A XIX. század első felében, még a szorosan értelmezett hitelintézetek megszületése előtt több forrásból nyílott lehetőség kölcsön szerzésére. A gazdaságtörténetírásban ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a múlt század végén született elemző munkák állítása túl általános volt, mikor megállapították, hogy 1840 előtt tőke hiányában hitel nem létezett Magyarországon. Ma a feladat annak tisztázása, hogy a kölcsöntőke milyen szerepet töltött be a gazdasági életben, tettenérhető-e a különböző vállalkozásokban.

Debrecenben a legfőbb hitelezők a Református Kollégium valamint a város vezetése alatt működő pénztárak voltak.

Egy kimutatás szerint 1818-ban a kollégiumi pénztárak 237638 konvenciós forinttal (Conv.ft) rendelkeztek, ebből a kihelyezett tőke nagysága 106992 forint volt. 1849-re a Kollégium kölcsöntőkéjének nagysága 281356 Conv.ft-ra növekedett.

A város pénztárai közül az Árvatartó pénztár rendelkezett a legnagyobb tőkeerővel. A pénztár 1775-ben alakult 30000 Conv.ft alaptőkével, amelyet Mária Terézia utalt vissza a városnak azzal a felszólítással, hogy annak kamatoztatásával árvaházat állítsanak föl. Az árvaház nem készült el, de a tőke kamatoztatására tett felszólítást megfogadták, 1848-ra kölcsöntőkéje 138188 Conv.ft-ra emelkedett. A többi pénztár mozgatható tőkéje jóval kisebb volt ennél, de a törekvés jól kivehető, ti. nem hagyják a pénzt haszontalanul heverni. 1840-ben a város pénztárainak ellenőrzésekor közel 140000 Conv.ft kiadását írták össze, ennek döntő része tőkekihelyezés volt.

A forgatható tőke hasznából nem akartak kimaradni a magánszemélyek sem, már a XVII. századból jegyzőkönyvi bejegyzések tudósítanak adósok és hitelezők vitáiról. 1849-ben 161 pénzkölcsönző személyt írtak össze a városban.

A hitel feltételei szigorúak voltak. Az adóslevél kitér minden részletre, a legfontosabb biztosíték azonban a kölcsönadott tőke az adós vagyonára történő betáblázása volt. A kölcsönt 6 %-os kamatra adták, melyet az adós évenként tartozott fizetni. A tőke visszafizetése egy összegben, a szerződésben kikötött határidőre történt.

A felvett kölcsönök nagyságát tanulmányozva feltűnik, hogy azok többnyire 1-300 Conv.ft között mozognak. Egy kimutatás szerint a Református Kollégium hitelezéseinek több mint 90 %-a ilyen nagyságú kölcsönzésekből állt össze, a vizsgált időszakban.

A Kollégium és az Árvatartó pénztár többnyire ekkora összeg miatt perelte adósait.

Ha a perek szálán kísérjük végig adós és hitelező viszonyát, árulkodó képet kapunk. Már a felületes vizsgálódás alkalmával feltűnik, hogy valami miatt akadozik a pénzkölcsönzés rendszere.

A hitelezők a kikötött 6%-os kamat évenkénti rendszeres fizetését tekintették a legfontosabb feltételnek. Az "interes" fizetésének elmaradása maga után vonta a kölcsönszerződés felbontását. Nem túlzás, ha azt állítjuk a perbe fogott adósok többsége még a felvett kölcsön utáni kamatot sem tudta fizetni, a tőke visszafizetésének lehetősége pedig a beláthatatlan messzeségbe került. A város polgári törvényszékén indított perek igen gyakran az adós házának dobrakerülésével zárultak.

A kölcsönkérőknek kisebbik részét tették ki azok, akik nagyobb összegű hitelre tarthattak igényt. Ők azok, akik valamilyen "nagyratörő" cél reményében folyamodtak kölcsöntőkéért, s azt látjuk, hogy annak sikertelensége esetén még mindig volt lehetőségük hitelfelvételre egészen a végső bukásig. Egy 1810-ben kezdődött és 1826-ban lezárult örökösödési per kapcsán a következőkre derült fény. Kis Orbán János, János nevű fia, akit az összeírásokból szántóvetőként ismerünk, aki azért, hogy az örökség jogán kialkudott ház és szőlő árát fizetni tudja, 1814-től kezdődően hitelek sorát vette föl magánszemélyektől és az Árvatartó pénztártól. 1824-re úgy eladósodott, hogy már csak az volt kérdéses, melyik hitelezője indít pert ellene hamarabb. A dobon, 9000 Vft-on elkelt háza nem volt elég a tartozások kifizetésére. A történet itt még nem ér véget, 1835-ben házát újból elárverezik 1000 Vft - a már másfél évtizede hurcolt - Árvatartó pénztári tartozása miatt.

