Bevezetés

Küzdelmek könyve! Találó-e ez a cím oly könyvnek homlokán, amelyet miniszter bocsát közre? Hiszen elterjedt politikai felfogás szerint a miniszter olyan valaki, akit támadni szinte erény, akivel szemben az ellenzéknek kötelessége keményen küzdeni. Sok ember előtt a miniszter úgy áll, mint a hatalom eszközeivel állig felfegyverzett páncélos, aki rendelkezik az állam pénzével és fegyelmi erejével, aki ellen a házszabályok miatt nem jut szóhoz a képviselő és akit szigorú sajtótörvények miatt nem is igen lehet támadni. Nem neki kell hát küzdenie, hanem ellene és ez a küzdelem az ellenzéki embernek mesterségesen nehézzé, sőt veszedelmessé van téve. E látszattól mennyire eltér a valóság! Reggel, az előző nap munkájától még rendesen fáradtan, átnézzük a postát. Már várnak a látogatók, a felek. Negyedét sem lehet fogadni. Akik bejutnak, természetesnek tartják; akik számára nem jut idő, neheztelve távoznak. Azután jönnek a referensek; ha jól akarunk intézkedni, a megoldás személyi és dologi kérdésekben rendesen adva van, csekély a szabad mozgás, a választás lehetősége. Kinevezni a létszámapasztás következtében alig lehet időnként egyet-kettőt, de el kell utasítani tízeket, néha százakat. Aki megkapja a kinevezést, természetesnek tartja, mert szemében önként értetődik, hogy ő a legkiválóbb; akik elestek, tele vannak keserűséggel. Amikor a referensek is végeztek és felébred a természetes vágy a pihenés után, csak akkor láthatunk hozzá a nagyobb ügyekhez, a reformok tárgyalásához, csak azután következik az értekezés a szakemberekkel és a főbb munkatársakkal. Ilyen állapotban csoportosítjuk a költségvetés számoszlopait, ilyen állapotban fogalmazzuk törvényjavaslataink indokolását, ilyen állapotban írjuk nagyobb szerves rendeleteinket. Aki nekünk akar rohanni, annak elég könnyű a dolga: süröghet-foroghat a parlament folyosóján, futkározhat a szerkesztőségekbe; mi csak akkor tudunk róla, ha egy többé-kevésbbé ügyesen felépített ilyen akció vagy intrika már kirobbant.

A politikának nagyon alantas felfogása lenne az, ha ezekkel az akciókkal vennők fel a harcot. Küzdeni kell, küzdeni kell a hatalom birtokában is, de nem a napi politika apró incidenseivel pepecselve, hanem küzdeni kell a kedvező közvéleményért, küzdeni kell azért, hogy a nemzet megérezze a szándék tisztaságát, hogy a nemzet átértse a reformok szükségességét. Nagy tévedés az, hogy puszta hatalmi szóval, bármilyen nagy legyen is a formai hatalom, reformokat át lehet vinni az életbe, mert az így erőltetett koncepciók nem szívódnak fel a nemzet vérébe. Még a diktatúrák is számolnak a kor demokratikus alaptermészetével. A fasizmus egyike a legnépiesebb mozgalmaknak, különben nem is támogatnák belső helyeslésükkel az olasz nemzet tömegei. Ilyen demokratikus miliőben a nemzet belső helyeslése minden reform sikerének nélkülözhetetlen feltétele. Az alkotás kezdetben gyenge palánta; hogy megeredjen, kedvező időjárás szükséges. A politikai kezdeményezéseknél a kedvező időjárást a nemzeti közhelyeslés jelenti.

