Az Oszmán Birodalom monetáris válságának magyarországi hatása c. előadás értelemszerűen nem terjedhet ki a közkeletű megfogalmazás szerint "százötvenéves" magyarországi török uralom egészére. Szükséges az időbeli korlátozás, ami ez alkalommal annyit jelent, hogy a kitekintés csupán a XVII. század közepe tájára, pontosabban az 1640-es évek monetáris válságára szorítkozik. Térben nem indokolt a vizsgálódás körének zsugorítása, más szóval nemcsak a szűkebb értelemben vett hódoltságra, azaz a török által elfoglalt magyarországi területekre kívánatos vetni egy pillantást, hanem az azzal határos - és szinte mindvégig szoros kereskedelmi kapcsolatban álló - királyi Magyarországra is.

Az időbeli korlátozás tárgyi korrekciót is jelent egyben, nevezetesen azt, hogy a magyarországi török uralom egészére nem tartom jellemzőnek a monetáris válságot, s e kitétel nemcsak az elődöket érintő bíráló észrevétel, hanem a nyilvános önkritika jele is, hiszen a megjelenését tekintve éppen két évtizede közölt tanulmányomban a leggyakoribb török váltópénz, az akcse, szinte csaknem folyamatos, a hatalom részéről megnyilvánuló, tudatos értékcsökkentését hangsúlyoztam. A korszak kutatóit nem kell arról győzködni, hogy a egykori magyar nyelvhasználat szerint oszporának nevezett akcse nem örvendett nagy népszerűségnek a török uralom igáját nyögő magyar népesség körében, miként az is ismert, hogy időnként maguk a megszállók sem szívesen fogadták el saját fizetési eszközüket, sőt mi több visszautasítása az állami adó lerovásakor sem volt példátlan.

Az 1640-es évekre azonban nem az akcse túlkínálata, hanem hiánya volt jellemző az Oszmán Birodalomban. Mai közgazdasági kifejezéseket keresve talán restriktív, illetve deflációs pénzpolitika, következésképpen a mesterséges pénzszűke jelei figyelhetőek meg, ami azután nemcsak a hatalmas birodalom belsejében, hanem a peremterületeken szintén éreztette hatását. Kortársi feljegyzés szerint 1639-ben "...az akcse vörösrézből készült fillérhez volt hasonló," s a gurusnak nevezett tallér árfolyama 125 akcséra emelkedett, amiből többek között arra lehet következtetni, hogy az aranyforinté elérhette a 250 oszporát. Ismerve az akcse/oszpora magyarországi kényszerárfolyamát, azt hogy az akcsét 1 ½ dénárban számították, a magyar aranyforint kurzusának 375 dénárra kellett volna emelkednie, ezzel szemben a Duna-Tisza-közén 300 dénárban számították a magyar dukátot, illetve esetenként a mediterraneumban nagy becsben tartott velencei zecchinot is.

Az Oszmán Birodalomban észlelt magas árfolyamot az 1640 januárjában kibocsátott új és nyilván jó pénzzel törték le, az említett 125-ről 80 akcséra esett a tallér árfolyama, az oroszlános talléroké pedig 70-re. Az árfolyamváltozás hatással volt az arany és az ezüst arányára is, állítólag az egész Közel-Keleten megfigyelhető volt az ezüst olcsóbbodása. E ponton feltétlenül utalni kell arra, hogy a tengerentúli ezüst beáramlása az Oszmán Birodalomban ugyancsak éreztette hatását, egyes bányák művelésének szüneteltetése miatt visszaesett az ezüst kitermelése, verdék bezárására is sor került, s mivel a működők kapacitását nem bővítették, birodalmi szinten szerényebbé vált az emisszió s így a pénzforgalomban mind nagyobb tér jutott az idegen vereteknek.

Az akcse és az egyéb váltópénzek átmeneti hiánya zavarokat okozott a pénzforgalomban, gátolta az áruforgalmat, valamelyest nyomottabbá tette a távolsági kereskedelem fizetési eszközeinek az árfolyamát, s helyenként nyilván teret nyitott az elöljárók önkényének. Az 1640-ben kezdődő "stabilizációs folyamat" birodalmon belüli tartamáról nem rendelkezem pontos ismeretekkel, magyarországi lefolyása azonban kellően behatárolható. Mielőtt erre sor kerülne, az előző két évtizedre kell visszatekintenünk.

