Az interregnum alatt német-római császárrá is választott X. Alfonz kasztíliai király (1252-1284) törvénykönyve, a Siete Partidas az uralkodó "hatalmának teljességét" alkotó jogok között említi a pénzverés jogát. A középkorban tehát a pénzügy még nem az állami szférához tartozó "közügy" volt, hanem a királyi magánszféra része, hiszen a korban még nem létezett a szó modern értelmében vett "állami", a kincstár bevételeivel egyedül csak a király rendelkezhetett. A középkori Európa monarchiáitól eltérően azonban a Balti-tenger partján, a poroszok elleni véres háborúkból született német lovagrendi állam számos vonatkozásban eltért a kor "államaitól". Az uralkodói-hatalmi jogosítványokat nem egy személy, hanem egy szigorú engedelmességre alapozódó regula szerint működő szerzetesi-katonai közösség, azaz maga a rend gyakorolta. Egyes vélekedések szerint a Német Lovagrend állama sok tekintetben így a pénzügyeket tekintve is a kor viszonyaihoz képest nagyon "modernnek" számított. A középkor általános jellemzőivel ellentétben a Német Lovagrend territóriumain a pénzügy és a pénzpolitika az állam tevékenységének egyik meghatározó fontosságú területe lett.

12. század végi megalakulását követően alig több mint két évtizeddel Erdély földjén a lovagrend már önálló pénzveréssel próbálkozott, s a források tanúsága szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1225-ben II. András kiűzte a rendet a Barcaságból. Egy évvel később II. Frigyes császár rimini bullájában viszont egyértelműen engedélyezte a Német Lovagrendnek a pénzverést, amivel a lovagok éltek is, mert alig három évvel, hogy csapataik megjelentek a Visztula mellett, 1233-ban a Kulmer Handfeste néven ismertté vált kiváltságlevelükben már saját pénzről, az ún. kulmi dénárról esik szó. E kiváltságlevél jelentőségét ugyan számos szempontból vizsgálták már, de a kialakuló lovagrendi állam pénzügyeire gyakorolt hosszú távú hatását tekintve eddig kevés figyelmet kapott. Az oklevél előírásai több szempontból is eltértek a középkori Európa országaiban megszokott gyakorlattól. A Német Lovagrend elrendelte, hogy "a pénz, mégpedig a kulmi, az egész országban érvényes legyen, és hogy a dénárok tiszta és hamisítatlan ezüstből verettessenek. A dénárok mindig kötelesek megőrizni értéküket úgy, hogy 60 solidus 1 márka legyen, és ez a pénz 10 évente csak egyszer újíttassék meg, és ha megújíttatott, 12 újat 14 régi pénzért váltsanak be". A korabeli államok többségével ellentétben, ahol számos hatalmasság, országos vagy egyházi méltóság, vagy éppen város egyaránt verhetett pénzt, a Német Lovagrend uralma alatt álló területeken tehát csak egyféle pénz lehetett forgalomban. A középkorban a fémpénznek két fontos paramétere volt: finomsága, nemesfémtartalma, valamint a súlya. A kulmi kiváltságlevél előírása értékálló, viszonylag jó ezüsttartalmú pénz megteremtését célozta, tehát eleve lemondott arról a bevételi forrásról, amely - más országokban egyáltalán nem szokatlan módon - a pénzrontásból származott.

