Az egyén társadalmi, gazdasági, illetve etnikai helyzetét tükröző viselethez a római császárkorban is szorosan hozzátartoztak a különböző formájú és anyagú ékszerek. Ezek részben elsősorban gyakorlati funkcióval rendelkező darabok, a ruházat nélkülözhetetlen kellékei, mint pl. a fibulák, részben - a hozzájuk fűzött hiedelmek mellett - a ruházatot, vagy közvetlenül a testet díszítő tárgyak. Az ékszerkészítéshez felhasznált sokféle anyag között hangsúlyos szerepet kapott az arany, s az azt megmunkáló aranyműves, (s az ékszerekhez felhasználható gyöngyöket árusító margaritarius) feliratokon is szereplő, megbecsült mester volt.

A koracsászárkori arany ékszerek részben - a naturalisztikus elemek felhasználásával - folytatják a hellenisztikus hagyományokat, részben az etruszk aranyművességre vezethetők vissza. Egyszerűbb, geometrikusabb formájúak s birodalomszerte nagyjából egységes képet tükröznek, kevés helyi színezettel. Technikailag is általában kevésbé munkaigényesek, a valódi filigrán és a granuláció háttérbe szorul, mintakincsük egy-egy alapmotívum variálására épül. A 2. századtól előtérbe kerül a Plinius nyomán opus interrasile-nak nevezett technika, mely felerősíti a koracsászárkortól kezdve jelen levő polychromiára való törekvést. Az áttörés mellett gyakran alkalmazzák a felület megbontására, a fény-árnyék hatás fokozására az ékvésést, s ezekkel együtt a különböző színű drágaköveket, féldrágaköveket, elsősorban a smaragdot és a gránátot, illetve az ezekhez hasonlatos színű üvegpasztákat. A síkbeli, inda-díszítésű áttörésekkel a felület egyre hullámzóbbá, mozgalmasabbá válik, s ezt a törekvést segíti a korábbi zártabb, egységesebb tömegű formák feloldása, tagolása, a többféle nemes anyag (drágakövek, gyöngyök) együttes felhasználása is. A minták összetettebbek, több alapmotívum együttes felhasználásával alakulnak ki, az íves vonalvezetés kerül előtérbe. A későrómai kor újra felfedezett "újdonsága", a nielló ékszereken történő alkalmazása, új színt hozott a terjedő új formákhoz.

A felvázolt általános tendencián belül rövidebb korszakokra jellemző, illetve helyi színezetű aranyművességgel, valamint a Római Birodalom egyes területei között időbeli eltolódással is számolnunk kell. Az aranyműves technika alig észrevehető apró változásai, valamint a nemesfémből készült darabok nemzedékek során történt használata az egyes ékszerek szűkebb korhoz kötését igencsak megnehezíti. A pontosabb datálás érdekében megkísérelhetjük igénybe venni a numizmatika közvetett, illetve - a császárkori ékszerek egyik sajátos típusánál - közvetlen segítségét.

Közvetett segítséget jelentenek az éremmel kísért régészeti leletek. Az általános, birodalomszerte jellemző formakincstől eltérő vonások megismerése, az esetleges kereskedelmi kapcsolatok felismerése azonban csak egy-egy terület átfogó feldolgozása révén lehetséges. Az egyidőben használatban levő ékszertípusok meghatározásához az ábrázolásokon kívül az érmekkel együtt földbe rejtett, zárt kincsleletek elemzése és összehasonlító vizsgálata adhat támpontot. A tezaurált érmek az elrejtő, illetve családjának társadalmi helyzetét, gazdasági lehetőségeit tükrözik, a záróveret pedig terminus ante quem datálást ad.