Az 1620-as évek közepéig tartó s Közép-Európát sújtó pénzrontási vihar a hódoltságon ugyancsak végigsöpört, elültével azonban ott is rendeződtek a pénzértékviszonyok. A Duna-Tisza közén Nagykőrös - az egyetlen mezőváros, amelynek 1662 előtti számadáskönyvei fennmaradtak - levéltári forrásaiból megállapítható, hogy az 1630-as években a magyar aranyforint kurzusa 300, a "császáros"-nak nevezett imperiális talléroké 160, a "gréczi" jelzővel illetett stájer talléroké pedig 10 dénáros felárral 170 denár volt. Jelen esetben kiemelendő, hogy még az 1640. évi számadáskönyv adatai sem tértek el az említett értékektől. Az imperiális tallér 160 dénáros kurzusával e hódoltsági térség közbülső helyet foglalt el az alsó-, illetve felső-magyarországi árfolyamok között, ugyanis mint ismeretes az előbbiben 150, az utóbbiban pedig 180 dénárra rúgott a tallér árfolyama. Az alsó-magyarországihoz közelebb álló kurzus részben azzal magyarázható, hogy más országrészekkel szemben a Duna-Tisza-közén - a nyugatra irányuló jelentős marhakivitelnek köszönhetően - nem szenvedtek nyomasztó tallérhiányban. A tehetős cívisek gyakran adóztak tallérral és arannyal, esetenként pedig kölcsönöztek a városi háztartásnak. A tallérok elérhető volta mellett a mezővárosi elöljáróság hódítóktól való félelmét sem zárhatjuk ki annak láttán, hogy 1634-ben "az egri basa tall(ért) kereső emberének" felár nélkül adtak egy tallért, amely az észak-keleti országrészben távolról sem forgott annyira bőven, ezért ott még szívesebben fogadták a megszállók a stájer tallért, miként az a borsodi falvak lakóinak 1640. évi vallomásaiból kitetszik.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a monetáris zavarokról szóló első híradás Laskai Sándor nagybajomi prédikátortól származik, aki 1640 szeptemberében Kiskomáromból keltezett levelében arról tudósította gróf Batthyány Ádámot, hogy az átküldött 100 vagdalt tallért - nyilván csegelyeket - üzletfele nem akarta "... semmi úttal fölvenni, hanem az 15 pénzös garasra vágyódik. Mikor penig sok töreködéseim után hozzányolt volna, illyen okkal vette föl, hogy többet affélét immár föl nem veszön, sem gréci tallert, sem cziklin aranyat és semmiféle pénzt, hanem csak azt a tizönöt pénzöst...". Nagykőrös 1641. esztendei számadáskönyvéből hasonló leírást nem lehet idézni, az azonban bizonyítható, hogy a jelző nélküli tallér, tegyük hozzá az imperiális tallér, árfolyama 160-ról dénárról 150-re, a stájer talléré pedig 170-ről 160-ra mérséklődött. Részben az adólajstromokból, részben a számadáskönyvekben olvasható adás-vételi aktusok nyomán számos példát lehet hozni a tíz-tíz dénáros árfolyamcsökkenésre; (többet mint amennyit korábban fel tudtam vonultatni, noha ezek az adatok akkor is benne voltak a számadáskönyvekben, csak éppen az adózás számos eleme tűnt ismeretlennek számomra, illetve érdeklődésem középpontjában az ártörténeti anyaggyűjtés állt, s annak melléktermékeként írtam ki a pénztörténeti fogódzókat.). Az alsó-magyarországival egyező tallérárfolyam 1646-ig bizonyítható, az 1647. évi számadáskönyv adatai szerint helyreálltak a válság előtti árfolyamok, azaz a Duna-Tisza-közén jó hat évre tehetők a monetáris zavarok.

A hódoltság pénzforgalmi nehézségeinek híre 1641 végére jutott el az Udvari Kamarához. A tallér árfolyamának 33 %-os csökkenéséről szóló információ túlzónak tűnik, miként azt sem lehet fenntartás nélkül olvasni, hogy az embereknek tallérjuk volt ugyan, de kenyeret még sem tudtak venni az aprópénz hiánya miatt. Figyelemre méltó az a kortársi vélekedés, mely szerint a szultán az aranyat és az ezüstöt akarta begyűjteni, tehát tudatos monetáris politikát gyanítottak az egykoriak is, az azonban kétségtelen, hogy - amennyiben valóban a nemesfémek tezaurálása lett volna a padisah célja - e pénzpolitikai töltet a visszájára sült el, ugyanis a tallér és az aranyforint ezekben az években nem be-, hanem - váltópénzekért cserében - kiáramlott az Oszmán Birodalomból. Hazai viszonyok közepette ez azt jelentette, hogy a hódoltságból a királyi Magyarországra, talán az Erdélyi Fejedelemségbe is tallért és aranyat hordtak; nyugati, észak-nyugati irányban dokumentálható e folyamat, a keleti útvonal forgalma azonban még további kutatást igényel.