Küzdöttem hát a kulturális gondolatért, küzdöttem azért, hogy a nemzet minél szélesebb rétegeit hassa át a végzetszerű meggyőződés, hogy lenni vagy nem lenni és művelődni nálunk teljesen egyértelmű. A gazdasági élet egyes tényezőitől többször hallottuk, hogy a kultúra luxus, hogy előbb kell gazdagoknak lennünk, csak azután lehetünk műveltek, hogy nem bírjuk azokat az anyagi áldozatokat, amelyekre a más nemzetekkel való művelődési verseny sikere érdekében szükségünk van. Az ilyen prioritási kérdés, vagyis annak a feszegetése, hogy mi előbbre való, rendesen mesterkélt, erőltetett beállítás. Vagyonosodnunk és művelődnünk kell egyszerre. De ha már valaki az előbbség kérdését felveti, akkor azt hiszem, inkább az a tétel igaz, hogy műveltség nélkül elképzelhetetlen a gazdasági siker. Gazdasági sikertelenségeink jórészt két okra vezethetők vissza. A gazdasági helyzet megítélésénél, az üzleti lehetőségek felismerésénél, a vállalatok elgondolásánál, megkoncipiálásánál, megszervezésénél, irányításánál és vezetésénél nálunk sokszor hiányzik a nyugateurópai és amerikai tapasztaltsággal, rutinnal és tudással párhuzamba állítható szakismeret. Az anyagi kivitelben pedig a dolgozó magyar tömegek önhibájukon kívül nincsenek azon az értelmi színvonalon, mint a munkásság tőlünk nyugatra, amelynek teljesítményeivel nekünk mégis csak tartanunk kell a versenyt. Ha e kettős kulturális inferioritás helyzetéből hatalmas erőfeszítésekkel ki nem ragadjuk magunkat, akkor a gazdasági versenyben elbukunk. De túl a gazdasági kérdéseken a nemzet belső fajsúlyát is elsősorban a tudás erejével növelhetjük és külső vonatkozásokban szintén főleg attól várhatjuk, hogy a világ irányadó nemzetei a trianoni igazságtalanságot belássák, ha a körülöttünk élő népeken való művelődési felsőbbségünk nyilvánvalóvá válik. Gyakran gyötör a történeti felelősség tudata, kínoz az a gondolat, hogy ha nem lenne elég szuggesztív erőm arra, hogy a közvéleményt a kultúra érdekében hozott áldozatok szükségességéről meggyőzzem, akkor minden igyekezetem ellenére is egyik oka leszek a nemzet elkerülhetetlen sorvadásának. Sorvadást mondok, mert míg a katonai bukás tragikus katasztrófával végződik, addig a kulturális alulmaradásban nincsen meg a tragikus bukás fensége, az lassan, szinte észrevétlenül csúsztat a posványba, az alsóbbrendűség fátumszerű elismerésébe, a lemondásba, a beletörődésbe, a nyomorba, a tudatlanságba. A kulturális bukás végzetszerűségét még növeli, hogy a kultúrpolitika irányának hirtelen megváltoztatásával a bajon nem is lehet segíteni, mert a politikának ez az ága mindig egy nemzedékkel előbbre dolgozik, kedvező vagy kedvezőtlen hatása a következő generációnál jelentkezik, mi magyarok pedig, ha Európa közepén egy nemzedékkel elmaradnánk, húsz-harminc évet behozni már nem tudnánk. Nekünk nincs időnk!

A kultúrpolitikát mindig szélesebb körnek néztem az iskolapolitikánál. Nagyon szűken fogná fel hivatását az a kultuszminiszter, aki csak az iskola nevelő és tanító munkájának irányításával igyekeznék hatni. A művelődés az emberi élet minden megnyilvánulásába beleszövődik. Ezért nyúltam tollhoz, ezért szóltam ahhoz a nagy közönséghez, amely az iskolát már régen elhagyta és ezért igyekeztem a kulturális tartalmat kihámozni, kimutatni a legkülönbözőbb, különösen a gazdasági kérdésekben.

Azért is küzdöttem, hogy legyen közművelődési kérdésekben közvélemény. Igyekeztem a nemzet elé tárni, hogyan állnak a dolgok tőlünk nyugatra a nagy nemzeteknél és a bennünket környező kisebb népeknél. Minden önámítást félretéve, mindig őszintén megmondtam, hogy az egyes kérdésekben hogyan állunk mi magunk. Fejtegettem, hogy mi mindenre lenne szükségünk. Eszmék és szempontok felvetésével, művelődési kérdésekben vitát igyekeztem felidézni. Oly kormányzati módszer ez, amely alkalmazójának nem könnyíti meg munkáját, időt ad és könnyű alkalmat nyujt ellenállások szervezésére. De a nemzetre hasznos, mert az egyes kérdések így beható előzetes megvitatás után valósulnak csak meg. Hányszor használták ki módszeremnek ezt a gyöngéjét, úgy igyekezvén engem feltüntetni, hogy mindazt, amiről írtam, amit ismertettem, nyomban, mohón, elsietve akarnám megvalósítani. De szívesen viselem ezt az ódiumot, mert úgy érzem, sikerült elérnem, hogy ma a nemzet, - egészen függetlenül attól, hogy kik helyeslik és kik helytelenítik terveimet, - behatóan foglalkozik kultúránk alapvető kérdéseivel.

Olyan kötetben, amely egy esztendő alatt megjelent cikkeket mozaikszerűen összefoglal, külső egységet várni nem lehet. Hiszen a legkülönbözőbb kérdésekhez voltam kénytelen hozzászólni. Mégis azt hiszem, hogy a cikkek nincsenek belső egység nélkül, hogy valamennyiben ott lüktet a magyar művelődési kérdések sorsdöntő nemzeti fontosságának átérzése, felismerése.

Hogy e küzdelmek egyelőre milyen eredményre vezettek, azt a kultusztárca 1929-1930-iki költségvetésének általános indokolása mutatja meg, amelyet, mivel saját tollam munkája, azt hiszem, joggal iktathattam könyvem végére. A költségvetés indokolásában a miniszter már nem tervez, nem azt fejtegeti, mi lenne jó, hanem arról ad számot, hogy a pénzügyminisztertől rendelkezésre bocsátott anyagi eszközökkel a törvényhozás hozzájárulása esetén mit vihet át az életbe a következő esztendőben. Ez az indokolás tartalmazza azt a keveset, ami küzdelmeimnek kézzelfogható eredménye. Hogy ezen túlmenőleg gyenge szavamra fölfigyelt-e a nemzet, nem tudom. A csüggedés perceiben úgy látom, hogy nem. Néha felcsillan bennem a remény, hogy talán mégis. De megnyugszom abban a római mondásban, hogy in magnis et voluisse sat est, hogy igazán nagy dolgokban már az is elég, ha nagyon és egészen akarni tudunk.