Közvetlenebb segítséget nyújthat a numizmatika és a régészet határterületén lévő, ún. pénzérmés ékszerek vizsgálata és összehasonlító elemzése. A császárkori aranyművesség egyik sajátos vonása - s tezaurálási lehetősége - a pénzforgalom számára vert, kétoldalas, éremképpel és felirattal ellátott érmek "ékszer-alapanyagként" történt felhasználása. Ebben az esetben az ékszer elkészítésének időpontjához a pénz kibocsátásának kora biztos alapot, "terminus ante quem non" kiindulópontot nyújt. A több érmet tartalmazó ékszerek illetve leletegyüttesek a formakincs esetleges változásainak, az egyes minták rövidebb korszakhoz kötött "divatjának" vagy egymás mellett élésének nyomon követésében lehetnek segítségünkre.

Viszonylag kevés - még a múzeumi gyűjteményekben levő darabok között is - azoknak a pénzérmés ékszereknek a száma, melyek pontos lelőhelyét, az előkerülés körülményeit ismerjük. (A tárgyak őrzési helye alapján csak bizonyos fenntartással következtethetünk a lelőhelyre, mivel, különösen a század elején, gyakran magángyűjteményből vagy a műkereskedelemből kerültek múzeumi megőrzésre.)

A többé-kevésbé biztos lelőhelyű darabok, illetve együttesek előkerülési helyei az "érem-felhasználási divat" két fő területét körvonalazzák: Egyiptomban Alexandria környékéről, valamint a mai Franciaország területén több kisebb körzetből ismertek leletegyüttesek. A leggyakrabban a családi vagyont őrző kincslelet részeként maradtak ránk, gyakran éremkinccsel együtt. (Autun, Barleux, Beaurains, Eauze, Heuqueville, Houmeau, Nikolaevo, Petrijanec, Planche, Rábakovácsi, Rennes.)

Érem felhasználásával több fajta ékszertípus készült.

1. gyűrű: Az érem - aureus vagy quinar - a gyűrű fejrészét alkotja, sima keretbe foglalva. A vállak kiszélesedők, vésettek. Az ismert darabok lelőhelye alapján Bourgogne környéki gyártási központot feltételeznek a kutatók. A befoglalt érmek minden esetben 3. századi veretek. (220-270. közötti időből.)

2. karperec: Több típusa ismert, egy vagy több érem felhasználásával készülhet. Előbbiek technikai kivitelezésükben a pénzérmés gyűrűkkel mutatnak némi hasonlóságot, míg utóbbiak - az érmek keretbe foglalása révén - a nyakékeket alkotó függőkhöz állnak közelebb.

3. fibula, (ruhadísz): Az érem keretbe foglalásával alakították ki, technikai kivitelezésében azonos a nyaklánc függőkkel. (A publikációkból esetenként nem is derül ki, hogy milyen ékszerfajtáról van szó.) Ide sorolhatók a petrijaneci kincsben talált, különleges fülmegoldású keretelt érmek is, melyek valószínűleg ruha díszítésére szolgáltak.

4. függő: Az érem keretbe foglalásával készült, oly módon, hogy vékony aranylemezből először kis tokot képeztek ki az éremnek. Erre forrasztották rá a szélesebb aranyszalagból formázott, különböző mintakincsű tulajdonképpeni "keretet". A felfüggesztésre kis fül szolgált. Gyakran több, különböző veretési idejű és mintázatú keretbe foglalt éremmel - s ezek egymásba csúszásának megakadályozására tubusos, ún. feszítőgyöngyökkel - képezték ki a nyakéket. A keretek mintázatát ékvéséssel és/vagy áttöréssel - a lemez kivágásával - alakították ki. Ékvésés esetén a kis, éles, háromszög keresztmetszetű rovátkák plasztikus hatást kölcsönöznek a felületnek, míg a munka hátoldala sima marad. Az aranylemez bemetszése mellett, az előbbi technikával együtt is alkalmazták a lemezek kivágását, "áttörését", az opus interrasile technikát. A megmaradt, olykor filigrán technikára emlékeztető felületek rajzolják ki a díszítő motívumokat, melyeket gyakran véséssel tovább alakítottak, finomítottak. Az egyes darabok nagy technikai különbségeket mutatnak, ugyanazon motívum felhasználása esetén is.