Egy márka ezüstfém általában pénzzé verve is egy márka értéket jelentett (ha nem történt pénzrontás), így a pénzverés önmagában nem hozott nyereséget, az ezüstfinomítás és pénzverés költségeit a pénz rendszeres megújítása biztosította, amikor a kincstár, legtöbbször évente, sőt volt, ahol évente 2-3 alkalommal is, új pénzt bocsátott ki, a régit pedig egyidejűleg érvénytelenítette. A beváltáskor a kincstár levonta a maga nyereségét. A német birodalom területén a dénárok évenkénti megújításakor általában 12 régi érméért adtak 9 újat, így a beváltás 25%-os hasznot jelentett. A pénzújítás - érthető módon - folytonos zavart okozott a pénzforgalomban, mivel nem volt titok, hogy az új pénz egy év (vagy néhány hónap) múlva már kevesebbet fog érni, így a dénárok folyamatosan veszítettek értékükből, míg el nem érték az alacsonyabb beváltási árfolyamot. A gyakori pénzbeváltást a 12. század végén először a kölni érsek tiltotta meg, s ezzel értékállóvá tette a kölni pénzt. A Német Lovagrend is ezt a példát követte Poroszországban, amikor a pénz évenkénti beváltása helyett csak 10 évente írta elő annak megújítását. A német területeken szokásos 25%-os bevételtől eltérően itt csak közel 12% volt a pénzváltásból származó haszon, ami többé-kevésbé talán fedezte a pénzelőállítás költségeit, de nem jelentett érdemi bevételt a kincstár számára. Az 1410-es vesztes háború után azonban már egyre több nehézségbe ütközött, s emiatt egyre drágább lett a pénzveréshez szükséges ezüstmennyiség előteremtése. 1425 nyarán például a nagymester a városokhoz fordult anyagi támogatásért, hogy fenn lehessen tartani a pénzverést és a pénz értékét. A 13-14. században azonban még a Német Lovagrend pénze értékálló, jó pénz volt, középkori viszonyok között "konvertibilis valutának" számított, ami jelentősen hozzájárult a porosz területeknek a Hanza kereskedelembe való bekapcsolódásához. A porosz pénz oly mértékben elterjedt és általánosan használt fizetőeszközzé vált, hogy a 14. században a szomszédos lengyel területeken szívesebben számoltak ezzel, mint a gyakoribb változásoknak kitett helyi érmékkel. 1354-ben például a gnesnói érsek egyházi jövedelmeit kulmi, s nem lengyel dénárokban számolta, Plock és Wloclawek püspökei pedig 1358-ban ilyen pénzben fizették az ún. "Péter-fillért". A Német Lovagrend pénzének értékállóságát jelzi az is, hogy a 14. század folyamán a zálogba vett földek kiváltásának módját szabályozó zálogszerződésekben a visszafizetésnél szóba kerülő valuták esetében soha nem a porosz pénz értékcsökkenésének lehetősége fogalmazódott meg, hanem csak az egyéb pénzeké. 1392-ben például Ulászló oppelni herceg 50000 magyar guldenért adta zálogba a Német Lovagrendnek a dobrini földet, de ebből az összegből csak 2438 guldent kapott meg magyar pénzben, a többit a Rend saját pénznemében fizette úgy, hogy 1 magyar guldent 0,5 porosz márka árfolyamon számoltak. A szerződésben azt fogalmazták meg, hogy amennyiben a magyar gulden értéke csökkenne (s nem a porosz márkáé!), akkor értelemszerűen a megváltozott árfolyamot kell alapul venni. Neumark esetében, amit Luxemburgi Zsigmond zálogosított el a Német Lovagrendnek, megint csak nem a porosz, hanem a visszafizetésnél szóba jöhető cseh pénz értékcsökkenésének lehetőségével számoltak.

A Kulmer Handfeste előírása szerint a porosz pénz a kölni pénzértékeket vette mintául, ezüsttartalmát és súlyát arányosítva ehhez igazította: 1 kölni dénárnak 5 kulmi, azaz lovagrendi dénár felelt meg (unum nummum Coloniensem vel pro eo, quinque Culmenses). A kölni mértékekhez való igazodás nem volt véletlen. A kölni pénz viszonylag korán értékállóvá vált, így különböző helyi változatai (regionálisan eltérő megnevezésben) gyorsan elterjedtek egész Európában (pl. brabanti, mainzi, ulmi, erfurti vagy éppen porosz márka néven). Ezek a különböző súlyok és mértékek pontos és meghatározott arányban álltak a kölni mértékekkel. A kölni márka 229-235 gramm súlyú volt. A Visztula mellett megtelepedő s államot alapító Német Lovagrendnek azonban az itt élő lengyel lakosság által használt súlyokra és mértékekre is tekintettel kellett lennie, ezért a kulmi vagy porosz márka súlya többé-kevésbé megegyezett a 12. századi lengyel márkával (183-190 gramm). Míg azonban a Német Lovagrend pénzét csak tízévente újították meg, s gondosan ügyeltek értékállóságára, a lengyel pénzeket, hasonlóan a német tartományokhoz, évente többször is cserélték. III. (Öreg) Mieszko idején (1173-1202) például évente háromszor került sor pénzújításra. A lengyel márkából, tehát ugyanannyi súlyú ezüstből, így jóval több dénárt vertek (1300-1400 darabot), mint a lovagrend államában, ahol 1 márkából 720 dénárt készítettek. A kulmi kiváltságlevélben szereplő 1:5 arány a kölni és a kulmi dénár között nem következett automatikusan a márkasúlyok egymáshoz viszonyított arányából, mert a két pénz átszámítási értékénél a legfontosabb az volt, hogy egy márkasúlyból hány darab és milyen finomságú (mekkora ezüsttartalmú) érmét állítanak elő. A kölni dénár eszerint magasabb ezüsttartalmú volt, mint a lovagrendi pénz. Az 1230-as évek elejétől Poroszországban forgalomban lévő kulmi dénárok kb. 0,26 gramm súlyúak voltak.

