúlik vissza. Már Károly Róbert temetésén is szerepeltek alteregók, amelyek azonban díszes fegyverzettel az elhunyt király által az egyháznak, illetve a temetkezési templomnak tett felajánlást vitték. Az obláció ilyen formája Magyarországon vélhetően az Anjouk által behozott újdonság lehetett. Hans Seybold pfalzi követ beszámolója szerint dengelegi Pongrác János erdélyi vajda 1476. évi temetésén címeres lobogóját megszaggatták, és koporsója elé vetették. Tudjuk azt is, hogy Mátyás király zászlai a székesfehérvári sírja fölött függtek a templom falán. Mátyás temetéséről egy halotti címer is fennmaradt, amelyet feltételezett társaival együtt valószínűleg meghordoztak a temetési menetben. Feltehető az is, hogy nem sírmellékletként, hanem epitáfiumként funkcionált a templomban. Bonfini említi, hogy Mátyás temetésénél 12 bíborba öltözött páncélos lovas a király fegyvereit és győzelmi jelvényeit vitte, amelyeket azután a koporsó elé vetettek a mulandó evilági dicsőség jelzésére.

Mindezek a különböző eredetű szertartási elemek, a Károly Róbert féle oblátorok, a 15. századból említett a koporsó elé vetett fegyverek és trófeumok, illetve az epitáfium szerepét betöltő címerek és zászlók legkésőbb a 16. század végére egyetlen szertartásrend elemeivé olvadtak össze. Báthory Kristóf erdélyi vajda 1583. február 13-i temetésén mindenesetre már két különböző szerepű hasonmás vonult fel.

A halotti- és epitáfiumcímerek, noha meglehetősen konzervatív műfajról van szó, a megjelenésüket tekintve követték a mindenkori korstílust. A legkorábbi ismert barokk kori tárgyi emlékek a 17. század elejéről néha még a reneszánszra visszautaló, koszorúval keretezett ovális mezőben mutatják a címert, azaz követik a későreneszánsz sírkövek mintáit. Jellegzetes az aranybetűs, száraz faággal keretezett ovális körirat, a porc és akantuszdíszes barokkráma alkalmazása, a címertartó, a halottat sirató és a végítélet harsonáit fújó angyalok szerepeltetése. A katonáknál trófeumok is szerepelnek. Az epitáfiumok holt-, saroktereit rendszerint rozetták, vagy más virágok ábrázolása tölti ki.

Korai epitáfiumcímerek maradtak fenn, pl. a kolozsvári Farkas utcai templomban, Árva várában, Nagyszombatban, Csetneken stb. Korai selyem és papír halotti címereket ismerünk, pl. a sárospataki plébániatemplom kriptáinak ásatásából, (1645-55 körül), Kolozsvárról, továbbá a Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka is őriz három 17. századi példányt.

A 18. század második fele már a gyászszertartások egyszerűsödését hozta magával. Az epitáfiumcímerek lassan kimentek a divatból, a halotti címerek pedig formailag átalakultak. Az ország keleti felében, de különösen az Erdélyi Nagyfejedelemségben a címert rendszerint egy perspektivikus koporsószerű talapzatra állították, amelynek szemközti rövidebb oldalára került a felirat. Ez a megoldás már lehetővé teszi a felirat előnyomtatását is. A század végére az ábrázolás mind egyszerűbb feliratos kartussá alakult, miközben elmaradtak róla a járulékos díszek, a koponyák, a szalagcsokrok, az akantuszok és az angyalok is. Az ország nyugati felében jobban megőrződött a felirat ovális elhelyezése, de már nem körirat formájában, hanem két részre bontva. A fölső ívre kerültek az elhunyt életére vonatkozó, az alsóra pedig a halálára vonatkozó adatok. A felirat elhelyezésére gyakran feliratszalag szolgált. Főleg 18. század első feléből való címerek kompozíciós elrendezése összevethető bizonyos metszetportré típusokéval. A címer a barokkrámás vagy ovális feliratkeretben az arckép helyét foglalja el.

2. ábra
Gróf Széchenyi István halotti címere az 1860. április 30-i pesti gyászünnepségről

A 19. századi címereken már a feliratszalagok is eltűnnek, az íves feliratok kiegyenesednek, végül megszűnik a kettéosztottságuk is. A felirat a címerkép alá kerül. Fontos változás az is, hogy a címerfeliratok döntően latin, esetleg német nyelve, különösen az ország keleti felében egyre inkább magyar nyelvűvé válik. A változás az ország nyugati felében kisebb mértékű. Erdélyben a század elején találkozunk még kartusokkal és klasszicizáló füzérdíszekkel, de végül itt is bekövetkezik a teljes leegyszerűsödés, amit csak néhány historizáló darab tör meg a század végén. Kuriózumnak tekinthető, hogy Kolozsváron néhány porcelán epitáfiumcímert is készíttettek. A halotti címerek a 19- 20. századi stílusváltozásokat már alig követték. Leegyszerűsödése mögött, természetesen a gyászszertartások gyökeres átalakulását kell keresnünk.