Az 1. századból, a Julius-Claudius dinasztia és a Flaviusok korából mindössze 7 darab olyan veretet ismerünk, melyet ékszerbe foglalva viseltek a 147 darabból. A 2. századból, az Antoninus korból megőrzött és ékszerré emelt veretek száma jelentősen megnövekszik, 34 darab, köztük császárnők számára, többnyire haláluk után vert érmek is vannak. Megoszlásuk egyenletes - minden császár verete szerepel - Hadrianus esetében figyelhetünk meg némi kiugrást. A legtöbb érem, szám szerint 97 darab 3. századi. Kiemelkedik Caracalla 18 db, Gallienus 14 db, Severus Alexander 12 db verete. Feltűnő a rövid ideig, ellencsászárként, illetve csak korlátozott területen hatalommal bíró császárok vereteinek nagy száma (pl. Postumus érmei különböző típusú ékszereken felhasználva), ami a keretelés szokásának bizonyos hivatalos, kitüntetés jellegét támasztja alá. A 4. századi veretek csekély száma kissé megtévesztő (mindössze 9 darab) s minden bizonnyal oka a korábbi évszázad szokásával ellentétes tendencia: az eredetileg már "kerettel" együtt vert, akasztófüllel készült, viselésre szánt medaillonok készítése. (Előfordult azonban, hogy 4. századi veretet régi, két századdal korábbi aureusokkal együtt, egy nyakláncon viseltek.)

Az alkalmazott motívumok alapján tíz fő minta-csoportot különíthetünk el, melyek bizonyos motívumoknál további altípusokra bonthatók:

1. sima keret, 2. csavart minta, 3. "virágszirom" motívum, (1/a. kép) 4. pelta, 5. koszorú forma, 6. rácsminta, 7. csipkeszerű, teljes áttörés, (1/b. kép) 8. ékkőberakás, 9. akantuszlevél minta, 10. egyedi minták.

A legtöbbször alkalmazott, több változatban kialakított forma a 3. típusú minta. Az érmeken kívül nemcsak gemmák és medaillonok keretén fordul elő gyakran, hanem hajtűfejen és fülbevalón is az ékkövek befoglalása körül. Az egyes altípusok hatásukban hasonlóak, kivitelezésük azonban - a művészeti s technikai színvonalat illetően - rendkívül sokrétű. Általában íves oldalú - kör, ovális - ékszeren, illetve kereten figyelhető meg. A felület hátoldala az előoldal plasztikus, esetenként domborított hatása ellenére is sima, csak az áttöréses változatoknál alkalmazott félkörívek bontják meg.

A motívum altípusai:

A) félköríves áttörések, domborítással. Előfordul Vespasianus, Titus, Antoninus Pius, Lucilla, Commodus, Caracalla, III. Gordianus, Gallienus veretén.

B.) A domborított félkörívek között ékvéséssel kialakított levélmotívumok sorakoznak, áttörés nélkül. Traianus (2 db), Faustina iunior, Lucius Verus, Septimius Severus, Alexander Severus, Elagabalus (2 db) és Gallienus veretein fordul elő.

C.) Az A. és B. altípus kombinációja, a félkörívek áttörtek, köztük ékrovással és domborítással alakított levélkék vannak. Nerva, Vespasianus, Marciana, Commodus, Elagabalus (2 db), Alexander Severus, III. Gordianus, Valerianus és Valerianus iunior (4 db), Gallienus (8 db), Postumus, Victorinus veretein fordul elő, de változata II. Constantius és Honorius solidusán ismét feltűnik. (2. kép)