Egy másik tekintélyes debreceni polgár, Kundt Pál betegségét és öreg korát jelölte meg fizetési tehetetlensége okaként. Tartozásainak összeírásakor derült ki, hogy még 1810-ből származó adósságai is voltak. A 18 rendbeli tartozások között volt Árvatartó pénztári hitel és magánszemélyeknek szóló váltók és kötelezvények egyaránt. A valaha házzal, földdel, szőlővel, tanyával bíró polgár 1846-ban a város kegyelemkenyerén él.

A város polgári törvényszéke a hitelezők javára rendre meghozta ítéleteit, a végrehajtás azonban rendszerint elmaradt. Legtöbbször a tartozások megvételére nem maradt más lehetőség, mint az adós vagyonának elárverezése. A felszámolási eljárás magába foglalta az adós vagyonának és tartozásainak összeírását. Ennek elvégzése igen hosszadalmas és nagy körültekintést igénylő munka volt, melynek irányítására a város tanácsa végrehajtó - korabeli szóhasználattal exequtor - szenátort nevezett ki. Évtizedeken keresztül az árverezés ugyanazon "drámai" forgatókönyv szerint folyt le. Mindennek megvolt a maga szigorúan rögzített és működő rendje.

Az 1840-ben megszervezett Csőd- és Váltótörvényszékek munkájukban felhasználták és beépítették a már korábban kialakult, kiforrott felszámolási gyakorlatot. A két törvényszék megszervezése sokkal hatékonyabbá tette a csődeljárást, mivel határozottabban léptek föl a vagyonbukottakkal szemben s az addig igen körülményes bizonyítási eljárásokat leegyszerűsítették.

A két törvényszék fennállása alatt több száz gazdasági perben ítélkezett. A váltótörvényszék felállítása lehetővé tette adósok és hitelezők közötti viták gyors és megnyugtató elrendezését, lehetővé tette, hogy a Csődtörvényszék elé már csak a felszámolással kapcsolatos ügyek kerüljenek.

A váltóbeli hitel lényege, hogy kamat nélküli, rövid határidőre szóló kölcsön, épp ezért 1844-től törvény tiltotta azok betáblázását. Az, hogy a váltó valóban kamatmentes volt-e, bizonyosan nem állítható. Több forrás arról árulkodik, hogy a debreceni kereskedők jóval nagyobb összegnek írtak alá, mint amilyen a vásárolt áru értéke volt. A törvényszék az ilyen bizonyíthatatlan alkut természetesen nem vehette figyelembe. Jóval nagyobb jelentőséget tulajdonított viszont annak megvizsgálására, hogy a vitatott váltó megfelel-e a formai követelményeknek. Pontatlanságok gyakran előfordultak. Vagy a kifizetés helye vagy az ideje maradt le a cédulákról, s a perbe fogott adósok ügyvédei gyakran ezekre a hiányosságokra építették védőbeszédeiket.

A váltók forgatásáról, továbbadásáról számos per tudósít, a perlekedő felek között, azok érvényességének tisztázásában támadt vita.

1844-ben Farkas Ferenc Ravaszdy István ellen 1400 Vft-ról szóló váltóbeli tartozása miatt indított pert. Az alperes a törvényszék előtt azt állította, tartozásából 400 forintot már kifizetett, a fentmaradó 1000 forintról szóló váltót pedig a neki adós Fráter Albert átvállalta. Fráter Albert Farkas Ferenccel - mint eredeti kibocsátóval - egy újból kiállított váltóval kicserélte, anélkül, hogy a már érvénytelenné vált váltót többszöri sürgetése ellenére visszaadta volna. A felperes a vitatott váltót a már csődbejutott Fráter Alberttől visszaszerezte, követelése jogtalan. A bíróság nem tudta elfogadni védekezését, csupán 400 forint kifizetését ismerte el.