Mivel a váltópénzek hiánya, illetve szűkössége miatt lejjebb szállt a tallérok árfolyama, a "tallérok fölire" fizetett dénárok nem felárat, azaz ázsiót jelentettek az 1640-es években, hanem diszázsiót, ami a felpénznél sokkal ritkábban fordult elő a magyarországi török uralom alatt.

Joggal vethető fel az a kérdés, hogy miből eredt a diszázsió, ami veszteséget jelentett mind az egyéni adózóknak, mind a mezővárosnak s valószínűsíthetően a falvaknak - mint testületeknek akkor, - amikor Budán eleget tettek "török rendre" szabott kötelezettségeiknek. A korábbi évek kurzusához viszonyított diszázsió részben a mértékadó budai kurzussal, részben az önkényesen megszabott árfolyammal magyarázható. Kortársi tudósítás szerint Budán 1642-ben a tallér árfolyamát csupán 120, a "gréci" tallérét pedig 130 dénárban számították. A két tallér kurzusa közötti 10 dénáros különbség ott is kimutatható tehát, az árfolyamok azonban lényegesen alacsonyabbak voltak a Duna-Tisza-közinél. A 120 dénáros budai tallérkurzus nem volt egyedi jelenség a hódoltatott területeken. Győr vármegye ugyancsak 1642. évi tanúvallatásakor több falu - pl. "Szerecsen, Gyömörő, Kapi, Nagybajcs" - lakói állították azt, hogy "...az tallért csak 120 pénzért veszik el tőlük.", ugyanekkor a gyömöreiek azt is hozzátették, hogy török uruk "...egy tallér számban 150 pénzt kéván, az ki igen nagy kárára vagyon az holdultságnak". Homoród lakói - a 120 dénárosnál valamivel kedvezőbb -125 dénáros tallérárfolyamról vallottak, Pázmánd népessége viszont joggal panaszolta, hogy a török "...az tallért 105 pénzért veszi el tülök. Aprópénzt penig másfél forintot egy tallérért, az aranyat 180 pénzért veszi el". Az idézetek láttán az önkény tombolására lehet következtetni, valóban volt önkényeskedés, azonban a 120 dénáros tallérkurzus nem tekinthető annak. Láttuk, hogy ugyanekkor Budán is 120 pénzben járt a tallér, s ha felidézzük azt, hogy az új akcsékból 80-at számítottak egy tallérra, az akcse hódoltsági kényszerárfolyama pedig 1 ½ denár volt, akkor török részről a 120 dénáros tallérkurzus quasi hivatalos árfolyamnak tekinthető. Ennek ismeretében pontosabbá tehetjük az ázsióról és a diszázsióról fentebb írottakat. Akkor, amikor a Duna-Tisza-közén az 1640-es években - 1641 és 1646 között - 10 dénárral csökkent a tallérok árfolyama, a korábbi és a későbbi kurzushoz képest enyhe diszázsó alakult ki, azonban a budai tallérárfolyamhoz viszonyítva ekkor is ázsióval forogtak a tallérok, hiszen 120 helyett 150, a stájer tallérok esetében pedig 130 helyett 160 dénárra rúgott kurzusuk.