Kormeghatározásához a barleux-i kincs, valamint a Bachofen von Echt gyűjteményben található nyaklánc-összeállítás nyújt segítséget. Előbbi kisérő éremlelete Septimius Severus vereteivel zárul, a kincsben levő Traianus és Lucius Verus érem kivitelezése alapján egyidőben, még a 2. század folyamán került a csak ékvéséssel és domborítással kialakított mintázatú keretbe. Ugyancsak a 2. század folyamán keretelték a Baurat Schiller gyűjtemény nyakláncán levő függőket, melyen a legkésőbbi érem Faustina verete. A típus A és B változata a 2-3. század folyamán van divatban, mindkettő Gallienus érmén fordul elő utoljára. A legelterjedtebb C változat is ismert már - a Baurat Schiller gyűjtemény nyaklánca alapján - a 2. században, de virágkorát az éremkereteken és egyéb ékszereken is a 3. század közepe táján éli. Más mintával együtt ritkán használják ugyanannak a nyakláncnak a kialakításánál, ennek oka talán a minta tömörségében, a jobb kidolgozású darabokon is tapasztalható vaskosságában keresendő. (Közkedveltségét bizonyítja, hogy 4. századi kereteken is feltűnnek változatai.) Előfordulása s kivitelezésének nagy különbségei alapján helyi műhely készíthette Pannoniában is.

Egy ugyancsak általánosan alkalmazott motívum, a pelta variációja egyéb anyagból készült tárgyakon (pl. kőemlékek, áttört fémmunkák, sőt terra sigillata motívumaként) észrevehető közkedveltsége mellett arany ékszeren már a koracsászárkorban feltűnik, s később is gyakran szerepel a birodalom különböző területein előkerült nyakláncon, fülbevalón, feliratos, áttört gyűrűkön. A motívum a kereteken kialakított mintázattól eltérő megjelenítésben is megtalálható az ékszereken. A pelta motívum A. változata, a kifelé forduló pelták sora csak a Severus-korban tűnik fel. (Septimius Severus, Caracalla 2 db, Elagabalus, Alexander Severus 3 db, Philippus Arabs, Otacilia Severa veretén.) 3. század közepe előtti virágkorát a keretek viszonylag magas száma s a 260-as években elrejtett autuni kincs bizonyítja. A motívum azonban egyéb ékszereken tovább él, s feltűnik a 4. század végén, ismét éremkereten, Theodosius érmén. Rövidebb időre tehető a B típus (az érem felé forduló, legömbölyített csúcsú peltasor) divatja: éremkereteken és gemma keretén is a 3. század közepéig követhető nyomon. (Faustina maior, Antoninus Pius, majd változata Volusianus és III. Gordianus veretén.) A mintát egyes kereteken akantuszlevéllel váltakozva vagy a levélkoszorú külső, kiegészítő motívumaként használják fel. A nagy gyártási központok mintakincsében is előfordul, az áttörések mellett esetenként véséssel erősítik a motívum rajzolatát.

Az ékszereken felhasznált érmek nomináliáin végigtekintve szembeötlő az aureusok nagy száma. (147 vizsgált darab közül 114 db.) Az aureustól eltérő nomináliájú darabok között is az aranyérmek - quinar, illetve a dupla aureusok vannak döntő mennyiségben. A mindössze öt darab, különböző korból származó denár közül négyet bizonyosan a keretbe foglalás előtt nagyon vékony aranylemezkével borították be, ami az ábrázolásra rásimulva az éremnek aureus jelleget kölcsönzött. Az ismert darabok közül három franciaországi lelőhelyű, Septimius Severus és Caracalla denárja pedig ugyanabból a kincsleletből is származik. Ugyancsak arany lemezzel boríthatták az egy darab antoninianust is, bár ennek pontos típus-meghatározása a fennmaradt irodalmi adatok alapján, ábrázolás hiányában bizonytalan. Az aranypénz látszatát keltő technika bizonyítja, hogy az ékszert készíttetője még értékesebbnek akarta mutatni.

