A középkorban a keresztény világnézet diktálta "kötelesség" volt a védőszent választása. Védőszent, latinul patronus, azaz védnök: egyes híveknek vagy a hívek valamely közösségének védnökei, közbenjárói az Úrnál. A hívek közösségének, így egy-egy városnak az esetében a legfontosabb védőszent az Istenanya. A városok gyakran választottak maguknak páncélos lovagszentet, így gyakori Mihály arkangyal vagy Szent György "kiválasztása".

Egyes embereknek éppúgy megvolt a maguk védőszentje, mint a közösségeknek. Szükség volt a közbenjárókra, akik segítik őket, érdekükben "szólnak" az Istenhez. Ábrázolásuk ennek megfelelően nagyon gyakori a művészetben. A közismert vallásos képek, metszetek mellett megjelennek a mindennapi élet olyan használati tárgyain is, mint a pénzeken. A pénz éremképének ilyen, jó értelemben vett "propagandaszerű" felhasználása nem szokatlan, hiszen a mindennapi tárgyak üzenetközvetítésre alkalmasak. Kézbe fogva tulajdonosaik közvetlenül szembesültek így a rajtuk ábrázolt személyekkel, akikkel egyébként a templomok falain, könyvek lapjain, "messzi" ábrázolásokon találkozhattak. A XV. század végén feltűnő új pénzfajta, a tallér és más, kevésbé elterjedt nagyezüst pénzek méreteiknél fogva is kifejezetten alkalmas a képi üzenetközvetítésre, hiszen teret enged az éremművészeknek gazdag képi ábrázolás kialakítására.

A városi pénzeken ábrázolt védőszentekkel tulajdonképpen - bár anélkül, hogy erről tudomásuk lett volna - a közép- és újkori városok ősi tradíciót követtek. A görög városállamok már kétezer évvel korábban ábrázolták isteneiket és istennőiket pénzeiken. A korszakunk pénzein egyaránt találhatunk úgynevezett helyi kultuszú, a mi régiónkban kevésbé ismeretes szenteket, mint tradicionálisan nagyon kiterjedt tisztelettel rendelkezőeket, mint a már említett Mihály és György, de gyakori Szent Márton, Kristóf és Miklós is.

Szent György alakja különösen jellemző példája a pénzeken ábrázolt védőszenteknek. Mivel a Szent György-érmekkel külön irodalom foglalkozik, itt nem is térik ki rá bővebben. Ami jellemző: ábrázolásának két alaptípusa ismert. A korábbi típus az álló alakos, a későbbi a lóháton ábrázolt harcos a sárkánnyal küzdve, vagy éppen a legyőzött sárkánnyal. A pénz, az éremművészet bizonyos fokú konzervativizmusára utalhat, hogy miközben az úgynevezett nagy képzőművészetből szinte már el is tűnt az álló alakos György, az érmeken továbbra is feltűnik, párhuzamosan a lóháton ábrázolttal.

Természetesen nemcsak a városok "tették" az érmekre védőszentjeiket, hiszen az uralkodók és az egyházak által kibocsátott pénzeken egyaránt feltűnnek alakjaik. A téma szűkítése miatt választottam ki a városokat, bár előadásom címe így is sokkal átfogóbb, mivel oly nagyszámú pénztípus, város és védőszent található, mintsem erről szűk 20 percben beszélni lehessen. Előadásomat így korlátozni voltam kénytelen, a figyelemfelkeltés céljából inkább a témából adódó érdekesebb, szebb pénzeket mutatom be. Kezdettől kihagytam a vizsgálatokból a leggyakoribbnak minősíthető ábrázolást, a Madonna-típust. Ennek az egy típusnak az ikonográfiai vizsgálata már önmagában is betöltené a rendelkezésemre álló időkeretet. Mivel csak egy átfogó, figyelemfelkeltő előadás a célom, ezért az egyes típusok fejlődésének pontos, mélyre ható elemzése sem volt itt célom, ezek egy további kutatás és annak nyomán keletkező nagyobb terjedelmű dolgozat részei lehetnek.