Az árfolyamkülönbségekből nyilvánvalóan veszteségük származott az adózóknak, ugyanakkor azt is látni kell, hogy részben az eltérő kurzusok, nagyobb részben a váltópénzek hiánya spekulációs pénzkereskedelmet indukált. A királyi Magyarországon már amúgy sem volt egységes a távolsági kereskedelem fizetési eszközeinek árfolyama, most a hódoltsági térség kurzuskülönbségei ziláltabbá tették a pénzértékviszonyokat. Leegyszerűsítve aranyat és tallért kellett vinni a Habsburg-fennhatóság alatti országrészbe, onnan pedig váltópénzeket - lehetőleg magyar dénárt - hozni a hódoltságba, s ha ez sikerült, akkor mindkét irányban nyereségessé vált a pénzkereskedelem. Nem alaptalan e feltételezés, ugyanis bizonyíték van arra, hogy a valóban messze földre járó kereskedők nemcsak az áruforgalomból igyekeztek hasznot húzni, hanem kihasználták a monetáris válság teremtette lehetőségeket. Lássuk a példát! - 1641. novemberében Révkomárom elöljárósága levélben fordult Nagyszombat szabad királyi város bírájához és tanácsához, hogy Romand György nevű polgártársuk, aki "Lándorfehérvárra" is lejárt kalmárkodni, szolgáját és javait bocsássák szabadon. Nevezettet nyilván törökösséggel vádolták a Pozsony megyei szabad királyi városban, ezért Komárom elöljárósága hangsúlyozta, hogy Romand György "...rácz vallásban való keresztyén ember, ... (Komáromban) magát civissé corporálta...", adózik és harmincadot is fizet, indokolatlan tehát javainak és szolgájának megtartóztatása. Számunkra az igazolásnál az utóirat bír nagyobb jelentőséggel: "Néminemő Tallér és Arany pénzt is költenek /küldtenek/ volt apró pénzért elváltani úgy az ő Fölsége Ober Vaidája Földváry Rácz Gábor Uram és Rácz János deák, ezen vármegye vicehadnagya, ezen Roman(d) György szolgajátul azt is az több pénzzel és marhával együtt kegyelmetek kézen adassa kezekben ez embörséges embörünknek". Spáczay Márton interveniálása nem volt eredménytelen, Nagyszombat néhány héten belül, még karácsony előtt, eleget tett a komáromi bíró és a tanács kérésének. A gyors ügyintézést nyilván segítette az a tény, hogy nemcsak egy komáromi kalmár pénzkereskedelmére derült fény a levelezésből, hanem kiviláglott, hogy az élénk kereskedelmű mezőváros melletti stratégiai fontosságú végvár tisztikara ugyancsak igyekezett hasznot húzni a pénzkereskedelemből.

Az eddigiek nyomán nem meglepő, hogy a hódoltsági területeken észlelt pénzzavar híre a legfelsőbb hivatali körökig is eljutott. Mint ismeretes, 1641/42 fordulóján az Udvari Kamarát is foglalkoztatta az, hogy miként lehetne profitálni az ellenfél monetáris nehézségeiből. Kézenfekvő lett volna a denár nagyobb mennyiségű veretése, ami egybeesett volna a magyar rendek kívánságával, hiszen az országgyűléseken - az aprópénz hiánya miatt - ismétlődően megfogalmazott óhaj volt az, hogy több dénárt verjenek. Az 1642. évi becslések szerint maximum 40, minimum 20 %-os haszonra lehetett volna szert tenni úgy, hogy a hódoltság határára szállítják, s ott aranyra és tallérra váltják át a dénárokat. Végül is nem léptek a tettek mezejére, s a dénárverés fokozása helyett a polturák behozatala és 3 helyett 2 ½ dénáros kurzussal történő forgalmazása mellett döntöttek.

A poltura, továbbá "poltura-pénz" gyűjtőfogalom alatt a lengyel, illetve lengyel mintára vert III-as és VI-os garasok számottevő hódoltsági cirkulációja az áruforgalmi adatokból szintén nyomon követhető. Természetesen szó sem volt arról, hogy a magyar dénárok eltűntek volna a forgalomból, a közelebbről nem részletezett "aprópénzen" és "folyó pénzen" belül nyilván a magyar denár lehetett a meghatározó, ugyanis oszporára utaló feljegyzések gyakorlatilag elvétve fordulnak elő a számadásokban. Konkrét példaként álljon egy itt egy nagyobb összegű - 765 forintos - borvásárlás "solutio"-ja 1646-ból:

Mielőtt a fenti példa nyomán arra a következtetésre jutna valaki, hogy a tallér diszázsiója miatt a nagyértékű fizetési eszközök kiszorultak a pénzforgalomból, sietek olyan elszámolást bemutatni, amelyben a váltópénzek mellett tallérok és aranyak is szerepelnek; szerényebb összegű borvásárlás a példa ugyancsak az 1646. esztendőből:

A fenti esetek hódoltsági lakosok közötti elszámolásokból származtak, ha úgy tetszik magyarok közötti üzletkötéseket zártak le. Nem következne szorosan belőlük az, hogy a törökök is elfogadták a tallérokat. Lehetséges, hogy a pénzügyi válság kezdetén nem éltek ezzel a lehetőséggel, de néhány év múltán nem utasították vissza e nagyformátumú ezüstöket. A kőrösiek 1646. évi - rosszallást sejtető - feljegyzése enged erre következtetni: "Adtunk à Szabó Jánosnak 8 tallért, melyet ugyan szömünk láttára az szolnoki emöngnek adott." Ez esetben nemcsak arra kell gondolnunk, hogy végéhez közeledett a monetáris válság, hanem azt is figyelembe kell vennünk, hogy a hódoltság peremvidékéhez közeli várakban élő törökök könnyebben túladhattak tallérjaikon mint azon sorstársaik, akik Budától délre, esetleg Belgrád térségében állomásoztak.