Az érmek ékszerkeretbe foglalására a legkorábbi adat az 1. század legvégén - a 2. század legelején készült, Domitianus éremmel ellátott függőjű nyaklánc. Ékszeralapként alkalmazott érmekre a 2. század folyamán is van példa, keretük erőteljes kidolgozású, kevés áttöréssel, összefogott, zártabb formákkal készült. A keretelési szokás az arany ékszerek általánossá válásával válik gyakorivá, a 3. század elejétől a felhasznált minták száma jelentősen megnő. Feltűnnek az aranyművesség a korszakra jellemző, általános irányvonalát követő mozgalmasabb, bontottabb felületű keretek, s a korábbi minták is mozgalmasabb változatban készülnek. Caracalla veretével mindegyik mintatípusra van példa, sőt, egyes minták csak ebben a korban élnek. A 3. század második felében az érmek alkalmazásának második virágkorát figyelhetjük meg. Ez azonban csak a darabszámban, s nem a minták változatosságában, a kivitelezés színvonalában nyilvánul meg. A kevés 4. századi darabra a régi motívumok változatának felhasználása vagy új, egyedi minták jellemzőek, készítésük központi irányítású ötvösműhelyhez köthető.

2. kép
A "virágszirom" minta alaptípusainak előfordulási grafikonja (a császárok uralkodási ideje szerint)

Baratte 1975: = F. Baratte: A propos de l'argenterie romaine des provinces danubiennes, Starinar 26. 1975.

Bastien - Metzger: = P. Bastien - C. Metzger: Le trésor de Beaurains, Wetteren 1977.

Becatti 1955: = G. Becatti: Oreficieri antiche della minoiche alle barbariche, Róma 1955.

Black 1974: = A. Black: Histoire des bijoux, Párizs 1974.

Breschi 1975: = L. Breschi: Aquileia Nostra 45-46. 1974-1975.

Carducci 1962: = C. Carducci: Gold und Silberschmuck aus dem antiken Italien, München 1962.

Chabouillet 1858: = A. Chabouillet: Catalogue des camées et pierres gravées de la Bibliotheque Impériale, Párizs, 1858.

Charlesworth 1961: = D. Charlesworth: Roman Jewellery found in Nothumberland and Durham, AAel 4/39. 1961.

Coche de la Ferté: = E. Coche de la Ferté: Les bijoux antiques, Párizs 1956.

Damm 1993: = I.G. Damm: Kölner Museums-Bulletin, 2/1993.,

Dehnin - Loriot: = M. Dhénin - X. Loriot: Bulletin de la Société française de numismatique 40. 1985.

Deppert-Lippitz 1985: = B. Deppert-Lippitz: Römischer Goldschmuck - Stand der Forschung. Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II.12.3. Berlin-New York 1985.

Facsády 1995: = R. Facsády A: Aquileia - Aquincum, kiállítási katalógus, Budapest 1995.

Facsády 1996: = R. Facsády A: A római keretelt érem. Bölcsészdoktori disszertáció, kézirat, Budapest 1996.,

Filow 1914: = B. Filow: Izvesztija na blgarszkovo archeologiseszko druzsesztvo, 4. 1914.

Fitz 1982: = Fitz Jenő: Pannonok évszázada, Budapest 1982.

Flouret-Nicolini-Metzger: = J. Flouret - G. Nicolini - C. Metzger: Gallia 39. 1981.

Forbes 1964: = R. J. Forbes: Studies in ancient technology VIII. Leiden, 1964,

Griefenhagen 1975: = A. Greifenhagen: Schmuck der Alten Welt, Berlin 1975.

Heurgon 1958: = J. Heurgon: Le trésor de Ténes, Párizs 1958.

Higgins 1961: = R. A. Higgins: Greek and Roman Jewellery, London 1961.,

Holwerda 1931: = J. Holwerda: Oudheidkundige Mededelingen 12. 1931.

Kyrieleis 1971: = H. Kyrieleis: Bonner Jahrbücher 171. 1971.

Lafaurie 1966: = J. Lafaurie: Bulletin de la Société française de numismatique 21.1966.

Loriot 1983: = X. Loriot: Bulletin de la Société française de numismatique 38. 1983.

Loriot 1985: = X. Loriot: Bulletin de la Société française de numismatique 40. 1985.