Német területeken a középkor folyamán a hercegségek mellett sok város is felhasználta saját védőszentjét pénzei éremképének kialakításkor. Így például Köln városa 1512-ben ábrázolta a háromkirályokat, illetve Szent Orsolyát. Orsolya angol hercegnő volt, aki Köln környékén szenvedett mártírhalált, mikor a hunok fejedelme lenyilazta. Ezen darabok stílusa a későgótika és a reneszánsz határán áll, kidolgozásuk is mintegy átmenetet képez az emlékérem és a pénz között, oly jellemzően korukra.

Különösen szépek és figyelemreméltóak e tekintetben a korabeli svájci pénzek. Érdekesek és sokszor nagyon ritkák ezek a darabok Ennek az is oka lehet, hogy a városok és kantonok többsége nagyon "takarékosan" bánt a pénzveréssel. Ha követjük például az egyes tallérkibocsátások évszámait, sok évi hiátussal kell számolnunk. Emellett viszont az egyes érmek kidolgozása nagyon aprólékos, finom munka, sok esetben olyan rangos művészi színvonalat képvisel, mint akár korának jelentékeny emlékérméi is. Mindez arra is utalhat, hogy a pénzverés - itt főként a tallérverést értem alatta - presztízs szempontot képviselhetett Svájcban, a kantonok és a városok között, mintsem a valós pénzforgalmi igényeket akarták vele kielégíteni. Inkább - talán öntudatlanul is - egymással versengtek a minél szebb, "mutatósabb", magasabb színvonalú érmek kidolgozásában. Ritkaságuk miatt a legtöbb darab csak fényképről ismert, Magyarországon még a Nemzeti Múzeum Éremtárából is hiányoznak.

Bern még 1483-ban bevezetett az itáliai, főként a milánói "testoni" utánzásával egy új veretet, melyet a külseje miatt neveztek "dicken"-nek. 1492 óta a dickeneket általában évszámmal ellátva bocsátotta ki a város. A darabokon Szent Vince, a köztársasági Bern védőszentje látható. Ábrázolása általában diakónus öltözetben, jobbjában pálmaággal, balját mellére téve ábrázolják. Ettől eltérő, amikor jobbjában zárt könyvet tart, illetve a nyitott könyvet tartja, olvas, míg baljában pálmaág látható. Nem a svájci pénzeken látható, amikor baljában vitorlás hajót tart. Alakja egyébként végigkísérte a berni pénzeket, így ő látható az 1490-ben kibocsátott, nagyon szép guldineren is. Ez a guldiner például szolgálva terjedt aztán tovább a kantonok között, melyek szinte versenyeztek darabjaik művészi kiképzésével. Jelen darab hátoldali ábrázolásán a szent álló alakja látható, jobbjában pálmaággal, baljában könyvvel.

Berni mintájára Luzern 1495-ben vezette be "dickplappart"-ját Szent Leodegarius képmásával és a mártír püspök attribútumaival, a fúróval és a püspöki bottal a pénz hátlapján. Szent Leodegarius autuni püspök volt, akit hóhér által lett élete végén megvakítva, így lett a vakoknak a patrónusa is. Alakja változatos módon lett ábrázolva az évszázadok során a Luzern város által kibocsátott pénzeken, így ismeretes álló formában, püspöki ruhában, attribútumaival, jobb kezében a püspökbottal, baljában a fúróval, más esetben megfordítva. Trónuson ülve is ábrázolták, szintén püspöki öltözetben, miközben jobbját esküre emeli, baljában tartja a püspöki botot és a fúrót. Megvakításának történetét ábrázolja, azaz 1518-as évszámú tallér, mely Szent Leodegarius megvakításának történetét nem egyszerűen az attribútumaira támaszkodva idézi fel, hanem a történetet a maga "véres valóságában", mintegy elbeszélésszerűen mutatja be. (1. kép) Ezen a darabon a bal oldalon trónuson ülő püspökkel szemben áll a hóhér, kezében a fúróval, mellyel a mártír püspököt megvakította. Az 1550 körül keletkezett talléron, a trónuson ülő Szent Leodegarius alakja látható, könyvvel, fúróval és püspöki botjával, azonban a hóhér alakja nélkül. (2. kép) Luzern a XVI. század után továbbra is megtartotta arany- és a nagyezüstpénzein a védőszentjének, Szent Leodegariusnak az alakját, egész alakban vagy csak mellképként ábrázolva. (3-5. kép) A fúró, amellyel megvakították, minden darabon jól látható. Ismeretes az a darab, ahol a szent álló alakja püspöki ruhában, jobbját áldásra emelve, baljában tartva a püspöki botot ábrázolt, míg lábainál mezítelen gyermek alakja ül, aki jobbjában a már jól ismert fúrót, míg baljában pedig a vértanúk attribútumát, a pálmaágat tartja. (6. kép)