A halál és a temetés között egyre kevesebb idő telik el, nincs mód igényesebb temetési kellékeket rendelni, de szükség sincs rá, mivel a temetéseket temetkezési vállalkozók intézik, akiknek a raktáraiban igény szerint ott sorakoznak a megfelelő kegyeleti segédeszközök. A 19. századra a halotti címerek funkciói közül már csak a tájékoztató és a díszítő szerep maradt meg.

A halotti címerek rendszerint a család megrendelésére készülnek, és az elhunytat jól ismerő emberek szeme elé szánják őket, azaz általában megbízható forrásai a heraldikának, a genealógiának, az archontológiának és a falerisztikának. Kivétel persze akad. Gróf Széchenyi Istvánnak, pl. két különböző halotti címere is ismert. Az egyik pontatlanul ábrázolja a címert (a címer galambja babérkoszorú helyett aranygyűrűt tart a csőrében), pontatlanul közli Széchenyi születésének napját (szeptember 23.), felsorolja Széchenyi néhány fontos tisztségét, és némi pontatlansággal ábrázolja a rendjeleit is. A másik nem mutatja a rendjeleket, nem sorol fel tisztségeket, viszont pontosan közli címerét, valamint Széchenyi születési idejét is (szeptember 21.). Nyilvánvaló, hogy az előbbi címer a család ellenőrzése nélkül, az utóbbi pedig az ellenőrzésével született meg. Az adatok hiányából és meglétéből is következően az utóbbi címer a sietve végrehajtatott nagycenki temetésre készülhetett. A feltevést igazolja, hogy ez a típus megtalálható a Nagycenki Kastélymúzeumban is. A másik viszont az 1860. IV. 30.-i pesti gyászünnepélyen szerepelhetett, amelyet többek között az Akadémia rendezett Széchenyi tiszteletére.

Apor 1978: = Metamorphosis Transylvaniae. Bev.: Kócziány László Kriterion K. Bukarest, 1978.

Baják 1997: = Baják László: Címerek a gyászszertartásokon, halotti címerek a 19. századból. In: Hermann Ottó Múzeum évkönyve. Miskolc, 1997.

Balogh 1966: = Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. I-II. köt. Bp. 1966.

Bonfini 1995: = Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp. 1995.

Borsa 1943: = Borsa Béla: Reneszánszkori ünnepségek Budán. In: Tanulmányok Budapest múltjából. Bp. 1943.

Entz-Kovács 1995: = A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Bev. Entz Géza és Kovács András Bp.-Kolozsvár 1995.

Gervers-Molnár 1983: = Gervers-Molnár Vera: Sárospataki síremlékek. Művészettörténeti füzetek 14. Bp. 1983.

Marosi 1987: = Magyarországi művészet 1300-1470 körül. Szerk.: Marosi Ernő Bp. 1987.

MTA 1982: = Művészet I. Lajos király korábban 1342-1382. Katalógus MTA Művészettört. Kut. Csop., Bp. 1982.

Szabó 1986: = Szabó Péter: A fegyverzet szerepe a főúri gyászszertartásokon. In: Ars Hungarica 1986/1.,

Szabó 1989: = Szabó Péter: A végtisztesség. Bp. 1989.

Das Totenwappen ist eine Art von Totenandenken, die für die Beisetzungsfeier angefertigt wird. Es gibt zwei verschiedenen Typen. Einer wird aus Edelmetall hergestellt oder aus Holz geschmitzt und vergoldet. Das wird im Trauerzug getragen, um den Status des Verstorbenen beizeichnen, dann wird es als ein bleibendes Totenandanken (manchmal mit Flagen, Waffen und Abzeichen ergänzt) an die Kirchenmauer gehängt. Der andere Typ hat einen kurzlebigen Charakter. Seiner Stoff wird aus Papier oder Seiden in mehreren Exemplar angefertigt. In den Trauerzeremonien wird es im Trauerzug getragen beziehungweise versieht informierende und dekorative Funktionen, dann begleitet es als Zeichen der Vergänglichkeit manchmal mit zerbruchenen Flagen und Waffen die Leiche auch in die Krypta. In Ungarn ist die Benutzung das Totenwappens ab Anfang des 17. Jarhunderts nachzuweisen (die frühesten Andenken sind aus dieser Zeit bekannt) aber der mitteralterliche Ursprung der Brauchelemente sind eindentig nachweisbar. Die Waffen der Ritter in Mittelalter wurden im Trauerzug getragen, ihr Schild konnte als Totenandenken an die Kirchenmauer kommen. In Ödenburg ist ein Epitapschild eines Patriziens erhalten geblieben, sogar das Totenschild des Königs Mattias ist bekannt.