A már korábban említett Kundt Pál ellen folytatott csődperben, egy 1810-ben kiállított váltó miatt állt elő Liebner Bernát követelő. A váltóval egy napon kiállított térítvényből világosan kiderül, hogy Kundt Pál a kérdéses váltót azért bocsátotta ki, hogy annak hitelével Liebner Bernát bécsi hitelezőit várakozásra bírja. A térítvényben Liebner Bernát magát arra kötelezte, hogy azt Kundt Pálnak 14 nap múlva visszaadja és érvénytelennek nyilvánítja.

Ugyancsak ebben a perben Naschitz Adolf 4484 Vft-ról szóló váltóbeli követeléssel lépett föl Kundt Pál ellen. A kiállított váltó egy haszonbérleti szerződés biztosítéka volt. Mivel a perbefogott ennek részben már eleget tett, a teljes váltóbeli összeg követelése jogtalannak bizonyult.

A perek indulásakor a legfontosabb kérdések közé tartozott a váltók valódiságának vagy hamisságának vizsgálata. Az eljárások nagy számához képest igen kevés esetben született ítélet hamis váltó ügyében.

A királyi Felváltótörvényszékre is eljutott Lefkovits Mózes özv. Molnár Sándorné ellen indított pere. Az özvegy tagadta, hogy 2800 Vft-ról szóló váltón férje aláírása szerepelne. Ügyvédje védbeszédében írásszakértői jártasságáról tesz bizonyságot: "úgy érzek, nem hibázom, midőn azt tartom, hogy nem csak írásnak, de magának egy kis manupropriának is van lelke. Az írás lelkét én abban állani látom, hogy két egymástól bár némi vonásokban eltérő írásokban is lehet ugyanazon lélek, valamint viszont két egymással minden vonásokban s méretekben egyező, vagy éppen egymásról copirozott kéziratokban a lélek ugyanazonosságát feltalálni nem lehet." A debreceni váltótörvényszék 1844-ben hozott ítéletében Lefkovits Mózes pénzkölcsönzőt váltóhamisításban bűnösnek találta, büntetőtörvényszéki feljelentést tett ellene.

Egy másik hamisnak bizonyult váltó csaknem Huttflesz István kereskedő bukását okozta. Manega bécsi nagykereskedő két rendbeli, összesen 7177 Conv.ft értékű, kifizetetlen váltó miatt indított pert ellene 1847-ben. A vizsgálat kiderítette, hogy a kibocsátónak feltüntetett Kabdebó Ferenc nem is tartózkodott a váltó kelte napján Debrecenben, Huttflesz volt kereskedőtársa, Király József által írt és elfogadott váltókat csak később írta alá. A váltó kiállításának szabálytalansága és gyanús volta miatt a törvényszék elutasította az eljárást és polgári peres útra terelte az ügyet. Manegát kötelezi a Huttflesz ellen elrendelt csőd okozta kár megtérítésére, viszont Manega és Kabdebó ellen nem indít hamisítás gyanúja miatt bűnvádi eljárást.

A váltóbeli követelések többségében 1000 forint körül mozogtak. Egy esetben fordult elő különösen magas összeg miatti követelés. Megyasszai Sámuel 1843-ban 50126 Conv.ft tartozás miatt jelentette föl a debreceni törvényszéken Megyasszai Istvánt, bécsi nagykereskedőt. A följelentés két nappal előzte meg Megyasszai István csődbejutását. A felperes számára bírói ítélet biztosította a csődbejutott Debrecenben lévő kintlévőségeinek behajtását, a városban levő árukészletének értékesítését.

Itt újra azt tapasztaljuk - mint a perek legtöbbjében -, hogy a hitelezők versenyt futnak a pénzükért. Követelésüket veszélyeztette, ha az adós ellen már korábban megindították a csődeljárást, félő volt, hogy az a tartozások tömegében kifizetetlen marad. Ezért már a feljelentés alkalmával kérik, hogy a bíróság elsőbbségi foglalást hajtasson végre követelésük biztosítására. A források arra utalnak, hogy a váltóbeli tartozások megvétele minden mással szemben elsőbbséget élvezett.