Zürich 1500-ban szerződtette Ludwig Gsell és Ulrich Trinkler bázeli verdemestereket, és szintén a berni valuta mintájára kezdtek dickent verni, rajta Szent Félix és Regula testvérpár alakjaival, mint a város védőszentjeivel. Már előzőleg említett társaival - a berni és luzerni darabok - együtt ez az érem is az itáliai testoni mintájára keletkezett, és bár annak finom formai tökélyét nem birtokolja egyikük sem, de az éremművészet szokatlan alkotásait láthatjuk bennük, melyek a szent témákat naiv, de találó módon kezelik ábrázolásaikban. A XVI. század elejétől a guldiner-tallér verése egyre elterjedtebb lett a svájci kantonokban is. Így 1512-ben, Zürichben is készítettek guldinert, melynek előlapján Félix és Regula mártíralakjai mellé harmadikként "csatlakozott" Exuperantius is. (7. kép) Az ő ábrázolása a XIII. századtól jelent meg a két testvér mellett. Együttábrázolásuk oka hasonló mártírhaláluk lehetett, mindhármukat lefejezéssel végezték ki. Így a róluk készült képeken, szobrokon jellegzetes módon, levágott fejüket a kezükben hordva láthatóak. Az említett pénz előlapjának három szentje szimmetrikus elrendezésben szemben áll a nézővel, kezükben hordva levágott fejüket, nyakukból magasba szökik a vér, amely felett a szentek glóriája látható.

A XVI. század második felében is jelentős tallérverés származott Zürichből. Ezeknek a daraboknak a minősége és a szépsége különösen Hans (Johann Joachim) Gutenson verdemester és Jakob Stampfer aranyműves és éremvésnök nevéhez köthetők. Stampfer tevékenysége nem korlátozódott csak Zürichre, dolgozott Zugban, Sankt Gallenben és Churban is.

Így 1565-ben, Zugban verték az úgynevezett "Schneckentaler"-t, amely e korszak képben gazdag tallérjai közé tartozik. (8. kép) A hátlapi ábrázolás Mihály arkangyalt mutatja páncélosan és szárnyasan, kardot és mérleget tartva. A mérleg serpenyőjében az egyik oldalon egy imádkozó gyermek, a másik oldalon egy ördögöcske ül, a háttérben, a szent lábai között kicsi csigával. (Erről kapta egyébként az érme is megkülönböztető nevét: Schnecke = csiga.) Szent Mihály - mint már említettem is - a leggyakoribb városvédő szentek közé tartozik, sok közösség (királyság, hercegség, város, apátság) választotta patrónusává Európa-szerte. Ábrázolásaiban két alaptípus - illetve ezeknek a változatai - a gyakori. Így a páncélos, kardos arkangyal ábrázolása a sárkány, illetve a sátán, Lucifer legyőzésére utal, hasonló az ikonográfiai típusa és szerepe is Szent Györgyéhez. Az Utolsó Ítéletkor viszont a lelkeket mérő Szent Mihály jelenik meg a képzőművészeti ábrázolásokban, először a román kor folyamán. Az ítélet mérlegét tarja a kezében, amely a méreteikben gyermeknek látszó lelkeket, illetve a jó és rossz cselekedeteket méri. Más esetben a lélek van az egyik, a tettek a másik serpenyőben. Jelen esetben a tallér éremképe egyesíti a kétféle ábrázolási típust, ugyanis a páncélos, kardos arkangyal képe a Lucifert legyőző keresztény hősre utal, de a kezében tartott mérleg az Utolsó Ítélet Mihályára. A Szent Mihály lábainál látható csiga ellentétes jelentéseket hordoz magában az ikonográfiai ábrázolásokban. Negatív értelemben lassúsága miatt a lustaság bűnét szimbolizálja. Pozitív jelentés szerinti ábrázolása 1400 körül alakult ki, de a 16-17. században, tehát korszakunkban lett igazán jelentős. Ilyen esetben lassúsága lett éppen az erénye, az elővigyázatosságra, okosságra utalva. Mivel szűznemzéssel szaporodónak vélték - a kagylóhoz hasonlóan - Mária szüzességét is jelképezte. A mi érmünk esetében pedig a feltámadásra utal, hiszen a csiga ősszel házának kijárat elé védőréteget húz, amelyet tavasszal tör fel.