Végváriaktól az Udvari Kamara tisztviselőiig láttuk azt, hogy hasznot igyekeztek húzni a váltópénz hiányából, illetve azt latolgatták, hogy miként lehetne a pénzkereskedelem révén nyereségre szert tenni. A teljességre való törekvés legcsekélyebb látszata nélkül utalhatunk arra, hogy a királyi Magyarországon élő mágnásokat szintén foglalkoztatták a pénzértékviszonyok körüli anomáliák, s ha maguktól nem ötlött volna fel bennük a pénzkereskedelem hasznának lefölözése, felhívták arra a figyelmet hódoltsági üzletfeleik. A már említett nagybajomi prédikátor, mint közvetítő vetette fel Batthyány Ádámnak, hogy háromezer forint értékű váltópénz átküldésével és áruközvetítéssel egy hónap alatt ötszáz forintot nyerhet, azaz csaknem 17 %-os haszonra tehet szert. Csábító volt-e az ajánlat? - erre a kérdésre csak igen lehet a válasz, hiszen pénzüzletek során az éves kamat 5-10 % körüli volt, az 1646/47. évi országgyűlés a 6 %-os kamatot iktatta törvénybe, de még a budai és a pesti zsidók sem kértek havi 3 %-osnál magasabb kamatot. Mivel Batthyány Ádám válasza nem ismert, nem tudjuk megállapítani azt, hogy bekapcsolódott-e a pénzkereskedelembe. Szorgalmas tudósítója 1641 nyarán azt vetette papírra, hogy "...az talléron Nagyságod semmit ne gondolkodjék, mert megjött az előbbeni járása." - amit úgy értelmezhetünk, hogy átmenetileg nem okozott gondot elfogadtatása. Fél év múlva azonban már ismét váltópénzt kért patrónusától: "...Nagyságod aprópénzt küldjön, mert az tallér megbolondult földünkben." - az ominózus kitétel természetesen nem az ezüst veretre, hanem az azt elfogadni vonakodókra lehet igaz.

Északra haladva azt láthatjuk, hogy nemcsak a nyugat-dunántúli nagybirtokosok, magas rangú katonák figyelme terjedt ki a hódoltsági pénzértékviszonyokra. Esterházy Pál, Érsekújvár - a kulcsfontosságú dunáninneni végvár - alkapitánya, 1642-ben Budára küldött kémjétől kapott jelentést a pénz kelendőségéről és az árfolyamokról, majd az információt továbbította bátyjának, Esterházy Miklós nádornak. A pénz- és áruforgalom terén igen jól értesült Esterházy Pál kitűnően ismerte a hódoltsági viszonyokat, ugyanakkor jól látta az aranyak és a tallérok kisíbolásával, illetve a poltúra behozatalával nyerészkedő kor- és osztályos társai praktikáit is. S hogy az 1640-es évekből több forrás maradt fenn a spekulációs pénzkereskedelemről, továbbá a hamis pénzek forgalmazásáról, az nyilván nem véletlen, az Oszmán Birodalom monetáris válsága - egyéb okok mellett - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a közép-kelet-európai régió évtizedeken át kiegyensúlyozottnak tűnő pénzértékviszonyain belül zavarok keletkeztek.

Összefoglalás helyett inkább futó összehasonlítással kívánom zárni mondandómat. Az 1620-as évek elején tomboló közép-európai infláció vihara nemcsak a királyi Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségen söpört végig, hanem kiterjedt a török uralom alatti országrészekre is. Kellő forrásbázis hiányában nem tudunk erről bőséges példaanyagot felvonultatni, de a pénzrontás előtti jó pénzek követelése az adók befizetésekor, a rossz pénzek hódolt lakosokra hárított kényszercseréje, az 1622. évi országgyűlés 77. törvénycikkének 1. §-a, amely a pénzértékek megállapításakor "...kiváltképpen a török uralomnak alávetett nép megmaradásán..." kívánt segíteni, elégséges bizonyítékot szolgáltat ahhoz, hogy az ún. Kipper-kor következményeivel az Oszmán Birodalom által bekebelezett magyarországi területeken is számoljunk.