Mint már korábban szó volt róla, a váltótörvényszék mellett működő csődtörvényszék feladata a felszámolási ügyek intézése volt. A csődeljárás a legszigorúbb szabályok szerint folyt. A csődbejelentést követően, miután az adós előadta bukásának okait, zár alá vették minden vagyonát, majd felszólították nyilatkozat tételére, amelyben felfedte tartozásait. Csak ezután következett a per megindítása, a per- és tömeggondnokok kinevezése. A pergondnok minden esetben ügyvéd lehetett, a tömeggondnok, kinek az adós vagyonának számbavétele és védelmezése, gondozása volt a feladata, mindig egy tekintélyes és köztiszteletben álló tanácstag volt. Új volt az eljárásban, hogy a csődbejutás tényét több helyen kihirdették, a hitelezők tájékoztatására az újságokban hirdetést adtak fel. Ennél lényegesebb újítás volt, hogy a hitelezők nem külön-külön perben léptek fel az adóssal szemben, hanem együttesen.

Bármilyen körülhatároltak voltak az eljárás lépései, mégis történtek túlkapások. Több alkalommal megesett, hogy egy váltószéken tett feljelentés kapcsán azonnal pert indítottak az adóssal szemben. A legtöbb bajbajutottnak kisebb gondja is nagyobb volt e jogsértés firtatásánál, hiszen a feljelentés kapcsán tartozásai tömege került a bíróság elé. Mindenképp szerencsésebb volt, ha az adós hitelezőitől való félelmében maga jelentett csődöt.

A csődtörvényszéknek egyformán feladata volt az adós és a hitelező védelme. Ha valamelyik hitelező hamis követeléssel állt elő, az büntetőtörvényszéki feljelentést vont maga után. Ugyanilyen szigorral ítélkeztek, ha az adós abba a gyanúba keveredett, hogy tartozásai közül eltitkolt, vagy vagyonából a számbavétel elől elrejtett valamit. Meg kell itt jegyezni, hogy a kereskedők esetében nem is volt egyszerű dolog a tartozások számbavétele.

A csődeljárások során végig érezhető az a törekvés, hogy az adós és hitelezői között megegyezés jöjjön létre. Ennek ellenére csak három olyan esettel találkoztam, amikor ez sikerült. Nevezetes példa erre Balázsházy János, a híres mezőgazdász esete, aki csődfeltáró írásában még meg is magyarázza a törvényszéknek, miért tartaná fontosnak a hitelezőivel való kiegyezést.

S valóban, még a csődbejelentés évében, 1847-ben hitelezői egy részét kifizette, a többiekkel megegyezett, a csődeljárást megszüntették ellene.

A csődtörvényszék fennállása alatt, 1842-1850 között 25 eljárást folytattak le, ebből 18 alkalommal kereskedő volt a bajbajutott. Különösen az 1846 és 1847-es esztendő maradt emlékezetes számukra, mivel csak ezalatt a két év alatt 7 kereskedő ellen indítottak eljárást. A közhangulatot tükrözte Beyler Istvánnak, a Kereskedő Társulat biztosának 1847-ben elmondott beszéde: "...a legközelebb lefolyt évben társaságunk némely tagját oly szerencsétlenség érte, hogy az addig éveken át szerzett vagyonuktól magasra nőtt adósságaik miatt megfosztattak, íly szerencsétlenségtől óvjon meg az Isten mindnyájunkat s szerencsétlen tagtársaink felsegélésére segédkezet nyújtani ne vonakodjunk..."

Itt most nincs lehetőség a különböző perek részletes elemzésére, csupán néhány jellegzetesnek tűnő vagy éppen különlegessége miatt érdekes pereljárás kiemelésére.

Elsőként szembeötlő, hogy a kereskedőkhöz képest csupán három polgár került a vagyonbukottak közé. Mindkét esetben tehetős személyekről volt szó, akik jelentős ingatlannal, házakkal, tanyával, szántóval, kerti és hegyi szőlőkkel rendelkeztek. Helyzetükben elgondolkodtató, hogy több évtizedre visszanyúló, magánszemélyeknek és pénztáraknak szóló adósságaik voltak, s a felvett tőke utáni kamatot több-kevesebb rendszerességgel fizették.