Szent Mihály alakja más formában, "egyszerűbben" is megjelent a későbbiek folyamán a kanton pénzein, így azon az 1620-as talléron, amelyen az előlapon térdelve a város címerét tartja bal kezével, míg jobbjában az országalma látható. (9. kép)

Zugnak nemcsak Szent Mihály volt a választott védőszentje. A zugi dickenen látható a város másik patrónusa, Szent Osvát egy hollóval. Osvát angolszász király volt a 7. században, aki a pogányok elleni küzdelemben esett el. Állandó attribútuma lett a holló, ugyanis a legenda szerint gyűrűvel a szájában egy holló kérte meg a király menyasszonyát. A holló egyébként általában a gyász, a szerencsétlenség a halál jelképe, főként fekete színe miatt. Ugyanakkor az istentelenek is bűnhődhetnek holló által: "A szemet, mely csúfot űz apjából, s lenézi anyja élemedett korát, ... hollók vájják majd ki." (Péld. 30,17) Sőt Isten küldötteként a holló jámbor embereket is táplálhat, így említhető Illés próféta, remete szentek stb. Szent Osvátot általában állva, esetleg csak mellképként, páncélosan, koronásan ábrázolták, jogarral, legtöbb esetben a gyűrűt tartő hollóval ábrázolták. Szintén Zugban készült az a 20 schillinges darab, amely Szent Wolfgangot mutatja templommodellel. Szent Wolfgang az egyik legnépszerűbb német szent, aki Regensburgnak is püspöke volt, számos legenda, csoda fűződik a nevéhez.

Solothurn város pedig Ursusnak, a városalapítónak a harcos alakját tetette pénzeire. A balra néző harcos alakja, zászlóval, karddal, sisakban betölti a tallér teljes éremképét. (10. kép)

Szent Márton legendája is hatásos ábrázolás volt a pénzeken. Szintén a népszerű védőszentek közé tartozott, ábrázolásának két alaptípusa ismert. Az egyiken lovagként látható, lóháton, a nevezetes jelenet főszereplőjeként, amint megosztja köpenyét a koldussal. E cselekedete miatt lett az egyház, a cselekvő felebaráti szeretet, az irgalmasság egyik megszemélyesítője, a késő középkor folyamán pedig a nemes lovagiasság szimbóluma. Másik jellemző ikonográfiai típusa, amely püspöki ruhában mutatja be (371-ben választották Tours püspökévé.). Ebben az esetben attribútumai közé tartozik a könyv, a püspöki bot és a liba. Schwyz védőszentjeként a nevezetes jelenet, amint megosztja köpenyét a koldussal, látható dukátokon, tallérokon és dickeneken egyaránt. (11. kép)

A korai 17. századi tallérok különösen szép darabja származik Freiburgból, hátoldalán Szent Miklós alakjával. (12. kép) A püspök álló alakja teljes főpapi díszben mutatja be a szentet, akit szintén előszeretettel választottak patrónusukká. Számos csoda fűződött a nevéhez, attribútumai is ezekkel összefüggőek: így az evangéliumos könyv rajta a három golyóval, a három kenyér, a hajó, a horgony.