A 13. század folyamán kiépülő lovagrendi államban legkorábban Kulm és Thorn városában kezdték meg működésüket pénzverdék, s az itt vert pénzek voltak az egész országban érvényesek. Kulm nem sokáig, csak a század végéig, Thorn azonban pénzügyi szempontból mindvégig jelentős maradt. Emellett több más pénzverőhely is kialakult, így Elbing városában (1251-1357 között), Königsbergben (1261-1300 között, majd jelentősége 1456 után nőtt meg ismét), és a 14-15. század fordulóján rövid időre Danzigban is. A 0,26 grammos kulmi (és thorni) dénárok mellett az elbingi és königsbergi pénzverdékből még kisebb súlyú és értékű érmék is kikerültek, melyeket a kulmi pénzhez viszonyítottak. Egy 1255. évi oklevél szerint 1 kulmi dénár 6 "kicsi" elbingi pénzzel volt azonos, egy másik, 1261-ben kelt oklevélben pedig az olvasható, hogy 5 königsbergi dénár ért 1 kulmit. A Német Lovagrend azt is szabályozta, hogy a magasabb ezüsttartalmú, ún. "fehér márkából", és a több rezet tartalmazó ún. "fekete márkából" vert kulmi dénárok miként viszonyuljanak egymáshoz. Konrad von Thierberg marsall és helyettes Landmeister 1274-ben úgy rendelkezett, hogy 6 "fehér dénár" értékének 8 "fekete" feleljen meg.

A legrégebbi porosz dénárokon egy zászlót tartó kéz, vagy címerpajzsos lovag képe szerepelt. Az 1360-as évekig lényegében ezek a pénzek voltak forgalomban a Német Lovagrend államában. A pénzügyek terén Winrich von Kniprode nagymester (1351-1382) idején történt változás, amikor az 1370-es években vert pénzként Poroszországban is megjelent a solidus, mely 1,7 grammos volt és 12 dénárt ért. Alig egy évtizeddel később megjelent a 3 grammos "kövér" pénz, a Groschen (garas) vagy az ún. Halbscot, melyből 45 ért egy porosz márkát, majd a Scot (scotus), melyből 24 tett ki egy márkát. 12 Groschen ért 1 Vierdungot (ferto), azaz 1/4 márkát. Az első aranypénzeket Poroszországban 1394-ben, Konrad von Jungingen nagymester idején verték, de ténylegesen csak a 15. században jelent meg a napi pénzforgalomban.

A pénzverés feletti ellenőrzést Poroszországban a nagymesteri székhely Marienburgba történő áthelyezéséig (1309), azaz a 13. században a Landmeister (provincialis magister) gyakorolta, ettől kezdve azonban már maga a nagymester, vagy annak helyettesei. A pénzverőhelyek nem a Rend váraiba, hanem városokba voltak telepítve, ahol többnyire helyi mesterek és polgárok dolgoztak. A pénzverés közvetlen felügyelete az adott pénzverőhelynél lévő rendház Hauskomturjának (vicecommendator) a feladata volt. A 14. század végétől a pénzverés és pénzelőállítás gyakorlati irányítója az ekkoriban megjelenő Münzmeister tisztség feladatköre lett. E tisztséget 1391-ben említik először a források. Legfontosabb feladata az volt, hogy gondoskodjon a pénzveréshez szükséges mennyiségű ezüst beszerzéséről, importjáról. Egy 1404. évi feljegyzés szerint a Rend egyik megbízottja majd fél évig azért tartózkodott Flandriában, hogy ott ezüstöt vásároljon pénzverés céljából. A Münzmeister tisztség felállításával a Német Lovagrend még erőteljesebben egy kézben központosította a pénzügyek irányítását. A korábbi ellenőrző funkció helyett a pénzverés, pénzelőállítás napi munkafolyamatait is közvetlenül saját kezébe vette.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a Német Lovagrend pénzügypolitikája lényegi vonásait tekintve messze megelőzte korát, és sok szempontból már a kora újkor kialakuló "modern" államait előlegezte.

Boockmann 1981: = H. Boockmann: Der Deutsche Orden. Zwöl Kapitel aus seiner Geschichte, München, 1981.

CDP: = Codex diplomaticus Prussicus. Urkunden-Sammlung zur ältern Geschichte Preussens, Bände 4-6, hrsg. v. J. Voigt, Königsberg, 1853-1861.

Cipolla 1993: = C. M. Cipolla: Before the Industrial Revolution. European Society and Economy 1000-1700. London, 1993.

Dewischeit 1899: = C. Dewischeit: Der Deutsche Orden in Preussen als Bauherr. Königsberg, 1899.