Nem volt gyakori a mesteremberek csődbejutása sem, közülük négyen kerültek a törvényszék elé. Csáti István szappanosmester a "szűk idők" és a temérdek "uzsorások" miatt jelentette fel magát 1847-ben. A 4548 Vft-ra rúgó adóssága kizárólag magánszemélyektől származott, kintlévősége nem volt. Tartozásainak számbavétele alapján csak sejteni lehet, hogy fokozatos eladósodása háza vásárlása, valamint céhbeálláskor kifizetett költségek miatt történt. Papp József szűcsmester 1850-ben az országos pénzválságot okolja vagyona megfogyatkozása miatt. Ebner pesti nagykereskedő jelentette fel 668 Vft tartozása miatt, s az ellene megindult eljárás több mint 5800 Vft adósságra derített fényt. A kintlévőségeinek behajtását remélte a törvényszéktől, amely elegendőnek is bizonyult tartozásai rendezésére. Szathmári Sámuel asztalosmesternek a céhbeállásakor felvett 600 Vft kölcsöne csak az addigra már tetemese összegyűlt adósságát növelte.

A bíróság feladatai közé tartozott annak vizsgálata, hogy vétkes-e a vagyonbukott helyzetének kialakulásában. Két olyan eset fordult elő, amikor az adóst vagyona felszámolásán túl büntetőtörvényszéki feljelentéssel is sújtották.

Nemes Kis Orbán Istvánt az Árvatartó pénztár gondviselője jelentette fel. Feljelentésében a kereskedő adósságainak olyan mértékű növekedéséről ír, melynek fedezésére annak vagyona már aligha elegendő. Valóban, a javainak árverezése után befolyt összeg 11324 Vft, csak adósságai részbeni kifizetésére volt elegendő, több mint 6000 Vft fedezet nélkül kifizetetlen maradt. Már 1824-től kezdődően a per megindulásáig csak az Árvatartó pénztártól 12000 Vft, magánszemélyektől 4000 Vft hitelt vett fel. Az 1842-ben hozott ítélet kimondta: mivel "könyvének vezetésében oly vétkes gondatlanságról tett bizonyságot, Büntetése elvétele végett az illető Fenyítő Törvényszéknek bejelenteni rendeltetik." Az általa vezetett textil- és vegyeskereskedés már indulásakor veszteségesen működött. A 3200 Vft kintlévőségének a pontatlan könyvelés miatt nagy része odaveszett, a 3250 Vft-ra becsült áruja olyan elavult volt, hogy csak jóval áron alul kelt el.

Petrovics Pál, nem bejegyzett kereskedőnek csupán ingóságai voltak. Már korábban is jelentette fizetési tehetetlenségét, kereskedését rendetlenül vezette, kereskedői könyvét hanyagul vezette. Vagyona közül többet elhallgatott, elrejtett, a már zár alá vett áruból adott el. A törvényszék saját hatáskörében megtiltja számára a hiteles kereskedési könyv vezetését, váltó kibocsátását.

A bizonyítási eljárás két kereskedő esetében mutatott ki feltűnően nagy hitelbeli tartozást.

Király József fűszerkereskedő 1841. január 25-én jelentette be fizetési tehetetlenségét. A kimutatás szerint 398561 Vft tartozása, neki viszont 275701 forint kintlévősége volt. Összvagyona 110000 forint volt, s ebből a raktáron lévő árukészletének értéke közel 80000 Vft volt.

Számunkra tartozásainak és kintlévőségeinek rendkívül magas volta az érdekes. Ő maga bécsi, trieszti, bécsújhelyi, pesti kereskedőknek tartozott, neki viszont a Felvidékre és Erdélybe szállított áruit nem fizették ki, de kintlévőségei voltak a városban és a környéken is. A csődbejutás okát a következőkben látta: "azon általános forrongás, amely az elmúlt évnek végén a kereskedési világban uralkodott és a hitelnek általános csökkenését eszközli...", a hitelezői megszüntették részére a további hitel nyújtását. A csődeljárástól azt reméli, hogy kintlévőségeinek behajtásával, örökségének feláldozásával hitelezőit kielégítheti.

A másik, szintén fűszerkereskedő Németi János 1847. évi csődbejutásakor 54615 Vft adósságot halmozott fel. Ebből 1845-46-ban keletkezett több mint 30000 Vft. E két évben csupán a debreceni vásárokon összegyűlt adóssága meghaladta a 16000 Vft-ot. Csak feltételezni lehet, hogy korábban, ilyen nagy áruhitel mellett is, tartozásait és kintlévőségeit egyensúlyban tudta tartani.