Az 1640-es évek - Oszmán Birodalom felől jövő - monetáris válsága viszont nem rendítette meg a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség pénzértékviszonyait. Bizonyítható, hogy egyikben sem változtak meg az árfolyamok. Sem az aranyforint, sem a tallér kurzusa nem szállt lejjebb a hódoltsági csökkenés hatására. Természetesen az sem téveszthető szem elől, hogy a Kipper-kor előtt és alatt tömegesen vertek silány minőségű váltópénzeket, sőt külföldön sok helyütt még a tallérok minőségét is rontották. Némi megszorítással azt mondhatjuk, hogy a hosszú ideig tartó s mind hevesebb pénzrontás hiperinflációba torkollott, amelynek tetőzését követően pénzcsere és új árszabályozás vált szükségessé.

Az Oszmán Birodalomból kiinduló monetáris zavarok az 1640-es években nem inflációs, hanem deflációs okokra vezethetőek vissza, s ez lényeges különbség. Ismeretes, hogy a Kipper-kor negatívumainak tovagyűrűző hatása Európa igen nagy részét érintette, ugyanez nem mondható el az Oszmán Birodalom 1640-es években fellépő monetáris válságáról. Némi leegyszerűsítéssel úgy fogalmazhatnánk, hogy a gazdaságilag elmaradottabb térségek monetáris zavarait a fejlettebbek a múltban is kevésbé érezték meg.

Acsády 1889: = Acsády Ignác: Közgazdasági állapotaink a XVI. és XVII. században. Budapest 1889.

Balázs 1958: = Balázs László: Laskai Sándor református prédikátor levelei 1640 - 1657. (Adattár). Egyháztörténet (Új folyam) 1 (1958).

Buza - Holosková: = Buza János - Alzbeta Holosová: Egy kecskeméti cívis nagyszombati évei (1639 - 1660). Századok 1990.

Buza 1977: = Buza János: A tallér és az aranyforint árfolyama, valamint szerepe a pénzforgalomban Magyarország török uralom alatti területén a XVII. században. Történelmi Szemle 1977.

Buza 1984: = Buza János: Török kori állattartásunk a "vadszám" és az adózás tükrében. Századok 1984.

Buza 1984a: = János Buza: Die großbäuerliche Viehzucht auf der ungarischen Tiefebene im 17. Jahrhundert. Zeitschrift für Agrargeschichte und Agrarsoziologie 1984.

Buza 1985: = Buza János: Mezőgazdasági áruforgalom, pénzérték- és árviszonyok a török uralom idején (Nagykőrös 1626 - 1682). /Kandidátusi értekezés, gépirat/. Budapest 1985.

Buza 1988: = Buza János: "Ungerlein 1678." A magyar dénár kitiltása Nürnberg pénzforgalmából. Századok 1988.

Buza 1991: = Buza János: Az első európai infláció és magyarországi hatása (1618 - 1628). Aula, Társadalom és Gazdaság 13. évf. (1991)

Buza 1992: = Buza János: Lengyel és magyar váltópénz Alsó - Ausztriában. (A "polturás garasok" magyarországi forgalmához a XVII. század második felében). Numizmatikai Közlöny 1991/92.

Buza 1997: = Buza János: A török kori Magyarország gazdaságtörténete. in Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk.: Honvári János. Budapest 1997.

Gedai 1985: = Gedai István: Lengyel pénzek Magyarországon a XVI - XVII. században. Herman Ottó Múzeum Évkönyve (Miskolc, 1985) XXII - XXIII.

Harsányi 1927: = Harsányi Pál: Magyar tallérveretek. Az érem. 1927.

Hinz 1991: = Walther Hinz: Islamische Währungen des 11. bis 19. Jahrhunderts umgerechnet in Gold. Ein Beitrag zur islamischen Wirtschaftsgeschichte. Wiesbaden 1991.

Horváth 1964: = Horváth Tibor Antal: A tallér értékváltozásai 1542 - 1700 között. Numizmatikai Közlöny 1963/64.

Huszár 1945: = Huszár Lajos: Bethlen Gábor pénzei. Erdélyi Magyar Tudományos Intézet, szerk.: Szabó T. Attila. Kolozsvár 1945.

Huszár 1970: = Huszár Lajos: A lengyel pénzek forgalma Magyarországon a XVI - XVII. században. Numizmatikai Közlöny 1969/70.

Huszár 1975: = Huszár Lajos: Habsburg-házi királyok pénzei 1526 - 1657. Corpus Nummorum Hungariae III./I. Budapest 1975.

Ipolyi 1887: = Alsósztregovai és Rimai Rimay János államiratai és levelezése. Szerk.: Ipolyi Arnold. Budapest 1887.