Loriot-Vollenweider: = X. Loriot - M. L. Vollenweider: Autun - Augustodunum, Capitale des éduens, Autun, 1985.

Marschall 1911: = H. Marshall: Catalogue of the Jewellery in the Depertment of Antiquities, British Museum, London 1911.

Nagy 1942: = Nagy L: Budapest története II. Budapest 1942.

Nikolov - Buljakliev: = D. Nikolov - H. Buljakliev: Archeologija, Sofia 9. 1967.

Noll 1958: = R. Noll: Vom Altertums zum Mittelalter, Bécs 1958.

Pfeiler 1970: = B. Pfeiler: Römischer Goldschmuck des 1. und 2. Jh. Mainz 1970.,

Poncet 1889: = E. Poncet: Revue Numismatique 1889.

Radnóti 1966: = A. Radnóti: Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, 35. 1966.

Ross 1965: = M. C. Ross: Catalogue of the Byzantin and Early Medieval Antiquities in the Dumbarton Oaks Collection, Washington 1965.

Schaad 1992: = D. Schaad: Le trésor d'Eauze, Toulouse 1992,

Segall 1938: = B. Segall: Museum Benaki, 1938.

Vágó - Bóna: = Vágó E. - Bóna I.: Die Gräberfelder von Intercisa I. Budapest 1976.

Vermeule 1975: = C. C. Vermeule: Numismatic in Antiquity, Schweizerische Numismatische Rundschau 54. 1975.

Voetter 1903: = O. Voetter: Sammlung Bachofen von Echt, Bécs 1903.

Wrede 1972: = H. Wrede: Die Spätantike Hermengalerie von Welschbillig, Berlin 1972.

Zahn 1929: = R. Zahn: Sammlung Baurat Schiller, Berlin 1929.

In addition to numismatics being of indirect help in the study of Roman jewelry, it may also provide direct information. A special feature of jewelry in the Roman Imperial Period is that it utilized coins as raw materials originally minted for the purposes of monetary circulation. Aside from a few exceptions, gold coins were always used. The aureus was most commonly worked into jewelry (114 of the 147 finds under discussion here), but the use of the quinar was observed as well. When the rarely utilised denarius was encorporated into the piece of jewelry it was plated with gold.

Coins were most frequently turned into rings, bracelets, brooches (fibulae) and, especially, pendants. Fibulae and pendants were executed using very similar techniques. It is above all the study of these artifacts that offered results adaptable to other areas of jewelry research. The coins preserved in special settings make it possible to trace technical similarities between some kinds of jewelry. Patterns decorating the settings of such coins were classified into ten main groups. The use of these patterns may be dated on the basis of the time of minting of the coin mounted in them as well as the entire artifactual assemblage. In addition to closed hoard assemblages, this latter method can also be followed in the case of collars and necklaces containing several coins. Decorative motifs composed of semicircular patterns occur most commonly not only on coin settings but on other types of jewelry as well. There is evidence that this pattern first appeared as early as beginning of the AD 2^nd century. The pelta motif became characteristic only by the first half of the AD 3^rd century. Several varieties of "lace" patterns, produced using the opus interrasile technique, may be dated to the same period. Although the use of coins in jewelry can be observed after the end of the AD 1st century, it became widespread only beginning in the Severus Period. Most specimens as well as the greatest variety of patterns are known from the Caracalla Period. This may be explained by the regulations brought by Septimius Severus concerning the distribution of gold coins. In terms of quantities, a second period of prosperity occurred between AD 250 and 270, although the decoration of settings shows little variability during this time. Rings and bracelets made using coins are also known from this period. Hardly any mounted coins come from the AD 4th century, which may be explained by the increasing popularity of medallions manufactured in the first place for apparel.

On the basis of their distribution area, several manufacturing centers of mounted coins may be hypothesized in the territories of Egypt and France. However, great differences may be observed between pieces representing various workshops both in terms of decorative motifs and technical execution.