Jóval kisebb tartozás miatt került csődtörvényszék elé Szentpéteri János, szintén fűszerkereskedő. Ő 39 hitelezőnek 13000 Vft-tal tartozott, mikor csődeljárást kért maga ellen. Saját vagyonát részvényekben, értékpapírokban, áruban, kintlévőségekben összesen 12114 Vft-ra becsülték. Ő maga bukásának okát a következőkben látta: "A mostani zavaros idők, különösen az eddig annyira jó haszonnal biztatott, s ez okból általam nagyobb mennyiségben beszerzett status kötelezvények becsértékének e mostoha időkben tetemes csökkenése miatt azon szomorú helyzetbe jöttem, miszerint részint már lejárt, részint közelebb lejárandó tartozásaimat fizetni nem tudom."

A forrásokat tanulmányozva megállapítható, a polgárok életében ilyen vagy olyan formában jelen van a hitel. Az adósok csődbejutásához nagyban hozzájárulhattak a hitelezés feltételei. Mint már több helyen szó volt róla, a hitelezők a kölcsönzött tőke utáni évi 6 %-os kamat fizetését tartották a legfontosabb feltételnek. Ez elterelte mind a hitelező, mind a hitelt felvevő figyelmét a tőke egy összegben való visszafizetésének terhéről. A betáblázás rendszere nem volt alkalmas a teljes eladósodás megakadályozására.

A törvényszéki iratok arról árulkodnak, hogy a kereskedők gazdálkodásában az áruhitel a meghatározó. A bécsi, pozsonyi, pesti nagykereskedőktől a debreceni vásárokon bizományba átvett árut továbbadták ugyancsak hitelre. Joggal feltehetjük a kérdést, miért vállaltak ekkora kockázatot. Kereskedelmi könyvekből vannak adataink arra, hogy a nagy tételben vásárolt árut kétszeres vagy ennél még nagyobb haszonnal adták tovább. Valószínű, ez a rendszer éveken keresztül jól működött, a kereskedők egyensúlyban tudták tartani tartozásaikat és kintlévőségeiket.

Továbbá úgy tűnik, a váltó általános használatával az adósok kevésbé érezték a tartozás súlyát, mint a kamatra felvett hitelek esetében. Az 1840-ben országszerte megszervezett csőd- és váltótörvényszékek feladata volt rendet tenni és tartani a kialakult fizetési zűrzavarban.

Balogh 1948: = Balogh István: A város és népe. In: A szabadságharc fővárosa Debrecen. Szerk.: Szabó István. Debrecen 1948.

HBmL: = Hajdú-Bihar megyei Levéltár

Rácz 1989: = Rácz István: A debreceni cívisvagyon. Agrártörténeti tanulmányok 14. Bp. 1989.

Vargha 1885: = Vargha Gyula: Magyarország pénzintézetei, Bp. 1885.

In der ersten Hälfte des 19. -ten Jahrhunderts hatte man noch vor den Kreditanstalten mehrere Quellen, Kredit zu nehmen. In der Wirtschaftsgeschichtsschreibung steht heutzutage nicht mehr zur Diskussion, daß man in den Untersuchungen am Ende des vorigen Jahrhunderts verallgemeinert behauptete, es gäbe vor 1840 aus Mangel an Kapital in Ungarn keinen Kredit. Heute muß geklärt werden, was für eine Rolle das Anleihekapital im Wirtschaftsleben spielte, ob die Spur des Leihkapitals in den verschiedenen Unternehmen aufzufinden ist. Aufgrund von Quellen kann festgestellt werden, daß der Kredit im bürgerlichen Leben in irgendeiner Form existierte. In der Wirtschaftsführung von Kaufleuten war der Warenkredit von größerer Bedeutung. Die von den Wiener, Preßburger, Pester Großhändlern in Kommission übernommenen Waren wurden auf dem Debrecziner Markt auf Kredit weitergegeben. Dieses System dürfte jahrelang funktionert haben. Die Kaufleute konnten ihre Schulden und Außenstände im Gleichgewicht halten. Seit den 1840-er Jahren, dem allgemeinen Gebrauch von Weschel spürten dei Schuldner die Last von Schulden weniger als im Falle von auf Zinsen genommenen Kredit. Im Jahre 1840 hatten die landesweit aufgestellten Konkurs- und Wechselgerichte zur Aufgabe, im Zahlungsdurcheinander Ordnung zu schaffen.