Jungwirth 1962: = Helmut Jungwirth: Beiträge zur Münzgeschichte Ferdinands III. (Österreichische Nationalbibliothek, doktori értekezés, 1962).

Jungwirth 1994: = Helmut Jungwirth: Adalékok III. Ferdinánd magyarországi pénzveréséhez. Numizmatikai Közlöny 1993/94.

Kazimir 1964: = Stefan Kazimír: Vývoj reálnej hodnoty drobných strieborných minci na Slovensku v rokoch 1526 - 1711. Numismatický sborník VIII. Praha 1964.

Kazinczy 1859: = Kazinczy Gábor (az eredetiben csupán K. G. kezdőbetűkkel): Adalékok a török magyarkori beltörténethez. Hivatalos nyomozások a török adó s hódítások körül Borsodban a XVII. század I. felében. Magyar Történelmi Tár 1859.

Kellenbenz 1986: = Hermann Kellenbenz: Wirtschaft und Gesellschaft Europas 1350 - 1650. in: Europäische Wirtschafts- und Sozialgeschichte vom ausgehenden Mittelalter bis zur Mitte des 17. Jahrhunderts. Hrsg. Hermann Kellenbenz. Handbuch der europäischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte Bd. 3. Stuttgart 1986.

Márkus 1900: = Corpus Juris Hungarici-Magyar Törvénytár. 1608-1657. évi törvény-czikkek. Szerk.: Márkus Dezső. Budapest 1900.

Merényi 1907: = Merényi Lajos: Eszterházy Pál újvári kapitány levelei a nádorhoz 1641-1644. Történelmi Tár 1907.

MOL Filmtár: = Magyar Országos Levéltár filmtára 3425. sz. tekercs. (Nagykőrös szk., pag., évszám, MOL Filmtár tekercsszám.)

Nagyszombat Lt.: = Nagyszombat szabad királyi város levéltára. Tanácsi iratok, missiles. Státný okresný archív v Trnave. Magistrat mesta Trnavy.

Nagyszombat Lt.: = Nagyszombat város levéltára. Tanácsi iratok, obligationes 1529 - 1719. Státný okresný archív v Trnave. Magistrat mesta Trnavy.

Perényi 1971: = Perényi József: Wirtschaftliche und soziale Umgestaltung in Ungarn der Türkenherrschaft im XVI. und XVII. Jahrhundert. in: Otázky dejin stredni a východni Europy. Usporadal Frantisek Hejl. Univerzita J. E. Purkyne, Brno 1971.

József Perényi: Ville hongroises sous la domination ottomane aux XVIe - XVIIe ss. Les chefs-lieux de l'administration ottomane. in: La ville balkanique XVe - XIXe ss.

Purjesz 1958: = Purjesz István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében. Levéltári Közlemények 1958.

R. Várkonyi 1985: = R. Várkonyi Ágnes: Gazdaság és társadalom a 17. század második felében (1648 - 1686). Magyarország története 1526 - 1686. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Budapest 1985.

Ráth 1860: = Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. Magyar Történelmi Tár 1860.

Sahillioglu 1983: = Halil Sahillioglu: The role of international monetary and metal movements in Ottoman monetary history 1300 - 1750. in: Precious Metals in the Later Medieval and Early Modern Worlds. Edited by J. F. Richards. Durham 1983.

Solymosi 1979: = Solymosi László: Nagybajom és pusztáinak története. A kora középkortól a jobbágyfelszabadításig. Kaposvár 1979.

Sörös 1902: = Sörös Pongrácz: Egy falu a török időkben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1902.

Szakály 1981: = Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest 1981.

Szilády - Szilágyi: = Szilády Áron - Szilágyi Sándor: Török-magyar-kori történelmi emlékek. I. osztály: Okmánytár. Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Pest 1863.

Takáts 1900: = Takáts Sándor: Pénzeink értékéhez 1624-ben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1900.

Todorov 1970: = Nikolaj Todorov. Éditions de l`Académie Bulgare des Sciences, Sofia 1970.

Zimányi 1985: = Zimányi Vera: Gazdaság és társadalom a 17. század első felében. Magyarország története 1526 - 1686. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Budapest 1985.

Sowohl in der internationalen, wie auch in der ungarischen Fachliteratur ist bekannt, daß zu Beginn der 40-er Jahre des XVII. Jahrhunderts im Osmanischen Reich ein Mangel an Wechselgeld bestand. Anstelle der früheren Aspern von schlechter Qualität wurden gute Münzen geprägt, von denen jedoch nur relativ wenige in Umlauf gebracht wurden. Dieser Mangel an Scheidemünzen erleichterte einerseits den Einstrom ausländischer Prägungen, und führte auf der anderen Seite zum Sinken des Kurses von Talern und Dukaten.