Dygo 1987: = M. Dygo: Die Münzpolitik des Deutschen Ordens in Preussen in der ersten Hälfte des 15. Jahrhundert. in: Francisculi Historici 14, Warszawa 1987.

Engel 1990: = Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 1990/1.

Gerics 1987: = Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Bp., 1987.

Gumowski 1960: = Marian Gumowski: Handbuch der polnische Numismatik. Graz, 1960.

Joachim 1896: = Das Marienburger Treßlerbuch der Jahre 1399-1409. hrsg. v. E. Joachim, Königsberg, 1896.

Kleinau 1933: = H. Kleinau: Untersuchungen über die Kulmer Handfeste, besonders ihre Stellung im Recht der deutschen Kolonisation. In: Altpreussische Forschungen 10, Heft 2. 1933.

NPUB: = Neues preussisches Urkundenbuch. Bd. I. hrsg. v. C. P. Woelky - M. Mendthal, Leipzig, 1891.

PUB: = Preussisches Urkundenbuch. Politische Abteilung. Bd. I, Heft 1., hrsg. v. Philippi-Wölky, Königsberg, 1882, Heft 2., hrsg. v. A. Seraphin, Königsberg, 1909.

Regesta: = Regesta historico-diplomatica Ordinis S. Mariae Theutonicorum 1198-1525. Pars II.: Regesta Privilegiorum. Bearb. v. E. Joachim, hrsg. v- W. Hubatsch, Göttingen, 1950.

Suhle 1955: = A. Suhle: Deutsche Münz- und Geldgeschichte von den Anfägen bis zum 15. Jahrhundert. Berlin, 1955.

Thielen 1965: = P. G. Thielen: Der Verwaltung des Ordensstaates Preussens vornehmlich im 15. Jahrhundert. Köln-Graz, 1965.

Toeppen 1878: = Acten der Ständetage Preussens unter der Herrschaft des deutschen Ordens. Bd. I. (1233-1435), hsg. v. M. Toeppen, Leipzig, 1878.

Waschinski 1952: = E. Waschinski: Die Münz- und Währungspolitik des Deutschen Ordens in Preußen, ihre historischen Probleme und seltenen Gepräge. Göttingen, 1952.

Waschinski 1954: = E. Waschinski: Ein polnischer Numismatiker über das Münzwesen des Deutschen Ordens. in: Zeitschrift für Ostforschung 3. Jahrgang, Heft 1. (1954).

Witthöft 1991: = H. Witthöft: Die Markgewichte von Köln und Troyes im Spiegel der Regional- und Reichsgeschichte vom 11. bis ins 19. Jahrhundert in: Historische Zeitschrift Bd. 253, Heft 1 (1991).

Zimmermann-Werner 1892: = Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Bd. I., hrsg. v. F. Zimmermann - C. Werner, Hermannstadt, 1892.

The author finds that in contrast to the general feature of medieval monarchies, where monetary policy did not belong to the sphere of the state, i.e. it was not a public affair, but it was rather within the private sphere of the sovereign, monetary policy and finance became a state affair of prime importance in the state of the Teutonic Order. Immediately after their settlement in Prussia, they minted their own currency, the so-called Kulmian denar. The minting practices and the monetary policy of the Teutonic Order was different in several ways from what was received practice in the countries of medieval Europe. On the one hand the currency was of stable value, it could only be renewed in every ten years and the required precious metal content had to be met. In the state of the Order, it was only the Teutonic Order that had authority to mint money that is why there was only one currency in circulation in Prussia. Owing to the stable value of the Kulmian denars, the currency of the Teutonic Order soon became "convertible" in the northern regions so much so that in the neighbouring Polish territories this currency was preferred to the local currencies exposed to greater volatility in the 14^th century. The Prussian currency was based on the value of Cologne considering its silver content and weight.

The earliest mints of the Order were located in the towns of Kulm and Thorn as well as in Elbing, Königsberg und Danzig. Minted solidus appeared along with the denar in Prussia at the time of Grand Master Winrich von Kniprode with the value of 12 denars (Schilling) followed a decade later first by the Groschen of which 45 was worth 1 Prussian mark. The first gold coins were minted in 1394 at the time of Grand Master Konrad von Jungingen, but, in fact, they appeared in daily circulation only in the 15^th century.

Control over minting money had been in the hands of the Landmeister (provincialis magister) up to 1309 while from that time on it was under the control of the Grand Master's appointees. From the end of the 14^th century onwards minting was practically the responsibility of the office of the Münzmeister that was created at about this time.

In the author's view, the monetary policy of the Teutonic Order was ahead of its age as far as its essential features were concerned, in many way it was a forerunner of the "modern" states of the early modern age.