A svájci városok és kantonok ezen nagyon érdekes éremművészete - főként a XVI. századi darabok - erősen befolyásolódott a korabeli fametszetektől, sajnos azonban nagyobb részben névtelen maradt. Mint már említetem is, ennek a periódusnak egyébként nagyon sok érméje rendkívül ritka, csekély számban készül. Egyes kantonokban a reformáció a katolikus egyház képgazdag hitvallásának végét is hozta, az áttért helyeken megszűnt az éremművészetnek ez a különleges fajtája, egyszerűsödtek az ábrázolások. A katolikus hiten maradt részek tartották meg védőszentjeiket pénzeiken.

Jelen dolgozatom szándéka az ikonográfiai téma felvetése, bemutatása volt csupán. Részletekbe menő ismertetése, elemzése itt sem célom nem volt, sem az adott keretek nem alkalmasak rá. Ezért választottam ki a teljesség igénye nélkül főként a svájci pénzeket, amelyek jó példáit adják az ikonográfiai témáknak pénzeken történő alkalmazásának, kifejezetten magas színvonalon. Természetesen ez a téma ennél jóval többet rejt magában.

John S. Davenport: European Crowns 1484-1600. Frankfurt a. M. 1977.

John S. Davenport: German Church and City Talers 1600-1700. Galesburg, ILL. 1975.

John S. Davenport: German Talers 1500-1600. Frankfurt a. M., 1979.

John S. Davenport: German Talers 1700-1800. Galesburg, ILL. 1958.

Jean-Paul Divo: Die Taler der Schweiz. Zürich-Luzern, 1966.

HMZ-Katalog Schweiz Liechtenstein 15. Jahrhundert bis Gegenwart. Meier, 1977.

A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Corvina, Bp., 1994.

Lexikon der christlichen Ikonographie. Hrsg. Engelbert Kirschbaum. I-VIII. Rom, Freiburg, Basel, Wien, 1968-1976.

Wilhelm Rentzmann: Numismatisches Legenden-Lexikon des Mittelalters und der Neuzeit. Berlin, 1865.

Elvira E. - Vladimir Clain-Stefanelli: Münzen der Neuzeit. Battenberg, München.

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea. Helikon, 1990.

  1. Tallér, Luzern, 1518             2. Tallér, Luzern, 1550 k.     3. Tallér, Luzern, 1603

4. Tallér, Luzern, 1622           5. Tallér, Luzern, 1698                6. Tallér, Luzern, 1714

7. Guldiner, Zürich, 1512       8. Tallér (az ún. Schneckentaler),      9. Tallér, Zug, 1620
Zug, 1565

10. Tallér, Solothurn, 1501 11. Tallér, Schwyz, 1515 12. Tallér, Freiburg, XVII. sz. 1. fele

The aim of this paper is to discuss the images of patron saints that appear on the coins minted in Europe, and particularly in Switzerland, during the 15^th and 17^th centuries.

During the medieval period the patron saints appear as images in many different contexts. It is well known that not only the private persons, but also the cities had their own patron saints. Their images can be found on paintings and engravings, yet they were depicted on the coins as well. In this respect, owing to its form and largesse, the taler, a new silver coin minted from the end of the 15^th century, became a suitable mediator for that purpose. Particularly, it was the city talers which bore images of patron saints in an outstanding way.

The patron saints depicted on coins followed the ancient tradition. The ancient Greek cities represented their gods on coins as early as in the 6^th -5^th centuries B.C. During the medieval period, the ancient gods, turned to be replaced by Christian saints. In the period discussed, the depiction of knight saints in armour, (e.g. St. Georg and St. Michael) was very frequent.

The Swiss coins are particularly interesting in this context, mainly because of their excellent craftsmanship. These coins were not intended for a mass-use in the everyday economic transactions. It seems that they served as a mean of self-propaganda of the cities that were minting them and were simply a matter of prestige.

In Bern, in 1483, a new coin type called dicken, was introduced and the Milan's testone served as a model. Saint Vicentius, the patron saint of Bern was depicted as an obverse image. In 1495 Luzern introduced the dickplappart with the image of Saint Leodegar on it. Zürich started minting a dicken in 1500. It bore the images of their two patron saints, Felix and Regula. It should be emphasised that the mentioned types did not have the same artistic perfection as Milan testoni. It seems that it was the "Schneckentaler", struck in Zug in 1565, that was a closest one to the prototype in regard to the artistic value.