Beim gegenwärtigen Erkenntnisstand scheint es, daß die monetären Störungen in den türkisch besetzten Gebieten Ungarns im Sommer des Jahres 1640 auftraten. Ein Predikator aus dem Komitat Somogy berichtete im September des erwähnten Jahres, daß die Kaufleute nicht einmal die Venediger Zecchinen und den steierischen Taler annehmen wollten, sondern nur Scheidemünzen begehrten.

Der relative Mangel an Wechselgeld in Ungarn war auch schon früher nachweisbar. Allerdings war das keine Folge der monetären Krise des Osmanischen Reiches, sondern auf den Fakt zurückzuführen, daß aus der Kremnitzer Münze immer weniger ungarische Denare in Umlauf gelangten. Da seitens der unter türkischer Herrschaft stehenden Gebiete eine steigende Nachfrage nach Wechselgeldern spürbar war, spielte die Spekulation im Geldhandel eine immer größere Bedeutung. Außer den Kaufleuten waren auch hochrangige Befehlshalber einzelner Landesteile und auch Landeswürdensträger daran interessiert, gleichzeitig mit dem Warenumsatz auch aus dem Geldhandel Nutzen zu ziehen. So brachten sie die Taler und Goldgulden aus dem türkisch besetzten Gebiet in das Königreich Ungarn, wo sie in Scheidemünzen eingewechselt wurden, um dann auf dem ursprünglichen Territorium gewinnbringend umgesetzt zu werden. Ein bedeutender Teil der für den Fernhandel wertvollen Zahlungsmittel verließ das Land in Richtung des Königreichs Polen, wo sie in Groschen, hauptsächlich jedoch in Dreipölker umgetauscht wurden.

In Istanbul sank der Kurs des Taler besonders wegen der Einführung des qualitativ guten Aspern, in den unter Türkenherrschaft stehenden Gebieten Ungarns war der Grund dafür eher der spürbare Mangel an Scheidemünzen. Im Jahre 1642 betrug der Kurs des Reichstalers in Buda 120, der des steierischen Talers war 130 ungarische Denar. Diese Kursdifferenz von 10 Denar konnte auch im Donau-Theiß-Zwischenstromland nachgewiesen werden. Aus den Rechnungsbüchern von Nagykőrös - des einzigen Marktfleckens, von dem bedeutsames archivares Quellenmaterial erhalten geblieben ist - geht hervor, daß der Kurs des Reichstalers von 160 Denar auf 150, der des steierischen Talers von 170 auf 160 sank. Der prozentuale Kursverlust war also hier bescheidener als im Falle von Buda. Aus denselben Quellen kann darauf geschlossen werden, daß die mit dem Mangel an Wechselgeld verbundenen Krisenerscheinungen in den untersuchten Regionen bis 1646/47 bestehen blieben, denn mittels der Rechnungsbücher des Jahres 1647 ist die Disagio des Talers nicht mehr aufzeigbar.

Der Kursverlust und der Mangel an Wechselgeld gaben in den türkisch besetzten Gebieten beim Geldhandel Anlaß zu unsauberen Machenschaften. Nach einer Zeugenerhebung des Adelskomitats Győr aus dem Jahre 1642 beklagten die Leibeigenen mehrerer Dörfer, daß die Spahis den Taler örtlich nur mit 120 Denar - also mit dem gleichen Kurs wie in Buda - berechneten, in Wechselgeld jedoch 150 Denar für einen Taler verlangten. Auch andere, von den zitierten abweichende Werte sind bekannt.

Die vom Osmanischen Reich ausgehenden Krisenerscheinungen ließen ihre Auswirkungen im türkisch beherrschten Ungarn spüren, allerdings deutet alles darauf hin, daß die Geldwertverhältnisse in den von den Türken nicht besetzten Gebieten - dem Königreich Ungarn und dem Fürstentum Siebenbürgen - nicht verändert wurden. Früher, in der sogenannten Kipper- und Wipperzeit, zeigte die mitteleuropäische Inflation in den türkisch besetzten Gebieten deutliche Wirkung, was jedoch von den restriktiven monetären Schritten des Osmanischen Reiches nicht gesagt werden kann. Sollte es möglich sein, daß die wirtschaftlich entwickelteren Regionen auch in der Vergangenheit weniger von den monetären Schwierigkeiten der rückständigen Gebieten spürten?