Dobó Piroska új regényének cselekménye a hősnő, Balázs Judit szubjektív önvallomásából bontakozik ki. Tulajdonképpen egyetlen hosszú levél, amelyben feltárja egész életét, bár látszólag csupán hat sorsdöntő évének eseményeit akarja teljesen új, önmagát előre segítő megvilágításba helyezni. A tényleges levél részletei és mindaz, amit Balázs Judit utólagosan vall saját életéről, arra a sorsában és jellemében feszülő ellentmondásra hívja fel a figyelmet, amellyel bárki szembekerülhet, ha nem képes önmaga vállalására.

Judit, élete első harminc esztendejében, az áldozat néma szerepét ölti magára, semmivel és senkivel nem száll szembe, hogy "a történések rendje" vágyainak, céljainak, érzelmi igényeinek megfelelően alakuljon. Eleve törvényen kívülinek tekinti magát, akivel ennek megfelelően bánhatnak, s látszólag passzívan fogadja a rendszerint maga teremtette körülményeket, amelyeknek tényleges értékelésére valóban csak egy katartikusan felemelő szerelem hatására válik képessé. Ekkor azonban azt is fel kell ismernie, hogy ő maga is bűnös az általa is elítélt avult vagy álerkölcsök szerint élők, józan törtetők, egoisták, gátlástalanok világában. Közönyével azokat szolgálta, akiknek ellenfele akart lenni, azokat viszont, akikért cselekedett, kivétel nélkül tönkretette.

Balázs Judit azonban nemcsak ennek a megsemmisítő tanulságnak a felismeréséig jut el, hanem az újrakezdés merész bátorságáig is, amelyhez mindnyájunkban ott rejlenek a biztos tartalékok, tehát csak rajtunk múlik, hogy ne másokkal mentsük a saját gyengeségeinket.